Harry Potter és a Tűz Serlege

Képes összefoglaló a HP4 főbb eseményeiről Tipca tollából

Második rész

A gyerekek dideregve álldogáltak a kastély fala mentén, mint megannyi kivégzésre váró elitélt. A fagyos szeptemberi szél meg-megrezegtette a közeli pálmafák ágait, és keresztül-kasul bejárta a szerencsétlen diákok ruházatát is. Külföldi vendégek ide, vagy oda, a legtöbb diák már a pokolba kívánt mindent és mindenkit, csak hadd mehessenek végre be.
A parkban Hagrid éppen a pingpongtudását csiszolgatta, de mivel asztalt és labdát nem talált a raktáron, csak két pingpongütőt, a gyakorlás elég egyhangú volt. Suhintott egyet, majd átszaladt a tó túloldalára, ahol szintén suhogtatni kezdte az ütőjét. Mivel hosszú bundakabátot vett fel, ami teliszívta magát vízpárával, a harmadik suhintás után már alig kapott levegőt, és legalább százötven kilót adott le.
Hirtelen az egyik éles szemű nebuló felkiáltott.
- Nézzétek! Valami van ott az égen! Ott a fák fölött!
Mindenki élénk sikoltozásba kezdett, de mikor rájöttek, hogy csak egy girhes madár az, megfogták a hangoskodót, és belehajították a vízbe.
Hagrid eközben kitartóan gyakorolt, ugyanis szeretett volna bejutni a pingpong bajnokságra. Mivel egyre többször ejtette le az ütőket, úgy döntött, hogy felfogad egy ütőszedőt. Végignézett a gyerekeken, végül a szeme Cedric Diggoryn akadt meg.
- Gyere csak ide, fiam!
- Én? - kérdezte Cedric.
- Te bizony!
Cedric bizonytalan léptekkel botorkált oda az óriáshoz.
- Ha elejtem az ütőt, te felveszed! Érthető?
- Igen! - felelte Cedric.
A fiú, akit beledobtak a tóba, végre kiért a partra. Felnézett az égre, és ismét elkiáltotta magát!
- Nézzétek! Egy repülő hintó!
A tömegben zúgolódás támadt, és néhány böhöm nagy állat újra megragadta a fiút, és a víz felé indultak vele. Azonban Harry megszólalt.
- Várjatok! Tényleg van ott valami!
A kétajtós szekrények annyira meglepődtek, hogy beleejtették a fiút a tóba, aki újfent fuldokolni kezdett. Az égen valóban egy hétnyolclovas hintó repkedett, ami még a varázslatokhoz szokott ifjaknak is rendkívül furcsa volt. Egyesek heveny röhögő görccsel vették tudomásul az égi jelenséget, míg mások szimplán sikoltozva rohangálni kezdtek.
Hagrid eközben éppen megsuhintotta az ütőjét, eltalálta a képzeletbeli labdát, majd átloholt a tó túloldalára. Útközben átesett a vízből kikecmergő fiún, és dühében visszarugdosta őt a helyére. A fiú végül úgy döntött, nem kockáztat tovább, inkább szép csendben eluszikál a jeges vízben.
Hagrid átérve a túlpartra felemelte az ütőjét, és azzal integetve várta a labdáját. A repülő hintóban viszont alighanem elromlott a radar és a robotpilóta, így azt hitték, az óriás azért integet, hogy segítsen a landolásban, így feléje vették az irányt.

A szemfüles Cedric észrevette, hogy Hagrid a nagy integetésben leejtette az egyik ütőjét, így lehajolt. A hintó mindössze centiméterekkel a feje fölött suhant el, de a vadőr annyira megijedt, hogy a földre vetette magát. Pontosabban Cedricre.
A fiú fuldokolva kapálózott, de nem volt segítség. Hagrid csak nagy nehezen tudott feltápászkodni róla, de akkor sem vele törődött. Mérgesen megfordult, és a hintó felé rohant.
- Hülye barom! Hol tanultál repülni, te szerencsétlen! Elvitted a labdámat!
Ekkor azonban a hintó ajtaja felcsapódott, a kép lelassult, és bódító zene csendült fel. A lépcsőn először egy harisnyás láb jelent meg, majd a hozzátartozótest is. Hagrid számára megszűnt a külvilág. Csak őt látta. Ahogy hetykén megrázta tíz centis haját, és szemérmesen megremegtette a szempilláit, mire a vízben lebegő fiú dideregni kezdett a hirtelen támadt széltől.
- Madame Maxime! - kiáltott fel Dumbledore, és a nő elé sietett. - Üdvözlöm az iskolában, remélem...
Befejezni azonban már nem tudta, mivel megjelent a színen Hagrid, és félrelökte őt. Gyermeteg módon meghajolt, majd pipiskedve kezet csókolt a nőnek.
- Jó napot! A nevem Hagrid! Rubeus Hagrid!
A nő fitymálón végigmérte, majd felhúzta az orrát.
- Hűtse le magát whiskyvel, tahó! A lovak úgyis most lettek ellátva, az ő whiskyjük megteszi! Azért nekik is viselje gondjukat! Gyerekek, indulás befelé!
Azzal a nő megindult a kastély felé. Mögötte vagy huszonegynéhány kékruhás lány trappolt, mintha valami régi háborús filmből csenték volna el az ötletet. Harry odahajolt Ronhoz.
- Nagyon tetszik ez a kék szín! A premieren ilyen színű öltöny fogok felvenni!
Ron megrázta a fejét, de inkább nem szólt semmit.
Hagrid eközben szomorúan lehajtotta a fejét, és megfogadta a tanácsot. Megitta a whiskyt, sőt még a lovakkal is csinált egy-két dolgot, de ezek részletezésétől most inkább eltekintenék, elvégre csak 12-es korhatárt kapott a film.
A diákok még álltak kint egy ideig, de mivel a másik iskola képviselői sehol nem voltak, kezdett felszakadozni a rend. Néhol fegyver dörrent, máshol szívbemarkoló sikoly tépte fel a csendet. Dumbledore a gyerekek elé állt.
- Gyerekek! A Durmstrangos delegáció...
Befejezni azonban most sem tudta, mert Harry, megunván a várakozást, félrelökte, és becaplatott a kastélyba. A tömeg egy emberként követte, ami eléggé megnehezítette az ajtón való bejutást. Végül azonban a park kiürült, és csak a vízben lebegő fiú lubickolása hallatszott, meg valamiféle gyanús cuppogás, amit a lovaknak elkerített karám felől sodort a szél.

A hűs tavaszi szellő kegyetlenül csapott le a fagyos szeptemberi éjszakában. Megborzolta a tó vizét, majd továbbállt. Senki nem érzékelte, kivéve a fiút, aki még mindig nem mert kijönni a vízből. Halkan lubickolt, és közben az élet dolgain elmélkedett, úgymint a családalapítás, jól fizető munka és kaszinójátékok.
Hirtelen mély zúgó hang hallatszott, és a fiú alatt egy hegyes valami jelent meg. Hamarosan már azt is látni lehetett volna, hogy egy hajó árboca az, már ha lett volna még valaki az udvaron. Csakhogy nem volt. A hajó kiemelkedett a vízből. Az orrában két fiatal szerelmes állt, amint egymást átölelve nézik a lenyugvó napot.
A szegény fiú, aki a vízben volt, most felkerült az árboc tetejére, és sehogy sem tudott lemászni, mivel összegörcsölődött a cipőfűzője. Hiába kiáltozott segítség után is, a hajó olyan nagy volt, hogy nem hatolt le a hangja a partra.

Hirtelen kicsapódott a hajó ajtaja, és lenyugvó nap előtt egy izmos, sötét alak jelent meg. Kiállt a fedélzet szélére, és pózolni kezdett, csakhogy ugyebár nem volt kinek. Mikor ez észrevette, mérgesen dobbantott egyet.
- Karkarov! Ide, most azonnal!
Az ajtóban egy kecskeszakállas férfi jelent meg.
- Tessék, Viktor? Szóltál?
- Karkarov! Mi ez az egész? Arról volt szó, hogy királynak kijáró fogadtatásban részesítenek engem, erre semmi! Mire véljem ezt?
- Öööö....nem tudom - ismerte be Karkarov. - Mindjárt kiderítem. Segédem! Ide, most azonnal!
Az ajtóban most egy szintén kecskeszakállas, de hátrazselézett hajú ifjú jelent meg.
- Tessék, Karkarov? Szólított?
- Segéd! Mi ez az egész? Arról volt szó, hogy...
- Hé! Maga a szövegemet koppintja?
- Dehogy, Viktor, mindössze...
- Hogyne, persze - húzta fel az orrát Viktor. - Ki akarok szállni, most azonnal!
- Igenis! - vágta magát haptákba Karkarov. - Azonnal felállíttatom a lépcsőt!
- Lépcső? Én ilyen világi dolgokat meg sem közelítek, már csak elvi okok miatt sem. Egy világhírű kviddicsjátékos ne használjon lépcsőt! Repülni akarok!
- De hát senki nem tud repülni...
- Kuss! Én akarok! Most!
Karkarov megvakarta a fejét, majd egy laza mozdulattal lerúgta Viktort a fedélzetről. Krum rövid repülés után nagyot nyekkenve csapódott a földnek. Éppen akkorra sikerült feltápászkodnia, mikorra Karkarov, a segédje, meg a többiek lecaplattak a hajó oldalára aggatott márványlépcsőn.
- Na látja, Karkarov? Repültem! - húzta ki magát büszkén a sportoló.
- Gratulálok, Viktor!
- Hol van a fogadóbizottság? - nézett körül Krum.
- Azt hiszem, már bementek - vélekedett Karkarov.
- Miért mentek volna be?
- Mert késtünk egy kicsit.
- Mennyi az a kicsi?
- Úgy három és fél óra.
- Miért?
Karkarov szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Mert most ment az Esmeralda-maraton a tévében, és nem figyeltem oda a navigációra, így először az Északi-sarkon kötöttünk ki.
- Ááá! Szóval azért volt olyan hideg! - húzta el a száját Viktor.

A Nagyteremben eközben a Beauxbatons-ból jött lányok igazán kitettek magukért. No nem kell félreérteni, mindössze arról volt szó, hogy elég érdekes produkcióval készültek a roxfortos diákok kielégítése érdekében. Természetesen most is csak átvitt értelemben értendő.
A kék ruhás lányok olyan előadást tartottak, ami ötvözte magában a balett, a kung-fu, a modern táncok, de még a pankráció bizonyos elemeit is. A diákok kitörő örömmel fogadták a táncot, nagyon élvezték. A legtöbb fiú felállt, és ujjongva csorgatta a nyálát, akik meg nem, azok titkon egymásra kacsintottak, és pajkos játékokba kezdtek a terítő alatt. A lányokat nem kifejezetten érdekelte a dolog, de egy-két kivétel akadt.
A produkció éppen annál a pontnál tartott, mikor a külföldi lányok mind spárgapozícióba helyezkedtek, és úgy másztak egymásra. A fiúk torkából sóhajok törtek fel, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és az ingerült Viktor Krum csörtetett be rajta.

- Nem hiszem el, hogy a hülye Esmeralda miatt lemaradtam a saját fogadásomról! Ezt még nagyon megkeserüli, Karkarov!
- De hát...de hát Esmeralda most nyerte vissza a látását...olyan szép volt...ezt mindenképpen látnom kellett! Hiszen valószínűleg nemsoká vége a sorozatnak! - kiáltotta az igazgató, és a tanítványa után szaladt.
- Dehogy van vége! Még most jön az a rész, mikor a vak csajszi hapsija is megvakul, aztán még törődni kell a gyerekkel, és még újra egymásba kell szeretniük! Ja, meg kiderül, hogy aki eddig gazdag volt, az igazából szegény, és aki szegény, az meg gazdag. Ez még barátok közt is minimum 200 rész!
- Jaj ne! Hát a szerelme is megvakul? Már sosem lesznek boldogok? - sikoltott fel Karkarov, és zokogva az egyik közeli asztalra borult.
Eközben a lányrajongók csillogó tekintetétől követve Viktor végigtrappolt a Nagytermen, és megállt Dumbledore előtt.
- Ide a trófeát!
- Miért adnám oda? Még benne sem vagy a versenyben!
- De benne leszek! - kacagott fel gúnyosan Viktor. - Elvégre én vagyok Viktor Krum, a világhírű kviddicsjátékos! - Ügyet sem vetett arra a néhány lányra, akik beájultak az asztal alá. - Én fogok bekerülni, és én fogom megnyerni a kupát!
Hirtelen felcsapódott az egyik oldalajtó, és Amos Diggory jelent meg a színen. Odarohant Krumhoz, és jól bokán rúgta.
- Nemnemnem! Harry Potternek kell nyernie! Csak ő nyerhet!
- De apa! Nem is nekem drukkolnál, ha valami csoda folytán bekerülnék a versenybe? - méltatlankodott Cedric.
- Harry Potternek kell nyernie! - kiáltott fel még egyszer Amos, majd McGalagony professzor megrovó pillantásainak kereszttüzében kiosont az ajtón, amin bejött.
- Azért is benevezek a versenyre! - füstölgött Cedric. - Még ha bele halok is!
Krum döbbenten meredt Amos Diggory után, és elmélázva masszírozta a sajgó bokáját. Mikor végre magához tért, visszafordult Dumbledore felé.
- Na adja azt a kupát, vagy mi lesz?
- Nem adom!
- Dehogynem!
Dumbledore hirtelen előkapta a pálcáját, és Krumra szegezte.
- Akkor sem adom oda, te bitang suhanc! Az enyém, és én fogom megtartani! - rikoltotta, de észbe kapott. - Vagyis dehogy tartom meg, hanem odaadom a nyertesnek. És mindent meg fogok tenni, hogy ne te legyél az! Most pedig tedd le a segged a padra, és nyughass, ha mondom!
Krum elkerekedett szemekkel meredt Dumbledore-ra, végül lehajtott fejjel lecsüccsent Draco Malfoy mellé. A teremben néma csend honolt, amit mindössze Karkarov halk zokogása tört meg.

Dumbledore úgy gondolta, hogy gyorsan kihasználja a csendet, és szólásra emelkedett. Végigmutatott a tanári asztalon, majd így szólt:
- Mint látjátok, az asztalunknál többen ülünk, mint szoktunk. A tanári kart már ismeritek, és engem is. Ez az elbűvölő hölgy itt Madame Maxime, a Beauxbatons igazgatónője. Kérem, üdvözöljétek!
A gyerekek döbbenten meredtek a nőre. Helyenként tapsoltak, de többen összesúgtak.
- Ez egy nő?
- Hát, úgy látszik! Mondjuk én be nem tudtam volna azonosítani, hogy milyen fajtához tartozik!
Madame Maxime szerencsére nem hallotta ezt a beszélgetést, így vidám arccal integetett. Csak akkor komorult el kissé a tekintete, mikor megpillantotta a hullarészegen tántorgó, lószagú Hagridot, aki ekkor esett be a Nagyterem ajtaján. Szó szerint.
- Az a kedves, zokogó halálfaló... akarom mondani férfi ott Igor Karkarov.
Karkarov hirtelen felegyenesedett, letörölte könnyeit, és vigyorogva, csillogó fogakkal integetett a diákok felé. Gyér tapsot kapott. Amint a figyelem elfordult róla, ismét felzokogott, és rávetette magát az asztalra.
- Szegény Esmeralda! - kiáltozta.
Dumbledore folytatta.
- Itt van még Ludo Bumfolt, aki... - Hirtelen elhallgatott, mikor McGalagony megrovón odalépett hozzá, és a fülébe súgott valamit. Az igazgató megvonta a vállát, majd visszafordult a diákok felé. - Most kaptam a hírt, miszerint Mr. Bumfoltot kivágták a filmből, ő tehát nincs itt.
Az ajtó mögül, amin Amos Diggory távozott, most hangos kiáltások harsantak, amiben Dumbledore Mr. Diggory hangjára ismert.
- Szegény, szegény Ludo! Pedig ő olyan jó ember! Benne kellene, hogy legyen a filmben!
Dumbledore megrázta a fejét.
- Mr. Diggory minden bizonnyal rendkívül jó kapcsolatban volt Bumfolttal - motyogta, majd ismét felemelte a hangját, persze csak módjával, nehogy sérvet kapjon. Ilyen idősen már nem szabad meggondolatlanul emelgetni a dolgokat. - Jobbomon pedig Barty Kupor ül!
Kupor hirtelen felpattant, csizmáit nagy durranással összecsapta, és karját kinyújtotta maga elé.
- Sich Heil! - ordította. A teremre néma csend borult. Mindenki döbbenten bámulta az alacsony, fekete hajú, bajszos kis emberkét. Dumbledore végül legyűrte a döbbenetét, és kimasírozott az asztal elé.
- Frics, kérem, behozná? - szólt ki oldalra, mire a gondnok egy lepellel letakart pódiumot tolt ki kerekes kocsin középre. - Köszönöm! Gyerekek! Örömmel mutatom be legújabb művemet, egy magas, lépcsős izét, különböző faragványokkal az oldalán. Használati célja nincsen, csak úgy van bele a nagyvilágba - mondta, majd lerántotta a leplet.

- Ez a dolog - folytatta Dumbledore, - az égvilágon semmire sem jó, csak olyan szépek rajta ezek a festett alakok, meg faragott csíkok, nem? Én magam készítettem, és az előállításához 3 754 843 darab gyufaszálat, 25 822 darab fülpiszkáló pálcikát és 6 753 apró kavicsot használtam fel. Remélem, tetszik.
A diákok még jobban ledöbbentek, de csakhamar összeszedték magukat, és rohadt paradicsommal, meg záptojással dobálták meg az igazgatót, és a művét. Az egyik nem annyira rohadt paradicsom telibe találta a szerkezetet, ami ettől apró darabokra hullott. Dumbledore, mikor meglátta ezt, előkapta a pálcáját, és a diákokra szegezte azt.
- Melyik marha volt az? Halljam! Ha olyan nagymenő, vállalja magát! Ne üljön a babérjain! Mocskos kis senki vagy, hallod? Nem vállalod magad? Senki vagy! Egy nyamvadt kis...
- Én voltam az, professzor - szólt Fred Weasley, és odaintett az igazgatónak. - Vállalom a tetteimet.
- Ó... rendben - bólintott Dumbledore, majd eldugta a pálcáját. - Tehát akkor folytassuk! Frics! Hozza be azt a vackot!
Frics egy újabb letakart pódiumot tolt be középre. A diákok már kezdtek aggodalmaskodni, hogy egy újabb remekművel van dolguk, de a lepel lelebbent, és látható lett maga a Trimágus Kupa.
- Naszóval! Ezt az üvegizét nyeri meg az, aki nyer a Trimágus Tusában. Szerintem semmi jó nincs benne, ez csak egy világító pohár, de ha gondoljátok... Most térjünk át a versenyzők kiválasztásához! Frics! Legyen olyan szíves!
Az emelvényen újra megjelent Frics egy letakart pódiumot tolt be középre. Véletlen meglökte az előzőt, mire a kupa leesett, és egy hangos csattanással letört a füle. Frics röstelkedve kezdte felszedegetni a darabokat, de Dumbledore lenézett rá, és megvonta a vállát.
- Ne is törődjön vele, majd visszaragasztjuk! Tehát! A versenyzőket egy pártatlan... izé választja ki. Ez! - Azzal lerántotta a harmadik leplet is, ami alól egy fapohár került elő. Az igazgató hosszan meredt rá, majd felkiáltott. - Hé! Ezen az emelvényen volt egy favilla, meg egy fatányér is. Micsoda fatális hiba!
A tanári asztal felől vad csámcsogás hallatszott. Dumbledore odanézett, és meglátta, hogy a részeg Hagrid éppen pacalpörköltet eszik a fatányérból a favilla közreműködésével.
- Na mindegy! - sóhajtotta az igazgató, majd visszafordult a diákokhoz. - Ennek a fapohárnak mindamellett rendkívül hangzatos neve van. A Tűz serlege! - Valahonnan a magasból felcsendült a Harry Potter filmek főtémája. - Ebbe a fapohárba kell belehajigálni a neveteket, ha nevezni akartok. Az életkori limit 17 év, vagyis te, Harry, meg se próbált beledobni magadat... mármint a neved! Értve vagyok?
Harry megszeppenve bólogatott.
- Helyes! A Serleg itt lesz kiállítva a Nagyteremben, holnapig lesz időtök hajigálni, aztán sorsolunk. Most aludjatok szépeket és jókat! Jó éjszakát!
Harry éppen elcsodálkozott volna a gyors lezáráson, mikor meglátta, hogy Dumbledore hátat fordít a gyerekseregnek, és elszalad a legközelebbi vécé felé. Útban a hálóhelyiségük felé Harry arról álmodozott, milyen jó volna bajnoknak lenni.

A mi szegény ártatlan kis hősünk annyira arról álmodozott, hogy de jó lenne bajnoknak lenni, hogy egyszer csak, hipp-hopp, arra eszmélt, hogy belsejét elönti a gonoszság vágya, és úgy döntött, intézkedik. Mikor már olyan este volt, hogy mindenki aludt, halkan kimászott az ágyából, és belebújt a ruháiba. Tettre készen lépett ki a klubhelyiség ajtaján, és szilárd léptekkel indult meg a Nagyterem felé.
Miközben ment, gondolkodott, pedig rendkívül nehezére esett ezt a két bonyolult folyamatot összeegyeztetni az agyával. Végül mégis sikerült neki. Arra gondolt, hogy neki kell az a kupa, akár letört a füle, akár nem. Valahogy kijátssza a korhatárt, és bele dobja a nevét abba a serlegbe, ha Cedric élete múlik is rajta.
A Nagyteremben síri csend honolt. A korhatárvonal kékes ragyogása kísérteties táncot járó fényekkel töltötte be a helyiséget. Az ajtó nagyot nyikordulva csukódott be Harry mögött. Óvatosan megközelítette a serleget, de mikor pár méterre volt tőle az ajtó hirtelen felnyikordult, és Harry gyorsan bebújt az egyik asztal alá.

Az ajtón Karkarov lépett be a terembe. Óvatosan körülkémlelt. Szerencsére nem vette észre Harry asztal alól kilógó cipőjét... meg lábát... meg kezét... meg testét... a fejéről már nem is beszélve. Az igazat megvallva az asztal Harrynek egyedül az egyik kezét takarta el, azt is csak azért, mert a fiú annyira igyekezett elrejtőzni. Na mindegy, lényeg, ami lényeg, Karkarov ugyanolyan vak volt, mint amilyen hülye. Halkan a serleghez csörtetett, és átlépte a vonalat. Egy gyűrött cetlit húzott elő a zsebéből.
- Még hogy Harry Potter ne nevezzen - méltatlankodott halkan. - Hát akkor hol lesz itt a kaland? Hogy tegye el láb alól idén Voldemort? Kell egy kis izgalom a játékba.
Azzal belehajította a cetlit a kupába.
- Nocsak-nocsak, Igor! Mit keresel te itt? - csattant fel egy rekedtes hang, és az árnyékból Perselus Piton lépett elő. - Csak nem csalni akarsz éppen?
- Én? Dehogy! Én tisztességes vagyok! - rebegte Karkarov, mire Piton felnevetett.
- Még hogy te? Ugyan már, Igor! Most csak ketten vagyunk, és mindketten nagyon jól tudjuk, hogy halálfaló voltál.
Harry azt hitte, rosszul hall. Előre hajolt, és a fülét hegyezte.
- Lehet, hogy halálfaló voltam - mondta Karkarov. Felhúzta a ruhaujjat a bal kezéről, amin ott virított a Sötét Jegy, majd Piton karja után nyúlt, és letépte a ruhát róla. Harry azon is meglátta a halálfejes kígyót. - De te is az voltál, Perselus.
Harry ekkor egész egyszerűen kiesett az asztal alól döbbenetében. Karkarov és Piton összerezzentek. Harry felé pillantottak, aki ekkor mászott vissza a helyére.
- Hallottad ezt? - kérdezte ijedten Karkarov. - Mi volt ez?
- Milyen ijedős lettél az elmúlt időkben, Igor! Bezzeg mikor még együtt voltunk...
Piton végigsimította Karkarov arcát, és eközben észrevétlenül egy papírfecnit hajított a serlegbe. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy a saját nevét olvasta rajta.
- El szeretném felejteni azt az időt! - rezzent össze Karkarov, és elhúzódott Pitontól.
- Pedig végre összejött a pénz! Nyáron megcsináltatom a műtétet. Megszereztem az orrot is!
- Azt az orrot? - lelkesült fel Karkarov.
- Igen, azt! - bólintott Piton. Amint...
Ebben a pillanatban újra felnyikordult az ajtó, és Karkarov, meg Piton bevetették magukat egy közeli tisztítószeres szekrénybe. Rémszem Mordon lépett be a Nagyterembe. Egyenesen a serleghez lépdelt. Varázsszeme azonban úgy fordult, hogy meglátta az asztal alatt bujkáló Harryt. Megköszörülte a torkát, és fennhangon megszólalt.
- Jaj-jaj! Annyira szeretem ezt a Harry James Potter nevű diákot a Griffendél negyedik évfolyamáról, hogy úgy döntöttem, beledobom a nevét a serlegbe, de csak hogy jó legyen neki. Nem akarok ártani én senkinek, hiszen nem vagyok én az ifjabb Barty Kupor! Nem, dehogy! Akkor most beledobom Harry Potter nevét a serlegbe!
A szót tett követte, a cetli lángra lobbant, és eltűnt, Mordon pedig kibicegett a teremből. Csend lett, csak a tisztítószeres szekrényből hallatszottak furcsa zajok. Harry éppen ki akart mászni, mikor az ajtó ismét nyikordult egyet, és Dumbledore professzor lépett be rajta. Körülkémlelt, majd kecsesen a serleghez szökellt.
- Még hogy jó fiú leszek, meg nem dobom bele a nevemet a serlegbe! Haha! De a neved benne lesz, és azért is ki fog sorsolni, mert akkor tudok veled szenyózni, te kis ragyás patkány! - vihogta, majd ő is beledobta Harry nevét a serlegbe. Lágyan kilibegett az ajtón, ami azonban csakhamar újra kinyílt. Harry kezdte magát egy Leslie L. Lawrence könyvben érezni, és csak remélhette, hogy ez a történet nem fog úgy végződni, ahogy azok szoktak. Tudniillik, hogy majd minden szereplő kezében egy géppisztoly terem, és a négyzetméterekre jutó hullák száma meghaladja a sokéves átlagot.
Az újabb látogató Hagrid volt. Részegen betámolygott a terem közepére, majdnem felborította az állványt, amire a serleget helyezték.
- Az én babám, az én babám... egy paci, úgy ám! - énekelte, majd egy papírlapot húzott elő a zsebéből. - Szegény, szomorú Harry! Meghaltak a szülei és még a játékból is kirekesztik! Hukk! Majd én segítek neki, hogy játszhasson! - Azzal beledobta a cetlit a serlegbe, és távozott.
Kis idő múlva felcsapódott a szekrény ajtaja, és Karkarov, meg Piton esett ki rajta.
- És arra emlékszel, mikor kinyírtuk azt a mugli családot? - vihogott Karkarov.
- Lehet azt elfelejteni? - csatlakozott hozzá Piton is, majd kézen ragadta a férfit. - Gyere, Igor, elkísérhetlek a hajóhoz?
- Meg hát! - felelte Karkarov, és kéz a kézben kiugrabugráltak a Nagyteremből.
Harry megcsóválta a fejét. Kimászott az asztal alól, és a serleg felé indult. Éppen azon elmélkedett, hogy vajon hogyan jut át a korhatárvonalon, mikor elérte a kékes derengésű falat, amin hirtelen egy felugró ablak jelent meg.
"Figyelem! A kupába csak felnőtt varázslók és boszorkányok dobhatják bele a nevüket! Elmúlt már 17 éves?" Harry megvakarta a fejét, majd rövid gondolkodás után a zölden foszforeszkáló "IGEN" feliratra bökött. A kék fal leereszkedett, és utat engedett neki. Harry a serleghez lépett, és beledobta a nevét, azonban az pukkant egyet, majd visszalőtte a cetlit. Ezzel egy időben piros felirat villant fel a kupa oldalán.
"ACCESS DENIED - A serleg memóriája megtelt, a beledobott Harry Potter nevek száma...Please wait!" Harry döbbenten meredt a serlegre, amin számok pörögtek. Hirtelen villanás látszott, majd a felirat folytatódott. "...a beledobott Harry Potter nevek száma: 4,764 db. Megértését köszönjük!"
Harry megvakarta a fejét, majd megvonta a vállát. A lényeg, hogy belekerült a serlegbe, az már mindegy, hogy négyezer-hétszázhatvannégyszer, vagy négyezer-hétszázhatvanötször. Ásított egyet, majd aludni tért. Volt egy olyan érzése, hogy bekerül a Tusába.

 

- tovább -