Harry Potter és az Azkabani Fogoly - egy kicsit másként

Képes összefoglaló a HP3-film főbb eseményeiről Tipca tollából

Második rész

A kisfiú kinézett az ablakon, majd az ingatlanügynökkel flörtölő anyjához fordult.
- Anyu, jön a hajó!
A nő kimászott az öltönyös férfi szájából, és foghíjról odavetette:
- Jó a szemed, kisfiam. Elég távol van a kikötő.
- De anyu, jön a hajó!
A szerető édesanya dühösen fújtatott egyet, lemászott az ügynökről, felvette a férfi ingét, aztán mezítláb a kisfiához lépkedett.
- Nagyon ügyes vagy, kisfiam, de a mama éppen beszélgetett az ingatlanos bácsival, szóval...
Hirtelen elhallgatott, ahogy egy huszonnyolc emeletes, lila anyahajó úszott el az ablak előtt. Éppen be lehetett látni a vezérlőterembe, ahol egy hosszú, fekete, női kabátos férfi meg egy beépített szépség enyelgett.
A Kóbor Ló Grimanyahajó éktelen kerékcsikorgással fékezett le a sáros utcán. Miután szerencsésen lerombolt két házat, tövestől kitépett egy fél erdőt, némán megállapodott a sötét sikátorban. Egy közelben parkoló autó riasztója éles hangon felvisított.
Az anyahajó hátsó ajtaja kinyílt, majd egy gyönyörű röptét követően Harry nagyot nyekkent a macskakövön. Pár pillanattal később a ládája is követte, s a fiú alig tudott elugrani az útjából.
- Foltozott üst... Eeeee! - mondta Stan Shunpike velősen, majd egy rántással becsapta a jármű bejáratát. A Grimanyahajó búsan "tü-tűűűű"-zött, aztán felkapta egy forgószél, és Kansasbe repült vele.
Harry körülnézett, és meglepetésében majdnem felkiáltott. A szűk, sötét kis utcában egyáltalán nem ismert rá arra a verőfényes sztrádára, amelyen elsős korában érkeztek Hagriddal a varázslók kocsmájába. Igen jól emlékezett arra a gyönyörű napra. Bementek a foltozott üstbe, a pult mögül rájuk köszönt egy pirospozsgás, aranyos nagybácsi kinézetű férfi, Tom, a csehó vezetője, aztán...
- Áááááááááá!
Harry ordítását meghallva a falfehér, púpos bestia felpattant a falra, s onnan fújtatott a fiúra tűhegyes szemfogai közül. Harry, mikor meglátta, rögtön tudta, hogy Nosferatuval, a vámpírok atyjával van dolga... De tévedett!
- Szervusz, kisfiú! - sziszegte az alak végül lemászva a falról. - Tom vagyok, a csapos.
- Te nem Tom vagy! - hebegte Harry egy hevenyészett keresztet tartva maga elé.
- Dehogynem! - emelte az ég felé orrát a férfi, mintha a feltételezést is sértőnek találta volna, azonban a szeme sarkából riadt pillantásokat vetett a keresztre. - Lesznek itt még nagyobb változások is, ne aggódj. Csupa újdonság lesz ez az év a számodra.
Harry még gyanakodva nézte egy ideig Tomot, aztán megvonta a vállát, és bemasírozott az ajtón. A férfi a száját nyalogatva, kezeit elégedetten dörzsölgetve bámult utána, aztán a még mindig vinnyogó kocsi felé fordult. Legyintett egyet a pálcájával, mire pár fiatal jelent meg a semmiből. Gyorsan körbekémleltek, a járműhöz ugrottak, aztán néhány másodperccel, s egy ügyes kézügyességi bemutatóval később az utcán nyoma sem volt a riasztó éles sivításának... sem a kocsinak.
Nem sokkal később Tom, a csapos olyan erővel vágta le Harryt egy poros fotelbe, hogy a bútordarab hatalmas nyikorgással adta a világ tudtára: bizony a végét járja. Harry éppen kényelmesen elhelyezkedett volna, mikor odakint nagyot dördült az ég, a sötét szoba levegőjébe villámfény hasított, láthatóvá téve az íróasztala mögött komoran ücsörgő, ijesztő férfit, akiben Harry később Cornelius Caramel mágiaügyi miniszterre vélt ráismerni. Most azonban nem ismert meg senkit, ugyanis a politikus hatásos belépője akkora hatást gyakorolt rá, hogy (aznap éjjel már másodszor) súlyos szívizombántalom gyötörte.
A kór folyományaként levegő után kezdett kapkodni, s míg egyik kezével az inget feszegette a nyakánál, a másikkal nagy hévvel kapálózott, s eközben többször eltalálta a vámpírfogadós Tom karját, ahogy az különféle ínyencségeket kínálgatott. Ám mindemellett rendkívül jól esett neki a meleg fogadtatás, így pár elbűvölő pillantással jutalmazta a csapost.

- Szervusz, Harry! - köszöntötte Caramel, miután kibújt hosszú, fekete köpenyéből, és a szájából is kivette a vámpírfogakat. - Végre megérkeztél!
Harryt annyira meglepte ez a mondat, hogy megdermedt, és már a szívizma sem rendetlenkedett annyira.
- Honnan tudja, hogy ide jövök?
- Ööö... sejtettem - felelte a férfi, kerülve a fiú pillantását. - Mellesleg Caramel mágiaügyi miniszter vagyok.
Harry egy szótlan biccentéssel nyugtázta az információt, ami egyébként nem hatott rá az újdonság varázsával. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
- Most az Azkabanba fognak zárni? - kiáltotta, s ahogy folytatta, hangja egyre hisztérikusabban csengett. - Véletlen volt, nem tehettem róla. Nem akarok börtönbe kerülni, főleg nem ezekkel a cuki pirospozsgás pofikkal nem! - Hirtelen felugrott, elkapta az arra sertepertélő Tom nyakát, maga elé rántotta, és a halántékához szorította a pácája hegyét. - Engem nem fog rács mögé juttatni, Caramel! Ha véres hullákon kell is átgázolnom, hogy kijussak innen, engem nem fog el élve!
Caramel döbbenten meredt rá, végül hitetlenkedve nekidőlt az íróasztalának.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, fiam, vagy csak megjátszod?
- Nem tudok színészkedni - felelte Harry továbbra is szikrázó szemekkel.
- Vettük észre - hallatszott hirtelen, mire a szobában mindenki megdermedt.
- Ki volt az? - ordította Harry pánikközeli állapotban, de nem jött felelet.
- Nem tudom biztosan, de mintha annak a nagy, fehér vászonnak a túloldaláról jött volna a hang - hajolt előre hunyorogva Caramel, majd tett néhány lépést, s két tenyerével árnyékolva átnézett a vásznon.
- Mit lát? - suttogta Harry közelebb bújva.
- Embereket. Valamiféle nagy, sötét teremben ülnek. Rengeteg szék van. És furcsa, sárgásfehér puffancsokat esznek marékszám...
- Egy mozi? - hökkent meg Harry.
- Mozi? Arra emlékszem mugliismeretből. Ott a muglik filmeket szoktak nézni, ugye?
Harry döbbenten hátrált pár lépést, majd a hirtelen jött, döbbenetes erejű felismeréstől a karosszékbe roskadt.
- Gondolja, hogy az életünk - mutatott körbe -, csupán egy film?
Caramel egy pillanatra kerekre tágult szemekkel meredt rá, aztán legyintett.
- Ne gyere nekem te is ezekkel a pszichológus dumával! Épp elég az agyturkász maszlagja, akihez járok.
- Miért jár pszichiáterhez? - bukott ki Harry száján, holott sejtette, hogy ez talán túl személyes kérdés. De hát ő már csak ilyen volt... sosem tudta befogni azt a lepcses pofáját.
Caramel azonban, nem tűnt úgy, hogy szívére vette volna a személyeskedést, csak megvonta a vállát.
- Kidobott a feleségem. Miért? Szerinted miért van az irodám egy lepukkant szállodában berendezve? - tárta szét a karját.
Tom felháborodottan felmordult, de nem fűzött több kommentárt a megjegyzéshez. Ehelyett tovább folytatta a szakácskodást. Levette a kis, piros fazekat a rezsóról, leszűrte a tartalmát, majd a szilárd részeket (ami Harryt leginkább egy marék ázott sós pálcikára emlékeztette), félretette. A vizet belezúdította egy díszes tálba, majd egy másik fazékból egy lábasfejű jószágot vett elő, és a folyadékra tette.
Harry undorodva hajolt előbbre, hogy jobban belelásson a tálba. A valószínűleg ételszerűségnek szánt izé úgy festett, mint egy nagy adag olvadt műanyag.
- Ez mi?
- A ház specialitása - jelentette Tom sugárzó mosollyal. - Polip ropilén. Fehérbort tudok hozzá ajánlani, esetleg egy kis... - Elhallgatott, s kigúvadó szemekkel figyelte, ahogy Harry öklendezve előre dőlt, majd felkapta a díszes tálat, és a szája elé tartotta, éppen idejében. Ahogy a fiú végzett, Tom felháborodottan kikapta a kezéből a tálat, és szemügyre vette. - Ha nem, hát nem, csak mondja meg! Hála Merlinnek, semmi komoly baja nem történt az ételnek, ezt még el tudom adni.
Harry sápadtan pillantott Caramelre, aki olyan pillantásokat vetett zöldülő arca felől a díszes tálra, mint kutya a tűzcsapra. Azonban még mielőtt annyit mondhatott volna "hoppenkrügelnwein", Tom fogta a cókmókját és kivonult a szobából.
- Na mindegy - sóhajtott nagyot Caramel. Aztán még egyet. Majd megint. Ezt egész addig csinálta, míg az arca többé-kevésbé vissza nem nyerte normális színét. - Ami azt az ügyet illeti, hogy felfújtad a nagynénédet...
- Ácsi! - ült fel hirtelen Harry. - Mit csináltam?
- Véletlen felpuffasztottad a Marge nénédet... - magyarázta Caramel kissé lassabban, mintha kételkedne benne, hogy a fiú megérti egyáltalán, azzal a rengeteg aggyal, ami van neki.
- Nem is!
A miniszter összevonta a szemöldökét, majd az íróasztalnak dőlve megvakarta a homlokát.
- Nem?
- Nem.
- Akkor miért jöttél el otthonról?
- Mert minden rajongó csak a Dursleyéket éltette... meg hogy ne teljen olyan unalmasan a nyaram.
Caramel egy pillanatra elképedve meredt Harryre, aztán az arcán felragyogott egy hatalmas mosoly.
- Akkor ezt meg is oldottuk! - rikkantotta, majd kedélyesen hátba csapta Harryt, aki erre derűsen lefejelte az asztalt. - Most menj el! Nemsoká megérkezik a ku... - Caramel elhallgatott, s arcán halvány pír jelent meg, ahogy folytatta. - ...tatóasszisztensem, akivel... izé... kutatni fogunk.
Harry felállt, és elindult az ajtó felé, ám a miniszter hangja megállította.
- Ne felejtsd itt a madaradat!
Harry oldalra pillantott, s egy madárülőkén, amit eddig észre sem vett, valóban ott látta baglyát, Hedviget. A madár, emlékezve a fiú magányos nyári estéire, kissé vonakodva repült a gazdája kinyújtott karjára, de végül csak megtette. Harry boldog mosollyal indult a kijárat felé, ám most neki jutott eszébe valami, ami megfordulásra késztette.
- Honnan tudta, hogy az én baglyom?
Caramel szeme elkerekedett, és zavartan vakargatni kezdte a könyökét.
- Tippeltem - felelte bizonytalanul, aztán hirtelen felpattant az asztal sarkáról. - De nehogy az jusson eszedbe, hogy egész nyáron figyeltettelek, sőt már lassan két éve folyamatosan! Nem. Csak ráhibáztam.
- Ja, oké - biccentett Harry, majd ismét megindult a kijárat felé. Alig tett meg egy lépést, Caramel újra utána szólt.
- És Harry!
A fiú bosszúsan vett egy mély levegőt, aztán mosolyt erőltetett az arcára, s megfordult.
- Igen, miniszter úr?
- Ne felejtsd itt a könyveidet!
Harry oldalra pillantott, s azon a helyen, ahol előbb a madárülőke állt, most egy embermagasságú könyvhalom meredezett.
- De hát még egy hónap van a szünetből - sóhajtotta Harry. - Meg tudtam volna magam is venni.
- Tévedsz, holnap indul a Roxfort expressz. Készülj fel!
- Holnap? Hogy-hogy?
- Ne húzzuk az időt olyan felesleges butaságokkal, mint a nyári szünet - vonta meg a vállát Caramel.
Harry mérgesen elfordult, és már az ajtóban volt, mikor megint eszébe jutott valami.
- Azért remélem, lesz itt valaki, és nem kell egyedül mennem a suliba - nézett hátra a válla felett.
- Persze, persze - kedélyeskedett Caramel. - Az egész nyári mellékszereplő gárdát iderendeltem. Holnap érkeznek.
- Remek - morogta Harry, aztán kilépett a folyosóra. Éppen szétnézett volna, hogy merre találja a szobáját, mikor felcsendült Caramel hangja.
- És még valami!
Az ajtó nagyot dörrenve csapódott a miniszter arcába.

A durva gallyseprű mély árkot szántott a folyosó padlójának porába. Ugyanilyen árkok szabdalták az idős boszorkány arcát is, csak azokat az idő szántotta oda. Igencsak benne járt már a korban, nem ma volt az első áldozása, vagy akár úgy is mondhatnánk, nem mai tyúk volt. A nehéz munkától görnyedten állt meg a következő kitakarítandó szoba előtt, s közben azon gondolkozott, vajon hol ronthatta el?
Ha ez most itt egy Király István könyv volna, esetleg egy Szakács Robin kötet, egy egész fejezet szólna ennek a nőnek az életéről. Hogy miért? Hogy töltse a lapokat. Amerikában ugyanis a könyveket hosszra mérik, s a szerint fizetnek érte. Legalábbis ezt hallottam. Hogy ez milyen undorító szokás... Most képzeljétek el, vannak olyan harmadrangú írók (sőt, nem egy komolyabb alkotó is, lásd a fentebbi neveket), akik azzal próbálják húzni az időt, s tölteni a lapokat, hogy mindenféle zagyvaságokat írogatnak össze vissza. Ez teljesen olyan, mintha én egy fejezet közepébe elkezdenék anekdotázgatni, hogy teszem azt: két barát beszélget, azt mondja az egyik a másiknak: "Te, azt hiszem, meghalt a feleségem." Mire a másik: "Ne mondd! Miből gondolod?" Az első töpreng egy kicsit, aztán azt feleli: "Hát, az ágyban ugyanolyan, de egyre több a vasalnivaló." Ugye milyen visszataszító? És nem csak azért, mert ez a vicc ízléstelen, szexista és profán volna, hanem mert egyáltalán nem illene a kontextusba.
Ha a fent említett írók módszerével élnék, leírnám, hogy a boszorkányt Tarjány Etelkának hívják, hogy egy közép-kelet európai kis országban született egy Böglyöspusztanyék nevű falucskában. Kislánynak szép volt, a fiúk rajongtak érte, s sokra vihette volna az életben, hiszen a tanuláshoz megvolt az esze, csakhogy pár héttel az után, hogy betöltötte a hetedik életévét, az édesapjára rázuhant egy meteor, s így neki kellett a családfenntartó szerepét átvenni, hiszen anyja annyira elpuhult gazdag, könyvelő férje mellett, hogy semmilyen munkára nem volt képes. Egyszer próbált meg főzni, az is négy szobalány életébe került. Így hát Etelka otthagyta az iskolát, s beállt a helyi atomerőműbe dolgozni. A keserves munka elcsúfította, ám az élete rendeződni látszott, mikor az egyik futószalagtársa, az, aki pont szemben melózott, s aki előtt fényes jövő várt az erőmű vezérigazgatójának fiaként, elhívta randevúzni. Kapcsolatuk szépen bimbódzott, míg egy nap a fiú meg nem botlott egy ottfelejtett lóban, s bele nem esett egy nagy bödön radioaktív hulladékba. Ráadásul kimásztában megcsípte egy szúnyog, akit a szemtanúk a sugárzó anyagok raktárából láttak kiszállni. Nem csoda hát, hogy a fiú pár héttel az eset után elrepült Hollywoodba, hogy mostanában nagyon divatos képregény-filmeket készítsen. Etelka egyedül maradt, s mikor kirúgták az erőműből, miután lebukott, hogy éjjelente megdézsmálja a radioaktív hulladékot (sajnos terve, hogy maga is a szívszerelme után repül, nem vált valóra, mindössze az arca lett furcsa, zöld színű), összeveszett anyjával, Angliába utazott, hogy szerencsét próbáljon, s egy véletlen folytán került a Foltozott Üstbe. De mivel nem élek a fenti módszerrel, ezért mindezt nem írom le. Megtartom magamnak e nő tragikus múltját. S csak én érthetem meg a kopogásra emelt kéz bús lejtését, ahogy beszól a szobába:
- Szobaszerviz! Jöttem, hogy kitakarítsak, és hogy felesleges, vicces közjátékkal nyújtsam a filmet, próbálva elfedni a forgatókönyvön tátongó hatalmas logikai és történeti réseket!
Az ajtó kinyílt, majd hatalmas fény-, szél- és hangeffektek kíséretében becsapódott.

- Jól van, majd később visszajövök! - sóhajtotta Etel, majd megfordult, s arra gondolt: újabb tetves hosszú nap áll előtte.

Harry kilépett a szobájából, és ideges pillantást vetett a lába előtt elsuhanó patkányra, valamint az őt üldöző rozsdavörös macskára.
- Remek - sóhajtotta. - Elvileg ez egy híres varázsló-szálloda, erre kiderül, hogy teli van ilyen undorító állatokkal... a patkányról nem is beszélve...
Oldalra pillantott, egy másodpercre elmélázott, hogy az építész vajon miért tett egy harminc centi széles folyosót az ajtaja mellé, s hogy a lakberendező vajon hogyan gondolta a leülést, amiért egy padot tett be valahova a rés közepére. Az már meg se nagyon lepte, hogy egy ajtó nyílik az alig egy méter széles szobába, ami a középen elhelyezkedő falban volt elrejtve. Inkább elindult lefelé a kocsmába.
Úgy gondolta, bedob egy felest így kora reggel, aztán meg keres valami kupit az Abszol úton, de ifjontian ártatlan terveit hazavágta az az aprócska tény, hogy odalent két legjobb barátja, Ron és Hermione üvöltözött egymással.
- Vidd innen az a ronda macskádat! - ordította Ron.
- Nem is ronda, csak a hülye boltos néhol bekente zselével, meg valamiért szőrgombolyagokat ragasztott a bundájába! - sikoltotta válaszul Hermione.
- Egyáltalán, miért vetted meg?
- Nem tudom! A cselekményben nem sok szerepe lesz a minden szóra megdermedő Fúria-fűz miatt, de legalább egy állat! Állat, plusz gyerek, egyenlő kasszasiker. Nem hallottad még?
- Állatnak itt van Makesz!
- Ugyan már! Tavaly nem volt sehol. Már senki nem emlékszik rá, hogy neked valaha is volt egy patkányod!
Ron szeme elkerekedett, majd hirtelen felemelte a kezét, és lekevert egy pofont a lánynak. Hermione sem volt rest, nekifutásból ágyékon rúgta a fiút. Egy pillanatra döbbenten meredtek egymásra, aztán közelebb léptek egymáshoz, és vad csókolózásba kezdtek. Alig volt idejük elmerülni benne, mikor a lány hirtelen elhúzódott, és egy balegyenessel padlóra küldte Ront. A fiú felkapott a földről egy ott felejtett baseballütőt, aztán megpillantotta a lépcsőn ácsorgó Harryt.
- Szia, Harry!
Hermione megpördült, s levegő után kapkodott. Ahogy így tett, véletlen leszippantott egyet a macskája hátára aggatott szőrcsomók közül, és vad fuldoklásba kezdett.
- Kheeeee-kheeeeee! - krákogta, miközben idiótánál fogyatékosabb képeket vágott.

Harry felsóhajtott, átlépte az immár földön rángatózó lány testét, és közelebb hajolt Ronhoz.
- Mi volt itt ez az előbb?
- Hát, úgy éreztük, elég érettek vagyunk már ahhoz, hogy lassan kezdjen kibontakozni Hermione és énközöttem ez a "szeretlek is, meg nem is" viszony.
- Nem az! - rázta a fejét Harry. - Neked tényleg van egy patkányod?
Ron elborult tekintettel meredt barátjára.
- Igen. Tudod, elsőben a vonaton mutattam neked... majdnem sárgává varázsoltam...
Harry erősen törte a fejét, de végül megvonta a vállát.
- Semmi.
- Végül is teljesen mindegy - legyintett Ron. - Idén annyit emlegetem majd, hogy még meg is unod. De azért furcsa, hogy nem emlékszel.
Harry elmosolyodott, felpattant a lépcsőre, ahogy a musicalekben látta, és a távolba meredve révedezett.
- Akkoriból egyetlen egy dolog maradt meg az emlékezetemben. Az a hülye fejed, mikor rájöttél, hogy ki vagyok.

- Te jó ég! - fakadt ki Ron a Harry feje mellett lebegő felhőre meredve. - Tényleg ilyen fejem volt?
Harry biccentett, aztán a földön heverő, meg-megrázkódó, lilás fejű Hermionéra pillantott.
- Nem kéne neki segítenünk?
- Tudod milyen - rázta a fejét Ron. - Biztos megint csak túljátssza a szerepét. Ilyenkor hagyni kell.
Így hát a két fiú leült az asztalhoz és Ron az asztalon heverő újságra bökött.
- Nézd csak, itt egy kép a családomról. Az egyiptomi nyaralásunkon készült. És a vállamon ott van Makesz.
- Makesz? - vonta össze a szemöldökét Harry.
- A patkányom - sóhajtotta Ron.
Harry elmélyülten nézegette az egy lapból álló újságot, és éppen azon elmélkedett, hogy egy: hogyan kerültek ki Ron és a csóró szülei Egyiptomba, kettő: ez miért akkora szám, hogy az egy lapos Reggeli Próféta az egyik oldalát teljes egészében ennek szenteli, mikor hirtelen hatalmas csattanás hallatszott. Az egyik vendég, aki piros Adidas melegítőt viselt, átesett Hermione már-már mozdulatlanná dermedő testén, ami ettől összerándult, és kivetette magából a szőrpamacsot.
- Hoppá - nevetett a férfi, majd sugárzón rámosolygott Harryre, és leült Ron mellé. - Szervusztok, gyermekek - duruzsolta, miközben szórakozottan simogatta Makeszt, s nyaldosta a szája szélét.
- Anyukám azt mondta, hogy nem állhatok szóba ismeretlenekkel - rázta meg a fejét Ron, és tüntetőleg elfordult.
Harry nem szólt semmit, csak hol a saját, hol a férfi karján húzódó csíkokra meredt, és azon morfondírozott, hogy neki miért van eggyel kevesebb belőlük.
- De hát én ismert vagyok... - tárta szét a karját a piros felsős. - Én... izé... ismert festő vagyok.
- Na és mit festett? - kérdezte bizalmatlanul Ron.
A férfi gyorsan körülnézett, aztán a háta mögötti falra bökött.
- Látod azt a képet? Az a zöld korszakomban készült.
- Hű, de király! - sipította Ron enyhén idegesítő mutált hangján.

Ekkor nyílt az ajtó, és a Weasley szülők jelentek meg benne. Az Adidas-felsős férfi idegesen feléjük pislogott, aztán olyan gyorsan tűnt el a balfenéken, hogy Ron észre sem vette. Mikor legközelebb feléje fordult, már csak az üres széket látta maga mellett.
- Jaj, Harry drágám, de örülök, hogy látlak! - sikoltotta Mrs Weasley, és az asztalhoz csörtetett, ahol egy hatalmas, nyálas puszit adott a fiúnak.
- Jó napot, Mrs Weasley - mosolygott Harry, miközben próbált nem oda figyelni az arcáról csorgó nyálra.
- Harry Potter! - mondta Mr Weasley, mire a fiú összevont szemöldökkel nézett végig rajta.
- Arthur Weasley - felelte. - És most, hogy bebizonyítottuk, még emlékszünk egymásra, ha megbocsát...
Mielőtt Harry visszafordult volna az immár emberi színét visszanyerő Hermione felé, Mr Weasley közelebb hajolt hozzá.
- Szeretném, ha segítenél nekem, Harry. Beszélhetünk?
- Felőlem - sóhajtotta vállvonogatva Harry, aztán kelletlenül felállt az asztaltól.
Ron húga, Ginny sikertelenül illegette magát a fiú orra előtt, s hiába kiáltozta, hogy "Szeretlek, Harry, a tiéd akarok lenni itt helyben!", az mintha meg sem hallotta volna. Mr Weasley először a Foltozott üst bejáratához vezette őt.
- Nos, Harry... - kezdte a férfi, de ekkor kinyílt az ajtó, mire ő összerezzent, és megindult a lépcső felé. A legalsó fokon állt meg, lenézve Harryre.
- Tehát... - Hirtelen női sikoly hallatszott, s közvetlen utána egy férfi kiáltása. Ez utóbbi az emeleten állt, napbarnított bőréről, lenyalt hajáról, hetyke bajuszáról csak úgy sütött, hogy mexikói... vagy spanyol... vagy portugál... vagy valami ilyesmi.
- Nem, Rosaura de la Sanchez, nem hagyhatom, hogy megtartsd a gyermeket, amit Jose Luis-Mariótól vársz, vagy ne legyen a nevem Roberto de Cortez. - Azzal széles ívben meglengette a feje körül fehér botját, karjaival pedig keresni kezdte maga mellett a nőt, de a túl nagy lendület hatalmasat taszított Rosaurán, aki lebucskázott a lépcsőn. Mikor megállapodott Arthur Weasley lábánál, lassan kinyitotta a szemét, és körülnézett.
- Hol vagyok? - csicseregte. - Ki vagyok? Kitől van a gyermekem, akit éppen most vetélek el?
Mr Weasley felsóhajtott, aztán egy boltíves beugróhoz vezette Harryt.
- Sirius Black... - kezdte megint, de újfent elhallgatott, mikor egy csapat japán iskolás lány vágtatott el mellettük. Egy Sirius Black szökését hirdető szórólap elé vitte Harryt, majd kedveskedve megpaskolta az arcát. Vetett egy pillantást a felesége nyálától tocsogó tenyerére, majd elmosolyodott, és mintha csak véletlenül tenné, beletörölte azt Harry ruhaujjába.

- Hallottál már Sirius Blackről? - intett az állával a körözési plakát felé.
Harrynek rémlett valami még a Kóbor Ló Grimanyahajóról, meg az újságról, de azért megrázta a fejét.
- Ő gonosz.
Harry várta a folytatást, de mikor az nem jött, felvonta a szemöldökét.
- Nem mondja! Elképzelésem sem lett volna, miért körözik, ha ezt nem közli velem.
Mr Weasley felmordult, majd megragadta Harry karját, és a szomszédos oszlophoz vezette.
- Úgy terveztük Mollyval, hogy elintézzük, hogy éppen hallgatózz, mikor erről vitatkozunk, és nem ilyen spontán kell megtudnod a dolgokat, de végül arra gondoltam, így legalább egyben megkísérelhetjük megdönteni a "Legtöbb helyen állás egyetlen beszélgetés alatt" világrekordját.
Harry egy pillanatra döbbenten meredt a férfira, aztán megrázta a fejét.
- De hogy jön ehhez Sirius Black?
- Ne keresd őt, Harry!
- Miért keresnék valakit aki... akinek eddigi tudásom alapján semmi köze hozzám? - kérdezte a fiú, de a férfi ügyet sem vetett rá. Nagy szemeket meresztett, és karjait kinyújtva maga elé hátrálni kezdett, miközben ujjaival hullámmozgást mímelt, s egyre csak azt ismételgette mindig egy fokkal halkabban:
- Ne keresd őt, Harry... ne keresd őt... ne keresd...
Harry éppen meg akarta kérdezni, hogy ez már megint az az öröklődő, mentális dolog-e, amiről már Ron mesélt, de hirtelen egy vonatfütty harsant a levegőbe, és Harry a Roxfort expresszen találta magát.
- Nagyszerű - sóhajtotta. - Úgy tűnik ez a remekebbnél remekebb vágások éve lesz.

- tovább -