A percek órákká olvadtak, az órák napokba torlódtak össze, a napok pedig hetek nyúlós folyamává váltak. Minden olyan valószínűtlenül távolinak tűnt. Zelda ösztönösen élt, tudatát távol tartva mindentől és mindenkitől. A gondolatok meg sem próbáltak beférkőzni gondosan elreteszelt agyába, csak keringtek körülötte tétován.
Nézte és hallgatta a szokásos medrében zajló életet maga körül, és a ritmus, mely ez idáig olyan természetes volt, mostanra szaggatottá torzult. Habár óráit megtartotta, valahol sejtette, hogy diákjainak nincs nagy hasznukra. Mégis ezek az órák jelentették számára az egyetlen fogódzót, akár egy fuldoklónak a hajóroncs utolsó sodródó darabjai.
A Főnix Rendje saját hősi halottjának tekintette Remust és illőképp elbúcsúztatta. Az összejövetel nem nyúlt túl hosszúra, nem is volt fennkölt vagy érzelgős, Zelda mégis alig várta, hogy véget érjen. Torkát a sírás fojtogatta minden egyes szónál, ám könnyei, úgy tűnt, kiapadtak még ott, a barlangnál. És így, hogy a könnyek nem hoztak enyhülést, a fájdalom mintha sokkal gyilkosabb pusztítást végzett volna odabent...
Kedvesének holtteste ott maradt az erdőben. Dumbledore-ral és Pitonnal közösen döntöttek így. Zelda amúgy sem tartotta volna képesnek magát arra, hogy még egyszer eltemesse. És mivel Remus ittléte Roxfortban mindezidáig titok volt, semmi szükségét nem látták, hogy utólagos hírverést csapjanak körülötte. Hiszen a magányos vérfarkasnak nem volt senkije. Zelda volt a családja. A barátok: James és Sirius már korábban elmentek. Peter pedig réges rég megszűnt számára létezni. Kollégái, a Rend-tagok emlékezetében élt csupán tovább, és abban a néhány diákéban, akik megkedvelték őt rövid tanárkodása idején.
Dumbledore-ral abban is megegyeztek, hogy a tanév lezárása után az igazgató beszámol Harrynek a történtekről. A gyerekek utolsó roxforti heteit azonban jobbnak látták nem tönkretenni. És Zelda is valahogy nyugodtabb volt, ha azt látta, hogy a dolgok a megszokott medrükben folynak, bár nem tudta volna megmondani, miért... Ám ez nem is számított; tette ő is csendben a dolgát úgy, ahogyan kellett.
A tanári kar nagy része előtt azonban nem maradt titokban a tragédia. Részvétteljes tapintatukért Zelda hálás volt, és azért is, hogy nem próbálták meg vigasztalni vagy felrázni. Azt nem viselte volna el. Perselus is nyugton hagyta. Ha nagyritkán összefutottak, magán érezte a férfi tekintetét, de ennél többet nem kellett kibírnia. Igyekezett elkerülni őt, és igyekezete legtöbbször sikerrel járt. Ideje nagy részét a könyvtárban töltötte, és tárgyi tudását elmélyítve próbálta távol tartani elméjétől a kínzó gondolatokat.
A rengeteg munkától, amit magára vállalt, estére rendszerint holtfáradt volt. Éjszakái mégis gyötrelmesen teltek. Madam Pomfrey bájitala ugyan segített valamennyit, de csodát hiába is várt volna tőle. Rettegett a magánytól, ám ha társaságban volt, másra sem vágyott, csak menekülni. Tudta, hogy a fájdalom egyszer majd enyhülni fog, de ez az enyhülés most még a távoli jövő ködébe veszett.
Esténként a szobájában feltámadtak a napközben száműzött démonok, és kegyetlen élvezettel kezdték kínozni őt. Hiába pakolta el Remus összes holmiját, minden tárgy, minden bútordarab, a falak, a szőnyegek, de még a legapróbb részletek is rá emlékeztettek. Folyton úgy érezte, hogy most is itt van. Hogy mindjárt nyílik a fürdőszoba ajtaja és kilép rajta. Vállán egy törülközővel, kócos, szerteszét álló aranybarna hajjal, mellkasán nedvesen göndörödő szőrszálakkal, lábán a kitaposott papuccsal. Hogy fáradt vonásai ellágyulnak, ahogy Zeldára mosolyog, aztán az ágyhoz sétál, és egy jóleső sóhajjal leül rá. Hányszor nézte innen két kezébe támasztott állal a nőt, miközben az a lefekvéshez készülődött... Hányszor tett tréfás, olykor pajzán megjegyzéseket esti "cicomájára", ahogy ő nevezte Zelda szöszmötölését. Nem is telhettek máshogyan az esték. És képtelen volt elhinni, hogy ez már sohasem lesz így.
Remus hiánya olyan űrt hagyott maga után, mintha a világ vesztette volna el az értelmét. Amíg itt volt, Zelda annyi mindent csinált; szívét annyi érzés, annyi gondolat töltötte be. De mióta nincs, mintha mindent magával vitt volna. Nemcsak ő szűnt meg létezni, de minden más is, amiért érdemes volt élni.
És mindezért csak saját magát okolhatta. Számtalanszor végiggondolta már a történteket az utóbbi napokban, ám az eredmény mindannyiszor ugyanaz volt. Nézhette akárhonnan, a torz lencséjű szemüveg, melyet a bűntudat aggatott rá gondos kezekkel, csak egyféle önarcképet tárt elé. A bűnösét; minden bajok előidézőjét. Aki csak azt kapta, amit megérdemelt. És akinek most bűnhődnie kell.
A kezdet kezdetén kellett volna leküzdenie azt az átkozott vonzalmat, ami fellobbant benne a bájitaltan tanár iránt. Akkor még módjában állt volna, csupán elhatározás kérdése lett volna az egész. De nem. Ő sodródott az egyre vadabbá váló áradattal és megadta magát az érzékeinek. Titkok és rejtélyek nyomába eredt, mágnesként vonzotta a sötétség, az ismeretlen, melyet errefelé úgy hívtak: Perselus Piton.
Szerelem... ugyan már. Nevetségesnek, szánalmasnak tartotta korábbi érzéseit; egy elkényeztetett nő megvetendő szeszélyének. Az eddig képzelt légies, lágy színekkel játszó freskóról egy csapásra kiderült, hogy valójában kőtáblára faragott durva metszet: Áruló volt. Rútul elárulta Remust és kettőjük szerelmét, amikor elmerült a bájitaltan tanár nyújtotta pillanatnyi örömökben. Nem volt értelme szépíteni.
Biztosra vette, hogy a tragédia emiatt következett be. Hiszen csak egy kicsit kellett volna megfontoltabbnak lennie, hogy minden másképp történjen. Ha nem foglalták volna le annyira a zavaros gondolatai, ha nem szentelt volna egyre kevesebb figyelmet Remusnak, kedvese némi unszolás árán minden bizonnyal beavatta volna a küldetés részleteibe. Vagy ha mégsem, hát kiszedte volna Dumbledore-ból. Ám ő nem foglalkozott ilyesmivel. Nem, őt egészen másfajta dolgok kötötték le. Kicsinyes, nevetséges, lányregénybe illő érzelgős dolgok. Elmondhatatlanul szégyellte magát.
Remus számára persze nyilvánvaló volt, hogy Pitonnal vonzódnak egymáshoz. Tétlenül, fájdalommal telve nézte végig, hogyan távolodik el tőle Zelda, hogyan szentel neki egyre kevesebb figyelmet, hogyan merül bele saját kis világába kizárva onnan addigi legbizalmasabb barátját, hogyan válik testének és lelkének legfőbb igényévé az a másik... És ez őt a jelek szerint - saját testi épségét tekintve - felelőtlenné tette. Nem küzdött Zeldáért, nem rendezett jelenetet, nem változott át dühöngő szarvasbikává, aki agancsát fenve ront neki a másiknak. Csak figyelt és raktározott. És a hegyes kis vasszögek, melyeket rendre talárzsebébe gyűjtött, lassanként kikezdték a sokat látott anyagot...
El kellett volna menniük. El kellett volna menniük akkor, amikor Remus először felvetette. Fenébe a küldetéssel, Dumbledore megoldotta volna másképp! Nem kellett volna, hogy így történjen. Ám ő akkor nem akart elmenni. Kifogásokat rángatott elő, mentsvárak mögé bújt, mert valójában maradni akart. A szívére hallgatott és az ösztöneire; a csalárd és önző tanácsadókra, akik céljaik érdekében szemrebbenés nélkül lépnek át élőn és holtakon. Selyemkendőt kötöttek Zelda szemére, kuncogva ragadták meg mind a két kezét, könnyű léptekkel harmatos fűbe vitték, tündértáncukkal elszédítették. Az éj leszálltakor azonban sorsára hagyták.
Ott maradt egyedül sötétségtől körbevéve, támasz nélkül, elveszve. Kezei hiába kutattak fogódzó után, csupán levegőt markoltak minduntalan. Ám a lelkiismeret gonosz démonai csakhamar előkerültek. Körbevették, a fülébe sugdostak, hegyes ujjaikkal megbökdösték. Számonkérő tekintetük izzó vasként égette a bőrét, és tudta, még ha kitalál is innen, a nyomok ott maradnak örökre.

*

A későtavasz lassú, de biztos léptekkel fordult át harsány színű, simogató, álomittas nyárba. A vizsgák elkezdődtek, majd rendben le is zajlottak. Roxfort falai közé bevette magát a vakáció renitens, nagyvonalú, reményekkel teli szelleme. Az utolsó napok ólomlábakon kúsztak el; diáknak, tanárnak egyaránt nehezére esett tartani magát az iskolai rutinhoz. A sarkig tárt ablakokon betódult a Tiltott Rengeteg felől szálló madárdal, Agyar gyakorta felhangzó vidám csaholása és a lyukasórás diákok nevetése, melyet trambulinként vert vissza a tükörsima tófelszín.
És a napok számlálása végül órák számlálásává élesedett. Az utolsó teljes roxforti nap volt ez. Holnap elkezdődik a nyári szünet, a diákok kiözönlenek a szélesre tárt vadkanos kapun, a tanárok nagy része elutazik, és az iskola egy másfajta, lassú, szendergő, csöndes ritmust vesz fel. A pókok sűrűbben szövik majd hálóikat a kihalt sarkokba, az üvegtáblák remegve verik majd vissza a legkisebb zajokat is.
Zeldának összeszorult a gyomra a gondolatra. Nem tudta, mihez kezdjen. Nem tartozott már sehová, nem tartozott már senkihez. A muglik világa idegen volt számára, a varázslóké nem fogadta be. Kitaszított volt, hontalan, akár egy gyökerét vesztett növény. Bőröndjei úgy sorakoztak az ágya szélénél, akár a tapintatos csendőrök, akik adnak időt bőven, de nem tágítanak, pislogjon rájuk akármilyen esdeklő szemekkel is.
Vajon hova viszik? Milyen lesz az az élet, ami holnaptól kezdődik? Az ösvény kanyargós volt és homályba veszett. Képtelen volt kivenni a részleteit. Sűrű fák szegélyezték útját sötét lepelbe vonva a fehér köveket, és úgy hajoltak rá lombjaikkal, mintha leplezni próbálnák, nehogy bármit is megpillantson.
Nem tudott magával mit kezdeni. Szabadságra vágyott, mély lélegzetre, kitáruló ablakokra, szélesedő térre. És részletekre. Látni akart mindent maga körül, maga előtt. Elege volt a ködös masszában való céltalan téblábolásból.
Az ajtóhoz sietett és a következő másodpercben már be is csukta maga mögött.
Fekete és fehér kőlapok váltogatták egymást cipőtalpa alatt. Néha szőnyegek nyelték el léptei zaját, hogy azután ismét élesen koppanjanak a márványon. Vitték, siettek szaporán, maguk sem tudták hová. Lépcsőfokok termettek előtte a semmiből. Felfelé vezették. Tökéletes.
Nem volt többé miért maradnia. Habár maradhatott volna. Dumbledore felajánlotta. Élvezhette volna az idős varázsló és az ő elvarázsolt kastélyának vendégszeretetét, ameddig csak kedve tartotta. Tehetett volna hosszú sétákat a parkban, kiolvashatta volna a fél könyvtárat, cseveghetett volna Hagriddal a kunyhója előtt és ehette volna a házimanók főztjét. Kecsegtető ajánlat volt vitathatatlanul. Még a hideg is kirázta tőle.
Nem volt miért maradnia. A tanítás véget ért, a küldetés úgyszintén. Semmi hasznára nem lehetett Roxfortnak, Dumbledore-nak, sem pedig a Főnix Rendjének. Felnőtt nő volt. Tanult. Meg kellett, hogy álljon a saját lábán. És meg is fog. Nem kell, hogy eltartsák, hogy gondoskodjanak róla, mint egy gyerekről.
Magasan járt már, talán a nyolcadik emelet környékén. A kihalt folyosón hangosan koppantak léptei, nyomukban apró porfelhők szökkentek a levegőbe. A piszkos ablaktáblákon beszűrődő napsugarak csillámossá varázsolták a levegőt. Ki tudja, mikor járt itt utoljára bárki is...?
Persze tisztában volt vele, hogy csak ürügyet keres rá, hogy elmehessen. És talált is. Ebben mindig is nagy tehetsége volt. De önmagát nem csaphatta be. Menekült. Kétségbeesetten. A kérdés csak az volt, hogy mi vagy ki elől. Annyi minden volt, amit szeretett volna maga mögött hagyni. Amitől félt, ami fájt, és ami olyannyira felkavarta, hogy a szíve is kis híján kiugrott tőle a mellkasából.
Nyugalmat akart. És felejteni. Lesöpörni az elmúlt éveket az asztalról, feltűrni az ingujjakat, és egy mély lélegzetvétel után nagyszabású új tervekbe fogni. Mindent elölről elkezdeni. Máshogy. Előrelátóbban. Biztosra menve.
Nem tudta elhallgattatni a lelke mélyén felharsanó gúnyos kacajt. Biztosra menve?! Az élet nem egy recept, egy előre megírt koreográfia! Aki erre vágyik és nem akar kockáztatni, jobb, ha elássa magát. Jó mélyre.
Zelda őszintén fontolóra vette ezt a kissé cinikus ajánlatot. És megfordult a fejében, hogy talán valóban ezt akarja. Megvédeni magát minden sérüléstől, minden fájdalomtól. Csöndre vágyott, biztonságra, kiszámítható hétköznapokra, tükörsima vízfelszínre, enyhe szélben lágyan ringó falevelekre. Később is ráér még izgalmakat hajszolni, ha majd megnyugodott, megbékélt. De addig... Egyetlen porcikája sem kívánta.
A szűk, kacskaringós lépcsősor a semmiből tűnt elő egy kis beugró rejtekéből. Fokainak korhadt, széthasadt fája semmi jót nem ígért. Csak elhagyatottságot, mellőzöttséget, magányt. Úgy vonzotta őt, mint a mágnes. Pontosan erre vágyott. Lábai maguktól léptek a fokokra; egyikre a másik után. Halkan reccsent a fa, mintha csak üdvözölné a ritka vándort ősöreg, berozsdált hangon. Otthonos volt ez a hang, biztonságot adó. A magány biztonságát. Egyik a másik után nyikordult, sóhajtott, szusszant, nyögött a könnyű léptek alatt, a porlepte fakorlát pedig kézen fogta őt és úgy vezette felfelé - a padlástérbe. Egy egészen más világba távol a valóságtól.
Távol az alagsortól...
Mélyen beszívta az évszázados levegőt; a fa, a por, a százszor is felszáradt eső illatát. És körülnézett. Most, hogy nem láthatta senki és maga volt csupán, bátrabban mert szembenézni sarokba utasított lidérceivel. Hiszen nincs, aki kinevesse, aki ítélkezzen felette, okosabb legyen nála. Nem vágyott rá, hogy megmondják neki, mit kéne tennie. A döntéseket saját maga akarta meghozni, és még ha hibásnak bizonyulnak is, vállalni fogja őket. Nem vágyott rá, hogy mások gondolkozzanak helyette.
Itt, a boltíves gerendák alatt és a zugokban fészkelő madarak társaságában végre azt is be merte vallani magának, hogy nagy elmélkedései során csupán a felszínt kaparászta, de mindvégig ügyelt rá, nehogy megszaladjon a körme és lejöjjön a festék onnan is, ahonnan nem kéne. Egy seregnyi dologról egyszerűen tudomást sem vett, vagy legalábbis minden igyekezetével azon volt, hogy elássa őket mélyre, nyomtalanul. Makacsul ragaszkodott a bűntudat által mutatott torz képhez, és félt arca elé emelni a tiszta tükröt, melyben megláthatta volna a valóságot. Pedig ezt kellett volna tennie. Még akkor is, ha fájt.
Felfedezett egy kitört üvegű ablakot. Odaült elé, egy deszkára. Kinézett. Végtelen zöldbe-kékbe-szürkébe folyó messzeség tárult a szemei elé. Pasztell árnyalatok kavarogtak lustán, szeszélyesen, mint egy festő palettáján egymásba folyt színek. Tétovák voltak a formák, amiket kirajzoltak; erdők, mezők, folyók, háztetők, felhők olvadtak össze elmosva a horizontot - a határt föld és ég között.
A lelkében kavargó gondolatok is hasonlóképp elegyedtek egymással. Nem volt fekete és fehér, igen és nem. Mindennek két arca volt legalább: egy nevető, egy síró. A mosolyok és keserű fintorok sokasága közt pedig képtelenség volt rendet tenni. Nem tudott szortírozni, két kosárba osztani - ide a jókat, oda a rosszakat. Árnyalt volt a valóság, hasztalannak bizonyult a küzdelem érvek és ellenérvek között. Mégis meg kellett próbálnia.
Kipakolta hát maga elé a dolgokat szép sorjában.
Szerette Remust. És szerelmes volt Perselusba. Remus meghalt. Perselus hozzá fűződő érzéseire pedig a kétséges volt a legenyhébb kifejezés. Remusszal kis híján összeházasodtak. Közös jövőt terveztek, és Zelda minden igyekezetével azon volt, hogy elfojtsa magában a bájitaltan tanár iránti lángolást. Hogy sikerrel járt volna, nem tudni. De miért is ne? Együtt indulnának most útnak Remusszal egy új élet felé. Ahol nem lenne Perselus, nem lenne Roxfort, ahol minden tiszta lenne és egyszerű. Ámítás volna mindez? Talán igen, talán nem.
Remus és Perselus olyan volt, mint a tűz és a víz. Kibékíthetetlen ellentét feszült köztük, és a gyújtópontban ott állt Zelda; rajta csapódott le minden gyűlölet, minden keserűség, ő volt a csatabárd és a pajzs is - fegyver és mentsvár egyben. A hadüzenetet azonban Piton küldte. Ő támadott, Remus csupán védekezett. Ám egyre csak gyűltek a sebek mindkét oldalon, mélyült a szakadék a harcolók között, Zelda pedig ott állt a tűzvonalban tehetetlenül, kiszolgáltatottan, akár egy sortüzektől megtépázott, vérfoltos zászló.
Hogyan bocsáthatná meg mindezt Perselusnak? Hogyan fordíthatna hátat a megcsalt, elárult Remus emlékének? Hogyan gyalázhatná meg közös múltjukat azzal, hogy az "ellenség" karjai közt keres vigaszt? Nincs semmi, ami feljogosította volna a bájitaltan tanárt, hogy azt tegye, amit tett. Még a szerelem sem lenne elégséges indok ehhez. A pusztulás nyomában nem teremnek virágos mezők.
A dolgok színezete persze idővel változhat. Halványulnak a kontrasztok, más árnyalatok kerülnek a régiek előterébe, de ez nem történhet egyik percről a másikra. Remus egy hónapja ment el. Hiánya éles még és úgy szaggat, mint egy recés élű rozsdás kés. Minden más érzést kiszorít. Csak az enyhülés iránti vágy tombol, kiabál. Eleget kell tenni neki. Mert egyre sürgetőbb, szinte már parancsoló. Félő, hogy hamarosan leigázza, megtöri őt. Nincs már sok idő.
Most gyászolni kell. Mert ezt diktálja a szív. Elengedni a távozót, elbúcsúzni tőle illendőn. Ez az idő az emlékezésé, a temetésé, a fényképek, emlékek elrendezéséé. Helyükre kell, hogy kerüljenek az érzések, a gondolatok. Le kell zárni azt, ami véget ért. És be kell költözni abba az új világba, ami a régi ajtónak hátat fordítva vár ránk. Akár látjuk, milyen lesz, akár nem. Nincs miről dönteni, mert ez az egyetlen megoldás.
Keserűen elmosolyodott. Lám, milyen egyszerű is az élet. Mégis sikerült rendet tennie a kuszaságban. Sikerült a dolgokat két részre osztania: a halványszürkére ráfogta, hogy fehér, az ónszínűt bedobta a feketék közé. Igaz, hogy tarkállott kissé mindkét kupac, de ha összehúzta a szemét és hunyorított, máris egységessé vált egyik is, másik is.
Felsóhajtott és nehézkes léptekkel, de tétovázás nélkül a lejárat felé indult. A tudat, hogy el kell mennie most már nem gyötörte, nem marta belülről. Leülepedett, kikristályosodott, a részévé vált. Jobban érezte magát, bár ez nem a szív, hanem az ész biztonságot adó nyugalma volt. Hideg, hajlíthatatlan, pardont nem ismerő. Zúzmara telepedett tőle a lelkére, de hitte, hogy előbb utóbb beköszönt majd az enyhülés.

*

A vacsorát is már a küszöbön toporgó szünidő hangulata lengte be. A felsőbb éves diákok közül jó néhányan más házak asztalaihoz ültek, hogy ottani barátaikkal legyenek, és csak akkor húzódtak hátrébb a mellettük lévő jótékony takarásába, ha házvezetőjük tekintete óvatlanul arra tévedt. Ám a professzorok nem vettek észre semmit, vagy ha mégis, hát nem vették a fáradságot, hogy fegyelmezni kezdjenek. Mit számított már az utolsó napon, hogy a hollóhátas Marietta Edgecombe göndör fürtjei két mardekáros lányé közt bukkantak fel, vagy hogy Parvati Patil átült az ikertestvére asztalához Lavender Brownnal karöltve.
A terem zajos volt és felszabadult. Még a tanárok asztala felől is élénkebb csevegés hangja szállt fel a szokásosnál. Borospoharak csilingeltek, ahogy a palackok szája csókot hintett rájuk, és a kicsorduló nedű selyemként fénylett az ezernyi gyertya fényében.
Zelda úgy ült ott, mint aki karót nyelt. Alig hallotta a körülötte zajló csevegést, szinte fel sem fogta, hol van és mit csinál. Lélekben nagyon messze járt: a távoli jövőben; és az elé táruló képek, lehetőségek lekötötték minden figyelmét. Számára már elkezdődött az új élet és lezárult a roxforti. Csak a teste kellett még, hogy beérje őt késlekedve, kapkodva.
A társaság végül asztalt bontott. Zelda megkönnyebbülten lélegzett fel. Alig várta, hogy kiléphessen a nagyterem díszes ajtaján és az utolsó holmijait is becsomagolja végre. Szórakozottan hallgatta Bimba professzort, aki a tanári emelvényről lefelé tartva kezében egy fél szelet tortával élénken magyarázott Minervának a mandragórákról, miközben csöndesen betolta maga után a székét és utánuk indult. Ám a hosszú asztalok közt vezető útnak még a felét sem tette meg, amikor finom érintést érzett a vállán. Összerándult kissé és megfordult. Dumbledore volt az. Zavarba jött a pillantásától, de csak egy másodpercre.
- Miss Grey - szólította meg az igazgató, - meginna velem még egy csésze kakaót az irodámban, mielőtt aludni tér?
Az ösztönös elzárkózás néhány halvány vonalat észrevétlenül erősebbre húzott Zelda arcán. Nem bírta megbocsátani Dumbledore-nak, hogy mindent tudott és ennek ellenére karba tett kézzel nézte végig Remus öngyilkos akcióját.
- Elnézést, de inkább nem - felelte erőt véve magán. - Fáradt vagyok.
- Rendben - bólintott Dumbledore. - Akkor felkísérem a szobájába.
- Semmi szükség rá - próbálta Zelda elhárítani, miközben agya lázasan kereste a kiutat szorult helyzetéből.
- Ugyan, Miss Grey, egy ilyen magamfajta öregemberre igazán ráfér némi séta, ráadásul egy irányba megyünk. Azt pedig csak nem tagadná meg tőlem, hogy egy rövid időre a fiatalság illúziójába ringassam magam egy ilyen bájos ifjú hölgy oldalán, mint ön?
Zelda utálta ezért Dumbledore-t a tréfásan hunyorgó szemeivel egyetemben. De mégis mi a fenét válaszolhatott volna?! Némán, mereven előreszegezett tekintettel indult az előcsarnokba, majd a felfelé vezető lépcsősor felé, és közben tudatának egy alaposan elnyomott, ám a jelek szerint mégiscsak örökké éber kis része azt súgta, hogy nevetségesen viselkedik. De fütyült rá. Ő ugyan nem teszi meg azt a szívességet Dumbledore-nak, hogy kedélyesen eldiskurál vele. Ha akar valamit, bökje ki, vagy hagyja békén. Miért lenne köteles eltűrni a szeszélyeit?
Az ajtóhoz érkezve azonban türelme újabb próbák elé lett állítva.
- Bemehetek? - kérdezte az igazgató, és a hangja ezúttal csöndes volt és halálosan komoly.
Ez megint egy olyan kérdés volt, amire Zeldának egyetlen frappáns elutasító válasz sem jutott az eszébe.
Dumbledore kérés nélkül foglalt helyet az egyik fotelban, és két kezének hosszú ujjait kinyújtóztatva a karfán figyelmesen szemügyre vette a nőt.
- Tehát elhagy minket, Miss Grey - jött az első - és egy szemernyi információtartalommal sem bíró - megjegyzés. A nő csak bólintott. Eszében sem volt Dumbledore-t bármivel is megkínálni. - Úgy látom, nincs semmi, ami eltántoríthatná az elhatározásától.
- Valóban nincs - felelte Zelda csöndesen, de megingathatatlanul.
- És mihez kezd majd? Tudja már? Van hova mennie?
Hát ez remek! - támadt fel benne az indulat. - Mégis minek néz engem ez az ember? Mugli vagyok, nem fogyatékos! Bár az ő fogalmai szerint a kettő talán ugyanaz...
- Van hova mennem - felelte kitérően, és az álla dacosan megfeszült.
- Értem - felelte a professzor, de a szeméből úgy tűnt, már egészen más kérdések foglalkoztatják. - Súlyos lépésre készül, Miss Grey. Ugye, tisztában van ezzel? - kérdezte váratlanul. Szavai hallatán Zelda arcára piros foltokat festett a hirtelen támadt zavar és harag, de nem szólt semmit. - A gyökereket eltépni mindig fájdalmas dolog - folytatta az igazgató kisvártatva. - Épp ezért alaposan meg kell fontolni, hogy valóban szükséges-e, mielőtt az ember rászánná magát.
- Remus meghalt - felelte a nő egyenesen az igazgató szemébe nézve. - Nekem már nincsenek gyökereim.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van - jegyezte meg Dumbledore csöndesen, és Zelda ezúttal nem bírta állni metszően tiszta tekintetét.
- Tudom, hogy mit csinálok - felelte végül némi tétovázás után.
- Remélem - bólintott finoman az igazgató. - Mert egy ilyen döntést meghozni óriási felelősség.
Zelda arcát ismét elfutotta a pír, és csak remélni merte, hogy Dumbledore nem arra gondol, amire ő. Hogy nem úgy értette, ahogy ő...
- Vállalom a felelősséget - nézett ismét az igazgató szemébe, habár nehezére esett. - És köszönöm - tette hozzá, bár ez még inkább nehezére esett. De alig várta már, hogy megszabaduljon tőle.
Dumbledore kelletlenül állt fel. Egyértelműen látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja annyiban a dolgot, de Zelda eltökéltsége nyilván visszatartotta a téma további feszegetésétől.
- Vigyázzon magára, Miss Grey - mondta még búcsúzóul. - És ha bármiben a segítségére lehetek, ne habozzon megkeresni.
- Ígérem, úgy lesz - sietett a válasszal Zelda, miközben az ajtóhoz kísérte és egy halvány mosolyt is megeresztett, amit inkább szült a megkönnyebbülés, mint a felajánlás iránti hála.
Hosszan fújta ki a levegőt, miután kattant a zár az igazgató mögött, és sokáig hátát az ajtónak támasztva állt, fejét hátradöntve, tekintetét vakon futtatva végig a plafon egyhangú fehérségén. Aztán nagyon lassan elindult befelé. Oda sem figyelve vetette le a ruháit, majd pizsamába bújt. Bevette magát a kandalló elé a kanapéra egy puha pokrócba burkolózva, és meleg tejet hozatott a házimanókkal. Azon járt az esze, mivel foglalja le magát most, az utolsó estén. Mit tegyen, hogy az újonnan felkavart gondolatok ne zúzzák finom porrá összetört lelkének kisebb-nagyobb szilánkjait.
És ekkor kopogtak.
Habár Zeldának nem volt szokása káromkodni, most megtette. Aztán úgy döntött, úgy tesz, mintha nem hallaná. Mintha nem lenne itt. Akárki volt is az, nem vágyott a társaságára. Még akkor sem, ha csábította a remény, hogy esetleg lefoglalhatja magát egy időre. Hogy kizökkenhet... Nem, ő már ehhez is fáradt volt. Elhatározta, hogy most rögtön beveszi Madam Pomfrey altatóját, és akkor véget ér végre ez a túlságosan is hosszúra nyúlt nap.
Felállt és a hálószobába indult, de a kiürült tejes bögre, ami eddig tétlenül pihent az ölében, a hirtelen mozdulattól leesett és fülsértő csörömpöléssel ezer darabra tört. A nő bosszúsan felszisszent, de ezzel már nem sokat ért.
- Zelda! - hallotta meg a folyosóról Piton hangját. - Nyisd ki az ajtót!
Az ajkába harapott, de nem válaszolt. Bízott benne, hogy a férfi végül észhez tér és békén hagyja. Hiszen eddig is olyan tapintatos volt.
- Zelda, ne akard, hogy én nyissam ki! - jött az újabb és ezúttal jóval sürgetőbb fenyegetés a túloldalról.
Zelda összerezzent. Saját szívverése dübörögve visszhangzott a fülében, és egy percig dermedten állt minden idegszálát kihegyezve a folyosóról beszűrődő neszekre. Ám amikor Piton dörömbölni kezdett, két lépéssel az ajtónál termett és sarkig tárta. De nem nézett rá; szobormerev arckifejezéssel nézett el a bájitaltan tanár mellett.
A férfi egy pillanatra mintha meghökkent volna ettől, ám rövid habozás után szó nélkül belépett. Zelda ingerülten csukta be az ajtót mögötte.
- Mit akarsz? - kérdezte csöppet sem udvariasan.
- Rávenni téged, hogy maradj itt - felelte Piton nyíltan a szemébe nézve.
Hideg és forróság, légüres tér, tótágast állt világ. Zelda hitetlenkedve meredt a férfira és akaratlanul is hátrébb lépett. Zsenge volt még a hajtás, ami az elhatározás magjából szökkent szárba, elég lett volna a legapróbb fuvallat is, hogy gyökerestül szakadjon ki a földből. Meg kellett óvnia.
- És honnan veszed, hogy sikerülhet? - vált az arca egészen zárkózottá.
- Próba-szerencse - vonta meg a vállát a férfi, és az a magabiztos nyugalom, amit a vonásai és a testtartása egyaránt sugároztak, mérhetetlenül feldühítette a nőt.
- Hát persze... - sóhajtott fel Zelda bosszúsan. - Perselus Piton ismét a fejébe vett valamit! És szépen neki is fogott a kivitelezésnek... - húzta el a száját cinikusan. - És már miért is érdekelné, hogy a dolog eleve kudarcra van ítélve? Ő ugyan nem ismer lehetetlent... Mert neki minden sikerül...
- Kár fárasztanod magad az előadással - jegyezte meg a férfi vérlázítóan közömbös hangon. - Nem fogsz tudni lerázni.
- Mintha valaha is sikerült volna leráznom téged! - csattant fel a nő. - Nem, ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Csak hangosan gondolkodtam. De tudod, mit? Vedd úgy, hogy nem is vagyok itt. Én nem zavarlak téged, és te sem zavarsz engem. - Azzal megfordult és elindult a hálószoba irányába tudomást sem véve a férfiról. Nem akarta hallani a mondandóját. Nem akart meginogni, ismét kétségek közt vergődni. Piton azonban elkapta a karját és visszafordította maga felé.
- Mégis hova akarsz menni? - sziszegte, és ezúttal egyértelműen látszott rajta az elfojtott indulat.
- A hálószobába - felelte Zelda szándékosan félreértve a kérdést.
- Tudod, hogy értettem! Hova mész innen, Roxfortból?
- Az nem tartozik rád - vágta rá a nő.
- Arról most ne nyissunk vitát, hogy mi tartozik rám és mi nem - mordult fel Piton. - De meg kell mondanod. A saját biztonságod érdekében.
Zelda gyomra összerándult. A saját biztonsága érdekében... Ez aztán megható!
- Tudod, az életem csak azóta került veszélybe, mióta idejöttem közétek - felelte felszegett állal. - Úgyhogy nyugodt lehetsz: Ha innen kilépek, akárhová is megyek, ott nagyobb biztonságban leszek, mint itt.
- És mi lesz Lucius Malfoyjal? - szegezte neki a kérdést a férfi. - Mostantól szabad préda vagy a számára, ezt elfelejtetted?
Ha Zelda őszinte akart lenni magához, akkor be kellett látnia, hogy igen, valóban megfeledkezett erről az aprócska tényről. Pitonnak azonban semmi pénzért nem vallotta volna be.
- Nem fog megtalálni - vágta rá. - És még ha meg is találna, mostantól semmi hasznomat nem venné. Csak egy koszos mugli vagyok a szemében a sok közül.
- Ahogy mondod. Egy koszos mugli, aki még nem bűnhődött meg azért, hogy keresztbe tett neki - szorította meg a karját a férfi. - A Malfoyok roppant haragtartó népség. Nem felejtenek, nem bocsátanak meg, és nem néznek el semmit. A legcsekélyebb sérelmüket sem hagyják megtorlás nélkül.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel visszatarthatsz, akkor nagyon tévedsz - felelte a nő. - Nem fogok életem végéig egy elvarázsolt kastélyban bujkálni holmi Lucius Malfoyok miatt.
- És a Nagyúr? - kérdezte Piton kihívóan. Halk hangja fenyegető volt, szemei acélként szikráztak. - Tőle sem tartasz?
Zelda elsápadt. Agyában villámokként cikáztak a gondolatok, és sietve belekapaszkodott a legelsőbe, amit meg tudott ragadni.
- Ha a Sötét Nagyúr bosszút akar állni rajtam, Roxfortban is ugyanúgy utolér - felelte színlelt meggyőződéssel.
- Ezt magad sem gondolhatod komolyan! - förmedt rá a férfi.
Nem, Zelda valóban nem gondolta komolyan. De mit is számított a távoli jövő ködébe vesző kétséges fenyegetettség az "itt és most"-hoz képest? Faládából rugólábon előugró groteszk bohóc volt csupán a jelen acsargó, tépőfogakat csattogtató rémeivel szemben.
- Nem érdekel Voldemort - mondta ki a nevet életében először, de így, a saját szájából visszahallva úgy érezte, mintha egy értelem nélküli szót ejtett volna ki. Disszonáns visszhang volt csupán.
Piton merev arcvonásokkal bámult rá.
- Mire ez a nagy vakmerőség? - sziszegte végül visszafojtott dühvel. - Szóval már el is döntötted, hogy a vesztedbe rohansz? Hogy követed a vérfarkasodat akár a síron túlra is?
Zelda gondolkodás nélkül kirántotta a kezét és ütött.
A hirtelen beálló csöndben csak a pofon visszhangja vibrált a levegőben. Egy hosszú pillanatig hevesen lélegezve néztek egymás szemébe, azután a nő kiszabadította a másik karját is és hátrébb lépett. Piton tekintete a korábbinál is jobban elsötétült.
- Látom, még mindig nem bírsz szembenézni a valósággal! - vetette oda dühösen.
- Tévedsz - felelte Zelda dacosan megfeszülő állal. - Amit te látsz, azt úgy hívják, hogy gyász. De ez a fogalom számodra bizonyára ismeretlen.
- Ez nem gyász, hanem ostobaság! - lépett hozzá közelebb a férfi. - Szántszándékkal a vesztedbe rohansz!
- Na és, ha így van? Az téged mit érdekel? - csúszott ki a nő száján akaratlanul is, de ahogy felfogta szavai értelmét, megdermedt. Szorongva nézett a bájitaltan tanárra és levegőt is alig vett, ahogy a válaszára várt.
Piton nem felelt, csak nézte őt, és a mellkasa szaporán emelkedett az iménti szópárbaj hatására. Zeldában a másodpercek múlásával nőttön nőtt a feszültség, ám a hosszas hallgatásra lassanként átcsapott keserűségbe. Hát persze, mit is várhatott volna? - tette fel magában a kérdést fanyar lemondással. - Hogy a férfi majd térden állva, könnyek közt vall neki szerelmet? És ha ezt tette volna? Az talán változtatott volna bármin is?
A gondolat akár egy kíméletlen szorítás, úgy fojtogatta. Nem szabad belegondolnia, hogy mi lett volna akkor. Hiszen képtelenség az egész. Perselus Piton inkább leharapná a nyelvét, minthogy a legcsekélyebb mértékben is kiszolgáltassa magát. Főleg, ha nem is áll érdekében... Mert ha szeretné, az maga volna az érv és egyben az indok is, amiért érvelnie kell. És ezzel talán itt tudná tartani. Ha ezt akarná teljes szívéből, mindennél jobban, kijátszaná az adu ászt. De hallgat. Csak a szeme beszél... Idegen nyelven, érthetetlenül.
A véges türelem utolsó szemcséi hangtalanul peregtek le a homokórán.
- Attól félsz talán, hogy Dumbledore összevonja a szemöldökét, ha a világ megmentőjét nem tudod megvédeni? - szólalt meg végül Zelda. A hangjából kicsendülő gúny jótékonyan leplezte fájdalmát. - De hiszen ő maga sem tudott lebeszélni arról, hogy elmenjek! Pedig megpróbálta. Épp az előbb volt itt! - Érezte, hogy egyre jobban belelovalja magát ebbe az értelmetlen vitába, amit lassan már vitának sem lehetett nevezni, hiszen a férfi hallgatott és csupán sötét pillantásokat lövellt felé, mégsem bírta abbahagyni. - De miket is beszélek... - folytatta, - hiszen te ezt bizonyára nálam is jobban tudod. Ő küldött ide, ugye? Magadtól eszed ágában sem lett volna idejönni.
- Egy csomó mindenről fogalmad sincs - szólalt meg Piton egészen színtelen hangon.
Zelda egy másodpercig döbbenten meredt rá, de aztán hamar visszanyerte a hangját.
- Hát már hogyan is lenne? - csattant fel. - Hiszen én csak egy mugli vagyok! Nem érhetek fel a ti szintetekre!
- Elárulnád, miért olyan nagy baj az, ha a javadat akarják? - vágott a szavába a férfi, és ismét közelebb lépett.
- Azzal, hogy bezárnak? Hogy rám erőltetnek valamit, amit nem akarok? - kiáltotta Zelda. - Nem maradt már semmim, csak a szabadságom... És most még ettől is meg akartok fosztani?
Elfordult Pitontól és leroskadt a kanapéra. Torkát a sírás fojtogatta, mégis kínzóan száraz volt. A könnyek már rég elszegődtek mellőle olyan tájakra, ahol még élő a fájdalom és termőre fordulhat a talaj, ha gondosan öntözik.
- El akarok menni - suttogta elgyötörten.
- Nem mehetsz el - lépett elé Piton. Hangja halk volt, de határozott. - Mert abban a pillanatban, ahogy kiteszed a lábad Roxfortból, Malfoy lecsap rád.
Zelda haragja egy csapásra újjáéledt. Dühösen felpattant, és a szeme csak úgy szikrázott.
- Ha téged ennyire zavar Malfoy, miért nem intézed el saját magad? - kiáltotta. - Az ilyesmiben úgyis nagy gyakorlatod van!
A férfi arca elvörösödött.
- Lucius Malfoyt nem lehet csak úgy elintézni - sziszegte erősen uralkodva a dühén.
- Na igen... Ő nem egy szerencsétlen mugli, ugye? - jegyezte meg Zelda maró gúnnyal.
- Valóban nem - vágta rá a férfi rezzenéstelen arccal. - És még számtalan egyéb oka is van annak, hogy nem vagyok hajlandó összetűzésbe kerülni vele.
- Teszek az indokaidra! Engem nem fogsz bezárni csak azért, mert nem akarod kockára tenni a kétes ügyleteidet egy halálfalóval.
- Tudod, mi a baj veled? - kérdezte Piton figyelmen kívül hagyva a nő csípős megjegyzését.
- Égek a vágytól, hogy megtudjam! - szegte fel az állát Zelda, de a gyomra összeszorult.
- Az, hogy valójában egyetlen értelmes indokot sem tudnál mondani arra, hogy miért is akarsz elmenni.
- Nem tartozom neked elszámolással - felelte Zelda ridegen. - De ha már itt tartunk, akár te is mondhatnál egy olyan indokot, ami valóban amellett szól, hogy itt maradjak.
- Már mondtam - válaszolta Piton. - De a jelek szerint a saját életed téged nem különösebben érdekel.
- Ha csak ezzel tudsz előhozakodni, akkor kár is folytatnod - vágta rá a nő.
- Lupin rám bízott - tette hozzá a férfi meg sem hallva Zelda válaszát, és habár hangja halk volt, szavai mégis fájó visszhangot vertek.
Zelda lélegzete egy pillanatra elakadt. Alig hitt a fülének.
- Remus nem volt magánál, amikor ezt mondta - felelte fojtott hangon.
- Nagyon is magánál volt - vágta rá Piton ridegen.
- Ő ép ésszel soha nem kívánt volna ilyet... - vetette fel a fejét a nő. - Nem akarta volna pokollá tenni az életemet.
A férfi arca megrándult, ám azonnal rendezte a vonásait.
- Lehet, hogy jobban tudta, mire van szükséged, mint te magad - jegyezte meg.
- Nagyon jól tudta, hogy boldogtalan vagyok Roxfortban - vágta rá Zelda kitérően.
- Miattam? - szegezte neki a kérdést a férfi.
Zelda úgy kapta fel a fejét, mintha megütötték volna. A válasz szinte ordított benne: "Hát persze, hogy miattad, mi másért?" De képtelen volt megszólalni. Valami megbénította. Hirtelen eszébe ötlött az első nap, amikor találkoztak. Az a közömbös, fölényes Piton, akinek minden rezdüléséből érződött, nagyságrendekkel magasabbra tartja magát ennél a mugli nőszemélynél, akinek ráadásul az elméleti és a gyakorlati tudása is erősen kétséges ahhoz a munkához, amivel Dumbledore megbízta. "Addig jó neked, amíg nem keresztezed az utamat" - üzente a futó pillantás. - "Áldhatod a szerencsédet, ha egész évben két szót sem kell váltanunk - és én is az enyémet."
Mi változott meg? Hogyan jutottak el odáig, hogy itt állnak egymással szemben acsarogva, mindketten ragaszkodva a maguk akaratához, képtelenül bármiféle józan gondolatra, kompromisszumra, kitérőre.
- Zelda - fogyott el végül a bájitaltan tanár türelme. - Térj észhez!
- Teljesen eszemnél vagyok - jelentette ki a nő.
- Akkor meg miért nem látod be, hogy maradnod kell? - emelte fel a hangját a férfi.
- Senki nem mondhatja meg nekem, hogy mit kell és mit nem kell! - felelte Zelda villámló szemekkel. - El akarok menni és el is fogok menni. Nem tudsz megakadályozni benne.
- De igen... Te is tudod jól, hogy meg tudnálak akadályozni...
Zelda szeme megrebbent. A harag és a megalázottság jeges szélként söpört végig rajta.
- Hát akkor tedd azt! - szegte fel az állát.
Piton egy darabig hallgatott.
- Nem akarlak kényszeríteni - mondta végül.
- Akkor pedig hagyj elmenni! - vágta rá a nő.
A férfi arcán, közvetlenül a szája mellett élesebbé vált egy barázda. Nem szólt semmit. Tekintete tőrként fúródott Zeldáéba, és a nő számára másodpercről másodpercre elviselhetetlenebbé vált ez a pillantás. Üvölteni szeretett volna és elmenekülni, mert mázsás súlyok elbírhatatlan tömegét aggatta rá a kérlelhetetlen szempár. A férfi mozdulatlan látványa szinte beleégett a lelkébe. Tudta, hogy mindig így fog rá emlékezni; ahogy itt áll a szobája közepén feketén, hajlíthatatlanul, dacolva mindennemű erőkkel, egymagában. Fájdalmas volt a látványa és percről percre még fájdalmasabbá vált. Érezte, hogy hamarosan összeroskad a súlya alatt.
Talán az életösztön volt az, ami végül felrázta révületéből, de hirtelen eloszlott a köd és ismét kiélesedett a valóság. Villámgyorsan döntött, azután megfordult és két lépéssel a hálószoba ajtajánál termett. Szabadság volt ez is, még ha csak egy ajtó oltalmában is. Ám a fehér fénycsóva egyazon pillanatban ért oda, mint az ő keze. És a zár nem engedett.
Zelda összerezzent és a férfira kapta a tekintetét. Pitonnak pálca volt a kezében, arca pedig annyi érzelmet sem türközött, mint egy szoboré. Legszívesebben nekiesett volna dühében, de valami visszatartotta. A lelkében tomboló viharnak ez már úgyis vajmi keveset számított volna.
A bejárati ajtó felé vette az irányt nem törődve Pitonnal, ám a férfi karja utánanyúlt és elkapta. Acélos volt a szorítás, nem létezett olyan erő, ami kiszabadíthatta volna. Ismerős illat szökött az orrába, és a megszürkült emlékek újra elevenné váltak. Elpárolgott belőle minden erő, nevetve hagyta faképnél az eltökéltség. Kiszolgáltatott báb volt a mester kezében, szalmával kitömött rongybaba. Szemével kapaszkodott a fekete szemekbe, hogy ne hulljon alá a semmibe.
Nem látta, csupán a szeme sarkából a pálca hegyét, és nem hallotta, csupán tudata távoli zugából az elsuttogott varázsigét. Piton szája alig mozdult, ahogy kimondta, mintha csupán ennyire bírt volna felülkerekedni önnön ellenállásán. Az éjfekete szempár volt az utolsó, amit Zelda látott. Abba kapaszkodott mindvégig, de egyre nehezebbé vált. Húzni kezdte a sötétség könyörtelenül, míg végül győzött, legyőzte.

*

Üres volt az agya. Azon tűnődött, vajon a bűbáj miatt-e, amit a férfi rábocsátott, vagy valami másért. De végül is nem volt jelentősége. A kábulat eloszlott nyomtalanul és minden ugyanolyan volt, mint azelőtt, kivéve ezt az átkozott ürességet. Zavarta, hogy hirtelen nem érez semmit, hogy minden lázongó, gyötrő gondolata odalett és valamiféle méla közömbösséggel néz szembe a világgal.
Az irodája ajtaja természetesen zárva volt. De azért leellenőrizte, bár maga is tudta, hogy semmi értelme. Megnézte az ablakokat is. Szintén zárva. Betörnie sem sikerült őket, bár próbálta. Hiába, Perselus Piton mindenre gondol...
Egyhangúan telt el az éjszaka. Minden perc egyforma lassúsággal kúszott tova, és múlásukkal nem változott semmi sem. Csak az ég alja fordult lassan feketéből tintakékbe, majd acélszürkébe. A reggel is ugyanígy köszöntött be észrevétlenül; a nap felhőfüggönyt húzott arca elé, onnan leste a világot csendesen.
Azt sem vette észre, mikor került étel és ital az asztalára. A manókat azonban hiába is hívta. Börtöncellává változott a hely, ami eddig az otthont jelentette, a menedéket. Amíg nyitva állt az ajtó, milyen szívesen rejtőzött el mögötte, most viszont más vágya sem volt, mint kijutni. Eltűnődött rajta, vajon tudja-e bárki is Pitonon kívül, hogy itt van. Dumbledore talán, hiszen ő mindent tud, ő mindent lát... De meglehet, hogy ezzel mit sem ér. Meglehet, hogy a professzor jobb híján áldását adta a bájitaltan tanár módszereire.
Varázslók... Felsőbbrendűek... Túl sokat képzelnek magukról. És túl sokat engednek meg maguknak.
Perselus sem különb akármelyiküknél... Már hogy is volna az? Talán volt egy perc, egy gyenge pillanat, amíg annak hitte, de be kellett látnia, milyen végtelenül naiv volt. Piton most visszaélt varázsló mivoltával úgy, ahogy ismeretségük kezdete óta még sohasem. Megalázta őt, jobban, mint eddig bármikor bármivel. Erőszakkal bezárta, bizonyítva ezzel azt, hogy Zelda kevesebb, mint ők, hogy az ő szabadságát el lehet venni, hogy az ő akarata mit sem ér egy varázsló akaratával szemben. Ennek aztán a leghalványabb köze sincs a szeretethez. Lám, így változnak végül ponttá a kérdőjelek...
Szerette Pitont. Ezt az érzést semmivel sem tudta kiölni a szívéből. De a szív ostoba. Nem vesz figyelembe semmit és senkit, csak lángol. Hát Zelda úgy döntött, hogy felőle akár el is hamvadhat ebben a nagy lángolásban, akkor sem tudja befolyásolni. Mert a tények ettől még nem változnak meg.
Kifejezéstelen arccal nézte végig ablakából a diákok távozását. Nagy volt odalent a nyüzsgés. Hagrid minden figyelmét lekötötték a kocsikba beszálló gyerekek, és a többi tanár is tevékenyen közreműködött abban, hogy minden simán menjen. Ebben a zűrzavarban senkinek nem fog feltűnni, hogy nincs ott - futott át az agyán. - Legfeljebb azt gondolják majd később, hogy szó nélkül ment el. Úgyis rendesen be volt gubózva az utóbbi időben; senki nem lepődne meg rajta. Talán még meg sem bántódnának igazán...
Pitont persze nem látta sehol. Na igen, ő aztán biztos, hogy nem vett volna részt önszántából egy ilyen érzelgős hercehurcában. Zelda eltűnődött rajta, vajon hol lehet és mit csinál. Erősen gyanította, hogy egy darabig még hiába is várná, hogy a férfi felkeresse. Nem, a professzor biztosra megy. Megvárja előbb, míg Zelda lenyugszik és beletörődik a sorsába. Csak aztán legyen türelme kivárni...
Este lett. Az épület mostanra szinte teljesen kiürült. A tanárok közül csak kevesek maradtak itt a nyárra, a legtöbben hazautaztak a családjukhoz.
Zelda szinte el sem mozdult az ablak mellől egész nap. Orvul lepte meg a sötétség, akár egy besurranó tolvaj. A parkban halvány fények gyúltak, és a tó felszínére egyenetlen fodrokat rajzolt a telihold.
A telihold...
A holdra nézve mindig Remus fog az eszébe jutni, történjen bármi, vagy teljen el bármennyi év is. Ez a sápadt és kegyetlen égitest olyan szorosan összeforrt kedvesével, mintha egyek lettek volna. És most, ahogy lenézett Zeldára, tekintetében mintha sajnálat villant volna. Sajnálta, hogy elvették a játékát, akinek szenvedését olyan kéjes elégtétellel szemlélte hónapról hónapra...
Zelda ismét a park felé fordult, hogy elejét vegye a kínzó gondolatoknak. És ekkor mozgásra lett figyelmes. Egy férfi közeledett az úton lámpással a kezében, bokájánál egy macska poroszkált. A nő azon nyomban felismerte Fricset, a gondnokot, és tudta, hogy tennie kell valamit. Villámgyorsan felugrott és felkapta az egyik lámpást, majd sietve meggyújtotta, és mozgatni kezdte fel-alá az ablak előtt. Mivel a kastély jórészt teljesen kihalt volt, bízott benne, hogy ez a kis fény könnyűszerrel felhívja magára a gondnok figyelmét. És a jelek szerint nem is tévedett, mert a férfi hamarosan megtorpant.
Zelda lélegzetvisszafojtva figyelte, és közben tovább integetett a lámpással mintegy bizonygatva, hogy Fricset nem a képzelete tréfálta meg. Nem is hagyta abba egészen addig, amíg alakja el nem tűnt valahol az ablaka alatt. Azután várt.
Nagy sokára hallotta meg a közeledő lépteket, majd a szöszmötölést és a fojtott beszédet az ajtaja előtt. Felpattant és maga is az ajtóhoz ment, hiszen nem maradt már annyi türelme, hogy ölbe tett kézzel várjon. Az ajtó hamarosan fel is tárult, és a küszöbön ott állt Frics, mellette a macskája, Mrs Norris, mögöttük pedig nem más, mint Perselus Piton.
Zeldán jeges borzongás futott végig, amint meglátta. Frissen támadt reményei elveszni látszottak. De mindegy volt már, úgyhogy meg kellett próbálnia. Mosolyt erőltetett az arcára és így szólt:
- Hála az égnek! Már azt hittem, hogy itt ragadok örökre... Valahogy magamra zártam az ajtót és képtelen voltam kiszabadulni.
- De hát miért nem szólt a manóknak, Miss Grey? - nézett rá a gondnok meglehetősen bambán.
- Látja, ez eszembe sem jutott - forgatta a szemét a nő, és meg kellett állapítania magában, hogy ez a szorult helyzet igencsak jó hatással van a színészi képességeire. - Megtenné, hogy hozza a táskámat, Frics úr? Ha már a délelőtti vonatról lecsúsztam, talán sikerül elcsípnem az éjszakai járatot.
A szeme sarkából látta, hogy Piton tekintete megvillan, de nem volt hozzá ereje, hogy a szemébe nézzen.
- Akkor bizony nem árt, ha siet - jegyezte meg a gondnok, miközben rápillantott viharvert karórájára. - Főleg ha gyalog megy.
- Igyekezni fogok - bólintott Zelda és oldalra lépett, hogy Frics ki tudja vinni a csomagot.
Piton ott maradt a folyosón, és egész tartása zárkózottságot sugárzott, amint a kifelé araszoló gondnokot figyelte.
- El sem búcsúzik a kollégáitól, Miss Grey? - szólalt meg hirtelen, és a nő összerezzent a hangja hallatán.
- Tulajdonképpen már elbúcsúztam tőlük a vacsoránál - felelte kitérően. - És így is késésben vagyok. De ha megkérhetem, adja át nekik az üdvözletemet, professzor.
Piton nem válaszolt. Csak lépteik kopogtak az éjsötét folyosók sokat látott kövein, ahogy haladtak lefelé. Zelda tudta, hogy a férfi most már csak bajosan tudná megakadályozni, hogy elhagyja az épületet, de ha módosítaná Frics memóriáját, elvileg bármit megtehetne. Valami azonban visszatartotta. És Zelda egyszerre érzett emiatt megkönnyebbülést és aggodalmat.
Egy örökkévalóságnak tűnt az út az előcsarnokig, mégis amint odaértek, úgy érezte, hogy csupán egy szemvillanásnyi idő telt el az indulásuk óta.
- A többi poggyásza? - pillantott a táskára Piton, amit Frics épp akkor tett a földre.
- Már korábban előreküldtem őket - felelte a nő. - Csak ez az egy maradt.
A bájitaltan tanár ekkor elővette a pálcáját és a csomagra szegezve elmormolta a pehelysúly-bűbáj varázsigéjét.
- A hatása tizenkét óra múlva magától megszűnik - tette hozzá Zelda szemébe nézve.
- Köszönöm - felelte a nő nehézkesen. Egy percig nem tudta, mitévő legyen, de aztán felpillantott és nagy levegőt vett. Túl akart esni végre a búcsúzkodáson. Mondandóját azonban nem tudta folytatni, mert a háta mögül egy ismerős hang csendült fel.
- Miss Grey - lépett oda hozzájuk Dumbledore. - Hát mégis elmegy? Azt hittem, Perselusnak végül sikerült maradásra bírnia.
Zelda nem tudta eldönteni, hogy érti ezt az igazgató. Vajon arra célzott, hogy meglepődött, amiért a nő a szobafogság ellenére szabadon kószál a kastélyban, vagy valóban úgy gondolta, hogy Piton képes volt rábeszélni a maradásra?
- Ám ha már így áll a dolog - folytatta, - akkor épp időben érkeztem ahhoz, hogy elbúcsúzzak, nemde? - Tekintetében szomorkás mosoly bujkált, ami Zeldát most kifejezetten bosszantotta.
Miután Frics távozott, komótos léptekkel sétáltak ki a kastély kapuján. A kőlépcső tetején azonban ismét megálltak.
- Úgy vélem, az útja során hasznát venné egy nyomkövetést gátló bűbájnak - fordult Zelda felé az igazgató.
A nő tekintete akaratlanul is Pitonra siklott, és meglepte őt a férfi sápadtsága. A Dumbledore felől felvillanó ragyogás azonban elterelte a figyelmét. Ismét odafordult, és feszengve állta a pálcából előtörő fény mindent átható sugarát. Gyűlölte, ha varázsoltak rajta, vagy akár csak a közelében. Megalázónak érezte, még ha a világ valamennyi észérve mellette is szólt. De tudta, hogy viszolygása indokolatlan, ezért sohasem tette szóvá. Akkor hát miért tenné éppen most, az utolsónál? Hiszen ott, ahova készül, nem lesznek varázslók, nem lesz mágia, és végre egy lesz ő is a sok közül, nem pedig kevesebb, mint mások.
- Jó utat, Miss Grey - nézett le rá az igazgató a varázslat végeztével. - És vigyázzon magára.
- Köszönöm - mosolygott rá a nő halványan.
- És ne feledje, hogy Roxfort mindig nyitva áll ön előtt - tette hozzá az idős varázsló.
Zelda újabb mosolyt erőltetett az arcára, miközben búcsút intett nekik, és tekintete egy hosszú pillanatra megállapodott Piton arcán. A férfi is őt nézte. Ez volt az ő néma búcsújuk. Azután vonakodva megfordult és lassú léptekkel elindult lefelé a terebélyes kőlépcsőn.
Mindvégig a hátában érezte a két varázsló tekintetét, amíg el nem érte Roxfort határát. Csak ott lélegzett fel egy kissé, bár a megkönnyebbüléssel együtt társául szegődött a magány is. Mégsem torpant meg. Elszántan taposta az enyhén lejtő földutat, és lába nyomán apró felhőkbe szökkent az út pora. A kastély távolban felsejlő tömege és ködbe vesző fényei fokozatosan összemosódtak a háta mögött. Sietett, és léptei egyre gyorsultak, ahogy az épülettől távolodott. Zelda Grey nem nézett vissza többé. Maga mögött hagyta ezt a tanévet mindörökre.