Vadhajtás

Írta: Expelliamus

- 1971 -

A Griffendél asztala tombolt. Ütemre tapsoltak, megállíthatatlanul.
A Teszlek Süveg egymás után nyolc elsős diákot osztott Griffendél Godrik házába.
- Griffendél! - hangzott ismét az érdes, mély hang. Immár kilencedszer. Zsinórban.
Őrjöngtek a vörös-aranyban lengő zászlók alatt.
- Bunda! - üvöltötte be valaki a Mardekár asztalától. A tanárok is nevetve, izgatottan csillogó szemmel nézték a szokatlan jelenséget, amelyre még nem volt példa a Roxfort évezredes történetében. A Griffendél házvezető tanára viccesen megjegyezte Dumbledore-nak, hogyha így haladnak, kér egy hosszabb asztalt.
De megtört a jég. A soron következő kislányt már a hugrabugosok üdvözölték. A Griffendél csalódottan jajdult fel. Nem számított, ez most már vitathatatlanul az ő estjük volt.
A ceremónia a szokásos szertartás szerint zajlott. A megszeppent elsősök közül kivált az, akit szólítottak, felült a háromlábú székre, majd megkönnyebbülten huppant le róla és szaladt a házának asztalához. Egyik a másik után.
Dumbledore homlokráncolva hajolt előre. Már a harmadik gyereknél látta úgy, hogy a hátán, a talárja kellős közepén mintha egy lyuk tátongana.
A két csínytevő elvegyült a szőke, barna, vörös, fekete, göndör, egyenes, hosszú és tüskés hajú megszeppent buksik között, és elégedetten vigyorgott egymásra. Egyikük, egy erős, izmos fiúgyerek göndör, fekete hajjal óvatosan a zsebébe csúsztatta a rozsdás ollót, és a talárja ujjába törölte elcsöppenni készülő orrát. A tanári asztalnál két fiatal professzornő már megállapította, hogy jól sikerült gyerek. Ha felnő, a nők a lábai előtt fognak heverni, az biztos. A jól sikerült gyerek barátja - akivel a Roxfort Expresszen kötött életre szóló szövetséget, - eközben ide-oda pörgette a pálcáját az ujjai között, de miután a többiek figyelmét inkább a beosztási ceremónia kötötte le és nem figyeltek a mutatványára, egykedvűen eltette a varázspálcáját. Megigazította a szemüvegét és unottan megdörzsölte a füle tövét. James Potternek hívták. Az ő haja is fekete volt, de barátjától eltérően olyan egyenes volt, akár a szög.

Ahogy haladt az idő, a felsőbb évesek moraja egyre erősödött; már nagyon unták a ceremóniát és inkább egymással beszélgettek. Megnyugodva konstatálták, hogy már csak három delikvens maradt. Már csak néhány perc a lakomáig!
Valóban, már csak három elsős maradt. Három fiúgyerek állt a diákseregnek háttal a tanárok asztala előtt. Mind a hárman fekete talárban, mind a hárman fekete hajjal. Az igazgató elgondolkodva nézte a kis varázslófiókákat. Az izmos, göndör hajú valószínűleg egy Black gyerek, az arcéle és az önelégült vigyor az arcán, ahogy azt a sápadt, vékony, felnőtt szemű fiút arrébb lökte - és a szemüveges barátját tolta középre, - erről árulkodott. A mágusok társadalma olyan kicsi volt, hogy mindenki ismerte a másikat, ha szegről-végről is. Az igazgató és a tanárok is sejtették, hogy mely családok adták az újabb nemzedék ifjú képviselőit.
- Perselus Piton! - szólította a ceremóniát levezető tanár a következő diákot.
Az igazgató nézte a gyereket, aki nagyra nyúlt léptekkel a székhez járult. Felült rá. A haja hátulnézetből még borzasztóbb volt. Úgy festett, mint aki nem volt megelégedve az anyja nyírta szabályos frizurával és saját maga ragadott ollót mérgében. Tükör nélkül.
Pontosan így történt. Az anya szerepét kivéve.
- Van vagy három forgója - jegyezte meg halkan a Dumbledore mellett ülő ezüstkék hajú professzornő.
Perselus fekete szembogarának lassú mozgása mutatta csak, ahogy szépen lassan a tekintete körbejárt a termen. Innen fentről a négy asztal minden diákja látszott. Olyan sokan voltak.
"A Mardekárba fogok kerülni" - mondta magában szokatlan magabiztossággal, és a helyet is kinézte magának az asztalnál, ahol ülni fog.
A fejébe nyomták a Süveget.
A Süveg azonban meg sem mukkant.
A tanári asztalnál valaki bort töltött. Köhögés. Halk zsibongás a diákok felől.
- Griffendél! - kiabálták a Griffendél asztalától.
Perselus lesújtó pillantást lövellt a hang irányába. Kikérte magának a feltételezést. Ő nem akar "oroszlánszagú Godrik" házába menni!
"Lám, lám..." - hallotta a Süveg hangját a fülében. Csak ő hallotta és senki más. - "Lám, lám..." - kezdte megint.
"Jó lenne, ha végre kinyögnéd, hogy Mardekár" - utasította magában Perselus a Süveget. - "Nem akarom, hogy mindenki engem lessen!" - nézett körbe türelmetlenül.
"Ritka, hogy egy tizenegy éves képes megnehezíteni azt, hogy beletekinthessek a szívébe, Perselus."
A fiú nem válaszolt, csak nézett előre, talán a cipője orra mozdult egy kicsit.
- Mardekár! - mondta ki végül hangosan a Süveg, és a fiú megkönnyebbülten, hátra sem nézve elfoglalta a kinézett helyet az asztalnál.
A Süveg csendben lógott a levezető tanár ujjai között. Megdöbbentette az a mélység, amelyet egy pillanatra meglátott a gyerekben. Mint amikor feneketlen, sötét kútba dobott kő távoli csobbanása jelzi csupán, hogy van még víz a kút alján. Egyedülálló képességeket érzett, szokatlan tudást egy tizenegy éves gyerekhez képest, amellett viszont számtalan rosszul összeforrt heget a lelkében. Veszélyes kombináció. A legveszélyesebb. Lőporos hordó mellé ejtett éles szélű üvegszilánk, végzetes prizma. Remélte, hogy lesz majd kéz, amely letakarja a szilánkokat, és lesz majd szeretet, amely felkapja és messzire hajítja, hogy csak az emléke maradjon...
De már a következő fiú fején volt. Sirius Blackén. Dumbledore eltalálta.
A Griffendél kapott még két ziccert: Mindkét fiú hozzájuk került. Büszkén foglalták el a helyüket. A győztesek asztalánál. Ezt a szemben ülő prefektus jelentette ki.
Kezdetét vette a tanévnyitó ünnepi vacsora.
Perselus érdeklődve hallgatta a többieket, és szeretett volna beszélgetni velük, mondani valamit, kérdezni. A társai láthatóan sokkal többet láttak a világból, mint ő. Nem ismerte azokat a helyeket és embereket, akiket emlegettek. Az a világ, amelynek nagyságát csak a könyvek alapján képzelte el, most még inkább kitárult, és az a néhány hektárnyi elzárt világ, ahol élt, egyre kisebbre zsugorodott.
Úgy várta már, hogy elkezdhesse a varázslótanulmányait a Roxfortban, már évek óta számolta a napokat. Az elmúlt félévben külön naptárt vezetett, és órákat töltött azzal, hogy elképzelte magát nagy varázslóként, ahogy a többiek ámulatára pálcájával sosem látott bonyolult varázslatokat hajt végre a fekete iskolatalárba hímzett Mardekár címerrel a szíve fölött. Tudta, hogy ebbe a házba fog kerülni, készült rá. Girbegurba vonalakkal rajzolt otthon a füzetébe egy Mardekár címert, és gondosan kiszínezte. A felirat nem lett igazán jó, a szóvégi "r" betű már alig-alig fért oda, de meg volt elégedve a művével. A címer alá odaírta a nevét nagy, zöld betűkkel: PERSELUS PITON. Később fekete tintával alákanyarította: Perselus Piton mágiaügyi miniszter. Aztán úgy gondolta, előbb inkább igazgató lesz. "Perselus Piton, a Roxfort nagybecsű igazgatója" - véste alá szép, szabályos betűkkel. Ahogy ez az eszébe jutott, óvatosan Dumbledore-ra sandított. Csak meghal, mire én nagy leszek. Remélte, hogy az igazgatósághoz nem kell hosszú szakállt növeszteni. A haj még rendben, na de egy ekkora szakáll! Bár ha jobban belegondolt, borotválkozni sem volt sok kedve. Hétéves korában kipróbálta titokban. A fehér hab felkenéséig minden rendben ment, de az éles pengével összevagdosta az arcát. Nem, mégiscsak marad a szakáll - döntötte el gyorsan.
- Apukám azt mondta, hogy Dumbledore túlságosan lirebális - mondta komoly képet vágva a mellette ülő fiú látva, hogy az igazgatót nézi.
- Liberális - javította ki halkan. A fiú mohón bólogatott.
- Az mi? - kérdezte nyávogó hangon egy lány.
- Szabadelvű - válaszolta Perselus, és örült, hogy végre valamit ő is mondhatott. A többiek ezt se nagyon értették, és inkább másról kezdtek beszélni. Azok voltak a hangadók, akiknek az idősebb testvére már a Roxfortba járt, és fontoskodva adták elő, hogy mi mindent hallottak. Perselus kíváncsian hallgatta őket, és egyáltalán nem riadt meg, hogy milyen sok könyvet kell bemagolni, és hogyha az összes házi dolgozat hosszát, amelyet hét év alatt teljesíteniük kell, összeadják, az több mint egy egész mérföld!
- Tudod, mi ez? - lökte meg a balján ülő fiú, és vigyorogva szétnyitotta az ujjait.
- Üvegbe olvasztott skorpió - mondta Perselus, és elmélyülten tanulmányozták a kincset.
Ő maga is rengeteg időt töltött otthon a kertben a bogarak, csúszómászók és rágcsálók csapdába ejtésével és megfigyelésével. Nem voltak testvérei, és a gyerekkorát jóformán kizárólag felnőttek között töltötte. Nem szerette, ha vendéggyerekek jöttek, mert ráparancsoltak, hogy legyen velük tisztelettudó, és mindig adja oda a játékait, ha kérik. Egyszer két fiú-unokatestvére jött, akik rávették, hogy játszanak bújócskát, és hiába csücsült a padlásfeljáró mögött, csak nem jöttek érte. Jól átverték. Úgyhogy inkább nem is volt kedve játszani többet. A kisvonatot is csak arra használta, hogyha hallgatózni támadt kedve, akkor leült a szoba sarkában és látszólag elmélyülten tologatta a kocsikat, miközben a felnőttek az asztalnál sutyorogtak. Így tanult meg egyszerre többfelé koncentrálni. Most is vissza tudta volna mondani, hogy miről beszélgetnek balról, és miről jobbról, és közben azt is megszámolta, hogy a szomszédos asztalnál ülő hugrabugos fiú hányszor próbálta a kezét lazán a mellette ülő lány székének karfájára pakolni. Összesen négyszer.
Sosem látott még ennyi embert együtt, mint itt a nagyteremben. Azt sem tudta elképzelni, hogy milyen lesz többedmagával egy szobán osztozkodni. Ő mindig egyedül volt. Este is, napközben is. Csak a sután egymásra hajló lábfejei árulkodtak arról, hogy fél.
"Most biztos összekoszoltam az egyik cipőmet a másik talpával" - gondolta ijedten, de azon nyomban meg is nyugodott. Hiszen itt nincs senki, aki ráripakodjon. Az apja rendszeresen vele tisztítatta az összes cipőjét, hogy tanuljon egy kis alázatot. Le kellett térdepelni, és tükörfényesre csiszolni, miközben azt a büdös szivart szívta, ami csípte a fia szemét és köhögött tőle, de nem érdekelte. Majd megedződik. Perselusnak "uram"-nak kellett szólítania. Igen, uram. Nem, uram. Értettem, uram. Megígérem, uram. Mindig. És szigorúan magáznia.
- Mi van, eltaláltak a csúzlival? - vigyorgott a skorpiós fiú, és Perselus arcára bökött.
- Igen - mondta egy kicsit később és halványan elmosolyodott. Eltaláltak a csúzlival, ez tetszik. Nem fogja elárulni, hogy az apja pecsétgyűrűje hagyta azt a lilába fordult zúzódást a bőrén, amikor tegnap pofon vágta. Így is örült, hogy nem úgy kellett az iskolába jönnie, hogy égő piros foltok tarkítják. Mit szólnának a többiek? Néha attól félt, hogy a homlokára van írva, hogy egy mihaszna semmirekellő, egy rühes korcs, csúf kis béka, nyomorék vakarcs, ahogy az apja hívta oly gyakran. Nem értette, mert teljesen következetlenül bánt vele, és gyerekfejével régen azt gondolta, akkor ez biztos valami olyasmi, ami látszik rajta.
Mindenki elhallgatott az asztalnál, amikor váratlanul kinyílt a főajtó és két felsőbb éves mardekáros fiú sétált be önelégült arccal. Minden szem rájuk szegeződött. A Griffendél asztala gúnyos huhogással reagált, a Mardekár végén pedig cinkos kurjantással fogadták őket. Az egyik, egy magas, ezüstszőke, hosszú hajú fiú még arra is képes volt, hogy nem a számára üresen hagyott helyre üljön, hanem felállítson egy diákot, aki a tányérjával, poharával egyensúlyozva, szemlesütve arrébb somfordált.
- Ő Lucius Malfoy - súgta a fülébe az egyik diáktársa. A Lucius Malfoy nevű fiú arisztokratikus felsőbbrendűséggel átvetette hosszú lábait a lócán, elhelyezkedett és súgott valamit a mellette ülő, ijedt, nagyon fiatal szőke hajú lány fülébe, aki zavartan feszengett a székében. Meg se mert szólalni. Néha aprókat kortyolt a poharából, és a barátnői felé küldött segélykérő pillantásokat. Lucius szedett a tányérjára, és lassan szemügyre vette házának újdonsült elsőseit. Kicsik voltak, gyerekek. Tizenegy évesek. Néhány barátjával már kitervelték aznap estére a beavatásukat, és már alig várta, hogy elkezdődjön a móka.
- Olyan kár, hogy még nem mehetünk el Roxmortsba! - mondta szomorúan az egyik elsős. - Pedig van nyolc sarlóm! - Perselus is sajnálta, hogy nem láthatja a varázslófalut, viszont neki nem volt egy árva vasa sem. Megvették neki a könyveit, a pálcáját, az uniformist, néhány alsóneműt és a visszafelé szóló vonatjegyet nyárra, a tanév végére. Szó sem lehetett arról, hogy karácsonyra haza menjen. Igazság szerint nem is vágyott rá. Szeretett volna még egy baglyot, de az apja gúnyosan csak annyit mondott, hogy úgysincs kinek írnia, felejtse el. Végül is ez igaz. De azért olyan jó lenne...
A pálcájának örült a legjobban, igaz, nagy volt még neki a majdani varázsló kezéhez szabott erős, domináns, fekete pálca. Az övé. Határtalanul büszke volt rá. Elalvás előtt becsúsztatta a párnája alá. Persze reggel megkapta, hogy nyápic kislányok tesznek ilyet, és egy fiú ne legyen szentimentális és ne kergessen ábrándokat. Ahogy mindig. Nincs nyafogás. Nincs sírás. Nem nézünk riadtan. Nem ordítunk, ha vernek.
Tűrünk.

 

- 1981 -

- Ismét felgyulladtak a fények a Roxfortban - jegyezte meg halkan az öreg varázsló a szomszédos falu határában. A távolban békét hozó világítótoronyként szórták a meleg fényt az iskola ablakai a lassan leszálló szeptemberi éjszakában.
- Szép - mondta szomorúan a másik járőr, és összébb húzta magán a kabátját.
- Nagyon szép - válaszolta elhaló hangon az öreg.
Gondolataikba temetkezve ballagtak tovább a hűvös szélben.

Nem sokat látni innen középről, de a beosztási ceremóniát már úgyis láttam elégszer. Ezzel nem vagyok egyedül, egyre hangosodik a moraj, a kezdeti figyelem lankad és felerősödik az izgatott sustorgás, hogy mi történt a nyáron, ki merre járt, milyen órák lesznek. Adriana Avery vagyok. A/A. Ezt írják azokra az iratokra a Minisztériumban, amelyekkel semmilyen tennivaló nincsen: Be a polcra, az irattárba a többi közé. Tizenhét éves vagyok és semmilyen. Ad acta. A/A.
Leslie azt meséli éppen, hogy olyan pálcagyűrűt vett magának, amely minden varázslatnál csillagszóró fénybe vonja a szikrákat. Micsoda hülyeség! Erre szokta apa mondani, hogy ennek sincs jobb dolga, mint unalmában ilyenekkel szórakozni. Teresa feketére festette a haját, ettől most évekkel idősebbnek látszik. Ő azt mondja, csak úgy; valójában azóta ilyen, amióta tavaly megölték a bátyját. Nyáron történt. Háromszázhetvenhét és fél napja, javít ki. Teresa régen szeretett rajzolni, ma már ceruzát sem fog a kezébe, és ritkán beszél. Csak a hálótermünk falai őrzik ennek emlékét: gyönyörű falfestmények, tele tűzzel, élettel teli színekkel. McGalagony persze tombolt, amikor a házimanók tudatták vele, de ráhagyta. Főleg azután, hogy... Mindegy. Tom ül mellettem. Ő már végzett - volna. A kitűnő, értelmes fiú, aki inkább megbukott, csak még egy évet a Roxfort falai között maradhasson. Nem is lenne hova mennie. Már nincs kihez mennie. Rendes fiú.
Tom oldalba bök. Nem is figyeltek fel a kehely üvegének koccanására. McGalagony jelez így. Finoman, mint egy úrinő. Ő mondta egyszer. Véget ért a beosztási ceremónia. Dumbledore áll fel. Ránézek, ahogy mindenki.
- Mielőtt megkezdenénk az ínycsiklandó falatok elfogyasztását, hadd mutassam be új tanárotokat! - És oldalra néz.
A diákok kíváncsian nyújtogatják a nyakukat. A szerencsésebbek, az elöl ülők már látták, ki ő. Egy pisszenést sem lehet hallani. Hátracsúszó szék zaja. Feláll valaki. Jaj nem, de hisz ez...
- Perselus Piton professzor bájitaltant fog tanítani. A professzor úr a Mardekár ház diákja volt pár évvel ezelőtt, így sokatoknak nem ismeretlen - hallom Dumbledore hangját távolról.
Nekünk nem kell bemutatni. Az egyik unokafivérem évfolyamába járt. Én másodikos, Teresáék harmadikosok voltak, amikor végeztek négy évvel ezelőtt.
- Gáz - jegyzi meg Leslie, és fintorogva néz ránk. Nézem Perselus Pitont, már amennyi látszik belőle innen, középről. Semmit sem változott. Huszonkét évesen ugyanolyan vézna, beesett arcú, mint tizennyolc évesen. Mi ez a gőgös nézés?! Feketét visel. Hollófekete haja lenőtt, és a vállát veri, sápadt, vékony arcán még nagyobbnak tűnik az orra.
- Ronda - jegyzi meg egy másik lány, míg végül lemondóan megállapítják az asztalunknál, hogy anélkül fogunk végezni, hogy egy valamire való, jóképű (és független - teszi hozzá Leslie, miközben élvezettel kóstolgatja a sült kecskesajtot), fiatal férfi tanított volna minket. Aki persze elcsábít és halálosan szerelmes lesz belénk. Nevetnek a lányok. Elvesz a suli után. Természetesen. Csókolgathatjuk tovább a posztereket a szekrényajtó belsejében, nevetnek tovább, és álmélkodva nézik a roskadásig pakolt ínycsiklandó ételeket az asztal közepén. Nem mindenki nevet velük. Én sem nevetek. Nekik és nekem más jut eszünkbe a fekete hajú mardekáros fiúról, aki a mai nappal elfoglalta a helyét a porondon. Így hívjuk egymás között a kakasülőt, az emelvényt, ahol a tanárok asztala van.

Az ifjú bájitaltan professzor úgy ült a tanári asztalnál, mint akit karóba húztak. Ha őt kérdezik, inkább a nyársat választja, mint azt, hogy itt üljön, akár egy díszpinty, vizslató tekintetek kereszttüzében. Összefonta az ujjait, aztán gyorsan elengedte. Még azt hiszik, az igazgatót utánozza, hogy bevágódjon nála. Csak ő viselt komor, gyászos feketét, ő, a legfiatalabb a tantestületben. Már évek óta nem hordott más színt, mégis furcsa volt most itt, a Roxfortban, ahol zöld-ezüst nyakkendőben és mardekáros egyenruhában járt évekig. Mindig ugyanott ült az asztalnál, lent. Odanézett. Egy elálló fülű gyerek ült ott, bután bámulva a társait. Hallotta, ahogy összesúgtak a háta mögött, amikor megérkezett a terembe.
Egykori tanárai távolságtartó fejbiccentéssel üdvözölték, ahogy sorra megérkeztek. A mellette lévő székek maradtak üresen a legtovább. A legszélére akart ülni, de az egyik oldalon Hagrid, a másikon Frics feszített. Érezte a tanárokon a szorongást és az idegenkedést, ahogy fogadták. Volt épp elég tehetséges, szépreményű évfolyamtársa, akiket tárt karokkal fogadtak volna.
"Nem tettem semmit, a szemetekben legalábbis" - mondta magában a kollégáit nézve, miközben az evőeszközét tologatta. - "Kollégáim. Még egy birtokos jelzőnek is jelentősége van. Lehetne. Ha James Potter ülne itt, bezzeg törnék magukat, hogy kikérdezzék, hogy van, de jó, hogy itt van, hogy van a kis trónörökös, cikesszel a kezében jött a világra, ugye, már egy éves, hozza be egyszer, hallottunk a legutóbbi ütközetről, szomorú, igen, ilyen varázslókra van szükségünk, James - bólogatnának, - igyunk egy szebb jövőre! Egészségemre!" - ivott egy kortyot a borospoharából Piton. A többiek pohara még üresen állt. Szemöldökét felhúzva pimaszul visszanézett az egyik professzorra, aki rosszalló pillantással kísérte, és tüntetőleg jó nagyot kortyolt a borából - csak azért is -, aztán lapos, kutató pillantásokkal körbetekintett a teremben, diákkorának mindennapos helyszínén. Nem hitte, hogy egy nap vissza fog jönni ide.
Soha többé nem akarta ezeket a kapukat átlépni.
Négy éve mondta ezt, ebben az életében?

Soha nem volt még ilyen kevés diák a Roxfortban, és soha nem volt még ilyen kopár az iskola, mint 1981 őszén. A festmények nagy részét eltávolították. Világos, a falak hajdani színét őrző geometriai formák maradtak hűlt helyük nyomán az évek alatt piszkossá és penészessé durvult falakon: téglalap, négyzet, köralak, megint egy téglalap.
A festmények: levették, eltávolították, elégették, vagy befelé fordították a fal felé. Ahogy a mágusok: lecsukták, eltűnt, még él, meghalt, elesett, meggyilkolták, kivégezték. Emlékeinkben él tovább. Jelöletlen tömegsírok, friss hantokra szálló fekete varjak, hervadó virágok, égbe meredő kopjafák. Dermedten reszkető jelen. Tőmondatok. Csupasz, elhaló szavak. Árva. Csonka. Befejezetlen. Elhagyott. Üres.
Voldemort, a Sötét Nagyúr hatalmának csúcsán volt. Sokan elköltöztek, egész varázslócsaládok pakoltak össze egyetlen éjszaka alatt, és soha többé nem látták őket. Házaikat felégették vagy elfoglalták, jobb esetben nevetséges összegekért felvásárolták. Az aranyvérű, ősi máguscsaládoknak nem volt félnivalójuk, nekik emelt trónt a Sötét Nagyúr. Keselyűként csaptak le az elhagyott földi javakra, kényszerrel vagy kényszer nélkül, befolyásuk és hatalmuk napról napra nőtt.
De a levelek azon az őszön is elsárgultak, és a kelő nap a fűszálak hegyén csüngő harmatcseppekben fürdött. Ennyi állandóság maradt.
Néhány diák mindentudó, cinkos pillantást küldött Piton felé.
"Lám, az újabb kakukkfiókák a rigófészekben, akik alig várják, hogy kilökjék a többit egy óvatlan pillanatban, ha eljön az ő idejük, az új időszámítás. Őket már arra nevelik otthon. Kiválogatni az aranymágusok életteréből a sárvérűt, a hibásat, a korcsot, az élősködőket, kimetszeni a férgesét az almának és eltiporni a levéltetveket, akik elszívják a varázslás ütőerejéből a kiválasztottság lényegét."
Nem nézett rájuk vissza.
Mások riadtan bámulták.
"Ó, szegény-szegény áldozatok. Mit tudtok ti rólam? - nézte őket gúnyosan. A halálfalók csuklyában járnak, a terrornak nincs arca, se hangja, se neve. Nem Perselus Pitonnak hívják, nem a kampós orrú szarházi mardekáros képében jár. - Silány ez a bor."

- Miért Pitont vette ide? - kérdezték suttogva egymástól a Hugrabug asztalánál. - Pont most kellett volna egy rendes sá... bocsánat, nem aranyvérűt idevenni tanárnak, aki nem a Mardekárba járt - okoskodott egy szemüveges fiú.
- Aki nem azokkal flangált, akik... - tette hozzá egy másik, de félt befejezni a mondatot. A többiek helyeslően bólogattak, miközben körbeadták a húsos fatányért.
- Annyi megbízható varázsló van! - jegyezte meg az egyik lány.
- Ráadásul Dumbledore-nak szabad keze van, azt vehet fel, akit akar! - mondta meggyőződéssel a szemüveges fiú.
- Furcsa.
- Az - bólogattak. - Furcsa.

Két fogás között Dumbledore bejelentette, hogy bojkottálják az iskolába bejutó újságokat, minden levelet a kézbesítés előtt átolvasnak és cenzúráznak. Ennek egyelőre semmi jelentősége nem volt. Túl közel volt még a nyári szünet, a gyerekek sokkal többet megéreztek és meghallottak a suttogva terjedő történetekből, mint kellett volna.

- Én nem emlékszem erre a figurára - tömte magába a tenyérnyi salátaleveket egy szeplős lány a Hollóhát asztalánál.
- Nem csoda! Abból az évfolyamból te csak Sirius Blackre emlékszel! - cukkolta a barátnője, és epedő pillantásokat imitált. Felnevettek.
- Mert te nem! - vágta rá a szeplős. - Jól van, na, tizenhárom éves voltam.
- Figyeljetek - hajolt át az asztal fölött egy kövér lány, - nem Pitont szívatták meg Sirryék az RBF vizsga után? - kérdezte mohó, felcsillanó szemmel.
- Mikor? - kérdezték érdeklődve. - Amikor pucéran fellógattak valakit a fára? Az? Megkérdezzem a bátyám?
- Ő volt - jelentette ki egy nagyképű, barna hajú fiú, aki egykedvűen vagdosta a bélszínt a tányérján. Az járt a fejében, hogy egy hét múlva szó nélkül lelép innen. Ha tudnák, mi van a bal karján! Majd szétvetette a tudat, hogy mit tett. Fogtok ti még velem találkozni - gondolta beteges gonoszsággal. Ave Piton! Alig várta, hogy felkeresse a vacsora után.
- Ő?! Szívás!
- Az! - helyeseltek.
- Égő, jaj, de nagyon égő!
- De kár, hogy nem láttam - mondta a kövér lány csámcsogva.
- Ugyan miért? - néztek rá a barátnői. - Mi látnivaló van rajta? Lenne néhány javaslatom, kit néznék meg pucéran... - Hangosan felkacagtak. Mindenki őket nézte, ők pedig a végzősök felsőbbrendűségével folytatták tovább.

A fiú, akit egy iskola szeme láttára szégyenített meg a híres négyes évekkel ezelőtt, akivel - ahogy ők mondták - az volt a baj, hogy egyáltalán élt, magába temetkezve, lassan evett a tanári asztalnál. A tányérjából sem nézett fel. Nem tudta, hogy épp arról a kínos esetről beszélnek. Nem mintha hiú ábrándjai lettek volna e tekintetben. Megaláztatásának történetét felettébb mulatságosnak találták mások is: a saját diáktársai, és azok is, akik vele együtt behódoltak a Sötét Nagyúrnak. Legenda lett, amin mindenki remekül szórakozott - őt kivéve.
- Fejjel lefelé legalább felállt a farkad, baszki - röfögte Avery nem olyan rég, miközben elvágta aznap esti áldozatának karcsú nyakát. Már nem dolgozott nyom nélkül, vérszemet kapott. Nem elégítették ki a pálcából kitörő halálos ítéletek, ő vért akart, fájdalmat és szenvedést a falakon, mindenhol. Névjegyet. A hóhérok hóhéra - ezt tetoválta a mellkasára.
- Mit számít, Piton? - próbálta lehűteni a vészjósló szemmel a pálcájához kapó hollófekete hajút egy másik társuk. - Idefigyelj, megkapod a szépséges Lily Evans Pottert, tálcán, öreg, tálcán! Kviddicsbajnok meg mozizhat!
A Potter házaspár neve előkelő helyet foglalt el a halállistán, amelyről aznap este újabb három nevet húztak ki. Finito. Mission completed. Ennyi az élet. Semennyi. A Nagyúr nem lesz hálátlan, a kopók és a sakálok üvöltve várják már az odavetett koloncot.
Piton kedvetlenül nyelte le az újabb falatot. A Nagyúr nem lesz hálátlan - visszhangzott a fejében úgy, mintha a nagyterem magas falai, az évszázados színes üvegablakok verték volna vissza a szavakat, amelyek kopogva hulltak alá, mint az idő előtt földre hulló diószemek.
- Mit csinált az elmúlt években? - kérdezte hirtelen a mellette ülő Bimba professzor, mielőtt átnyúlt Piton előtt a fokhagymás mártásért.
- Utazgattam - vágta rá röviden Piton. Tényleg úgy érezte magát, mint aki felszállt egy vonatra, a vonat azonban megállás nélkül továbbszáguldott minden állomáson. Úti célja ismeretlen - döfte a villáját egy krumpliba. A professzornő közben véget nem érő monológba kezdett arról, hogy amikor ő a férjével Franciaországban járt...
Nem érdekelte, mit fecseg összevissza. Elmerült a saját világában.
- Nem nősült meg? - hallott ismét egy kérdést.
- Nem - vágta rá élesen. Újabb monológ következett, hogy amikor a kis Lizzy Bright esküvője volt, de még nem említettem, hogy a hugrabugos akárki hozzáment...
"Akadna keresztbe a csont a torkodon" - kívánta Piton.
- ...nyugodjon meg, a magafajta félénk, zárkózott fiúk... - kezdte később Bimba.
Pitont rendkívül felingerelte, de visszafogta magát. Még hogy megnősülni? Ő soha nem fog megnősülni. Senkire sincs szüksége. Arra, amire egy nő való, megkapta eddig is. Személytelen használati tárgyak voltak, sírnak, vinnyognak, mindent jobban tudnak, és annyi eszük sincs, mint egy légynek. Már semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőle, és türelme sem volt hozzájuk. Perselus Piton huszonkét éves korára ugyanolyan lett e tekintetben, mint a saját apja, akit gyerekként gyűlölt és megvetett mindazért, ahogy az anyjával - és a szemük láttára - más nőkkel bánt. Perselus Piton begombolta a nadrágját, ha végzett. Köd előttem, köd utánam. Merték csak ócsárolni, mertek csak követelőzni, a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül eljárt a keze. Pontosan úgy, ahogy egykor az apjáé, de nem volt tudatában ennek. Sosem hitte, hogy ez ilyen egyszerű és ilyen könnyen megy. Sosem tudta, hogy ez gyengeség. Az ellenkezőjét hitte.
Voldemort viszont pontosan látta. A fiú megaláztatásaiból, eltitkolt vágyaiból, jellemének defektjeiből, keserűségéből, és lelkének vadhajtásából égette a karjába, az alkar gyámoltalan, vékony, halvány bőrébe a Sötét Jegyet, a mindent látót, a tükröt és bilincset, a kitörölhetetlent, a köztük lévő uzsoraszerződést, a visszavonhatatlan és feltétel nélküli felajánlást. Piton azt hitte, most kezdődik; Voldemort tudta: bevégeztetett. Abban a pillanatban, ahogy legvégül a halálfej szájából kifutó gyilkos kígyó szemének pupilláját beütötte. Perselus nem ordított és nem sírt, pedig tizenéves volt csupán; megveszekedett daccal tűrt annak ellenére, hogy a Nagyúr - látva ezt - szánt szándékkal kegyetlenebbül marta az ő Jegyét, mint a többiekét.
"Elvettem az életed, és nem is tudod" - nevette ki magában a halálsápadt, nehezen lélegző fiút, és átlépett a földre rogyó, vékony testen. "Letéptem a nyers, zöld gyümölcsöt, mielőtt a nap tüzében emberré és férfivá értél volna, lenyestem a szárnyaid, mielőtt egyszer is kipróbáltad volna, milyen a szél szárnyán, szabadon repülni, és fogalmad sincs róla, te balga kis féreg."
Bevégeztetett. Nincs visszaút. A Nagyúr remekül szórakozott. Szólította a következőt.

Pitonnak elment az étvágya. Unottan turkálta a vacsoráját. Hirtelen meghallotta, hogy néhány székkel arrébb Barty Kuport emlegetik. Fülelt.
- Szemet szemért, a rohadt életbe! - szűrte a fogai között elfojtott indulattal, kivörösödő arccal az idős professzor.
- Nem elég a rögtönítélő bíróság! - suttogta feszülten egy másik hang. - Nem az Azkabanban kéne őrizgetni őket! A régi jog kell! A nyilvános, tizenkét fokozatú, válogatott kínzás! Precedens értékű kivégzés. Megnyugvás nekünk.
- Mindegyiken végrehajtanám. Ezeknek még tárgyalás sem jár - mondta remegő hangos az idős úr, és felitatta a homlokára kiülő verejtékcseppeket a zsebkendőjével.
- Legyünk olyan aljasok, mint a Sötét Nagyúr? - kérdezte halkan egy professzornő. - Mi is tévedhetünk, előfordulhat, hogy...
Lehurrogták. Suttogva beszéltek, aztán pisszegve elhallgattak, és kényszeredetten másról kezdtek el beszélni. Az öreg professzor összepréselt szájjal sandított Pitonra, aki hideg közönnyel nézett rá vissza. Az öregúr elfordította a fejét, ahogy a mellette ülő figyelmeztetően megbökte a karját az asztal alatt.

Milyen üres a tekintete - nézte a fiatal bájitaltan tanárt az egyik professzornő, de zavartan sütötte le azon nyomban a szemét, amint Piton elutasítóan ránézett. Sosem kedvelte ezt a fiút, hiába teljesített maximálisan az óráin. Anyjuk helyett volt anyjuk a kisebb gyerekeknek, nem csak ő, a kolléganői is. Perselust viszont elkerülték. Próbálták volna megsimogatni a sovány, kócos fiúgyereket, könyékig harapta volna le a kezüket azon nyomban. Még Poppy sem nyúlhatott hozzá, mert visszaütött. Ő sem találkozott hozzá hasonló, elvadult, konok gyerekkel. Magának való, cinikus alakja és fürkésző nézése nem tette szerethetővé, és a fiú sem tett semmit, hogy el- és befogadják.
Madam Pomfrey belesápadt, amikor Dumbledore közölte, hogy a lakrésze melletti üresen álló szobákat adja oda az új kollégájuknak. Végül mégis másképp lett (Poppy megkönnyebbülésére). Az igazgató beleegyezett, hogy ideiglenesen elszállásoljanak néhány árván maradt kisebb gyereket, amíg nem találnak megfelelő otthont számukra. Így került Piton az alagsorba, a bájitaltan termek szomszédságába. Saját maga hordta át a limlomot egy másik raktárba, nem is látták egész nap.
Vajon miért Pitont vette fel Dumbledore? Nem értették. Aki a saját társaihoz nem találta meg az utat, a gyerekekhez sem fogja. Nem jósoltak neki sok jövőt. Annyi pedagógia érzéket sem néztek ki belőle, mint egy varangyból.
Miért hozta ide az igazgató?

"Mintha tutajon, billegőn, járnák süllyedő háztetőn, alámerülő szigeten, úszó koporsófödelen..." - jutott eszébe Pitonnak hirtelen egy réges-rég olvasott vers néhány sora. Nem tudta tovább folytatni, arra sem emlékezett, ki írta. Évek óta nem vett könyvet a kezébe. A kisfiú, aki annyi örömet lelt az olvasásban, meghalt már. Talán nem is létezett soha. Olyan messze volt már, hogy nem tudott már visszanézni sem.
Az ujjait nézte, ahogy az evőeszközt markolták. A kést, a villát. Erős, hosszú férfiujjak, egy varázsló kezei, sejtjeiben a hatalom: a teremtő, az alakító, a pusztító, a parancsoló varázserő. A kísértő, a folyton hívogató, a kivetülő akarat, az iszonyú kormánykereket markoló adottság. Csak bírja tartani, fogcsikorgatva, akárhogy. Csak bírja tartani ebben a tomboló viharban.
Kettészelte a húst a közepén a tányérján. Bárcsak minden ilyen könnyen menne. Mi jár annak, aki mindenkit és mindent megtagadott már ezen a földön...? Bármely égtáj felé fordult, az arcába fújó szél csak ideig-óráig hozott hűsítő megnyugvást. Körbenézett a pohara rejtekéből: mogorván, ridegen, szobormerev arccal, gránit kemény tekintettel, felsőbbrendű elkülönüléssel. Tele volt gyűlölettel. Hátukba döfött dárdával szúrta fel mindannyiukat a lelke gyűjteményébe. Az ő bekeretezett, beüvegezett és felcímkézett kártevőgyűjteményébe. A saját anyja kezdte a sort. Dumbledore... igen, ő is ott volt már régóta. Még fértek, és a tűhegyek, amelyeket használt, élesebbek és mérgezettebbek voltak, mint valaha, ahogy az őt ért megaláztatásra és bántalmazásra a reakciói is. A kegyetlensége már nem ismert határt, elszabadult már régen, ott, a hideg, sápadt arc és a pengevékonyságúra préselt száj mögött.
"Ó, ha tudnátok...!"
"Bár lennétek ily bűnösök, mint én, hogy ne lennék egyedül!" - izzott fel a szeme.
"Nem!" - szerette volna ordítani, és arcul köpni saját magát. Nem akart már megfelelni. Nem akart már lázadni. Nem fog pitizni, hogy befogadják a körbe. Se ebbe, se másikba. Nem akar tartozni senkihez és semmihez. Feldughatják maguknak mindannyian. Tövig. Szája keserű, torz mosolyba ferdült.
"Életem új díszlete" - nézett körbe kihívón és szemtelenül. - "Perselus Piton, bájitaltan professzor." - Lehunyta a szemét.
Úgy érezte, szétrobban a benne tomboló, gerjedő vad orkántól, amely szét akarta feszíteni a bordáit a szigorú, nyakáig gombolt, szűk fekete öltözék szorításában. Szemrebbenés nélkül képes lett volna hidegvérrel lemészárolni a mellette ülőt, és a holtteste mellett folytatni a vacsora következő fogásával, a gombakrémes őzgerinccel, és lassú, nyugodt mozdulattal friss citromot facsarni a saláta zöld levelére. Képes lett volna. Voldemort pontosan tudta, hogy a megsebzett, meggyalázott és százszor kirekesztett keserű talajba hullva elburjánzik a halálfalók ideológiája, és amikor az indák szövedéke már mindenhova befurakodott, következett a gyakorlat az új értékrendnek megfelelően. Halálfalók. A saját emberi gyengeségeikkel verte láncra őket.

Nagy ováció fogadta az asztalon termő édességek garmadáját. McGalagony elragadtatva csapta össze a tenyerét a mézeskalács Griffendél-címer láttán, és hangosan felnevetett azon, amit Dumbledore súgott mosolyogva a fülébe.
Piton kívülállóként, idegenkedve nézte őket. Úgy érezte magát, mint aki sosem járt ide, és most is csak egy kósza álom foszlányait látja. A hangok, a zsivaj, a villák koccanása és a poharak csilingelése a távolba veszett, a nevető arcok összefolytak a szeme előtt. Már őt sem vizslatta senki.
Olyan nehéz volt itt ülnie, olyan haszontalan és értelmetlen. A teher, amelyet cipelt, polipként fonta körbe a csápjaival. Olyan könnyedén tudta volna azt mondani: elég volt, nem kell, hadd múljak el nyomtalan némaságban. Érdekelt volna bárkit is? Ugyan már. Még saját magát sem.
Hányni tudott volna a színes marcipánok, illatos eperöntettel leöntött csokoládés kuglófok és csillogó nyalókák láttán.
Egyedül volt.
Fekete tövisként, bukott angyalként, megbélyegezve, nyakörvvel és láncra verve, számon kérve és gályához kötve.
Gladiátorjáték.
Egyetlen nyomorult, feltartott hüvelykujjért.

Teljesíts hát, szolga.