Expelliamusnak nagyon sok szeretettel
önkéntes rabságba vonulása alkalmából :-)

 

Selyemkígyók

Írta: Severyn Snape

Hajnalodott. Az éles napsugarak sebészi pontossággal vágták át a szobában gomolygó félhomályt. Befúródtak a függönyök résein, átbújtak a karnis alatt, és hegyükkel megcélozták az éj hűvösét magukba szívó bútorok felszínét. A virradó nap bőkezűen szórta szét arany galleonjait a szobában. Az itt is-ott is feltűnő apró fénykörök lassan, egyenletesen vándoroltak; mind egy irányba, langyos csíkot húzva maga után a kopott parkettán, a tarka szőnyegeken, az asztal fényes lapján. Némelyik azonban merészebb célt tűzött ki maga elé és betört egészen a túlsó falig, majd felszaladt az ágy lábán és beljebb vándorolt az összegyűrt takaró vadregényes tájaira.
Sofia kinyitotta a szemét. Azután visszacsukta. Élesek voltak a fények, bántók, túl erőszakosan igyekeztek kiűzni belőle az álom, az éjszaka emlékét. Várt egy rövid ideig és csak utána engedett utat nekik ismét. Most már egy kicsit több teret hagyott nekik, de azért nem túl sokat. Szemhéjai alig várták, hogy ismét lecsukódhassanak.
A percek ráérősen lebegtek el az idő láthatatlan fonalán. Kecsesen, zökkenők nélkül, hangtalanul. Mintha csak a jelen létezett volna. Csak a pillanat.
A nő sokáig nem mozdult. Szemei éledtek fel csupán. Tekintete találomra vándorolt az őt körülvevő bútorokon, tárgyakon. Számba vette őket; egyiket a másik után. És figyelte, mit mesélnek.
A fotel karfáján egy borospohár egyensúlyozott. Rémlett, hogy ő hagyta ott az este valamikor. Hogy miért is tette le éppen oda, nem emlékezett már. A tegnapi is egyike volt azoknak az estéknek, melyek sodorják magukkal az embert, melyek örvénylenek; ahol nincs más választási lehetőség, csak hagyni, hogy elragadjon az áradat és felfeküdni a tarajos hullámokra.
Ahogy ráesett a nap, a rúzsa foltját is ki tudta venni a pohár peremén. Eperszínű volt. Ilyet akkor választ, ha maga sem tudja, mit akar. Amikor kalandra vágyik, de fél. Amikor bizonytalan. Hevesen dobogó szívvel húzza ki a fiókot, ujjai tétován rebbennek a színes tégelyek, dobozkák között. Máshol jár már lélekben. Néhány órával előrébb. Az idő ilyenkor nem ejtőzik, hanem meglódul, majd visszafelé szökken találomra. Kiszámíthatatlan. Bosszantó és ellenséges. Kajánul diadalt ül kiszolgáltatott áldozatán.
Mégis megvolt a varázsa ennek is. És Sofia valamiért szerette. Utólag visszagondolva legalábbis mindenképp.
A cigarettásdobozát az asztal alatt fedezte fel. Barna hátán szelíd fénnyel siklott végig egy kóbor napsugár. Összevont szemöldökkel próbált visszaemlékezni rá, hogy került oda, de hiába. Rá akart gyújtani a bor után. Igen, szörnyen megkívánta. És ideges volt. Izgatott. Valamit kezdenie kellett magával.
Önkéntelenül is elmosolyodott. Mert eszébe jutott, hogy végül már nem nyílt alkalma rágyújtani.
Megrezdült mögötte a takaró. Az egyenletes, mély szuszogás szaggatottá vált. Az abroncsként szorító férfikar meglazult kissé a dereka fölött, majd lecsusszant róla és arrébb vándorolt. Az ágy akár egy megbillent csónak, úgy hullámzott. Aztán ismét elcsöndesült. A szuszogás egyenletessé vált, az idő visszatért a maga álmos, lassú ütemére, a borotvaéles napsugarak pedig tovább járták útjukat maguk után hagyva a langyos csíkokat - az életre keltett pórusokat.
Óvatosan bújt ki a takaró alól. Először csak a lábát dugta ki és centinként csúszott előre, mintha lopakodna. A bőrét megcsapta a reggel friss levegője, és ez végleg elűzte fáradtságát. Most már nem volt visszaút; a nap immár elkezdődött, visszavonhatatlanul.
Magára kapta a ruháját, de cipőt nem húzott. A parketta hűvöse felpezsdítette a vérét. Boldog volt és reménykedő, bár nem tudta volna megmondani, miért.
Tétován a fotelhoz sétált és felvette a poharat. Az alján még ott volt egy csepp; egy bíborfényű áttetsző folt a kristálytiszta felszínen. Ahogy a poharat forgatta, úgy csusszant ide-oda. Illata édes, bódító emlékeket idézett benne.
Visszafordult az ágy felé, és a tekintete ott ragadt. Fekete tincsek kavarodtak kuszán a takaró fehér redőivel. Mintha fényes, fekete kígyók volnának - futott át az agyán. - Vagy selyemből szőtt szalagok. Krémszínű foltokat égetett rájuk a beszökő fény, és Sofia azon kapta magát, hogy szemével végigköveti őket, egyiket a másik után. Elmerült bennük, megcsodálta mindet, és észre sem vette a szája csücskébe kiülő apró kis mosolyt.
Tekintete még akkor sem szakadt el ettől a csendélettől, amikor a szoba sarkában álló íróasztalhoz sétált. Kezei ösztönösen kutattak ceruza után. Mókás ötletnek tartotta, mégsem bírta megállni, így hát megvonta a vállát: Miért is ne?
A fiókok sorra nyíltak ki a kíváncsi női ujjak nyomán. Könyvek, jegyzetek, papírfecnik, tintásüvegek sorakoztak bennük, és meghökkenve pislogtak a korai látogatóra. Sofia találomra forgatta őket; orrát ráncolta a sűrűn teleírt, bonyolult ábrákkal tarkított pergamenek láttán, türelmetlenül tolta félre a vaskos, megsárgult könyveket és keresett tovább.
A méretes jegyzettömb félig már betelt. Szálkás betűk katonás sorai vonultak végig a lapjain, némán, fegyelmezetten. Kezével önkéntelenül is végigsimított rajtuk, ahogy lelki szemei előtt körvonalazódott a kép; egy sötét hajú férfié, aki az asztal fölé hajolva összevont szemöldökkel, lendületesen jegyzetel.
Odasétált a fotelhoz és komótosan befészkelte magát. Helyezkedett még egy kicsit, akár egy macska, majd ölébe vette a jegyzettömböt. A borospohár néhány centire állt tőle az asztalon. Illata jólesően csiklandozta az orrát és a lelkét is. Hajtotta a lapokat sorra, egymás után.
A tömör téglákként terpeszkedő bekezdéseket bonyolult ábrák pókszerű lábai szőtték át, a sóhajtásnyi szünetekbe aláhúzott szavak kiáltottak bele. Minden szörnyen racionális volt: fekete és fehér. Aztán már csak fehér. Egy tiszta lap. A lehetőségek végtelen tárháza.
Sofia elnézte néhány másodpercig, mielőtt újra az ágy felé vándorolt volna pajkos, sóvár tekintete. Azután a ceruza is vándorútra indult tétova ujjai között. Először az eperszínű rúzs és a perzselő csókok emlékét őrző ajkak közé. A puha fa halkan reccsent a fehér fogak alatt, aztán kiszolgáltatottságába beletörődve elhallgatott. És az ajkak csakhamar kárpótolták is a fájdalomért. Finoman fonódtak rá, simogatták, melengették. Ám a kéz, mely fogva tartotta, irigy volt: Megvonta tőle a kényeztetést, visszarántotta a hideg, metsző valóságba, majd szántani kezdte vele a hófehér papírlapot.
Az első vonal ügyetlen volt és halovány. Bocsánatot kért azért is, hogy létezik. Elillant volna, ha teheti, de kegyetlen teremtője sorsára hagyta a börtönévé vált végtelen hómező közepén. Csakhamar azonban társasága akadt. Újabb vonalak követték; halványak és erősek, görbék és egyenesek, félresiklottak és jól sikerültek. Az ártatlanság elveszett, a tisztaság árnyalttá vált, a papír léte értelmet nyert.
Sofia arcán egyre csak szélesedett a mosoly. Szemei pajkosan csillogtak, és egyre nehezebben tudta megállni, hogy felnevessen. Még a nyelvét is kidugta, ahogy az ágynemű homokdűnéktől tagolt sivatagán vándorló fekete selyemkígyókat próbálta a papírlapra varázsolni, ám szemei többször időztek a férfi haján, mint saját gondosan készülő munkáján.
A tekergőző hajtincs-kígyók időnként megmozdultak és arrébb csusszantak. Mintha még halk szisszenésüket is hallani vélte volna, ahogy egymás hegyén-hátán igyekeztek a maguk útjára. Ám ilyen csekélységen ő nem akadt fent. Az viszont igenis aggasztotta, hogy a félig elkészült, fekete szőrszálakkal árnyalt mellkas minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak eltűnt, és helyébe erős vállak kerültek szürke árnyként kirajzolódó lapockákkal, íves vonalként futó gerincoszloppal.
Sofia ajka kiszáradt. Aztán újra lepillantott a művére és elmosolyodott. Ezért meg fog ölni - futott át az agyán, ahogy a tejszínhabra emlékeztető paplan-utánzat mögül előtűnő irreálisan hosszú és kissé kifacsart figurát szemügyre vette. Húzott még néhány vonalat, igyekezett menteni, ami még menthető, ám öntudatlan modellje ismét keresztülhúzta számításait. Újabb forduló, újabb elvesző testrészek, újabb feltáruló részletek. És a látvány ezúttal merészebb volt, mint azt várta. Bele is pirult, ahogy tekintete végigszaladt a mellkastól a hason át egészen a lábfejekig. És szemeit nem fogta be ezen az úton egyetlen kóbor párnacsücsök, egyetlen szemtelen lepedőredő sem. Szabadon sétálhattak fel és le, időzhettek valamennyi részleten önzőn, szemérmetlenül.
A ceruza hegye a papírlapba vájódott. Hangtalan nyögéssel támasztotta a nemtörődöm kezet, mely makacsul fogva tartotta. Nem akart fájdalmat okozni, nem akart rombolni, de nem volt más választása. Rabságban vergődő kiszolgáltatott fegyvere volt egy kegyetlen hadvezérnek, aki elfeledte őt és elfeledett minden mást is. Kényszerből feszültek egymásnak a sorsukra hagyott foglyok: a gyenge, ám rugalmas papírlap és a kemény, ám törékeny ceruzahegy. Egyik sem bírt a másikkal, de mindketten megszenvedték a rájuk erőltetett viadalt.
Aztán egy rezzenés, egy súrlódó hang és egy koppanás a földön: A ceruza hosszú, vérző sebet ejtett a lap szegélyén, kicsusszant az ujjak közül és odagurult az asztal alatt tétlenül heverő cigarettásdoboz mellé - remélve, hogy ott végre nyugalmat talál.
Sofia ijedten eszmélt fel a zajra. Pillantása a felsebzett papírlapra siklott. Azután vissza a kuszán tekergőző fekete selyemkígyók felé.
Metsző, zavart szempárral találta szembe magát. A két íves szemöldök fenyegetőn közelített egymás felé.
- Elárulnád, mit művelsz? - csendült egy rekedt, mély zöngéjű hang.
Sofia ismét mosolyogni kezdett. Mosolya pajzán volt, ő maga pedig úgy kuporgott a fotelben, mint egy elkényeztetett, simogatásra váró macska. Dehogy árulja el! Ha tudni akar valamit az úr, hát derítse ki!
A férfi felkönyökölt. Tekintete továbbra is kutató volt, ám vonásai némileg meglágyultak.
- Mi az? - kérdezte a nőtől értetlenül, majd végignézett saját magán. - A francba - szisszent fel, majd villámgyorsan magára rántotta a takarót és felült. Megrovó pillantásokat lövellt a nő felé; volt alkalma begyakorolni alaposan. - Látom, jól szórakozol - jegyezte meg egy árnyalatnyi éllel. Elrettentési szándéka azonban hiábavalónak bizonyult.
- Remekül - felelte Sofia.
A két szempár egymásba kapcsolódott. Az egyik telve bizonytalan kérdésekkel, a másik játékos kihívással. Aztán a fekete tovább vándorolt a sejtelmes dekoltázsra, az azt folytató három kerek kis díszgombra és onnan a karcsú kezek közt pihenő kihajtogatott jegyzettömbre.
- Mi az ott? - csendült ismét a férfihang, ezúttal éberen, gyanakvón. A nő füleit kellemesen borzongatta a kérdés hangsúlya még jóval azután is, hogy elhangzott. - Sofia, ne játssz velem - mordult fel a férfi, miután választ nem kapott. - Kétlem, hogy a szurokfűvel folytatott kísérleteim leírása ennyire lekötött volna.
- Miért ne köthetett volna le? - vonta fel a szemöldökét a nő. - Hiszen kezdettől fogva lenyűgözött a szakértelmed - tette hozzá sejtelmesen. - Bár az igazat megvallva... - folytatta kisvártatva, és az arckifejezése ezúttal határozottan emlékeztetett egy macskára, - ennél most valóban sokkal érdekesebb dolgok kötötték le a figyelmemet.
A férfi szeme rosszat sejtve rebbent a nő arcára, azután lesiklott a földre. Egyenesen a ceruzára. A felismerés látványos gyorsasággal rendezte át vonásait. Hirtelen mozdulattal ült fel, majd kirángatta a köntösét az ágy mögül és magára vette. A következő másodpercben már Sofia előtt állt, és fenyegető mivoltát csak a fekete talár hiánya rontotta le némiképp.
- Mutasd! - dörrent rá a nőre.
- Szeretnéd látni? - incselkedett Sofia, és mosolya önelégültebb volt, mint valaha.
A férfi szája megrándult. Hosszan nézett a nő szemébe, de a magát önállósítani igyekvő kis mosolyát sikeresen visszaparancsolta lelkének legeldugottabb zugába.
- Add ide - nyújtotta ki a kezét, és hangja egyszerre volt lágy és parancsoló.
- Szóval nemcsak kíváncsi vagy, de még hiú is - jegyezte meg Sofia bujkáló mosollyal. - Nem gondoltam volna.
- Sofia... - csendült a hang ezúttal türelmetlenül. - Ne akard, hogy én vegyem el!
- Miért ne? - szökkent fel a nő szemöldöke színlelt ártatlansággal.
A férfi tekintete ismét a nőébe fúródott. Fekete lángok égették a búzavirág-kék mezőket, kitartó tűzzel, kérlelhetetlenül. És ahogy a férfiujjak rákúsztak a jegyzettömbre, úgy ernyedtek el Sofia kezei. A kérdés eldőlt; pont került az egyenlőtlen küzdelem végére.
Piton arcáról nem lehetett leolvasni semmit, miközben maga elé emelte a rajzot. Tekintete végigszaladt a vonalakon, gyorsan és alaposan. Sofia egy kissé megijedt. Talán ezzel túl messzire ment... Belészúrt a gondolat, hogy így romlik el egy igazán ígéretesnek induló nap, de ezzel együtt a dac is beléköltözött. Nem bánta meg. És igenis jól szórakozott.
- Lenyűgöző - húzta el a száját a férfi maró gúnnyal, de a szeme mosolygott. Azután tovább szemlélte a műalkotást. - És ez itt mi? - bökött egy foltra az ujja hegyével.
- A hajad - szólalt meg Sofia feltámadó önérzete.
- Aha - bólintott a férfi csekély meggyőződéssel a hangjában.
Oda sem nézve hajolt le a ceruzáért, miközben tekintetével tovább fixírozta a rajzot, majd magától értetődő természetességgel foglalt helyet a fotelban, amit a nő készséggel bocsátott a rendelkezésére.
- Gyere csak - ragadta derékon a professzor Sofiát, és az ölébe vonta.
Ujjai közt biztos úton haladt a ceruza; elrontott vonalak halványodtak el, jól sikerültek váltak hangsúlyosabbá. A nő tátott szájjal figyelte. Először a rajzot, azután a ruganyos férfikezet, végül az arcot, mely ellazult vonásokkal, könnyedén összpontosított munkájára.
A Piton által húzott vonalak vegyültek a Sofia által húzottakkal. Hol elnyomták, hol kihangsúlyozták őket; ráfonódtak, vezettek, kiegészítettek, új távlatokat nyitottak. A ceruza nyomán újjászülető alak korántsem festett hízelgőn; finom, mégis groteszk karikatúrája volt modelljének: pontos és egyben kíméletlen kiélezése a valóságnak. A férfi arca csak egy árnyalattal vált komorabbá, miközben rajzolta, végül aztán egy utolsó vonással befejezte.
A pillanat hosszan időzött a néma szemlélődők társaságában. Maga is körbejárta, megcsodálta a műalkotást, összevont szemöldökkel mérte a modellt a róla készült rajzhoz, és elismerő mosolya még akkor is ajkán derengett, amikor már régesrég továbbállt.
Újraéledt az idő, arctalan, opálfényű, egyforma gyöngyökként siklottak a percek hajszálvékony fonalán; a kéz és benne a ceruza pedig folytatta útját a papírlapon. Az ernyedten pihenő férfikar alá karcsú női derék került, a szögletes váll gödrébe szépmetszésű arc, a takaró redőire formás combok, kecses lábak. A kemény grafit zokszó nélkül vetette alá magát a parancsnak és lágy hullámokban leomló hajzuhataggá változott a férfikéz vezénylete alatt.
- Na ne! - szólalt meg Sofia némi megrökönyödéssel a hangjában. - Ugye, nem azt akarod mondani, hogy tényleg ilyen nagy... - mutatott tétován a papírlapon egyre határozottabban előtűnő domborulatra.
- De bizony, hogy ekkora - bólogatott Piton kajánul mosolyogva, és pillantása elszakadt egy percre a rajztól.
- Nem... Ezt nem hiszem el - jelentette ki a nő feléledő magabiztossággal. - Csak gúnyolódsz rajtam.
- Én? - vonta fel a szemöldökét a férfi csodálkozást mímelve. - Ugyan már. Miért tennék ilyet?
- Mert gonosz vagy! - vágta rá Sofia ezúttal mosolyogva.
- Ebben lehet valami - fontolgatta a szavait a férfi elgondolkodva.
- Javítsd ki - bökött a nő az állával a kép felé. Piton egy másodpercig úgy nézett rá, mintha nem tudná, miről van szó.
- Eszem ágában sincs - felelte végül lágyan, mégis ellentmondást nem tűrően. A szája szögletében bujkáló mosoly nem is lehetett volna fölényesebb.
- Pedig ragaszkodom hozzá - súgta a nő, ám tartott tőle, hogy a hangsúlyából mostanra elillant minden meggyőző erő.
- Kétlem, hogy rá tudnál venni - vált Piton hangja karcossá.
Sofiában persze azonnal feltámadt a bizonyítási vágy. Vagy nevezzük, aminek akarjuk. De vágy volt, annyi bizonyos. Elszántan fogott hát bele a meggyőzési kísérletbe, Piton pedig - lelke rajta - nem állta útját a legcsekélyebb mértékben sem. A jegyzettömb dicstelen végét éles csattanás jelezte, és a ceruza is csakhamar csatlakozott hozzá egy halk koppanással, azután surrogva eliszkolt a menedéket nyújtó cigarettásdoboz mellé. És a kis társasághoz hamarosan újabb jövevény csatlakozott: egy kerek kis díszgomb.
A csend vibrálóvá vált. Ugyanúgy remegett, ahogy a szoba hűvös levegője is, melybe hirtelen forróság keveredett. Az idő ritmusa ismét felborult; az egyik perc előreszökkent, a másik megtorpant és fülét hegyezve figyelte a ruhák súrlódó hangját és a szaggatott sóhajokat. A fotelban pedig az asztal és az ott felejtett borospohár mellett karok fonódtak vállakra, ajkak tapadtak egymásra, és merész selyemkígyók egy csoportja elvegyült a hosszú női hajszálak között.