Asszonyi akarat

Írta: Morgan Le Fay

Ketten maradtunk, csak a fiam és én. De esküszöm, hogy meg fog lakolni az a fattyú, aki ezt tette velünk. Keservesen meg fog lakolni.
És én mindig megkapom, amit akarok.

*

Tizenkilenc sem voltam még, amikor bemutatták a jövendőbelimet. Sosem felejtem el azt a napot, és istenemre, ő sem fogja.
A találkozás időpontja már a születésemkor ki volt tűzve, és én attól a perctől arra készültem, hogy a majdani jegyesem ne csak megelégedve legyen velem, de adjon hálát az összes égi hatalmaknak, hogy ilyen asszonyt kaphat, mint én.
Ahogy beléptem a terembe, tudtam, hogy a hosszú évek fáradozása meghozta a gyümölcsét, úrnője leszek az uramnak. Láttam a szemén, a mozdulatain, hallottam a hangján, éreztem, hogy elbűvöltem, mint minden férfit, aki valaha rám tekintett.
- Kisasszony - nézett rám az apja, akinek a mosolyából tudtam, hogy előre örvend az unokáknak, akikkel meg fogom ajándékozni nemes családját. - Örömünkre szolgálna, ha ön, és a kedves édesanyja meglátogatna minket, és nálunk töltenének pár napot, hiszen a nejem oly nagyon vágyik arra, hogy megismerje önöket - mondta.
Oh igen, az ősi hagyomány, az utolsó próba.
Hisz egyértelmű, hogy a családom jó nevű, gazdag família, és ha a képeknek és a szóbeszédnek nem is hitt volna, most megbizonyosodhatott szépségemről. Azt viszont még nem tudhatta, hogy elég erkölcsös és tiszta leány vagyok-e, méltó rá, hogy kezemet egyetlen fiának nyújthassam.
- Köszönettel fogadjuk el a meghívást - bólintott anyám, s láttam rajta, hogy alig várja már az indulás napját.
- Megtisztel asszonyom - biccentett a férfi elégedetten.
Mire elhagyták a házunkat, megszületett a megállapodás, hogy három hét múlva én és anyám az egyik vidéki kastélyukban látogatjuk meg jövendőbeli anyósomat, s én már bizonyos voltam benne, a vőlegényemnek egyetlen nyugodt perce sem lesz, míg nem láthat újra.
Nem szóltam hozzá, hiszen az nem lett volna illendő, de nem is volt szükséges. A csak néha felé tévedő tekintetem, ahogy lesütöttem a szememet, amikor rám nézett, és ahogy az elbúcsúzáskor felé bólintottam, szavak nélkül árulta el, hogy minden vágyát be fogom teljesíteni.

Természetesen igazam volt.
Mire megérkeztünk a családja birtokára, láttam, hogy a jégkék szemekben vágy parázslik, s hogy már akár aznap a magáévá tenne, ha lenne rá lehetősége. De nem voltam bolond, hogy erre esélyt adjak neki. Megtehettem volna, hisz senki sem tudta volna meg, hogy megkapott, de mire lett volna az jó? Ha már akkor odaadom magam a jegyesemnek, nem mardosta volna a lelkét a vágyakozás, nem tudtam volna észrevétlenül, de mindennél erősebben magamhoz láncolni.

Az esküvőnk éjszakáján már tudtam, hogy örökre az enyém. A nászi ágyon feküdve éreztem, hogy én vagyok az, akit minden szeretőjében keresett, s akit egyetlen könnyűvérű nő sem tudott feledtetni vele. Uram lett. Uram, akinek én parancsolok, s aki örömmel teljesíti minden kívánságomat, s akit a vágyai láncolnak hozzám, mely kötelékeket fel sem fedez, ekképpen el sem tud tépni. Megkaptam, amit akartam.
Lucius Malfoyt.

*

- A tiéd - suttogta egy nap a fülembe.
Ki sem kellett nyitnom a kis bársony zsákot, hogy tudjam, mit rejt. Anyám is az én koromban kapta meg a saját karperecét, melyet oly sokszor csodáltam meg kislányként, amelyre immár asszonyként annyira vágytam, s most végre a kezemben tarthattam.
- Újholdkor - mondta halkan.
- Köszönöm - leheltem a boldogságtól kábán, és már szinte láttam, ahogy Ő a karomra csatolja, hogy soha többé ne tudjam levenni.
Közeli volt a nap, mégis a várakozás minden egyes perce kínszenvedés volt, míg el nem jött.
Ott álltam a hatalmas kör közepén aznap éjjel, készen arra, hogy az Övé legyek. Mindenki engem bámult, ahogy a férjem elé vezetett, ahogy fél térdre ereszkedtem, s ahogy a jelére felemelkedtem.
- Narcissa - mosolyodott el. Éreztem, ahogy a tekintete égeti a bőrömet, s hogy örömmel tölti el, amit lát. - A fiad erős lesz, jó szolgája urának - mondta halkan a már gömbölyödő hasamra pillantva.
- Köszönöm, Nagyúr - hajtottam le a fejem hálásan, s bár percekig álltam szótlanul, magamban ujjongtam. Tudtam, hogy fiam fog születni, s azt is, hogy büszke lehetek majd rá, de az Ő szájából hallani ezt az örömhírt megsokszorozta a boldogságomat.
- Jöjj - nyújtotta felém a kezét s én némán nyújtottam a sajátomat.
Felvezetett arra az emelvényre, melyre még a leghűbb bizalmasai is csak ritkán nyerhetnek bebocsátást. Ahogy lepillantottam a körben állókra büszkeség és mérhetetlen öröm töltött el. Láttam a férjemet, ahogy egészen közel az első lépcsőfokhoz áll, és tudtam, hogy mennyire boldog, hogy az asszonyát ekkora megtiszteltetés éri. Láttam anyámat és apámat, akik a tömegből kitűnve, szívükre tett kézzel állnak, elégedetten, hogy a lányuk eljutott oda, ahova csak nagyon kevesen, csak az Ő szolgái.
És láttam mindenki mást is, ahogy megbabonázva figyelik, új társukat.
Amikor pedig a Nagyúr maga felé fordította a csuklómat, egy emberként fojtották vissza a lélegzetüket.
- Hű szolgám leszel, Narcissa, hisz erre születtél - húzta végig egy ujját a bőrömön, ahová perceken belül az Ő jegye fog kerülni. - Hű leszel, s én ezért megjutalmazlak. Hű leszel, s én ezért megvédelmezlek. Hű leszel, s én ezért befogadlak - mondta fennhangon, s már éreztem is a karomba nyilalló fájdalmat. Óráknak tetszett, míg a kín enyhülni kezdett, ám nem kiáltottam, meg se rezzentem. Megkaptam, amit akartam.
Az Ő jegyét.

*

A férjem most az Azkabanban raboskodik, a Jegyet pedig széles karperec fedi az avatatlan szemek elől, de mindkettő az enyém.
Lucius velem van, ha a fiamra tekintek, a Jegyet pedig ha nem is látom, érzem a bőrömön.
Mind a kettőért bosszút fogok állni azon a fattyún, aki megpróbálta elvenni tőlem őket.
Mert én mindig megkapom, amit akarok.