Halálfaló lelkiismerettel

Írta: Morgan Le Fay

Perselus Piton némán állt az ablakban és a csillagokat fürkészte. Nem akart - és nem is tudott volna - a kis család szemébe nézni, még annak ellenére sem, hogy az ő arcát csuklya árnyékolta. A régi ház falai ugyan vastagok voltak, de tompán, távolian lehetett hallani mindent, ami a szomszéd szobában történt. Ideát a két kis Storan gyerek egymásba kapaszkodva kuporgott az ágyon, míg szüleik a székükhöz kötve némán hallgatták az átszűrődő zajokat. Melissa Storan lehajtott fejjel ült, halkan könnyezve a lányáért, John azonban olyan gyilkos tekintettel meredt az őket elválasztó falra, mintha a pillantásával akarta volna ledönteni azt, amiért távol tartja őt a lányától.
- Lisbeth! - kiáltott fel az egyik kicsi, amikor a kétségbeesett sikoltozás felerősödött odaátról. - Lisbeth Lisbeth Lisbeth!!!!
- Lizzie! - sírta a testvére is.
- Hagyja békén őket! - feszült neki az őt tartó köteleknek John Storan, ahogy Perselus rá se nézve a gyerekek felé indult.
- Maradjatok csendben - nézett le rájuk a csuklya árnyékából. - Egy pisszenést se halljak!
Nem kellett kilátásba helyeznie semmiféle büntetést arra az esetre, ha mégis meg találnának szólalni, a testvérpár halálra váltan, egymásba kapaszkodva nézett fel rá, s kis szájukat egészen összeszorítva bólogattak, így Perselus még utoljára végigmérte őket, majd amikor megbizonyosodott, hogy még hüppögni sem mernek, visszament az ablakba.
- Rohadékok - sziszegte John Storan, és ahogy Perselus megfordult, látta, hogy a kötelek pattanásig feszülnek a férfi testén, helyenként egészen belenyomódva a húsába. - Utolsó, aljas, rohadt, szemét...
- John ne... - forfdult felé Melissa rettegve attól, amit ezek a szavak bármely halálfalóból kiválthattak volna. De Perselus csak állt, kezeit még mindig a párkányon nyugtatva és csak nézte a férfit, aki bár elnémult, őrült dühvel méregette őt. Perselus még mindig nem szólt egyetlen szót sem, és remélte, hogy ennyivel be is fejezték a dolgot, így visszafordult háttal a családnak.
- Ha úgyis megölnek, tegyék meg most - szólalt meg ismét John, ám ezúttal a hangja remegett, szinte alig lehetett hallani. - Tegyék meg most, de ne csinálják ezt végig velünk...
Perselus némán és mozdulatlanul hallgatta a férfi szavait.
- Vagy nem ezért jöttek? - folytatta John. - Nem megölni a családomat?
De. Ezért - Perselus magában válaszolt csak.
- Akkor miért? Miért nem végeznek velünk egyszerűen? - fakadt ki a férfi.
Perselus erre végképp nem akar semmit mondani. Nem olyan rég - tán egy éve - még maga is kivette volna a részét az erőszakkal szerzett gyönyörből, még ő is élvezte volna mindazt, ami a szomszéd szobában zajlik éppen. És most, hogy ez a szerencsétlen ember itt ül, és rajta kéri számon a lánya meggyalázását, még jobban gyűlölte magát azért, amit egykor elkövetett.
- Legalább nézzen a szemembe! - kiáltott rá John. - Vagy talán nem bír? Nem bírná elviselni, ha emlékeznie kéne ránk, azért fordít hátat?! Egy halálfalónak maradhat még ennyi lelkiismerete?
Perselus lassan fordult a férfi felé, majd egyenletes, kimért lépésekkel sétált oda hozzá. Valahonnan a távolból eljutott az agyáig, hogy a két gyerek ismét sírva fakadt, és hogy Melissa valamit suttogott a férjének, vagy neki, de az egész szobából csak egyetlen dolgot érzékelt tisztán. John Storant.
- És most mit tesz? Megöl végre? - kérdezte az, és mielőtt még észbe kaphatott volna, Perselus keze már lendült is a magasba.
A férfi állta a pillantását, bár maga is elhallgatott. Perselus továbbra sem szólt, pedig ordítani tudott volna ezzel a szerencsétlennel, de csak állt felemelt kézzel.
Nem mondta, hogy jól tudja; azért nem néz rájuk, hogy ne kelljen emlékeznie az arcukra. Hogy maradt a lelkiismeretéből, ha nem is sok, de arra pont elég, hogy hátat fordítson élete első húsz évének és próbálja menteni, ami még menthető. Rekedtre kiabálta volna magát, hogy csak azért él még, mert ő itt van, és a családja azért fog életben maradni, mert ő, Perselus Piton fog megtenni értük minden tőle telhetőt. Hogy sokkal rosszabbul is járhattak volna, sőt, fognak is, ha nem fogja be most azonnal a száját végérvényesen.
A csend hosszúra nyúlt, a kis család feszülten figyelte, mit fog tenni Perselus.
Ám az ajtó egyszer csak nyílt és egy csuklyás alak lépett be rajta.
- Valami baj van tán? - kérdezte, amikor Perselus úgy pofon vágta John Storant, hogy az a székével együtt a padlóra billent.
- Semmi komoly - morogta Perselus, majd elsétált a társa mellett, ki az ajtón.
Csak egy halálfaló lelkiismerettel... - tette hozzá magában, majd elindult megnézni, a Minisztérium emberei méltóztatták-e már körbevenni a házat. - A Sors perverz!