Lelkem darabkái

Írta: Christel Keveno

Türelmetlen, lendületes, energikus léptekkel sietek Roxfort és a végzetem felé. Öt éve már, hogy végzett varázslóként elhagytam e helyet, lábam mégis ösztönösen talál rá az ösvényre, mely a kastélyba vezet. A madarak csicsergése, az állatok neszezése elhalkul, ahogy közeledem feléjük. Talán megérzik gyilkos hangulatomat. Fekete nadrágom, ingem híven tükrözik a lelkemben kavargó sötét gondolatokat. Szeretem ezt a színt, magasabbnak, szikárabbnak, megközelíthetetlennek mutat, melyet csak fokoz az arcom csúfsága. A kora esti szél mintha gúnyt űzne velem, játékosan kap bele mélyzöld úti köpenyembe, rövidre vágott tejfölszőke hajamba. Már évek óta nem hátrafésülve hordom, de csak most értem meg mi ennek az oka: A dac, és a megvetés.
Már a bejárati lépcsőn sietek fel, amikor tudatosodik bennem a kettősség. A nyári napfény kellemesen melegíti arcomat, miközben lelkem legmélyén hideg tél uralkodik. E fagyosságot eltökéltségem táplálja: Ma megölöm azt a férfit, Lucius Malfoyt, akit egykoron apámnak neveztem.
Épphogy csak belépek a bejárati ajtón, mikor megpillantom a ráncos arcú, ősz hajú, hófehér szakállú idős férfit. Meglepődve tekint rám félhold alakú szemüvege mögül.
- Igazgató úr! - Fejem mély tisztelettel hajtom meg a nagy tudású férfi előtt.
- Draco, korán érkezett - Aggódva fürkészi szobormerev vonásaimat, acélosan kemény, eltökélt tekintetemet. - A rajtaütés előtti megbeszélést a bűbájtanteremben tartjuk. Kérem, ott várakozzon a többiekre.
Egy biccentéssel nyugtázom szavait, majd elsietek a terem felé. A folyosók kihaltak, csak szapora lépteim éles kopogását verik vissza az ódon falak. Ez a hang… pont így kopogott Hermione cipője is azon a bizonyos hat évvel ezelőtti napon. Próbálom elfojtani a feltörő emlékeket, de nem vagyok rá képes. Miközben belépek a terembe, lelkemben vihar dúl. Viaskodok saját magammal, és csatát vesztek. A keserű, fájdalmas emlékek súlyától letaglózottan az egyik pad sarkára rogyok. A bejáratnak háttal, de most ez sem érdekel.

Keserű, gúnyos kacaj tör fel torkomból, ahogy eszembe jut gyerekkori énem. Ahogy vak hittel bíztam, tiszteltem, szerettem Luciust. Bármit mondott, nekem szentírás volt. Már belátom, milyen megalázó, hogy eszembe se jutott megkérdőjelezni tettei és szavai igazát. Felemelt állal, büszkén hangoztattam nézeteit, mint egy jól bemagolt leckét a kisiskolás. Dühösen horkantok fel: Hisz az voltam. Ő vasakarattal, és fegyelemmel belém verte nézeteit, melyekkel én nem szálltam szembe. Nem, mert el sem gondolkoztam jogosságukon. Hisz hogy jöhettem volna ahhoz, hogy egy "Isten", a nemzőm eszméit megkérdőjelezzem akár csak azzal is, hogy megpróbálom megérteni nem létező értelmüket?! Nem, ehelyett zengve hirdettem családom és saját vérem tisztaságát. Egoistán mindenki másnál különbnek tartottam magamat csak azért, mert egy aranyvérű varázsló fiának hittem magamat. Pedig ha már ekkor levettem volna a szemellenzőm, és elkezdek önállóan gondolkozni! De nem. Még ehhez is túl önző, túl egocentrikus voltam. Féltem, hogy elvesztem hatalmam, tekintélyem a csodálóim, a többi elvakult fanatikus előtt. Hittem, hogy nekem a tiszta vérem miatt bármit szabad: Csaltam, hazudtam, alakoskodtam. Élveztem, ha mások megalázkodtak előttem, ha elronthattam mások boldogságát. És a legfájóbb, hogy ezért még büszke is voltam magamra.
Mily lélekölő volt a keserű igazság! Hat évvel ezelőtt, épp apám asztalán kerestem egy üres papírdarabot, mikor megláttam a hivatalos iratot. Nem tudtam ellenállni kíváncsiságomnak. Pedig bár megtettem volna! Akkor megkíméltem volna magam attól, hogy énem darabokra hulljon. És persze ettől is - kezem az arcom bal oldalát beborító égési heghez ér. - A mai napig nem tudom ép ésszel felfogni, kedvesem, hogy képes elviselni a látványát, hogy képes megérinteni. Hisz nem ér véget állam vonalánál, tovább húzódik a nyakamon, mellkasom bal oldalán át, egészen a derekamig. De őt nem zavarja, ha megérinti a hurkás hegeket, a feszülő bőrt. E rettenetes sérülést apámnak köszönhetem, a hegeket egy gyermek dacosságának, önostorozásának.
Villámsújtottan álltam Lucius íróasztalánál, a semmibe meredve. Lelki szemeim előtt azonban a sorokat láttam:

Mi, Lawrence és Mearax Malfoy, örökbe fogadjuk és nevünkre vesszük a mugli szülőktől származó Lucius Smith-t.

Az apám egy sárvérű! Dübörögtek fejemben a szavak. Abban a pillanatban, ahogy felfogtam jelentőségüket, kártyavárként omlott bennem össze mindaz, amiben korábban hittem. Nem vagyok aranyvérű, nincsenek származási előjogaim. Mindaz, amit tanított nekem, amiben hittem, hazugság volt. És ekkor belépett ő. Ordítva vontam kérdőre, és ő ordítva ismerte el. Mérgemben pálcát rántottam és kimondtam az első átkot, ami ebben a helyzetben eszembe jutott: Adava Kedavra. Pálcát tartó kezem annyira reszketett felindultságomtól, hogy elhibáztam. Ő pedig nevetett! Rajtam! Gúnyosan, csúfolva, kegyetlenül. Énem, büszkeségem maradékát tiporta sárba ezzel.
- Hogy mertél megtámadni! Honnan vetted a bátorságot, hogy pálcát emelj rám! Ezért megbűnhődsz - Ekkor már halálosan komoly volt, hangja metszően hideg és éles. Összerándultam tőle, mintha korbáccsal vágott volna végig rajtam. Bár az sem lett volna olyan fájdalmas, mint ami ezután következett: - Flamellara! - Pálcájából lángnyelv vágott felém, majd arcomba, bőrömbe mart, ruhámba kapott. Visítottam a fájdalomtól, és ő élvezte ezt. Újra és újra kimondta rám az átkot…
Hat év távlatából sem tudom felidézni, hogy menekültem meg, kerültem az utcára, vagy hány nap is telt el eközben. A mai napig nem értem, miért hagyott életben. Talán ezt kegyetlenebb büntetésnek érezte, mint ha megölt volna… Csak arra emlékszem, mikor kezdtem magamhoz térni kábulatomból. A fájdalom marcangolt, ordítással próbálkoztam, de hangszálaim még egy fojtott nyöszörgésre sem voltak képesek. Az égett bőröm cafatokban lógott húsomról. Minden mozdulat fájt, de én csak mentem, mentem, mentem… Egészen addig, míg egy ismerős, utált, és döbbent hangot nem hallottam, Hermione Grangerét:
- Malfoy??? Draco Malfoy? - sikítva kapta kezét a szája elé. Halványan érzékeltem két felnőtt jelenlétét, a szüleiét.
A következő, amire emlékszem: Hermione cipőinek visszhangzó kopogása, a roxforti folyosók látványa, és igen, Dumbledore hangja:
- Miss Granger, elmondaná mi történt?

A következő hetek ködös, álomszerű világban teltek. Ha el akarták tűntetni a hegeket testemről, tiltakoztam. Egyébként katatóniába süppedve bámultam a takaróm ráncait, vagy az eget az ablakon túl. Hetek teltek el így. Aztán egy nap Hermione meglátogatott, és én ösztönösen ejtettem ki a szavakat, amelyek könnyen jöttek számra:
- Köszönöm. És bocsánat az elmúlt évekért - Nem tudom, melyikünk döbbent meg jobban. Ő egy fejbiccentéssel elbúcsúzott, én pedig ott maradtam, ekkor már tele kínzó gondolatokkal, érzésekkel, önutálattal. Továbbra is rengeteget bámultam az ablakon túli világot, de ekkor tekintetem mögött megcsillantak a gondolatok fényei, az értelem, az érzések szikrái.
Hermione mind gyakrabban látogatott meg, hol csak üldögélt ágyam mellett, hol a leckét hozta, majd egyre többször beszélgettünk. Nem tudnám megmondani mikor is történt, de egy nap már nem a sárvérű, eminens, pimasz Grangert láttam benne, hanem Hermionét, a gyönyörű, kedves, barátságos nőt, akit teljes szívemből szeretek. Egyik délután a szokottnál zaklatottabbnak tűnt. Megtudtam, hogy apám titka kiderült. Mindenki rajtam köszörülte a nyelvét. Ez olyan megalázó volt. De segített kialakítani az új személyiségemet. Megedzett, hogy bármilyen csapást higgadtan, megfontoltan fogadhassak. Lassacskán kialakult a méltóságom, a komoly életszemléletem, az elhatározás, hogy segítenem kell legyőzni Voldemortot. Felnőttem! Mérhetetlen gyűlöletemet Lucius iránt lelkem legmélyére ástam el. De soha nem tudtam feledni. Ott élt, ott égett bennem!

Azután eljött a nap, mikor először hagyhattam el a gyengélkedőt. Diáktársaim összesúgtak a hátam mögött. Arcuk megvetést tükrözött, és undort. A hegeimtől, melyekhez én úgy ragaszkodtam; ezek emlékeztettek a számtalan hibára, amelyeket eddigi rövid életemben elkövettem. Megrettentem a rengeteg embertől. A tekintetükben tükröződő undortól, megvetéstől, elutasítástól és sajnálattól. Nehezemre esett, de büszkén felemeltem fejemet, és nem törődve velük kisétáltam a tópartra. Már órák óta ültem itt anélkül, hogy valaki a közelembe jött volna. Nem tudtam, mit is kellene most tennem. Ám ekkor ért életem egyik legnagyobb meglepetése: A korábban úgy megvetett ellenségek közeledtek hozzám: Potter, Weasley és persze Hermione. Tekintetükben nem az elvárt érzelmeket láttam, csak kíváncsiságot. Órákat beszélgettünk. Akkor és később is, számos alkalommal. Barátok ugyan nem lettünk, de a kölcsönös tisztelet kialakult közöttünk. Majd a viszonzott szerelem is. Legalábbis remélem, hogy Hermione nem szánalomból lett a társam.

Kedvesem mintha megérezte volna, épp hol járnak gondolataim, óvatosan megérinti vállamat, majd a karjaim közé simul. Nem tudom, mióta lehet a teremben. Annyira elmerültem a nyomasztó emlékek között, hogy nem vettem észre érkeztét. Hermione már évek óta tisztán érzi, mikor gyötörnek a múlt emlékei, mint ahogy most is. Nem szól semmit, csak átölel, fejét a vállamra fekteti, és szavak nélkül sugározza felém szeretetét, szerelmét. És mint ahogy mindig, most is sikerült felolvasztania a szívemet összeszorító jeges gyűlöletet. Hosszú percekig állunk így, még a többiek zajos érkezte sem zavar minket. De aztán kénytelen vagyok elengedni őt, elkezdődik a tanácskozás.
Dumbledore röviden közli velünk a rajtaütés helyszínét és idejét, a Halálfalók nevét, akiket elkapni remélünk. Köztük van Lucius is. Végszavával összezúzza reményem, hogy megfizessek a velem történtekért:
- Draco, a mai akcióban nem vehet részt! Nem képes higgadtan, tárgyilagosan viselkedni az apjával!
Szólni képtelenül állok ott. Ép arcfelem hol elvörösödik, hol elsápad. Fogaim között szűröm válaszom: - Nekem az a férfi nem az apám! Ezt a jogát elvesztette, amikor összezúzta lelkemet és testemet.
Mielőtt valami sértőt ejthetnék ki a számon, Harry félrevonja az igazgatót. Nem tudom, mivel érvel, de végül én is részt vehetek a küldetésben. Erre az alkalomra vártam immár hat éve: Tudtam, hogy ma megölöm Lucius Malfoyt.

A rajtaütés sikeres. Körbevesszük a Halálfalókat anélkül, hogy észrevennének minket, majd a megbeszélt jelre megtámadjuk őket. A meglepetés teljes: A fejetlen menekülésükből látszik, nem számítottak ránk. Esztelenül arrogánsak, még csak fel sem merült bennük, hogy tudomást szerezhetünk a terveikről. Sajnos kevesebben vagyunk, mint ők. Mire kimondhatnánk a második sorozat lefegyverző, vagy megkötöző varázslatot, néhányan hátra sem nézve menekülnek. A gyávák. Köztük apám is; látom világos hajának világítását. Pálcámat felemelve utána küldök egy átkot, amitől elesik, így kényelmesen, lassan, és legfőképpen méltóságteljesen sétálhatok oda hozzá. Megvárom, amíg feltápászkodik, majd párbajt vívok az oly annyira gyűlölt férfi ellen. Eleinte csak játszom vele, mint macska az egérrel: fárasztom. Védem átkait egészen addig, amíg a rettegés első szikrái megjelennek szemében. Ekkor megtámadom. Hamar felülkerekedek rajta, csak a halálos átkot kellene kimondanom, amikor felrémlik előttem Hermione szerelme, Harry, és Ron megbocsátása. Ők bíznak bennem. Elhitték, hogy megváltoztam, hogy jobb ember lettem, mint azt valaha bárki is remélni merte. Nem okozhatok nekik csalódást. A döntő pillanatban megértem: Ha most megölöm őt, magamat is megölöm vele együtt. Semmivel sem lennék jobb vagy különb nála. A lelkiismeretem nem viselné el, hogy öltem, pedig volt más választásom. Ahogy Luciusra emelem pillantásomat, látom tekintetében, hogy felkészült, hogy várja a halált. Mindezeknek köszönhetően nehéz elhatározásra jutok: Nem adom meg neki a kegyelmet; halálos átok helyett csak megkötözöm. Értetlen tekintetét látva boldogan nevetek fel.
- A halálnál nagyobb büntetés lesz számodra az életfogytiglani rabság Azkabanban. Nem mocskolom be veled a kezem. Arra sem vagy méltó, hogy a pálcámat beléd töröljem.
Elfordulok tőle, hogy otthagyjam. Nincs értelme, hogy tovább vesztegessem rá az időmet. Végre sikeresen lezártam magamban a múltamat. Csak amikor feltekintek, veszem észre, hogy az összes társam körülöttünk állt és figyelt. Végig, talán az egész párbaj alatt. Tekintetükben elismerést illetve barátságot látok csillogni. És ez engem boldogsággal tölt el: Végre igazán közéjük tartozom!