Zöld

Írta: Severyn Snape

Csend van. A klubhelyiség zaja monoton zümmögéssé finomul, mire fülemhez ér. A hálóteremben most magunk vagyunk. Csak ő meg én.
Elnézem a fények játékát a zöld drapérián. Nem szeretem a zöldet. Általában nem. De ez az árnyalat… Ez valami más. Valami több. Bár azt hiszem, rajtam kívül úgysem értené ezt senki.
Néha csak úgy ülök és nézem a Zöldet. És arra gondolok, hogy nem lehet véletlen. Hogy jelent valamit. Érzem, ahogy bizseregni kezd a bőr a tarkóm tájékán, ujjaim pedig mintha megtelnének elektromossággal. Érzem, hogy van valami bennem, amit később majd megismerek és használni fogok. De most még szunnyad. Vagy talán nagyon lassan ébredezik. Ez a Zöld egyszer majd előcsalja.
Nézem a Zöldet, és megint kezdem érezni. Szemem eggyé olvad a színnel, amely szinte beszippant és kitölti egész belsőmet. Úgy tűnik, ha ebből a szögből éri a fény, akkor a leghatásosabb.
Tudom, hogy a hallgatásával akar nyomást gyakorolni rám. Megpróbál szóra bírni. Vagy jobb belátásra. De ő nem tudja, hogy engem most nem zavar a csend. Még tartja magát egy ideig. Sőt, egészen sokáig. Ámulok türelmén, ami soha nem volt az erőssége. Nem is emlékszem, mikor akart utoljára ennyire valamit.
De tudom, hogy hamarosan cserbenhagyja a kitartása. Soha nem ér rá, soha nincs rám ideje, csak ha akar valamit. De akkor is mindig érzem, csak az jár a fejében, hogy mielőbb letudja. És valóban: Mérgesen felveti fejét, hangja ostorként csattan:
- Draco, te nem figyelsz rám.
- De igen, apa, figyelek - vágom rá sietve, és szolgálatkészen kihúzom magam ültömben, hogy lássa, kész vagyok felelni minden kérdésére, és kész vagyok beletörődni bármilyen ítéletébe.
Nem felel. Vizsgáztat a szemével. Felméri, vajon tényleg figyelek-e annyira, hogy szavaival elérje a kellő hatást. Nyugodtan állom metsző tekintetét, bár a gyomromban egyre nő a szorítás. Latolgatom, hányféle módon végződhet egy ilyen beszélgetés, és ahogy számba veszem az eshetőségeket, rájövök, hogy nem sokat választanék közülük önszántamból.
Közben elnézem őt, és szinte gyönyörködöm a látvány abszurditásában, ahogy Crak feldúlt ágya szélén üldögél. Körülötte szétdobált könyvek, papírgalacsinok, törött pennák hevernek. Olyan, mint egy páva a szemétdomb közepén. Fejét enyhén oldalra dönti, haja a vállára omlik. Jobb szemöldökét némileg felvonja, állát megemeli. Szorosan összezárt ajkai bosszúságról és vészesen fogyó türelemről árulkodnak.
Bal kezét kígyófejes botja gombján nyugtatja, ezüst gyűrűs kisujja finoman eláll a többitől. Jobb keze, amivel támaszkodik, elvész talárja redői mögött. Hideg tekintete gleccsereket idéz, ahogy az enyémbe fúródik.
Sóhajt. Megunta. Feladta.
- Draco…
Hangja ezúttal gondterhelt, bosszús és türelmetlen. Unja, hogy ennyi vesződsége van egy szem fiával.
- Jól tudod, hogy két dolgot nem tűrök el: Az ostobaságot és a gyengeséget. A sors kivételezett helyzettel ajándékozott meg téged. Mi pedig anyáddal gondosan ügyelünk rá, hogy minden akadályt elgörgessünk az utadból. Fényes jövő áll előtted, mindent elérhetsz, amire vágysz, de tudnod kell, mit is akarsz valójában. Múló szeszélyek könnyen romba dönthetik a legszilárdabb építményt is. Meg kell hoznod néhány áldozatot… ami talán most nehezedre esik. De később visszanézve bolondságnak tartod majd, amit korábban annyira akartál. Erősnek kell lenned, hogy aztán egész életedben szabad lehess.
Ránézek. Szabad, mint ő? Ezt nevezi ő szabadságnak?
Jövőmet tisztán látom magam előtt. És ha elképzelem magam évtizedek múlva, őt látom. Mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Bár ez olykor szinte elérhetetlennek tűnik. Néha viszont arra gondolok, talán mindig is olyan voltam, mint ő. Hétévesen a hétéves Lucius. Tizenöt évesen pedig éppen az, aki ő volt ennyi idős korában. Talán ő is pont a múló szeszélyek leküzdésén fáradozott, éppen úgy, ahogy most én… Vagy mégsem. A hajam mindenesetre nő már - gondolom fanyar elégedettséggel, ahogy kisöprök egy tincset a homlokomból.
Vajon annak idején ő is lemondott a szerelemről? Lemondott a barátságról? Lemondott az őszinteség felüdítő kényelméről? Lemondott akár csak egyszer is a felszabadult nevetésről vagy a parttalanul áradó könnyekről? Vagy ő már így született, higgadtan, számítón, tökéletesen? Nem tudom.
És én? Én vajon lemondok-e ezek közül bármiről is? Vagy nincs szükségem lemondásra, hiszen oly távol állnak tőlem e múló szeszélyek? Néha nem tudom eldönteni. Időnként üvöltve elrohannék, máskor viszont maga vagyok a megtestesült elégedettség és céltudatosság. Talán csak kamaszodom…
Apám most mégis azt kívánja, mondjak le valamiről. Ha innen nézzük, egy hitvány sárvérű. Egy okos és szép, ám arra érdemtelen teremtés, hogy időnket és figyelmünket rá pazaroljuk. Jövőnknek és múltunknak egyaránt kárára válna. Ám ha onnan nézzük, akkor kihívás. Zsákmány. Próbatétel. A tabuk döngetése, a határok feszegetése, a konvenciók sárba tiprása. Hm… apámnak vajon tetszene ez a nézőpont?
Csak ül és néz. Arca szinte nőiesen szép, bár a számító kegyetlenség megrajzolta a maga vonalait. Tűnődöm, vajon az én arcom is mutatja-e már ezeket a jegyeket… Hajában megcsillan a Zöld. Tekintetem elkalandozik. Apám és a körülötte lévő tárgyak lassan összefolynak szemem előtt. Újra érzem tarkómon a bizsergést…