Csak egy ember maradt

Írta: Morgan Le Fay

Perselus Piton ismét hálát adott az égnek a maszkért és a csuklyáért. Érezte ugyanis, hogy remeg az alsó ajka, olyan ideges. Ezt pedig nem lett volna könnyű kimagyaráznia. Különösen Neki nem.
Neki volt a legnehezebb hazudni, annak ellenére is, hogy lassan már egy éve gyakorolta.
"Sajnálom, Nagyúr, hibáztam."
"Semmi baj Perselus, majd kijavítod." emlékezett a már párszor lejátszódott jelenetre, és a befejezésre is.
"Crucio."
Ezen a ponton inkább abbahagyta az elmélkedést és visszament a házba.
Épp időben. Ahogy becsukta maga mögött az emeleti ajtót, hallotta, hogy valaki kinyitja a bejáratot. Gyorsan fejet hajtott, majd elfoglalta a szokott helyét egy lépéssel Voldemort mögött.
De valami nem volt rendben, túl csendesek voltak a léptek. Eddig még akárkit is hoztak a Nagyúr elé, az kiabált és küzdött.
"Talán nem sikerült. Talán mégsem sikerült..." gondolta, pedig nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz, hiszen ő is ott volt, amikor Voldemort közölte velük, hogy elkapták, és most ide fogják hozni.
- Hát végre köztünk van! - szólalt meg a Nagyúr, amikor a "vendég" belépett a szobába.
Mere Morrighan pontosan olyan volt, ahogy Perselus emlékezett rá. Egyenes háttal és határozott léptekkel jött, és ahelyett, hogy meghajolt volna, még magasabbra emelte a fejét.
Csak abból lehetett tudni, hogy nem önszántából jött, hogy két oldalról szorosan fogták a karját, és hogy az egyik kísérője alaposan sántított.
- Oh, a híres vámpír-önérzet! - kacagott Voldemort, majd előhúzta a zsebéből a pálcáját és Mere homlokának szegezte.
Végül mégsem csinált semmit.
- Legyen, ahogy akarja. Térjünk a tárgyra. Mit is látott pontosan?
Két hete tudták, hogy valaki látta, hogy Voldemort el fog pusztulni, de csak előző nap derítették ki, hogy kicsoda.
- Hát rendben - vonta meg a vállát a Nagyúr, a következő pillanatban pedig Mere már a földön feküdt sikítozva.
Amikor ezt megunta, Voldemort letérdelt mellé.
- Nos? - kérdezte a lányt.
- Az egyetlen szerencséje, hogy nem érek rá - állt fel, miután még mindig nem kapott választ.
- De ne féljen, jó kezekben hagyom itt - tette hozzá, miközben elindult kifelé.
Ez volt Perselus ideje. Most kellett elérnie, hogy Mere ne mondjon semmit, de megérje a hajnalt, amikor eljönnek érte a Minisztériumból.
Ezúttal sem kapott semmi választ, de az ilyesmit mindig hajnalban csinálták.
- Állítsátok fel - intett a vele maradó társainak. Mivel a maga huszonegy évével mindkettőjüknél idősebb volt, ezt meg is tették.
- Hallotta a kérdést - lépett oda Mere-hez, ám ez még mindig nem vezetett semmire. Vett egy nagy levegőt, és teljes erejéből arcon ütötte a lányt, aki ismét a padlón kötött ki.
- Akkor most vázolom az elkövetkező órák menetét. Előbb vagy utóbb kiszedjük magából, hogy mit látott. És elhiheti, jobban jár, ha nem várja meg, amíg a Nagyúr visszatér - mondta neki lassan, kimérten. A reakció azonban, amit erre kapott pontosan az volt, amitől tartott.
Mere felpattant és meglepő gyorsasággal rohanni kezdett.
- Nehogy megöljétek! - kiáltotta Perselus a társainak, akik vele együtt próbálták beérni.
Végül egyiküknek sikerült is elkapnia, ám Mere még mindig nem adta fel, és mindketten rángatni kezdték az ajtót. A küzdelem végén a férfi kerekedett felül, és hatalmas lendülettel vágta be azt. Perselus szinte hallotta, ahogy a lány kézfejében darabokra törnek a csontok, de most ez érdekelte a legkevésbé. Ahogy mellé ért, megragadta a karját, így már ketten vonszolhatták vissza a szobába.
- Az ajtót és az ablakokat - intett a halálfalóknak, majd maga felé fordította Mere-t.
- Még egy ilyen, és magam ölöm meg! – kiabálta, és ezúttal nem kellett semmit sem megjátszania, tényleg dühös volt. Parancsot kaptak, hogy öljék meg, ha szökni próbálna, a bejáraton túl pedig nem próbálkoztak volna, hogy élve hozzák vissza.
Hogy nyomatékot adjon a szavainak, a vállánál fogva erőteljesen megrázta a lányt, aki azonban úgy tűnt, nem is figyel. Valahova a távolba nézett, majd térdre rogyott. Az ép kezét a homlokára szorította és érthetetlen szavakat suttogott.
Perselus életében csak egyszer látott ilyet, amikor még mindketten a Roxfortba jártak. Akkor is pontosan az történt, ami most. Nem ájult el, de mintha nem lett volna teljesen tiszta. Nem is ellenkezett, amikor Perselus a hátára fektette, csak ködös tekintettel bámult a semmibe, majd becsukta a szemét és látszólag elaludt.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte az egyik halálfaló.
- Semmit. Két órán belül fel fog ébredni, láttam már ilyet - válaszolt olyan nyugodt hangon, amennyire csak tudott, pedig egyáltalán nem volt biztos a dologban. Viszont már nem volt olyan sok idő hátra, hogy ne kockáztathasson. Ha minden igaz, egyenesen a Roxfortba viszik majd, ott pedig bizonyára jó kezekben lesz.
Nem is olyan sokára kivágódott a lenti ajtó és léptek hallatszottak.

Még nagyjából húsz perc volt a megbeszélt időpontig, de nem volt mit tenni. Amikor James Potter meglátta a távolból, hogy nyílik a ház ajtaja, nagyot dobbant a szíve. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy mi történik, megfagyott benne a vér.
"Ha nem akar, ne vegyen részt ebben Potter!" emlékezett Barty Kupor szavaira, mielőtt elindult. "Hagyja ezt másokra. Tudja, hogy sokkal nehezebb, ha ismeri az áldozatot."
Még hogy ismeri! Ha lett volna húga, az minden bizonnyal Mere Morrighan lett volna. Három évig jártak együtt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, de azóta is gyakorlatilag napi kapcsolatban voltak. És az élete most azon múlik, hogy ők elég sikeresek-e.
Két óra telt el Perselus Piton üzenete óta, ami minden, csak nem elég a szervezéshez. Jamesszel együtt tizenkét auror várta az öt órát, amikor elméletileg be kell menniük a házba, de a legtöbbjük fiatal és tapasztalatlan volt még. Épp azon tűnődött, hogy vajon Alastor Mordon megérkezik-e idejében, amikor nyílt az ajtó és már nem volt mit tennie.
- Ne öljetek meg senkit! - adta ki a parancsot, majd elindult.
Az emeleten az ajtó belülről volt bezárva, de James nem zavartatta magát, betörte.
Az első dolog, amit meglátott, a három csuklyás férfi volt. Nem tudta eldönteni, hogy mire készülnek, így inkább nem is adott nekik esélyt rá. Elkábította a középen állót, és mivel a mögötte álló aurorok is hasonlóképp tettek, hamarosan mindhárom halálfaló ájultan feküdt a földön.
James csak ekkor vette észre a negyedik alakot, akiért tulajdonképpen jöttek. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett vele, de mivel lélegzett és látszólag nem voltak komoly sérülései, ez most nem is számított.
- Mi legyen velük, uram? - kérdezte az egyik auror az eszméletlen halálfalókra mutatva.
- Vegyétek le a maszkokat.
Nem tudta, ki a másik kettő, de Perselus Pitont egyből felismerte.
- Őket az Azkabanba visszük - intett az ismeretlenekre.
- És a harmadik?
- Ő itt marad. De nem, mégsem. Vigyétek ki valahova a kertbe és hagyjátok ott - döntött végül.
- De, hát...
- Ez parancs - jelentette ki, miközben óvatosan felültette és átölelte Mere-t, hogy hoppanáljanak.
Mire felkelt a Nap, a két halálfaló Azkabanban, Mere Morrighan a Roxfortban, James Potter pedig otthon volt. Csak egy ember maradt a régi háznál; Perselus Piton.