Adava Kedavra a párbajszakkörön

Írta: Christel Keveno

Még tíz perc van hátra a hivatalosan meghirdetett kezdési időpontig, amikor lendületes léptekkel végigsietek a folyosón. Ébenfekete, varkocsba font hajam lépteim ritmusára verdesi hátam, a mögöttem lobogó talárom szürke színe harmonizál szemem olvadt ezüst szürkéjével. Jelenlegi frizurámmal senki nem néz tanárnak, de még felnőttnek se igen, ami sok esetben még jól is jön. Az általános vélemény szerint ezzel a befont hajjal végzős diáklány kinézetem van, pedig már 27 éves vagyok. Dumbledore professzor felkérésére, és a bátyám hosszas unszolására vállaltam el erre a tanévre a Sötét Varázslatok Kivédésének oktatását. Rengeteg "jóakaróm" akadt, akik fantáziátlan indokokkal próbáltak meg lebeszélni róla: vagy az eddigi tanárok balszerencsés végét, vagy a Minisztérium Dumbledore iránti megrendült bizalmát és a jövőmet emlegették. Egy dologban tényleg segítettek nekem: megkönnyítették a döntést; már csak azért is elvállaltam.
Mikor felvetettem kollégáimnak, hogy ismét tartsunk Párbajszakkört, többen felemlegették a pár évvel korábbi, kudarcba fulladt, nevetséges próbálkozást. Megsértődhettem volna, amiért alábecsülnek, de nem tettem. Legtöbben ellenezték az ötletemet, de nem hagytam magam lerázni. Szívügyem, hogy a gyerekeknek legalább csekély esélye legyen, ha szembekerülnének a Halálfalókkal, vagy magával Voldemorttal. Én 17 évesen megtettem, és túléltem, bár életem végéig emlékeztetni fog erre a felelőtlen tettemre a jobb vállamon lévő sebhely. Önfejű, makacs, tehetséges, nagy tudású fiatalként azt hittem, én legyőzhetem Voldemortot. Összerázkódom az emlékektől.
Véletlenül tanúja voltam egy beszélgetésnek - James Potter és Dumbledore porfesszor között - amit nem nekem szántak. Már csak azért sem, mert rólam is szó volt: James megkérte őt, hogy ne szóljon nekem, hisz csak egy éretlen gyerek vagyok, aki túl fiatal, túl kevés ahhoz, hogy szembeszálljon a Nagyúrral, ráadásul a bátyámért őrültségekre is hajlamos vagyok. Megtudtam, hogy csapdát állítottak Voldemortnak, és a bátyám a csalétek. Féltés, éktelen harag, dac, és bizonyítási vágy uralkodott el rajtam. Elhatároztam, hogy bebizonyítom mindenkinek, mennyit tudok, hogy mire vagyok képes valójában. Gondoltam, megelőzöm őket, én, egyedül… Hogy milyen naiv is voltam akkoriban…
Soha nem fogom elfelejteni, ahogy órákon keresztül lapultam bátyám erdő mélyi rejtekhelyénél várva, hogy megérkezzenek a támadók. A sötét, csillagtalan éjjelen senki nem láthatott meg. Voldemort és három csatlósa mégis észrevett, hiába rejtőztem el. Körbevettek, és csak kacagtak rajtam, hisz a szemükben én csak egy nagyra nőtt, rettegő, tehetetlen gyerek voltam. Még ma is hallom a Sötét Nagyúr gúnyosan csengő nevetését, miközben int híveinek, végezzenek velem. A Halálfalók pálcát rántottak. Velük egy időben mormoltam el az azelőtt soha nem próbált varázsigét: Litraxanomia, melyet titokban sajátítottam el egy, a könyvtár zárolt részében található repedezett állatbőrbe kötött, ősöreg könyvből. Életemet varázslatom sikerének köszönhettem, mellyel megidéztem egy engem körülvevő láthatatlan erőt, amely személyes aurámból és varázserőmből táplálkozott. Kudarcukat látva a Mesterük is megátkozott. Az engem védő erő ezt a terhelést már nem tudta elviselni, összeomlott. Így az Adava Kedavra átok, bár legyengülve, de átjutott védelmemen. Igaz, hogy nem haltam meg, csak elájultam, de örök életemre megbélyegeztek. Harry Potterrel ellentétben az én testemben minden Adava Kedavra sajgó fájdalommal jelentkezik, bárki is mondja ki az átkot.
Az elmúlt hónapokban rengetegszer nyilallt fájdalom pálcát tartó karomba, és bár megpróbáltam ezt leplezni a diákok előtt, nem mindig sikerült. Láttam szemükben az aggodalmat, de nem tehettem semmit. Akkor nem… Csak a jövőre készíthetem fel őket a Párbajszakkörön, illetve magamat azzal, hogy gyakorlom a védővarázslatom. Így kerültem most ide, hogy a túléléshez megtanítsam nekik a párbaj alapjait.
Csak az igazgatói döntésnek köszönhetem, hogy az egyre zajosabb terem felé közeledek. Kitárom az ajtót… Szemem a meglepetéstől kerekre tágul: Rengetegen jöttek el, és mindannyian érdeklődő várakozással tekintenek rám. A rengeteg figyelő pillantás szerencsére nem bizonytalanít el, ahogy keresztülhaladok a tömegen. A terem elejére érve előveszem pálcám, majd egy pástot varázsolok elő. Körbetekintek, persze Perselus még sehol… Letelepszek a pást szélére, lábamat a levegőben lóbálom, míg megpróbálom összeszedni gondolataimat. Összerezzenek az ajtó hangos csattanására - gúnyos mosoly kíséretében felvonom szemöldököm a hatásosan, vagy legalábbis hangosan belépő segítőm láttán.
- Iona… remélem, nem késtem el.
Érdekes módon érkezésével rögtön elhal a zsivaj a teremben. Felsiet a pást végébe sajátságos, energikus lépteivel, melytől éjfekete talárja lobog utána, sápadt arcába hulló fekete haját egy fejbiccentéssel rázza hátra. Mellém lép és a kezét nyújtva felsegít. Végigtekintek a tanulókon. Arcuk, tekintetük ezerféle: gúnyos, várakozó, aggodalmas, kíváncsi, kétkedő, bizakodó… Mimikájuk egyértelműen tükrözi, hogy miért jöttek el.
- Köszöntök mindenkit! Örülök, hogy ennyien eljöttetek - Hangom tisztán, csengőn száll a nagyteremben, betöltve azt. Kezemben, varázspálcám suhintására papírtekercsek jelennek meg. - Szeretném, ha tízfős csoportokban feliratkoznátok ezekre a papírokra a nektek megfelelő időpontban. Ekkora tömegből csak káosz lenne… A mai nap csak egy rövid bemutatót tartunk - Látom rajtuk, hogy mindezt csak játéknak tekintik, ettől elkomorodom, hangom karcosra vált. - Egy dolgot soha ne feledjetek! Ez itt csak játék szabályokkal, amiket mindenki betart, de az életben ne várjatok Fair Play-t az ellenfeletektől.
Perselussal eltávolodunk egymástól, majd szembefordulunk. Egyszerre emeljük fel pálcát tartó kezünket. Ő támad, én védekezem. Hosszú perceken át folytatjuk párharcunkat. Tudatom peremére űzöm a minket bámuló gyerekek képét, hogy ne zavarjon a koncentrálásban. Egy idő után megunom a magamra kényszerített szerepet - a beletörődést és a tehetetlenséget - ezért váratlanul visszatámadok. Átkom talál, Perselus hanyatt vágódik. A diákok egy emberként sóhajtanak fel, majd várakozva tekintenek a feltápászkodó, enyhén zilált külsejű professzorra. Ő keskeny vonallá préseli ajkait, arca kőszoborszerűen merev, de még uralkodik indulatain. Tovább bőszítem egy gúnyos szemöldökemeléssel.
Megint támad, én gond nélkül hárítom átkait, mindig is jobb voltam nála. Ám ekkor megváltozik valami, mintha súlyos döntést hozott volna meg. Testtartást vált, szeme felszikrázik az eddig kordában tartott és most szabadjára engedett indulatoktól, a dühtől, az agresszivitástól, ezt felváltja az aggódás és a féltés, majd a bizalom. Végül csak a hideg eltökéltség marad. Mindez egy szempillantás alatt viharzik át tekintetén, és én már tudom mi fog következni.
Nem akarom! Nem tudom elviselni! Gyomrom görcsbe rándul, ahogy felkészülök a vállamba maró fájdalomra. Ő kiált: Adava Kedavra, én csak suttogok: Litraxanomia, majd bal kezemmel megfogom jobb vállamat, a pácát pedig keresztbe emelem testem előtt. A varázslat működik: A pálcájából felém vágódó halálos, zöld sugár ártalmatlanul enyészik el fél méterrel előttem. Vállamba fájdalom mar, de rászorított tenyerem nyomásától kevésbé érzem. Látom arcán a megkönnyebbülést, hogy nem sikerült eltalálnia, hogy nem ártott nekem. Azonban mielőtt megszűntethetném varázslatomat, újfent felemeli pálcáját, és csak fohászkodhatok, hogy kitartsak.
A gyerekek néma csendben, döbbent arccal tekintenek ránk. Hangos pukkanások törik meg a csendet: a pást körül számos férfi és nő hoppanál. Értetlen villanás: De hát a Roxfort területén…? Eddig jutok, amikor is az elsőként feltűnt férfiban felismerem kedvesemet, Siriust. A diákok szintén…, a sikolyokból ítélve… Dumbledore hoppanálásakor minden hang elhal, mintha valaki csendvarázst idézett volna a teremben. Csend van, a félelem, és várakozás csendje. Az újonnan érkezettek mind felemelik pálcát tartó kezüket, és rám szegezik. Megfagy ereimben a vér, az nem lehet, tizükkel nem bírok el egyszerre. Már-már reményvesztetten hajtogatom: Litraxanomia, Litraxanomia, Litraxanomia. Támadóim egymás után küldik rám halálos átkukat, és én nem értem, Dumbledore miért ily kegyetlen velem. Eleinte maró fájdalom hasít jobb vállamba, ami fokozatosan átterjed az egész karomra. Talán 5 átok után kicsordul könnyem, és én gyűlölöm őket, hogy ilyen esendővé tesznek. Nem hagyják abba, bár könnyem fátyolán át látom arcukon, nem szívesen teszik ezt velem. Feladom, hogy számoljak, már csak az összpontosításra figyelek, tudom, ha csak egy pillanatra is elvesztem uralmam a védelmem felett, szándékuk ellenére megölnek. Nem tehetem meg ezt velük, nem okozhatok nekik egész életre szóló lelki terhet. Jaj, már zsibbad az egész karom, legszívesebben rájuk kiáltanék, hogy hagyják már abba, de hangom a torkomra forr, lélegzetvételre is alig van erőm. Már a zsibbadást sem érzem, nem hogy a karomat, csak azt csodálom, hogy a pálcám még a kezemben van. Térdre rogyok, erőm maradékával még egyszer elsuttogom a varázsigét, ám ekkor már feleslegesen. A fájdalom ködén át nem vettem észre, hogy immár nem támadnak.
Arra eszmélek, hogy ketten lépnek mellém: Dumbledore professzor és Perselus. Tekintetükben aggódást, és büszkeséget látok. A kimerültségtől, és a fájdalomtól alig tudok szavaikra összpontosítani.
- Ezt meg kellett tennünk, hogy tudd mire vagy képes! Még szükséged lehet rá… - suttogja fülembe Perselus, miközben az igazgató a diákokat nyugtatja…
Nem érzem a jobb karomat. Amikor a ballal hozzáérek kézfejemhez, a bőrt pergamen száraznak, és jéghidegnek érzem. Dumbledore professzor hozzám fordulva szólásra nyitja száját, de az arca már összefolyik szemem előtt, hangját nem hallom…, elájulok.