Rejtett vér

(Mirax)

XV.

Keselyű-napok

- Nem alszom - mondta bele a sötétbe. Volt ebben valamiféle végérvényesség, és talán lemondás is.
Nem hangzott el kérdés, de ez nem is válasz volt. Még csak nem is megállapítás. Olyan volt ez, mint egy kép a falon. Egy váza száraz virágcsokor. Odateszik, hogy kitöltse az űrt. Hogy legyen ott valami, különben kopárnak tűnik minden. Hallgatta, hogyan koppannak a szavak a falakon, visszaverődnek-e vagy elhalnak a szoba mélyén. Úgy figyelt, mint a visszhangokból tájékozódó denevérek, mert olykor, amikor éjszaka felkelt, vakon verődött falakhoz és kiszögellésekhez pusztán azért, mert más helyen hitte magát. És olykor nappal is így esett.
Néha felriadt, dörömbölő szívvel fekve meredt a sötétbe, nem tudta, hol van, nem ismerte fel a Roxfort illatát, a vándorló hópelyheket a megbűvölt falon, még az apja szarkatoll pennáját sem. Csak hevert a sötétben, és olyan hangokra fülelt, amik nem voltak ott, nem a szobában keletkeztek, még csak nem is a Roxfort területén; azt a kis csíkot nézte, amit a hold vetett halványan a padlóra - mert ez egy olyan biztos pont volt mindig az életében, amibe kapaszkodni lehetett, ha mindent elnyelt körülötte a világ. A végigunatkozott asztronómiaórákra gondolt, amikor a legkisebb erőfeszítés nélkül oldotta meg a feladatokat; ő éjjel az erdőben ösztönösen visszatalált egy régi csapásra, és egy lefüggönyözött szoba mélyén bármikor meg tudta mondani, épp melyik fázisában jár a hold, a bolygók együttmozgása és csillagok állása mintha a saját teste része lett volna. A zsigereiben volt az egész. Nem az övében, a véláéban.
Álmos, szürke vákuumban teltek a napok, két villámlás közti mozdulatlanságban. Azon mélázott, valahol valóban rászámoltak-e. Rá, vagy az egész világra.
Azóta nem járt a Minisztériumban, vagy akár Londonban; szántszándékkal nem gondolt arra a napra, amikor kicsit kitörlődött a saját élete, és megtelítődött máséval, hogy az azután üresen maradt órák örökre visszahozhatatlanok maradjanak számára a gyengélkedő ágyán fekve. Eszébe sem jutott visszamenni, mintha attól tartott volna, hogy a szürke folyosók tisztán őrzik annak a napnak az emlékét; hogy talán kiolvassa a csempék egyhangú mintázatából, hogy valami felébredt a mélyben. Hogy megzavarták az alvó sárkányt. Egyik nap elsétált Roxmortsba, de zaklatottan tért haza alig egy órával később. Az odavezető úton különös érzés szállta meg - ahol jobbra kanyarodott az út, úgy érezte, balra kellett volna, ismeretlenek voltak a boltajtók, a színes cégérek, máshol kereste a kilincseket, eltévedt az utcácskákban, és végül elveszetten fordult vissza a kastélyba. Gúnyolódott magán, hogy épp egy olyan épületbe zárkózott be, ahol a vándorló lépcsők, trükkös folyosószakaszok és sétáló festmények zűrzavarában semmi sem volt állandó, mégis ott érezte biztonságban magát. A különös képzelgések nem ijesztették meg, mert nem először fordultak vele elő. Csak a hirtelen felbukkanás hagyott benne egy szívdobbanásnyi szünetet.
Kóválygott a feje. Néhány percre elaludhatott, az hagyott nehéz ízt a szájában. Nyomasztó álma volt. Egy hatalmas tömegen próbálta átverekedni magát, de az sosem ért véget, és belül tudta, hogy azért nem jut át rajta, azért nem tudja meg, miért gyűlt oda az a sok ember, mert nem akarja. Mert nem meri. Végül azzal a megmagyarázhatatlan rettenettel ébredt, hogy azt sem tudta volna megmondani, ő keresett valakit, vagy valaki más kereste őt. Felült az ágyban, hogy lerázza a mellkasáról azt a furcsa terhet, ami rátelepedett, de nehezen ment. Az jutott eszébe, amikor egyszer, évekkel korábban álmában egy különös sétányon járt, ahol a fák fejjel lefelé álltak, kopasz lombkoronájukkal a földbe kapaszkodva, és fent az egyik jegenyefa gyökerei közt ott ült az apja, de hiába kiáltott neki, hiába szólította, nem hallotta meg. Sírva ébredt az iskolai ágyban, mert emlékezett, hogy az otthoni temető szélén álltak ilyen egyenes sorban a jegenyefák. Reggel levelet írt az apjának, de feladni már nem volt alkalma, Igor magához hívatta az irodájába - a rossz híreket mindig személyesen közölte, mintha akkor is vizsgáztatná, hogyan reagál, hogyan viselkedik. Azon a napon és az összes rákövetkező nap zuhanásában, véget nem érő, megfékezhetetlen őrületében megbukott. Április volt. Sötét, varázstalan egű április. Akkor is április volt, amikor meghalt a nagyanyja, akkor is, amikor az anyja. És április volt, amikor elhagyta Karkarovot. A családja női ágán számtalan megmagyarázhatatlan dolog történt, ő a sors kezének tudta be, hogy ebben a hónapban az élete mindig fordult egyet a sarokvasai körül.
Diákkorában nem azért utálta a jóslástant, nem azért használt ki minden alkalmat az órakerülésre, mert ostobaságnak tartotta a jövőmondást a kristálygömbökből, ázott teafüvekből vagy állati zsigerek véres rajzolatából, hanem azért, mert félt, hogy igaz lehet, amit kiolvas. Mert ez is a vérében lett volna. Mondták, hogy azon a napon, amikor majd betölti a tizenhetet, jósolnak neki. A nagyanyja meglehetősen tehetséges orákulum volt, az anyja valamivel kevésbé az. Sosem tudta meg, hogy ez valamiféle családi hagyomány része volt, vagy már akkor megérezték, hogy neki majd útmutatásra lesz szüksége, bizonyosságra, hogy az életének van hova tartania. Sohasem kapta meg. Talán jobb is volt így. Amit jósolni tudtak volna, azt nem akarta, hogy hallja az apja.
Pokrócba bugyolálva ment ki a folyosóra, mert a szobában folyton kötelező teherként nehezedett rá az, hogy aludnia kéne. Ilyenkor a gót ábécét is fel tudta volna mondani visszafelé. Jóval elmúlt éjfél, megállt a levegő a kastélyban, a csend kipárnázta az épületet. Úti cél nélkül bolyongott, csak a festmények hortyogása kísérte a lépteit. A márványlépcső fordulójában álldogált, félig a hatalmas üvegablak párkányára dőlve, amikor a súlyos tölgyajtó kinyílt. Nem fordult hátra, megismerte Piton járását. Hallotta, ahogy egy pillanatra megtorpan odalent, a hall közepén.
Piton a padlóra vetülő elnyúlt árnyékot látta meg. Fáradt volt, úgy érezte, a napok kiszaladnak az ujjai közül, mint a mérgező higanycseppek. Most is ez történt. Nem is az ő akarata indította felfelé a lépcsőn. Alig látszott ki a maga köré tekert takaró alól, de tudta, hogy Zana áll odafent. Nem kérdezte, mit csinál a folyosón ilyenkor. A nő sem kérdezte, hol járt késő éjjel. Mindketten azt hitték, tudják a választ. Kis részletekben ugyan, de mindketten tévedtek. Egy rövid percig úgy bámultak ki szótlanul az ablakon, mintha a másik ott sem volna.
- Nemsokára telihold. Zárkózzunk el a szobánkba? - törte meg Piton a csendet csúfondárosan. Zana most is sápadt volt, vértelen ajkakkal, karikás szemmel, de most már úgy hitte, tudja az okát. Részben igaza volt.
- Nem vérfarkas vagyok.
- Kész szerencse. Magának is főzhetném a bájitalokat.
- Bár létezne erre is bájital - horkant fel Zana. Piton felvont szemöldökkel nézte, hogy nocsak, hova tűnt a híres véla önérzet. Zana nem akarta az orrára kötni, hogy nem is nagyon volt neki soha olyan, de az arckifejezése elárulta.
- Csak nem valamiféle homályos erkölcsi aggály szállta meg? - gúnyolta a férfi, de az arca inkább szemlélő volt, koncentráló és elemző. Néha, azon ritka pillanatokban, amikor hagyta magáról leválni a gúny mindent visszaverő burkát, valami körvonalazódni kezdett benne, ami napok óta úgy rágta körbe a megvetés és távolságtartás burkát, mint a métely. Most hirtelen biztos lett benne, hogy akkor, abban a régi mágiatörténet teremben, ahol kikényszerítette Zana vallomását az örökségbe kapott adottságáról, félreértette a nőt, mert amit most az arcán látott, az félreérthetetlenül undor volt.
- Meglepő, hogy vannak még ilyen emberek? - szegezte neki kihívóan a nő, de Piton válaszul csak gúnyosan, várakozón felvonta a szemöldökét. Zana hosszan nézte, minden összekeveredett a fejében, csak azt a Pitont látta maga előtt, aki napokkal azelőtt rárivallt, hogy fedje fel a benne rejtőző másikat. Meg kellett támaszkodnia a párkányban, ahogy kiábrándultan megrázta a fejét, hogy ő ezt úgysem érti. - Senki sem érti - tette hozzá, és hirtelen olyan magányosnak érezte magát, mint a halálos betegek.
Piton hideg szarkazmussal kinevette.
- Ó, hát hogyne! Miért nem szerveznek Potterrel délutáni klubot a meg nem értett hősöknek?
Zana felé kapta a fejét, szótlanul, hosszan figyelte, mint akinek a sötét adott erőt ahhoz, hogy ilyen nyíltan tudjon a férfira nézni.
- Jó ötlet - szólalt meg halkan. - Majd küldök meghívót.
Piton először azt hitte, gúnyolódik. Azért fordult el végül tőle, mert ennek nyomát sem látta Zana pillantásában. Kővé vált a gyomra attól a különös, névtelen áramlattól, ami egymásba sodródott, amikor összekapcsolódott a tekintetük. Mindig kővé vált. Úgy érezte, kioltanak benne valamit, ami addig hideg lánggal, elevenen és kérlelhetetlenül égett. Mindig feldühítette a gondolat, hogy Zana azt hiszi, megért mindent, vagy akár csak valamit is, ami benne és vele zajlik. De most először ébredt fel benne a gyanú, hogy ez talán valóban így van. Nem mintha meg nem értett hősnek tartotta volna magát, de nyilvánvaló volt, hogy Zana sem így gondolta. Egyszerűen belátott a paraván mögé. Piton nem látta tisztán, hogyan és miért. Talán a halálfalók nagykönyvében valóban egy oldalon szerepeltek Igor Karkarovval, gondolta cinikusan, talán egy sablonból pattantak ki mindketten, de ettől felfordult a gyomra.
- Láttam tegnap a kapunál - mondta inkább.
- És? - rezzent össze Zana a hangjától, mint akit álomból vertek fel. A szeme ide-oda cikázott a kőtéglák repedésein, mintha arra akart volna rájönni, tett-e valami meggondolatlant, valami bírálhatót, amit a férfi majd kénye-kedve szerint atomjaira boncolhat.
- Úgy nézett ki, mint aki nem mer kimenni - vizslatta a férfi. Zana nem nézett rá, csak vállat vont.
- Talán így is volt.
- Azt hiszi, ha itt üldögél benn, attól a világ is megáll odakint?
- Nem, dehogy! - tiltakozott gyengén. Felhő haladt el a hold előtt, árnyékba borítva az arcát. Hirtelen nagyon fontos volt, hogy a férfi megértse, maga sem tudta, miért. - Csak... néha attól félek, nem találok ide vissza.
- Annyira vissza akar találni? - nézte hosszan Piton.
- Én csak... - megrázta a fejét. Ki fog nevetni, gondolta magában. Mégis, olyan mindegy volt már. Úgy érezte, réges-rég feladott már minden harcot ezzel a férfival szemben. - Csak tartozni szeretnék valahova.
Csendben maradtak. Zana nem nézett Pitonra, inkább a férfi árnyékát figyelte a padlón, csak a másik nézte őt keményen, türelmetlenül. Talán hitetlenkedve is. Most olyan volt a nő, mint egy dió, amin felhasadt és levált a zöld burok. Néha olyan ellentmondásos volt. Néha, amikor megvívta a maga kis kakasviadalait, a büszkeség táncait, és amikor illékonnyá vált, áttetszővé és mesterkéletlenné, mint most is.
- Mi lenne, ha megtanulna végre a maga lábára állni? Ha nem mások hoznák meg a döntéseket maga helyett? - szegezte neki. - Miért viselkedik úgy, mint aki csak egy függelék egy könyvben? Egy tartozék.
Zana tágra nyílt szemmel nézte, mert ez annyira nem vallott a férfira. Az sem, hogy ilyen tisztán lássa. Egy tartozék. Mert ez könnyű volt. Súlytalan. Mert így nem volt mit számon kérnie magán.
- Mindegy - rázta meg a fejét Piton. Választ sem várt. Erre nem is volt mit mondani. Már percekkel azelőtt le akart menni a szobájába. Fel sem akart jönni ide. Mégis összesodródtak, mint az éjszakai árnyak egy temetőn. - Nem olvassa az Északi Fényt? Vagy más pétervári lapokat? Pedig érdemes lenne, főleg ha a sorok közt olvas. Máshol már elborítgatták a dominókat. Hallotta, hogy Gregorovics üzletét kifosztották? Vagy hogy a déróriások lehúzódtak a hegyekből?
- A déróriások? - rezzent össze Zana. Épp eleget fenyegetőztek velük diákkorában a tanárok ahhoz, hogy beléjük verjék a rémületet. Azt beszélték, a déróriások képesek lennének porig rombolni az iskolát egyetlen nap alatt, pedig a Durmstrang inkább tűnt erődnek, mint bármi másnak.
- Többen vannak, mint azt bárki becsülte.
- Őket is ő mozgatja? De hát, miért? Minek? - rázta a fejét értetlenül. Déróriások, gyerekkori démonok; élete minden korszakának megvoltak a maga félelmei, gyerekként a Havasalföld rettegett, sosem mutatkozó, de mindent figyelő vámpírjai, iskolásként a déróriások, akikkel tele voltak a sötét hálótermek rémmeséket suttogó zugai. Olyanok voltak, mint egy gleccser. Ha elszabadulnak, nem lehet visszafogni őket. Talán még Ő sem volt képes arra. A régiek azt mondták, hegyeket mozgattak és töröltek el, ha úgy akarták.
- Szerintem sokkal előbb megtudjuk a választ, mint azt szeretnénk - felelte Piton sötéten. Ellökte magát a párkánytól. Ólomból volt a lába. - Feküdjön le, pocsékul néz ki. Még mindig beteg? - kérdezte gyanakodva, számon kérőn, mintha Zana erőnek erejével ragaszkodott volna a sápadtsághoz, de ezúttal sem várt választ. Elindult lefelé. Ha Zana felelt is, nem hallotta, éppen akkor ütött egyet az óra a magasban.

*

Volt abban valami lenyűgöző, hogy Ron minden körülmény közt képes volt perceken belül álomba merülni, és még csak nem is tudta, ez mekkora áldás. Nem mintha most bármiféle körülmény fennállt volna - vihar előtti csend volt, hideg, akár egy ravatalozóban. Néha úgy tűnt, másból sem állnak a hetek, hónapok, csak a hosszabb-rövidebb csendek és viharok egymást követő táncából, szünet-kettő-három-négy; ütemtelen danse macabre, mindannyian tudták.
Harry kikászálódott az ágyból, feltette a szemüvegét és magára húzta az első pulóvert, ami a kezébe akadt. Ha nem lett volna olyan hideg a hálóteremben, felült volna az ablakpárkányba, ahogyan Dursleyéknél tette mindig, amikor ki akarta tisztítani a fejét. Jobb híján lement a klubhelyiségbe, ahol még bágyadtan hunyorogtak a lángok a kandallóban. Mintha harangoztak volna a mellkasában, amikor meglátta Ginnyt, és elindult felé. A lány az asztal fölé görnyedve körmölt, a penna hegye finoman sercegett, megállt, nekilendült, mintha a kandallóban pattogó fa ritmusára felelne. Vagy az ő szívdobbanásaira. Csak Seamus volt ott rajtuk kívül, az egyik hátsó asztalnál ült a pergamenjére borulva - valószínűleg tintafoltokkal az arcán ébred majd fel később, mosolygott rajta Harry.
Ginny össze sem rezzent, ahogy megkerülte az asztalát, és leheveredett az egyik kanapéra, csak ránézett és elmosolyodott. A tűz fényében életre kelt a haja, olyan volt, mint egy kis lidérc, még a szeme is úgy csillant.
- Mit csinálsz? - kérdezte Harry, inkább csak hogy szóljon valamit, mint kíváncsiságból, mert amikor elment a lány mögött, már látta, hogy levelet ír. Ginny bemártotta a pennáját a tintába, a hegy finoman, akkurátusan koccant az üveg peremén, és így koccantak össze a betűk is Harry fejében, amikor Ginny felelt:
- Tanulok.
A könyvek felütve, de félretolva hevertek az asztalon; az érzés, ami felkúszott Harry gyomrából leginkább az árulás keserűségére hasonlított.
- Deannek miért írsz levelet, ha beszélni is lehet vele? - kérdezte rosszkedvűen, de rögtön megbánta. Fogalma sem volt, miért kellett felhoznia ezt a témát, és az is csak ekkor körvonalazódott benne, hogy előző nyár óta ez az egész képtelenség, ami Ginny és Dean voltak együtt egy olyan fullánk lett benne, ami alattomban odáig mérgesedett, hogy tudtán kívül kerülni kezdte a másik fiút. Arra gondolt, hogy mennyi olyan dolog van, ami akkor válik igazán fontossá, ha már elveszítette az ember. Még azt a gyomorrúgást sem ismerte fel, nem adott nevet neki, amit ez a hír jelentett akkor, ott, a Roxfort expressz kabinjának ragacsos cukorillatában. Mintha ő is beleragadt volna valamiféle bénult állapotba, akár egy rovar a légypapírba, és nem kaparta meg a felszínt, hogy alánézzen - akkor valahogy minden elszíntelenedett abban a Sirius nélküli vákumvilágban, amibe ő belefagyott, ez az érzés is beleesett hát abba a zsákba, amibe minden más akkor, a sokk furcsa zsibbadtságába. Később azt képzelte, az ő kis négyesüket robbantotta szét egy ötödik, pedig nem ez bántotta. Hermione sokszor mondta már, hogy néha mennyire nem lát túl a szemüvegén, és voltak dolgok, amiket úgy ítélt meg, olyannak látott, amilyennek ő akarta, akkor is, ha a tények és jelek szögegyenest mást is jelezhettek. Így volt ő Pitonnal, Siriusszal és talán ezzel a névtelen lebegéssel is közte és Ginny közt.
A lány nem felelt, egy hosszú pillanatig ránézett, a penna tétován egyensúlyozott a pergamen felett, és Harry elfordult. Arra gondolt, mennyivel könnyebb lett volna, ha tagadja, ha azt mondja, hülyeségeket beszél. Valahogy ostobán érezte magát. Végignyúlt a kanapén, és próbált úgy tenni, mintha nem érezné aránytalanul hosszúnak a végtagjait. A penna nem sercegett tovább, és ettől valamiért égni kezdett a füle. Azért jött ide, hogy rendezze a gondolatait, és az ellenkezőjét érte el vele.
- Nincs olyan varázsige, amivel kiszedheted az agyad, és egy tálban az éjjeliszekrényen tarthatod, amíg alszol? - döntötte hátra a fejét letörten. Ginny felkuncogott, hogy ő eddig csak fogakkal kapcsolatban hallott ilyesmiről. Harrynek mosoly szaladt át az arcán, mert a hangsúlya éppen annyira volt derült, mint amennyire hitetlenkedő. A varászvilágban senkinek sem volt műfogsora. - Ott egyelőre még nem tartok. Már ha tartok egyáltalán valaha - tette hozzá sötéten.
- Még mindig látod a gondolatait? - találgatott Ginny tétován. Harry csak megrázta a fejét, hogy nem, azóta sem.
- Alaposan körbetáncolt már - jegyezte meg, de inkább csak magának. Az egész úgy hangzott, mintha csak az órarendről értekezne, hétfőn lyukasórám van, kedden bűbájtan, pedig nem így szánta. Nem is igazán szánta sehogy, inkább úgy bukott ki, ahogy benne élt már nagyon régóta. Majdhogynem tárgyilagosan. - Úgy érzem magam, mint valami háborús veterán, aki rutinból megy a harcba. Mintha csak fogmosásról lenne szó. Pedig tudom, hogy eljön. Valahogy érzem, hogy nemsokára történik majd valami... Nem tudom, hogy azért, mert eddig menetrend szerint minden évben utolért a baj, vagy valódi megérzés.
- Ez nem normális - szólalt meg Ginny. Harry nem tudta eldönteni, ijedt vagy haragos inkább. - Úgy értem, nem normális, hogy tizenhat évesen ide kellett jutnod. Ez... - rámeredt a levélre, mintha ott akarná megtalálni a megfelelő jelzőt, de végül egészen máshogyan folytatta: - Szerinted mi történt Tonks professzorral? Ő nem lehetett képes erre.
- Lehet, hogy Piton keze van a dologban - felelte Harry kicsit megszokásból. Ginny fáradtan felsóhajtott, hogy ez már százszor megharcolt csata. Harry csak vállat vont, és megjegyezte, hogy túl sok időt tölt Hermionéval.
- Te meg túl keveset - vonta össze a szemöldökét a lány, kissé neheztelve. Talán volt benne némi igazság, talán tényleg vont maga köré egy szögesdrót kerítést az utóbbi hetekben, és nem azért hogy magát védje, inkább pont fordítva. - Mert szerinted mi oka lett volna rá?
- Így ő taníthatja az SVK-t - és már ő is mosolygott, mert ez többé nem hangzott megfelelő indoknak, nem is annyira Piton, mint inkább Dumbledore miatt; akkor is, ha érthetetlen okokból, amit Harry nem látott és már nem is annyira akart tudni, az igazgató némileg elfogult volt Piton irányában. Nem mintha ebben bármi vigasztaló lett volna. - Jellemző. Van egy tantárgy, amit szeretek, amiben jó vagyok, erre nem Piton veszi át? Az is csoda lesz, ha átenged év végén. Bár biztos alig várja, hogy megszabaduljon tőlem, úgyhogy van remény.
- Nézd a jó oldalát. Legalább téged Lizard professzor tanít, én meg duplán kapok Pitonból.
- Még a végén szeretni fogom a bájitaltant. Ez nagyobb trauma, mint megmenteni a világot - jegyezte meg Harry félig ironikusan. Ginny olyan arcot vágott, mint aki nem tudja eldönteni, rosszallóan nézzen vagy mosolyogva.
Medea Lizard, aki a tanév során egyszer már helyettesítette Pitont, néhány nappal ezelőtt érkezett az iskolába. A pletykák szerint egykor Piton egyik kedvenc tanítványa volt, már ha létezett nála ilyen kategória Malfoyon kívül. Ennek ellenére, és ez Pitonra vallott, az RBF és Ravasz évfolyamokat nem engedte át még neki sem, így Ginnynek kétszeresen volt szerencséje Pitonhoz.
A lány újra felemelte a pennát, de Harry látta abból, ahogy a száját elhúzta, hogy egészen máshol jár gondolatban. Ráncba szaladt a szemöldöke, és ettől kicsit úgy festett, mint Ron, a szeplői is szinte belesápadtak a bőrébe, mintha csak az arcára hullott virágpor lenne. Akkor volt ilyen, amikor az egy meg egy valahogy nem adta ki a kettőt.
- Hannah azt mondta, Malfoyt akarta megtámadni - nem is nézett fel Harryre, és mást sem mondott, mégis ott lebegett a mondat végén, hogy mekkora képtelenség volt az egész.
- Tudom, Earnie nekem is ezt mondta - figyelte Harry. Ginny most hirtelen csüggedtnek látszott. - Malfoy egész héten úgy nyafogott, mintha eltalálta volna az átok.
- Kis görény.
Harry eltúlzott álmodozással felsóhajtott, hogy régi szép idők, és mintha egy titkot szeretne kibeszélni, a lány felé hajolt:
- Szerinted az igazi Rémszem nem ismeri azt az átkot?
Ginny felnevetett, az orra körül vidám ráncba szaladt az arca, de csak egy pillanatra. A kezére dőlt, úgy nézte a tüzet egy ideig, mintha nem tudná, hogyan mondja ki azt, ami az eszébe jutott. Könyöke alatt szamárfüles lett a levél, de észre sem vette.
- Sajnálom, hogy elveszett a Grimmauld tér.
Harry elgondolkodva nézte. Délben jött a hír Dumbledore-tól, hogy Narcissa Malfoy megnyerte az örökösödési pert. Nem volt nehéz dolga, igazi ellenfél híján, és úgy, hogy Tonks csak testben volt jelen, egyértelmű volt a kimenetel. A Wizengamot szemében Andromeda elítélt volt, éppen úgy, ahogyan Sirius is. Nem volt szavuk, sem hitelük. Harry egész nap egy pillanatra sem állt meg, hogy elgondolkodjon, mit is érez: talán felháborodást, hogy semmibe vették Sirius végakaratát, hogy egy olyan család javára döntöttek, akikkel egy egész életen át gyűlölték egymást, és akik egy koszos kávéskanalat sem érdemeltek volna, hogy éppen Sirius gyilkosa fog betelepedni oda, vagy valami egészen mást - ha egészen őszinte volt magához, leginkább megkönnyebbülést.
- Én nem bánom. Én nem bírnám még egyszer betenni oda a lábam, ahol Sirius csak egy égett szélű lyuk a falikárpiton. Utálta azt a házat. Én is utáltam.
- Ez igaz. De a Rend. Most új helyet kell találniuk - emlékeztette Ginny.
- Dumbledore azt mondta, a végrendelet többi része érvénybe lépett. Megkaptam azt házat, amit még Alphard bácsikája vett Siriusnak, amikor elszökött otthonról. Mindkettejüket kitagadta a család, így nem vonatkozott rá a Blackek örökösödési szabálya. Lupin azt mondta, nem olyan nagy hely, de talán a Rendnek elég lesz - magyarázta Harry, de érezte, hogy megbicsaklik a hangja, ahogy eszébe jutott egy nagyon régi nap. - Sirius Kutyaháznak hívta. Azt hiszem, oda szeretett volna költözni velem, ha vége ennek az egésznek.
Nem is akart arra az egy pillanatra gondolni, amikor valahol két rabélet közt mindketten szabadok voltak. Olyan, mintha ezer éve lett volna. Három év alatt ő annyit öregedett, mint előtte tizenhárom alatt sem.
- Kinek írsz? - kérdezte csendesen, talán más válaszban reménykedett, talán abban, hogy cáfolja majd az ő sejtését, de megint megbánta a kérdést. Ginny olyan letörten nézett rá, hogy Harry azt kívánta, bár Dean lenne a címzett. Nem kellett válasz, tudta, hogy Tonks az.
- Dumbledore professzor valahogy kieszközölte, hogy Andromedát áthelyezzék a Szent Mungóba. A zárt osztályon belül van egy részleg, ahol a büntetésüket töltőket tartják - mondta csendesen Ginny. - Tonks azt írta, fogalma sincs, ez a rosszabb vagy az Azkaban.
Harrynek összeszorult a gyomra. Önkéntelenül a hálóterem felé nézett, és mindketten Neville-re gondoltak, az egyenfüggönyök közé szorult torz családi életekre és cukrospapír ajándékokra. A gyomrában mintha köpülni kezdtek volna.
- Néha az jut az eszembe, talán milyen könnyen vége lenne, ha bekopognék hozzá és kiállnék ellene - motyogta, és már bekészítette azt a kínos mosolyt, amivel Ginny nevetésére akart felelni, mert úgy hangzott az egész, mintha vadnyugati pisztolyhősnek képzelné magát, kattanó kakasok és ketyegő zsebórák között, tíz lépés távolság, háromig számolok; azt hitte, nevetni fog, hogy már csak a ló hiányzik mellé, de nem tette, és ettől az egész szürreális kép elvesztette groteszk voltát, s pusztán ijesztő maradt.
- Ne siess annyira elé, úgyis eljön magától - suttogta a lány, és úgy nézte, mintha Harry már indulófélben lett volna, pisztolytáska felcsatolva, lasszó feltekerve. - Ráérsz, ha majd jobban készen állsz.
Harry felhorkant, hogy ugyan, mikor állhatna készen rá, ha majd százötven éves lesz, mint Dumbledore. Keserűen elhúzta a száját, hogy addig jó sok családot tönkretehetnek. Olyan képtelenség volt az egész.
- Igazad van. Te már elsőben is készen álltál rá - figyelte Ginny komoly, szinte ünnepélyes arckifejezéssel, egy pillanatra egészen úgy festett, mint Hermione, és egy szívdobbanásnyi ideig Harry biztos volt benne, hogy legalább annyira belelát ő is. - Miért érzed úgy, mintha ez az egész a te hibád lenne? - kérdezte végül.
Harry csak bámult rá szótlanul. Sohasem fogalmazta még ezt meg, nem is nagyon gondolt rá.
- Nem tudom. Valahogy a nevem meg minden, ami történt velem összefonódott Voldemort nevével. Néha már fogalmam sincs, hogy én magam most jót jelentek vagy rosszat.
- És az a tizennégy év nyugalom mit jelent? - vonta fel a szemöldökét Ginny. Harry felhorkant.
- Hogy aztán még sokkolóbb legyen, hogy visszatért. Az én vérem által. Még a vérünk is egy - tette hozzá keserűen. Ginny keményen a szemébe nézett, homloka ráncba szaladt és árnyékot vetett a tekintetére. Egy pillanatig hallgatott, mint aki hangsúlyt akar szerezni a mondanivalójának.
- Csak az akaratotok nem - jegyezte meg végül, és olyan ellentmondást nem tűrően, hogy Harry szinte szégyenkezve harapott az ajkába. Ginny összecsavarta a levelét, felszedegette a könyveit, és a beszélgetést befejezettnek tekintve a hálóterem felé indult. - Menj aludni te is, Harry.
A fiú csak nézte, ahogy lassan felkaptat a lépcsőn, elmélázva megáll fenn és visszanéz. Most egészen ellágyult az arca, sehol nem volt a feddő ránc, csak az ajka biggyedt le egy kicsit.
- Deannel már egy hete szakítottam... Észre sem vetted - tette hozzá szinte suttogva, a hangja egyszerre volt szemrehányó és lemondó. Harry nem tudott mit mondani, ahogy a szíve hirtelen nekilódult és újra lelassult, csak figyelte, ahogy Ginny eltűnik az ajtó mögött. Kábán megdörzsölte a halántékát. Néha annyira belekeveredett a saját kis érzelmi szurkosvödrébe, hogy ki sem látszott belőle.
Seamus álmában felhorkant a helyén, és menthetetlenül összegyűrte a papírt a feje alatt.
Sosem látta még ilyen tisztán, hogy az iskola, a házi feladatok, az órák hosszú láncolata, mind-mind átmeneti, mintha egy üveglap mögötti élet volna, egy sorozat a tévében, valami, amivel elütheti az időt addig, amíg el nem jön megint, amíg újra nem találkoznak, mert az semmissé tesz mindent, ami addig volt. Nehéz volt így súlyt adni a mindennapi kis kihívásoknak, úgy mászni a fa ágain, hogy közben tudta, az utolsó minden bizonnyal le fog törni alatta.

*

Piton először elment mellette. Egy pillanatig eltöprengett, vajon szándékosan tette vagy valóban nem vette észre. Nála sosem lehetett tudni. Egyébként is úgy ment az utcán, mint egy járni képes vasoszlop, nem nézett se jobbra, se balra, csak a szeme mozgott legfeljebb. Olyan volt, mint valami fekete falanx, lándzsával, vérttel ment egyenesen előre. Nem érdekeltek, sugározta minden porcikája, és valahol irigyelte érte.
Épp ellentétben állt vele. Ő maga a sálja mögül felmérte a terepet, a kapualjakat, az embereket, a fákat körbevizelő kutyákat, és úgy tett, mint aki képes láthatatlanná válni. Ha úgy akarta, néha igaz is volt. Úgy kellett Piton után szólnia, mert a férfi már jó pár lépéssel eltávolodott tőle.
- Mi járatban van errefelé? - érdeklődött Zana keresett udvariassággal, mintha hétköznapi találkozás lenne normális emberek közt, és kiélvezte a pillanatot, mert Pitonról köztudott volt, mennyire gyűlölte az üres bájcsevegést és kötelező társasági jómodort; játszani az átlagos embert, magasról tett erre. Még azt is megjegyezte, hogy milyen régen találkoztak, csak hogy teljesebb legyen a játék, pedig csupán az elmúlt éjszakát töltötte a londoni lakásában.
- Mókusokat etettem a Hyde parkban. És köszönöm, átadom a jókívánságait a nénikémnek - komédiázott csúfolódva a férfi, és Zana elmosolyodott, milyen kifordított életet éltek.
Pitonon szövetkabát volt, a megszokott talár nélkül úgy festett, mint akármelyik járókelő, és Zana úgy méregette hunyorogva, mintha nehezére esne hozzászokni a látványhoz. Igorral kapcsolatban történt vele utoljára ilyesmi: amikor eleinte, a nyári szünetekben megjelent náluk, nem tudta, hogyan viselkedjen vele; olyan érzés volt, mintha egy tárgyat nem a helyére tett volna vissza; akár egy bicikli a szoba közepén.
Piton nem nézett rá. Azt a csapat gyereket figyelte, amelyik a közelben várakozott vidám ujjongással. Az jutott az eszébe, mennyire utált gyerekkorában a városba jönni a szüleivel - mellőzöttség szülte alaktalan félelmével attól rettegett, hogy a nadrágszárak és harisnyába bújtatott női lábak számára homogén, fejetlen tömegében magára akarják hagyni. Észrevette, hogy Zana kíváncsian vizslatja, és ez magához térítette.
- Ha már itt tartunk, merre járt ezen a szép napon? - fordította a nő ellen a saját fegyverét.
Zana elnézett az emberek feje felett. Mintha a járókelőkkel, autókkal és buszokkal együtt az egész világ elsietett volna mellettük, az üveg csillanású épületek, vaskerítéses parkok és villanypóznák, csak az a két betonlap maradt a helyén, amelyen álltak. Furcsa volt Pitonnal ácsorogni a járda közepén, annyi ostoba titokkal és eretnek tudással a muglik közt - ez az érzés visszarepítette Velencébe, és ettől lángra gyúlt az arca.
- A Science múzeumban - hazudta, a mellettük üvegesen villanó épületre bökve. Piton rámeredt, mint aki azt latolgatja, valóban képes-e mugli múzeumokat látogatni. - Volt már benn? Nagyon érdekes.
- Nem érdekelnek a muglik csecsebecséi meg nevetséges játékszerei.
- Pedig lenyűgözően pótolják a varázslatot. Sokkal találékonyabbak, mint a varázslótársadalom.
Piton szemöldöke leheletnyit megemelkedett, de nem szólt. Egyszerre tűnt kihívónak, és végtelenül unottnak - ennek a mestere volt.
- Sosem gondolta azt, hogy minket elbutított a varázslat? Hogy nélkülük mi sem tartanánk ott, ahol?
- Mi a fenéről beszél? Ne nevettesse már ki magát - hördült fel a férfi. Kicsit olyan arcot vágott, mintha konkrétan magáról hallana bírálatot. Zana fellelkesült; ez is olyan dolog volt, amiről sohasem beszélt még, de az elmúlt pár év nagy világjárása után nem tudott többé figyelmen kívül hagyni. Egy olyan háttérben, mint amit a Durmstrang jelentett a mellüket fennhangon döngető varázslók közt, még csak fel sem merült benne, hogy lehet másképpen is látni a dolgokat.
- Arról, hogy míg a mi világunk gyakorlatilag több száz éve változatlan, azokat a vívmányokat leszámítva, amiket tőlük loptunk el, az elmúlt ezer évben a fejlődésükkel ők mozgatták előre a világot. Nézzen körül. Nélkülük nem lenne Kóbor Grimbusz vagy Roxfort Expressz, a Durmstrang hajója, fényképészet vagy könyvnyomtatás. Ők autóban ülnek, míg mi a seprűnkre fagyunk. Amíg mi feltalálunk néhány új varázsigét és felhasználjuk az ő találmányaikat, ők mi mindent létrehoztak. És ettől érezzük mi magunkat olyan felsőbbrendűnek? Kicsit irigylem őket - vallotta be enyhe mosollyal. - Sokkal nagyobb varázslatnak tűnik ezeket a dolgokat létrehozni, mint megtanulni a begyűjtőbűbájt.
Piton egy pillanatig úgy bámult rá, mintha valaki mást látna. Nem azért, mert bármi meglepőt talált abban, amit hallott - csak azért volt különös, mert valahol még mindig úgy gondolt a nőre, mint egy oldalra Karkarov kódexében, mint akinek az akaratát és véleményét eltéphetetlen szálakkal az oroszéhoz varrták, együtt mozdult vele, amerre csak rántották, hiába cáfolta már ezt meg néhányszor. Sosem akarta észrevenni, hogy Zana valamikor a múltban a húsát is szétszaggatva félig már letépte magát Karkarovról, és ha utána is ment még olykor, az mindig vérrel és fájdalommal járt, mindig szakadó szövettel és sebbel, megfeszülő, elpattanó cérnával. Talán védekezés volt ez a maga részéről, talán csak megkímélte magát a fáradságtól, mert így egyszerűbbnek tűnt. Talán csak a marionett-pillanatokat látta meg, mert azok őt igazolták.
- Ez most Dumbledore hatása? Vagy esetleg Karkarové? - kötött bele azért jóleső iróniával. - Vagy ezért a negyed rész muglivér felel?
- Te jó ég - sóhajtott a nő lemondóan, és fel sem merült benne, hogy Piton egészen más okból kötekedett -, hogy lehet ilyen szemellenzős? Vannak tanok, amiket nem lehet kiirtani? - szegezte neki kajánul, mert tudta, mennyire gyűlölte, ha póráz-gondolkodással vádolták, ha úgy kezelték, mint egy fekete bábok közül kiemelt és átfestett gyalogot, de azért csak feketét. Sosem tudott igazán rájönni, vajon azért, mert vérlázítóan hamis állítás volt, vagy mert fájdalmasan pontos. Még csak nem is sejtették, hogy éppen ugyanazon gondolat körül forognak mindketten a másikkal kapcsolatban.
- Ennek semmi köze ehhez. Nagy és csillogó termeszvárat építettek, ez kétségtelen, de attól még csak termeszek - felelte Piton lekezelően, és az sem érdekelte, hogy hamisan csengtek a szavai. Néha az volt az élvezet, ha ellent mondhatott olyasminek, ami bizonyos fokig inkább tűnt igaznak, mint nem, és néha meg akart harcolni olyan csatákat, ahol ő látott tisztán, és mások nem, mert amikor szembement a világgal valahogy élőbbnek érezte magát.
- Ingyenes a belépés - jegyezte meg Zana pimaszul, és Piton rájött, hogy a nő számára is világos, mennyire csak póz volt a megjegyzése, nem pedig valós vélemény.
- Karkarov mit szólt az eretnek gondolataihoz? - kérdezte, és valóban kíváncsi volt.
Zana felnevetett, furcsa kis mosoly feküdt az ajkain, távolba vesző és szomorkás.
- Az eretnek gondolataimat megtartottam magamnak. Biztos meglepi, de enélkül is volt épp elég dolog, amiért kritizálhatott - nevetett rá könnyeden, és mindketten tudták, hogy tálcán kínálja a lehetőséget a férfinek, csak le kellett csapnia a labdát.
Piton tényleg valamiféle csípős megjegyzést akart tenni, hogy mennyire igaza van, de a torkán akadt a válasz, és csak erőtlen bólintás lett belőle. Mintha minden elhalkult volna, az utca zaja, a női cipők finom klikkegése a betonon, a vakon acsarkodó undor a mellkasában, és hirtelen értelmetlennek és nevetségesnek tűnt az elmúlt hónapok kakasviadala kettejük közt, egymás húsának tépkedése, amikor minden győztes támadás egyben vereség is volt. Mintha valaki hidat rajzolt volna az ösztönszagú velencei éjszaka és e közé a pillanat közé. Most először fordult elő, hogy nem akarta mindenáron visszanyomni a mélybe, úgy tenni, mintha meg sem történt volna, mintha az akaratán kívül esett volna akkor minden - félig talán így volt, részben, azokban a mozzanatokban, amik túl régóta ültek benne kiforrottan, belé ékelődve, de a másik felét már képtelen volt tagadni.
- Hova indult? - kérdezte, és kivételesen érdekelte. Észre sem vette, hogy önkéntelenül a rongyosra gúnyolt társasági csevej vonalát viszi tovább. Ők sosem kérdeztek ilyesmit komolyan egymástól, sosem ilyen hangsúllyal, számítás nélkül.
Zana már régóta nem tudott igaznak hazudni semmit Piton előtt, nem azért, mert a férfi belélátott volna, hanem mert a hirtelen nevet kapott érzelmek életlenné tették a fegyvereit, de az igazat sem bírta megmondani, mert ismerte annyira Pitont, hogy tudja, miképp vélekedne róla.
- Mókust etetni a Hyde parkba - felelte erőtlen félmosollyal.
Piton szeme megrebbent, és kocsi-tülkölve, fékcsikorogva tért vissza belé minden kiábrándító hazugság, minden egyes titok, klikk-klakk, minden vád és sérelem, ami köztük tornyosult. Zana, aki hosszú hetek óta minden idegszálával a férfit figyelte, félig önvédelemből, félig öntagadó érdeklődésből, most az öngerjesztő titkolózás árnyékában csak későn vette észre ezt. Nem szólalt meg egyikük sem. Egymást nézték, tartózkodón. Bezárultak. Két pogány harcos voltak, hatalmas, bronzveretes tölgypajzsuk, rostélyos sisakjuk mögül meredtek egymásra, tüskés buzogánnyal, talizmánnal felszerelkezve, és olyan nagyon megpihentek volna már. Bár porrá őrölte volna valami égi hatalom minden fegyverüket, egyszerre kettejükét! Máshogy nem omlanak falak. Háborúban nincs bizalom.
- Csak vigyázzon, el ne csapják a hasukat! - vetette oda Piton, és köszönés nélkül faképnél hagyta. Azt hitte, ezt az egy pillanatot, a két ágyúdörej közti csendet is így hagyhatja maga mögött, de még csak nem is látta, hogy ebben is tévedett, hogy ettől minden olyan lett benne, mint a napon felejtett tárgyak, tompa és színtelen.

*

Mintha nem is március lett volna. A letaposott hó megfagyott, és ocsmány szürke jégpáncélt hagyott maga után. Néha úgy tűnt, soha nem akar már előtűnni a nap, a felhők úgy megtelepedtek a vidéken, mint egy fullasztó, súlyos takaró. Londonban, a házak és autók sűrűjében nem volt ennyire nyilvánvaló, ennyire nyomasztó, mint a Roxfort végtelenbe futó birtokán. A nyílt terület összezsugorodott, mintha üveggolyóba zárták volna, fröccsöntött kastéllyal, műanyag hóeséssel.
Két tesztrál merészkedett elő a Tiltott Rengetegből, vak szemeikkel hátborzongatóan festettek az erdő sötét hátterében, szögletes, csontos alakjukkal nagy, letört gallyaknak látszottak. Általában kerülték az embereket, a fák közt rejtőzködtek. Különös volt, hogy előjöttek - minden megzavarodott kissé, a varjak is továbbvándoroltak délre, mintha tél közeledne, nem tavasz. Tesztrált látni rossz ómen, Igor anyja mondogatta ezt gyakran. Állítólag amikor meghalt, a férjének volt képe egy tesztrálok vontatta halottaskocsival a temetőbe vinni, és azon csúfolódott, hogy most már nem lehet rossz ómen neki egy egész istállónyi sem. Az egész család csupa figyelem volt egymás iránt.
Zana az orráig felhúzta a sálat, de így is cserepesre szárította az arcát a hideg. Frics idétlen füles sapkában egy vödörből szórta a homokot a kaputól a bejáratig futó ösvényre. Zana sosem értette, minek kell az iskolának egy kvibli gondnok, amikor a sarat feltakarítani vagy az utakat járhatóvá tenni akár bármelyik kisdiák alkalmas lett volna egyetlen pálcaintéssel. Ehelyett elnézték, ahogy Frics lapáttal vagy seprűvel a kezében végigkáromkodja az egész évet. Talán ő is Dumbledore gyűjtőszenvedélyének része volt, kentaurok, vérfarkasok, menekültek és ex-halálfalók közt tökéletesen elfért, groteszk Noé bárkája volt az egész iskola.
Odabent szombathoz képest szokatlan csend honolt, a diákok java része Roxmortsban töltötte a napot a tanárok vigyázó tekintetétől kísérve. Fenn a második emeleti lépcsőfordulóban Dumbledore és Piton jött vele szemben. Az igazgatón útiköpeny volt, és kutyafuttában magyarázott a bájitaltanárnak.
- Á, Zana, már kerestem - üdvözölte, amikor közelebb értek. - Jó híreket kaptunk. Egy titkos befektető jelentős összeget juttatott a Csorobanka rendelkezésére, így elkerültek a szakadék széléről. A Gringotts nem repes az örömtől, mondanom sem kell, mindenesetre Voldemort lemondhat erről a tervéről. Azt hiszem, nagyon hálásak lehetünk ennek a jótevőnek - és úgy hunyorgott Zanára, mint egy csapnivaló összeesküvő.
- Ez tényleg jó hír - mosolygott a nő, nem is annyira az esemény, mint az emlék miatt. Vagy talán az a tény olvasztotta ki a gyomrát, hogy Dimitar Petkovról talán lehullott minden neheztelés. Dumbledore közben sietve elköszönt, hogy dolga akadt, Zana alig vette észre; fejben már azt a levelet fogalmazta, amit a dauphinnek küld majd. Nem tudta, hogy kiült az ajkára az a különös mosoly, amit csak a bolgár láthatott, mert vele szemben mindig máshogyan mozdult az arca. Úgy, ahogy talán csak akkor, amikor még élt az apja. Piton nem tudta ezt, félreértette ezt a csendes, bensőséges örömöt, mert ugyanúgy ismeretlen volt előtte, mint minden érdekeket mellőző emberi kapcsolat.
- Egy ajtó bezárult, már csak száz ablak maradt nyitva számára - jegyezte meg nyersen, mert megint kizárták valamiből, ami Dumbledore és Zana között született, és puszta bosszúból el akarta venni a fényét. A Csorobanka és az igazgató kelet-európai mesterkedései kívül estek az ő látóterén, és zavarta a tény, hogy Zana is éppen úgy lehet az árnyéktánc része, mint ahogy ő, mások előtt titkos mozdulatokkal; csak Dumbledore ismerte a koreográfia minden részletét. Legalábbis Piton így hitte.
Zana zavartan ránézett, mint aki álomból ébred. Először nem is értette, miről beszél a férfi, de aztán úgy zakatolt vissza minden dicstelen, kiábrándító esemény az agyába, mintha egy vonat szaladt volna belé hátulról. Önző módon nem érdekelte, mit jelent ez a hír a nagyok szintjén, a terepasztal felett, csak a saját kis életére vetett képet mérlegelte, de Piton visszarántotta a valóságba.
- Maga aztán tudja, hogyan kell letörni az amúgy is szárnyaló lelkesedést - a mosolya inkább egy sóhaj volt, ahogy fáradtan a lépcsőre ült. A csizmája sáros foltot hagyott a márványon. Mintha hetek teltek volna el azóta, hogy délelőtt összefutottak, ködös, de súlytalan szavak közt.
Piton a helyén maradt, belesimulva a kiszögellések sötét hátterébe, még az árnyéka is egy volt a tartóoszlopok árnyékával, onnan nézte őt úgy, mint aki már nagyon jól ismeri. Néha valóban így is volt; amikor megnőni látszott a világ, mindig megérezte a változást a nőben, vagy ilyenkor Zana talán csak azt hitte, hogy ő megy össze, mindegy is volt, Piton úgy látta maga előtt ezeket a zsugorodásokat, mintha mindig is ismerték volna egymást.
- Ide nem lelkesedés kell, hanem elkötelezettség. Nem hímzőszakkörre toboroz fonott hajú lánykákat - oktatta ki kíméletlenül.
- Sajnálom - ingatta a fejét a nő, majd úgy döntötte a korlátnak, hogy a haja az arcába hulljon. Úgy érezte magát, mint aki szurokba hempergőzött, és azt hitte, ez a mozdulat majd elkendőzi ezt a félelemmel vegyes iszonyatot. - Én nem tudom olyan tárgyilagosan szemlélni, mint maga.
Piton némán figyelte. Egyikük sem szólt, csend volt, csak a nagyteremből hallatszott fel tányércsörömpölés.
- Benn járt nála, igaz? - kérdezte végül a férfi. Zana felkapta a fejét, a száján a kérdés mintha darabjaira hullott volna valamiféle kiábrándultságban, amit nem lehetett mihez kötni. Piton leereszkedő arccal görbítette le az ajkait: - Érzem a szagán. Látszik az arcán. Mindig nyomot hagy, nem csak azon, akit ott tartanak.
Ő már csak tudta, a sárgapecsétes levelű apával - még a papírlapnak is olyan szaga volt, mint annak a tébolyult levegőjű komor kastélynak az isten háta mögött, ahol kőfalak és ablakrácsok tartották benn a világ összes képzelgését. Hetekig nem bírta levakarni magáról, mintha egy réteg megkövesedett korom lett volna, pedig csak egyszer volt benn, és nem ment tovább az igazgatói irodánál. Az apja nem érdekelte, a kertben véletlenül futott össze vele, az egyik padon állva vitázott a levegőbe. Úgy ment el mellette, mintha életében nem találkoztak volna még. Most Zana látszott ugyanolyannak, mint egykor ő, beleült a pórusaiba a zárt osztály minden zsibbasztóan bomlott molekulája, elvette a haja fényét, mintha homályos, piszkos üveg mögött ülne. Olyan volt, mint egy műanyag baba egy elhanyagolt kirakatban, ahol kiszívta az életet is belőle a nap, ahol minden olyan törékenynek és értelmetlennek tűnt, ami az üvegen kívül várta. Tudta, hogy fejben azt a vonalat vizsgálgatja, ami olyan határozatlanul és rejtélyesen húzódott a két világ közt. Nem tudta hibáztatni ezért. Egykor ő is képes volt órákig megfigyelés alatt tartani önmagát, jeleket keresni, nyomokat a családfában és génkombinációkat számlálni, hogy rá is várhat-e ugyanez, amíg végül felemelte róla ezt a nehéz ködöt a mindennapok monoton és kiszámítható forgása.
- Minek ment be hozzá? - kérdezte azért, mert ebben igenis hibásnak látta. A szitakötő-vergődésben. Abban, hogy megint kénye-kedve szerint önként a szakadékba vetődő öszvér volt, de most először nézett magába, miért ingerli ez. Talán azért, mert számára felfoghatatlan volt, és ezzel kitágíthatatlan, merev határokat rajzolt a saját képességeibe; vagy talán mert megérezte, hogy ez is olyasvalami, amiben neki nem lehet része, a súlytalan zuhanás szabadságában. Nem tudta volna megmondani, irigyli vagy szánja érte. Zana tudhatta, hogy a haja égnek áll az ilyesmitől, mert a hangja szinte rögtön elhalt a magas csarnokban, ahogy azt felelte, tartozott neki ezzel. Piton nem akart felfortyanni, mert nem volt értelme, mert nem számított semmit, mégis újfent túllépte azt a határt, ami örökösen elválasztotta mindenki mástól. - Ugyan kinek? Andromeda Blacknek? Egyáltalán felismerte magát? Vagy a lányának? El fogja újságolni neki, hogy benn járt az anyjánál?
Zana megbántottan nézte, mert ő meg azt nem értette soha, miért olyan vérlázító ez, miért olyan megfejthetetlen.
- Nem, nem nekik, magamnak - vallotta be halkan, kicsit restellkedve. - Meg annak az Andromedának, aki előtte volt.
- Egek, hogy lehet ilyen szentimentális?! Ez nem az ő koruk - horkant fel a férfi. Ingerelte ez a lágyság, akár a hegedő sebeket a legfinomabb ruha; volt ebben valami idegtépően irritáló, mégis úgy nézte, mint egy ritka vadat valamelyik bestiáriumban. Mintha csak egy befejezetlen bejegyzés lenne, ami még hosszú kutatómunka után szerkesztésre vár. Az őrületbe kergette azzal, hogy állandóan a múltba süllyedt. Épp őt, aki ezer éves sérelmeket úgy gyűjtögetett, mint más a gombostűre tűzött rovarokat; csakhogy Zana nem keserűségből, nem erőt merítve tette. Olyan volt, mint aki nem bírja rávenni magát, hogy megegye az utolsó kocka csokoládét, és még akkor is a fiókjában őrizgeti, amikor már rég megkukacosodott. Meg akarta fejteni a nőt, lebontani a végső esszenciájáig, mintha egy bájital kulcselemét keresné, de nehéz lett volna megmondani, hogy azért, hogy jobban megértse, vagy hogy magába építhesse.
- Szeretném hinni ... - akart visszavágni a nő, de inkább lenyelte a mondat végét. Piton így is kinevette.
- Mit? Hogy megtenné magáért? Hát, ő már nem nagyon fogja meglátogatni a diliházban. Viszont akár egy szobába kerülhetnek - szúrta oda kíméletlenül. Zana csak hallgatott. Azt hitte, megfullad attól az egy kérdéstől, amit már napok óta fel akart tenni valakinek, bárkinek, akinek csak egy kicsit is hitt a szavában.
- Már nem fog rendbejönni, igaz?
Pitont nem érdekelte. Úgy rázta le magáról a kérdést, mintha száraz falevél lenne:
- Honnan tudjam? Nem vagyok gyógyító. Kérdezze meg őket a Szent Mungóban.
- Tudja jól, milyen ostobák - jegyezte meg már-már unszolva. Piton egy ideig csendben méregette, és szárazon megjegyezte, hogy ő is nagyon jól tudja a választ, minek őrlődik ezen.
- Jól elfér ott Longbottomék mellett - tette hozzá nyersen. Zana összeszorította a száját, mint akit gyomron rúgtak.
- Hogy lehet ilyen részvétlen?
- A háborúk áldozatokkal járnak - fortyant fel a férfi. - Néha a békék is. Azok csak igazán. Mit gondol, hol lennék, ha minden áldozat felett elkezdenék siránkozni?
- Nekem ez nem megy - temette az arcát a kezébe a nő. Úgy érezte magát, mint aki zátonyra futott; megfeneklett egy olyan folyóban, ahol ő csak visszafelé akart evezni, árral szemben, evezők nélkül. Távolról, történelemkönyvek lapjain valahogy minden olyan egyértelműnek látszott, ott nem mentek le a nyomorúságos kis egyéni vereségek szintjéig, a nagy motivációk, eszmények és zászlót lengető táborok személytelen, száraz egymásnak feszülésében sohasem látott dilemmát, ott csak a vagy b volt, és nem számolta, mivel jár akármelyik is. - Én nem tudok átlépni felettük.
- Te jó ég, miféle anyagból gyúrták magát? Minden veszteséggel egyre puhább lesz, ahelyett hogy egyre keményebbé válna - megint nagyítóval nézte, mérőszalaggal, műszerekkel felszerelkezve, mint egy természetkutató, megint valami idegen lény volt a nő, akiről feljegyzést kellett készíteni, és nem azért, mert ritka volt, hanem mert az a környezet, ahonnan jött, amit maga mögött hagyott, és mindaz, amire képes lett volna, úgy viselkedett, mintha valaki más részét képezte volna. Nem tudta eldönteni, hogy Zana erőnek erejével nem vett ezekről tudomást, vagy valóban elhagyta mindezt, mintha felesleges kolonc volna a nyakán. - Hogy bírta ezt Karkarov?
Zana mosolygott, hogy éppen így, de a mosolya elhalt két szó között, amikor Piton azt felelte, most először érez sajnálatot a másik férfi iránt. Nem tudott Igorról beszélni, a levele óta a neve már nem is csak puszta zuhanás volt; úgy tört össze a súlya alatt minden alkalommal, mint egy üvegpohár. Mint az az üvegpohár réges-rég, Igor kezében.
- Szedje össze magát. Ez háború, nem holmi kocsmai civakodás. Mit gondol, amíg Dumbledore elsakkozgat a Minisztérium és a koboldok feje felett, odakinn megáll az élet? Nem az utca emberére gondolok, őket vakságban tartják. Tudja jól, milyen gépezetek mozognak ilyenkor a háttérben, biztos vagyok benne, hogy Karkarov beszélt erről... - ismerte az oroszt, biztosra vette, hogy a külön bejáratú gyóntatószékén mindent elmondott, ami a birodalma mozgatásához szükséges volt, a tervrajzokat, minden csavar helyét a rendszerben. Alapos volt, mindig tudta, merre kell csúszni-mászni, és egy-egy lépés mekkora lepkeszárny verdesést jelentett és mikor indított tornádót. Csak azt a másfél évvel azelőtti estét nem látta előre tisztán, ami visszaűzte a patkánylyukba, és kilökte a félkész, mállatag tanítványát a hirtelen élővé és három dimenzióssá váló fogaskerekek közé. Zana elzárkózva gubbasztott a lépcsőn, ujjai az ölében céltalanul forgatták a kabátja gombjait. Belebonyolódott a fémkerék forgások és tengelyek világába, belülről nem látott át semmit, és nem is nagyon akart. Piton nem értette magát, miért akart olyan kínkeservesen változtatni ezen, miért őrölte fel a türelmét, hogy Zana megelégedett egyetlen alkatrész tanulmányozásával, és nem nézte, milyen szerepet játszik az a nagy egészben. Az elmúlt napokban úgy faggatta, mintha vizsgára készítené fel a nőt. Neveket kérdezett, számokat, hogyant és miértet, nem is annyira érdeklődésből, inkább mindet egy-egy jól irányzott ébresztő rúgásnak szánta az alvó sárkány oldalába. Nem is sárkány volt; Piton azt mondta neki, olyan, mint egy megvénült, reumás kandúr, ami beletörődő lustasággal hever a rongyszőnyegén. Mindketten utálták a macskákat, úgyhogy a sértés talált.
- Ismeri az Ázott Varjút? Tudja, mi történik ott kedd esténként a zárt ablaktáblák mögött? Olyankor vendégeket sem fogadnak. Ott van az összes jómadár, akit Velencében a Doge-palotában láttam. Emberek, akik a maguk országában rémisztően közel vannak a tűzhöz. Kedd este csak megnyomják a gombot, kimondják a varázsszót, és kibomlik minden. Terjed.
Néhány nappal azelőtt Dumbledore mondta, hogy néha az az érzése támadt, olyan eszelős gyújtogató sarkában loholnak, aki válogatás nélkül perzselt fel mindent, és lehetetlenség megmondani, hol bukkan fel legközelebb; ismerte őket, kihasználta, hogy nem hagynak porrá égni semmit. És amíg ők pokróccal csapkodták az első lángokat, amaz tovább is ment lángba borítani valami mást, bármit, elvágva őket egymástól. Mindig egy lépéssel előttük. Egy ókori császár kiáltására emlékeztetett: oh, csak egy nyaka volna a római népnek! Ha nem tudta egy csapással lefejezni az egész varázslótársadalmat, hát egyenként vágta le a végtagjaikat. Pár nappal később ő maga lepődött meg a legjobban, milyen találó hasonlatot használt akkor.
- Tehát ott volt valamelyik este - jegyezte meg szétszórtan Zana. Piton foga megcsikordult a bosszúságtól. Egy pillanatra majdnem leállt kiabálni vele, hogy ne ragadjon már le egyetlen szónál, mint egy ostoba gyerek.
- Mit számít? - torkollta le, szinte félresöpörve a nő megjegyzését. - Érdemes lenne megnéznie a listát a falon. A kezdetektől fogva Dumbledore vezeti. De találna ott más ismerős nevet maga is. Hangulatos hely.
Látta a nőn, az elsötétülő pupilláin, hogy tudja, kire gondolt, kinek a neve dobogós azon a listán. Csak a szempillája rebbent meg. Mind a ketten Zana ökölbe szorított kezét nézték, mintha látszana benne az a Karkarovhoz kötődő átokheg, mintha az mutatná, hogy áll a helyezése a népszerűségi rangsorban. Zana az ajkába harapott, és Piton tudta, hogy témát fog váltani, mert ez is olyan dolog volt, amit magával vitt a szobája mélyére, hogy elrágódjon rajta órákon, napokon át, forgassa a szájában, mint egy tövig lerágott csontot, és aztán sajgó fogakkal félretegye, mert nem tud megbirkózni vele. Ebben legalább nagy részben hasonlók voltak. Zana úgy állt fel a lépcsőről, mintha szó nélkül el akarna tűnni, hirtelen elindult lefelé, aztán eszébe jutott, hogy a szobájába indult és megfordult.
- Tudja ki tette? Andromedával - cövekelt le két lépcsőfok közt. Piton meg sem moccant, úgy állt ott, mint aki már nagyon régóta várta ezt a kérdést, és most volt az arcán valamiféle káröröm, ahogy kihívóan csendben maradt. Zana keserű, kiábrándult mosolyra húzta a száját: - Hát persze, hogy tudja.
- Én voltam. Ez elég kézenfekvő - jelentette ki a férfi, és megint vizsgáztató volt. Zana egy kézlegyintéssel felelt csupán, nem is azért, mert nem nézte ki a férfiből, inkább mert nem állt össze a kép. Vagy mert akart egy bűnbakot, akit gyűlölni lehet, és Piton már nagyon régóta nem volt megfelelő a szerepre.
- Valamelyik halálfaló volt - dörgölte meg a halántékát, és szándékosan figyelmen kívül hagyta Piton gúnyos szisszenését, és a kérdő szemöldök-rándulást, hogy ő mégis minek számít. Tudta, hogy ingerli vele a férfit, mert megalapozatlan bizalomnak tartotta, és abba a tudatalatti, ki tudja honnan származó kényszerbe, hogy őt is a saját örökké kétkedő képére faragja, ez nem fért bele. Sosem kérdezte meg magától, hogy valóban feltétel nélkül bízik a férfiban, vagy inkább csak túl gyenge szembemenni vele. Vagy önmagával. - Nyilván a Nagyúr parancsa.
- Ebben téved - szaladt ki Piton száján. Túlságosan élvezte ezeket a vaktában feltett kérdéseket ahhoz, hogy egyszerűen elsétáljon. Pedig azt kellett volna, mindvégig azt kellett volna az első perctől kezdve. Mennyi mindent megspórolt volna magának, belegondolni is szédítő volt. Mégsem bírta rávenni magát most sem. - Ennek az egésznek nincs semmi jelentősége. Nem része a nagyobb tervnek. Gondolja, a Nagyúr örülne, ha bezárnák a Roxfortot? Tavaly, amikor a Minisztérium eltávolította Dumbledore-t, tajtékzott a dühtől, mert így nem tudta szemmel tartani, és Dumbledore szabadon járt-kelt, őrszemek nélkül. Nem én vagyok az egyetlen, aki figyeli a lépteit.
- De ha nem az ő parancsa volt, akkor mi? Egyéni akció? Miért? - meredt rá Zana. Megint a régi játékot játszották, olyan volt, mint valamiféle pogány tánc, ritmustalan, harcot mímelő és minden kellem nélküli. Úgy vizslatta a férfit, mintha az arcán lenne a válasz, és belül titkos ritmussal vert a szíve, hogy ezt színjáték nélkül teheti most, nem a haja függönye mögül, nem lopva a Nagyterem másik végéből, leválasztani a vonásait a belesimuló árnyékoktól. - Valaki jó pontot akart szerezni, de visszafelé sült el?
Piton csak annyit felelt, hogy talán.
- Minek foglalkozik ezzel? A Blackek generációk óta néhány kivétellel úgyis mind elmebajosak. Ez a sorsuk - tette hozzá nyilvánvaló kárörömmel. Ősi ellenségeskedés beszélt belőle, folyosói gerillaharcok csúfos kudarcai és egymás nyakára taposó halálfalók részvétlen közönye.
- És Narcissa Malfoy? - kérdezte a nő, és merően figyelte a kiolvashatatlan arcvonások kőmaszkját. Tisztában volt vele, hogy Piton jóban volt Malfoyékkal, miközben belül ugyanúgy gyűlölték egymást, mint a Nagyúr összes többi pribékje. Azt is tudta, hogy éppen annyira undorodott a férfi a rendtagok közti bajtársias szellemtől, mint amennyire mulattatta az ellentáborban a halálfalók dicső seregének torokmarcangoló utálata egymás iránt, a sok egymásra féltékeny, de az egy akaratban a másiktól függő, összeláncolt szánhúzó kutya torzsalkodása.
Piton teljes apátiával megjegyezte, hogy Narcissa egy süllyedő hajón ül.
- És vajon hol kapott léket az a hajó? Az orrán, ami a Minisztérium felé mutat? Vagy a tatján, amit a Nagyúr lök? - firtatta Zana becsmérlően, és nagyvonalúan elfelejtette, hogy olyasmit vet Malfoyék szemére, amit Igornak készséggel elnézett éveken át.
- Ki tudja, talán mindkettőn - vont vállat Piton, és tudta, melyik kérdés következik. Akármennyire vaktában lövöldözött, valahogy mindig ráérzett a dolgok nyitjára.
- Ők voltak, ugye? - szólalt meg Zana csendesen. Elnézett a férfi mellett valahova a folyosó mélyére, mintha képes lenne átlátni falakon egészen odáig, ahol az eset történt. Néha még most is úgy ment el azon a szakaszon, hogy az ablak mellé húzódott, mintha a gyerek láthatatlan holtteste ott heverne a padlón. Mintha az az ismeretlen Andromeda elvadult arccal még a sarokban gubbasztana.
- Akár ők is lehettek volna, de mint tudjuk, én tettem.
- Miért védi őket? - csattant fel a nő türelmét vesztve. Ingerelte a Malfoy család, az aranyhajú hercegek fennhéjázó önreklámja, és eszébe sem jutott, hogy talán azért van ez így, mert Lucius mindig is Igor nagy ellenlábasa volt a Nagyúr kegyeiért folyó kétes dicsőségű harcban, a Konzisztórium vért köpő nagykutyáinak viadalában.
- Nem védem, csak semmi köze hozzá.
- Már miért ne lenne? Kedveltem Andromedát...
- Ahogy biztos sokan mások is, akiknek ugyanúgy nem fogom az orrára kötni. Egyébként is, mi van, ha ő tette? Odamenne a kúriájába, és az asztalra csapna? Felejtse el!
Zana megfeszülő állal lenyelte a visszavágást; Piton úgyis azt mondta volna, hogy gyerekes. Mindketten tudták, hogy nincs tovább.
- Mond az a név valamit, hogy Pietro della Palza? - kérdezte hirtelen a férfi. Zana megzavarodva nézte.
- A pálcakészítő Firenzéből?
- Eladta az egész üzletét, a párizsi fiókot is beleértve a maga Schwindler barátjának. Van ötlete, mit akarhat vele?
- Schwindlernek? Ő műkincskereskedő, nem foglalkozik ilyesmivel. Csak akkor érdeklik varázspálcák, ha a tulajdonosuk már legalább száz éve halott, és a neve benne van a Híres Varázslók és Boszorkányokban - szögezte le becsmérlően, és nem bírta letörölni az undort az arcáról. - Gondolja, hogy della Palzának volt a birtokában egy ilyen?
- Fogalmam sincs. De gondolja, hogy ezért el kellett volna adnia mindent? - szegezte Zanának, mintha az ő hibája lenne az egész.
- Sajnálom, nem látok bele Schwindler lapjaiba. Különböznek a módszereink - húzta el a száját cinikusan, és felfelé indult a lépcsőn. Két évvel korábban habzó szájú kutyaként vetette volna magát Schwindler után, hogy kiszimatolja, miben sántikál, puszta perverz élvezetből, mert a német úgy irritálta, mint senki más, és az sem érdekelte, hogy Igor tiltása ellenére cselekszik. Most már csak akkor tette, ha Dumbledore megkérte rá. Talán azért, mert most már valaki más állt mögötte, a nevét összekötötték a Nagyúréval, és az ő nyomát követni olyan lett volna, mintha szakadékba nézne.
Piton úgy szólt utána, mint aki idáig tartogatta a mondanivalóját, és ez jellemző is lett volna rá. Zana már a következő emelet előtt járt, át kellett hajolnia a korláton, hogy lássa a férfit.
- Érdekli, miért mozdultak meg a déróriások? - egy pillanatig kivárt, pedig tudta, hogy Zana nem teszi fel a kérdést, ahogyan Zana is tudta, hogy anélkül is csak arra vár, hogy elmondhassa végre. A haja előrebukott, és beárnyékolta az arcát, ahogy lenézett Pitonra, ujjai a korlátra fonódtak, ösztönös mozdulat volt, talán mert elég volt ránéznie a férfi arcára, hogy nyugtalan legyen. - Meggyőzésben igen hatékony fegyvernek tűnnek, ugyanis tegnap délután a Durmstrang igazgatótanácsa megválasztotta az új igazgatót. Kérdeznie sem kell, Antonin Dolohov az.
- Micsoda? - bukott ki belőle. Piton sosem értette, hogy lehet benne ennyi rémület egy olyan emberrel szemben, akivel sohasem találkozott még, és olyan ostobán vakmerő más esetekben, amikor nagyon is nyilvánvaló a veszély. Nem tudhatta, hogy Dolohov azt jelentette Zanának, amit Igorból sosem látott, de tisztában volt a létezésével. Azt az oldalt, azt a múltat, amit el akart felejteni, aminek nem volt része kettejük kapcsolatában, és mindent, amit félelmében elképzelt arról az Igorról, belesűrített Dolohovba.
Zana émelyegve a korlátra nehezedett, szinte eggyé vált a márvánnyal, olyan mereven feszült neki. Úgy érezte, mintha most zárult volna le végérvényesen egy korszak. Amíg üresen állt az igazgatói szék, kicsit olyan volt, mintha Igort várná vissza. Mintha az is olyasmi lett volna, ami még az oroszhoz tartozott, a birtokkal, kapcsolatokkal, titkos bankszámlákkal, és talán vele együtt.
- Sohasem tudták megválasztani a megfelelő embert - közölte Piton kissé kárörvendve. Zana nevetése tompán kongott.
- Ebben téved. Az ostoba, de gazdag kölyköknek éppen ő volt a megfelelő - mondott ellent szelíd iróniával, és szó nélkül továbbment a szobája felé, mert hirtelen az ötlött az eszébe, hátrahagyhatott-e Igor valamit az iskolában, ami veszélyt jelent Dolohov kezében, valamit, ami a nyomára vezetheti, és a puszta gondolattól elszorult a torka. El sem tudta képzelni, milyen lehetett az az éjszaka Igor számára, hova menekült a Roxfortból, mennyi ideje lehetett arra, hogy biztonságos helyet találjon magának, és eltüntessen mindent, ami nem jó, ha szem előtt marad. Miközben becsukta maga után az ajtaját, próbált úgy tenni, mint akinek nem bűntudat kúszott a gyomrába, hanem valami egészen ártatlan érzés.
Az ablakból lenézett a Roxfort szaggatott lankáira, de egészen mást látott. Mindig Igor birodalmának utolsó bástyájaként tekintett az iskolára. Az orosz utált mindent, ami oda kötötte, a kiharcolt tekintélyét leszámítva csak nyűg volt a diákok felett uralkodni, de a lehető legjobb stratégiai pozíció, és ezt az áldozatot meg kellett hoznia. Szinte gyerekjáték volt a Durmstrang igazgatói székében kikötni. A Nagyúr bukása és saját szabadulása után több mint fél évet azzal töltött, hogy életet lehelt korábban kiépített kapcsolataiba. A halálfaló évek alatt bejáratos volt az orosz Mágiaügyi Minisztériumba, és azalatt volt elég ideje felülről szemlélni a játszmát, le egészen az egyéni érdekek aljas és kicsinyes láncolatáig. Pontosan tisztában volt többek közt a Durmstrang igazgatótanácsának és felügyelőbizottsági tagjainak minden nyomorult vágyával, és azzal is, mi mindent képesek ezek a motivációk megmozgatni és hogyan rendeznék át számára a képet, s ugyanilyen diszkrécióval tudta megadni azt nekik, amit végül szépen fel is számolt, amikor eljött az ideje. Ugyanezek az emberek emelték őt a Durmstrang igazgatói székébe, miután ő maga csendes kis kerülőutakon a háttérből némi korrupciós vádat akasztott az előző igazgató nyakába - talán nem is minden alap nélkül, mindenesetre mivel minden szülő rettegett attól, hogy valamiféle szennyese napvilágra kerül, inkább szó nélkül végignézték a menesztését. Karkarov később ízléses iróniának tartotta, hogy az ő legfőbb igazgatói vonala éppen a befolyásos és gazdag szülőkre kiterjedő megvesztegethetési hajlandósága volt. Ez volt a lényege a pozíciónak. Máskülönben nem lett volna hajlandó egy percet sem eltölteni a sok zsibongó, ostoba kölyök közt, akiket egytől egyig utált. Nem volt törvényes utóda. Mindig azt mondta, ha majd megunja az életét, és már az sem teheti rosszabbá a napjait, hogy egy gyerek téblábol mellette, akkor megnősül és gondoskodik arról, hogy továbbvigyék a család nevét. Mindig azt tartotta, hogy nincs annál nagyobb istencsapása, mint hogy éveken keresztül végig kelljen kínlódnia, hogy értelmes lény váljon egy ilyen emberkezdeményből. Aztán hozzátette, hogy épp elég volt téged végignézni, kedvesem.
Amikor szóba került a megválasztása, rögtön szükségét érezte egy hosszú, méltatlankodó vallomásnak, csak hogy előre eloltsa a lángokat, ha valaki felróná neki a halálfaló éveket. Természetesen könnyű és kézenfekvő volt a Nagyúr dicséretes és elbűvölő aranyvérűségi eszméjével takarózni, hogy őt csupán az bódította el, és az öntelt, önmaguk felsőbbrendűségétől elkábult aranyvérűek tapsviharral fogadták ezt a hamis főhajtást a nagyságuk előtt, amit ők önigazolásnak vettek, és épp ilyen nagyvonalúan tekintettek el Karkarov minden más bűnétől. Hetekig tele volt a sajtó az eszme sáros és ingoványos útjain eltévedt újdonsült igazgatóról, és mindezt olyan egybehangzóan tették, hogy Zana évekkel később ugyanúgy becsapta magát, mint a többiek akkor. Emlékezett az újságcikkek hőseposzaira, amivel könnyebb volt eladni a lapokat, és akkor ő még nem tudta, hogy minden szóból, vesszőből és pontból gyököt kellett volna vonnia.
A halálfaló évek alatt Igor elég szerteágazóan és mélyre fúrta be magát a felső körökbe. A Nagyúr idejében az orosz Aurorparancsnokságnak szolgáltatott információkat, és hiába fordultak hozzájuk segítségért az angolok, csak sötétben tapogatóztak; csak akkor tudták elkapni őt, amikor a saját lábukra álltak. A szabadulása után ezt a fonalat is felszedte, az igazgatósága alatt az egész szervezet újra csak úgy keringett elveszve és lendült jobbra-balra, ahogyan ő tervezte. Velük tetette el az útból azokat az ellenlábasokat is, akikkel feltűnő lett volna végezni. Koholt vádak, rágalmak, kompromittálás, minden, amit csak fellelt az eszköztárában, és az aurorok arra vetődtek, amit ő látni engedett. Olyan zseniális és megtévesztő hálót font köréjük, hogy nem is sejtették, ő áll minden fonal végén, és hogy valójában mindez Igor magánhadseregévé fokozta le őket. Talán csak Angus Goldwynt leszámítva.
Zana emlékezett rá, hogy az apja, aki a halála előtt két-három évre visszatért az aurorok közé Kelet-Európában, jó néhányszor összetűzésbe került Karkarovval. Megesett, hogy Igor eljött hozzájuk iskolaszünetben; az anyja már nem élt, hogy visszatartsa az indulatokat, amik mindig is ott izzottak a két férfi közt, az auror és a halálfaló közt, és ilyenkor sem Igor, s főleg az apja nem titkolózott és szépítgetett; csak azért fulladt ki mindez üres acsarkodó szavakban, mert minden komoly következményt maga után vonó lépés útjában ő maga állt. Aztán Igor nem jött többé, mert Zana jól tudta, mennyire gyűlölte, ha az apja őelőtte szállt szembe vele, mert utána hetekig az ő ereje és szavai táplálták és fújták fel daccal - Igor mindig az apja kis mérges varangyának hívta, de nehezen tudta leküzdeni az ellenállását. Az iskolában is ordított vele, ha valamire azt a választ adta, hogy az apja szerint mi a helyes, és az sem érdekelte, ha ez még a jól elszeparált igazgatói irodából is kihallatszott, mert ilyenkor úgy vesztette el az irányítást önmaga felett, amit csak hosszú, keserves, vért izzasztó és elvesztett csaták hoznak elő az emberből. Zana befolyásolható volt, és úgy hajlott az erős akarat felé, mint a napraforgók, és Igor gyűlölt minden huzavonát, Zana ide-oda ütődését közte és az apja közt. És Angus Goldwyn sem hívta többé Igort, mert a rosszallása éppen olyan mérgezően szívós volt, mint a tehetetlensége, és mindig úgy eresztette vissza a lányát a másik férfi közelébe, hogy minden alkalommal elveszítette egy kicsit.

*

Trelawney éppen a könyvespolcot pocskondiázta, amikor Piton benyitott a könyvtárba. Madam Cvikker aggodalmasan figyelte az asztala mögül, akár egy territóriumát féltő vadállat, olyan arcot vágva, mint aki azon gondolkodik, létezik-e olyan szabályzat, ami tiltja a könyvekkel való hangos kommunikációt. Madam Cvikker legalább olyan hírhedt volt a hajmeresztő rendszabályairól, mint Frics. Kinn a folyosón huzat volt, Piton mögött bevágódott az ajtó, és megzizegtette a papírokat a közeli tanulóasztalokon. Odabiccentett a könyvtárosnőnek, a jóslástanárnőn azonban átnézett - felesleges lett volna köszönést pazarolni rá, amikor láthatólag azt sem tudta, hol van. Még azt sem sejtette, hogy az elmúlt napokban a fél iskola azon nevetett, hogy valaki a jóslásterem összes tarotpaklijában szemüveget, karpereceket és színes kendőket rajzolt a Bolondnak, s így kísértetiesen hasonlított Trelawneyra. McGalagony ugyan halvány kísérletet tett arra, hogy rendre utasítsa a diákokat, neki viszont esze ágában sem volt betiltani ezt a fajta szórakozást, mióta a jóslástanárnő legújabb szokása a kártyalapok célzatos osztogatása lett: valamelyik nap az Ördög hevert az asztalán a tanáriban. Bevágta a kandallóba a Halál meg az Akasztott ember után. Tőle aztán az egész Arkánumot kipakolhatta a szobában, nem hatotta meg különösképp.
Trelawney egy utolsó lesújtó pillantást vetve a semmibe csilingelve távozott. Piton csak amikor megkerülte a polcokat, vette észre, hogy a tanulóasztalok egyikénél Zana üldögél hajszolt arckifejezéssel, megfeszült vállal.
Délelőtt volt, Piton egyetlen megmaradt lyukasórája, mióta átvette a sötét varázslatok kivédését. Egy pillanatra megtorpant a szekrények közti folyosón, kezében a javításra váró dolgozatok gyűrött tekercseivel, és egy káromkodást elnyomva vissza akart fordulni. Zana ugyanabban a percben arra gondolt, hogy a legkevésbé átlátszó ürüggyel összepakol, és máshova vonul. Mindketten úgy hitték a másikról, hogy a tanáriban lesz, és ironikus egybeeséssel a könyvtárt választották helyette. Nem azért, mert megint egymás torkának ugrottak volna - talán éppen ennek a megszokott rutinnak a hiánya taszította el őket egymástól azonos mágnespólusokként.
Sajátos, hangtalan kommunikáció indult közöttük a napok nehéz hömpölygésében: Zana eleinte csak kölcsönkérte Piton ki tudja honnan szerzett pétervári lapjait, melyek kiolvasva hevertek a tanári újságtartójában, végül már a férfi előtt elolvasta őket, többnyire inkább puszta megszokásból, mint érdeklődésből. Piton sokkal lassabban haladt velük, és egy idő után Zana, mint aki emlékeztetőket, kiszótárazott jelentéseket vés fel magának, jegyzeteket írt azok köré a cikkek köré, amik érdekelhették a férfit. Piton nem rótta fel neki, hogy telefirkálja az újságját, és ez nála már a hallgatólagos beleegyezés határát súrolta, s már hozzá sem nyúlt addig a laphoz, amíg Zana vissza nem adta a megjegyzések és félfordítások egymásba kunkorodó szövevényeivel.
- Csak nem engem keresett? - törte meg a csendet a nő, kihívóan megemelve a szemöldökét. Ő csapott le a lehetőségre előbb. Piton a legtávolabbi asztalhoz ült le, nem is annyira tüntetőleg, mint megszokásból, háttal az ablaknak, hogy az arca is belevesszen az árnyékba. A dolgozatok rendszertelenül gurultak szét az asztalon.
- Feltétlenül. Felkutattam magáért az egész iskolát - jegyezte meg vontatottan, de nem is igazán figyelt oda. Egy pálcamozdulattal rendszerbe szedte a pergameneket. - Mivel érdemelte ki az előbb azt a kiselőadást Trelawney Belső Szeméről?
Zana fújtatva kiseperte az arcából a haját, mint aki egy fárasztó csatán van túl, és éppen úgy is festett.
- Gyűlöl, mióta valahogy megtudta, mi vagyok - és nem tudta megállni egy leheletnyi szünet nélkül, de azt a szemrehányó, mindentudó tekintetet se nagyon rejtette véka alá, ami megjelent a szemében, ahogy a férfira meredt. Piton a vérlázítóan értetlen és udvariasan érdeklődő arckifejezés valamiféle bizarr elegyét produkálta, és Zanának ettől leginkább nevethetnékje támadt. - Most valahol Firenzével kerültem egy bugyorba nála.
- Micsoda sorscsapás! - görbült közönyös vonalba Piton szája. - És vajon miért is?
- Mert a ielékről azt tartják, értenek a jövendőmondáshoz. Veleszületett képesség - bámult le a könyvére a nő. Amikor Pitonnal beszélt, minden fogyatékossága, az is, aminek rendesen semmi jelentőséget nem tulajdonított, százszorosára látszott nőni.
- Tehát maga is jósolgat? Fantasztikus. Lassan több jóslástanár lesz a Roxfortban, mint a többi együttvéve. És mit vizionált eddig Harry Potterről? - lapozott unottan a dolgozatok közt a férfi. Zana tétován nézte; csak elejtett szavakból tudott valamiféle homályos jóslatról, amit Trelawney produkált Harryről és a Nagyúrról.
- Semmit, én nem jósoltam soha - felelte csendesen. Nem tette hozzá, hogy azért, mert nem merte túlfeszíteni azt a határt, amin belül még tudta, ki is ő valójában. Ő a tükörbe nézve is attól rettegett valós, tapadós félelemmel, hogy egyszer más arca néz majd vissza rá, azé a ferrarai nőé ötszáz évvel korábbról, vagy a bűnös ükanyja képe, s talán mindannyiuk arcát viselte. Talán nem is volt saját arca. Nem mert meg nem történt események és távolba elúszó arcok délibábjába merülni, ahol a jelen olykor legalább olyan homályos, mint a jövő.
- Most nagyot csalódtam magában - pillantott rá Piton, de egyáltalán nem tűnt annak.
- A nagyanyám... az összes felmenőm... valóban tehetséges volt. Úgy tartja a legenda, hogy olyan elszántan és kétségbeesetten kutatták a jövőt, hogy közben elfelejtettek élni és meghalni, így lassanként elhalványodtak a világban, míg aztán végleg el nem tűntek.
Piton csak bámult rá, hogy micsoda ostoba história, és Zana egyetértően bólintott, hogy valóban furcsa mese, de a világért sem kötötte volna a férfi orrára, milyen nagyon ismeri ezt az elhalványodást.
Sokáig egyikük sem szólt. Madam Cvikker motozott csak elöl, mértani pontosságú egyenesbe igazította a könyvek gerincét a polcokon. Piton teljesen elmaradt dolgozatjavítások terén az utóbbi napokban. Az alagsori tanárija asztalán rendszertelen halmokban álltak a pergamentekercsek, már nem is nagyon fért el tőlük. Azokkal a bájital-esszékkel bíbelődött, amiket még ő íratott a diákokkal, mielőtt Medea átvette volna a tanítást, de nem hagyta a nőre a kijavításukat - messze nem előzékenységből. Azért a megjegyzéseket így is megkapta: Medea fennhangon megkérdezte, talán megint Ravasz-szintű kérdésekkel bombázza az alsóéveseket. Még csak cáfolni sem lett volna sok értelme, mert vele valóban megtette egyszer. Legszívesebben az összeset kivágta volna az ablakon, egyikért sem lett volna kár.
Néha összeakadt a tekintetük Zanával, aki éppen olyan kedvetlenül ült a titokzatos könyve felett, mintha csak egy tükörkép lenne. Körülötte a zárolt részleg felütött lexikonjai hevertek jobbára használatlanul. A Merlin Könyvtárba kellett volna elmennie, de sehogyan sem tudta rávenni magát. Leginkább a Durmstrang gátlástalanul összeharácsolt, páratlan könyvgyűjteményében talált volna segítségre, de oda többé nem merte betenni a lábát, amíg Dolohov neve mindenható kapcsokkal függött az iskolán.
Kínlódott a könyvvel. Nem is annyira azért, mert nehéz volt megfejtenie, bár az írás első fele olyan régies volt mind nyelvezetben, mind írásjelek terén, hogy többnyire türelmetlenül átlapozta, a vége azonban egy idő után minden segítség vagy kódtáblázat nélkül olvasható volt - úgy változott a stílus és a nehézség, ahogyan a múlt eseményei haladtak előre az időben. Fekete, vérzivataros krónika volt, kifordított Biblia, ahol a fekete fehér volt, a lenn pedig fenn, és lőn sötétség... - néha az álmaiba is befészkelte magát. Mocskos kis titkok és nagy ívet leíró memoárok hajmeresztő breviáriuma volt ez, amitől ösztönösen el akart határolódni, pedig tények szóltak ellene. Azért szenvedett a könyvvel, mert olyan volt olvasni, mintha egy végtelen mély urnába bámulna le, ahol minden hamuszemcsének neve van és története, és minden körbefordul, vég nélkül, újra és újra, akár a megakadt gramofontű az unalomig ismételt dalrészlettel, és minden szemcse, minden akkord egyszerre ő és valaki más. Olyan mély és félelmetes zuhanás volt a betűk és elnagyolt metszetek mögé, amiből csak darabokra törve jöhetett elő. Nem sietett alászállni önmaga poklába. A sejtés, ami akkor kezdett körvonalazódni benne, amikor a könyv először mutatkozott meg neki, mostanra már olyan bizonyossággá érett, ami azért vitte fogcsikorgatva előre, hogy cáfolja, nem pedig hogy igazolja önmagát.
Dumbledore az elmúlt napok cirkuszi forgatagában nem kérdezett a könyvről, neki pedig esze ágában sem volt felhozni a témát. Ez csak számára bírt jelentőséggel, legalábbis ő úgy hitte, elvégre nem véletlenül látta kizárólag ő a könyv igazi tartalmát.
Egy pillanatra szédülés fogta el, be kellett hunynia a szemét. Többször előfordult, nem is nagyon figyelt már rá különösebben, mintha csak bedugult füllel bajlódna, amit egy idő után elfelejt az ember. Amikor felnézett, hirtelen felhők tolultak fel az égen, és mintha a nappal együtt a gyertyák is ellobbantak volna a tartójukon - és az összesűrűsödött árnyak mélyén nem Piton ült vele szemben. Egy végtelen, kiürült percig gondolkodni sem tudott, cáfolhatatlan bizonyossággal azt érezte, hogy önmagát látja a homályban beszűkülő térben, ami mintha képkeretbe szorult volna bele, ahogy eltűntek a könyvespolcok, a vaskos gyertyatartók a falon, a zizegő újságlapok Madam Cvikker asztalán. A szíve is megállt egy kicsit. Kábán lenézett, mint aki az ismerős, gyűlölt könyv titkos betűiben keres kapaszkodót, de az elsötétülő világ mélyén semmit sem látott, sem könyvet, pennát, még csak az asztalt sem. Valahol az érzékelés szaggatott peremén homályosan látta, hogy valamikor hátrarúgta a széket, felborította a tintásüveget, és újra fellobbantak a lángok a gyertyatartókon; a szeme elé minden átmenet nélkül visszatáncolt a könyvtár képe. Tudta abból, ahogyan Piton bámulta, hogy falfehér.
- Csak egy pók volt. Átszaladt az asztalon - hebegte kiszáradt szájjal. Annyira zavarban volt, hogy először itatgatni kezdte a tintát az asztalról. A keze is úgy remegett, mintha ájulásból tért volna magához.
- Hatalmas lehetett - mondta a férfi szárazon, és egy ideig bizarr érdeklődéssel figyelte a mozdulatait. - Az ég szerelmére, mit csinál? Ugye nem akarja, hogy Madam Cvikker idejöjjön?
Zana felocsúdva megrázkódott, és egy pálcaintéssel rendet csinált. Még mindig lüktetett a halántéka, de amikor az első rémület bénultsága kipörgött az ereiből, megértette, hogy ezek Igor képei voltak. Jó pár napja úgy érezte, égő gyufát dobtak a hangyabolyba. Voltak pillanatok, amikor az a képzete támadt, hogy két életet él, és egyet se igazán. Sokkal jobban megviselte ez az egész abnormálisan kitáguló világ és érzékelés, mint azt szerette bevallani magának, talán nem is a szabálytalanul kavargó képek és gondolatok miatt, hanem mert attól félt, a csatorna nem egyirányú.
Piton fel sem nézett, a pennája erőteljesen kapart a pergamenen, épp valamelyik szerencsétlen diák kaphatott T-t a dolgozatára, és úgy kérdezte, mint aki tudja, mi jár Zana fejében:
- Miféle átok az magán?
Zana csak hallgatott. Piton néha ugyanolyan félelmetes pontossággal és bravúrral tudott összekötni látszólag összefüggéstelen eseményeket, mint amilyen elképesztően mellé tudott lőni egyértelműen kikövetkeztethető tényeknél.
- Ugye tudja, hogy az életével játszik? Meg akar halni talán? - futott végig a penna hegye egy dolgozat margóján. Valahol lenyűgöző volt a közöny végtelen skálája, amit fel tudott sorakoztatni. Mintha azt közölte volna vele, hogy nem áll jól neki a zöld szín. Vagy hogy nem szereti a mentateát. Egyszer McGalagony említette, hogy éppen ilyen apatikusan jegyezte meg néhány éve, hogy másnap az első órát nem tudja megtartani, mert az apja elmegyógyintézeti beíratását kell elintéznie. - Nem tudta, mire vállalkozik?
- Húszéves kis csitri voltam!
- Én húszévesen már...! - nem folytatta. Mindketten tudták, mi a mondat vége. Az egyikük nyomorult, százszorosára nőtt gigász-emlékként, a Nagyúr Illatszerésze az összes összeöntögetett bűnnel, másikuk lexikonszagú adathalmazként. Az egész annyira bizarr volt, annyira a falakra vetítette annak a zöld jelnek az árnyékát, hogy még Piton sem tudta lebegni hagyni ezt a befejezetlen, véres mondatcsonkot. - Miért csak vakon tud bízni valakiben? Vagy sehogy? Ha valakit kedvel, kilophatja a szemét is, azt is kimagyarázza. Ha más meg az első pillanatban elásta magát valamivel, azzal szemben részvétlen. Nem élhet ennyire végletekben.
Zana csak bámult rá; ő maga volt a legnagyobb véglet mindenki közül, igazából csak egyetlen végletet ismert: mindenki a megvetésében osztozott az első perctől kezdve. Olykor olyan dolgokat vetett a szemére, amikben ő maga is bűnös volt, és fogalma sem volt, hogy ezt öncsalás vagy képmutatás okozza-e nála.
- Ez nem így van! - tiltakozott kissé megkésve, és valóban így is gondolta. Erre ő, Piton volt a legjobb ellenpélda, de ezt nem hozhatta fel. Mindketten annyiban hagyták.
Valamivel később, amikor felment a szobájába, egy szürke postabagoly várakozott a párkányán egy pergamendarabra firkált, aláírás nélküli levéllel.
"A helyi bankfiók közelében van egy kék zsalugáteres mugli vendéglő. Kettőkor találkozhatnánk? Figyelj hátrafelé!"
Ha nem ismerte volna fel az írást, akkor is leszűkíti a kört, hogy a levél bolgárul íródott. Egy meglepett mosoly rebbent át az arcán a gondolatra, hogy Dimitar Londonban tartózkodott, éppen akkor, amikor olyannyira hiányzott az a halvány bensőségesség, amibe mellette beleburkolózhatott. Tudta, melyik helyre utal: a Csorobankának volt egy londoni fiókja. A vendéglőt is látta már, éppen valamelyik nap, amikor a Szent Mungóban járt. El sem tudta képzelni, mi hozta a férfit Angliába, őt, aki gyűlölt kimozdulni a védett kagylóhéjából, de nem is nagyon számított. Annyi mindent meg akart beszélni vele, a neki írott levele még ott feküdt befejezetlenül az asztalán, mert az egész így, tintával, pergamenbe vésett, egymásba kapaszkodó egyenszótagokkal nem volt ugyanaz, mintha mellette ül, az együtt töltött idő minden finom kötelékével összefűzve.
A postabagoly válaszra sem várva felreppent, és eltűnt a Tiltott Rengeteg sötét hátterében. Furcsának találta, hogy a dauphin nem szállodai baglyot használt, ahogy általában az úton lévők szokták, hanem a közposta lestrapált madarait; bár kétségtelen tény volt, hogy a diszkréció általában igen távol állt a fogadók postaszolgálatától. Dimitar mindig ilyen paranoiás volt, a figyelmeztetés a levél végén is már-már aláírást helyettesített.
A hatodéveseknek megtartott rúnatan után már kabáttal a kezében szaladt lefelé a márványlépcsőn, kolompütés volt minden egyes szívdobbanás a mellkasában. Lenn a bejárati csarnokban Mordonba botlott, majdnem elment mellette, mert hirtelen az ocsmány, gnóm szobrok közül valónak nézte a kifakult, múmia bőrével és elefántcsont hajával. Mordon a Reggeli Próféta aznapi számát lebegtette meg előtte; a frissen elfogadott muglivédelmi törvényt tárgyalta a címlap öles betűkkel, egymást eltiporva fényképező újságírókkal. Majd' szétrobbant a Mágiaügyi Minisztérium fala attól a döbbenettől, ami kibuggyant Caramel törvényhozó pennájának egyetlen vonásával.
- Kellemes csalódás, hogy nem csinált félmunkát - krákogta Mordon, de semmi elismerés nem rejlett a hangjában. Zana el akart menni mellette, sem ideje, sem kedve nem volt a vén aurorhoz, de ez a megjegyzés készületlenül érte.
- Ezzel mire akar célozni?
Mordon kárörvendve forgatta a mágikus szemét, az éppel meg olyan keményen bámult rá, hogy legalább olyan félelmetes látványt nyújtott, mint a természetellenesen pörgő másikkal.
- Arra, hogy az apja félbehagyott egy ügyet, és minden magyarázat nélkül eltűnt a színről. Fél évembe telt végrehajtani helyette... persze minek - szisszent undorodva. Az újság vádlón meredt felé a kezéből. - Aztán különös módon, egy-két évvel később maga felvételt nyert a Durmstrangba.
- Ahogy sok más diák is. Gondolom, mind nagyon gyanúsak. Tényleg, milyen különös - csattant hidegen Zana erőszakolt nevetése.
- Bevallom, Mordon, nekem sem világos, mi van ebben olyan furcsa - Piton lépett elő váratlanul a homályból. Egy falfehér hugrabugos toporgott mögötte, nyilvánvalóan a büntetésére várva. Piton egy mozdulattal szélnek eresztette. Még a folyosó végéről is odahallatszott a megkönnyebbült futólépés, amivel a gyerek távozott. - Hogy jön ez össze?
Zana csalódottan nézte a két férfit, a kabátja kedvetlenül gyűrődött az ujjai közt. Mordon először olyan arcot vágott, mint aki rá akar ripakodni a bájitaltanárra, végül valószínűleg nagyobb élvezetet talált abban, hogy együttes erővel Zana ellen fordulhatnak, mert magyarázólag odavetette a másik férfinak:
- Úgy, hogy a rohadék, akit Angus Goldwynnak el kellett volna kapnia, történetesen Igor Karkarov volt - Zana érezte, hogy Piton szeme felé villan, de képtelen volt viszonozni a pillantást, csak mereven nézte az aurort, a saját és Igor egyesített gyűlöletével, égő füllel és szemmel. - Miért hagyta félbe? Cserébe azért, hogy békén hagyja, kapott egy helyet a Durmstrangban?
- Ne nevettesse már ki magát, Mordon! Amikor ez az egész történt, Igor még nem is volt a Durmstrang igazgatója. És éppen járhattam volna a Roxfortba is, nem szorultam a segítségére - köpte megvetően, és úgy indult a bejárat felé, mint egy elszabadult madár, elgémberedett szárnyakkal, ide-oda verődve. Mordon ment utána, az aurorok velőbe ágyazott levakarhatatlanságával.
- Akkor mégis mi vitte rá? Mert nem gyávaság, jól ismertem az apját.
- Semmi köze hozzá. Családi okok. Hagyja ki az apámat ebből - förmedt rá gorombán, és faképnél hagyta Mordont. Csak Pitonnal volt képtelen ugyanezt tenni, ő akár a szimatot kapott vadászkutya, eltéríthetetlen volt, három hatalmas lépéssel beérte, miután az auror elbicegett a csarnok másik vége felé.
- Tehát az apja bűnözőkkel paktált le?
- Nem paktált le senkivel. Ha ez vigasztalja, Igorral gyűlölték egymást.
- Akkor meg miért hagyta futni?
Zana fáradtan felsóhajtott, egy sima mozdulattal felvette a kabátját, és görcsös ujjakkal gombolni kezdte.
- Ha elmondom, nem háborgat többé ezzel a kérdéssel?
Piton gúnyos mosolyában, és abban, ahogy megjegyezte, hogy az attól függ, tisztán tükröződött, hogy a kérdést feleslegesnek tartja. Betarthatatlannak. Zana a nyakába kanyarította a sálját, és odavette, hogy a válasz helytelen. Már az ajtónál járt, amikor Piton bosszúsan utána szólt:
- Rendben van.
- Azért, mert az anyám megkérte rá - felelte csendesen. Piton inkább csak időhúzásból kérdezte, amíg fejben a többismeretlenes egyenlet matematikai jeleit próbálta sorrendbe helyezni:
- Tehát az anyja paktált le bűnözőkkel?
- Csak ezzel az eggyel.
Zana még csak tagadni sem akarta. Ő maga is lepaktált, talán nem is szégyellte soha. Néha szerette volna ezért is az anyját hibáztatni, ezért a paktumért, hadd ment volna külön az útjuk, nekik és Igornak, de még csak elképzelni sem tudta azt a mi-lett-volna-ha világot, mert olyan volt, mint a semmibe fúlás. Minden másképp lett volna, a szó legszorosabb értelmében, ha ők akkor Angliában maradnak, egy olyannyira másik élet, mintha távcsővel leskelődött volna befelé egy idegen ház szobáiba. Csak a vére maradt volna ugyanaz, de élét vesztett, fénytelen és kicsorbult lett volna az brit erdők semleges árnyékában.
Piton elszántan figyelte, de ahogy kibukott száján a kérdés, hogy miért, abban több volt a vereség üres koppanása, mint a meggyőződés, hogy választ kaphat. Zana nyilvánvaló élvezettel jelentette ki, hogy szerinte ő már teljesítette a maga ígéretét. A nő már kilépett az épületből, amikor Piton beállt a nyitott ajtón át szabadon zakatoló huzatba, a köpenye surrogva feszült rá a tölgyfa ajtóra, rettenetes, tépett szárnyként. Arra gondolt, hogy ha megtapossa, ha sárral bepiszkolja a nőt, majd mosakodni fog, bármi áron is, és talán mással ez működött volna, de nem vele. Piton nem tudta, milyen évszázados mocsok hömpölyög a mélyben, nem tudta, hogy ebben az iszapban életek folytak tovább torz tükörképeket vetve, nem tudta, hogy ezen a lápvidéken az egyetlen tiszta dolgot beszennyezve Zana nem védekezni fog, hanem elszabadulni.
- Talán szeretők voltak? - vonta fel a szemöldökét kivárva. - Vagy az apja valójában Karkarov?
Zana megtorpant, olyan gyorsan fordult vissza a férfi felé, hogy a mozdulat sem látszott, egy pillanatig úgy festett, mint egy kinyíló viharfelleg. Annyi mindent vágtak már egymás fejéhez, annyi nyomorult, ellenszenvtől csöpögő szót, aljas vádat és hajmeresztő találgatást, hogy végigjárták már a viszálykodás összes dicstelen makadám kövét; most mégis olyan ismeretlen arccal nézett a férfire, hogy Piton megfeszült, mint egy csapásra váró, meglepett vadállat. Zana szája valamiféle túlvilági vicsorba torzult, a szavait alig lehetett kivenni a szélben, és a torokfojtó indulatban félig megrekedt, összegyűrt hangoktól.
- Most vegye úgy, hogy pofon vágtam - és úgy fordított hátat Pitonnak, mintha másképp nem tudná betartani a szavait. Nem azért történt így, mert félt Piton régi fenyegetésétől, hogy eltöri a karját, ha még egyszer kezet emel rá; attól félt, valami pányváját vesztve kiszakadna belőle. Attól félt, hogy letarolná benne azt a névtelen báb-állapotú érzelem-gólemet, ami kettejük közt folytonos tagadásból jött életre.
Piton utánaszólt, hogy hova siet annyira, félig kiváncsiságból, félig azért, mert volt valami Zana szemében, ami a vakon vágtató, megbokrosodott lovakéban lehetett, lábtörő, öngyilkos téboly. Zana szavait elvitte a szél, úgy úsztak mögötte ingerülten, mint a sálja.
- Megyek, és leugrom egy hídról.
- Csak jó magas legyen! - vetette oda Piton inkább csak magának. Inkább csak megszokásból.
Zana nem hallotta. Még fél órával később is felkorbácsolt indulattal járta a londoni metróaluljárók és utcák labirintusát. Piton, Mordon, a minden keresztútnál felbukkanó, és sehova oda nem illő mocskos krónika meg a semmiből előtörő elmerogyasztó látomások olyan pörgő cirkuszt rendeztek a fejében, hogy alig nézte, merre megy. Valahogy minden ugyanarra az útra vezetett, amit az anyja járt be előtte, és korábban a nagyanyja, és így tovább visszafelé az időben, óhatatlanul visszatért az évszázadok kimosott folyómedrébe, hiába gyűlölte olyan elementáris erővel, aminek hegyeket kellett volna mozgatnia.
A férfinak élete van. A nőnek sorsa - olvasta egy kőfal félig lemállott tapétaplakátján és végképp elkedvetlenedett. Az a fajta ember volt, aki összezuhant egyetlen mondattól, mert azt gondolta, az képes magába foglalni az egész életét. Vagy sorsát.
Dimitar jelenléte is valahol a mindig ébren figyelő város mélyén inkább bűntudattal töltötte el arra a moslékra gondolva, amit rá akart zúdítani, mert önző módon valakire kellett, túlnyomásos szelep sípolt benne már jó pár napja, de a dauphin valahogy még mérföldnyi vagy buszmegállónyi távolságokból is elsimított benne egy kisebb vihart.
Sötét terek, füstös kis utcák erezetében tévelygett, vasrácsos vak ablakszemek és elvadult parkok bokrai közt. Egy piros lámpánál csicsergő óvodáscsoport állt meg mellette, szörnyes sapkában, Micimackós táskával.
- Én vagyok Rozsomák! - kiáltotta az egyik rettenthetetlenül, és lehülyézte azt a copfos kislányt, aki megkérdezte, hogy az valami pocokféle-e. A hangzavarba beleveszett az óvónő rendreutasítása. Az autók türelmetlen vonalban robogtak át a zebrán, és ledudáltak egy biciklist az útról. Az úttest túloldalán, a szinte egymásig nyúló háztetők kazamatájában ott rejtőzött valahol a Szent Mungó a fájdalomszínű termeivel és hiábavaló bájitalok kiábrándult szagával átitatott ágyfüggönyeivel. A Hotel Avalon úgy bújkált a mugli épületek erdejében, távol a varázsvilág abszol úti királyságától, mint egy száműzött: itt szálltak meg azok, akik a muglik arctalan tömegét választották inkább a varázslók mindent tudni vélő tekintetével szemben.
Az ovisok lenyűgözve pusmogtak egymásnak, és az átkelőnél összegyűlt járókelők a felfelé mutogatásban észre sem vették, hogy közben zöldre váltott a lámpa.
- Biztos valami új szórakozóhely reklámja - hallotta maga mögül Zana, és felnézett.
A házak felett, a szemközti terek és utcácskák útvesztőjére lebámulva ott lebegett zölden, hatalmasan a Nagyúr halálos névjegye. Zana úgy érezte, mintha megállt volna a világ, egymásba szaladtak volna a házak, autók, emberek, Micimackós táskák, életek és halálok, egyetlen grandiózus csattanásban. A háztetők különös zöld visszfényben úsztak, és a sötétség mintha besűrűsödött volna ott, ahol a Jegy kápráztató csillogással szikrázott a kémények acélcsöveibe kapaszkodva, kiakadt állkapoccsal. Zana sziklakemény gyomorral nézett körbe, és arra gondolt, az egész néhány utcára tőlük történt, talán a Szent Mungót támadták meg újra, - taposd el a gyengét -, nem is akart találgatni.
- De szép! Tűzijáték! - lelkendeztek mellette a gyerekek, a szörnyfejes sapkák nagy gombszemükkel ugyanolyan meredten bámultak felfelé, mint a tapsikoló gazdáik.
Milyen bizarr, gondolta Zana elborzadva, hogy ott valaki most meghalt, a Nagyúr félelmetes hadjáratában egy kockakő, egy kopjafa lett, lépcsőfok valamiféle olyan emelvényen, ami már így is túl magasra emelkedett, és a muglik lenyűgözve gyönyörködnek benne.
És akkor hirtelen a világ másodszorra is megállt, s számára talán soha többé nem is indult újra egészen, mert az egész groteszk kép a tűzijáték-Jegy fejfával, a fényképező turistákkal, tapsoló gyerekekkel és tündöklő halállal egy különös dervis titokzatos mondatává tömörült össze a Santa Lucia messzi pályaudvarán; vadul körbenézett, hátra, el az ámuló mugliarcok közt a sötét házfalak hátterére, és hirtelen úgy érezte, vagy érezni akarta, hogy a csúf kis park fekete bozótja mögül, villanyoszlopok vak sorai közül figyelik őt, mert meg lett jósolva, hogy itt találkoznak, de azok a láthatatlanul figyelő szemek, akik lyukat sütöttek a nyugalmába, rejtve maradtak. Most a tarkójára tapadt az intés, hogy figyeljen hátra, az egész elrejtő, őrült környék a bevándorló-szökevény rejtőzködésével, zöld egével és szürke postabaglyaival olyasmivé állt össze, ami ellen minden idegsejtje tiltakozott.
Vakon nekilódult a zebrának, még csak meg sem hallotta az elsüketülő világban a fékcsikorgással kísért autódudákat, - a ki tudja hányadik piros lámpát kapták a gyalogosok -, de nem számított, egy olyan világ részei voltak már, amit ő maga mögött hagyott, mert észrevétlenül kihullott belőle, mintha rosszul fogó tépőzár tartotta volna addig. A sarkon túl már szaladt. A benne kővé váló rettenet szögletessé tette a mozdulatait. Nem lehetett eltéveszteni, halálos pontosságú útjelzője volt, olyan világítótorony, ami máskor inkább eltaszította az arra járót, mint odavonzotta. Néhány utcával arrébb már az összegyűlt tömeg is egyértelműen meghatározta a helyet. Lassan furakodott át az emberek közt, úgy figyelte a sálja mögül az arcokat, mint a rossz kémfilmekben a főhősök, a középre bámulók rendszertelen mintázatában és kinn a tömeg szélén túl is Dimitart kereste, a másik rejtőzködőt, aki képes volt láthatatlanná válni pusztán azért, mert néha azt érezte, mások számára emberileg ő már úgyis láthatatlan, de akkor a fejek felett meglátta egy mugli vendéglő kék zsalugáteres ablakait, és valami néhány perce létező hamis bordázatú gát darabokra hullott benne.
- Szerintem színész, nézd a ruháját - találgatott valaki előtte a sorban. Sokan helyeseltek, hogy biztosan egy Austen-regényt forgattak a környéken. Zana hamuszürke arccal tolakodott előrébb, és egy pillanatig úgy érezte, megfullad a tömeg végtelenségében, sem az elejét, sem a végét nem tudta behatárolni az elködösülő világban; az agya hátsó, zsibbadtan mozgó szegletében a helyére kattant egy addig szabadon csörömpölő rémálom emléke. Valaki azt állította a tömegben, ismeri a szerencsétlent, a múltkor a The Sun egyik pletykarovatában szerepelt ittas gyorshajtás miatt, de Zana csak a cipőt látta a télikabátok és irattáskák közti résben, és a kövezet sarába tapadó ismerős barna hajat, a félrebillent fej erőteljes arcvonalát; és már mozdult a lába, hogy elkergessen mindenkit, hogy ez az utolsó bensőséges pillanat kettejük közt csak az övé maradjon, az utolsó egyoldalú érintés, válasz nélkül maradó szavak, de talán valami ősi ösztön, valami józan megérzés, ami ki tudja, hogyan maradt meg ebben a mindenét felemésztő krematóriumban a helyére szegezte. Mintha a Sötét Jegyen át keresték volna a találgató arcok közt a mindent megértőket; úgy tetszett, valahol a tömeg perifériáján ott rejtőzött a gyilkos akarat, de nem tudta, hogy ez Dimitar örökül hagyott paranoiája vagy valós félelem volt. Vakon bámult előre, le a betonlapok közt szaladó résekre a talpa alatt, és nagy szívdobbanásokkal lüktetett benne a pillanat.
Elveszíteni valakit.
Mintha doboltak volna a fejében, egykedvű hangok álltak össze olyan szavakká, amelyek jelentése szétfeszítette a betűkorlátokat.
Elveszíteni valakit.
Percekig állt ott, atomjaira bontva próbálta megérteni, magába építeni a Dimitar nélküli világot, azt az életet, ahol ő megfordul, elsétál a helyszínről és felül egy piros busz felső emeletére, miközben a dauphin hátramarad a járdán fekve, mint egy sután eldőlt márvány turistalátványosság; egy olyan világot, ahol a benne született, neki szánt szavak örökre bennrekednek azokkal az érzésekkel együtt, amik miatta jöttek világra évekkel azelőtt, és most tulajdonos nélküli parlag-érzelmek lettek egy olyan telekkönyvben, ahol amúgy sem szerepelt túl sok név. Végül éppen azért fordult meg és botladozott el a bámész járókelők nyakukat nyújtogató szigeteit kerülgetve, mert kudarcot vallott ebben a halálra ítélt feladatban, mert azt képzelte, ha nem látja azt a fényes cipőorrot, az ismerős szemöldökívet, a dauphin kimerevedett mozaikkockáit, akkor ez az emészthetetlen látszat-világ nem akarja mindenáron durván faragott fabáb-valóját hús-vér valóságra cserélni; de hátramaradt belőle valami létfontosságú rész amiatt a tehetetlen fájdalom miatt, amit az a néhány méternyi áthidalhatatlan távolság jelentett közte és Dimitar közt, és az az ésszerű, de gyomorforgatóan gyáva óvatosság, ami arra kényszerítette, hogy egy idegen város idegen utcáján hagyja mugli orvosok és kórboncnokok kezében, egyetlen érintés vagy pillantás nélkül, mintha halálra fagyott, gyökértelen csavargó volna. Amikor hátat fordított neki, egyszersmind hátat fordított mindannak, ami még őrzött valamit abból, aki egykor volt, és akivé titkon válni akart, mintha az idő visszaforgatható lenne, akár egy ütközés nélküli tárcsa, s ezzel együtt mintha elpendült volna még egy szál, ami a jövőbe húzta, összeeső szőlőinda lett, ami mellől elvették a karót - az ő sajátosan kicsavart világában a múltját szánta a jövőjének, és egyszerre látta elveszni a kettőt. Dimitar most egy volt az apjával, a kettejükhöz fűződő egyívású emlékei összefolytak, nem tudta, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik, azt sem tudta néha, melyiket vesztette el éppen, de ketten együtt úgy húzták lefelé, mint egy tonnás vasmacska.
Fogalma sem volt, merre megy, falhoz lapulva, sötét kiszögellések takarásában tántorgott előre, és még órák múlva is úgy érezte, az árnyékok mélyén követik, és minden sarok után azt képzelte, hogy visszajutott arra a szörnyű utcára a dauphinnel a sárban, hogy koncentrikus körökben csak körülötte jár, leszúrt karóhoz kötött kutyaként, és minél tovább megy, annál közelebb húzza a feltekerődött lánc. Sem idő-, sem térérzéke nem maradt ebben a múlt nélküli üres világban, ahol lépésenként hullott ki belőle a nagybetűs akarat; felült egy buszra, átment egy hídon, de nem számított, mert még a kék zsalugáteres utcán állt egy cipőorrot bámulva, és gyerekek tapsoltak, és az árnyékból irányított szolgaszemek figyelték. Az esemény képtelensége lelki szélütést mért rá a váratlanságával, ami mindig nagyobb súlyt adott a tragédiáknak, mint ahogy rendesen történt volna. Egy lassan elpusztuló, önmagát felemésztő város fokozatos eltűnése a térképről sosem volt ugyanaz, mint a múltat, jelent, jövőt egyszerre elnyelni képes földrengések végérvényes kataklizmája.
Noha ez a furcsa önmagából kiszakadás elhalványult később, soha el nem múlt teljesen: egy része az örök bénultság sóbálvány állapotában maradt.

*

- Látta az újságot? - szólt utána Piton. Éppen akkor lépett ki a nagyterem ajtaján, amikor Zana félúton járt felfelé a márványlépcsőn; tonnás súly húzta a lábát, égboltot tartó titánként görnyedt meg egy láthatatlan súlytól. Nem fordult hátra, csak megállt, nem is igazán azért, hogy bevárja a férfit, inkább a malomkő cipők miatt, vagy azért, mert hirtelen nem tudta eldönteni, milyen étkezés folyik a nagyteremben, melyik nap melyik napszakában járnak. Az elmúlt órák, vagy ki tudja, nyilván napok is visszahozhatatlanul kihullottak az életéből, még pótolhatatlanabbul, mint általában a kihasználatlan lehetőségek és a soha-meg-nem-tett dolgok elhalt tetemével teli idő. Amikor beérte, és szembefordultak egymással, még Piton kőarcára is kiült a meglepetés; Zana kialvatlan arca talán a ruháinál is gyűröttebb volt, átbolyongott éjszakák lábnyomaival tele. A nő automatikusan nyúlt az újságért, nem voltak szavak, amikkel képes lett volna magyarázatot adni Piton ki nem mondott kérdéseire.
- Második oldal - jegyezte meg a férfi, és nem kérdezett semmit, pedig tudott volna.
A lap alján, néhány szűkszavú ólomhasáb közé szorított képen Arany Andrij kerülte komoran a fényképezőgépek villódzó magnéziumfényeit. Zana csak a képaláírást fogta fel: a fia holttestéért jött Londonba. Hogy megöregedett, nézte megrendülve, azzal a percek alatt lecsapó, éveket lezúdító, öles léptű öregedéssel; és érezte, hogy elszorul a torka. Mennyire szerette a fiát, aki olyannyira különbözött tőle és attól az uralkodóképtől, amit az apja megteremtett maga körül: Dimitar a példakép-apa kifordított mása volt, mindaz, ami az újságok lapjairól és hivatalos megbeszélések szónoklataiból a népre áradt az apáról, az megvolt a fiúban, belül, mint egy titkolt, bizonytalannak érzett jellemvonás. S most véget ért a Petkovok soha meg nem kérdőjelezett idézőjeles uralkodása, Arany Andrij arra ítéltetett, hogy a múló napokkal végignézze ezt a lassú kitörlődést a történelem palettájáról.
Annyi mindent tudott volna mondani az apának, talán olyasmit is, amit a fiúval akart megosztani, címzett nélkül maradt szavakat, de nem bírt volna elé állni, a szemébe nézni, amikor ő volt az, aki belerángatta Dimitart ebbe az egész Csorobanka-képtelenségbe, rázúdítva a bosszúállás önmagát hergelő értelmetlenségét. Nyelnie kellett egyet; azt hitte, a könnyeit űzi vissza, de összekeverte őket a bűntudat és múlhatatlan sóvárgás torkot marcangoló kiméra-érzésével.
Piton észrevette ezt az elszörnyedést, de félreértette.
- Most már a hülye is látja, hogy ez nem véletlen egybeesés.
- Hogy érti ezt? - kapta fel a fejét Zana elfehéredve. Mindig azt hitte, a Csorobanka körüli misszió titkolt volt annyira, hogy az újságok ne tudjanak róla.
Piton faarccal nézett vissza rá, és lesújtóan megjegyezte:
- Még sosem fordult elő, hogy valakit túlbecsültem - amikor Zanán úgy látszott, megrekedt egy gondolatsor holtvágányán és nem fogott fel semmit, türelmetlenül hozzátette: - Gregorovics, della Palza, és most Ollivander... Semmi közöset nem lát bennük?
Zana értetlen zavarral bámult az újságba.
- Ollivander? - és akkor megtalálta az oldal tetején, hatalmas keretes cikkben, nem is értette, hogyan siklott át rajta a tekintete: Ollivander abszol úti boltja porig égett, minden ezeréves, bársonnyal bevont pálcadobozával és generációk végtelen sorára váró gazdátlan pálcájával együtt. Egyáltalán nem volt számára kérdéses, hogyan történhetett. Piton csak bámult rá, hogy mégis eddig mire gondolt, miről van szó, de nem tette szóvá. Fejjel lefelé betűzgette a többi cikk címét, amikor Zana megütközve felpillantott: - De hát mit akar ezzel az egész pálca-üggyel? Begyűjti őket...?
Még be sem fejezte a kérdést, már meg is volt rá a válasza valahonnan a pókhálós emlékek lomtárából.
- Nem a pálcák kellenek neki... - suttogta rémülten, és Piton komoran bólintott.
- A feljegyzések - fejezte be a nő helyett. Minden pálcakészítő akkurátusan vezetgette, kinek milyen típusú pálcát adott el az évek során, hosszát, anyagát, magját felírva, de nem ebben rejlett a veszély. Hanem abban, hogy minden pálca egyedi volt, egy-egyes kapcsolat állt fenn köztük és gazdáik közt, az egyik meghatározható volt a másik által. Piton elhúzta a száját. - Remélem, nem nagyon használta mostanában a sajátját.
Csak száraz iróniának szánta, de Zana elködösülő aggyal, ijedten próbálta felidézni a vissza nem hozható, elveszett időt, hasztalan. Piton, mint aki nagy kegyet gyakorol, nyugodtan közölte, hogy a Roxfort területe, éppen annyira, mint a muglik számára, ebből a szempontból láthatatlan a rengeteg védővarázslatnak köszönhetően. Megfeszült az álla, ahogy hozzátette:
- Megvalósítja a régi tervét. Mindenkiről tudni fogja, merre jár.
- Ellopta a muglik rendőrségi nyomkövető rendszerét, és ráhúzta a varázsvilágra - szisszent a nő, és úgy érezte, égnek áll a haja a gondolattól. - Ez a terv egyike volt azoknak, amiket egyik elfogott halálfaló sem említett meg a Wizengamot előtt. Még maga sem - szúrta oda.
- És még Karkarov sem... Ki akart volna ötleteket adni a Minisztériumnak? - horkant fel a férfi lenézően, de ez kivételesen nem a nőnek szólt. - Egyébként Dumbledore tudott róla. Azt mondta, a mugliknál ez emberi jogokba ütközne, de kétlem, hogy Bagnold vagy Caramel lelkiismereti kérdést csinált volna belőle. És nehogy azt higgye, hogy bármelyik halálfaló örömmel tapsikolt a terv hallatán. A névtelenségben, arctalanságban volt a legnagyobb szabadság. Gondolja, annyira szerette volna bármelyikünk is, hogy a Nagyúr minden lépésünkről tudjon? Karkarov sem vélekedhetett másként.
Zana kókadtan bólintott. A pálcát vasdorongnak érezte a kabátja zsebében. Rémisztő volt belegondolni, hogy az emberek többsége még csak nem is sejtette, mennyire kiszolgáltatja őket a saját pálcájuk, térképre rajzolt piros iksszé zsugorodnak.
- Egyébként érkezett magának valami - indult el hirtelen a férfi a tanári szoba felé. Zana eltompult érzékekkel követte. A tanári párkányán egy ismeretlen bagoly várakozott. Amikor Zana kitárta az ablakot, kérés nélkül beröppent, és megállt a nő előtt. Az egyik lábán még ott lógott a Mágikus Menazséria árbilétája, Zana csodálkozva nézte a nyilván sebtében vásárolt madarat, miközben leoldotta az összehajtott levelet, amin csak a monogramja díszelgett. Ahogy belepillantott, megnyílt alatta az idő, összezavarodott a kereke, egyszerre belefurakodott a jelenbe a múlt, és nem fértek el egy helyen, szétfeszítették a saját korlátaikat. Nem is tudott tisztán gondolkodni, ahogy felismerte Dimitar írását az újabb aláíratlan levélben, és a veszteség fájdalma hirtelen mindennek ellentmondó tagadásba csapott, és el akarta hitetni vele, hogy amit odakint látott azon az utcán, a sárban, az szemfényvesztés volt. Pedig ez csak egy levél volt a múltból:
"Régóta bolyongok. Szeretnék visszatalálni arra a helyre, abba az időbe, amikor boldog voltam: ott, a békés nádsuhogásban, ahol örökké zenél az erdő, az égre pislogó tóparton a triangulum is teljesen, harmonikusan cseng, ott egészek lehetnénk megint. Minden széthullott, talán csak az a hely őrzi a mi különös, deformáltan tökéletes mozaikdarabunkat.
Tudom, hogy délibáb már az egész. Jól mondtad egyszer, csak rablói voltunk a sorsnak, de bánom is én."
Bambán, ernyedten tartotta a kezében a pergament. Nem is érzékelte Pitont a háta mögött, aki most kutatva vizsgálta az újság második oldalát. Nem tudta hova tenni ezt a levelet, ezt a semmiből jött csonka, kurta vallomást, Dimitar utolsó szavait. Arra is alig jött rá, miféle helyre utalhat, aztán eszébe ötlött az erdei kúria a kerti tóval az ablak alatt, ahol, úgy tetszett, évszázadokkal korábban egy nyarat töltöttek el, miközben Igor úgy bukkant fel rendszertelenül, bejelentés nélkül, mintha ők ketten diákcsínyt forralnának a Durmstrang valamelyik folyosóján; a triangulum is ezt jelentette, ők hárman, egy megnevezhetetlenül kusza kapcsolatban, különös szimbiózisban. A Petkovok egyik udvarháza volt ez, egy a sok-sok elhagyatott tulajdon közül, elveszve a birtoklista és a családfa kibogozhatatlan ágai közt. Dimitar azért szerette, mert ott senki nem talált rá - vakfolt volt a világ szemén.
És ekkor értette meg, ekkor kattant a helyére az utolsó borzasztó valósága az egész tragédiának, a triangulum búcsúzó csendülése. Dimitar nem mert világosan fogalmazni, ezt mutatta a múlt és tulajdonos nélküli, csak-az-enyém bagoly is, de át kellett adnia az utolsó tudást annak, akiben megbízhatott: az a régi kúria volt Igor búvóhelye, ahol a Fidelius-bűbájtól védve eltűnhetett a Nagyúr kutató szeme elől.
Kábán letérdelt a kandalló elé, hogy megsemmisítse a nyomot, mert így volt biztonságos, de nem vitte rá a lélek, hogy Dimitar utolsó levelét így bevágja a lángok közé. A saját soha be nem fejezett levele jutott az eszébe, ami még mindig ott hevert az íróasztalán, a félig megírt gondolatokkal, és egyszeriben rázuhant a visszafordíthatatlanság tehetetlensége, hogy elkésett, hogy a soha hangot nem kapott, ki nem mondott némafilm-szavak öröklétű malomkövek lesznek a lelkében. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Dimitart dicstelen ködben tartotta mindvégig, és soha, egyetlen szóval sem mondta, mit is jelentett neki mindig. Mennyi titka volt előtte! Mennyi dolog, amiről nem beszélhetett! Most mind feltornyosult benne, az összes hazugság, amivel körbevette, az összes féligazság, amivel kipárnázta a napjaikat, miközben neki az utolsó tette is őket védte. Szégyen volt ez, a legmélyebb fajtából, domború tükörből képezve, ami hatalmasra és torzra vetített minden emléket, amit elé állítottak.
- Most ugrik be, a bolgár királyfit, akiről egyszer beszélt, holtan találták a városban - közölte mögötte Piton szenvtelenül, megnyújtva a gúnynevet. Zana egy pillanatra összerázkódott, talán mert elfelejtette, hogy nincs egyedül a szobában, talán a szavak sav-állagú tartalmától. - Mit kereshetett itt teljes inkognitóban?
- Igen - motyogta, és észre sem vette, hogy ez nem is válasz Piton kérdésére. A tűzbe bámult, meg a máglyahaláltól kegyelmet kapott levélre, és a sírás ellen küzdött.
- Nem hallott az esetről? - fürkészte a férfi, de csak a megremegő vállát látta, és az árulkodón takaró hajat, ahogy Zana a kezébe temette az arcát.
- Nem tudom - és megint valaki másnak felelt. Érezte, hogy a könnyek menthetetlenül kiszöknek a szemhéja alól, minél inkább rászorította a tenyerét, és volt abban valami szentségtelen, hogy még ezt sem engedte meg magának Dimitarral kapcsolatban, ezt a néhány kósza cseppnyi gyászt. Tudta, hogy Piton árgus szemekkel nézi, megalázó, élére vasalt sértéseket készítgetve elő, és nagyot nyeldekelve próbálta összeszedni magát. Fogalma sem volt róla, hogy Piton inkább döbbent volt, mint gúnyos, és maga sem tudta, hogy az lepte meg, Zana milyen könnyedén árulja el ezt a pillanatnyi gyengeséget, vagy a semmiből jött mélységes, tapintható kétségbeesés rekesztette el benne a megjegyzéseket. Amikor megkérdezte, hogy ugye most nem áll neki zokogni, csak azért tette, hogy lerázza az egész kényelmetlen, kínos helyzetet a válláról, a kirekesztettség, a harmadik kerék érzését, ahol ő már nem fért el Zana és a nyomorúsága mellett.
Csak egy tompa köhintés volt a válasz, egy hosszú csend és néhány hatalmas szívdobbanás. Amikor felnézett Pitonra, csak a kivörösödött szemek árulkodtak az előbb feltolult és szétvert viharról, a száját, az árkokat az orra körül és a homlokán mintha vésővel verték volna bele az arcába.
- Tudja, ki ölte meg Dimitar Petkovot? - parancsoló és hideg volt a hangja, meg sem remegett, de ez nem az ő ereje volt, csak lopott, illékony.
- Tessék? - meredt rá Piton meglepetten. Zana ugyanazzal a hangsúllyal, makacsul megismételte, és mintha nyomatékot akarna adni a kérdésnek, felállt a szőnyegről. Piton döbbenten fürkészte mind a változást, mind a hirtelen jött faggatózást, hogy mit akar itt, talán bosszú angyalát játszani. Zavarta, hogy nyilvánvalóan teljesen félreértelmezte azt a felületesnek előadott kapcsolatot, ami Zanát a bolgárral összekötötte.
- Fogalmam sincs - rántotta meg a vállát, és most valóban így volt. Zana némán fürkészte, talán az igazságot próbálta leolvasni a férfi arcáról, talán el akarta dönteni magában, mit ér a követelt válasz neki.
- Akkor tudja meg! - vetette oda végül, és otthagyta a csendben, tompán kattanó ajtócsukódással.

*

A következő napok kaleidoszkopikus, rendszertelen pörgéssel mentek el, néha mintha csak egy elmosódott suhanás lett volna az egész, néha kimerevedett, és jelentés nélküli mozaikdarabok céltalanul összekapcsolódott sormintájává vált. Piton alig találkozott Zanával. Most azért csúszott el egymás mellett az életük, mert Zana elbolyongott a kivájt, jól látható csapástól, a maga sötét, titkos ügyleteibe vetette nyakig bele magát, és nem azért, mert szántszándékkal kerülték egymást. Valami háborgott a nőben, és olyan merevvé tette még a járását is, mint egy acélcsontváz.
Egyszer London valamelyik esőtől csillogó utcáján futott össze vele, amikor Zana egy férfiba karolva jött szemben a kirakatokban megduplázódott emberek közt. Az ismeretlen férfi egy fekete esernyőt vitt a hóna alá csapva. Idegen arcvonásai voltak, Piton biztos volt benne, hogy más országból jött. Elmélyülten, komoran beszélgettek valamiről, és elhalkultak, amikor a közelükbe ért. Zana keze fázósan bújt meg a kabátja redőiben, az arca félig elbújt a prémnyak mögött. A szemébe fújta a haját a szél, ahogy előre köszönt:
- Jó estét.
- Jó estét - biccentett Piton, és továbbmentek. Mint két szembejövő taxi. Egy-egy fekete suhanás. Jó estét, jó estét. Mintha csak futólag ismerték volna egymást. Piton eltűnődött, nem így van-e, és Velence csak egy véletlen, jogosan tagadott adáshiba volt ebben a megszerkesztett programú, kiszámítható, felszínes ismeretségben.
A pár után nézett, és most először sajnálta ezt. A két elsuhanó taxit. Azt az idegenül csengő jó estét.

Egyik este az iskola bejáratában találkoztak. Úgy állt ott Zana, mintha órák óta őt várta volna, és amikor feltette a maga visszatarthatatlan kérdését, Piton biztosra vette, hogy így is volt.
- Nála járt? Megtudta, ki tette? - és még csak annyit sem mondott, hogy jó estét. Azt sem fejtette ki, mire vonatkozik a kérdés, mintha kettejük közt csak ez az egy levegőben lógó téma létezett volna. Talán így is volt; az utóbbi időben biztosan.
A férfi elzárkózva lépett el mellette, félvállról odavetve, hogy még mindig fogalma sincs az ügyről.
- Tudom, hogy utánajárt - nézte a hátát a nő nyugodtan, mint a várakozásban megkövült levelibékák. Mint annyiszor, most is ráhibázott, mert olykor képes volt félelmetes precizitással belélátni. Piton felé fordult, már-már kárörvendőn, mert úgy tűnt, Zanával kapcsolatban minden kérdésre ugyanaz a válasz.
- Szerintem maga is tudja. Dolohov.
Zana az Antonyin Dolohov nevével ellátott sápadtsággal reagált, külön reakciók és félelmek tömörültek abba a zsákba, amit csak vele kapcsolatban nyitott ki, mint Pandora a szelencét, és ezek elborították, ahogy kiszabadultak, az összes rémség, az összes ősi rettegés.
- Én azt hittem, ő Igort... - megakadt, ott, ahol mindig megakadt, nem csak szavakban, gondolatban is, egy volt ez a soha be nem fejezhető mondatok közül. Piton készséggel kisegítette minden egyes esetnél, akár egy bal fülbe duruzsoló rossz szellem.
- Hogy Karkarovot keresi? Nos, úgy látszik, pihenőidőben bolgár hercegeket gyilkolászik.
Zana ijedten megrekedt a pillanatban, mert most először ötlött fel benne, hogy a kettőnek, az Igor utáni hajtóvadászatnak és Dimitar halálának köze lehet egymáshoz, és a Csorobanka csak egy árnyék volt, amire rávetődött, mert így kényelmesebbnek látszott, és tökéletesen beleillett a saját öncsaló művészetébe.
- És mit mondott? Említette, hogy miért tette? - faggatta a férfit mohó elszörnyedéssel. - Hogy beszélt-e vele előtte? Hogy mit keresett ott a dauphin?
- Azon kívül, hogy ecsetelte, milyen előkelően terült el, semmit nem mondott - vonta fel a szemöldökét Piton, és várta, mire megy ki ez az egész. Zana idegesen meredt rá, mint aki azt latolgatja, felfedje-e minden kártyáját, végül halkan megkérdezte, mintha nem akarná, hogy a kőszörnyek, a vászontestű szereplők a festményeken meghallhassák őket:
- Tehát nem is látott senki mást? Nem látott engem?
- Magát? Miért, ott volt?! - hőkölt vissza Piton meghökkenve, és egy töredéknyi másodperccel később összeállt számára a kép, az elmúlt napok minden sehova nem helyezhető eseményével. - Magával találkozott volna Petkov! Teljesen elment az esze?!
- Honnan tudhattam volna, hogy mi történik vele? - nyögött fel a nő, legalább annyire védekezésül, mint megdöbbenésből Piton reakciója láttán. Nem szólt egyikük sem; ugyanazon információ más-más szeletét tologatták jobbra-balra a palettán, és minél inkább elmerültek ebben, annál ocsmányabb képet adott ki az eredmény.
- Ugye nem akar Dolohov után menni? - kérdezte Piton szokatlan komolysággal, minden rejtetten lappangó irónia nélkül. Most nem ment volna semmire a szokásos eszközökkel, ezt megérezte a Karkarov semmit nem kímélő műhelyében mellékhatásként konokra kalapált nőben, ezt a csukott szemű öszvérugrást. Sok minden ugrott volna vele, az idővel ráakasztott nyergek, kantárok, mázsás súlyok, hajtók. Vitt volna olyanokat is, akiket nem akart, mert a laza kantárok csak összekötötték velük, ezt tisztán látta. - Ő olyan, mint egy szellem. Esélye sincs ellene. Eszébe se jusson.
Zana sokáig, gondolkodva állt előtte, az ösztönös félelmek és bosszúállások menthetetlenül összebogózódott szálait válogatva, megmérve, melyik az erősebb, melyik gyökerezik mélyebben. Piton nem tudhatta, hogy a nő legalább annyira szereti a nagy szavakat, mint Karkarov. A bennük ígért nagy tettek mögött azonban nagyon sokszor nem rejlett semmi; pedig ezúttal talán jobb lett volna, ha mégis szembemegy a sorssal, a kókadozó esélyekkel, és kitöri az élet nagy, ironikus szemfogát.

Az éjszaka lehetetlen, üresen koppanó órái lassan újra összesodorták őket, ahogy a holddal mozgó árnyékok is mindig egyfelé tartanak. Talán jobb elfoglaltság híján történt így az egész, talán mert egy vágányú akarat vitte őket, de újra repkedni kezdtek a nevek, s úgy ültek ott a tanári asztal két oldalán, mint akik különös, pókhálószerű szőnyeget szőnek nevekből, dátumokból és felgöngyölített érdekfonalakból, itt egy szál elszakadt, ott becsomózódott, és végül széteső, bizarr formát öltött. A Nagyúr terveinek ocsmány, rekonstruált szelete volt ez, egy feldarabolt falikárpiton ragadt formátlan, névtelen testrész.
Zana úgy mozdult ebben a fonószék-vetélő világban, mint a gerincsérültek, akik újra megtanultak járni. Nem volt benne sok köszönet; néha jobb fekve maradni.
Amikor a Roxfortról volt szó, mindig volt egy odakinn. Az iskola falai közt más törvények uralkodtak, más időjárás, különös mikroklíma volt, ahol védve voltak a kinti viharoktól. Kicsit illúziókeltő is, és mint olyan, veszélyes. Odakinn a Wizengamot feloszlatta önmagát, és ez valami olyasmit indított el az utcákon, ami készületlenül ért mindenkit a Roxfort fóliasátrai alatt. A döbbenet és pánik, amit a teljes bírói testület hirtelen megszűnése váltott ki, mintha felért volna egy józanító pofonnal a varázsvilágban; életre kelt szimbólum volt ez, az anarchiáé, a büntetlenség ígéretének, a szabad-a-bűn törvényének eljövetele. Ez volt a Nagyúr válasza az utóbbi idők kobold- és muglivédelmi törvényeire - mindenhol megvoltak az emberei: néha bekapcsolta őket, néha, mint most is, az ellenkezőjét tette. Nesze neked, Caramel! Így lett fecnikre tépve az új, minden faj felé nyitó álompolitika.

*

- Mit akar? - Piton hangja egy mordulás volt, ahogy kinyitotta az ajtót. Zana már rég nem vette magára ezeket a védjegyes udvariatlanságokat. Egyébként is szeretett ugyanezekkel felelni. Szó nélkül átadta a levelet, és belépett a férfi mellett, akár egy szemtelen macska, úgy surrant be mellette a résen.
- Miből gondolja, hogy érdekelnek a magánlevelezgetései? - vágta be utána az ajtót Piton, de azért széthajtotta a pergamenlapot.
- Az ajtó alatt csúsztatták be - jegyezte meg a nő mellékesen, és beljebb lépett. Ez volt a második alkalom, hogy Piton magánterületére merészkedett, és éppen olyan hívatlanul, mint először. Ezúttal a magasan húzódó ablakokon beszűrődött a tó által megszűrt, zöldesre színeződött délutáni fény, ami leginkább az árnyékokat mélyítette el.
- Ne mutatkozzon. Vigyázzon Draco Malfoyjal és Pitonnal! - olvasta fel hangosan a férfi, és egy pillanatra felszaladt a szemöldöke. Tüntetőleg az ajtó felé intett, úgy kérdezte célozgatva: - Nem gondolt arra, hogy megfogadja?
Zana nem felelt; a csend nem távolságtartó vagy vádló volt, inkább arról árulkodott, hogy válaszra sem méltatja ezt a kijelentést. Piton hatalmas íróasztalánál állt, úgy húzta végig rajta az ujjait, mintha láthatatlan porszemeket akarna letörölni onnan. Piton a területét gyanakvó szemmel őrző vadként lépett közelebb. Az ő asztala a praktikum szabályai szerint volt elrendezve, egy tinta, egy penna, egy köteg pergamen; nem úgy, mint a nőé, aki képes volt színes tintákat vásárolni, mert jól mutattak kirakosgatva egymás mellett, ahelyett hogy egy pálcaintéssel átszínezte volna a feketét, amikor épp másra volt szüksége. Hajmeresztően végletes tudott lenni, néha száraz és tényszerű, máskor meg mentes a célszerűség minden jellemzőjétől.
Odalépett az asztal túloldalára, és úgy nézett a nőre, csupa tiltással az arcán. Zana az asztala egyetlen díszén nyugtatta a kezét, az ezüst papírvágó késen, családi örökség volt, az apák által féltve körberajongott kincs, mintha legalábbis benne lett volna a címerük vagy a történetük lenyomata, pedig csak azt hitték, ettől már arisztokratának számítanak majd, ilyen míves pengével, nagyzolás volt, a szánalmas fajtából. Az egyetlen tárgy volt, amit elhozott otthonról, ezt is csak iróniából: micsoda kicsinyes elégtétel volt felnyitni vele az apja elmegyógyintézeti kezeléséről szóló leveleket! Most rátette a kezét, ahogy Zana pörgetni kezdte az asztallapon. Nem akarta, hogy hozzáérjen a háborodott tapintású késhez, a róla lepergő, bomlott levegőben aszalódott papírfoszlányokhoz, ocsmány penge volt az, talán pestisbolhaként terjesztené a kórt. Ő is csak a markolatot fogta mindig. Zana elhúzta a kezét; azt gondolta, a pengét félti tőle, vagy az asztal polírját, és Piton meghagyta ebben a hitben.
- Mi közöm ehhez? Talán itt akar elbújni? - adta vissza a levelet elutasítóan. Zana vállat rándított.
- Gondoltam, jobb, ha látja.
- Ez alapján óvakodnia kellene tőlem.
- Valószínűleg halálfalónak hiszi - hajtotta össze a levelet, és széthajtotta megint, mintha lehetne benne egy mondat, ami felett elsiklott a tekintetük. Piton összehúzott szemmel figyelte.
- Nem gondolt még rá, hogy talán igaza van?
- Őszintén szólva, de igen - jelent meg egy félmosoly Zana arcán. - De az egy éve volt. Mit szól hozzá?
- Semmit. Azt sem tudom, miről van szó. Biztos valaki szórakozik - legyintett a férfi, de lassan, szinte lopakodva komor ráncok jelentek meg a homlokán. Zana csendben figyelte.
- Nem hiszem. Főleg figyelembe véve, hogy ki írta...
Piton meglepetten kapta fel a fejét. Zana nem tudta elrejteni a mosolyt az arcán.
- Azon csodálkozik, hogy felismertem az írást? Vagy azon, hogy a mardekárosai közt vannak velem szimpatizálók?
- Meg kéne lepődnöm, hogy elcsavarta valamelyik pubertás fiú fejét? - horkant fel a férfi, de elvette a megjegyzés élét a mozdulat, ahogy befordult a könyvszekrény felé. Azt akarta mutatni vele, hogy nem érdekli tovább a téma, de inkább furcsa bezárkózásnak hatott.
Zana sokáig nem szólt, mint aki megpróbál olvasni a felé mutatott hát megfeszülő inaiban, a könyvgerinceket nem követő fej mozdulatlanságában, és halkan megkérdezte:
- Nem hisz Nottban?
- Mit számít az, kiben hiszek? - csattant fel a férfi, a köpenye lesodort egy újságot az asztal széléről, ahogy a nő felé fordult, de nem törődött vele. Beállt az ablak alá, most már nem is palástolt befelé fordulással, és keserűen megjegyezte: - Kicsúsznak az ujjaim közül. Nem védhetem meg az olyanokat, mint Nott, mert lebuktatom magamat és Dumbledore ügyét az olyanok előtt, mint Draco.
Így hívta: Dumbledore ügye, mintha az sosem lett volna az ő ügye. A kettős élet skizofrén hozományát nehéz volt lerázni, néha a Nagyúr szolgája volt a Roxfort falai közt, néha meg Dumbledore jobbkeze a Nagyúr korcs táborában. Az volt a baj, hogy mindkettő volt egyszerre, és sosem az zavarta, ami a Nagyúr táborában volt. Nem először gondolt arra, hogy mást kellett volna a Mardekár-ház vezetőjévé tenni, olyasvalakit, akinek nincs ilyen rovott múltja. Akivel a halálfaló sarjak nem érezhetik azt, hogy lélekben összekacsinthatnak. Tudta, hogy némelyik felnéz rá azért, amit hisz vagy hallott róla, és nem tehetett ellene semmit. Ki itt belépsz, hagyj fel minden erénnyel! Ez volt bekarcolva generációk óta az egyik hálóterem ajtaja felett a Mardekár-házban. Soha egyik házvezető tanárnak sem jutott eszébe eltüntetni onnan. Neki sem. És néha úgy érezte, valóban ezzel a szellemmel kell megküzdenie.
- Sajnálom - suttogta mögötte Zana. Milyen semmitmondó szó volt ez! Értette, miről beszél a férfi, és azokat a szavakat is ismerte, amiket nem mondott ki. Ő máshogy látta a határon egyensúlyozó, halálfaló eszméket reggeliző diákok csoportját, a lehetőséget bennük. Feláldozni őket egy nagy ügy érdekében, ha mégoly bizonytalanok is... - sokkal borzalmasabb lehetett ezt egy olyan ház fejeként végignézni, amihez annyi szenny kötődött már. Épp neki, aki tudta, micsoda kálvária végigjárni és visszafordulni az úton, ahol odafelé olyan kátyúkat menetelt a porba, amikben visszafelé kék-zöldre veri magát. Ezt Zana sosem látta eddig. Amikor felismerte az írást a levélben, arra gondolt, hogy vannak visszacsatoló utak, néha szembe lehet menni az előre megírt élettel. Olykor attól tartott, talán érezhetően kivételezik Nott-tal, pedig nem állt szándékában. Nehéz volt eldönteni, hogy vajon azért figyelt rá annyira, mert tehetségesnek tartotta, vagy mert hajtotta egy vak kényszer, kimenteni valakit az apák lábába kapaszkodó végzet karmai közül. Ő kívülről figyelhetett, megvolt ez a szerencséje.
Csend ereszkedett rájuk. Zana nem merte megtörni, Piton nem volt tudatában. A nő sokáig mozdulni sem mert, attól tartott, a férfi elfelejtette, hogy ott álldogál mögötte.
- Mit csináljunk, ha...? - lobogtatta meg a levelet Zana óvatosan, de hirtelen nem tudta, vagy inkább nem merte befejezni a kérdést, mintha kimondva valóban teremtő erővel bírhatott volna.
- Mit csináljunk? - nyomta meg a mondat végét Piton, meg sem várva a befejezést, és mogorván rámeredt. - Maga mondjuk kezdhetné azzal, hogy kimegy azon az ajtón.
Zana válaszra sem méltatta a megjegyzést. Beharapta az ajkát, mint aki így próbálja rávenni magát arra, hogy szavakat alkosson.
- Mi lesz, ha engem is keresni kezd? - egy szánalmas sóhaj volt a hangja. Piton kissé hitetlenkedve méregette, hogy erre valóban valós esélyt lát-e. Zana kissé teátrális fáradtsággal ingatta a fejét. - Nem tudok semmit. De mi lesz, ha mégis a legközelebbi találkozáskor a Nagyúr felveti a nevemet? Vagy engem kell elárulnia, vagy az álcájának annyi. Más út nincs. Lucius Malfoy egyébként is látott már Velencében, lebukna miatta.
- Elég egyértelmű, melyiket választanám - jegyezte meg foghegyről a férfi, csúfondárosan felhúzott szemöldökkel.
- Természetesen. Csak gondoltam, jó, ha felkészül rá. Mindketten felkészülünk.
Nem nézett a férfira, úgy állt ott a szoba közepén, mint akit az imént árultak és ítéltek el. Nem neheztelően hallgatott, inkább beletörődve, mint aki tudja, mennyi egy meg egy, mégis fáj elfogadnia. A történelem nagy vonulása néha agyonnyomja azokat, akiket görgetnie kell.
- Fél?
- Igen - válaszolt egyszerűen a nő. Bár nem volt semmiféle felhangja a kérdésnek, hozzáfűzte: - Talán megvet érte? Én nem vagyok olyan bátor, mint maga. Én félek tőle.
- Ki nem? - szisszent Piton kissé hitetlenkedve, hogy valami hősi tettnek, világmegvető bátorságnak képzeli ezt az egész aljas, csúszómászó játszmát, amit ő művel. A mugli filmek szmokingos, Martinis, lehengerlő titkos ügynökei nagyon távol álltak attól az áruló, gyáva köpönyegforgatástól, ami a valóságban zajlott. Nem volt ebben semmi emelkedett. Még csak bátor sem.
A nő tétován az ajtó felé lépett, mint aki nem kapott választ a kérdéseire. Piton már meg sem próbálta kibogózni a Zana köré gabalyodott szálakat.
- Ha annyira tart tőle, magához veheti a Cantarellát - intett előzékenyen a bájitalos szekrény felé. Zana elfehéredve meredt vissza rá, teljes zavar ült a homlokán. - A méreg, amit kiválasztott magának - tette hozzá magyarázólag, és nem értette a halálra vált tekintetet, mintha épp most jött volna rá, hogy reggel véletlenül azt itta kávé helyett.
- A Borgiák mérge - nyögte rekedten a nő, félig kérdés volt, félig kijelentés. Hirtelen nem is tudta, az lepi meg jobban, hogy Piton ismerte a hírhedt, de gyakorlatilag megszerezhetetlen méreg receptjét, vagy hogy ő maga önkéntelenül éppen ezt választotta. Úgy pillantott a szekrény felé, mintha valamiféle visszatérő kísértetet látna. Talán így is volt. Az élet néha piszkosul cinikus tudott lenni.
- Minek rágódik ezen az egészen? - szegezte neki Piton türelmetlenül, mert azt hitte, a saját félelmet szülő teóriája izgatta fel a nőt.
Sokkal hamarabb kaptak erre választ, mint bármelyikük is gondolta volna.

*

- Már nem sok van hátra. Talán hetek - zárta sötéten Piton a halálfalók táborának utólagos, hézagos seregszemléjét úgy, mintha a végítéletet jelentené. Mintha minden időszámítás csak addig tartana, az elkerülhetetlenig, és már nem peregne tovább. Bizonyos értelemben talán így is volt várható. Sokuk számára legalábbis.
Rögtönzött gyűlést tartottak Dumbledore-nál. Piton minden alkalommal, amikor visszajött, úgy érezte, mindent szétolvasztó láva tapad a cipőjéhez, úgy forrt a föld a Nagyúr táborában. Nem nagyon volt mit mondani, csak ezeket a láva-benyomásokat. A Nagyúr már alig hívatta magához, csak ő járt oda puszta balsejtelemből, hogy felcsipegethesse a morzsákat, olvasson abban, amiben ő olyan tökéletesen tudott, az ösztönös rezdülések változásában. A meglóduló ár mozgásában. Abban, ahogy a mélyben kovácsolják a háború vasait.
Gyászos, minden egyensúlyt nélkülöző enumerációt terített szét előttük, ahol ők bedugult füllel suhantak felfelé a saját mérlegserpenyőjükön, szánalmasan elhagyatva. Mintha csak nyilaik lettek volna egy hadosztálynyi nehéztüzérséggel szemben.
- Azt hittem, több időnk van - jegyezte meg McGalagony némileg kiábrándultan. Piton vállat vont, mert világos volt, hogy a tanárnő inkább csak akarta a több időt, de az elmúlt napok felboruló rendjében egy percig sem hitte, hogy mindennek a vége nem a küszöbnél jár már. Egyszer csak majd rájuk töri az ajtót, mindenki látta ezt már jó ideje.
- A legújabb pletyka szerint pedig - tette hozzá Piton -, Dolohov a nagy Karkarov-féle hajtóvadászatban új célpontot talált - és nem is mondta ki, csak ránézett Zanára, a legteljesebb kifejezéstelenséggel, csak a szemöldökét vonta fel kissé, nem lehetett tudni, csodálkozásból vagy kárörvendő gúnyból, bár mindenképpen valamennyire hitetlenkedve.
- Tehát keres engem - konstatálta Zana halkan, és ezúttal meg sem bicsaklott a hangja. Úgy fogadta a hírt, mint aki régóta várta már, és most Piton számára is világossá vált, mi volt a jelentősége Nott figyelmeztető levelének. Annak a félve megalkotott kérdésnek, amit akkor ő olyan lekezelően hárított el, és ledorongolta, hogy rémeket lát.
- Te jó ég! Nem túlzás ez egy kicsit a bosszúból? - hitetlenkedett McGalagony. Csak szimpla megjegyzésnek szánta, de ekkor, ettől a végtelenül egyszerű kérdéstől hirtelen ennek az egész játéknak minden erőszakosan összerakott építőkockája szétrepült és újra összegurult Zana fejében, hogy újra felépíthesse, tovább csavarodtak mindazok a gombolyagok, amiket sohasem mert tovább gurítani, mert úgy érezte, belevesznek a sötétségbe, ahova nem tudta, nem akarta követni őket, és inkább úgy hagyta kallódni ezeket a félig legördített gondolatokat. Mindannyian félrementek ebben az ügyben, megálltak a vendetta vörös függönye előtt. Most már világosan látta, nem számítottak régi árulások, meglapuló dezertőrök, nem Igor kellett nekik, hanem az az átokverte könyv a roxforti szobájában, és mindaz a kapu, amit ettől megnyílni reméltek. A dédanyja jutott hirtelen az eszébe, és az, hogy milyen kevésen múlt, hogy nem elégette, hanem eladta a krónikát, de rájött, hogy ez semmit sem változtatott volna a történések vonulásán.
- Dolohov puszta önszorgalomból is megkeresné. Van mit levernie rajta - jelentette ki kajánul Piton, és lekicsinylően hozzátette: - Már csak egy lépésre van a zsákmányától.
Zana felkapta a fejét, valamiféle újkeletű eltökéltség büszkévé tette a mozdulatot.
- Én sosem fogom elárulni Igort, nem megy semmire. Zsákutca vagyok - és olyan hűvös határozottsággal csengett a hangja, mintha Dolohov is a szobában tartózkodott volna. Mintha már lepattintotta volna a kupakot a Cantarella üvegcséjéről. Abban a pillanatban nagyon is úgy tetszett, képes lenne rá, és ez valamit feldöntött Pitonban, valamit, ami feketén, ragacsosan szétömlött benne.
- Milyen megható ez a hűség - szisszent már-már ádázul, és az indokoltnál több megvetéssel hozzáfűzte: - Már csak saját érdekből sem, igaz?
- Az csak az ok egyik fele - nézte felsőbbségesen a nő, és úgy álltak ott farkasszemet nézve, mintha Dumbledore és McGalagony ott sem volna. A legősibb csata volt ez kettejük közt, a legelsőnek született. Rövid szünetet tartott, talán latolgatásból, hogy mondja-e, ami felötlött benne, talán puszta hatásvadászatból. - Tudni akarja, miféle átok ez rajtam? Sanguis vinculum.
- Vérkötés. A nepotizmus ára - bólintott Piton színtiszta cinizmussal. Hallott róla, a középkorban olykor ezzel pecsételték meg a szétosztogatott kiváltságokat és hivatalokat, a köpönyegforgatás delén, de elfeledték az idők során: senki sem szerette önként a hurokba tenni a nyakát. - Azt hittem, a reneszánsz óta ezt senki sem használja már.
- Igort nem csak a tárgyi régiségek érdekelték - vont vállat várakozón Zana. Pitonnak összpontosítania kellett, átkok sosem bolygatott fosszíliái közt kutatott.
- Ez az átok csak úgy működik... - nem fejezte be, mert hirtelen minden világossá vált. Zana csak hidegen mosolygott, és a bájitaltan tanár már ezelőtt megértette, mielőtt a nő válaszolt volna, hogy ez az ő nagy vereségének pillanata, a vég nélküli célozgató vádaskodások és dicstelen teóriák nagy, színpadias bukása, amikor Zana majd kárörvendve verheti bele az orrát mindabba a félrement, becsmérlő megjegyzésbe, amit mindvégig rázúdított, mert azt gondolta, egy volt a Karkarov-kollekció csinos kiállítási tárgyai közül, még ha a legkedvesebb is, fő helyen, dór féloszlopra helyezve. Most már világos volt, Zana engedte, hogy azt higgye, ez a szemellenzős elvakultság ezért volt, a féloszlop meg a spotlámpa miatt, hagyta, hogy felépítse magának a megszédített csitri olyannyira megvetésre alkalmas képét, ha neki így kényelmes. Ez volt Zana vért hullajtva őrzött titka, a végső terítés, a kulcsszerepű ismeretlen a végtelen hosszú egyenletben. Minden lépések alfája és omegája. A kirakós joker-darabja, ami az összes hézagba tökéletesen befért.
- Úgy van! - helyeselt a nő, és ezt is már csak azért, hogy végigvonulhasson a háborús díszmenetével, mert már ő is látta, hogy a férfinak nincs szüksége a válaszra. - Ha rokoni kötelék áll fenn. Minél közelebbi, annál erősebb az átok. Az enyém igen erős, mivel Igor az anyai nagybátyám - és úgy mosolygott hozzá, olyan félvicsorral, mint a véres ínyű, veszett farkasok.

 

Folyt. köv.

Vissza

16. fejezet