|
N Y I L A T K O Z A T Jelen, Tört fények játéka c. mű szerzője,
Expelliamus jelen művet J. K. Rowling Harry Potter sorozatának első
öt könyvének alapul vételével írta egyéni elgondolás alapján, J. K.
Rowling által kitalált karakter, Perselus Piton főszereplésével, valamint
további, J.K. Rowling, illetve Luciana Slytherin által kitalált karakter,
leírás és elnevezés esetenkénti felhasználásával. Budapest, 2005. március 11. Expelliamus |
Tört fények játéka
(Expelliamus)
I N V I T A T I O
Múltunk hangjai
Kezembe került egy könyv, szárított hóvirág van a lapjai között. Szirmai megsárgultak
már. Nem az enyém, csak nálam maradt, így én vigyázok rá. Őrzöm.
Régi időkről mesél, két emberről, akikkel az életem egyszer összeért. A könyv
maga érdektelen számomra - remélem, nem haragszik meg értük a szerzője, bizonyára
nagy tudású patikus volt egykor, a neve is felejthető (ezért se haragudjon).
Azt sem fogom elolvasni, miként vélekedett a főzetek mellékhatásairól, amelyeket
szedek. Vérfarkasok könyörületeként. A lap szélére kézzel írt bejegyzéseket
olvasom, a látszólag értelmetlen kis gondolatokat, emlékeztetőket, verssorokat
és kérdéseket, amelyek a bejegyző fejében jártak, és amiket papírra vetett
a keskeny margóra. A senki földjén kért helyet magának a szabályos, katonás
rendben vonuló, egymáshoz fűzött, nyomtatott fekete betűk szomszédságában.
Megvolt ez a rossz szokása: az összes könyvét összeírta a lap margóján, a
kedvenc részeit aláhúzta, a könyvjelzőit benne hagyta; faleveleket, gyermekrajzokat,
csokoládéspapírt, ami épp a keze ügyébe került, maga sem emlékezett rá.
Kézírása szép, a betűi kéz a kézben járnak, harmóniában, mindegyik kap helyet
és levegőt. "A Lambrusco édes bor" - emlékezteti magát az
egyik helyen, hogy honnan jutott eszébe, nem tudni már. Nem kapcsolódik ahhoz,
amit a nyomtatott feketebetűs rendkívül tudományosan, millió latin kifejezéssel
teletűzdelve elemez. "Hat előtt benézni Mrs. T-hez" - áll
néhány oldallal arrébb.
"Szavaidat, az emberi
beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt, izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan
égő ketrecek." Az idézetet egy másik kéz folytatta apró, szálkás,
határozott férfibetűkkel: "Nem értem én az emberi beszédet, és nem
beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam"(*)
Mellette szigorú képlet, grammok, hőfokok és időtartamok.
Én meg csak állok, idétlenül, nyitott könyvvel a kezemben, és leskelődőnek
érzem magam, de lapozok tovább. Kérdezz-felelek, szép női írásra kemény férfibetűk
feszülnek.
Úgy hiszem, egyszer a kezébe kerülhetett a férfinak, aki nem bírta megállni,
hogy ne írjon bele, sőt, ahogy lapozok, javítások jönnek, kérdőjelek, kioktatások,
mintha csak egy dolgozat lenne. Gúnyosan és mégis... A végén még oda is írta,
hogy "R mint rémes. Miért kell minden könyvet megszentségteleníteni...?"
Muszáj elmosolyodnom ezen. Én már látom hozzá az arcot.
A nő soha nem olvasta a férfi betűit, a könyvet sem nyitotta ki később. Ha
így lett volna, nem adja oda nekem, se bárkinek e földön. Tudom.
Én is most látom először.
Mindkettőjükkel a Roxfortban találkoztam.
A férfival először tizenegy évesen, tojáshéjjal a fenekünkön; egy évfolyamba
jártunk. A nővel huszonkét évvel később. A férfi hosszú ideje professzor volt
már, egykori házának vezető tanára, elismert bájitalfőző mester, én abban
az évben foglaltam el a sötét varázslatok kivédése posztot, Sofia Madam Pomfreyt
helyettesítette. Emlékszem, karácsony másnapja volt, este, és napok óta havazott,
amikor megérkezett nagykabátban, mégis fázósan, váratlanul és hamarabb, ahogy
ígérte magát. Szép volt és nagyon komoly. Huszonhat éves. Mindig ilyen volt,
sose lehetett kiszámítani, mikor érkezik, hol jár és meddig marad; olyan volt,
mint egy fénysugár, amiről csak mi hisszük, hogy palackba zárható.
Hiányzik nagyon.
Sokat gondolkodom azon, vajon mi lenne,
ha az ember maga választhatná a sorsát, és azokat, akik életének részeivé
válnak, de rá kell jönnöm, ezt is csak akkor tehetné meg, ha már megélte mindazt,
amit rámértek, és akkor már úgyis mindegy.
Majdnem mindenkit, aki fontos volt számomra, túléltem. A legszomorúbb az,
hogy csak negyvenhárom múltam, és mégis kijelenthetem.
Megpróbálok a mának élni. Nehéz hinni és bízni, amikor megtapasztaltam már,
hogy minden eltörhet egy pillanat alatt, és mégsem a bölcsek megszentelt nyugalma
jár át, hanem az álmatlan éberség fon hálót körém. Azt hiszem, egy rész belőlem
is odalett. Féloldalas vagyok, tessék kitámasztani, mert eldől - írnák a kartonomra.
A kislányom gyermeki szívéből merítek
erőt (akár egy rabló, de bocsásson meg érte). Neki még minden szép és ártalmatlan
ezen a világon. Egyszer szemtanúja voltam, hogy az utcánkban tanyázó, nem
éppen bizalomgerjesztő kinézetű és szagú csövest is megpuszilta. Nincs benne
félelemérzet vagy előítélet, az egyszer biztos. Meg van róla győződve, hogy
az ő apukája bármitől képes őt megvédeni, ő (aki én vagyok) egy igazi hős,
csillogó páncélban. Bár így lenne. Még azt a nyavalyás páncélt is magamra
rángatnám, mindegy, hogy nyom vagy fél mázsát. Lapítson össze, azt se bánom.
Nem a vérem, de olyan, mintha az lenne. Ő a szívünkben fogant, így tanítom
neki. Vérfarkas vagyok és steril. (A minisztériumnak "hála" érte,
szörnyetegek ne szórják szét a magjaikat a világban, csókolják meg a seggünket,
hogy egyáltalán megtűrjük a fajtájukat et cetera. Mindegy, megbékéltem már
vele. Végül is mi egy "kis" beavatkozás a lepratelephez képest,
nem igaz? Azért fáj. Nem is kicsit.) A kislányomnak borostyánszín a szeme,
mint az enyém, és a szempillái olyan világosak, hogy csak akkor látni, milyen
hosszúak, ha egész közel hajolunk az arcocskájához. Mindenki gratulál, rám
ütött - mondják.
Az én gyönyörű szép gyermekem. Apja neve: Remus J. Lupin.
Nem tudtam, mit kezdjek a könyvvel,
amely évekig feküdt érintetlenül és bezsúfolva egy halom másikkal egy levert
sarkú kartondobozban. Rendelten vagyok és hanyag, mindig is az voltam. Kerülgettem
pár napig, aztán komótosan becsomagoltam és megcímeztem az apró, szálkás betűk
tulajdonosának, Perselus Piton úrnak, de elbizonytalanodtam. Hiszen ismerem.
Mit szólna pont ő, hogy pont nálam feküdt el az ő szigorúan őrzött, legbensőbb
magánéletének egy kicsiny emlékezete, amihez semmi közöm. Úgy döntöttem, megtartom.
Így, spárgával átkötve.
A békesség kedvéért.
Nem mondom, hogy nem találgattunk,
mi lehetett köztük. Az egyik legfőbb beszédtéma volt. Ha volt is bármi, rendkívül
diszkréten intézték.
Nem szokásom, de beavatkoztam. Én nem akartam, hogy legyen bármi is, legalábbis
nem Pitonnal, az ég szerelmére. A csalódástól akartam megvédeni Sofiát, hogy
sikerült a legalkalmatlanabb férfit megtalálnia magának. Először úgy véltem,
csak azért tölt több időt Perselusszal, mert a mindig zárkózott, mogorva férfi
kihívás, talán még ingerli is, hogy teljességgel érzéketlen az irányában.
Sofia hiába volt olyan nő, akit az ember kétszer is jól megnéz magának, olyan
pengeéles esze volt, hogy a férfiak összecsinálták magukat a kisebbségi érzéstől.
Nehezen tanulta meg, hogy nem kell mindent a nevén nevezni. (Bevallom, én
például szeretek elüldögélni a langyos önsajnálatban, és apró hazugságokkal
takarózni. Az ember nem szeretne mindig nyitott szemmel járni, nincs igazam?)
Minél többet volt Perselusszal, annál inkább megváltozott, és eltávolodott
tőlünk. Ha velünk nyugodt volt és türelmes, vele háromszor olyan türelmesen
viselkedett. Nem értettem, miért. Akkor már jó ideje adagolta neki egy halálfaló-sarj
lassú, mérgezett cseppekben, hogy minek volt szemtanúja, miután Perselus Piton
felesküdött a Sötét Nagyúr sírig tartó szolgálatára, nehogy "illúziói"
legyenek. Ehhez képest a mi történeteink az iskolás Pitonról, arról az utálatos
kis görényről, aki akkor volt, nem jelentettek semmit. Nem is azért mondtuk.
Ebből a mindig komor, sivár emberből hiányoztak a gyúlékony anyagok, a hő
(mintha bőrének viaszfehérsége is ennek lett volna hírnöke); bevehetetlen
erőd volt, aki ha ismert is asszonytestet, legfeljebb tanulmányképpen a tapasztalás
kedvéért. Az érzelmek szigorúan uralt, elzárt területén nem fért meg más.
Súlyos szavak ezek, tudom. Volt, amikor ingerelt, volt, amikor úgy hittem,
értem természetét, volt, amikor szántam, és volt, amikor megvetettem érte.
Sofia a túlvilági kékes-feketén lángoló hajával egészen más volt. Örökké égő
olajmezőket rejtett magában, de hagyta, hogy jégkirálynőnek lássák, talán
még szórakoztatta is. Kevés embert engedett közel magához. Soká tartott, míg
engedte meglátni, hogy űzött, folyton úton lévő szíve a soha nem szűnő keresésében
is őrzi a harmónia és az egyensúly különös erejét. Nem tudom, hányan lehettek
még rajtam kívül, akik gondjaik és nyűgeik súlyát ráakasztották; én bíztam
benne, feltétel nélkül. Soha nem élt vissza mindazzal, amit keserű vagy éppen
eksztázisba törő mámorunkban megosztottunk vele. A diákokkal is így volt a
Roxfortban. Mágia volt benne, igazi, perzselő és messzire ható gyógyító erő.
Előttem van az a reggel, amikor nyílt az ajtó, és bejelentették, hogy meghalt.
Piton csak annyit mondott, hogy az nem lehet. Meg sem mozdult a székében,
mintha összenőtt volna vele, és még a Reggeli Prófétát sem tette le. Én elrohantam.
Azóta gyűlölöm. Sofia miatt, mert tudtam, hogy mit jelentett neki ez a szemét,
érzéketlen kőtömb. Dehogy küldöm el neki azt a könyvet.
Megvesztem, hogy egyáltalán eszembe jutott.
Most már ha elkezdtem, rendet teszek a dolgaimban. Ha költözni kell, csak
bezsúfolok mindent a dobozokba, amelyeket aztán lusta vagyok kipakolni. Sosem
dobok ki semmit, őrizgető vagyok. Ha meghalok, keressetek ott, valahol a legnagyobb
kupac tetején, távcsővel talán látni is. Lezárni sem tudok semmit a világon...
Tele vagyok nyitott végű zsebekkel, megvalósulatlan ideákkal és félbemaradt
emberi kapcsolatokkal. Szeretem az emlékek ízét a nyelvemen, alámerülni a
törékeny szépségű múltba, és frusztrálni magam hasztalan hiábavalóságokkal,
vagy belefásulni a letűnt idők összekaristolt, kattogó lemezeibe. Csak azért
nem írok könyvet, mert lusta lennék befejezni. Idős bácsika vagyok, hogy ezeket
beismerem. Negyvenhárom éves bácsika. Szerzek egy mamuszt.
Még diákként kaptam rá arra, hogy újságcikkeket gyűjtsek. Ez az én sajátos,
szedett-vedett naplóm (nagyon tanulságos), majd egyszer összerendezem. A nagy
rendezgetésből most még nagyobb kupleráj lett, - én persze már rég ráuntam,
mint mindig, - és a földön ülök milliónyi megsárgult kép és girbegurbán vágott,
tépett, szakított papír között. Ez itt a kezemben egy karikatúra: Mardekár
Malazár, ahogy röhög a koporsójában és beint a középső, kígyót formázó ujjával.
Van egy durvább is: Roxfort alakú bilin ül, és Dumbledore szakállával készül
kitörölni a hátsó fertályát. Ezen a színesen pedig vigyorogva kidugja a csupasz
fenekét a felhők közül, és egy szellentéssel lemossa az iskolát a dombtetőről.
Az érdekes az, hogy ezek akkor jelentek meg, amikor a Roxfort még évezredes
pompájában és sérthetetlenségében állt, és az iskola balsorsának árnyékban
lopózó lépteit még nem hallotta senki.
Ha a Sötét Nagyúr visszatérte előtti évek szóba kerülnek, manapság mindenki
arról suttog bizalmasan, hogy bizony, érezni lehetett, hogy valami baljóslatú,
sercegő áram cirkulált a levegőben. Minden giccsesen gyanús volt. (Nem nevetséges?)
Én nem éreztem semmit, és inkább az jut eszembe, hogy előtte, és akkor is,
amikor már a Nagyúr termeszbirodalma épült az élére vasalt egy eszme mentén
a háttérben, milyen szokatlanul bizarr társasági élet és szórakozás folyt
a városokban, az előtérben. Voltak ex-halálfalók, halálfalókkal szimpatizálók
és csőlátó utópisták a tiszta birodalomról vallott elveikkel, és voltak az
ex-ellenállók, Dumbledore és köre, keményvonalas aurorok és önjelölt polgárőrök,
és úgy tűnt, hogy a nagy többség, az átlagmágus egy kávéház teraszáról nézi
az események erjedését, miközben habos kávét rendel, és napilapot olvas. Ha
kipattant valami kínos, kellemetlen vagy éppen pánikkeltő esemény, az csak
egy hír volt az újság egyik lapján, élettelen és távoli betűhalmaz néhány
sarlóért, és különben is, vannak színészeink és statisztáink, hogy mórikálják
magukat feketemágusok és ellenük küzdő fehérmágusok trikóiban, mi csak elüldögélnénk
itt szépen a székben. Én ezt láttam.
Olyan extrém és tobzódó éjszakai élet csak a tragédia után volt, amikor az
ember narkotikum nélkül is azt hitte, ringlispílen ül és kék tollak nőttek
a hátán. Operaénekesek, festők, szobrászok, színészek, irodalmárok, költők,
táncosok és artisták bújtak elő, világmegváltó és sokkoló ideák születtek,
virágzott az okkultizmus, a kártyavetés, a fűzőbe szorított buja utcanők mellett
loknis transzvesztiták bújtak elő éjszaka, simlisek, tarhálók, üzletelők,
mindenféle népség, és elhitted, hogy nincs olyan kívánságod, ami csilingelve
ne jönne szembe azonnal. Én pedig fejest ugrottam a forgatagba, és még Siriusnak
is jutott néhány hónap belőle. Ez volt számomra a legnagyobb ajándék. Az utolsó
nagy csobbanás.
Nem is vettem észre semmi szokatlant. Egy karcsú, magas francia nő után jártam,
aki végképp nem akart feketemiséket hallgatni, ettünk és szeretkeztünk, ez
volt a program az első meredt sokk után is, amikor Tudjukki visszatért, és
Albus Dumbledore összehívta a Főnix Rendjét. Nem volt mire reagálni, mert
azt követően hosszú hónapokig nem történt az égvilágon semmi, és a hirtelen
kipattant éber gyanakvás egy idő után kihunyt. Banálisan hangzik, hogy jó
szolgálatot akartam tenni a rendnek - elsősorban Dumbledore-nak, - miközben
amint kiléptem a gyűlésről, olyan emberekkel vettem körbe magam, akik kedvtelve
dugták a homokba a fejüket. Élni akartam, jó könyveket olvasni, iszogatni
egy csehóban, hegyet mászni, nők ölébe bújni. A legjobb barátaim életét vette
el a Nagyúr, és velük együtt mindent, amiben hittem és amiért felnőttem. Talán
egy kicsiny békességért, áltagos hétfőkért és átlagos keddekért könyörögtem
így. Nem sokáig lehetett, a pánik és a rettegés hője az én szalmaszál reményeimet
is elégette.
Mind egy szálig.
Siriust akkor ölték meg, amikor a Nagyúr
megmutatta magát a mágiaügyi minisztériumban teljes életnagyságban, az Azkabanból
kiszabadított hű kopói társaságában. Az a nap lett az elmúlt tizennégy év
keresztelője: átutazó évek lettek, békés átmenet a terror két fejezete között.
Tizennégy évnyi üres lap, amelyhez mindenki kapott színes ceruzát, és utoljára
azt rajzolhatta és írhatta bele, ami neki tetszett. Ólomlövedékkel teli kibiztosított
fegyverekké váltunk, a kávé keserű lett, bármennyi cukrot öntöttünk bele,
vártunk és riadtan rezdültünk bármire, amiben az ő kezét sejtettük. Mindhiába.
A lassan szivárgó kobraméreg úgy terjedt, hogy nem láttuk, hol ejtették a
harapást. Nem voltak fognyomok. Nem jöttek a csuklyás-álarcos halálfalók.
Az új hadtestek már a törvényes keret húzta határsávokon belül álltak fel.
Pozíciókat szereztek, részvényeket és ingatlanokat vásároltak. Az aurorok
előtt ismert halálfalók feddhetetlen kispolgári életet éltek, a Nagyúr eszméiről
nem nyilatkoztak, elzárkóztak: nekik nincs véleményük. Legfőbb gondjuk, hogy
szabályos vízszintesre nyírják a házuk előtt a sövényt, még a feleségüket
sem csalják, minden este pontban hétkor elfoglalják a helyüket a családi körben
a vacsoraasztalnál. Néhány máguscsalád egyik napról a másikra összepakolt
és elköltözött, olyanok, akik jó eséllyel pályáztak a Nagyúr fekete listáján
egy-egy előkelő helyért. Ha megkérdezték őket, miért, talán megfenyegették
őket, mi történt? Csak megvonták a vállukat: itt jobb a levegő, ennyi, viszlát,
és bezárták az ajtót.
Így hát vártunk a vihar előtti síri csöndben.
Bevallom, szörnyen másnapos voltam
aznap hajnalban. Szégyellem, de így volt. Zúgó halántékkal, félálomban repültem
a Roxfort felé azon a szörnyű infravörös hajnalon, és akkor sem ocsúdtam fel
a kábulatból, amikor sárral kevert esőcseppek vágtak az arcomba. Mentem a
többi rendtaggal, akár egy birka.
A Roxfortból nem látszott semmi, csak egyetlen hatalmas, kavargó porfelhő,
és az ellene százezernyi átlátszó dárdával harcoló eső. A szomszédos varázslófaluban,
Roxmortsban pizsamás-hálóinges, riadt diákok szorították egymást, több százan
voltak a szűk, macskaköves utcákon. Felettük professzoraik keringtek seprűn,
nyugtatták őket és vezényszóra térdre parancsoltak mindenkit. Rengett a föld.
Akkor omlott le Griffendél Godrik tornya, aztán sorra a többi, és a nagy robajjal
földre zuhanó sziklakövek egy szempillantás alatt homokfinomságúvá porladtak
és felszívódtak a keringő, tölcséres szélben. Rommá és mocsokká omlott minden
néhány óra leforgása alatt.
A Roxfort, generációk évezredes kedves, barázdált arcú bölcsője néhány óra
leforgása alatt azzá vált, aminek a muglik mindig is látták: elhagyott romhalmazzá,
amelyet benőtt már a gaz, és megsüllyedt az iszapos-lápos vidéken. Azt kapta
a mágustársadalom, amit láttatni akart a külvilággal: a nekik tálalt vízió
vált valósággá. Mintha ezer év összes kánikulája, vihara, esőzése és fagya
egyszerre csapott volna le a falakra.
Valaki feltörte az ezeréves, ősi védőbűbájokat. Az élet változatlan rendjét.
Néhány óra alatt, néhány óra alatt... Ezt motyogtam magamban, mint egy megakadt
lemez, és nem ébredtem fel sem én, sem más, hogy ez csupán egy komisz lázálom,
mindjárt főzök egy jó erős feketét, és minden rendben lesz. Nem lett. Csak
a porfelhő tűnt el, csak a rom maradt. Fűvel és gyommal benőtten. Széttört
csigaház egyetlen megkopott, színevesztett szilánkocskája.
Még mindig elakad a hang a torkomban, ha eszembe jut. Izzadt ujjaim között szorongatom Mardekár Malazár karikatúráját. Jóslat, előrejelzés, véletlen? Számít az már? Kinek jobb úgy, ha tudja, minden szándékosan, összehangoltan, lassú tűzön mozdult előre? Mindannyian felelősek vagyunk; több ezer kicsiny hóhér együtt emelte fel azt a bárdot, mégis a zaklatott, sokkolt, összezavart és rettegő tömeg bűnbakot keresett, felelőst, megtorlást és legfőképp választ arra, mi történt és hogyan.
*
Szükségem van egy női kézre, hogy
jó igazgatója legyek az iskolának, Minerva, annyi minden van a világon, amit
a férfiak sosem vesznek észre. Ezt mondta Dumbledore, amikor felkért igazgató-helyettesnek.
Boldogan vállaltam. Az iskola az életem volt, a mindennapjaim, a családom.
Mindent feláldoztam érte, de bőségesen kárpótolt.
Végignéztem, ahogy néhány óra leforgása alatt emlékké omlott. Akkor perceknek
tűnt. Ha lehunyom a szemem, újra látom. Soha el nem múló emlék. Égő bélyeg,
megpecsételődött sorsunk hangja. Sóbálvánnyá meredtünk mindannyian. Az igazgató
és Piton, aki a jobb keze és legfőbb bizalmasa volt, nyomtalanul eltűntek.
Soha még ilyen szükségem nem volt rájuk. Rám maradt minden; a jelen nehéz
eszmélése, a holnap, és kevés voltam ehhez. Perselus hideg, ellentmondást
nem tűrő fellépése, Albus nyugodt bölcsessége és hegyeket mozgató tekintélye
nélkül maradtam több száz kétségbeesett szülővel, nyomozóval, aurorral, újságírókkal
és ezer kérdéssel a nyakamban. Ez a két férfi jobban helytállt volna, de mentségemre
legyen mondva, mindent megtettem, ami tőlem telt. Próbáltam lavírozni abban
a káoszban, amely ránk szakadt azokban a hetekben. Kollégáimmal egy emberként
fogtunk össze, és az sem számított, hogy a minisztérium a szél minden irányába
szétszórta a testületet és ismeretlen (ahogy ők mondták: megbízható és ellenőrizhető)
professzorokat állítottak a helyükre.
A Főnix Rendje állt, és a döbbenet acéllá kovácsolta a helytállást. A mai
napig hiszem, a Roxfort tragédiája megelőzhető lett volna - hogy nem így történt,
mindannyiunk bűne, és súlyos leckét hordozott. Az, hogy a Sötét Nagyúr eszméjében
annyian hittek vakon, az, hogy a fiatal fiúk elsírták magukat a megilletődöttségtől,
ha a fekete mágus megjelent a gyűléseken, és készek voltak a vérüket áldozni
valamiért, amiről elhitték, hogy igaz és értékes, és képesek voltak hátat
fordítani a családjaiknak, a mi bűnünk is. Nem takarózhatunk azzal, hogy Imperius
alatt cselekedtek és nem voltak tudatuknál, mert hazugság. Hét évünk volt,
a gyermekévek legfontosabb és legmeghatározóbb évei, és mégsem tudtunk erős
elveket és megfelelő erkölcsi iránymutatást plántálni beléjük. A Sötét Nagyúr
halálfalói is a Roxfort diákjai voltak egykor, nem a szüleik nevelték őket,
nem apáik és anyáik, hanem mi a bentlakásos intézményben. Nagyon sokat gondolok
erre, nap mint nap.
Szerettem volna jobban csinálni.
*
Nemzedékeket tanítottam a bűbájok
használatára, és az egész életemet a varázslatok megismerésének szenteltem.
Egy igazságra jutottam: nincsenek határok, és minden képzeleten túlmutat a
mágia folyton változó és fejlődő univerzuma; olyan, mint egy végtelen meder,
amelynek ködbe vesznek a partjai.
Tudásom javát könyvekből és elbeszélésekből merítettem; biztos távolból, ha
úgy tetszik. A békés élet híve vagyok, még nagyságomban is törpe az élet élesben
zajló villámai között, vénségemre is naiv, még vitatkozni sem szeretek. Úriember
módjára vívok, szabályok szerint. Utána udvarias kézfogás, meghajlunk egymás
előtt, és barátságban elválunk. Én, Filius Flitwick ebben hiszek.
A Roxfortot védő varázslatokról én sem tudtam sokkal többet, mint más. Kisebb
könyvtárnyi szakirodalma volt már, nem egy mágus választotta a szakterületének
a Roxfort titkainak kutatását és elemzését, és egészen hajmeresztő feltételezések
születtek. Annyi bizonyos volt, hogy az alapítók nem vitték magukkal a sírba
a bűbájok feltörésének kulcsát, a megoldás ott maradt valahol elrejtve a szemünk
előtt.
Mielőtt a kis Harry Potter megkezdte volna a tanulmányait, a minisztérium
az iskolába vezényelte Lord Ravenportot, hogy erősítse meg újabb védővarázslatokkal,
és mérje fel a létező bűbájok gyenge pontjait. A Lord kiváló elme volt, szakterülete
a vizionált építmények és térváltoztató elrejtő bűbájok voltak. Tudása lenyűgözött.
Egykori tanítványom fényévekre megelőzött a bűbájok megalkotásának terén.
Ravenport korábban a Sötét Nagyúr egyik legfőbb tanácsadója volt. Nem egereken
kísérletezett a bunkerjaiban, hogy finom legyek, és a szikéje olyan árnyékot
vont a fejére, hogy senki nem mert nyíltan megrendelést adni neki. A Nagyurat
viszont a legkevésbé sem érdekelte ez a sajnálatos perverzió. Ravenport azonban
rendkívül hiú volt, szerette az elismeréseket bezsebelni és fürdeni a dicsőségben,
a Nagyúr akkori földalatti mozgalma nem elégítette ki az ő igényeit, nem tudta
elfogadni, hogy mások - szerinte - tutyimutyi találmányokért a legmagasabb
állami kitüntetéseket zsebelik be, míg ő, a korszakalkotó, fű alatt üzletel
a találmányaival.
Nemcsak Karkarov kötött vádalkut a minisztériummal a Nagyúr bukása után, csakhogy
Ravenport nem halálfalókat adott kézre, hanem a saját szellemi tőkéjét; és
az, amit feltárt a találmányai közül ízelítőnek a bírái előtt elég volt arra,
hogy a saját szolgálatukba (és még inkább ellenőrzésük alá) állítsák. Elképesztő
összegeket fizettek neki, és úgy tűnt, ha kellő elismerésben részesül, a pórázt
a nyakán ők tartják a kezükben. Azonban a muglik épületeire vetített kétéltű
épületek, a Szent Mungó új, szétnyíló legyező alakú szárnya nem jelentett
elég kihívást, egyedül a portrékra alapozott besúgóhálózat alternatívájának
kidolgozása hozta lázba.
A fekete mágia mindig csábítóbb volt és éles végletekbe torkolló. Ravenport
földi pályafutását végül a Nagyúr oldalán fejezte be. Ágyának falára csak
annyit írt az ujjával: "Megalkottam."
A Roxfort összeomlását megelőző években leginkább azt az elméletet fogadták
el, mely szerint a védőbűbájok feltörésének módját nem egy titokgazdára bízták,
hanem több személy hordozza, de mindenki csak egy részt ismer az egészből,
és a szálak nem érhetnek össze, mert a szövetség tagjainak egymás kilétéről
nincs tudomásuk.
Ezt a vélekedést akkor ásták elő, amikor a halálfaló jelenségről könyvet író
egyik auror bizonyítékot találta arra, hogy az ezt boncolgató legrészletesebb
értekezést maga a Sötét Nagyúr írta mindössze tizenhét éves korában tudósokat
megszégyenítő alapossággal és mélységben, természetesen álnéven.
A szövetség, a circulus, a Kör, ahogy ma hívjuk őket egy nap valóban felállt:
Megtalálták és meglátták egymást. Ma már tudjuk, hogy a Sötét Nagyúr volt
az egyik láncszem. A Kör többi tagját ő sem ismerte, de legnagyobb tévedése
mégis a Kör rendeltetésében állt.
Mardekár Malazár túljárt az ő eszén is.
(*) Pilinszky János
Folyt. köv.
| Vissza |