Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXXII.

Híd a szakadék felett

Másodpercekig mozdulni sem tudtak a döbbent csodálkozástól. Valószínűtlennek tűnt, hogy életben vannak, és maguk mögött hagyták a Pokol iszonyatait. A Roxfort - bár borzalmasan festett füstölgő tornyaival és sebhelyes falaival - nekik most mégis szívet melengető látványt nyújtott és újult erővel, ujjongó reménnyel töltötte el őket. Zavartan bontakoztak ki az ölelésből, és némán nézték az előttük zajló véres csatát.
Az ádáz küzdelem forgataga csak távoli hangzavarként jutott el hozzájuk, mintha apró bábuk küzdöttek volna egy terepasztalon. Idegennek érezték magukat, mégis tudták, hogy újból ki kell vegyék a részüket az öldöklésből. Bámészkodásra, pihenésre azonban nem volt idő.
A csontvázak nem fogytak el, és az Akherontól egészen a kastélyig fehér, hullámzó tengerként borították a talajt. Közöttük fekete szigetekként a szerzetesek csoportjai harcoltak. Furcsamód sehol sem látták a nisnákat. A túlerő minden irányból árvízként fenyegette a magányos szirtként álló kastélyt.
- Menjünk - javasolta Damona. Úgy vélte, hogy ha sikerül észrevétlenül leereszkedniük az Akheron oldalán, jó eséllyel támadhatják hátba az ellenséget, és váratlan csapásaikkal segíthetik a kastélyban harcolókat. - Jól van? - nézett a férfire aggódón.
Piton szörnyen elcsigázottan festett. Jóformán alig állt a lábán. Mégis kihúzta magát, és bólintott. Damona már elindult lefelé, amikor a férfi megállította.
- Várjon. Egy sárkány közelít.
Fenn a magasban, ahová már nem értek el az ellenség varázslatai, Shirotori, a keleti sárkány repült feléjük erőteljes szárnycsapásokkal. Aranyszín alakja egyre nőtt, de csak akkor bukott le a mélybe, amikor az Akheron fölé ért. Kőként zuhant le a magasból, és csak az utolsó pillanatban tárta szét szárnyait, hogy fékezze lendületét. Lekuporodott melléjük, és egyetlen szó nélkül kinyújtotta bal szárnyát, hogy felmászhassanak a hátára. Amikor elhelyezkedtek, és megkapaszkodtak a nyakán felmeredő vastag tüskékben, meglegyintette szárnyait és elrugaszkodott a földtől.
Olyan gyorsan repültek, hogy az alattuk elterülő csontváztenger alaktalan masszává olvadt. A csípős téli szél az arcukba vágott, és könnyet csalt szemükbe. Shirotori öregségét és közelről nagyon komolynak látszó sebesüléseit meghazudtolva egyenletes, erős szárnycsapásokkal repült Roxfort felé. Ahogy közeledtek, a sárkány kénytelen volt lejjebb ereszkedni. Utasokkal a hátán nem végezhetett olyan veszélyes manővereket, mint egyedül, és vállalnia kellett a kockázatot, hogy kiteszi magát az ellenség csapásainak. Támadói mintha csak erre vártak volna. Száz meg száz varázslat, és kő irányult feléjük, de valahogy Kelet Sárkánya mindig úgy repült, hogy testével óvja védenceit. Két utasa előkapta varázspálcáját, és a magasból irtották az ellenséget, amikor két éles kanyar és pördülés között lehetőségük nyílt.
A kastély egyre közelebb került, és már-már azt hitték, biztonságban lebukhatnak falai mögé, amikor az öreg sárkányt oldalba kapta egy tűzgolyó. Felordított, és zuhanni kezdett. Még utolsó erejével is arra figyelt, hogy ne okozzon komoly sérülést utasainak. Csapkodó szárnyaival sikerült fékeznie az esését, de még így nagy csattanással ért földet. Amikor becsapódott a tömegbe, darabokra zúzott három szerzetest és öt-hat csontvázat. Piton és Damona lerepültek a hátáról.
Nem volt idő egymással, vagy a sárkánnyal törődni, mert az ellenség mindenütt ott volt.
Nem törődve a fájdalommal felpattantak, és tűzgolyókat, bénító átkokat, villámokat szórtak a csontvázakra. Damona arra számított, hogy megint elsöprő erővel támadnak rá, és meglepetten látta, hogy csak a körülötte állók foglalkoznak vele. A többiek máshová figyeltek, és feltartóztathatatlanul meneteletek a kastély felé.
"Tehát már nem én vagyok a fő célpont" - gondolta megkönnyebbülten, és a felismerés megnövelte erejét. Megpróbált utat vágni a csontvázak között a kastély felé, de nem sok esélye volt. Az összezúzott testek kupacokban feküdtek körülötte, de mindig újabbakkal találkozott és fáradni kezdett.
Pitont nem látta, csak a robbanások zaja árulta el hollétét. A férfit sokkal jobban megviselte a Seth-tel való találkozás, és rettenetesen kimerült volt. Úgy érezte, utolsó tartalékát éli most fel, de mégsem adta meg magát. Lángolt benne az élni akarás, olyan erővel, mint még soha, és elkeseredett dühvel törte magát ő is a Roxfort felé.
Damona egyszer csak ismerős vijjogást hallott a magasból. Felkapta fejét. Egy hatalmas árny suhant el felette, olyan gyorsan, hogy nem látta a részleteit, mégis pontosan tudta, ki volt az. Darius, az óriás sas sietett a segítségükre. A legjobbkor érkezett. Elemi ereje és gyorsasága váratlanul érte a sötét harcosokat. Magára vonta a csontvázak és szerzetesek figyelmét, így a két tanár szusszanásnyi időhöz jutott. A sas eleven ágyúgolyóként vágott a tömegbe és utat tartolt nekik. A csontvázak összeroskadtak, mintha villám sújtotta volna őket. Darius felemelkedett, hogy újabb ösvényt vágjon a kastély fala felé. Piton és Damona kihasználva a fejetlenséget, megkerülve a csontvázak halmait, minden erejüket összeszedve rohantak a friss úton, szüntelenül ontva a csapásokat. Félúton találkoztak, és egymást védve együtt tették meg a hátralévő utat.
A sas védőszellemként kísérte őket, visszariasztva támadóikat.
A sánchoz érve nem volt nehéz rést találni, hogy bejussanak. A falon szinte már alig volt ép szakasz, hatalmas lyukak tátongtak a kőtömbök és törmelékek között. Átmásztak romokon, egymást segítve, botladozva a köveken. Bent rosszabb volt a helyzet, mint kintről látszott. Az első sánc mögül mindenki visszavonult, és a magasabb szintről próbálták visszaverni a támadókat. Újabb megmászandó fal magasodott előttük.
Nem akartak már több akadályt. Fáradtan néztek össze, mégsem torpantak meg, mentek tovább, kitartón.
Hirtelen egy magányos alak bukkant elő a magas fal mögül és porzott a talaj, ahogy landolt előttük.
- Hála az Égnek! - lihegte Sirius és eléjük dobott két seprűt. - Gyerünk, gyorsan, seprűre! Gyorsan!!!

Nem volt idő örvendezni a viszontlátáson.
A kastély egy még védett bástyájára repültek, ahonnan áttekinthették az alsóbb szinteket.
Halottak, csonthalmok, megcsonkított, sebesült testek feküdtek mindenütt. A még életben lévők siralmas látványt nyújtottak. Nem volt senki, aki sérülés nélkül megúszta volna… még Dumbledore vállán is felszakadt a talár.
- Hát itt vannak! - jelent meg előttük az igazgató, aki valószínűleg a kumucoktól értesült a visszatérésükről.
- Bezártam Seth-et! - súgta Damona, mintha bárki is értette volna, miről beszél.
Dumbledore mégis úgy nézett rá, bölcsen, fáradt és szomorú tekintettel, mintha mindent tudna.
- A nisnák már nem támadnak ránk. És ha jól látom, már ön sem célpont, Damona. Ennek ellenére nem állunk valami jól. A szerzetesek és a csontvázak nem akarnak elfogyni, és az embereink már nagyon kimerültek. Ráadásul az imént vettük észre, hogy skorpiók hada szállta meg az északi oldalt. Ezekre a kicsi lényekre senki nem tud figyelni. Szerencsére Hagrid már kiküldte Durrfarkú szurcsókjait, és úgy tűnik meglepő gyorsan és leleményesen rátaláltak a skorpiók ellenszerére. Megeszik őket. - A szája mosolygott, a szeme nem. - Ez persze semmire nem elég. Az ellenség túlerőben van. Soha nem fogynak el…
Nem kellett magyarázni. Elkerülhetetlennek látszott a vég.
Már bánkódni sem volt idő.
A réseken özönlöttek be a támadók, és úgy tűnt, végtelen tengerük elemészti őket. A védők újabb és újabb csoportját gyűrték le, és nem volt kétséges, addig nem állnak meg, míg egyetlen ember él.
Ciro Tensa nem messze Damonáéktól egy fal mögül apró varázslatokkal bombázta a csontvázak és szerzetesek özönét, de annyi ereje is alig maradt, hogy megálljon a lábán. Csoda volt, hogy egyáltalán vissza tudott jönni a falakon belülre. Hogy honnan merítette erejét, mikor már nem volt ép milliméter a bőrén, nem lehetett tudni. Tény, hogy ő és a másik két sárkányember hihetetlen példát mutattak a védőknek elszántságból és kitartásból… Mostanra azonban már ők sem bírták az ostromot.
Minden varázslat, minden újabb csapás csak elodázta a véget. Mégsem adták fel. Amíg fel tudták emelni a karjukat, szórták az átkokat, feltartóztathatatlanul.
Ha meg kell halni, haljanak meg harc közben.
A kumucok jelentései már csak az elesettekről szóltak, és arról, hogy megint egy újabb stratégiai pontot kellett feladniuk.
Rémszem Mordon lassú és túlságosan is megfontolt már ehhez a csatához. Rutinja azonban kisegítette ott, ahol a reflexek már nem működtek. Egy jól védhető kőkupac takarásában vetette meg a lábát, és lesből irtotta az ellent. Azonban ebből a helyzetéből nem tudott visszavonulni. Szépen lassan elszigetelődött a többiektől. A legközelebbi védők is legalább ötven méterre voltak tőle. Már az életéért harcolt.
Syronne egy méterrel a sziklafal felett lebegett, így kikerülte a csontvázakat, de a szerzeteseknek kiváló célpontot szolgáltatott. Keresnie kellett egy falszakaszt, ami mögül biztonságosan vadászhatott. Ekkor vette észre Mordon kétségbeesett küzdelmét. A rövid idő alatt, amit együtt töltöttek, nagyon megkedvelte a morgós öregembert. Bár tudta, hogy veszélyes vállalkozás, mégis azonnal a segítségére sietett. Miközben saját magát védte, egy-egy jól irányzott villámmal Mordon körül ritkította a csontvázakat. Látta azonban, hogy nem fog időben odaérni.
A férfi nem volt elég fiatal ahhoz, hogy a beözönlő, és minden irányból rátámadó csontvázakat és szerzeteseket visszaverje. A rárontó ellenfelek elborították, csak csapkodó karja látszott ki. Aztán már az sem.
Syronne ekkor ért oda. Közvetlen felette irtotta a támadókat, de elkésett. A csontvázak már nem is törődtek az öreg testével, az új préda irányába fordultak. Túl nagy volt a tömeg. Még halott testét sem tudta kimenteni.
Lupin a halálfalók mellé keveredett. Örömmel látta, hogy szövetségeseik erős bástyának bizonyulnak. Támadó varázslataik a legelvetemültebb és legpusztítóbb varázslatok voltak, amiket ember kimondhatott. A védekezéssel viszont nagyon kevéssé törődtek. Egymás után kaptak súlyos sérülést, vagy haltak meg. A maroknyi megmaradt halálfaló egymást védve vonult vissza.
Egy nagyobb szerzetes csoport kántálva közeledett. A halálfalók kilőtték pusztító varázslataikat, de azok hatástalanul pattantak le a csapatról. Lupin elérkezettnek látta az időt, hogy egy trükköt vessen be. Közvetlenül a szerzetesek elé földrengés átkot szórt, amitől tíz méter mély, négy méter széles szakadék keletkezett. A csontváztömeg nem állt meg, és a szakadékba lökte a megtorpanó szerzeteseket. Ám ez a siker is kérészéletűnek bizonyult, mert a szerzetesek egy megmaradt csoportja fölmozgató bűbájjal kis földsáncot épített a szakadék felé, amelyen már könnyűszerrel átkelhettek.
Lupinék kénytelenek voltak tovább hátrálni.
A tanárok hősies gyűrűje a Roxfort bejáratát őrizte. Itt sem szerzetes, sem csontváz meg nem állt, át nem jutott. McGalagony sovány alakja kimagaslott társai közül. Nem tört meg és szigora nem ismert pihenőt. Határozottsága a többi tanárra is átragadt és úgy harcoltak, mintha már előre sejtenék a társuk következő lépését. Megközelíthetetlenek voltak. Azonban ez a magabiztosság az utolsó védhető pontnál már későinek látszott. Mindenhol csontvázak és szerzetesek kavarogtak.
Nem volt kétséges, a vég rohamléptekkel közelített.

- Egyetlen esélyünk maradt - szólt az öreg igazgató, miután meghallgatta a kumuc híreket. - A csoportos varázslat. Ha mindenki vállalja, megpróbáljuk.
- Én vállalom - jelentette ki Damona, és tudta, egészen biztosan tudta, hogy ezúttal már nem inog meg. Magabiztossága jó példának bizonyult.
A kumuc hírvivők egy perc alatt tudatták a védőkkel Dumbledore kérdését, és hozták is a választ.
A többség abbahagyta a támadást és egymás mellé léptek, hogy kört formáljanak. Már egyébként is közel voltak egymáshoz. Szinte mindenki, aki eszméleténél volt, felállt, hogy csatlakozzon a többiekhez. Még a komolyabb sérültek is vállalták a kockázatot. Kisebb nagyobb csoportok születtek, végül az élő emberlánc záródott, és körbeölelte a kastélyt. Száz meg száz kéz fonódott össze, és minden arc az ellenség felé fordult. Mindez pillanatok alatt történt, a kumucok tökéletes szervezésének köszönhetően.
A szerzetesek egy része csodálkozva állt meg és trükköt gyanítva nézett körül. De a csontvázakat semmi nem állította meg.
Semmi, csak Hagrid, és az iskola szellemei.
A keleti oldalon a félóriás egy négy méter hosszú, hatalmas fagerendát forgatott elementáris erővel. Könnyű célpont volt ugyan, de a becsapódó támadó varázslatok csupán szúnyogcsípésként érték, és nem lassították. A csontvázak pedig a közelébe sem jutottak. Amióta elvesztette egyik sárkányát, szemében megfagyott könnyel, minden dühét kitombolta. Mozdulatai nem lassultak, sőt egyik a másikból indult. Mérhetetlen pusztítást végzett egyedül. Aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kilökött egy falmaradványt tartó gerendát, és a kiszabaduló kőtömeg lavinaként temetett maga alá több száz csontvázat. Ezután, hogy időt nyerjen, végül szabadon eresztette kedves állatait. Thestralok, madárpókok, denevérek, és Agyar, Ciro megmaradt két sárkánya közt rendezetlen sorokban rontott az ellenségre. A ház baglyai és hírvivő állatai Darius vezetésével szintén beleavatkoztak a harcba, és mind csípték, tépték az ellenséget, ahol érték.

Hóborc északnyugaton randalírozott, aminek most először vehették hasznát. A bútorokból álló lövedékei mértani pontossággal csapódtak a támadók közé. Minden találat után hisztérikusan felvisított, és eldúdolta a gyászindulót, furcsa fals hangnemben.
Délen a Véres Báró és Félig Fej Nélküli Nick irtották a szerzeteseket, igen szép sikerrel.

Az emberek lehunyták a szemüket, és koncentrálni kezdtek. Kis ideig nem történt semmi, de aztán valami megváltozott.
Nem láthatták, de Dumbledore felemelte varázspálcáját, és a vakító kék láng nyomán szétterült a kékes-áttetsző búra. Ahogy beburkolta őket, valami különös történt Ahogy a sok lélek összekapcsolódott, egyszerre megérezték az öreg varázsló gondolatait. Csodálatos erővel sugárzott, és bizakodással töltötte el mindannyiukat.
- Barátaim! Kezünkben a győzelem! Csak rajtunk múlik! Egyedül rajtunk! Hát teremtsük meg! Én hiszek benne, hogy képesek vagyunk rá! Váljatok eggyé a reménnyel! Higgyetek a győzelemben!
Megértették, mire gondol. Átérezték a győzelem mámorát, elképzelték, hogy megvalósult és elsöpörték az ellenséget. Mindenki számára mást jelentett a győzelem, egyiknek a harci tettek felett érzett büszkeséget, másiknak a szerettei életét, harmadiknak a békét, a halálfalóknak Voldemort visszatértét, mégis ugyanazt akarták.
Damona a vibráló, sokszínű életre gondolt, és Pitonra.

Dumbledore a balul sikerült főpróba után átdolgozta a varázslatot és tökéletes művet alkotott. Rájött, hogy a legnagyobb hatást akkor érheti el, ha nem erőszakos célra, a pusztításra koncentrálnak, hanem arra, amire igazán vágynak. A szívből fakadó vágy elsöprő energiát hordoz, és elpusztíthatatlan. Ha így adják össze erejüket, győzhetnek!

A kék búra felizzott, és földöntúli szépséget árasztott. Vízszerűnek tűnt, és vibráló remegések futottak végig a felszínén. A csontvázak egyre csak meneteltek az emberek felé, tudomást sem véve a jelenségről.
Ahogy az első csontváz elérte a "függönyt" egy pillanat alatt szétporladt a felszínén. Társai nem rettentek vissza, és engedelmeskedve a pokolbéli akaratnak, makacsul vonultak az emberek felé. Átmásztak a sáncokon, fel, egyenesen a búrához.
Ahol mind elporladtak, egytől egyig.

Senki sem tudta, hogy mennyi ideig álltak így. A sérültek, sebesültek összerogytak, de nem eresztették el társaik kezét, és koncentrációjuk nem tört meg. Szemük könnybe lábadt, izmaik remegtek a kimerültségtől, de a remény még a leggyengébbeknek is elég erőt adott ahhoz, hogy kitartsanak.
A csontvázak pedig csak meneteltek a kék falba, ahol mind megsemmisültek.
A szerzetesek látván a fordulatot, megfutamodtak. Hátukban Hóborc visításával és szekrényeivel az erdő felé vették útjukat.

Aztán csend lett. Némaság.
A burok szétpattant, és kéken fluoreszkáló foszlányai elenyésztek a levegőben. A védők lánca felszakadt, és az emberek mozgolódni kezdtek. Fülükben még lüktetett a csatazaj, mégis mintha bedugult volna. Orrukat füst és vér szaga töltötte meg. Idegennek érezték magukat az új helyzetben most, hogy elmúlt a közvetlen életveszély. Csak lassan értették meg, van mit csinálni. Ahogy körülnéztek, fokozatosan döbbentek rá a pusztítás méreteire.
Mindent beborított a halottak, és csonkolt testek tömege. Az azelőtt zöld síkság most fakón, megperzselten és robbanásoktól tépetten terült el előttük. A talaj a rengeteg csonttól szinte fehérnek tűnt. Az égbolt még mindig szürkéllett a füsttől, és úgy látszott, nincs olyan szél, ami elfújhatná. A tél kopársága nem vehette fel a versenyt a halál sivárságával, ürességével. A csata az emberekből is kiűzte a vidámságot és az életet.
A védősáncok szinte teljesen leomlottak, és a kastély falain több helyen is széles lyukak tátongtak. Szinte minden talpalatnyi helyet halottak vagy sebesültek borítottak. Megpróbálták számba venni a veszteségeket.
Dumbledore személyesen járta végig az egész csatateret, és ha csak az élet legapróbb jelét észlelte, azonnal cselekedett, és megerősítette társának energiáit. Senki nem tudta, hogy saját maga honnan szerzi kimeríthetetlen tartalékait.

A holttesteket a nagy röpdébe vitték, és hatalmas máglyát raktak nekik. A néma gyászszertartáson csak kevesen tudtak részt venni, mert a legtöbben már alig tudtak mozogni.
A síkságot felperzselték, a támadók holttesteit és maradványait elégették, hogy az élet újra kezdhesse megszokott, kérlelhetetlen körforgását.
A szomorúság és fájdalom örvényében egy örömteli meglepetés várta őket: a négy gyerek, akiknek elrabolták a lelkét a szerzetesek, visszakapták személyiségüket, és így az igazgató feloldhatta bénító varázslatát. Ahogy kiléptek a pincéből, alig ismertek rá a Roxfortra. A magabiztosságot sugárzó és gyermekektől hangos kastély most roskadozónak, betegnek és elesettnek tűnt.

Este a súlyosabb sérültek kivételével mindenki összegyűlt a Nagyteremben. A házak széles asztalai közül mindössze tízre volt szükség, és megterítve két sorba rendezve álltak a terem közepén. A túlélők mind elfoglalták a helyüket. Nem akadt olyan ember, vámpír, házimanó, sárkányember, vagy kumuc, akit ne borítottak volna kötések, vagy gyógyító tapaszok. Dumbledore és a tanárok nem az emelvényen, hanem társaik között foglaltak helyet, az egyik elülső asztalnál. Mindenhol gyertyák égtek, és meleg fényük különös, szomorúan ünnepélyes hangulatot árasztott. A hatalmas csarnok tetejét kék fénnyel sziporkázó csillagok borították.
Dumbledore szólásra emelkedett, mire a halk beszélgetés abbamaradt.
- Azok emlékére gyűltünk ma össze, akik nem lehetnek már köztünk ezen a vacsorán. Győztünk, és ehhez a győzelemhez ők is hozzásegítettek minket. Most hosszú útra indultak… arra, ami mindannyiukra vár, és ha tetszik, ha nem, egyszer rá kell lépnünk. Bár fáj a lelkünk, ne felejtsük, hogy a búcsú nem végleges. A halál csupán illúzió.
Emlékezzünk hát hőseinkre, akik életüket áldozták azért, hogy mi itt lehessünk.
Elhallgatott és lehajtotta a fejét. Lassan, egyetlen szó nélkül állt fel mindenki, hogy tisztelettel adózzon az eltávozottaknak. Csend borult az összegyűltekre. Mindenki gyászolt valakit, közelebbi, vagy távolabbi ismerősöket, barátokat, testvéreket, apákat, férjeket.
A néma csendben váratlanul madárdal csendült. A soha nem hallott, végtelenül szép dallam fuvolázva, önmagát nem ismételve áradt, és egyetlen pillanatra sem pihent meg. Volt, aki lehunyt szemmel hallgatta, mások a dal forrását keresték.
Damona lehajtott fejjel állt az igazgató mellett. Csukott szeméből könny csordult ki, és végigcsorgott arcán. Nyoma még sokáig fénylett a gyertyák lángjában. Kinyújtott kezével kosarat formálva egy apró kék madarat tartott. A madárka megmerítkezett gyászukban, és énekében teremtette újjá fájdalmukat. Ívekké és hajlításokká formálta az alaktalan és megfoghatatlan érzéseket. Segített elfogadni a megváltozhatatlant és elengedni az eltávozottakat. Sokan sírtak. Ahogy hallgatták, átjárta lelküket és mintha megkönnyebbülést hozott volna.

Piton Damonát nézte.
A földöntúli szépségű dallam nem hagyta érintetlenül őt sem. Bár a torka elszorult, szeme száraz maradt. Damona látványa, tenyerén az apró madárkával szinte beleégett a lelkébe, és úgy érezte, mintha érzelmei szét akarnák feszíteni mellkasát. Nem akart érezni, nem akart gondolkodni, de az elmúlt napok szenvedései, a Damonával közösen átélt megpróbáltatások vakító élénkséggel villóztak tudatában. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza a történteket, és végre örülni tudjon annak, hogy hazaértek. De a megkönnyebbülés még váratott magára.

Az ének egyszer csak elhallgatott, és a madár eltűnt. Szomorú szépsége olyan mély hatást gyakorolt a gyászolókra, hogy percekig nem szólalt meg senki.
Dumbledore megcsendítette a poharát, mire a tányérok megteltek különféle fogásokkal. A Roxfort első halotti torához terítettek. A házimanók ismét kitettek magukért. A kínálat közel sem volt olyan gazdag, mint amit megszoktak a Roxfortban, de emiatt senki nem háborgott. Hihetetlennek tűnt, hogy újra terített asztalnál ülnek. Most érezték csak igazán, mennyire elfáradtak. Még ahhoz is alig volt erejük, hogy egyenek.
Csendes, akadozó beszélgetést folyt, de a legtöbben gondolataikba mélyedtek.

Damonának sem volt kedve társalogni. Gépiesen szelte fel a tányérján heverő fél csirkét, és automatikusan rágta a falatokat. Nem is érezte az ízeket, annyira távol jártak a gondolatai. Most kezdte csak felfogni, hogy tényleg megmenekültek. Végigjáratta tekintetét a termen és a társain, hogy megbizonyosodjon róla, nem képzelődik. Tényleg ott ült közöttük, a megszokott, biztonságot nyújtó falak védelmében.
Mindent zavarosnak érzett. Még magának is nehezen tudta megmagyarázni, mi megy végbe benne. A pokolbéli gyötrelmek, kínzásuk emléke elevenen élt lelkében, és újra meg újra elöntötte a fájdalom a felvillanó képek hatására. Nagyon nehezen tudott szabadulni a szenvedő lelkek látványától. A csata forgataga eltörpült a pokol nehézségeihez képest, de a sikolyok, kétségbeesett üvöltések hozzáadódtak korábbi élményeihez és most mind ott kavarogtak a fejében. Szeretett volna aludni, a puha felejtésbe hullani, hogy megszabaduljon a könyörtelen képektől. Már ellenállni sem volt ereje. Ahogy tűnődve szemlélte önmagát, és várta hogy elcsituljon a vihar a lelkében, megérezte az öröm apró lángját. Először nem akarta elhinni, és meg is ütközött rajta, annyira nem volt helyénvaló ezen a gyászos vacsorán. Furcsán melegítette, csiklandozta, és mintha csak arra várt volna, hogy észrevegyék. Lassan szétáradt lelkében és a kegyetlen emlékek halványulni kezdtek. Pitonra gondolt, és arra a pillanatnyi boldogságra, ami mégis végtelen ideig tartott.
A férfit kereste a tekintetével. Dumbledore másik oldalán ült.
Olyan zárkózottnak, elérhetetlennek tűnt most. Mintha nem is ő lett volna, aki ölelte. Az egy másik korban, másik világban, másik életben történt.
Szeretett volna vele lenni. Az arcát kutatta, és várta, hogy oldalra lnézzen. De Piton máshol járt, és úgy festett, mint akinek eszébe sem jut a nő.
A vacsora végeztével kisebb-nagyobb csoportok álltak fel az asztaloktól és az emberek szálláshelyeikre indultak. Damona nem talált semmilyen ésszerű ötletet, amivel megszólíthatta volna a férfit. Egy jel, egy mozdulat, vagy pillantás elegendő lett volna, de Piton nem figyelt rá. Vágyódva és csalódottan nézte, ahogy befejezte az étkezést, és zárkózottan, megközelíthetetlenül kivonult az ebédlőből.

A napok lassan vánszorogtak. A kastély lakóira sok fájdalmas munka várt. Rendbe kellett hozni a Roxfort épületét, eltűntetni a sebhelyeket. Időbe telt, míg eltakarították a romokat, és mindent olyanná varázsoltak, mint azelőtt. A tennivalók segítettek elterelni figyelmüket a fájdalmas emlékekről, és ahogy láthatták munkájuk eredményét, az életöröm lassan visszaköltözött szívükbe. Még azok is, akik közvetlen hozzátartozójukat vesztették el, ismét bíztak a jövőben, és bár sokáig gyászoltak, úgy érezték, szeretteik áldozata nem volt hiábavaló.
Sokan nem segíthettek, mert lábadozásuk elhúzódott. Madame Pomfreynak pályafutása alatt még soha nem akadt ennyi munkája, mint ezekben a napokban. Fáradhatatlanul járta az ágyakat, és még a legfásultabbakban is fellobbantotta a gyógyulás iránti vágyat.

A csata utáni harmadik délután, amikor a sápadt téli nap először dugta ki arcát a szürke felhők közül, megtartották az azóta elhunytak temetését. A búcsúszertartást Dumbledore vezette, és aki csak tudott, ott állt a Tiltott Rengeteg szélén, hogy elbúcsúzzon.

Az élet, ha apránként is, de újraindult.

Piton esténként úgy dőlt az ágyba, mint egy darab fa. Még le sem ért a párnára a feje, már aludt… De minden alkalommal azt kívánta, bár ne tette volna. Amint lehunyta a szemét, a pokolbeli utazás mély és fájdalmas álomként köszönt vissza. Újra és újra átélte az iszonyatos élményeket, megint érezte a világ fájdalmát, megkínzását, és lihegve, izzadtságban úszva riadt fel többször is. Már félt lehunyni a szemét. Órákig tartó küszködés után estéről estére a kábító bájitalhoz fordult. Csak így érte el az álomtalan álom, a puha, zsongító feketeség.
Visszatérésük utáni első nap alig volt magánál. A Pokol és a csata olyan mértékben kimerítette és megterhelte az idegeit, hogy nem volt képes semmilyen építő tevékenységre. A romeltakarításokban is csak napokkal később tudott részt venni, amikor már megerősödött. Szinte ki sem mozdult a szobájából, kerülte az embereket, és enni is alig evett. Madame Pomfrey megpróbálta a szárnyai alá venni, de belátta, hogy Piton nem az a fajta "beteg" aki hagyja, hogy kezeljék.
Amikor végre emberek közé ment, társai meglepődtek a külsején. Lefogyott, arca sápadtabb volt, mint valaha, szeme sötéten csillogott. Fekete hajában ősz hajszálak fehérlettek Ha nem tudták volna, hol járt, azt hitték volna, éppen az Azkabanból szabadult. Alig beszélt, megjelent és már el is tűnt.

Damona tudta, hogy ha nagyon akarná, biztosan megtalálná a módját, hogy a közelébe kerüljön, de napokig nem kereste a társaságát. Pedig borzasztóan hiányolta. Néha megpillantotta, ahogy magányosan vonult a folyosón, vagy látta meglebbenni talárját a lépcsőfordulókon. Fojtogatta az aggodalom és fájt a hiánya, de nem ment oda hozzá egyszer sem. A szíve húzta, de a lába nem engedelmeskedett. Félt a visszautasítástól, és nem tudta, hogyan reagálna Piton a közeledésére. Tiszteletben tartotta a férfi döntését és remélte, hogy a magány segít majd begyógyítani a sebeit.
A feladatai olyan kevéssé foglalták le tudatát, hogy bőven volt ideje töprengeni. Találkozásaikon, beszélgetéseiken tűnődött, és felidézte közös élményeiket. Már nem is számolta, hányszor gondolt a pokolbéli ölelkezésükre és próbálta feléleszteni azt a felfoghatatlan boldogságot, amit akkor érzett.
Tudta, hogy Piton szereti őt. Agya persze rögtön tiltakozott, de a zsigereiben érezte, hogy így van. Azok után nem lehetett kétséges. Arra számított, hogy a felismerés ujjongó boldogsággal tölti el, hisz korábban csak a férfi szerelmére vágyott. Most, hogy tudta, inkább fájdalmas vágyakozást és szomorúságot érzett.
A pokolban minden olyan nyilvánvaló volt. Az a szörnyűség, amint átmentek, és a halál árnyéka egy pillanatra fellebbentette a fátylat valódi érzéseikről. De itt, a saját világukban megint mérföldekre kerültek egymástól és nem találta a módját, hogy legyőzze a kettejük közötti távolságot. Piton ismét bezárta magát, és Damona tudta, hogy egyedül nem lesz képes lerombolni a falakat.
Töprengéséből Dumbledore riasztotta fel, aki megállította a folyosón.
- Damona, szeretnék beszélni magával. - És az irodája felé indult jelezve a nőnek, hogy kövesse.
Az igazgatói szoba, a sok-sok védőbűbájnak köszönhetően sértetlen volt ugyan, de a hangulata teljesen megváltozott. Ahogy egy tragédia nyomot hagy az ember arcán, úgy alakult át a helyiség is. A tárgyak nem változtak, de fényük mintha kissé megkopott volna. Damona felismerte, hogy az igazgató lelkivilágát tükrözte a környezet, és az öreg varázslót mélyen érintette, megviselte a sok ember és kumuc halála. Bár erős és elszánt hadvezér volt, tisztelt minden életet, és úgy érezte, hatalmas árat kellett fizetniük a győzelemért.
Dumbledore hellyel kínálta, és fáradt, öreges mozdulattal ő maga is leült a nő karosszéke mellé varázsolt terjedelmes, puha fotelbe.
Damona torka akaratlanul is elszorult, ahogy az öreg férfit nézte. Szerette volna átölelni, és átadni neki egy keveset fiatal erejéből. Dumbledore ráemelte a tekintetét, és mintha meghallotta volna a gondolatait, elmosolyodott.
- Ne aggódjon értem, Damona. Bár elfáradtam, és az élet néha már teher a számomra…, még jó ideig itt leszek. A Roxfort továbbra is számíthat rám. - Szeméből mélységes szeretet és szomorúság sugárzott.
- Ennek őszintén örülök - suttogta a nő, és megszorította az igazgató kezét. - Bármiben a segítségére lehetek, csak szóljon.
- Köszönöm. Maga erős ember, Damona, éppen ezért hívtam. Meg kell beszélnünk valamit. Mesélje el, hogyan sikerült legyőzniük Seth-et.
Damona előadta az egész pokolbéli utat. Szárazon és érzelemmentesen beszélt, mintha kívülállóként nézte volna végig az eseményeket. Mintha nem is ő lett volna az, aki végigment a hosszú úton, le a hegy belsejébe, majd át a kapun, Seth elé. Tárgyilagos maradt, és lélekpróbáló, borzalmas részeket csak futólag említette. A gyötrelmes emlékek nem múltak el, de már nem tudták átvenni felette a hatalmat.
- … végül, amikor már azt hittem, meghalunk, mégis sikerült megmenekülnünk - fejezte be a beszámolót. Remélte, hogy az igazgató nem kérdez rá a hogyanra. Nem szeretett volna beszélni Piton iránti szerelméről.
- Tehát sikerült bezárnia Seth-et?
- Azt hiszem… akkor úgy éreztem, hogy az akaratom képes volt rá. De nem tudom biztosan.
- Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy amikor a kapuhoz értek, zárva volt.
- Igen. Aztán egyszer csak kinyílt… ok nélkül.
- Talán az is maga volt, aki kinyitotta? Ha bezárni sikerült, pusztán az akaratával, miért ne sikerülhetett volna kinyitni?
Damona morfondírozott a feltevésen, végül bólintott.
- Be akartam jutni, és megtörtént. Féltem, de a vágyam erősebb volt.
Dumbledore alig észrevehetően sóhajtott, és előrehajolt.
- Tehát Seth azért kereste magát és a bátyját, hogy a képességeik segítségével kinyithassa a kaput… és kitörhessen a Pokolból. Amikor beléptek a kapun, nem volt ideje kiszabadulni, mert a kapu azonnal bezárult. Amikor szabaddá vált az út, rögtön ki akart törni. Ne feledjük el, hogy csak eddig volt szüksége a lelkére. A terve azonban nem járt sikerrel, fogoly maradt. Így a világról elhárult a veszély… Egy ideig. Az "Élet szerelme" - ahogy a Pszeudo-Origenész említi - elég erős volt, hogy megmentse mindkettőjüket. De sajnos még nincs vége a harcnak. Mindennél szívesebben mondanám, hogy vége, és győztünk. De Seth újból próbálkozni fog. Azzal hogy megjárták a poklot, csak időt nyertünk. Ott van a fivére, Damona. Ugyanazzal az "éltető örömmel" rendelkezik, mint maga, és Seth nem fogja feladni, hogy megtalálja. Ha pedig…
- Nekem kell előbb megtalálnom! - fakadt ki hirtelen Damona és hideg kúszott a szívébe a gondolatra, hogy szembe kell néznie a bátyjával. Voldemort eltörpült Seth-hez képest, mégsem vágyott a társaságára. Nem akarta feleleveníteni az emlékeket, és újra kezdeni a harcot.
- Igen. Azt hiszem, csak maga képes rá. Figyelmeztetnie kell, mekkora veszélyben van.
- Soha nem gondoltam volna, hogy Voldemort lesz a világ megmentésének kulcsa. De mit tegyek, ha megtalálom? Ő nem… nem képes arra, hogy ellenálljon… hogyan tudnám megakadályozni, hogy Seth elvegye a lelkét? Gyűlöl és megvet, mert nem álltam mellé… szíve szerint elpusztítana, de a vér összeköt minket.
- Magának kell megküzdenie érte Seth-tel. És ha Seth elrabolja, vissza kell hoznia, vagy még azelőtt el kell pusztítania. Használnia kell a testvéri köteléket, és ezzel kell megtalálnia. - Dumbledore már alig hallhatóan suttogott, de szavai mégis súlyosan dübörögtek Damona lelkében. Lassan a lányra emelte a tekintetét és megfogta a kezét. - Inkább meghalnék, minthogy erre kérjem, de az én halálom nem segítene a világon. Nem akarok érzelgős lenni, de tudnia kell, mennyire szeretem és tisztelem magát, kedvesem. Minden követ megmozgatok, hogy segítsem az útját, és visszavárom a Roxfortba, ahol mindig otthonra talál.
- Köszönök mindent, igazgató úr - súgta Damona elfúló hangon és belekapaszkodott az öreg, de erős kezekbe.
- Gondolom minden perc számít. Seth nem pihen... - Felállt és idegesen járkálni kezdett. Piton jutott az eszébe. Fájdalmas volt minden következő szó. - Holnap indulok. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal. Most, hogy a világ rendje helyreállt, Voldemort talán ismét visszatér, de akárhol is van, én megtalálom. Ha kell, halálfaló leszek, vagy lemegyek a pokolba megint…
- Ennyire nem sürgős. Várjon még pár napot, pihenésre van szüksége. Gyűjtsön erőt, hisz nem tudhatja, meddig tart az út. - Meglepetésére a nő hirtelen odalépett hozzá, lehajolt, és átkarolta.
- Boldog vagyok, hogy megismerhettem, professzor úr… - suttogta elérzékenyülten.
A következő pillanatban felegyenesedett és az ajtóhoz ment. Amikor megszólalt, ismét a régi, erős Damona volt.
- Még gondolkodom… talán pár napot tényleg maradhatok…

Ahogy kilépett Dumbledore szobájából, újra idegennek érezte magát a hideg falak közt. Cél nélkül bolyongott a végtelen folyosókon, amikor egy sarkon szembetalálta magát Syronne-nal. A lány egészen beolvadt a félhomályba, és Damona csak macskaszerűen éles szemének köszönhette, hogy felismerte.
- Syronne! - torpant meg meglepetten.
- Olyan feldúltnak tűnsz… - jegyezte meg tűnődve a lány.
- Igen - ismerte be Damona. - De erről most nem beszélhetek…
- Ahogy gondolod. De ha amiatt aggódsz, amire én gondolok, akkor feleslegesen gyötröd magad…
- Syronne, most nincs kedvem találgatni!
A vámpír lány komoly szemekkel méregette egy ideig, de nem árulta el, mire céloz.
- Holnap reggel elmegyünk, Remus és én. Szeretném tudni, hogy az iskolámban rendben mennek-e a dolgok. Régen eljöttem már. - Elhallgatott egy pillanatra, de mivel Damona nem válaszolt, folytatta: - Nem felejtelek el… amint tudok, küldök baglyot.
- Sajnálom, hogy el kell válnunk. Hiányozni fogsz… Azt hiszem, Darius gyakori vendég lesz nálatok. - Mosolyogni próbált, és tudta, hogy később még bánni fogja, hogy most ilyen röviden, keresetlenül köszön el, de nem tudott másra gondolni, csak a rá váró feladatra.
- Remélem is! Vigyázz magadra, Damona.
- Te is.
Megölelték, megpuszilták egymást, és Damona még gondterheltebben ment tovább.
Syronne utána szólt.
- Hidd el nekem, nem olyan érzéketlen, mint amilyennek látszik. Ellenkezőleg…
Damona megtorpant.
- Honnan tudod?
- Úgy bolyong a folyosókon, mint te.

Barátnője szavai még ott visszhangzottak lelkében, ahogy a szobája felé tartott. "Ha igaz is, hogy fontos vagyok a számára, jobb, ha nem beszélek vele. Könnyebb lesz így elmennem…" - gondolta, de rögtön tudta, hogy megint áltatja magát. Védekezik és menekül, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal. Bölcsebb lenne úgy távozni, hogy tisztázták kettejük kapcsolatát, és nem gyötrődik tovább a férfi miatt. A bizonytalanság csak felemészti az erőit, amire pedig nagy szüksége lesz.
Derült égből villámként hasított belé a felismerés, hogy még Siriustól is el kell búcsúznia. Az utóbbi napokban teljesen elfelejtkezett róla, úgy lefoglalták a saját problémái. Bűntudat fogta el és a szobája helyett a bagolyházba ment. Nem volt nehéz megtalálnia Dariust, aki óriásként ücsörgött egy tartórúdon, távol a többi madártól. Firkantott pár sort, és leküldte Hagridhoz, hogy várja Siriust a társalgóban.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a férfi benyitott.
- Damona… itt vagyok.
Összerezzent, és kényszeredett vidámsággal szólalt meg.
- Sirius! Jó látni téged. Gyere, ülj le!
- Mi a baj? Feszültnek tűnsz! - vizsgálgatta a nő arcát átható tekintettel.
- Jól vagyok, ne aggódj.
- Piton csinált valamit, ugye? Le merem fogadni, hogy megint megbántott! - háborgott a férfi.
- Nem róla van szó, Sirius. Nem azért hívtalak, hogy Perselusról beszéljünk - hárította el a témát Damona. - Szeretném tudni, hogy mihez kezdesz most, hogy elmúlt a közvetlen veszély.
- Sokat gondolkodtam ezen… Beszéltem Dumbledore-ral, és neki is az a véleménye, hogy nem szabad sokáig itt időznöm. A csata hírei eljutottak a Minisztériumba, és számíthatunk arra, hogy dementorokat, meg izgága tisztviselőket küldenek, hogy kivizsgálják az ügyet, vagy simán bevigyenek. Nyilvánvaló, hogy egy ekkora ütközet nem maradt észrevétlen. Persze Dumbledore már intézkedett, hogy ne verjék dobra, ami itt történt, de nem maradhatok soká. A legkisebb figyelem is kockázatos lehet a számomra.
- Lucius Malfoy is tudja, hogy itt vagy!
- Ezért is kell eltűnnöm mielőbb. Este akartam elköszönni, indulás előtt. Tudod, hogy nem szeretem a hosszú búcsúzkodást. - Egy pillanatra a kandallótűzbe révedt, majd erőltetett mosollyal fordult a nő felé. - Na de beszéljünk rólad! Miért hívtál?
Damona hirtelen úgy érezte, nem kellene tovább terhelnie barátját, de aztán úgy döntött őszinte lesz. Sirius úgyis megtudná később a híreket, és nem bocsátaná meg, hogy nem avatta be.
- Én is elmegyek, Sirius.
- Ne viccelj! Hogyhogy elmész? Hová? Minek? - hadarta értetlenül.
- Ez egy hosszú történet. Ha akarod, elmesélem, de a lényeg az, hogy amíg nem tudjuk, merre van Voldemort, addig a világ nincs biztonságban.
- Amíg Voldemort él, addig nincs a világ biztonságban. Damona, erről már sokat beszéltünk. Az unokabátyád helyett nem vállalhatod a felelősséget.
- Tudom, de ez most más. Meg kell találnom, hogy figyelmeztessem, Seth a lelkét akarja. Valahogy meg kell védenem őt, és a világot.
- A Pokolba! Damona, nem vagy normális!
- Sokat gondolkodtam ezen, Sirius. Vagy segít, vagy elpusztítom.
Sirius felpattant és idegesen járkálni kezdett, mérlegelve a nő elképzelését. Dumbledore-tól már hallotta a többi tanárral együtt, hogy mi történt a Pokolban, és alaposan meggondolva már nem is tűnt olyan eszetlennek a vállalkozás. Tény viszont, hogy életveszélyes.
- Veled megyek.
- Nem jössz. Tudod jól, hogy nem tudnál segíteni. Voldemorttal szemben csak azért van esélyem, mert a rokona vagyok. - Látta, hogy Sirius tiltakozni készül, de belefojtotta a szót. - Most az egyszer hallgass rám! Gondold végig! Kérlek! Voldemort valószínűleg egyedül bujdosik. Nincsen semmi más veszély. Nem eshet bajom. Beszélnem kell vele… Inkább ártana, ha meglátna téged…
- Meg kell értened, hogy aggódom érted. - Mélyet sóhajtott és leült a nő mellé. - Fogalmad sincs, milyen akaratos vagy.
- Elhiheted, szívesebben maradnék…
- Nem szeretem, amikor a világ megmentője szerepet játszod. Nem áll jól.
Damona elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. Nem akart vitatkozni.
- És te hová mész innen?
- Nem tudom. Bujkálok a hegyekben. Nyártól pedig Dumbledore segít.
- Meddig akarod még ezt csinálni? - Damonát bosszantotta és aggodalommal töltötte el a férfi nemtörődöm hozzáállása.
- Amíg végre be nem bizonyosodik, hogy ártatlan vagyok.
Damona nyelvén volt az ingerült szóáradat, de rájött, hogy ennek most nincs itt az ideje. Megrázta a fejét.
- Vigyázz magadra, Sirius.
- Nem! Te vigyázz magadra, Damona! - Mélyen a szemébe nézett, megragadta a kezét, és erősen megszorította. Damona a férfihez hajolt, és kétségbeesett mozdulattal átölelte. Nem tudhatták, nem utoljára látják-e egymást.
- Küldd el Dariust, ha szükséged van rám. Ő biztos megtalál - búcsúzott Sirius, és elengedte a nőt. - Most pedig teszek egy kétbetűs kitérőt. Könnyen lehet, hónapokig csak lapulevéllel találkozom majd - mondta, és kacsintott, remélve, hogy felvidítja mindkettőjüket. Látva Damona szomorú mosolyát, némiképp megnyugodva hagyta el a szobát.

Leszállt a téli este, a csata után a hetedik. Új időszámítás kezdődött életükben. A Roxfortot majdnem teljesen helyreállították, és az épület újra sértetlen volt, de már nem hatott olyan magabiztosnak és csodálatosnak. A csatára csak a kopár felperzselt mező emlékeztetett. A megmaradt halálfalók elvonultak, köszönés nélkül, csupán Skenyrd jelezte az igazgatónak távozásukat. A kastély védői is visszatértek családjukhoz, hogy késve bár, de végre közösen ünnepeljék a karácsonyt. A kumucok sem akartak tovább maradni, hívta őket a szabad ég, a suhogó fák és az otthonos mezők. Délután ők is elköszöntek, és ahogy leszállt a sötétség, az ablakokon benéző telihold üres termeket és néptelen folyosókat látott.
Évek óta nem volt ilyen csend, mintha álomba merült volna az egész kastély.
De nem aludt mindenki. Magányos alak lépett ki szobája rejtekéből. Fekete talárja vadul csapdosta lábszárát, ahogy végigvonult a folyosókon. Mintha űzte, hajtotta volna valami felfelé, emeletről emeletre haladt, át a szeszélyes lépcsőkön, fel az északi, legmagasabb toronyba. A kis csillagvizsgáló felé tartott. Amikor felért, nem gyújtott gyertyát, csak kitárta az ablak szárnyait, és hagyta, hadd áradjon be a téli hűvös levegő. Megállt az ablaknál, és a távolba bámult. Lélegzete fehér ködpamaccsá vált, haját lengette a szél, de észre sem vette a fagyos hideget.
Állt és gondolkodott. Nem ült le, bár az állványos távcsőhöz tartozó karosszék hívogatóan terpeszkedett a szoba sarkában. Ez volt az egyetlen bútordarab, de a tanár nem kereste a kényelmet. Azt remélte, hogy itt fenn, a nyugodt, hűvös és közömbös szobában lesz ereje ahhoz, hogy áttekintse és rendezze életét, lecsillapítsa zűrzavaros gondolatait. Képtelen volt tovább időzni a pincében. Megszokott tárgyai ránehezedtek a lelkére, a szoba szinte fojtogatta és nem tudott kiszakadni gondolatainak ördögi köréből.
Válaszút előtt állt. Korábbi elvei tarthatatlanná váltak, és döntenie kellett.
Ahogy múlt a pokolbéli gyötrelmek okozta fizikai fáradtság, úgy éledt ujjá a lelke. Életvágya és ösztönei olyan erővel lángoltak fel, hogy józan ésszel alig tudta elfojtani őket. Megőrjítette a vágyakozás, hogy Damonával legyen, szinte letaglózta a kín, ha nem látta.
Mégis szándékosan vonult félre, és gyötörte magát. Kárörvendő, beteges élvezetet lelt abban, hogy kerülte. Győzködte magát, hogy ha kibírja az első napokat, később sokkal könnyebb lesz. Csak elszántság és akarat kérdése az egész. Nem fog megtörni, nem fog behódolni. Ha megjárta a Poklot, akkor ezt a csatát sem veszíti el.
De a fájdalmas vágy nem csökkent, ellenkezőleg. Hasogatta a mellkasát, és gyomrát és legszívesebben üvöltött volna. Sokszor érezte, hogy csak egy hajszál választja el az őrülettől, hogy végleg elveszítse a fejét.
Századszor, ezredszer idézte fel, milyen erővel ölelte Damona, és látta tekintetében azt a kétségbeesett fájdalmat, amikor azt hitte, meghalnak. Mint a beteges drogfüggő, úgy nyúlt vissza újra és újra az élményhez, ahogy karjaiban tartotta, és remélte hogy ezzel csillapíthatja éhségét. De az emlék már nem volt elég.
"Szeretem…" - gondolta fogcsikorgatva.
A lány volt az egyetlen, akiről valóban elmondhatta ezt.
Furcsamód megkönnyebbült, hogy végre beismerte. Arra számított, hogy szánalmas, megvetendő féregnek fogja tartani magát, de éppen ellenkezőleg, melengető magabiztosság járta át. Mintha leomlott volna a belsejében egy fal, és valahol mélyen ujjongó boldogság töltötte el a gondolatra.
Maga a bizsergő élet járta át sejtjeit, és olyan érzések éledtek újjá benne, amikről azt hitte, hogy örökre eltemette őket.
A hosszú évek egyhangú munkája megtörhetetlen rutinná vált és észre sem vette, mennyire megfásult és bezárkózott. Régen elmúltak azok az idők, amikor egy nőre férfiként tekintett. De Damona akaratlanul is szembesítette azokkal a vonásaival, melyeket elszántan szeretett volna letagadni, és lényének mélyére süllyeszteni. A nő érkezésével lassan megrepedt az a vastag kéreg, amivel körülvette a szívét.
Soha nem gondolta volna, hogy létezik valaki, aki ekkora hatással lehet rá. Felkavarta, megőrjítette, kiforgatta önmagából.
Ma este gondolta végig először, hogy miért is szereti. A szemei, a mosolya… a melle, az alakja… de ez önmagában kevés. Ha megfoghatná a lényegét… hogy miért pont ő… Mert önálló és magabiztos. Felelőtlen és vakmerő, ha a kötelességéről van szó, ugyanakkor megbízható. "Ilyen voltam én is valamikor… benne viszont tovább ég a láng." Tisztelte az erejét, és kitartását, hogy nem roppant össze a kihívások súlya alatt. Nem értette, honnan meríti azt a kifogyhatatlan ragyogást, ami belőle árad. A Pokol után sem tört meg. Közvetlen volt, nyílt, kedves.
"És én? Hogyan tovább?" - merült fel benne a kérdés, de még mindig nem tudta a választ.
Végtelenül csábítónak tűnt a lehetőség, hogy elmondja, mit érez, de ezt azonnal elvetette. Minden marad a régiben. SOHA nem fog beszélni. Nekik nem lehet közös jövőjük. Még gondolatban sem. Tönkretenné őt… és ezt nem teheti meg.
Így viszont nem maradhat, mert elviselhetetlen. Mindig is egyenes embernek tartotta magát. Beszélnie kell a nővel. "De mit fogok mondani neki? Ha kedvességeket, azt fogja hinni, gúnyolódom. Szerelmet vallok, majd közlöm, hogy elmegyek, mert különben tönkreteszem… Nevetséges!"
A magányra rendezkedett be, és az a lehetőség, hogy megossza valakivel az életét, legbelsőbb gondolatait, nem szerepelt a tervei között. Bárki jelent meg az életében, gondosan felépített védőbástyái mögött csak zavart okozott. Jól ismerte magát, és gyanította, hogy az együttéléshez előbb meg kellene változnia. Önző volt, a cseppet sem toleráns, és hiányzott belőle az a fajta türelem, ami elviseli a másik gyengeségeit. Nem tudott kitartón figyelni senkire, csak ha az illető minden egyes alkalommal kiharcolta a tiszteletét. A legkevésbé sem volt "jó" ember. Inkább magányos farkas, ráadásul a rosszabb fajtából. Energiáját mások gyötréséből nyerte. Mellette bárki elsorvadt volna… még ő is. Ebben egészen biztos volt.
Sokáig állt az ablakban, semmibe meredő tekintettel. A szoba lehűlt, de annyira perzselték belülről a megoldhatatlan gondok és gondolatok, hogy észre sem vette, hogy fázik.

Damona sem aludt. Órákig csak feküdt éberen, nyitott szemmel. Heves szél rázta az ablaktáblákat, és tűnődve nézte, ahogy a telihold tavon tükröződő fénye szűnni nem akaró táncát járta a mennyezeten.
Egész este csomagolt, és hiába volt fáradt, nem jött álom a szemére. Összepakolta minden ruháját, de amikor meglátta a két dagadtra tömött koffert, gúnyosan elmosolyodott. "Képtelenség. Nem nászútra indulok." Felpattintotta a zárakat, és legszükségesebbeken kívül mindent visszarámolt a szekrénybe. Lehet, hogy feleslegesen, hisz talán áltatja magát azzal, hogy visszatér ide. Dumbledore hiába jelentette ki, hogy a szoba mindig várni fog rá…
Fájt a lelke. Felkavarta, hogy el kellett válnia Siriustól, és nem tudhatta, mikor látja viszont. Talán már el is hagyta a kastélyt, és megkezdte bolyongását a vadonban. De nem ez aggasztotta a legjobban.
Holnap reggel ő is indul. Mégsem érdekelte a veszély. Egy dolog zakatolt az agyában. Mi van, ha nem látja többé Pitont? Elviselhetetlen volt a gondolat, de nem tudta rávenni magát, hogy beszéljen a férfivel.
Eddig várt. Várta, hogy történni fog valami, ami megtöri az idegtépő egyhangúságot, és megváltoztatja kettejük kapcsolatát. Pár napja még tudta, hogy Piton szereti, és Syronne szavai is bizakodással töltötték el egy ideig, de most megint a kétely kerekedett felül. "Ha valóban fontos lennék a számára, már megkeresett volna…" Annyiszor idézte fel tekintetét, és ölelését, hogy újdonsága megfakult, és már nem volt biztos benne nem a képzelete színezi-e ki az emlékeket. "Természetes, hogy átölelt. Mindenki ezt tette volna azok után, amin keresztülmentünk… Túl volt a józan gondolkodáson… Őrült vagyok, hogy reménykedek… De holnap elmegyek, és vége a gyötrődésnek…"
Nem ilyen befejezésről álmodott, de már belefáradt a tétlenségbe. Azt remélte, hogy a Roxforttól távol megkönnyebbül, és a kihívás nem engedi majd, hogy rágódjon.
Felkelt, és az ablakhoz ment. Kinyitotta a szárnyakat, és megborzongott a bezúduló hideg levegőtől. Perceken belül fázni kezdett, mégis ott állt, és nagyokat lélegzett. A szél zúgó hangja a szabadság ujjongó élményét idézte fel benne, és bánta, hogy nem változhat sassá, hogy kitárhassa szárnyait.
Úgy érezte, feltöltődött, némi megkönnyebbüléssel csukta be az ablakot, és végigvetette magát az ágyon.
"Vagy talán éppen azért kerül, mert szeret… Nem tud mit kezdeni a helyzettel… vagy fogalma sincs, mit mondjon… vagy képtelen felvállalni az érzéseit… nem férek bele az életébe… vagy…"
"Akkor én megyek hozzá."
A gondolatra heves szívdobogás fogta el, és felült az ágyban. Az ajtó ellenállhatatlanul vonzotta maga felé, és már látta magát, ahogy bekopog Piton ajtaján.
Sóhajtva elhessegette a képzeletbeli képet és visszadőlt a párnára. Már eldöntötte, hogy búcsú nélkül megy el. Mindkettőjüknek így lesz a legkönnyebb. Különben is, mit mondana neki? "Perselus, azért jöttem, hogy elköszönjek… Megyek, megkeresem a bátyámat, nehogy Seth találja meg előbb, és ha kell, megküzdök érte. Örülök, hogy megismertem, vigyázzon magára…"
"Remek ötlet… Nem fogok az éjszaka közepén beállítani hozzá."
"Meg kellene mondanom, hogy szeretem."
"Gyáva vagyok…"
"Csak nem akarom bonyolítani a dolgokat."
Kétségbeesett bizonyossággal érezte, hogy végzetes hibát követ el, ha szó nélkül megy el. Méltánytalanság Vele szemben, azok után, amin keresztülmentek. Egész életében bánni fogja, ha egyszerűen csak kisétál innen.
Olyan erővel kerekedett felül benne az elhatározás, hogy fel sem fogva mit csinál, a talárja után nyúlt. Vállára terítette és két lépéssel kinn termett a folyosón.
Úgy sietett végig a folyosókon, mint akit űznek, a lépcsőn meg kellett kapaszkodnia, hogy le ne zuhanjon. Amikor Piton ajtajához ért, csak egy pillanatra torpant meg, és határozottan bekopogott.
Minden sejtje táncot járt az izgalomtól, izmai pattanásig feszültek, szíve úgy zakatolt, hogy semmi mást nem hallott.
Várt, de az ajtó nem nyílt.
Újból kopogott, még határozottabban.
Megint semmi. Még csak mozgolódást sem hallott.
"Nincs itt" - villant át agyán a gondolat, és ólomsúllyal nehezedett rá a csalódottság. "A sors akarta, hogy ne találkozzunk…" Egyszerre, mint aki álomból ébred, rádöbbent, mire is készült éppen. "Bementem volna hozzá, mint egy eszelős… és mindent elmondok… mindent, amit érzek… Mekkora szerencse, hogy nem történt meg…" Lélegzete csillapodott, és lassan, sokkal lassabban, mint ahogy jött, elindult vissza a szobájába.
"De akkor hol van?" - hasított belé a gondolat a lépcsőfordulón. "Hol lehet ilyen későn?" - Elővette a varázspálcáját, és a "Locate Perselus" hamarosan elárulta, merre keresse a férfit.
Furdalta a kíváncsiság, mit keres a toronyban, mégis a saját szobája felé indult.
Már emelte a varázspálcáját, hogy kinyissa az ajtót, de megmerevedett a mozdulatban.
Nem menekülhet el. MOST kell felmennie. Nem csaphatja be többé önmagát, és tartozik ennyivel Pitonnak. Kimérten, és megingathatatlan elhatározással indult el.

"Beszélek vele…" - gondolta a férfi a toronyszobában. Döntése végleges volt. Korábbi viselkedését most gyáva menekülésnek érezte.
Bezárta az ablakot és megfordult, hogy elinduljon hozzá, mielőtt még meggondolja magát.
A csendet halk nyikordulás törte meg. Piton összerezzent, és varázspálcájára kulcsolta ujjait.
Az ajtó kinyílt, és Damona lépett be rajta.
Piton testén villámként cikázott át az izgalom. "Hogy talált rám?" - akarta kérdezni, de a torkára forrt a szó. Úgy érezte, a véletlen csúfos játékot űz vele.
A nő halkan becsukta maga mögött az ajtót, de nem ment közelebb.
Olyan néma csend vette körül őket, hogy hallhatták egymást lélegzetvételét.
- Perselus… - törte meg a hallgatást végül Damona. Hangja fakón csengett, mert a torka elszorult felindultságában. - Ne haragudjon hogy zavarom… késő éjszaka van és… - egy pillanatra hallgatott, és leküzdötte vágyát, hogy mentegetőzzön, majd sokkal határozottabban folytatta. - Azért jöttem, hogy elköszönjek. Holnap elmegyek. Talán nem ez a legalkalmasabb időpont, de nem tudok úgy elmenni, hogy ne búcsúzzak el magától…
Piton úgy érezte, kést döftek a gyomrába és megforgatták. Hát így oldódik meg a dilemmája…
- Hova megy? - kérdezte bénultan.
- Meg kell találnom Voldemortot, mielőtt Seth teszi meg. Velem nem ért el sikert, de a bátyám kiváló célpont. Meg kell akadályozni, hogy felhasználja a terveire.
Damona gúnyos megjegyzésre számított, de Piton hangjában nyoma sem volt iróniának.
- Csak magának juthat az eszébe ekkora őrültség! - felelte komoran. Rémült aggodalommal töltötte el, ahogy kirajzolódott előtte az elképzelés. Ugyanakkor felismerte, hogy nincs más mód. Damona az egyetlen, aki a Sötét Nagyúr képességeivel bír. Csak ő előzheti meg Seth-et. Szerette volna kérni, hogy maradjon, de hallgatott.
Damona fájdalmasan elmosolyodott, amikor látta, hogy Piton nem tiltakozik. Nem is értette, miért várt mást.
- Vigyázzon magára, Perselus. Nem felejtem el - súgta, és az ajtóhoz lépett. Nem volt értelme húzni a perceket. Muszáj mennie, míg tartja magát.
- Várjon - bökte ki Piton rekedten, és úgy szorította valami a mellkasát, hogy a lélegzetvétel is fájt. - Hagynia kellett volna, hogy távozzon, de belepusztult volna, ha nem tartja vissza.
Damona megtorpant, és elengedte a kilincset. Forró hullámként öntötte el a remény. Amióta ismerte Pitont, csak erre várt, egy apró, őszinte közeledésre. Soha nem örült még ennyire egyetlen szónak sem. Megfordult, és várakozón nézte a férfit. Piton háttal állt az ablaknak, és sötétségbe burkolózott.
- Hová siet ennyire? - kérdése inkább kijelentésként hangzott.
- Jobb, ha megyek… - súgta, és a hűvös szoba ellenére elárasztotta a hőség.
- Maradjon… beszélni akartam magával. - Piton tudta, mondania kell valamit, hogy visszatartsa a nőt. Muszáj lépnie, mert kimegy azon az ajtón, és nem látja többé. Kétségbeesetten próbált rendet teremteni gondolatai között, és keresgélte a megfelelő szavakat.
Damona türelmesen várt, és nem mozdult. Az ereszkedő telihold besütött a nyitott ablakon, és sápadt fénybe vonta az alakját.
Pitont elöntötte a vágyakozás és lassan elindult felé.
- Nem tudom, mit kellene mondanom, hogy itt tartsam. Nem érdekel a világ sorsa, inkább maradjon… de közben tudom, hogy… - a benne dúló harc és fájdalmas vágyakozás elfojtotta a szavait. Megállt a nő előtt és úgy nézte az arcát, mintha az emlékezetébe akarná vésni még a legapróbb vonásait is. Damona felemelte a fejét, és a tekintetét kereste. Arca komor volt, szeme szomorú.
Percekig csak nézték egymást. Damona fájdalmán felülkerekedett a vágy, és szerette volna hevesen ölelni, és megint átélni, ahogy erős karjai a dereka köré fonódnak. Piton közelsége olyan élénkséggel juttatta eszébe a régi éjszaka emlékeit, hogy megszédítette a forróság. A férfi rögtön észrevette a változást. Mintha elfújtak volna a nő arca elől egy fátyolt, úgy kelt életre. Vonásai ellágyultak, és fellángolt a tekintete.
Piton most először kiolvasta belőle a gondolatait. A felismerés, hogy a nő is kívánja őt, az elviselhetetlenségig fokozta a saját vágyát. Birtokolni akarta, érezni a testét, markolni a húsát, beszívni az illatát…
Már nem mérlegelte, helyesen cselekszik-e. Nem létezett olyan erő, ami visszatarthatta volna…
Magához rántotta Damonát, és olyan erővel ölelte át, amiben benne volt a hosszú nélkülözés hevessége, és a kétségbeesés, hogy elveszíti. Úgy szorította, mintha magába akarta volna olvasztani. Arcát a nyakához fúrta, és beszívta az illatát. Damonát sokkolta a hirtelen váltás. Kínzó gondolatai a semmibe hulltak, és megroggyantak a térdei. Még fel sem fogta mi történt, de remegve húzta magához a férfit. Soha többé nem akarta elengedni.
Hosszasan ölelkeztek, de már ez sem volt elég.
Elfojtott vágyaik áttörték a gátakat, és állati hevességgel törtek a felszínre. Minden mozdulatukban ott vibrált a kiéhezett vadság. Már nem viselkedtek, a civilizáció hordalékait elmosta a szenvedély. Görcsösen ölelkeztek, és karmolva, markolva tapadt egymáshoz a testük. Mohón csókolták egymást, és a szenvedély máris tovább hajszolta őket. A ruha bosszantó módon akadályozta, hogy azonnal egymásba forrjanak. Piton leszaggatta Damona talárját és hálóingét. Saját talárjával nem bajlódott, csak az ingét tépte fel. Megborzongott a hidegtől, és amikor a nő forró testével hozzásimult, majdnem felrobbant a vágytól. A mellét és a fenekét markolta. Damonáról lehullt minden maradék gátlás, és könyörgött, hogy ne kínozza tovább. Szétnyitotta a lábait, és csípőjét Piton combjához préselte.
- Még nem - mordulta a férfi és tovább csókolta. Az elviselhetetlenségig akarta fokozni vágyukat. Végül már nem bírta ő sem. Felemelte a nőt, és az ablakhoz vitte. Testük köré csavarta talárját, és kapkodva, durván kiszabadította magát nadrágjából. Damona reszketve, szinte önkívületben nyögve sürgette. Piton végleg elvesztette az önuralmát. Határozott mozdulattal követte ösztöneit.
Hazaértek, és elvesztek egymásban. Nem tudták hol ér véget, hol kezdődik a másik. Egymásba fonódtak, mozdulataik harmóniába olvadtak, és az extázis leigázta őket.
Zihálva, karmolva, vad lökésekkel haladtak az eszméletvesztés határa felé.
És odaértek. A pillanat maga volt a végtelen. Már nem létezett az én, a világgá és semmivé váltak.

Hosszú idő múlva tértek magukhoz.
Piton még mindig ölelve tartotta Damonát, és halogatta a percet, hogy elengedje. Féktelen szenvedélye lecsillapodott és háttérbe szorított gondolatai csak arra vártak, hogy támadásba lendülhessenek. De nem törődött velük. Boldog volt. Már el is felejtette, milyen érzés, és most ki akarta élvezni minden pillanatát. Megkönnyebbült béke töltötte el és ő, aki azt hitte nem képes szeretni, meglepődött az érzés erősségétől.
Damona lehunyt szemmel dőlt hátra az ablaknak, arcán a nyugalom és elégedettség földöntúli szépségével. Piton kisimította arcából a rátapadt tincseket.
Damona kinyitotta a szemét és halványan elmosolyodott. Ha a következő pillanatban meghalt volna, azt sem bánta volna. A múlt nélkülözése és fájdalma eltűnt, a holnap pedig még olyan messze volt. A feszültség elpárolgott az izmaiból és helyét kellemes, zsibogó fáradtság foglalta el. Pihenni akart, Pitonhoz bújva, karjaiban keresve menedéket.
A férfibe kapaszkodva lecsúszott az ablakpárkányról, hogy szétnézzen a kis szobában. Olyan hirtelen történt minden, hogy csak most volt ideje felmérni a helyiséget. Remélte, hogy talál egy kanapét, vagy ágyat, amin végigdőlhetnek. Nem akart visszamenni a szobájába, sem egyedül, sem kettesben. Mintha attól félt volna, hogy ha kilép a kis szobából, szertefoszlik a boldogság, és eltűnik az éppen csak megszületett meghittség. Leszedte a falról a csillagtérképet ábrázoló gobelint. Leterítette a szőnyegre és gyorsan bebújt a puha kárpit alá. Dideregve kucorodott össze, mégis nevetés csiklandozta a torkát.
- Nem királyi fekhely, de nekem a legkényelmesebb!
Várta, hogy a férfi odamegy hozzá, de Piton továbbra sem mozdult. Elmúlt az extázis, és ezzel együtt sebezhető nyitottsága is. A lehetőség, hogy Damonával töltse az egész éjszakát, készületlenül érte. Végtelenül csábította, ugyanakkor zavarba is hozta. Már az idejét sem tudta, mikor feküdt nő mellett, és a gyengédség kiveszett a készlettárából.
- Perselus… ugye nem akar egész éjjel ott ácsorogni? Van elég hely itt mellettem… - Damona felült és hívogatóan felhajtotta a takarót.
Piton kis ideig tétovázott, majd ledobta talárját, levetette a cipőjét és melléfeküdt. Esetlenül szögletes mozdulattal karolta át Damona derekát, de a lány nem zavartatta magát és hozzábújt. Hihetetlennek tűnt, hogy a férfi mellett fekszik, érzi az illatát, hallgatja lélegzését. Annyiszor elképzelte már ezt a pillanatot, és most ujjongott, hogy végre megvalósult. Tenyerével a férfi vállát és mellkasát simogatta, mintha az érintéssel bizonyította volna, hogy nem álmodik.
Piton egyre erősebben és felszabadultabban szorította magához a lányt és vágya újból feltámadt forró testétől és érintésétől. Nem is tudta volna tagadni. Damona fáradtsága egyszerre elpárolgott, és átvetve lábát a férfi csípőjén, hozzásimult. Pitont csak egy pillanatig foglalkoztatták az elvei és cselekedetei várható következménye. Aztán a hátára gördítette a nőt és ráfeküdt.
A szenvedély megújuló hullámokban árasztotta el őket, és újra egymásra találtak. Ahogy kínzó éhségük csökkent, már volt türelmük kiélvezni minden egyes pillanatot. Mozdulataik vadsága csillapodott és lassan bensőséges harmóniába olvadt össze.
A csillagok kihunytak, mire kimerült álomba süllyedtek.

Amikor Damona felébredt, a hajnal már világosságba borította a szobát. Tudta, hogy hamarosan fel kell kelnie, és szerette volna megállítani az időt. A férfi mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta szabályos lélegzését. De a percek repültek kérlelhetetlenül, és a sápadt téli nap első sugarai bekúsztak a kis szoba ablakán. Az éjszaka meghittsége eltűnt, és a fátyolos kék ég rideg tárgyilagossággal emlékeztette feladatára.
Óvatosan kibújt a takaró alól, vigyázva, hogy ne ébressze fel a férfit. Felvette szakadt hálóingét, belebújt talárjába. Már készen is állt, hogy elhagyja a szobát, de szeretett volna még tenni-venni valamit, hogy ne kelljen elmennie. Tétovázva ácsorgott. A kötelességtudat, és a maradás vágya viaskodott benne. Puha léptekkel Pitonhoz ment és letérdelt mellé. Nézte, ahogy alszik, és úgy érezte, megszakad a szíve. A férfi arca olyan békés, és nyugodt volt, mint még soha az ismeretségük alatt. Keskeny ajkait most nem szorította görcsösen, és homloka is kisimult. Az életét adta volna, ha még egyszer a szemébe nézhet, és hallja a hangját, érzi ölelését, mégsem mozdult.
"Nem ébreszthetem fel. Jobb, ha úgy őriz meg az emlékezetében, ahogy bejöttem hozzá az éjjel. Nem akarom, hogy lásson elmenni. Legalább neki ne fájjon a búcsúzás". - leküzdve vágyát, hogy hozzábújjon, és megcsókolja, felállt és az ajtóhoz ment. Még egy utolsó pillantást vetett rá, majd halkan kilépett a folyosóra.

Észrevétlenül ment el, reggeli és búcsú nélkül. Dumblerore-nak hagyott egy levelet, amiben tudatta döntését.
Mire a nap delelőre hágott, már messze járt a Roxforttól.
Egy dombtetőn állt, ahonnan beláthatta az egész környéket. A kopár erdőket, a befagyott folyókat, az alvó falvakat és magát a kastélyt. Megállt, hogy az emlékezetébe vésse a látványát. Másképp festett, mint amikor idejött. Megöregedett és meg is roggyant kissé, de sötétlő tornyai, sérült kiszögellései, csillogó ablakai mégis olyan közel álltak hozzá. Otthagyta a fél lelkét. Minden fűszál, minden mozdulat, minden lélegzet Pitonról beszélt. Remélte, hogy egyszer majd visszatérhet Hozzá.
Addig valahogy kibírja a magányt.

Nem tudhatta, hogy nem lesz egyedül.

Egy nappal később egy fekete taláros alak követte a nyomát.
Piton nehéz döntést hozott. Nem engedhette a lányt, hogy védtelenül kutassa fel a Sötét Nagyurat.
Tudta, Damona soha nem hagyná, hogy vele tartson. Makacs, és kérlelhetetlen. Akárcsak ő…
Nem volt maradása a Roxfortban. A tanítás, és a sötét varázslatok kivédése tantárgy nem volt igazi kihívás többé. Nem fog egyedül tengődni a falak között.
Segíti az útját, és ha kell, előcsalja Voldemortot. Vagy csak ott lesz vele.
Damona nem fog tudni róla. Meghagyja neki a magányos harc illúzióját. Mindig mögötte jár majd, akár akarja, akár nem.

A veszély már ott leselkedett előttük, mint a zsákmányra váró leopárd. Mindketten tudták, hogy lecsapni készül, de lehunyták szemüket és vakon az ismeretlen felé indultak… Nem tudhatták, csak sejtették, hogy Seth figyeli minden lépésüket.
Élet, vagy halál, bármi jöhetett.

De ez már egy másik történet.

 

Vissza