- … és különben is fogd be a szád, te korcs fattyú, ha én beszélek hozzád!
- De Deel…
- Megmondtam! Nem értesz a szóból? - lökte mellbe a kis vörös lányt fenyegetően a fiú. Minden mondatnál újabb lökés. Észre sem vették észre, merre tartanak. - Fogd be a pofád! Megmondtam már, hogy ne császkálj utánunk!
- Deel… - figyelmeztette egy másik fiú a vezért, de az nem figyelt rá, ismét mellbe lökte a lányt.
A kis vörös megingott, egy darabig kétségbeesetten kapálózott a farkasverem szélén, de hiába. A fiú karja felé kapott, de az anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, elhúzódott a lányka segítségért esengő keze elől.
A fiúk dermedten figyelték, ahogy a kislány lába végképp lecsúszik a kis göröngyről, hátradől, és sikoltva hanyatlik a lombok takarta verembe. Az öt fiú mindig szekálta a lányt, de a halálát nem akarták. Most pedig…
A sikoly elhalt. Néma csönd lett.
- Deel… - szólalt meg halk hangon az iménti fiú. - A karókra esett?
A vezér sápadt arccal meredt a társára. Nem szólt, remegő kézzel próbálta megemelni az ágakat. A többiek felocsúdtak dermedtségükből, és kapkodva segítettek neki. Végre leláttak a gödör aljára.
A kislány ott feküdt. Karját széttárta, ócska kis szoknyája felcsúszott az egyik lábán, látni engedte a vézna, mezítlábas, apró végtagot. A főkötő gyanánt használt rongy leesett a fejéről, vörös haja kócosan, sarasan terült szét a sápadt arc körül. Nem szólt, és a szeme csukva maradt az után is, hogy fény érte.
A fiúk nem láttak vért, de két vastagabb karó is letört csonkként meredezett mellette.
- Meghalt? - kérdezte az egyik fiú halkan.
- Nem tudom… - rázta meg a fejét Deel. Ránézett az alvezérére. - Gordon… Le kellene mászni, megnézni.
- Menj - viszonozta a pillantást Gordon.
Deel nyelt egyet. Semmi kedve nem volt a veszélyes verembe mászni. Ugyan a lányon kívül nem volt ott szemmel láthatóan egy teremtett lélek sem, mégis kísértetiesnek tűnt a hely. De mégsem tehetett mást. Ő volt a vezér, és ha meg akarta tartani a helyét a fiúk között, le kellett másznia.
- Hozzatok kötelet - parancsolta.
A fiúk csak néztek rá.
- Honnan? - adott hangot Gordon az aggodalmuknak. - Ha a felnőttek észreveszik, hogy csórtunk…
Deel tisztában volt azzal, hogy Gordonnak igaza van, mégis olyan jólesett neki, hogy odavághatta a többieknek:
- Gyávák… - Mintha nem rezelt volna be maga is.
Ismét lenézett a gödörbe. A lányka továbbra is mozdulatlanul feküdt. Talán… itt kellene hagyni… Deel megnyalta a száját, ami izgalmában kicserepesedett. Körbetekintett. Szeme megakadt egy hajdan villám által lesújtott ágon. Mint egy létra. Csak ide kell hozni.
- Azt… - mutatott kezével az ágra. Gordon azonnal értette, mire gondolt. Felpattantak, a többiek követték őket. Nem volt nagy az ág, de az öt tízéves sincs fiút alaposan megizzasztotta. Keservesen a veremhez cipelték, még keservesebben leeresztették. Az ág rövidebb volt, mint kellett volna, nem ért le a verem aljáig. Vissza akarták húzni, de nem bírták. Az erőlködés vége az lett, hogy elejtették. Az ág eldőlt, neki a gödör sarkának.
- Az ördögbe… - fojtotta el a szitkozódás többi részét Deel, ahogy az apjától hallotta. Most mi legyen?
Pillantása Taknyosra esett. Taknyos volt a legkisebb köztük. A legkönnyebb…
- Taknyos! Lelógatunk a verembe. Te mászol le, és megnézed, hogy él-e még az a korcs.
- Én?! - kerekedett ki a kisfiú szeme. Rémülten surrant volna el, de a többiek elkapták. Taknyos akárhogy üvöltözött, nem volt menekülés, valóban belógatták a verembe. A fiú kétségbeesetten kapaszkodott a társaiba, de kalimpáló lábai végül megtalálták az ágat. Óvatosan nehézkedett rá, de az ág megbírta. Deel még jobban előredőlt, félig már maga is a veremben lógott, úgy tartotta Taknyost, a többiek meg őt, amikor a kisfiú már annyira lejjebb tudott lépni a létrának használt ágon, hogy bele is bírt kapaszkodni. Innen már könnyű volt a dolga. Lemászott és odalépett a lányhoz.
- Nézd meg, él-e - mondta neki Deel.
Taknyos tétován álldogált a test mellett.
- Hogyan? - kérdezte.
Deel elbizonytalanodott. Fogalma sem volt, hogyan kell az ilyesmit megnézni.
- Nézd meg, lélegzik-e! - szólt le Gordon.
Aha! Deel fellélegzett. Tényleg!
Ám Taknyos nem könnyebbült meg.
- Hogyan nézzem meg? - tárta szét a karját bizonytalanul.
- Tedd a tenyered a szája elé - utasította immáron határozottan Deel. - Ha úgy érzed, mintha rád fújna, akkor lélegzik.
Taknyos tétovázott még egy pillanatig, aztán mocskos kis kezét beletörölte az egy fokkal sem tisztább ingébe, majd a lány szája elé tette. Várt. A többiek is vártak, lélegzetvisszafojtva.
- Na? - bukott ki a kérdés Deelből, amikor már nem bírta tovább.
- Nem érzek semmit - rázta a fejét a kölyök.
A többiek összenéztek.
- Megölted - bökte ki Csipás Joe.
- Véletlen volt! - védekezett Deel. - Magad is láthattad! Megcsúszott, és…
- Te lökted bele!
- Nem igaz! És különben is… Mit mászkált örökké a nyomunkban? Azelőtt te is egyetértettél velem, hogy meg kell leckéztetni!
- De nem megölni! - vitatkozott Joe.
- Nem öltem meg! Véletlen volt!
- Elég! - vágott a szavukba Gordon. - Mindegy, mit akartál. Most ott van, lenn. És hogyan mondjuk ezt meg a faluban?
A fiúk szorongva kerülték egymás tekintetét. A kislányt ugyan az egész falu lenézte, mert annak a szomszéd faluból idetévedt szukának volt a törvénytelen fattya, de az emberölés az emberölés, még akkor is, ha egy ilyen megvetett kis senki az az ember, akit megöltek. Még akkor is, ha véletlenül ölték meg.
- Nem mondunk semmit - bökte ki Deel azt a gondolatot, ami már régóta járt a fejében.
- De hát keresni fogják - nyitotta nagyra a szemeit Csipás Joe.
- Tudom. Azt mondjuk majd, hogy nem tudjuk, hol van. Nem is láttuk.
- Hazudjunk? - Dadogós Bill megrökönyödésében dadogni is elfelejtett.
- Máskor is hazudtál már - támadt rá Deel.
- És mit adsz ezért cserébe? - kérdezte Gordon félrebillentett fejjel.
- Hogy micsoda? - háborodott fel Deel.
- Mit adsz nekünk, hogy hallgassunk? - Gordon szeme gonoszul villant.
Deel agyát elöntötte a harag. Egészen Gordon elé lépett. Nem sokkal volt magasabb a másik fiúnál, de most úgy tűnt, szabályszerűen fölé tornyosul.
- Mit adok cserébe? - sziszegte fenyegetően. - Nem löklek oda mellé! Érted?
Gordon tartott a másik fiútól. Ismerte, hogy amilyen erős, olyan hirtelen haragú is, és a keze is könnyen eljár. Látszólag meghunyászkodott hát.
- Értem - mondta csendesen.
Deel vetett még rá egy jelentőségteljes pillantást, aztán a többiek felé fordult.
- Értettétek ki is?
A többiek bőszen bólogattak.
Deel már nyitotta a száját, hogy folytassa a beszédét, de ekkor nyöszörgés ütötte meg a fülüket. Eleinte azt sem tudták, honnan jön, végül Dadogós Bill kapott először észbe. Odaugrott a verem mellé.
- É-él - nyögte ki a gödör aljára mutatva.
A többiek azonnal mellé pattantak. Látták, hogy a lány még mindig behunyt szemmel fekszik, de nyöszörög, és a fejét tapogatja.
- Kis hülye! - csapta tarkón Deel Taknyost. - Azt mondtad, meghalt!
- Én nem éreztem semmit - mentegetőzött a kisfiú, és igyekezett olyan messzire húzódni a vezértől, amennyire csak lehetett.
- Most mi legyen? - kérdezte Gordon.
- Fel kellene hozni… - vetette fel Csipás Joe.
Deel gondolkodott. Megkönnyebbült, hogy a lány él, ugyanakkor dühös is volt rá, hogy ennyire ráijesztett. Majdnem elhitette vele, hogy gyilkos lett… Hogy merészelte…?
- Na és hogyan hozzuk fel? - kérdezte gúnyosan.
- Hát úgy, mint Taknyost…
- Sokkal nagyobb és nehezebb, mint Taknyos. Ki fogja tartani? Mert én nem!
A többiek összenéztek. A kislány alig volt magasabb Taknyosnál, és bár a parasztgyerekek egyike sem hízott el, a lányka soványabb volt mindnyájuknál.
- Akkor szólni kell valakinek - kockáztatta meg Joe.
- Persze - húzta a száját gúnyosan Deel. - Hogy aztán meg mi kapjunk ki, hogy miért került ide?
- De hát nem hagyhatjuk itt! - méltatlankodott a legkisebb is.
Deel dühösen meredt Taknyosra.
- Hát akkor maradj itt vele, ha annyira odáig vagy érte! Nekem jobb dolgom is akad! - Azzal otthagyta őket.
Gordon egy pillanatig tétovázott, aztán elindult ő is. Dadogós Bill maradt utoljára.
- Vvvvvárjatok! - kiáltott, majd nyakába kapta a lábát, és futott utánuk.
Csönd lett, ahogy a fiúk elmentek. A lány nehezen felült, és a karjára támaszkodott. Kábán meredt maga elé, aztán a tarkója felé tapogatózott. Úgy látszik, beverhette a fejét. Meg is találta a tyúktojás nagyságú duzzanatot. Fájdalmasan szisszent fel. Hát ez kemény volt… Hol is van? Utólag ijedt meg, hogy akár a karókra is eshetett volna. De hiszen alatta is karók vannak… Csak már teljesen belesüllyedtek a földbe. Furcsa… Pont azok, amik őalá kerültek… Mindegy. Hatalmas szerencséje volt.
Felállt, lerázogatta a ruháját, de előző nap eső esett, a verem alján állt a sár, nem tudta hát a ruháját megtisztítani. Felkapta a sárból a koszos fejfedőjét, tétován az övébe tűzte.
- Fiúk… - szólt fel bátortalanul, de nem válaszolt senki. Megismételte, ezúttal hangosabban: - Fiúk!… Deel…! Gordon…!
A kislány meghökkent. Nem akarta tudomásul venni, hogy a fiúk csak úgy otthagyták. Igen, azzal tisztában volt, hogy nem ő a legkedvesebb játszópajtásuk, de hogy csak úgy otthagyják…
Nem! Mégsem hagyták csak úgy ott! Létrát tettek a verem sarkába. Igaz, kicsit rövidnek néz ki, de talán onnan fel bír kapaszkodni.

A lányka saras lába le-lecsúszott az ágról, apró keze kétségbeesetten nyújtózkodott az utolsó kapaszkodó után a levegőbe, de bizony hiába, a verem széle elérhetetlenül magasodott fölé. A kislány megpróbálta belevájni ujjait a falba, de nem tudta megtartani saját magát. Egyszer le is csúszott hevenyészett létrájáról, a gallyak végighorzsolták a testét. A horzsolások égették, a szemébe könnyek gyűltek. Öklével próbálta kidörzsölni a zavaró sós nedvességet, aztán újra próbálkozott. Sokáig, sokféleképpen, de eredménytelenül. Végül lemászott. Teljesen elgyengült, remegett keze-lába az erőfeszítéstől, és félt, hogy ráesik a karókra. Ismét kiáltozott, de erre sem válaszolt senki. Lassan sötétedni kezdett, legalábbis a verem alján, és a feltámadó szél megcibálta a lány vézna kis testén az átnedvesedett ruhát.
A kislány fázósan kuporodott le a gödör alján, rongyait igyekezett olyan szorosan magára tekerni, ahogy csak bírta. Fázott, éhes volt, szomjas volt, halálosan elcsigázott volt, és… félt. Itt hagyták az erdő mélyén, ebben az átkozott veremben, egyedül, egymagában… Mi lesz hát vele? Szeméből feltartóztathatatlanul peregni kezdtek a könnyek.
Valami halkan reccsent.
A kislány ijedten hagyta abba a sírást, és minden idegszálával figyelt. A homály már annyira megsűrűsödött, hogy nem látta a verem túlsó oldalát, de fenn az ég még világos volt. És így meg tudta látni egy lefelé mászó állat sötét körvonalát. A kislány igyekezett annyira belelapulni a falba, amennyire csak lehetséges, és tágra nyitott szemmel meredt az árnyra, amelyik már le is ért, és egyenesen felé ment. Már csak egy pillanat, és…
Az állatka kíváncsian szimatolta körbe a lányt, mintha meg akart volna győződni arról, hogy valóban ő-e az, akit keres. Szemmel láthatóan megnyugodhatott, hogy igen, mert a hosszas szimatolás után a világ legtermészetesebb módján bújt mellé úgy, hogy kis testével a lehető legnagyobb felületen érintkezzen a lánnyal.
A gyermek látta, hogy az állat nem bántja, hát kezdett megnyugodni. Szíve őrült tempója hamarosan szokványos üteművé szelídült. Ahhoz túl sötét volt már, hogy ki tudja venni rendesen az állatka alakját, nem tudta hát, hogy mi ez. Ám a keze tétován elindult, bátortalanul megsimogatta a selymes, meleg bundát. Az állatka szuszogott egyet, és még jobban hozzá simult.
- Te nem akarsz bántani engem, ugye? - kérdezte a kislány halkan.
Az állatka felemelte a fejét, kerek kis gombszeme megcsillant a sötétben, és halkan szusszant egyet, mintha nevetne.
- Nem. Te nem akarsz nekem rosszat - mosolygott a lány.
A kis állat ismét szusszant egyet, nedves kis orrocskáját hirtelen mozdulattal a lányka arcához nyomta.
A kislány nevetett.
- Nem kérek puszit. De… örülök, hogy itt vagy velem. Tudod, rossz volt egyedül…
Az állatka ismét szusszant egyet, mintegy elégedettsége jeléül, aztán megint hozzásimult a lányhoz. A lányka mosolyogva simogatta, simogatta, míg az álom el nem nyomta…

- Hé! Te! Ébresztő!
Valaki nem túl gyöngéden megrázta a vállát. A kislány felriadt. Pete bácsi hajolt le hozzá, a szomszéd.
- Na mi van, álomszuszék tekergő? - szaladt szét az önkéntelen mosolygás a férfi kemény arcán. - Itt akarsz maradni a borzoddal?
A lányka ekkor nézett csak le az ölében remegve megbújó állatkára. Valóban egy borz volt.
- Pete bácsi…
- Na gyere! - A férfi talpra állította a kislányt, aztán kötelet kötött a derekára. Felkiáltott: - Húzhatjátok!
A verem mellett álló másik két férfi pillanatok alatt felhúzta a csöpp lányt, aztán Pete-et is, bár ezt a lány már nem látta. Egy asszony kapta el és zárta a karjába.
- Kislányom… - És a lány érezte az arcán az asszony könnyeit. A gyerek egyik karjával átölelte az anyja nyakát, a másik kezével még mindig az állatkát tartotta.
- Annyira aggódtam érted - suttogta az asszony, de erre már a lányka nevetve kezdett el csacsogni:
- Először én is féltem, mert egyedül voltam, meg hideg volt, meg éhes voltam, de aztán odajött Lady, és melegített, és akkor már nem fáztam és egyedül sem voltam…
- Lady? Ki az a Lady? - kérdezte az egyik férfi, aki felhúzta.
- Hát ő! - emelintette meg a kis állatott a lányka. - A barátom!
- Egy borz a barátod? - kérdezte a másik férfi olyan hangsúllyal, mintha elmebeteggel lenne dolga.
- Nekem minden állat a barátom - jelentette ki öntudatosan a lányka, majd leengedte a földre a kis borzot. - Menj, Lady! És köszönök mindent!
- Talán nekünk is megköszönhetnéd, amit érted tettünk, nem? - morogta a másik férfi.
A kislány megpördült és egy pillanatig farkasszemet nézett megmentőivel. Ezek a férfiak… Deel, Joe és Taknyos apja…
Mélyen meghajolt, ahogy az anyja tanította, hogyan kell az urak és a papok előtt meghajolnia.
- Köszönöm! Ahogy erőm adja, igyekszem meghálálni a hozzám való jóságotokat! - mondta csengő hangon.
Úgy cselekedett és azt mondta, ahogy azt az illem kívánta, a három férfi hirtelen mégis kényelmetlenül érezte magát. Hogy ezt az érzést elűzzék, Pete, Deel apja felmordult.
- Az erőd…! Miféle erőd van neked, te lány? Na, lódulj hazafelé!
Azzal gyengéden lökött egyet a kislány vállán, és nyomában elindult a többi férfi is a falu felé.
Az asszony megcsóválta a fejét.
- Helga… - suttogta szeretettel, aztán követte a többieket maga is.

 

vissza