- He? - mordult fel a köpcös alak, amikor hátulról valaki megkocogtatta a vállát. Ám a mögötte álló nem érte be ennyivel, újra megkocogtatta a vállát.
- Mi kell? - kiáltott fel emez.
- A fiú az én szolgám - szólalt meg mögötte egy hihetetlenül mély hang. A köpcös alak végre hátranézett, és kénytelen volt lazítani a fogásán, amivel annak a vörös kis fickónak a nyakát szorongatta, mert csak így tudta eléggé felemelni a saját fejét. A pincemély hang tulajdonosa ugyanis majd' egy fejjel magasabb volt nála. És nem csak egyszerűen magas, hanem széles vállú, izmos is, tetőtől talpig feketében, állig felfegyverkezve. A köpcös fickó nem volt anyámasszony katonája, de most mégis jobbnak látta, ha engedékeny lesz.
- Akkor nesze, neveld meg! - hajította a magas termetű férfihoz a suttyót. A kis vörös nekitántorodott a gazdájának, még tovább is perdült volna, de a férfi elkapta a karját, úgy állította meg. A legényke kissé eltorzult arccal masszírozta a nyakát.
- Szemét disznó! - lihegte, mert még nem kapott rendesen levegőt. A köpcös már mozdult volna, hogy folytatja a félbeszakított műveletet, de a fekete férfi félig a háta mögé rántotta a suhancot.
- Szóval szájalt veled - nem kérdezte a köpcöst, hanem mondta.
- Akkora szája van, mint az ólajtó! - kiáltott amaz felháborodottan.
- Tudom - bólintott a magas lovag. - Ne törődj vele! Gyere, meghívlak egy italra!
- Micsoda? - hördült fel a suhanc. - Félig megfojtott, és te még itatni akarod?
- Will! - kiáltott fel a lovag. - Hányszor mondjam még neked? - nézett rá a legényre, és lassan, tagoltan folytatta - Fogd be a szád!
A legényke alig ért gazdája válláig, legfeljebb, ha nagyon kihúzta magát, alakja is olyan karcsú volt, akár egy lányé, de cirmokkal tarkított zöld szeme most olyan dühösen villogott, mintha ő lett volna a gazda, akivel szemtelen szolgája szájal.
- Will! - szólt nyomatékosan a magas férfi. - Nézd meg, rendesen lecsutakolták-e a lovakat! Aztán kérj a konyhán valami ehetőt, és menj a szobába! Értetted?
- Iiigenis, uram! - hajolt meg eltúlzottan a legényke, és a szeme még mindig dühösen villogott. - Értettem, uram! Megyek már, uram!
És túljátszva a hajbókolást kihátrált az ivóból.
- Brian vagyok, a Bivaly nemzetségből, uram - hajolt meg a köpcös emberke. - Címerünk a Bubalus - mutatott a pad mellé állított pajzsra, amelyen egy karddal átdöfött bivalyfej ékeskedett.
- Malazár vagyok, az Anguis nemzetségből - hajolt meg válaszképp a magas férfi - és címerem a Serpens. - Az ő pajzsán zöld mezőben ezüstszín kígyó ágaskodott.
- Örvendek, jó uram, hogy megismerhettelek - nyújtotta a kezét Brian.
- Magam is örvendek - fogadta el a kezet Malazár, majd intett a fogadósnak. - Mézsört!
Békésen letelepedtek egy üres asztalhoz, ahova az egyik felszolgáló lázas igyekezettel hozta a két hatalmas kupát, benne a kért nedűvel. A jeles férfiak egy hajtásra kiitták, és szinte egyszerre csapták le az asztalra a kiürült kupákat.
- Még! - rendelkezett Malazár.
A fogadós széles vigyorral készítette elő az újabb kupákat. Vendégei hozzáállásából szakértő szemmel látta, hogy itt ma - vagy holnap reggel - jelentős fogyasztást számolhat fel. És ha egy kicsit vastagabban is fog majd a pennája, vendégei nemigen lesznek olyan állapotban, hogy azt ellenőrizni tudják.
Úgy tűnt, nem is téved. A két férfi a második és a harmadik kupát ugyanolyan lendülettel hajtotta fel, mint az elsőt. Ám a negyedik kupát csupán letették maguk elé.
- Bocsáss meg, uram - kezdte Brian -, ha beleszólok a dolgodba, de úgy látom, mintha nem lenne újdonság számodra szolgád rettenetes nagy szája.
- Hát nem is - dörmögte a bajusza alatt Malazár.
- Akkor hát miért nem válsz meg tőle?
- Nem tehetem - mondta az óriás. - Megboldogult atyám nem sok mindent hagyott rám, és amit rám hagyott, ahhoz ragaszkodok.
- Az ő szolgája volt a fiú? - kérdezte Brian.
- Az apja. Will apja. Atyám nagyon sokra tartotta. Azt hitte, hogy a fia is ugyanolyan lesz.
- De nem lett olyan, ugye? - kérdezte együttérzően a köpcös.
- Igen is, meg nem is - vonta meg a vállát Malazár. - Még nagyon fiatal, de az esze és a szíve máris a helyén van. Csak a szája!
- Hát verd el egyszer-kétszer - bíztatta Brian.
Malazár felvonta a szemöldökét, erre a köpcös lovag hozzátette:
- Asszony, szolga verve jó!
- Nem lehet - csóválta a fejét az óriás. - Nagyon fiatal és gyönge. Még kárt tennék benne.
- Hát akkor ne a kezeddel, hanem szíjjal!
- Szíjjal?! - Malazár arcára kiült a rosszallás.
- Akkor pálcával! Mogyoróvesszővel! Az úgyis inkább csíp, mint fáj, és jó sokáig megérzi, ha egyszer megcsapod vele!
- Lehet, hogy ez nem is rossz ötlet! - emelte meg kupáját Malazár. Ittak.
- Aztán téged mi szél hozott erre? - törölte meg a száját ruhája ujjával a fekete férfi.
- A kalandvágy, mi más? - düllesztette ki a mellét Brian.
- És miféle kalandok akadnak errefelé?
- Hát itt van rögtön Nibel, a varázsló! - hajolt át az asztalon Brian, lehalkítva a hangját. - Az ő szolgálatában sokféle kalandot lehet átélni.
- Egy varázsló? - hitetlenkedett Malazár.
- Nem hallottál még felőle? Na és az ellenlábasáról, a Homály Uráról? - suttogta a másik.
- Ez a név már ismerősebben cseng.
- Csak halkan csengjen! - intette Brian. - Mahrunnak, a Homály Urának még a nevét kimondani sem sokan merik, nehogy meghallja!
- Akkor te miért mondod ki? - nézett rá Malazár.
- Mert én nem félek tőle! - húzta ki magát a köpcös.
- Aha! - bólintott Malazár. - Bátor ember vagy, azt már látom! No és most melyikhez mégy?
- Melyikhez? - suhant át a félelem Brian szemén. - Természetesen Nibelhez! Nem tartasz velem, barátomuram? Nibel pont az ilyen szép szál lovagokat keresi!
- Miért?
- Hogyhogy miért? Hát azért, hogy velük harcoljon a Homály Ura ellen!
Malazár elgondolkodva simogatta az állán a szakállát.
- Na, mit szólsz hozzá, barátomuram? - sürgette Brian.
- Nem is tudom - habozott a magas lovag. - Varázslók? Ez nem nagyon összeegyeztethető a keresztény hitemmel!
- De hiszen keresztény vagyok jómagam is! - méltatlankodott a köpcös. - És jó keresztény vagyok! Mi rossz van abban, hogy pusztítom a sötétséget, ahol csak érem?
- Mit szólna a gyóntatód, ha elmondanád neki, mire készülsz? - kérdezte továbbra is szakállát simogatva Malazár.
- Mit szólt volna? Örült neki! - méltatlankodott a másik.
- Mert már elmondtad?
- Hát persze! Csak nem gondolod, barátomuram, hogy olyasmit javasolnék, ami lelked üdve ellen lenne? - háborodott fel Brian
- Nem. Persze, hogy nem - válaszolt az óriás.
- Na, akkor mit szólsz? - faggatta mohón a köpcös fickó.
Malazár még egy darabig elgondolkodva simogatta a szakállát, aztán csak kibökte:
- Rendben!
- Ez az! - vidult fel Brian. - Erre inni kell!
Malazár kis mosollyal a szája szögletében intett a fogadósnak.

*

Jócskán este lett már, mire Brian lekoppantotta az utolsó korsót és azután közvetlenül a fejét is az asztalra. Minden átmenet nélkül aludt el. Malazár megrázta a karját, de csak dobhártyaszaggató horkolást kapott válaszul. A fekete férfi úgy állt fel a székéről, mintha nem ivott volna egész délután egy korty italt sem. Csak jókedve kerekedett az elfogyasztott töménytelen mennyiségű mézsörtől, másképp nem látszott rajta semmi. Két csengő aranyat hajított oda a fogadósnak.
- Van szobája a lovagnak? - kérdezte.
- Igen, uram! - készségeskedett a fogadós. Az aranyak szolgálatkésszé tették.
- Akkor vigyétek a szobájába - mondta, azzal sarkon fordult, és maga is a saját szobájába tért. Apró, sötét kis zug volt az, döngölt padlóval, csöppnyi ablakkal, melyen marhahólyag feszült, a tűzhelyen parázslott a tűz, az ágyban hepehupás szalmazsák, lapos párnával és még laposabb dunnával. Még egy nagyobb ládika, amibe a vendég a ruháit rakhatta, egy rozoga asztal, egy még rozogább szék, a falon egy meggyújtatlan fáklya, ennyiből állt a szoba berendezése.
Az ágyban már aludt valaki, Will, a legényke. Szolga ugyan a küszöbön szokott aludni, és örül jó sorának, ha egy kivénhedt takarót is kap, de Malazár úgy látszik, semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a legénye az ágyat bitorolja, mert felső ruháit levéve megszokott mozdulattal bújt mellé, óvatosan tolva arrébb, nehogy felébressze. De a suhanc nem aludt.
- Ittál - mondta csukott szemmel.
- Ittam - hagyta rá Malazár.
- Sokat ittál.
- Sokat ittam.
- Azzal a fojtogatós alakkal?
- Azzal.
- Miért?
- Beszélgettünk.
- Miről?
- Mindenféléről.
- Aha.
Csönd állt be közéjük. Egyszer csak Malazár megszólalt.
- Holnap vele megyünk.
- Hova?
- Egy varázslóhoz.
- Kihez?!
- Egy Nibel nevű varázslóhoz.
- Micsoda? - ült fel Will. Napközben pántlikával összefogott haja most kibomlott, derékig érő vörös hajzuhatag borította be a legényt. Legényt?
- Állítólag ő az - mondta Malazár nyugodtan -, aki a Homály Ura ellen küzd. Bátor lovagokat keres.
- És neked ezt mind ez a bűzös görény mondta?
- Ő.
- És miért akarsz vele menni?
- Mert jó alkalom kínálkozik néhány kalandra.
- Kalandra! - ismételte megvetően a kis vörös. Pillanatnyi gondolkodás után újra megszólalt - Malazár, nem tetszik ez nekem!
- Sajnálom! - mondta az óriás, azzal hátat fordított neki.
- Sajnálod? - hüledezett az. - Malazár! Csak nem azt akarod mondani, hogy te már el is ígérkeztél ehhez a Nibelhez?
A fekete férfi csak dünnyögött valamit a párnájába. A vöröske azonban nem hagyta annyiban, amennyire csak bírta, megrázta a vállát.
- Elígérkeztél?
Malazár igyekezett lerázni magáról a kis kullancsot, de hiába. Végül megunta a nyösztetést.
- Igen! - vetette oda immáron érthetően.
- Malazár! - szólt döbbenten a vöröske. - Anélkül, hogy megbeszélted volna velem?
- És ha igen, akkor mi van?
- Malazár! - A fekete lovag nem válaszolt. A kis vörös beleöklözött a férfi vállába. - Malazár! Nézz rám, ha hozzád beszélek!
A hatalmas termetű férfinak ugyan meg sem kottyant az ütés, de azért megfordult.
- Nem lehetne ezt reggel? - kérdezte, miközben igyekezett szigorú arcot vágni. A vöröske azonban ügyet sem vetett ezekre a kísérletekre. Kis kezét továbbra is ökölbe szorítva dühösen meredt a férfira.
- Hogy merted? - sziszegte. - Hogy merted a megkérdezésem nélkül?
- Ha nem vetted volna észre, nem voltál ott!
- Na és? Attól még megbeszélhetted volna velem később!
- Helga! - ült fel most már a férfi is. - A világ szemében te a szolgám vagy! Hogy nézne az ki, hogy az úr nem mer dönteni, míg meg nem beszélte a szolgájával?
- Kitalálhattál volna valamit!
- És ugyan mit?
- Mit tudom én! Bármit! - dühöngött tovább a kicsike.
- Kár erről vitatkozni! A dolog így alakult, és kész! - vonta meg a vállát Malazár.
- Ennyi? - hüledezett a vöröske. - Így alakult, és kész?
- Mit mondjak még? Én megyek, és te is jössz.
- Már ugyan miért mennék?
- Mert a szolga mindenhova követi urát!
Helga egy pillanatig levegő után kapkodott a dühtől, aztán meglendült a keze. Ám mielőtt a pofon elcsattant volna, Malazár elkapta a csuklóját. Szeme sarkába kiült a derű, ahogy magához rántotta a lányt úgy, hogy az keresztbe feküdjön a lábán. A férfi egy mozdulattal felrántotta az ingét, és három csattanósat csapott a meztelen ülepére.
- Brian ugyan mogyoróvesszőt javasolt - mondta nevetve, míg a lány vérvörös arccal pattant fel róla és húzogatta az ingét -, de most így is megteszi!
- Malazár! - Helgának még a hangja is elfúlt felháborodásában.
- És még a szavad is elakad tőle! - nevetett tovább a férfi. - Ha nagyon sokat pörölsz velem, máskor is elverlek! Különben is nagyon formás a feneked!
A lány inge kivágásáig elvörösödött, aztán megpróbált méltóságteljesen visszavonulni: Lefeküdt, hátát fordítva Malazárnak és álláig felhúzta a takarót.
- Na mi van? - faggatta nevetve a férfi. - Nem akarsz tovább veszekedni velem? Pedig én nagyon élveztem! Folytathatjuk!
- Részeg vagy! - fújt a lány, és a világ minden kincséért sem fordult volna meg. - Utállak!
A férfi nevetett rajta, aztán igen derűsen merült álomba. Helga még sokáig meredt fülig vörösen a sötétbe, aztán észrevétlenül őt is elnyomta a buzgóság.

*

Amikor reggel Malazár felébredt, Helga nem volt sehol. Igaz, hogy a fekete férfi rendkívül jól bírta az italt, de az előző esti vedelést bizony megérezte az ő feje is. Félig még kábán kitámolygott az udvarra, és a kút melletti vályúba beledugta a fejét. Egyszer-kétszer megismételte ezt, aztán lerántotta ingét, és meg is mosakodott. Kapta volna fel az ingét, de nem találta.
- Megtöröljelek, uram? - csendült fel mögüle egy kissé gúnyos hang. Megpördült, az inasnak öltözött Helga állt ott, egyik kezében az inget, a másik kezében egy fehér törölközőt tartva. Malazárban felrémlett az előző éjszakai összetűzésük, úgyhogy szája sarkában kis félmosollyal vetette oda:
- Törölj!
Látszott, Helga nem éppen erre a válaszra számított, de ha már így alakult, nem visszakozhatott. Finomnak nem nevezhető mozdulatokkal megdörgölte Malazár mellét, hátát, a karjait, aztán hátralépett. A művelet közben gondosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se pillantson a férfi arcára, amelyen kaján mosoly játszadozott.
- Na és a hajam? - nézett le rá Malazár megjátszott szigorral.
- Ha így kihúzod magad, végképp nem érem el! - vágta rá villogó szemekkel a lány. - Különben is, hoznám a reggelidet!
- A szobánkba?
- Igen. - Majd halkan hozzátette - Beszélni akarok veled.
Malazár arcáról lehervadt a mosoly.
- Jó! - mondta kissé kényszeredetten. - De nézd meg, hogy Brian fenn van-e már.
- Nincs - rázta meg a fejét Helga. - Még úgy alszik, mint akit fejbe vertek. Csak úgy zeng a környék a horkolásától!
- Na, ennyit a korai indulásunkról - mormolta Malazár.
- Mi tagadás, te sem voltál valami friss - jegyezte meg csípősen a lány, azzal a férfi kezébe nyomta a törölközőt, meg az inget, és visszasietett a fogadóba.
Malazár elgondolkodva nézett utána. Nem tetszett neki a beszélgetés gondolata, tartott tőle, hogy a leánynak lesz még egy-két keresetlen jó szava a tegnapi önállóskodása miatt. Na mindegy, valahogy csak túléli! - bíztatta magát, miközben hosszú fekete haját dörgölve visszatért a szobába.
Nem sokkal később Helga is betoppant, kezében nagy tálcát egyensúlyozott, melyen kenyér, szalonna, túró, sajt hevert tisztességes mennyiségben. A másik kezében köcsögöt tartott.
- A fogadós kérdezte, hogy bort vagy sert kívánsz-e inni - mondta.
- Na és melyiket hoztad? - érdeklődött Malazár.
- Egyiket sem! - vágta rá szigorúan Helga. - Elég volt abból tegnap este! Ma tejet és vizet iszol! - azzal a tejes köcsögöt odakoppintotta Malazár elé. A világ legtermészetesebb mozdulatával ült le az egyetlen székre, szelt magának kenyeret, és púpozta meg túróval. Malazárral nem foglalkozott. A férfi fél kézzel emelte meg a böhömnyi ládát és húzta oda az asztalhoz, széknek. Maga is nekilátott a reggelinek.
- Miféle varázsló ez, akihez menni akarsz? - kérdezte teli szájjal Helga.
- Azt mondta Brian - felelte Malazár, - hogy Nibel a neve.
- És a Homály Ura a másik? Azt mondtad, ugye?
- Igen. Mahrun. De ezt a nevet Brian olyan halkan merte kiejteni, mintha ott állna mellette a név tulajdonosa.
- Érdekes - gondolkodott el Helga. - Hallottam már ezt a nevet, de valahogy másképp!
- Másként bizony! - bólintott Malazár. - A Homály Ura nem egy varázsló, hanem egy démonherceg neve.
- Valóban! - hökkent meg a lány. - A Mester mesélt róla! És Mahrun?
- Ő valóban egy sötét varázsló. Méghozzá nem is a legkisebb hatalmú!
- Akkor lehet, hogy ez a Mahrun és a Homály Ura összefogtak? - találgatott Helga. - Azért gondolnák az emberek, hogy ugyanarról a személyről van szó?
- Lehet. A sötét varázslóknál minden lehet - töprengett Malazár is. - És még van itt valami.
Helga kérdő tekintetére tovább folytatta:
- Ki az a Nibel? Én még soha nem hallottam felőle! Márpedig egy olyan fehér mágusnak, aki lovagokat gyűjt a gonosz ellen, nagyobb híre kell, hogy legyen.
- Lehet, hogy csak nemrég kezdett el lovagokat gyűjteni? - kérdezte Helga, de kissé maga is kételkedett ebben az állításban.
- Vagy csak egy csaló, aki valamilyen titokzatos okból tevékenykedik - dörmögte Malazár.
- Azt gondolod? - kerekedett el Helga szeme. - De hát miért?
- Nem tudom - ingatta a fejét a férfi. - De éppen ez az, ami felkeltette a kíváncsiságomat. És ezért egyeztem bele, hogy Briannel tartok.
- No és ez a Brian?
- Nem tudom - töprengett Malazár. - Körülötte is érzek homályt.
- És mégis vele akarsz menni?
- De még mennyire! Nagyon is hirtelen jött ez a barátkozós hangulata. Nem tetszik nekem!
- És ha valaki nem tetszik neked, azzal együtt akarsz lenni? - furcsállotta Helga.
- Figyelj, kislány! - Helgának összehúzódott a szeme a megszólítástól, de Malazár nem foglalkozott vele. - Furcsa volt, hogy alighogy megérkeztünk, ez az alak már beléd is kötött. Elég nagy a szád, én is tudom, de annyira nem, hogy egy idegen ezért rögtön meg is akarjon fojtani. Ráadásul én is láttam őt, mikor megérkeztünk, figyelt minket, úgyhogy tudom, látta, hogy te velem vagy.
- És? - nézett kíváncsian a leány.
- Ő alig valamivel magasabb, mint te, hozzám képest csak egy mitugrász. Ha belekötött a szolgámba, akkor vagy nagyon merész, vagy nagyon botor, vagy így akarta felhívni magára a figyelmemet.
- No de miért akarta magára vonni a figyelmedet?
- Rögtön utána szóba hozta ezt a Nibelt, és erősködött, hogy menjek vele. - Malazár megcsóválta a fejét. - Nem tudom, meddig lett volna képes elmenni, hogy meggyőzzön, de szerintem elég messzire!
- Azt akarod mondani - tágult kerekre Helga szeme, - hogy megérkezésünk pillanatától ez volt a szándéka? Hogy te vele menj Nibelhez?
- Igen. Azt hiszem, igen.
- De hát miért?
- Csapdát szimatolok - felelte Malazár.
- De ha ez tényleg csapda, akkor miért tartunk vele? - kérdezte megrökönyödve Helga.
- Ej, leányzó, leányzó! - csóválta a fejét mosolyogva Malazár. - De sokat kell még neked tanulnod!
- Hagyd ezt a kioktatást! - csattant fel dühösen a lány. - Inkább a kérdésemre válaszolj!
Malazár nem tudta visszatartani a mosolygását, de azért türelmesen válaszolt:
- Ha tudsz egy csapdáról, akkor fel is készülhetsz rá! Így te okozhatsz kellemetlen meglepetést annak, aki neked akart kellemetlen meglepetést szerezni!
- Ez nagyon körmönfont! Nem lenne egyszerűbb kérdőre vonni, hogy mit akar tőled?
- Fedjem fel, hogy átlátok rajta? - horkant fel méltatlankodva Malazár.
- Persze! Az egyenes út mindig a legcélravezetőbb! - erősködött a lány.
- Hogy aztán másik csapdát állítson, amit esetleg nem veszek észre? Ugyan! - legyintett a férfi.
- Akkor tehát?
- Vele megyünk! Így legalább szemmel tudom tartani!
Helga egy darabig komolyan figyelte, aztán megszólalt furcsán csengő hangon.
- De ez lehet, hogy veszélyes dolog lesz!
- Lehet - hagyta helyben a férfi. - Félsz?
- Nem - felelte Helga. - Még nem.
- De hiszen te vagy a Föld Erejének Őrzője!
- Őrzője. De nem maga a Föld Ereje - mondta a lány, és felállt. - Megnézem ezt a Briant. És ha még nem ébredt volna fel, felkeltetem. Ha menni akarunk, menjünk minél előbb.

*

Egyáltalán nem volt könnyű Brianbe életet verni, pedig ebben a verésben - el kell ismerni - Malazár kitett magáért! Jószerével dél is elmúlt, mire el bírtak indulni, de elindultak, és ez volt a fő.

Brian - noha Malazár segítőkészen több vedernyi vizet is rázúdított - még mindig kába volt az előző esti tivornyától, időnként óriás termetű útitársa éppen hogy el bírta kapni a karját, nehogy leszédüljön a nyeregből. Sűrűn javasolt pihenőket, de Malazár a legtöbbször nem engedett a kérésnek. Haladni akart.
Estig így sem sokat tettek meg. Ismét találtak egy fogadót, megszálltak benne, de Malazár néhány arannyal rávette a kocsmárost, hogy Briannek ne adjanak egyebet inni, mint vizet. Szobájukban még hallották, hogy a fogadós be is tartja ígéretét, a köpcös lovag nem kis bosszúságára.
Reggel folytatták útjukat. Az előző esti kényszerű józanság, no meg a kiadós alvás mégis megtette a hatását, Brian kezdett úgy viselkedni, mint megismerkedésükkor. Különböző mesékkel szórakoztatta útitársait, saját hőstetteiről, Nibel hőstetteiről, és mikor verőfényes mezőkön haladtak át, Mahrun rémtetteiről, de ezekről így is csak halkan. Ha Malazár nem közli Helgával a gyanúját, a leánynak fel sem tűnt volna az az időnkénti fürkésző pillantás, amivel a köpcös lovag a magas férfit vizslatta, ám így egyre inkább gyanúsnak találta maga is Briant. Az nem nézett a lányra, csak Malazárral foglalkozott. Néha-néha kérdéseket tett fel, mintha ki akarta volna puhatolni, hogy mennyit tud a két mágusról, sőt, mit tud egyáltalán a mágusokról, de Malazár eljátszotta neki a tudatlant.
Már régen egy vadonban jártak, mire rájuk esteledett. Letáboroztak. Tudták, hogy messze fognak kerülni az emberlakta helyektől, ezért az utolsó fogadóban alaposan felszerelkeztek élelemmel. A pattogó tűz mellett kényelmesen szedegették elő szalonnájukat.
Ahogy éhüket elverték, le is akartak pihenni. Már csak azt kellett megbeszélniük, ki mikor áll őrt. Ennyire a vadon mélyén még akkor is indokolt volt őrt állni, ha nem lettek volna ilyen közel a sötét hatalmak is.
Malazár javaslatára Brian őrködött először, aztán Malazár, legvégül pedig Helga - akit a köpcös lovag Willként ismert. Brian ugyan Willt akarta először, de a fekete férfi ragaszkodott az elgondolásához, amire nagyon is megvolt az oka, így a köpcös lovag nem tehetett egyebet, mint hátát egy fának vetette, és próbált éjfélig ébren maradni. Nem sikerült neki.
Malazár azonnal felneszelt, mihelyt túl békés lett körülöttük minden. Számtalan kalandja során megszokta, hogy éberen aludjon, mert ez a képessége nem egyszer az életét mentette meg. Felkelt, körbejárta a hevenyészett kis tábort. A tűz már csak parázslott, a lovak nyugodtak voltak, Brian békésen hortyogott, de Helga szintén felkelt.
- Ne húzzunk bűvös kört magunk köré? - kérdezte lehelet halkan a férfitól.
- Ne! - rázta meg a fejét Malazár, miközben ugyanolyan halkan felelt. - Semmi bűbáj, amíg nem tudjuk, hányadán állunk vele!
- De ez így nem lesz jó! Nem töltheted ébren az egész éjszakát!
- Nem is akarom. - A férfi felnézett a csillagokra. - Ha bárki ránk akar támadni, a hajnali órákat fogja választani.
- Miért?
- Mert akkor lankad az őrök figyelme a legjobban. Ha az a két csillag - mutogatott az égre - eléri annak a fának a csúcsát, kelts fel. Addig te őrködsz, rendben?
- Rendben! - bólintott rá a lány. Aztán fejével az alvó lovag felé intett. - És ő?
- Tartsd szemmel!
Helga csak bólintott. Malazár közelébe húzódva maga is nekidőlt egy fának. Hallotta, miként lesz a magas férfi lélegzetvétele egyre egyenletesebb. Egy darabig minden apró neszre felfigyelt, de aztán megfeszített figyelme egyre lanyhult. Hullámokban tört rá az álmosság, de hősiesen igyekezett ébren maradni. Egyik alkalommal alul maradt. Arra neszelt fel, hogy csönd van. Nem hallotta Brian horkolását. Valamilyen megérzéstől vezérelve nem mozdult, úgy tett, mintha továbbra is aludna, de szeme élesen fürkészte a sötétséget ott, ahol a köpcös lovag feküdt. És akkor meglátta! Brian nyitott szemében megcsillant a csillagok halovány fénye! Helga szíve nagyot dobbant, de kényszerítette magát, hogy ugyanolyan egyenletesen lélegezzen, mintha még nem lenne ébren. A köpcös lovag óvatosan felkelt, majd olyan halkan, mintha macska-talpakon járna, odaosont hozzájuk. Egy darabig figyelte őket, aztán lehajolt Malazár egy kupacba rakott fegyvereihez, és felemelte a kardját. Helga rémülten pattant volna fel, de valaki - Malazár - megfogta a karját. A lány megkönnyebbülten jött rá, hogy Malazár éppolyan éberen figyeli Briant, mint ő.
A sötétben ügyködő nem láthatta a mozdulatot, de valamit mégis megérzett, mert megdermedt. Újra feszülten figyelte őket, de látszólag semmi változás nem történt: Will hátát egy fának támasztva ülve, félrebillent fejjel aludt, gazdája pedig fejjel a legény felé hanyatt feküdt, egyik karja a feje alatt, a másik a feje mellett. Mindkettő egyenletesen szuszogott.
Brian végre megnyugodott. Óvatos mozdulattal - nehogy zajt csapjon - kihúzta a hüvelyéből a kardot. A hüvelyt letette, de a kardot nem. Másik kezével egy pálcát vett elő, a kardra szegezte, és valamit mormolt. Kék, rövidke villanás csapott ki a pálcából, és borította be a kardot, de az egész szinte szemvillanásnyi ideig tartott csupán. Utána Brian ugyanolyan óvatosan és csendesen, mint ahogy elővette, hüvelyébe dugta, majd helyére tette a kardot. Aztán nesztelenül visszaosont a helyére, és hamarosan horkolni kezdett.
Helga legszívesebben azonnal pattant volna a fegyverekhez, megnézni, mit bűvészkedett vele a köpcös, de Malazár nem engedte.
- Itt az ideje, hogy te is aludj - suttogta.
- És az? - lehelte Helga, miközben a kardra mutatott.
- Majd kiderül - vonta meg a vállát a férfi. - De most úgysem járhatunk utána! Aludj!
Helga szíve szerint vitatkozott volna vele, de a férfi olyan határozottan mondta az utasításait, mint aki tudja, hogy mit tesz. Helga tisztában volt azzal, hogy Malazár számtalan vészhelyzetben megfordult már, és mind lovagként, mind varázslóként helytállt. Helga rendkívül tapasztalatlan volt ilyen téren, ezért némi habozás után rábízta magát Malazárra. Befogta hát a száját, és végignyúlt a földön. Bármennyire is meg volt győződve arról, hogy a parancs ellenére egy szemhunyást sem lesz képes aludni, a fáradtság megtette a magáét, pillanatokon belül elnyomta a buzgóság.
Helga sűrűn szokott álmodni azzal a borzalmas nappal, amikor pár éve embertelen szörnyek lemészárolták a faluja lakóit, és megölték az anyját. Gyűlölte az éjszakákat, amelyek rémálmokat hoztak neki. Ám mióta Malazárral járt-kelt a világban, a férfi testközelsége megnyugtatta, és a borzalmak már akkor eltűntek álmaiból, mielőtt erőre kaphattak volna. Malazár pontosan azért ragaszkodott ahhoz, hogy Brian őrködjön először, mert nem akarta felfedni a köpcös lovag előtt, mennyire bizalmas viszony van közte és az állítólagos szolgája között. Most is ott ült Helga mellett, és amikor észrevette, hogy a lány kezd nyugtalankodni, megfogta a kezét. Ennyi már elég is volt Helga nyugodt álmához.
A leány reggel arra ébredt, hogy Malazár gyöngéden keltegeti. Az első pillanatban azt sem tudta, hogy hol van, de amint oldalvást fordította a fejét, és meglátta a szintén ébredező Briant, hirtelen teljesen felébredt.
Most örült csak igazán, hogy a szolga szerepét választotta! Érezte, hogy ő nem lenne képes olyan nyugodtan csevegni a köpcös lovaggal az éjszakai események után, mint Malazár! Mert Malazár úgy tett, mintha mi sem történt volna. Szokásos modorában beszélgetett Briannel, és amikor a rövid reggeli után összekészülődtek, a legnagyobb lelki nyugalommal csatolta fel a kardját is. Helga észrevette, hogy a köpcös lovag árgus szemekkel figyelte ezt a műveletet, és amikor Malazár végzett vele, a köpcös elfordult, hogy elrejtse az arcára kiülő gúnyos mosolyt. A lány nyugtalanul mozdult, de Malazár elvette tőle a kezében tartott íját és tőrét, és közben a szemével intett. Malazár figyelmét sem kerülte el Brian mosolya…
Elindultak. Az erdő itt már nagyon sűrű volt, az ösvény is alig látszott, amin haladtak.
- Nem túl sok lovag járhat erre - jegyezte meg Malazár.
- Kevésben leledzik olyan bátorság, mint bennünk - válaszolta Brian.
Malazár egy bólintással vette tudomásul a magyarázatot. Nem szólt, amíg egy kereszteződés-szerűséghez nem értek. A halvány ösvény mehetett erre is, arra is, de Brian egy másodpercig sem habozott, a bal oldalt választotta.
- Úgy mégy, mint aki már járt erre - mondta Malazár.
- Én-e? - játszotta az értetlent a köpcös lovag, de arca egy árnyalattal sötétebbre változott. - Még soha nem jártam erre!
- Akkor honnan tudtad, merre kell kanyarodni?
- Hogyhogy honnan? - kérdezett vissza Brian, hogy időt nyerjen. - Hát erre vezet az ösvény!
- Meglehet, hogy csak a szemed jobb, mint az enyim - vonta meg a vállát Malazár. Brianen látszott, hogy megkönnyebbül erre a válaszra, de innentől már ügyelt arra, hogy időnként, amikor az ösvény alig-alig látszott, bizonytalan legyen. Malazárnak és Helgának azonban már össze sem kellett néznie, mindketten tudták, hogy a köpcös lovag nem először megy végig ezen az úton. Már csak azt kellett kideríteniük, hogy miért titkolja ezt annyira. No és hogy hova vezet az ösvény.
Hamarosan megtudták.
A fák egyre ritkultak, végül kiértek az erdőből, és egy hatalmas, sötét várral találták magukat szemközt. Malazár és Helga bizalmatlanul méregette, de a köpcös lovag megállás nélkül folytatta az útját. Malazár hátrafordult a nyergében.
- Ne csinálj semmit - hadarta halkan Helgának. - Bármi történne, maradj mögöttem, és NE CSINÁLJ SEMMIT! Érted?
- Értem! - bólintott a lány. Nem tudta, miért tartotta szükségesnek a férfi ezt a figyelmeztetést, de még nyugtalanabb lett tőle.
A kapuban megállították őket az őrök.
- Kik vagytok, és mi járatban erre? - kérdezték.
- Lovagok vagyunk - válaszolt Brian Malazár nevében is, - és Nibel úr szolgálatába szeretnénk szegődni.
- Nibel úr kedveli az ilyen vendégeket - mondta az egyik őr, és leeresztette az eddig nekik szegezett dárdáját.
Az udvaron készséges szolgák vezették el lovaikat, és néhány kézen áthaladva egy udvaronc kalauzolta őket a belső termek felé. Minél beljebb haladtak, annál nagyobb pompát, annál nagyobb fényűzést találtak a berendezésekben, ám a termek annál sötétebbek lettek. Mire megérkeztek a legnagyobb terembe, ott már teljesen csak a fáklyák fényére lehetett hagyatkozni, úgy tűnt, ablakok egyáltalán nincsenek. A falakat sötét drapéria borította, még a zászlók, a felrakott címerek is mind sötétek voltak. A padló, az oszlopok sötét márványból készültek, csakúgy, mint az a kerek kútra emlékeztető asztalféleség, amely mellett egy fekete ruhába öltözött magas, méltóságteljes úr állt. Sötét hajába ősz tincsek vegyültek, szeme élesen pillantott az előtte állókra.
Brian bemutatkozott, majd bemutatta Malazárt is. Helgával, aki szolgához méltóan a háttérbe húzódott, nem foglalkozott. A bemutatkozás után felajánlotta szolgálatait Nibelnek mind a maga, mind Malazár nevében.
Nibel egy darabig szótlanul mustrálta őket. Sötét szeméből semmit nem lehetett kiolvasni, sem tetszést, sem elutasítást. Végül mégis megszólalt:
- Üdvözöllek benneteket, lovagok, és köszönöm felajánlkozásotokat. De vajon mi hasznotokat vehetem?
Brian, aki eddig a szóvivőjük volt, most néma maradt. Tanácstalan képet vágott, és segélykérően nézett Malazárra. Az óriás termetű lovag gyorsan rájött, hogy most neki kell helytállnia.
- Úgy hallottuk, uram - mondta, - hogy lovagokat toborzol, akiket a sötétség erői ellen vezérelsz. Ha ez igaz, akkor hát a harcban veheted hasznunkat.
Malazár mély hangja mintha betöltötte volna az egész termet. Helga esküdni mert volna rá, hogy valami megváltozott, de bármennyire is igyekezett, képtelen volt elkapni, hogy mi. Minden érzékszervét megfeszítette, de dolgát megnehezítette a megszólaló Nibel, akire szintén minden idegszálával figyelni akart.
- És azt tudjátok, hogyan fogtok a sötétség erői ellen harcolni? - kérdezte szigorúan Nibel.
- Ahogy majd mondod, uram - válaszolt Malazár. Nibel felvont szemöldöke láttán így folytatta: - A stratégia kidolgozása a vezéré. A harcosok dolga az, hogy véghez vigyék a vezér terveit.
- Ez nagyon dicső elgondolás - mondta a varázsló, - de a hadvezér nem lehet egyszerre mindenhol. Olyan harcosokra van szükségem, akik képesek kisebb csapatokat irányítani. Ti ilyenek vagytok?
- Nem tudom, uram - válaszolt Malazár. - Még nem voltam semmilyen kisebb csapatnak vezetője.
- A háborúban sem? - nézett rá szigorúan a varázsló.
- Ott sem - mondta Malazár, majd a varázsló pillantását látva hozzáfűzte. - Tudom, uram, hogy idősebbnek szoktak nézni a valódi koromnál, de én két éve még éppen hogy beléptem a férfikorba.
- Akkor hát mit tettél a háborúban? - faggatta Nibel.
- Harcoltam, uram - válaszolt Malazár, egyre jobban elcsodálkozva a kérdéseken.
- Hol? Kikkel?
- A király udvarában voltam apród, úgyhogy mindenhol, ahol a király.
- Téged mint apródot tartott? - mérte végig Malazár öles termetét a varázsló.
- Nem ekkora voltam, mikor oda kerültem.
- És mikor megnőttél?
- A király testőrségébe soroltak.
- Akkor volt harcban részed elég!
- Nem olyan sok, mint másoknak, uram. Nekünk a királyt kellett óvnunk, és arra a hadvezérek nagyon ügyeltek, hogy a király személyét ne tegyék ki felesleges veszélynek.
- De azt mondják, sokszor került veszélybe így is!
- Ellepték az egész országot a szörnyek, persze, hogy a király is találkozott velük.
- És mindig megmenekült!
- Az volt a dolgunk, hogy megvédjük.
- Azt is mondják, hogy jó volt testőrségének a vezére!
- Jónak kellett lennie, ha meg bírta őrizni a királyt.
- Pedig rendkívül fiatal volt!
- Valóban nem számlált sok évet.
- Csakúgy, mint a barátja!
- Fiatalnak rendszerint fiatal a barátja is.
- A barátja magas, fekete hajú, fekete szemű férfi. Olyan, mint te!
- Valóban, uram.
- Te voltál a barátja?
- Igen, uram.
- És varázserővel rendelkeztetek!
- Ilyenről nem tudtunk.
- Tagadod tehát, hogy varázsló vagy?
- Tagadom-e? Miért kérdezel ilyeneket, uram?
- Válaszolj a kérdésemre! - sürgette Nibel.
- Nem értem a kérdésedet, uram - makacsolta meg magát Malazár. Helga ekkor már látta, hogy a falakat borító drapéria változott meg: egyhangú feketeségét vörösen izzó kusza vonalak tették változatossá. Ijesztőek voltak ezek a vonalak, és ijesztő a párbeszéd, a lány önkéntelenül is közelebb húzódott Malazárhoz.
Nibel fenyegetően mérte végig az előtte álló lovagot.
- Eddig úgy tűnt, minden kérdésemet megértetted. Ha most nem értesz, akkor nem AKARSZ érteni! Márpedig az én váramban nem tűrök hamisságot! Utoljára kérdezlek hát, varázsló vagy?
Malazár egy darabig élesen fürkészte Nibelt, majd megszólalt:
- A te váradban… De hát ki vagy te valójában?
- Itt csak ÉN kérdezek! - sziszegte a varázsló.
Malazár rezzenetlenül nézett farkasszemet Nibellel, aztán lassan szólalt meg:
- Azt hiszem, mégsem vagyok itt szívesen látott vendég. Bocsásd meg, uram, hogy raboltam az idődet! Ég áldjon! - azzal meghajolt, megfordult, és elindult kifelé. Ám ekkor Nibel intésére Brian elkapta Helgát, és kést szegezett a torkának. Helga tompa nyögésére Malazár visszafordult. Villámgyorsan felmérte a helyzetet, majd megszólalt:
- Fölöttébb furcsa módja a marasztalásnak, hogy legényemet fenyegetitek. Ráadásul mintha olyasmit mondtál volna - fordult a köpcöshöz, - hogy először jársz erre, és még soha nem találkoztál Nibellel. Ha hazugságra voltál kíváncsi - mondta Nibelnek Brianre mutatva, - hát íme, itt van!
- Nem hazudott - mosolygott csúfondárosan a varázsló.
- Ti régóta ismeritek egymást - ezt Malazár úgy mondta, mintha egy magától értetődő tényt közölt volna.
- Valóban! - mosolygott tovább a varázsló.
- Akkor két eset lehetséges - folytatta nyugodtan Malazár. - Az egyik, hogy mégiscsak hazudtok. Bár ez nem valószínű - tette hozzá látva Brian és a varázsló arckifejezését. - A másik viszont annál inkább: te NEM Nibel vagy, a fehér mágus!
- Hanem ki lennék? - gúnyolódott továbbra is a varázsló, bár az arcára minden igyekezete ellenére kiült a döbbenet.
- Azt hiszem - mondta rezzenetlenül Malazár, - Mahrun vagy, a sötét varázsló!
A varázsló arca most már egyértelműen döbbenetet tükrözött, és Brian felmordulása hasonló érzelmekről tanúskodott.
- Hm… - fűzte össze a karját a mellén a varázsló. - Okos vagy. Nagyon okos! Bár az én nevemet nem szokták hangosan kimondani. Ezt nem tudtad?
- Brian mondott ilyesmit - vonta meg a vállát Malazár. Arca tökéletesen érzelemmentes maradt, de a beszélgetés közben egyre közelebb húzódott Helgához és a köpcös lovaghoz.
- Akkor hogy merészelsz nevemen emlegetni? - kérdezte gőgösen a varázsló.
- Brian is megtette. És én bátrabb vagyok, mint ez a gyáva féreg.
Brian fenyegetően felmordult. Mahrun újra gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Úgy látom, nem szereti, ha gyávának nevezed - vetette oda Malazárnak.
- Sajnálom - vonta meg a vállát újra Malazár. - De mit mondjak az olyanra, aki suttyó legényeket mer csak fenyegetni, de férfiakkal szemben nincs bátorsága kiállni?
- Eljön annak is az ideje, hogy megmérkőzz vele - mondta a varázsló. - Most azonban a kérdéseimre fogsz válaszolni, különben… Brian elvágja a legényed torkát! - tette hozzá fenyegetően.
- Tehát a suttyó háta mögé akarsz bújni? - kérdezte Malazár Briantől, miközben jobb kezét a kardja markolatára tette. - Felesleges időfecsérlés! Végezz vele gyorsan, és gyerünk, állj ki ellenem!
- Hagynád, hogy elvágjam a torkát? - kérdezte fölényesen Brian. - Nem hinném én azt!
- Az a te bajod - lépett közelebb Malazár. Brian ezzel egy időben ugyanannyit hátrált, Helgát is magával húzva.
- Nem hiszem, mert különlegesen nagy becsben tartod ezt a szolgát! - heherészett a köpcös. - Túlságosan is nagy becsben! Láttalak bennetek együtt! Mintha nem is a szolgád lenne, hanem… mondjuk a szeretőd? - röhögött fel, mert Helga megvonaglott. Brian vaskézzel tartotta, aztán, ahogy Helga lenyugodott, a kést el nem véve a lány nyakától a másik kezével gyorsan végigsimított a mellkasán. Helga felsikoltott, Malazár felmordult, Brian újra felröhögött, Mahrun vigyorgott. - A szeretőd!
- Nem az! - préselte ki magából Malazár a tiltakozást, pedig a torkában hatalmas gombóc keletkezett.
- Nem? - vigyorgott a köpcös. - Ha ez nem lány, akkor ő a legdomborúbb mellkasú fiú, akivel valaha is találkoztam! De megbizonyosodhatunk róla máshogy is! - és a keze már indult is.
- Ne! - nyújtotta felé Malazár a kezét tiltón. - Jól van! Igazad van, lány!
- És a szeretőd? - kérdezte Brian.
- Beismerem, kedves a szívemnek - morogta Malazár, miközben Helgára nézett. Helga visszanézett rá, aztán rátaposott hirtelen Brian lábára. A köpcös felordított fájdalmában, és önkéntelenül is meglazította szorítását. Malazár egy pillanat alatt ott termett, és elkapta Brian kést szorongató kezét, ezalatt Helga elsurrant a köpcös közeléből, Malazár biztonságot nyújtó háta mögé.
Malazár kicsavarta a köpcös kezéből a kést, és előrántotta a kardját, hogy azzal vegyen elégtételt. Ám a kard mihelyt kirepült a hüvelyéből, kígyóvá változott, amelynek feje sziszegve fordult vissza Malazár felé. A férfi döbbenten dobta el magától. Előkapott övéből egy tőrt, azt szegezte a köpcösre, és Helgát állandóan maga mögött tartva megpróbált kihátrálni a teremből. Ám Mahrun, aki eddig mozdulatlanul követte az eseményeket, felemelte kezét, melyben egy pálcát szorongatott.
- Ugye nem hitted, hogy innen csak úgy elmehetsz? - kérdezte fölényesen, azzal pálcájából zöld fény csapott ki, amitől Malazár kezében a tőr izzóvá vált. A férfi kénytelen volt ezt a fegyverét is eldobni. Mahrun pálcájából újabb sugár tört elő, eltalálva a kikandikáló Helga vállát. A lány sikoltva, vállát markolva esett a földre. Malazár már ugrott volna hozzá, hogy felkapja, de egy másik sugár, ami a lába előtt csapódott a márvány padlóba, visszatartotta.
- Mondtam, innen csak akkor távozhatsz, ha én megengedem! Vagy… ha legyőzöl! - tette hozzá vigyorogva Mahrun. Látva Malazár tekintetét, hozzátette: - Küzdj!
Malazár odaugrott ahhoz a tőrhöz, amit maga csavart ki Brian kezéből, villámgyorsan felkapta, és visszaugrott Helga elé.
- Ostoba! - vetette oda Mahrun, miközben egy fénysugárral ezt a tőrt is eldobatta Malazárral. - Nem ilyen eszközökkel kell velem megmérkőznöd, tudod ezt magad is! Hiszen varázsló vagy! Varázsló, mint én!
- NEM vagyok olyan, mint te!
Mahrun dühösen tett felé egy lépést, de aztán megtorpant, és a kerek kút-szerűség felé fordította a fejét.
- Hazudik! - sziszegte. Ám mielőtt Malazár azt hihette volna, hogy neki szólt, a kútból egy suttogásában is ijesztő hang válaszolt:
- Nem hazudik.
- Dehogynem! Te is tudod! - csattant fel Mahrun.
- Azt jeleznék a démonok.
- Lehet, hogy a démonok tévednek!
- Nem, nem hazudik! Csak nem mondja el a teljes igazságot.
- Ez csak a szavak kiforgatása! - kiáltotta dühösen Mahrun. - Ez a féreg varázsló, egyike annak a négy varázslónak, akik bűbája miatt meghalt a feleségem és a fiam!
- Nem öltem sem asszonyt, sem gyereket! - tiltakozott Malazár.
- Nem? Talán nem vettél részt abban, hogy a fehér sugaratok létrejöjjön? - fordult Malazár felé Mahrun. Sötét szeme izzott, mint a parázsló szén. - Az az átkozott sugaratok, ami megölte a családomat?
Malazár döbbenten meredt a dühöngőre. Idáig meg sem fordult a fejében az a gondolat, hogy esetleg nők és gyermekek - bár Mahrun hajlott korát tekintve inkább ifjak - is részt vehettek a háborúban az ellenség oldalán. No és elpusztulhattak az Élet Fájából kiáradó sugártól, amit ők, a négy fiatal fehér mágus keltettek életre! Ám most nem volt itt az ideje, hogy ilyen problémákon rágódjon, az őrjöngő Mahrunnal kellett szembe néznie. Hátrálni kezdett.
- Felelj! - üvöltött a mágus. - Te alkottad a sugarat? Vagy gyáva vagy bevallani?
"Godrik azonnal bevallaná, mert nem akarna gyávának látszani" - gondolta Malazár.
- Felelj!
"Bevallani őrültség. Letagadni lehetetlen."
- Felelj, gyáva féreg!
Malazár nem volt hősies, nem szólt semmit, csak hátrált, testével óvva Helgát.
Éles sugár ütődött Malazár testének. A fájdalomtól hanyatt esett, és ott is maradt volna, ha a következő sugár nem súrolja Helgát. A lány hangos fájdalomkiáltással vágódott el. És már jött is a következő sugár! Malazár felemelt kezével tartóztatta fel, miközben feltápászkodott, és igyekezett villámgyorsan összeszedni magát. Többé nem alakoskodhatott, ha túl akarta élni ezt a helyzetet, elő kellett szednie a mágiát.
Mahrun keserű kacajt hallatott, amikor látta, hogyan védi ki az átkát Malazár.
- Tehát mégis te vagy!
- Én - mondta az ifjú dacosan.
- Akkor… halj meg! - azzal pálcájából újabb, ezúttal kék sugár csapott ki. Malazár ezt is ki tudta védeni. Másik kezével közben előkotorta a saját pálcáját, és most már ő is támadott. Miközben a halálos sugarak keresztül-kasul szelték a termet, Malazár eltávolodott Helgától, hogy Mahrun sugarai még csak véletlenül se találják el a lányt. Ezt használta ki Brian, aki észrevétlenül a viadalt néző Helga mögé került, és ismét elkapta, kését megint a lány torkának szegezte.
Malazár figyelme megoszlott Mahrun és Brian között. Óvatos volt, nehogy Helgát találja el, ezért nem sok kárt tett Brianben, ráadásul közben folyamatosan védekeznie kellett Mahrun támadásai ellen. Talán ez lehetett az oka, hogy egyre több és több sugár találta el. Az egyik végül leterítette.
Helga még életében nem látott párharcot. A háború borzalmait persze ő is átélte, de most nem volt háború… És mégis… Tehetetlenné dermedve figyelte az eseményeket, mintha ő maga nem is lenne ott, mintha csupán kívülálló lenne. Ám Malazár megsérült, elesett, fájdalmában felkiáltott, és ez a kiáltás mintha álmából ébresztette volna fel Helgát. Kívülállóságát mintha szél fújta volna el, izzó harag töltötte el a lelkét. Nem is nyúlt a pálcája felé, a testéből áradó düh-hullám söpörte köpcös támadóját a falnak, és a kinyújtott kezéből kilövelő sugár csapódott Mahrunnak.
Mahrun megtántorodott, de nem esett el. Meglepődött, mert ezidáig fogalma sem volt Helga mágikus hatalmáról. Ám most annál nagyobb dühvel támadott vissza. Helgának sejtelme sem volt a párviadal mesterfogásairól, egyszerűen támadt, minden erejét beleadva a támadásba. Baj lett volna, ha Malazár nem tér magához, és nem varázsol kettőjük köré pajzsot, mert a lány nem sokat gondolt a védekezéssel.
Mahrun erős volt, nagyon erős, de a két fehér mágus erejével már nem tudott megbirkózni. Egyre jobban hátrálni kényszerült, ám mielőtt ereje jelentősen megcsappant volna, felkiáltott:
- Segíts!
Az asztal lapja széthúzódott, és ekkor tisztán látszott, hogy valóban kútról van szó, amelynek szájából füst gomolygott ki. A füst egyre sűrűbb és sűrűbb lett, míg végül egy árnyalak jelent meg a harcolók szeme előtt. Nem ember volt, bár nagyon hasonlított az emberre, de hatalmas körmei, ragadozószerű agyarai, izzó szemei egyértelművé tették, hogy démon. Méghozzá démonherceg, ő volt a Homály Ura.
- Segíts! - kiáltott újra Mahrun, és ekkor a Homály Ura kinyújtotta kezét, és pusztító átkokat küldött a két fiatal felé. S hogy győzelmük biztosabb legyen, egy intéssel leparancsolta vörösen izzó démonjait a falakat borító drapériáról, akik újra és újra nekivetették magukat a fehér mágusokat körülölelő védőpajzsnak.
Erős volt Mahrun, és még erősebb a Démonherceg, és ketten együtt annyira erősek voltak, hogy Helga és Malazár döbbenten tapasztalta, erősebbek, mint ők ketten. Tudták, pillanatok kérdése csupán, hogy a Sötétség erői legyőzzék őket, védelmi vonalaik cérnavékonyra koptak. Vesztenek. El fognak pusztulni.
Malazár fejében kétségbeesett gondolatok cikáztak át, hogyan keseríthetné meg legalább a sötét oldalnak a győzelmet, amikor Helga megragadta a kezét.
- A Szövetség! - kiáltotta.
Malazár egy pillanatig nem tudta, mire céloz a lány, de aztán ráeszmélt: a Szövetség! A Szövetség, melyet ők négyen, Godrik, Hedvig, Helga és ő, Malazár kötöttek tavasszal, a Tűz, a Lég, a Föld és a Víz nevében!
- A Szövetség! - kiáltotta ő is. Nem támadtak tovább, nem is védekeztek, mindkét kezükkel megragadták egymás kezét, egymás szemébe nézve hívták társaikat.
És messze, nagyon messze délen két fiatal meghallotta a hívást. Kezeiket ők is összekulcsolták, ők is egymás szemébe néztek, és látták és hallották azt, amit Malazár és Helga látott és hallott, és érezték azt, amit ők éreztek. És ekkor mintha Godrik és Hedvig is ott lett volna, ott, Mahrun sötét márványtermében, Malazár és Helga szinte érezte kezén a kezüket, hallotta lélegzetvételüket. És akkor, amikor Malazár és Helga védelmi köre semmivé foszlott, amikor a démonok karmai már majdnem elérték őket, amikor Mahrun és a Homály Ura pusztító átka elindult feléjük, a négy fiatal ereje vakító fehér fényben egyesült. A fehér fény egyre szélesedő körben terjedt tova, elsöpörve, elpusztítva útjából minden démont, minden sötétséget. A fény Malazárt és Helgát is elvakította, látni nem láttak semmit, de hallották az őrjöngő visításokat, a hörgésbe fulladó sikolyokat. És amikor végre kinyitották a szemüket, már nem Mahrun sötét márványterme vette őket körül, hanem csak füstölgő romok. Elpusztult, semmivé foszlott Mahrun is, a Homály Ura is, és az ő sötét akaratukat szolgáló minden démon, minden ember. Kivéve egyet.
Brian lihegve támaszkodott az egyik félig ledőlt oszlopnak. Onnantól kezdve, hogy Helga ellökte magától, nem mozdult. Megbénította a lány ereje. És ez volt a szerencséje, mert bénultságában nem jutott eszébe sötét gondolat, ezért a Szövetség fénye megkímélte. Most dermedten bámulta a romokat, és a két fiatalt.
Malazár vette először észre.
A fekete férfi semmiféle fegyvert nem húzott elő, Brian mégis reszketve nézett fel rá, amikor megállt előtte.
- Mondj el mindent - szólalt meg Malazár.
- Én… csak parancsot teljesítettem! - hebegett Brian. - Mahrun parancsát!
- Ki vagy te?
- Senki…
- Ki vagy? - rivallt rá Malazár, és kezét ütésre emelte fel.
- Ne! Ne! - nyöszörgött a köpcös páni félelmében. - Elmondom!
- Halljuk! - eresztette le a kezét Malazár, de tekintete egy cseppet sem lett kevésbé fenyegető.
- Varázsló vagyok magam is - kezdte Brian akadozva. - De nem ilyen hatalmas, mint te, uram! Én csak… éppenhogy! Ráadásul még erről a kevéske erőmről sem tudtam, Mahrun fedezte fel, mikor fogságba vetett. Mert - mi tagadás - lovagnak sem voltam éppen a legjobb. Mahrun a többi foglyot megölte, de az én életemet megkímélte. Én pedig… hűséget esküdtem neki.
- És be is tartottad - dörmögte Malazár.
- Mi egyebet tehettem volna? - siránkozott Brian. - Ha csak gondolatban megszegem az eskümet, rájön! És még az Isten sem tudta volna akkor összerakni a darabokra tépett lelkemet! Nem tehettem mást, értsd meg! Nem tehettem mást! - hullott térdre és kapott Malazár keze felé, ám Malazár ellökte magától.
- Folytasd! - förmedt rá. Helga tágra nyílt szemekkel bámulta őket.
- A… a háborúban az volt a dolgom, hogy előre menjek, és kikémleljem a terepet. Mint embernek, nem volt nehéz dolgom. És… Mahrun is megtanított egy-két fogásra, hogyan lehetek legyőzhetetlen, ha mégis rájönnének a titkomra.
- Értem - mondta Malazár undorodva. - Az emberek elmondták neked, hogyan akarnak védekezni, vagy hova fognak bújni, és te ezeket jelentetted uradnak.
- Igen - rebegte Brian. - Igen, ezt tettem. Nem volt más választásom. Ők… így is elsöpörtek mindent és mindenkit. Akkor is, ha én ellenkezek. Kinek lett volna jó, ha megöletem magam?
- Annak a pár ezer embernek, akinek sikerült volna elbújnia a szörnyek elől - felelt Malazár érzelemmentesen.
- Akkor is kitaláltak volna valamit! - sikoltott Brian, mintha nyúznák. - Hidd el, uram, akkor is megtalálták volna őket! Én tudom! Én ismerem őket!
- Tovább! - parancsolta Malazár. - Mi történt a háború után?
- A háború után? - ismételte Brian, hogy időt nyerjen. - A háború után… nem mehettem el Mahrun mellől. Nem engedett volna…
- Aha - mondta Malazár. Semmi többet nem szólt, de Brian kétségbeesett védekezésbe kezdett ettől a rövid kis megjegyzéstől.
- Nem engedett volna! Ő… még vesztesként is nagyon erős volt! Nézd meg ezt a várat! - mutatott körbe. Aztán, mikor rájött a tévedésére, gyorsan helyesbített. - Azaz nézd meg ezeket a romokat… De hát láttad várként, uram! Ezt mind ő alkotta a varázserejével! És a szolgákat is mind a hatalmában tartotta! Pedig akkor még nem is kötött szövetséget a Démonherceggel! Hát még utána! Hiszen láttad! Téged… titeket is majdnem legyőzött, uram!
- Miért kötött szövetséget a Homály Urával? - kérdezte Malazár. Brian szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre elterelődik a szó róla. Készségesen válaszolt.
- Mert azért a háború sokat kivett belőle! Már nem volt annyira erős, pedig fűtötte a bosszúvágy. Hallottad, uram, a háború végén a fehér sugár megölte az asszonyát és a fiát. Tudta, hogy csak mágusok támaszthatták a fehér fényt, azóta egyebet sem tett, csak azoknak a mágusoknak igyekezett a nyomára bukkanni. A Homály Ura mondta meg neki, hogy ezt a fajta fényt csak az Élet Fájából lehet kicsiholni, és hogy négy erő egyesüléséből támadhat csak fel. Azt, hogy ki lehetett az a négy mágus, még a Démonherceg sem tudta, viszont Mahrunnak sikerült kiderítenie, hogy kettő közülük a király testőrségében keresendő, két fiatalember. Még leírást is szerzett róluk: mindkettő megtermett, erős, és nagyon fiatal, de az egyik szőke, kék szemű, a másik fekete hajú és fekete szemű.
- És a másik kettő? --vetette közbe Malazár.
- A másik kettőről semmit sem tudott kideríteni. Azt sem tudtuk, hogy az egyik nő - pislogott tétován Helga felé.
- Folytasd! - mondta Malazár.
- A szövetségükben nem volt semmi meglepő. Mahrun bosszút akart, és ehhez a Démonherceg minden segítséget megadott, a Homály Ura pedig még nagyobb hatalmat akart, ehhez pedig nagyon jól fel tudta használni Mahrun bosszúvágyát. Ettől függetlenül nem kedvelték egymást, titokban mindketten megvetették a másikat, pedig a Démonherceg azért jóval hatalmasabb volt, mint Mahrun.
- Miből gondolod ezt? - kérdezte Malazár.
- Hát te is ismered a démonokat, uram - hízelgett Brian. - Ő pedig nem is akármilyen démon, hanem a démonok egyik hercege! Hatalmas az erőtök, uram, de nem hiszem, hogy sikerült volna őt is megsemmisítenetek! Szerintem csak visszaűztétek a homályba, amelynek ura, és elzártátok előle ezt az átjárót.
Malazár bólintott. Brian megkönnyebbülten vette ezt tudomásul. Ám megkönnyebbülése korainak bizonyult.
- És mi volt a te szereped? - kérdezte a fekete varázsló.
- Hogy az enyém? - hebegett ismét Brian.
- Igen. A tiéd.
- Hát az enyém… az enyém az volt… - dadogott a köpcös.
- Hogy idecsald a gyanútlan lovagokat - fejezte be helyette a mondatot Malazár, amikor már nagyon unta a félrebeszélést.
- Igen - suttogta Brian.
- De miért? - kérdezte döbbenten Helga. Brian ránézett, majd leszegte a fejét, és nem válaszolt. Malazár tette meg helyette:
- Jó néhány embert kellett kifaggatni, míg nyomomra bukkantak. És ne kérdezd, hol vannak ezek az emberek, szétszórt csontjaikat valószínűleg erre találhatod - mutatott körbe. Helgát kirázta a hideg, ahogy körbenézett, és lelki szemeivel ott is emberi csontokat vélt felfedezni, ahol talán nem is voltak. Malazár könyörtelenül folytatta. - Nem tudom, miféle koncot kaphatott Brian ezekért a szolgálataiért, de valószínűleg meg lehetett elégedve vele! Emlékezz vissza, téged is kinézett! Lehet, hogy téged akart jutalmul, és jobb nem tudnod, hogy mit szándékozott tenni veled!
Helga Brianre tekintett, de a köpcös csak még inkább lehorgasztotta a fejét. A lány innen gondolta, hogy Malazár feltevése igencsak közel állhatott az igazsághoz.
- Menjünk innen - mondta Helga megborzongva.
- Menjünk - helyeselt a fekete hajú varázsló, azzal előhúzta tőrét. Helga dermedten nézte, ahogy Malazár teljesen közömbös arccal lép Brian elé, és szívébe döfi. Hallotta Brian halálsikolyát, látta, miként rogy össze lassan, arcán a döbbenet és a félelem megkövült kifejezésével. És látta, ahogy Malazár még az összerogyás előtt miként húzza ki Brianből a tőrt, miként löki el magától a belekapaszkodni kívánó kezet, és amikor a köpcös már a földön van, miként törli bele a ruhájába a véres tőrt. Úgy látta mindezt, mintha órák teltek volna el közben, pedig pár pillanat volt csupán, és úgy hallotta, mintha víz alatt üvöltött volna Brian, és most csönd lett, süket, néma csönd.

- Menjünk - törte meg a csendet Malazár mély hangja. Látván, hogy Helga nem mozdul, kinyújtotta felé a kezét. Helga lenézett a kézre, és látta, hogy véres. Malazár ruhája és arca is véres volt. A lány iszonyodva hátrált.
- Helga! - förmedt rá Malazár. - Ne kényeskedj!
- Megölted! - hebegett a lány.
- Te is nagyon jól tudod, ki volt ez az alak! Százszorosan megérdemelte a halált!
- De nem így! - sikoltott fel a lány. - Hiszen védtelen volt! És te leszúrtad, mint egy disznót!
- És amikor te voltál védtelen? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Malazár. - Védtelenebb voltál, mint ő, mégis tőrt szegezett a torkodnak!
- De nem szúrt le!
- Nem, előbb még elszórakozott volna veled! - vágta oda a férfi kíméletlenül. - A hátad mögött állt, nem láttad a szemét, de én igen! Ismerem az ilyen alakokat! Hidd el, kérted volna a halált, ha a karmai közé kaparinthatott volna!
- Meg tudtam magam védeni! - kiáltott fel a lány.
- Te igen - mondta váratlanul csendesen Malazár. - És a többiek? - azzal szétnézett. Helga önkéntelenül is követte a tekintetét, és most a valóságban is megpillantott néhány csontvázat. A koponyák szemgödrei fájdalmas ürességgel meredtek a világra.
- Ne mondd, hogy értük álltál bosszút! - rázta meg magát a lány, hogy kikerüljön az üres tekintetek hatása alól. - Mert bárhogy is szépíted, egy védtelen embert döftél le irgalom nélkül!
- Egy NAGYON VESZÉLYES férget irtottam ki a világból! - mondta nyomatékosan Malazár.
- Az ölés az ő módszerük!
- Az üszkösödő végtagot le kell vágni, ha azt akarod, hogy a sebesült életben maradjon!
- Ha ugyanazt teszed, amit ők, olyanná válsz, mint ők!
- Ha irgalmazol a gonosznak, az újra és újra ellened fordul!
- De ha nem ismersz irgalmat, miben különbözöl tőlük?!
- Abban, hogy NEM MAGAMÉRT nem irgalmazok nekik!
Csönd lett. Szótlanul méregették egymást, és az elhangzottak úgy álltak közöttük, mint a kihegyezett karók.
- Menjünk - kapta fel egy idő után a zsákját Malazár.
Helga vetett még egy utolsó pillantást Brian holttestére, aztán lassan követte a férfit…

*

- És végül hogyan vélekedsz a dologról? - faggatta az öreg Helgát. Ősz volt, kint esett az eső, a kunyhót csak a kandallóban ropogó tűz világította meg, és ők a hosszabbodó estéken elbeszélték kalandjaikat.
- Nem tudom, Mester - válaszolt vontatottan Helga. - Azt hiszem, megértem Malazárt, de én nem leszek képes arra, amire ő.
- Igen - szólalt meg Godrik. - Abban különbözünk tőlük, hogy mi nem saját hatalmunk értelmetlen növeléséért küzdünk, hanem másokért. És ez az, ami miatt soha nem leszünk olyanok, mint ők, még akkor sem, ha magunk is pusztítunk.
- Igaz - kapcsolódott be a beszélgetésbe Hedvig is. - Ám nekünk mégis jobban kell ügyelnünk arra, hogy mit HOGYAN teszünk.
- Hogy feddhetetlenek lehessünk? - kérdezte Godrik.
- Persze! - válaszolta Hedvig.
A pillanatra beálló csöndet Malazár mély hangja törte meg, aki eddig szótlanul üldögélt köztük:
- Soha nem tudunk teljesen feddhetetlenek lenni. Ellenségeink bármiben gáncsoskodni tudnak. És meg is próbálják! Nézzétek meg Mahrunt! Azzal vádolt, hogy megöltük a feleségét és a fiát. Ez szörnyű vád!
- Iszonyatos! - hagyta helyben halkan Helga.
- Csakhogy miért is halt meg valójában a felesége és a fia? Mert nekünk támadtak! Talán mi kértük, hogy rohanjanak le bennünket? Hogy mészárolják le rokonainkat, ismerőseinket? Hogy gyújtsanak fel, pusztítsanak el mindent és mindenkit, ami és aki útjukba akad? Nem! A sugár pedig csak azokat ölte meg, akik gonosz szándékkal érkeztek! Mahrun felesége és fia nem ártatlan báránykák voltak, hanem véres kezű gyilkosok, akik azt kapták, amit megérdemeltek!
A többi fiatal meghökkenve nézett Malazárra, aztán elsőnek Hedvig kapott észbe:
- Igazad van! Ellenségeink nem csak tettekkel, hanem szavakkal is megpróbálnak tőrbe csalni bennünket!
- Így igaz! - helyeselt az öreg. - Ám ha tiszta szívvel és józanésszel felvértezve álltok velük szemben, soha nem sikerül tőrbe csalniuk benneteket! De most már késő van, a többit beszéljük meg holnap!
Felszedelőzködtek, és elindultak szobáik felé.
Helga és Malazár utolsónak maradt a tágas közös helyiségben. Malazár indult volna, de Helga hangja megállította:
- Malazár!
- Igen? - fordult hátra kérdőn a férfi.
- Azt hiszem, ki kellene békülnünk - kezdte habozva a lány.
- Én nem haragszom rád - mondta Malazár kissé hűvösen.
- De igen! - vágta rá Helga. - Azt mondtam, hogy hidegvérű gyilkos vagy. Persze, hogy megharagudtál!
- No és most már nem tartasz annak?
- Nem tudom, mit gondoljak - nézett Helga nyíltan a férfi szemébe. - Lehet, hogy igazad volt, lehet, hogy Brian százszor is rászolgált a halálra, de…
- De?
- De megijesztettél.
Malazár fürkészően nézett a lány szemébe.
- Lehet, hogy igazad volt - folytatta Helga, - ám ez a könyörtelenség… ez ijesztő nekem.
- Helga! Az élet könyörtelen - mondta Malazár.
- Lehet. És azt akarod, hogy én is az legyek?
Malazár kissé meghökkent.
- Nem - válaszolta végül elmosolyodva. - Te te vagy, én pedig én, és mindketten tesszük, amit tennünk kell.
- És most mit kell tennünk?
- Most? Lefeküdnünk aludni, mert ha nem, a Mester szétcsap köztünk!
Helgának először kikerekedett a szeme a válasz hallatán, aztán elnevette magát. Malazár is nevetett, és ezzel a nevetéssel pecsételték meg kibékülésüket.
Csendesen telt el az éjszaka, és az esőt hozó felhők között nehezen tört át hajnalban a nap-sugár. Ám eljött a nappal, csakúgy, mint máskor, csak a kis kunyhó előtt maradt meg még egy darabig a homály, még sűrűbben is tán, mint máshol volt. Ám ahogy a nap erősödött, eltűnt, de nem lehetett tudni, hogy az északi szél, vagy a távozó homály suttogja-e:
- Még találkozunk….!

 

vissza