Pitont úgy hajították be a cellába, mint egy zsákot. Úgy is érezte magát. Bár - ha egyáltalán képes lett volna gondolkodni - vadul irigyelte volna a zsákot, mert az nem érez semmit ellentétben ővele, aki most nagyon is érzett, méghozzá fájdalmat, de azt aztán minden porcikájában.
A fájdalom azonban tudvalévően tompítja a gondolatokat, így Pitonban az is csak jó idő múltán tudatosult, hogy valaki a nevén szólongatja.
- He...? - nézett kábán körül. Igazság szerint elmaszatolódott foltokon kívül egyebet még nemigen látott.
- Perselus! Hála az égnek! - hálálkodott az ismeretlen maszat. - Már azt hittem, magadhoz sem térsz.
"Ki az ördög az a Perselus?"
- Gyere, ülj fel - folytatta az idegen. - Igyál egy kis vizet!
Piton ösztönösen engedelmeskedett.
Ismeretlen társa nemcsak megitatta óvatosan, de meg is mosta az arcát a kellemesen hűvös vízzel. Határozottan jólesett.
- Jobban vagy már, Perselus?
Ahogy a fájdalom tompult, úgy tértek vissza a gondolatok.
"Én vagyok Perselus. Perselus Piton vagyok... Hol a csudában vagyok? És ki a fene ez a fószer?"
- Hol vagyok? - motyogta, miközben megpróbált kissé felülni.
Az idegen segített neki. Nélküle nem is sikerült volna.
- A Malfoy-kastély börtönében vagy. Ahogy elnézlek, Voldemort téged is megkínzott.
VOLDEMORT!!!
Piton feje egy csapásra kitisztult. A düh kölcsönözte erővel ült fel teljesen és nézett körül. Tényleg börtönben volt, méghozzá... kivel is?
- Lupin?! - kérdezte hitetlenkedve.
- Ki mást vártál? - kérdezett vissza a másik.
- Azt hittem, hogy meghaltál. Ahogy a Nagyúr megátkozott, te meg eldőltél...
- Láttad volna saját magad, ahogy behoztak ide! - mosolyodott el fanyarul Lupin. - Én is meg voltam győződve arról, hogy csak a hulládat látom.
- Csak megkínzott a Nagyúr, de nem mondott rám halálos átkot. Igaz, így is azt hittem, belehalok...
- Az sem volt halálos átok, amit rám szórt - válaszolta Lupin. - És én is azt hittem, végem. De nem olyan fából faragtak minket!
- Ehhez semmi köze annak, hogy milyen fából faragtak - intette le Piton. - Ha a Nagyúr ki akart volna bennünket nyírni, most már alulról szagolnánk az ibolyát.
Lupin erre nem szólt semmit, de az arcára volt írva némi ellenkezés.
- Ne áltasd magad - folytatta Piton. - Ketten együtt nem lennénk elég a fél fogára se. Iszonyúan erős...
- Ha olyan iszonyatosan erős, akkor miért nem ölt meg minket? - berzenkedett Lupin.
- Nem is tudtam, hogy ilyen önpusztító vágyaid vannak! - vonta fel a szemöldökét ironikusan Piton.
- Fogd be! - dörrent rá Lupin. - Egyszerűen csak tudni akarom, mire számítsak, márpedig az, hogy életben hagyott, nekem teljesen logikátlan.
- Csak azért, mert nem tudjuk, miért.
- Pontosan erről beszélek! Miért?
- Fogalmam sincs - töprengett Piton. - De az biztos, hogy sok jóra nem számíthatunk.
- Úgy érted, van annál is rosszabb, hogy megöl bennünket?
Piton erre már nem is válaszolt, csak ránézett a barátjára. Egy darabig mindketten csak némán nézték egymást, aztán Lupin kibökte, ami a fejében járt:
- Azt akarta, hogy hívjam ide a Mestert - mondta. - Megtagadtam az engedelmességet.
- Én is - felelte Piton.
- Tőled is ezt akarta?
- Igen.
Lupin hallgatott egy verset, mielőtt megszólalt volna:
- A kezében vannak a gyerekeid...
- Alice - vágta rá Piton faarccal. - Josh-t csak a vége felé emlegette, de szerintem hazudott. Ő nincs a kezében.
- Honnan tudod? - hökkent meg Lupin.
- Valamelyest még mindig értek az okklumenciához.
- Voldemorttal szemben?
- A hazugság az hazugság marad - vonta meg a vállát Piton.
- Az előbb azt mondtad, hogy nem tudod, mit akar velünk, most meg okklumenciával jössz?
- Bolond! Azt jóval könnyebb megállapítani, hogy hazudik-e valaki, mint azt, hogy mik a konkrét tervei! Pláne a Nagyúrnál!
- Lehet - hagyta rá Lupin. - De Alice akkor is a kezében van.
Piton arcán megfeszültek az izmok, de azért a hangja higgadtan csengett.
- Alice nagy hibát követett el, amikor ide jött, de még miatta sem lehet kockáztatni a többiek életét. Azonkívül amíg a Mester és Josh szabad, Alice-nek is több esélye van a megmenekülésre. Úgyhogy...
- Értelek - bólintott Lupin. - Nagyon is jól értelek. A Mester az élet a falunak. Csak most már az a kérdés, mi értelme volt annak, hogy mi idejöttünk.
Piton arcán ismét megfeszültek az izmok.
- Draco tévedett. Lucius Malfoy halálfaló.
- Nem tévedtem - hallották Draco hangját, majd feltárult a cella ajtaja, és meg is láthatták a felszólamlót.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte csodálkozva Lupin. Piton csak összevonta a szemöldökét.
- Magukat kerestem - felelte Draco, aztán lekanyarította a válláról a zsákját, és kenyeret, csirkecombokat, boros flaskát húzott elő belőle. - Egyenek. Azt hiszem, mindnyájukra ráfér egy kis erősödés.
Lupin azonnal elvett egy csirkecombot, de Piton nem nyúlt az élelemhez. Még mindig Dracót figyelte, úgy mondta:
- Halálfaló az apád. - S hogy Draco nem válaszolt, folytatta. - Azt hitted, a te oldaladon áll, de látod, tévedtél. Átadott minket a Nagyúrnak.
- Nem tévedtem - ismételte meg Draco. - Mindig is tudtam, hogy az apám halálfaló. Ám nem az az elvakult fajta, hanem az, aki a saját érdekeit tartja szem előtt. És az én oldalamon áll, mert én vagyok az érdeke. Az meg - emelte meg a kezét, mert Piton szemmel láthatóan a szavába szeretett volna vágni -, hogy a Nagyúr kezébe kerültek, az annak a szerencsétlen véletlennek az oka, hogy nem együtt jöttek. Ez a lehetőség eszünkbe sem jutott, ezért apám csak egy útvonalat tett szabaddá. Azt, amin Kalóz Jim vezette a Professzort.
Lehetetlen volt észre nem venni a pillantást, amit a két idősebb férfi váltott.
- Csak nem? - vonta fel a szemöldökét Draco. - Együtt jöttek és szétváltak? De miért?
Lupin elvett egy újabb csirkecombot, és azt tömte a szájába mintegy indokolva, hogy miért nem szólal meg. Piton ugyan egy pillanatig keményen nézett Dracóra, de aztán ő is jobbnak látta a csirkecomb-evés mögé bújni.
De Dracónak nem is kellett nagy magyarázkodás.
- Értem - mondta. - Nem bíztak apámban. Vagy... bennem?
- Apádban - vágta rá azonnal Lupin. Ugyan nehezen lehetett érteni, mit mond, hiszen teli volt a szája, de ez a vád már annyira övön alul érte, hogy minden illemet félretéve képtelen volt szó nélkül hagyni. Hatalmasat nyelt, aztán megismételte: - Apádban. Végül is őt nem is ismerjük.
- A professzor ismeri - nézett Draco értetlenül.
Piton felhorkant.
- Tizenhat éve nem is láttam! Honnan tudjam, hogy most milyen?
- De hiszen én meséltem magának róla! - kezdett tiltakozni Draco, de aztán végül csak lemondóan sóhajtott egyet. - Szegény apám! - csóválta meg a fejét. - Ha maguk is így állnak hozzá, nem lesz könnyű dolga a faluban...
- Hol? - kapta fel a fejét egyszerre a két másik férfi.
- A faluban. Őt küldte el a Nagyúr, hogy hívja ide a Mestert.
Lupin és Piton meghökkenten nézett össze, aztán Lupin megrázta a fejét.
- Képtelenség! - jelentette ki. - Nem juthat el oda!
- Nem hát! - tódította Piton is. - Az Átszálló nem engedi át.
Ettől úgy látszik, kissé megnyugodtak, de Draco megjegyzése ismét felborzolta a kedélyeiket:
- Apám a legcsekélyebb mértékben sem óhajt most ártani a falunak - mondta. - Miért ne engedné át az Átszálló?
- Ha apád át akarja hívni ide a Mestert, akkor igenis ártani akar a falunak - replikázott Piton.
- Az áthívással? - kerekedett ki Draco szeme.
- Azzal - bólintott keményen Lupin.
- Na és mégis hogyan?
- Hogyan? - fakadt ki Piton. - Még kérded? Ki más védelmezné meg a falut, ha a Nagyúr el tudná tenni a Mestert láb alól? - S hogy Draco csak nézett, Piton látta, hogy sikerült meggyőznie.
Pedig tévedett. A szavai ugyan valóban elindítottak Dracóban egy gondolatsort, sőt többet is, de ezek a gondolatok távolról sem értettek egyet a Professzor elképzeléseivel.
Ám Draco mégsem azt mondta ki, amire gondolt, hanem ezt:
- A Nagyúr nem tudja eltenni láb alól a Mestert.
- Na és ezt te honnan tudod? - vonta fel Piton gúnyosan a szemöldökét.
- Elfelejtette már, hogy tizenhat évvel ezelőtt... - kezdte Draco, de a Professzor a szavába vágott:
- Nem, nem felejtettem el! De nyilvánvaló, hogy most valamivel több is van a Nagyúr tarsolyában, különben nem akarná ilyen nagyon, hogy ide jöjjön a Mester.
- Igen - bólintott Draco. - Ez nyilvánvaló.
- Hát akkor?
- Azt akartam mondani az előbb, ha hagyta volna, hogy tizenhat évvel ezelőtt magam is meg tudtam törni a Nagyúr egyik kemény varázslatát Joshuával úgy, hogy a Mester picit besegített.
- Ccc... - sziszegett Piton. Szívesen lekicsinyelte volna Draco hajdani tettét, ha ezzel nem kicsinyelte volna le automatikusan Josh teljesítményét is. Márpedig ez utóbbira nem vitte rá apai lelke.
Lupin volt az, aki kimondta Piton ki nem mondott gondolatát:
- Azt hiszed, te meg tudod védeni a Mestert a Nagyúrtól?
- Egyedül biztosan nem - felelte Draco. - De Josh-sal igen.
- Azt sem tudni, hogy Josh be tudott-e jutni a kastélyba - replikázott Piton.
- Be tudott - válaszolta tömören Draco.
- Honnan tudod?
- Beszéltem vele. És a barátnőjével is.
- Kivel? - kapta fel a fejét Lupin.
- Kivel? - értetlenkedett Piton is.
- Persze, maguk még nem találkoztak Giannával - szögezte le Draco rezignáltan a tényt. Szája sarkában árnyalatnyi cinkos kis mosollyal folytatta: - Josh szerzett magának egy barátnőt, és szemmel láthatóan nagyon odavannak egymásért.
Piton arcán ugyan még mindig a hitetlenkedés kifejezése tükröződött, de a szeme már büszkén csillogott.
- Na és milyen a kicsike? - faggatózott Lupin.
- Nagyon csinos.
- Na de hogy talált rá egy ellenállóra? - tudakolta értetlenül Piton. - Josh nem felderítő...
- Gianna nem ellenálló - próbálkozott Draco óvatos lenni, de hiába.
- Nem ellenálló? Akkor mugli?
- Nem mugli. Boszorkány.
- Ha nem mugli, de nem is ellenálló, akkor micsoda?
Draco habozott egy pillanatig, aztán csak kibökte:
- Gianna halálfaló.
Lupin még a száját is eltátotta meglepetésében, Piton ellenben nem rejtette véka alá a felháborodását.
- Halálfaló?! Azt akarod mondani, hogy egy halálfaló perszónával szűrte össze a levet az én fiam?!
- Azt - mondta Draco immáron lehiggadva. Szája sarkába visszatért az a bizonyos árnyalatnyi cinkos mosoly. - Méghozzá nem is akármilyen halálfaló, hanem a Nagyúr olasz helytartójának a lánya, ráadásul szegről-végről a rokonom is. Ettől függetlenül - emelte meg kissé a kezét, hogy a Professzor ne vágjon a szavába - képes volt apámnak is nekiugrani, amikor azt hitte, hogy bántani akarja Josh-t, most meg az egyik legmegbízhatóbb szövetségesünk, akire én is nyugodt szívvel bíztam Hermionét.
- Hogyhogy? - kérdezte Lupin.
- A Nagyúr parancsára apámnak kerítenie kellett egy nőt, aki segít Hermionénak felkészülnie az esküvőre. Halálfaló körökben úgy tudják, hogy Gianna az egyik legmegbízhatóbb emberük, eszükbe sem jut, hogy valójában nekünk segít.
- És te ilyen nyugodtan tudsz beszélni arról az esküvőről? - csodálkozott Lupin.
- Idegeskedéssel nem megyünk semmire - válaszolta higgadtan Draco. - Különben is nagyjából készen van a haditervem.
- És mi az? - kapott a szón a maga módján mohón Piton.
Draco elfojtott magában egy kis gunyoros mosolyt, és komoly arccal kezdett hozzá a mondandójához:
- Mint mondottam, nyilvánvaló, hogy a Nagyúr most valami plusszal rendelkezik. Igen ám, csakhogy a Mester nem lesz egyedül, ott leszünk mellette mi, Josh és én, hogy a magunk magid erejével segítsünk neki. Higgyék el, ez az erő nem kevés, különösen most, hogy Josh immáron nem is gyerek, hanem felnőtt férfi.
- És ha ez mégis kevésnek bizonyul? - vágott közbe Piton.
- Akkor még mindig ott van Harry, aki szintén magid.
- Az ő ereje még nyers - csóválta meg a fejét Lupin.
- Kétségtelen. De attól még a mi erőnket tudja vele támogatni, mi meg irányítani tudjuk az övét.
Piton elgondolkodott és bólintott.
- Elfogadom az érvelést - mondta.
- Akkor folytatom. Méghozzá a maguk feladatával.
- És mi lenne az? - kérdezte kíváncsian Lupin.
- Mint tudják, apám, mint a Malfoy-ház feje szabja meg, hogy kik léphetnek be ide és kik nem. A Nagyúr ugyan jócskán a kezében tartja apámat, ettől függetlenül mégiscsak apám szava a döntő. Éppen ezért nem lesz itt sok halálfaló a családunk szolgálatában állókon kívül, de akik itt lesznek, azok bizony a legjobban kiképzett, legvérengzőbb halálfalók, a Nagyúr testőrségének tagjai, akiknek a vezére egy különösen veszélyes alak. A neve Diavolo, de úgy szokták emlegetni, hogy El Diablo. Nem alaptalanul.
- Nekem ismerős ez a név... - gondolkodott el Lupin.
- Nekem is - mondta Piton. - Mintha ott lett volna a kínzásomnál.
- Igen - bólintott Draco. - És ott volt Alice börtönében is.
- Megkínozta Alice-t? - hördült fel a Professzor.
- Nem. Csak meg akarta erőszakolni. Gyengéi a tini lányok.
Piton elfehéredett, és valami artikulátlan hangot préselt ki magából. Lupin szeme is kitágult az iszonyattól, úgy kérdezte:
- És... sikerült neki?
- Nem. Harry időben megjelent, és a maga nyers, képzetlen magid erejével alaposan helybenhagyta El Diablót. Még a Nagyúrral is összekapott, de végül a Nagyúr engedett, és Alice Harry védelme alatt maradhatott.
Draco látszólag közömbösen mondta a mondandóját, de a szeme sarkából azért élénken figyelte, milyen hatással van mindez a Professzorra. Számítása be is vált: Piton, aki még egy órával ezelőtt is habzó szájjal emlegette Harryt, mint minden bajuk okozóját, most csípőre vágott kézzel ezt mondta:
- Hah! Csak próbáljon az az El Diablo még egyszer a lányom közelébe merészkedni! Majd megmutatja neki Harry, merre van a pokol!
Lupin és Draco gondosan ügyelt arra, hogy ne mosolyogjanak össze.
- Most ugyan Hermionéval van Alice - folytatta Draco -, mert Harry elment apámmal a faluba, de a Nagyúr a szavát adta neki és Hermionénak is, hogy nem engedi Diavolót Alice közelébe. És hogy ez így is legyen, arra ott van garanciának Gianna és Josh is.
- Harry apáddal ment a faluba? - álmélkodott Lupin. - Ezt nem mondod komolyan!
- Na igen... - futott át egy gondterhelt árny Draco arcán. - Ahogy maguk nem bíztak apámban, valószínű, hogy a falu sem fog... De ott lesz vele Harry.
- Hogy megvédje? - buggyant ki a Professzorból, pedig nem akarta megbántani fiatal barátját.
De Draco nem sértődött meg.
- Igen - válaszolta komolyan. - Pontosan ezért. És meg is fogja védeni.
- A falu ellenében? - érdeklődött óvatosan Lupin.
- Nem hiszem, hogy erre sor kerülne - csóválta a fejét Draco. - Ám ha mégis, Harry tudni fogja, mi a dolga. És a Mester is.
- Az ám! - kapott a szón Lupin. - A Mester nem fogja hagyni, hogy egy követnek bántódása essen nálunk!
- Az biztos! - hagyta helyben Piton is. - Csak a legbarbárabb népek bántalmazzák a követeket, és mi nem vagyunk azok.
- Ahogy mondja - bólintott Draco. - Itt azonban barbár népek vannak, és az egyik legbarbárabb pont Diavolo. Maguknak most az a dolguk, hogy felkészüljenek a harcra vele.
- Ketten? - kapta fel a fejét finnyásan Lupin.
- Ketten. A dolgok jelen állásában még kettejükkel is könnyedén el tudna bánni, de mondok róla egy-két információt, és hoztam néhány könyvet is, amiből kiokoskodhatják a legjobb taktikát. Nos... lássunk is a munkához!

*

- Ez az Átszálló - mondta Harry, és felvett az egyik kiszögellésről egy botocskát. - Ezt pedig...
- Tudom - bólintott kimérten Lucius. - El kell törnöm.
- Igen...
Akármilyen rezignáltnak is tűnt Lucius, belül tele volt kétséggel. Igaz, ő most valóban Voldemortot fojtotta volna meg egy kanál vízben, de mi van, ha a botocska érzékeli a múltat is? Tehet-e évtizedeket semmissé egy bűnbánó nap? Egyáltalán van-e bűnbánat? És valójában érez ő ilyesmit?
"MICSODA HÜLYESÉGEK" - gondolta magában, és ahogy a botocskáért nyúlt, érezte, hogy ugyanúgy elindul a gerincén egy izzadtságcsepp, mint a Nagyúr jelenlétében. "NEM TÖRÖM KETTÉ. HAZAMEGYEK" - villant át az agyán, de aztán eszébe jutott, hogy nem tud hova hazamenni, mert az otthonában most a Nagyúr ütött tanyát, és ha nem végzi el a feladatát, az az aljas kreatúra, az az El Diablo végezni fog a feleségével és a fiával. Igen, a fiával is, mert Luciusnak pillanatnyi kételye sem volt afelől, hogy Diavolo meg fogja keresni Dracót, és a Nagyúr segítségével végezni fog vele. No és Hermionéval és a kicsivel, akit a szíve alatt hord, az unokájával...
Reccs...
A botocska hangos reccsenéssel tört ketté. Lucius meglepődve szemlélte két kezében a darabjait, mert gondolatai közepette észre sem vette, mikor veselkedett neki. Mindegy. A végeredmény számít, és az eredmény az, hogy ő mehet tovább, a faluba.
- Mehetünk - erősítette meg a feltételezését széles vigyorral Harry is.
Lucius magabiztosnak szánt biccentéssel nyugtázta a fiú szavait, de belülről távolról sem volt ilyen biztos. Egy akadály... De hány jön még? Rosszul volt, de nem a körülötte felcsapó lángok körtáncától, hanem az izgalomtól. Te jó ég! Hány éve nem érzett már ilyet? Nem, nem a félelem - a Nagyúr szolgálatában a félelem mindennapos dolog. De megint más dolog, ha valaki önmagát félti, és megint más, ha a szeretteit...
- Megérkeztünk - mondta Harry, aki mindebből semmit nem vett észre. Fürge léptekkel előreszaladt, egészen a barlang kijáratáig, onnan itta szeme szomjasan az eléje táruló látványt. Tényleg csak egy napja, hogy eljött innen? De hiszen annyi minden történt azóta!
Lucius mellé lépett. Azt várta, hogy majd elé tárul egy város vagy egy kastély, vagy legrosszabb esetben valóban egy falu képe, ám legnagyobb meglepetésére nem látott semmi mást, csak hullámzó erdőt. Erdőt, erdőt és erdőt, amíg a szem ellát, sőt feltehetőleg még azon is túl, hiszen a távolban hegyek bukkantak fel, de azokat is erdő lepte, és nem akadt semmi sem, ami miatt feltételezni lehetett volna, hogy az erdő folyama a hegyek túloldalán megszakad.
- Hol vagyunk? - bukott ki belőle a kérdés.
- Otthon - válaszolta Harry. - Persze, te nem láthatod... Valójában én sem. Varázslat védi a falut, az átszállóból kilépve senki sem láthatja. Pedig ott van - mutatott le egy pontra, amit Lucius megpróbált beazonosítani, de hiába. A varázslat működött: valóban nem látott semmi mást, csak az erdőt.
- Ki csinálta ezt a varázslatot? - kérdezte.
- A Mester. - Harry ezt úgy mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. Aztán hozzátette: - Gyere! - És elindult balra, ahol Lucius végre nagy nehezen egy ösvényt fedezett fel.
- Gyere velem! - intette Harry. - Idegennek gyakran eltűnik az ösvény, olykor meg egyenesen tévútra vezeti.
- Tévútra?
- Igen. Zsákutcába vagy mocsárba, vagy fel a hegyekbe. Idegen még nem jutott el hozzánk, csak ha kísérte valaki közülünk.
- Ha nem voltatok ott, honnan tudjátok, hogy mi történt az idegenekkel? - faggatta Lucius már csak azért is, hogy ne a maga gondolatai kössék le.
- Néhánynak megtalálták a holttestét.
- Kik?
- A felnőttek - borult el kissé Harry homloka. Na igen... Ő még soha nem mehetett járőrözni. Igaz, a falu és a vidéke biztonságos volt, de azért a felnőttek mindig járőröztek. Állítólag ehhez maga a Mester ragaszkodott. Hogy miért, azt Harry nem tudta, de ő is, mint minden kölyök a faluban igyekezett észrevétlenül követni nem egyszer a járőröket - ám ő is, mint a többi kölyök, mindhiába. A felnőttek vagy túlságosan ismerték a környéket, vagy túlságosan ügyesek voltak, mindenesetre állandóan el tudtak a gyerekek kíváncsi szeme elől tűnni.
"TE FOGSZ VIGYÁZNI NAGYAPÁDRA" - mondta neki Voldemort. - "NEM VENNÉM JÓ NÉVEN, HA A KÖVETEMNEK BAJA ESNE. VAGY AKÁR AZT, HA EREDMÉNYTELENÜL TÉRNE VISSZA HOZZÁM. AZ ILYESMINEK MÉG A GONDOLATA IS MORCOSSÁ TESZ, MÁRPEDIG HA MORCOS VAGYOK, NÉHA BIZONY ELKÖVETEK OLYASMIT IS, AMIT KÉSŐBB MEGBÁNOK. ÚGYHOGY, FIAM, LEGYÉL OTT NAGYAPÁD MELLETT ÉS SEGÍTS NEKI. MEG TUDOD TENNI, ELVÉGRE FELNŐTT FÉRFI VAGY MÁR, NEM IGAZ?"
Felnőtt férfi... Hát... eddig a falu nem tekintette őt éppen felnőtt férfinak. És most már volt egy olyan sejtése is, hogy a nagyapja tényleg védelemre fog szorulni. Hiszen Voldemort követe, Voldemortot pedig van okuk gyűlölni.
Lapos pillantást vetett a nagyapjára. Lucius magasra emelte a fejét, méltóságteljesen lépkedett a lejtőn lefelé, mint mindig, Harryt mégis szinte mellbe vágta a feszültség, ami áradt belőle.
"Ő IS IZGUL" - gondolta, és ez egy csöppet sem nyugtatta meg.
Még meg sem pillantották a falut, amikor a kutyák vad ugatásba kezdtek. Harryt nem szokták megugatni, egyértelműen az idegen nem tetszett nekik. A nagy hangzavarra persze kíváncsian előjöttek az emberek is, úgyhogy mire Harryék beértek a faluba, már szép kis tömeg várta őket.
- Ez csak a Malfoy-kölyök! - mondta valaki.
- Igen, Harry az - mondta valaki más.
- De kicsoda vele az a másik?
- Ki ez?
- Ismeri valaki?
Egyszer csak egy vékony, magas nő furakodott előre, és villogó szemmel elzárta az utat a közeledők előtt.
- Nem ismeritek meg? - kérdezte vészjósló hangon. - Pedig megismerhetnétek... ezt a véreskezű mészárost! Ő - tartott egy kis hatásszünetet - Lucius Malfoy!
- Lucius Malfoy! - kapták fel többen is a nevet, és a tömeg morajlása egyszerre fenyegetővé vált.
- Igen, ő Lucius Malfoy, a nagyapám - lépett előrébb Harry ösztönösen kissé eltakarva a nagyapját. - Voldemort küldte át azért, hogy a Mesterrel beszéljen.
- A Mesterrel? Hát az kissé nehéz lesz... holtan! - mondta egy férfi a tömegből, és az első ember lehajolt egy kőért...