- Nem értem! - fakadt ki Voldemort. - Egyszerűen nem értem, Diavolo! Az hagyján, hogy az a csökött félember inkább meghal, mintsem hogy a kezemre adja a mesterét, de Piton? Hagyja, hogy megöljem a lányát, de akkor sem teszi ki veszélynek azt a...
- Ha esetleg az én kezembe adtad volna a lányt, Nagyuram, engedékenyebb lett volna a vén méregkeverő - duruzsolta behízelgően a testőrparancsnok, ám Voldemort leintette.
- Fogd vissza magad, Diavolo! - mondta. - Megígértem a kölyöknek, hogy vele maradhat a lány. Most, az esküvő előtt nem akarok újabb összetűzést.
- A kölyökkel, uram? - hökkent meg Diavolo.
- Dehogy a kölyökkel, te féleszű! - torkollta le Voldemort. - Hanem a Myladyvel.
- Nagyon kegyesen bánsz vele, Nagyuram - jegyezte meg pókerarccal Diavolo, így nem lehetett tudni, bókol-e vagy merészen odaszúr.
Voldemort lapos orrcimpái egy pillanatra kitágultak.
- Kegyesen - mormolta úgy, hogy a hallgatóin egy pillanatra végigfutott a hideg. - Szeretném, ha tökéletes lenne számára a szertartás... Te is nagyon jól tudod, mi a tét.
Lucius, aki azóta mélyedt kissé magába, mióta kivonszolták a teremből Piton meggyötört testét, most felkapta a fejét és kérdőn meredt egyikükről a másikukra.
- Miért? - kérdezte. - Mi a tét?
Voldemort és Diavolo összenézett, aztán a Nagyúr kegyesen megszólalt.
- Rendben van. Végül is az egyik főemberem volnál, miért ne tudhatnád... Halhatatlan kívánok lenni.
Elhallgatott. Lucius egy óvatos megjegyzéssel próbálta meg elűzni a beálló csendet:
- Igen, Nagyuram. Régóta van szerencsém ismerni ezt a tervedet - mondta.
Voldemort kiismerhetetlenül rávillantotta a szemét, aztán folytatta:
- Lelkem szétdarabolása csak részben érte el a kívánt hatást. Magad is tudod, hogy Harry Potter - minden bizonnyal Dumbledore útmutatása alapján - kis híján végzett velem.
- De úgy tudom, a maradék horcruxok biztonságos helyen vannak - vetette közbe Lucius.
- Biztonságos helyen... Mi lehet manapság biztonságos? A felderített horcruxokról is azt hittem, biztonságos helyen vannak. Tehát - húzta ki magát Voldemort, mint aki fontos elhatározásra jutott -, úgy döntöttem, más módon közelítem meg a célomat. Elkészítem az Élet Vizét.
- De ez... - hökkent meg Lucius - csonkítással jár!
- Azzal - hagyta helyben Voldemort. - Persze nem az enyémmel. Vagy legalábbis nem úgy, mint másnál.
- Nem értem - rázta meg a fejét Lucius.
Voldemort elgondolkodva méregette főemberét, akinek ettől a hideg futkosott a hátán.
- Emlékszel, hogyan kaptam vissza a testem? - kérdezte végül a Nagyúr.
- Hogyne! - bólintott Lucius.
- Nos... Néhány ellenségem vére most is kell... vagy inkább a lelkük. No és a születendő utódom.
Lucius meghökkent.
- Neked születendő utódod van, Nagyuram? - kérdezte.
- Úgy véled, nem lennék képes utódokat nemzeni? - vonta össze a szemöldökét fenyegetően Voldemort, de amikor Lucius arcára - kívánt hatásként - kiült a rémület, a szemében megcsillant egy jó adag kajánság is.
- Dehogy, Nagyuram! - tiltakozott a megrettent főember. - Csak... Úgy tudom, nemigen engedsz nőket a közeledbe.
- Igazán? És azt hiszed, férfiakat engedek a közelembe?
- Nem! - Lucius maga volt az elszörnyedés. - Eszembe sem jutott ilyesmi!
- Miért ne? Ha férfiakra támadna gusztusom... Kivetni valót találnál benne? - biccentette oldalra a fejét Voldemort.
- Dehogy! Azt teszed, amit jónak látsz, Nagyuram!
- Azt teszem... De még mennyire, hogy azt teszem, Lucius! - elégelte meg főemberének lelki kínzását Voldemort, és fölényesen elmosolyodott. - Nos... Drága barátom, nem elég tökéletes a kémhálózatod. Időnként ugyanis igenis engedek nőket a közelembe. Mert noha általában valóban felette állok a testi gerjedelmeknek, néha azonban engedményeket teszek nekik. Hiszen valójában férfi vagyok én is. És még egyelőre esendő.
- Bármelyik nőnek megtiszteltetés, ha csak megérinted - hízelgett Lucius.
- Kétségtelen - hagyta rá Voldemort. - És az is nyilvánvaló, hogy az én érintésem után nem lenne illendő, ha más férfi is érintené őket.
- Ahogy mondod, Nagyuram!
- Ám ilyen fiatal nőktől kegyetlenség lenne elvárni, hogy a velem töltött éjszaka után érintetlenül öregedjenek meg. Ezért...
- Ezért...? - kérdezte Lucius kissé megzavarodva.
- ...ezért Diavolo szokott gondoskodni arról, hogy ne öregedjenek meg. - Voldemort szeme elégedetten villant a testőrparancsnoka felé, aki válaszul könnyedén meghajtotta a fejét.
Lucius azonnal tisztában volt e főhajtás értelmével: Szinte maga előtt látta a meggyalázott, majd legyilkolt fiatal nők holttesteit.
Viszont még távolról sem volt tiszta előtte minden.
- Ám ha ezek a nők nem öregszenek meg - mondta elgondolkodva -, akkor nem is hordhatják ki az utódaidat.
- Ez a cél, Lucius.
- Akkor hogyan akarod feláldozni őket? Mármint az utódaidat?
- Halhatatlanságomért cserébe nem áldozhatok fattyakat - jelentette ki finnyáskodva Voldemort. - Ez nem lenne méltó hozzám. A házasságomból származó gyermeket kínálom fel erre a nemes célra. Úgyhogy az esküvői szertartás után azonnal elvégezzük az elhálást.
- Egyetlen együttlét még nem feltétlenül eredményez utódot - jegyezte meg Lucius óvatosan.
- Általában - értett egyet Voldemort. - Némi praktikával azonban elérhetjük a hőn áhított gyermekáldást egyetlen eseménnyel is. Persze, elismerem, hogy sötét praktikával... de ez egyáltalán nem csökkenti a hatást, sőt! Ezzel átadhatom szeretett hitvesemnek az összes magomat, mellyel valaha is utódot nemzhetnék, és imádott nőm azonnal fogan is tőlem, hogy még ma éjjel végrehajthassuk az áldozatot.
Lucius bölcsen tartózkodott annak a ténynek a megemlítésétől, hogy Hermione már megfogant, méghozzá pár hónapja, és nem is a Nagyúrtól. Úgy vélte, ez az információ most meglehetősen károsan befolyásolná a fiatalasszony - vagy ara? - egészségi állapotát. Helyette inkább újabb kérdést tett fel:
- Miért kell átadnod az összes magodat?
- Jaj, Lucius, Lucius! - sóhajtott fel Voldemort. - Hát használd a fantáziádat! Miért él a halandókban az utód utáni vágy? Mert csak így lehetnek halhatatlanok. Ám mivel én e nélkül is halhatatlan leszek, nincs szükségem önmagam újbóli és újbóli reprodukálására. Sőt! Igencsak egészségtelen lenne, ha utódok köröznének körülöttem. Képzeld el, mire vezetne a meddő ácsingózásuk a trónomra, hiszen tudván tudnák, hogy nem ÖRÖKÖLHETIK... Nem, Lucius! Jobb, ha megelőzzük a bajt! Azonkívül - mosolyodott el összeesküvő módon - ez a halhatatlanságom ára. Vagy kasztráltatom magam, vagy ez a varázslat.
- De hiszen... ez is egy bizonyos fajta kasztráció, nem? - töprengett hangosan Lucius.
- Bizonyos fajta - hagyta rá Voldemort. - Ám ez után továbbra is gusztusom támadhat nőre, noha kizárt, hogy megtermékenyítsem, míg a másik megoldásnál...
- De hiszen soha nem voltak fontosak neked a nők!
- Most sem azok. De azért mégis más azért mellőzni őket, mert én úgy akarom, mint azért mellőzni őket, mert nem tudnék velük mit kezdeni.
- Értem - mormolta Lucius, ám némi töprengés után csak feltette azt a kérdést, ami már régóta piszkálta a kíváncsiságát. - És miért pont Hermionét választottad hitvesednek, Nagyuram?
- Miért? Még kérded? - Voldemort színpadiasan csodálkozó képet vágott, még a karját is széttárta. - Hiszen rendkívüli nő! Ezt pont neked magyarázzam, Lucius? Pont neked? Hát ki volt Harry Potter barátnője? Meg azé a Weasley-fiúé? Azzal még el is jegyezte magát... Na és ott van... - Voldemort hatásvadász módon szünetet tartott, aztán beledugta a képét Lucius arcába, úgy suttogta: - Draco... A fiad... Nem akartál soha bosszút állni rajta azért, mert elvette a fiadat, Lucius?
Lucius hátrahőkölt.
- Még... soha nem gondolkodtam ezen, Nagyuram - dadogta.
- Nem?
Lucius észbekapott.
- El sem érhettem. Azt sem tudtam, hol van. Hogyan lehetne bosszút állni olyasvalakin, aki elérhetetlen? A legszimplább varázslatokhoz is kell némi kapcsolat, anélkül az egész csak meddő ábránd. Márpedig én csak megvalósítható dolgokon szeretek gondolkodni - jelentette ki határozottan, majd hízelgően hozzátette: - Hiszen ismersz, Nagyuram, jobban, mint bárki más.
Voldemort kifürkészhetetlen mosollyal bólintott.
- Ismerlek, barátom - mondta. - Jól mondod, jobban, mint bárki más. Éppen ezért... tudom, hogy rejtegeted Dracót.
Lucius levegő után kapkodott.
- Nem! - emelte fel az ujját figyelmeztetően Voldemort. - Ne is próbáld tagadni! Felesleges. Van itt néhány tény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
- Éspedig? - Lucius ironikusnak szánt megjegyzése meglehetősen vérszegényre sikeredett.
Voldemort egy gúnyos mosollyal nyugtázta főembere gyenge kísérletét, aztán ujjain számolta az érveket.
- Egy: a Harry gyerek itt hoppanálhatott a kastélyban. Ez azt jelenti, hogy még mindig érvényben van a hoppanálási engedély azoknak, akik a családodhoz tartoznak. Csakhogy Narcissa egyáltalán nem szokta elhagyni a kastélyt, hacsak nem veled, más családtagod pedig nincs, csak a rebellis fiad, illetve annak a gyermekei. Kettő: nagyon megható volt az a jelenet, amikor Harrynek megpróbáltad bebeszélni, hogy az apja félrelép, és nem ide jár. Ám kissé lebecsülöd a képességeimet, Lucius, ha azt hiszed, hogy én aközben, amikor te feltárod a gondolataidat nekem, nem látok mögéjük. De látok, drága barátom, és igenis érzékeltem a dupla csavart, még akkor is, ha akkor még nem tudtam konkrétan, hogy mire vonatkozik.
Lucius már nyitotta volna a száját az ellenérvekre, de Voldemort nem hagyta szóhoz jutni, sorolta tovább:
- Három: mind Harrynél, mind Hermionénál láttam, milyen szoros szálak fűzik őket Dracóhoz. Elképzelhetetlen, hogy Draco meg ne próbálná őket kimenekíteni a veszélyből, amit én jelentek számukra, tehát el kellett jönnie. Ha pedig eljött, találkoznunk kellett volna már vele, hacsak...
- Draco mardekáros, Nagyuram - vágott végre közbe Lucius. - Még ha tényleg annyira kötődik is hozzájuk, nem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják az érdekeit. Ami pedig azt illeti, bárhol elbújhatott, hiszen úgy ismeri a kastélyt, mint a tenyerét.
- Lucius! - csattant fel Voldemort. - Te engem teljesen hülyének nézel? Még hogy mardekáros...! Az a személy, aki a SZERELMÉÉRT itt hagyott csapot-papot, előtérbe helyezi most az érdekeit? Kinek akarod ezt bemesélni? És azt hiszed, nem tudom, hogy itt csak az tartózkodhat, akinek te MEGENGEDED? Hiszen Piton és az a farkasember is azért jöhetett be ide, mert te megengedted!
- Madarat akartál, Nagyuram... - hebegte Lucius, de Voldemort tovább dörgött:
- DRACO ITT VAN, MÉGHOZZÁ A TE TUDTODDAL ÉS BELEEGYEZÉSEDDEL! De elmenni nem fog! - Ujjával mellbe bökte Luciust. - Itt és most lezárod a kastélyt, senki nem mehet el! Megértetted?
- Én...
- Itt és most, Lucius!
Lucius agyában egymást kergették a gondolatok. Miért jó az Voldemortnak, ha senki nem távozhat a kastélyból? Vagy inkább fordítva: miért rossz az Dracónak, ha nem mehet el? Nem jött rá... De hiszen mindegy! Bármikor eltörölheti ezt a rendelkezést!
- Rendben, Nagyuram - hajtotta meg magát, majd elmormolt az orra alatt egy varázsigét.
Voldemort Diavolóra pillantott, aki elővont egy pergament - Lucius fél szemmel odasandítva megállapította, hogy a kastély egyik rajza az -, majd miután látta, hogy felizzott néhány vonal a rajzon, és megjelent egy felirat, bólintott urának.
Voldemort elégedetten szusszantott egyet, aztán kegyetlen mosollyal továbbtaszította Luciust a bizonytalanságba, akinek már az imént leellenőrzött varázslata után is erős kételyei támadtak afelől, hogy irányítani tudja az eseményeket.
- Csak itt tudod megváltoztatni a kastélyra vonatkozó parancsokat, igaz? - kérdezte a Nagyúr. - Itt, magában a kastélyban?
- Igen.
- Helyes. Akkor bizton reménykedhetünk abban, hogy TÁVOLLÉTED alatt itt semmi sem fog változni.
- Távollétem...? - hápogott Lucius. - Hogy érted ezt?
- Piton azt kérdezte tőlem, miért nem hívom meg én magam a saját küldöncöm útján azt a Mestert, emlékszel? Nos, belátom, igaza volt. És TE leszel az a küldönc, Lucius.
- Én?!
- Bizony! - vigyorgott sátáni mosollyal Voldemort. - Nem hinném, hogy most az ártó gondolataid a Mester felé irányulnak... Sőt, mintha azt érzékelném, hogy inkább felém! Úgyhogy... bízzunk benne, hogy átmehetsz azon az Átjárón, Lucius!
Lucius szédelgett. Igen, most VALÓBAN meg tudta volna fojtani Voldemortot, de... Elég lesz ez? És ha igen, mi lesz ott, a faluban? A legvalószínűbb, hogy agyon fogják kövezni, verni, mielőtt egyetlen szót is szólhatna. Nem bízott benne, hogy túlzott népszerűségnek örvendhetne az ott élők között. Mi tagadás, tett is ezért egy-két dolgot.
Ám... Az ő halála után Draco lesz a Malfoy-ház feje. Azt tehet, amit akar, mindenféle korlátozás nélkül. És ő, Lucius biztos volt abban, hogy Draco helyesen fog cselekedni.
Önmaga számára is meglepetésszerűen kész volt feláldozni önmagát a szeretteiért. Akár így, a halovány remény érdekében is. Mardekárosság? Griffendélesség? Milyen ostobaságok! Csak az apa maradt, a nagyapa, aki kész volt akár meghalni is a fiáért és az unokájáért. Új volt előtte ez az érzés, teljesen el is veszett benne, amíg meg nem hallotta a Nagyúr kaján, rosszindulatú suttogását:
- Nem kell aggódnod az életedért, Lucius! Veled megy Harry, aki tudni fogja, hogy ha neked bántódásod esik, vagy nem jössz vissza, az apja és az anyja meg fognak halni...