- Nagyuram! Komolyan hagyod, hogy ez a kölyök feltételeket szabjon neked? - Diavolo valósággal remegett a visszafojtott dühtől.
- Talán nem, ha te nem hagyod büntetlenül kisétálni a börtönből - mondta Voldemort szinte dorombolva.
Diavolo máskor óvatos lett volna, hiszen nagyon is jól tudta ő, hogy ura dorombolása mindig valami pusztító tombolás előszele, most azonban túlságosan elfoglalta a saját bosszúvágya, semhogy felfigyelt volna a baljós előjelekre.
- Nem tehettem semmit. A kölyök magid! - A testőrparancsnok mentegetőzése inkább vádaskodásként hangzott.
- Na és? - hajolt közelebb Voldemort. - Nem birkóztál már meg nehezebb helyzetekkel is? Vagy lehet, hogy most túlságosan lekötött a kangörcsöd, azért tudott veled elbánni?
- Mi az ördögöt tehettem volna? - csattant fel dühösen Diavolo. - Még pálcát sem használt!
- Te bezzeg igen! - tört ki a düh Voldemortból. - De még mennyire! Csak a te pálcád az eszedet varázsolja el, nem az ellenségedet! Vigyázz, mert egyszer úgy megátkozom azt a pálcát, hogy tényleg nem lesz jó egyébnek, csak tűzifának! Ostoba csahos! Azt hiszed, hogy csak kamatyolásból áll a világ? Azt hiszed, azért küldtelek oda, hogy kiéld a gerjedelmedet azon a kis ribancon? Feldühítettél egy magidet? Azt kaptad, amit megérdemeltél, de ez csak a kezdet! Most tőlem kapod meg a magadét!
- De hiszen teljesítettem a parancsodat! - védekezett megrémülve a testőrparancsnok. - Csak utána kezdtem volna hozzá a...
- Teljesítetted?!
- Igen. Kiszedtem a lányból a kívánt információkat.
- És mit mondott? - firtatta mohón Voldemort.
- Amit az a szuka... Akarom mondani, amit a Mylady is mondott. Nincs szomszédjuk, semmiféle város vagy falu nincs a közelükben, de távolabb sem. És csak az mehet oda, aki el tudja törni az Átszállóban azt a botocskát.
- Ártó szándék nélkül - mondta halkan Voldemort maga elé meredve.
- Igen, ártó szándék nélkül.
Voldemort hirtelen Diavolóra nézett. A tekintete nem is lehetett volna élesebb.
- Bele kell, hogy repüljenek a kalickámba. Hozz nekem egy madarat!
Diavolo megnyugodva viszonozta a pillantást.
- Hozok, Nagyuram! - hajtotta meg magát, majd lendületes léptekkel kiment. Ura végre olyan, amilyen lenni szokott: erős, határozott, könyörtelen!
Pedig Voldemort valójában elbizonytalanodott. Minden idők egyik legnagyobb mágusa lévén tisztában volt azzal, micsoda iszonyú erő kellett ahhoz a varázslathoz, amely az ellenfeleit védelmezi. Hatalmas, kifinomult és főleg koncentrált erő. Voldemort ekkora koncentrált erővel még soha nem is találkozott - legfeljebb a sötét oldalon. Ugyanis a sötét erők pontosan azért voltak ilyen félelmetesen hatékonyak, mivel a bonyolult mágikus erőket képesek voltak egy adott helyre és egy adott időpontra fókuszálni. Minél nagyobb volt a varázslat, annál nagyobb erőket fókuszáltak. És így persze annál nagyobb volt a romboló erejük. A különbség egy szimpla kis varázslat és egy igazi sötét varázslat között akkora volt, mint egy baráti ölelés és egy véres megerőszakolás között. Egy valódi, erőteljes sötét varázslat ugyan mindig megbillentette a természet kényes egyensúlyát, de éppen ezért nem is volt képes minden varázsló elvégezni őket. A legtöbb halálfaló csak piti bűnöző maradt, akik közül sokan még a főbenjáró átkokat sem tudták végrehajtani, és a rosszindulatuk legfeljebb csak a muglik ijesztgetésére volt elegendő.
Voldemort azonban tudta, mi az az igazi sötétség. Megjárta a pokol bugyrait, tisztában volt vele, mi az a hatalom, amit a kezében tart és mi az, ami még számára is elérhetetlen. Tudta, miért milyen árat kell fizetnie - meg is fizette mind -, és tudta, hol van az a határ, ahonnan már minden megfizethetetlen, mert a megszerzett erő még őt magát is felemészti.
Ez az erő azonban, amivel szembenézett, már túl látszott mutatni a megfizethető határokon. És mindemellett fehér, vagyis az egyensúly védekező mechanizmusa nem fogja megsemmisíteni.
Félelmetes...
Vajon... érdemes kihívnia maga ellen ezt az erőt? Megéri-e a birodalma ezt a kockázatot? Nem lenne jobb hagyni mindent úgy, ahogy eddig volt; a sötétek itt, a fehérek ott? Hiszen eddig is elvoltak egymás mellett, ha léteznek, hát léteznek, nem olyan nagy dolog.
Nem. A hatalomnak vannak velejárói: nem elég megszerezni, meg is kell tartani. Nap mint nap, újra és újra meg kell küzdeni érte. És aki nem képes megbirkózni a kihívásokkal, az eltűnik a süllyesztőben.
Voldemort tudta, hogy valójában nincs választása. A harc nem az ő döntése, hanem a helyzete kényszere, és ha ő megpróbál elmenekülni e kényszer elől, vége. Nincs kegyelem. Már túl van azon a ponton, amikor választania lehetett.
De ő nem hátrál meg! Esze és bátorsága is van, ráadásul soha nem kötötték gúzsba a kezét olyan ostobaságok, mint például az erkölcs. Abban a pillanatban, amikor megölte az apját, megölte a gátlásait is. Elképesztő szabadságot vásárolt magának egy jó döntés árán, akkora szabadságot, amiről Dumbledore-nak még csak halvány elképzelése sem lehetett. Az is lett az öreg veszte, hogy olyan dolgokat keresett benne, amiket ő már régen odaadott fizetségképpen a hatalomért. És ez volt Harry Potter veszte is, hogy hallgatott arra a szenilis vénemberre... Hah! Pusztuljon a gyenge!
Voldemortot még most is felvillanyozta hajdani győzelme emléke.
Jöjjön csak az a Mester! Ha van olyan bolond, hogy szembe mer szállni vele, hát viselje az ostobasága következményeit! Lehet, hogy ő maga nem bizonyulna elég erősnek, de lássuk, mihez kezd az a bohóc a Négyek Erejével! Mert nem az a jó hadvezér, aki a legerősebb, hanem az, aki a legerősebbeket irányítani tudja.
Igen... Mindig is értett hozzá, hogyan kell emberekkel, erőkkel manipulálni. Nem csak azért lett vezér, mert elég rafinált volt kitervelni a hozzá vezető utat, nem csak azért, mert bátorsága is volt véghezvinni a terveit, hanem azért is, mert tudta, hogyan kell másokat a befolyása alá vonni akár szép szóval, akár erővel. Megszerezni őket testestől-lelkestől, uralni még a gondolataikat, a vágyaikat is. És hogyan kell felhasználni őket. Kit milyen feladatra küldhet, kiből milyen információt húzhat ki. Úgy ismeri őket, mint a tenyerét, ostoba, könnyen felhasználható férgek...
Egyszer tévedett. Nem kellemes erre gondolni, de igen, ha őszinte akar magához lenni, egyetlen egyszer tévedett. Draco Malfoy... Azt hitte, sikerült annyira megaláznia a kis senkiházit a nagylelkűségével - azzal, hogy életben hagyta -, hogy örökre az ő embere lett, erre tessék! Egy szoknya elbolondította! Igaz, ez a szoknya nem akármilyen szoknya... El kell ismernie, Hermione Granger nem hétköznapi nő, még őt is... Na nem, nem igézte meg, de... Kéjes mulatság lesz, amikor majd ez a büszke nő porban csúszik előtte.
Voldemort gondolatban összedörzsölte a tenyerét, ám a következő pillanatban megrótta magát. Még korai örülni. Előtte még rengeteg dolga van. Például... el kell pusztítania azt a titokzatos Mestert...

*

Lupin már majdnem átváltozott a valódi alakjába, amikor zajt hallott. Halálfalók közeledtek. Lupin ugyan bolhaként nem tűnhetett fel senkinek, ösztönösen mégis hátrébb húzódott, a bokrok takarásába.
A halálfalók nagyon is célirányosan jöttek, és meg is álltak annál a falrésznél, ahová az imént Piton és Kalóz Jim bement. Igaz, a falrész ugyanolyannak látszott most, mint a többi, a halálfalók azonban szemmel láthatóan tudták, mit keressenek.
- No lám! - kiáltott fel az egyik. Lupinnak nagyon is ismerősnek tetszett a hangja. - Itt van a Malfoy-gyűrű! Ugyan mi az ördögért hagyták itt?
- Biztos azért, Perks, hogy bemehessen Mr Malfoy legújabb szajhája is - mondta egy másik hang.
Perks! Lupin már emlékezett: Perks volt az őrparancsnok a kapunál. Mit keres ez ITT?
- Megbuggyantál, Martin? - Ismét Perks beszélt. - Azt hiszed, Mr. Malfoy Pitonnal akar hármasban macázni?
- Kalóz Jimmel együtt négyesben - Lupin ugyan nem látta, de kihallotta Martin hangjából, hogy vigyorog.
- Hülye vagy, Martin - intette le a parancsnok a másikat. - Ez azt jelenti ugyan, hogy várnak még valakit, de hogy nem macázni, az biztos.
- Honnan tudod?
- Ne legyél már ilyen agyalágyult, Martin! Piton áruló. Olvastad te is a körözést, nem? Biztos, hogy azt a másik jómadarat várják, aki feltehetőleg vele jön. Valami Lupin, de az még nem jutott be.
- Ezt meg miből gondolod?
- Mert az magával vitte volna a gyűrűt, te idióta! De a gyűrű még itt van, úgyhogy az illető még idekint tanyázik. Az is lehet, hogy egészen közel van. Maradj itt, Martin, és tartsd nyitva a szemed!
- Mert te hová mégy?
- Elmegyek jelenteni. Fene vinné el a hülye fejem, hogy nem ismertem fel Pitont azonnal - csóválta meg a fejét Perks.
- Én sem ismertem meg azonnal. - Martin ezt nyilvánvalóan vigasztalásnak szánta, de Perkst nem hatotta meg vele.
- Hibát követtem el. De talán még nem késtünk el. Maradj! Küldök erősítést, és akkor átfésülitek a környéket.
Lupin holtra váltan hallgatta a beszélgetést. Perselus ezek szerint csapdába sétált. Figyelmeztetnie kell!
Úgy változott vissza emberi alakjába, hogy a pálcáját már a kezében szorongatta. Egy pillanat műve volt Perkst ártalmatlanná tenni, a másikat a visszaváltozott Holdsáp fegyverezte le. Lupin elkábította Martint is, majd a két megkötözött halálfalót egy távolabbi bokor alá húzta.
- Nem - mondta Holdsápnak, aki mellé szegődött. - Te nem jöhetsz velem. Itt várd meg, míg vissza nem jövünk.
Holdsáp sokatmondóan, de halkan felvonyított.
- Visszajövünk, megígérem - veregette meg Lupin az állat fejét. - De ha mégsem... Ha egy óra múlva sem jönnénk, menj vissza és mondd el a Mesternek, mi történt!
Holdsáp beszédesen nézett a gazdájára, de Lupin nem törődött a néma szemrehányással. Elvette a gyűrűt Perkstől, és ahhoz a téglához nyomta, amit Perselus mutatott neki. A gyűrű köve felizzott, a fal pedig átváltozott energiaráccsá, majd eltűnt.
Lupin habozott egy pillanatra, aztán elszántan belépett. A rács azonnal visszaállt a helyére, de egyébként nem történt semmi. Úgy látszik, Malfoy őt is belevette az engedélybe.
Lupin még egyszer visszanézett.
- Sietünk - mondta, bár nem lehetett tudni, hogy bíztatása elsősorban Holdsápnak vagy saját magának szól-e. Vett egy nagy levegőt, majd elindult.