- Nagyuram!
- Mi történt, Lucius?
- Nagyuram! - kezdett bele Malfoy habozva. - Jelentenem kell neked néhány dolgot.
- Éspedig? - vonta össze Voldemort a szemöldökét. Főembere stílusából sejtette, hogy olyan dolgokról fog hallani, amik neki nem tetszenek.
- Parancsodhoz híven elkezdtem körbemutatni Harrynek a kastélyt. Először a pincékre meg a börtönszintre volt kíváncsi...
- Igazán?
- Ott volt az a lány.
- Piton lánya? - fonta karba a kezét Voldemort. A tekintetétől a hideg futkározott Lucius hátán. - Megmondtam, hogy nem beszélhet a foglyokkal!
- Hermionéval. - Nem kis bátorságra vallott, hogy Lucius ki merte igazítani a Nagyurat.
- Hogyan? - vonta fel a szemöldökét Voldemort.
- Azt mondtad, hogy nem beszélhet az anyjával. Ezért a fejemmel felelek. De azt nem mondtad, hogy nem beszélhet Piton lányával sem.
- Ostoba! - sziszegte a Nagyúr. - És? Mi történt?
- Nos... - tétovázott Lucius. - Alighanem rossz időpontban mentünk oda, ugyanis ott volt a testőrséged parancsnoka is, Diavolo.
- És? - vakkantotta türelmetlenül Voldemort.
- És... úgy tűnt, éppen bizalmas kapcsolatot próbált kiépíteni a fogollyal. Ezt pedig Harry nem nézte jó szemmel.
- Ujjat húzott Diavolóval? - jelent meg egy kis rosszindulatú mosoly Voldemort szája sarkában.
- Így is fogalmazhatunk... - mondta óvatosan Lucius, ám nem volt ideje, hogy kitalálja, hogyan tovább, mert nagy robajjal kinyílt az ajtó, és berobbant rajta maga Diavolo.
A Nagyúr elhűlve mérte végig bizalmasát. Diavolónak szakadt volt a talárja, orrából vér szivárgott, szeme zavaros volt, és zihálva kapkodott levegő után.
- Nagyuram... - lihegte.
- Diavolo! - kiáltott Voldemort, aztán Lucius felé kapta a fejét. - Ezt az a kölyök csinálta?
- Igen - hajtotta le Lucius a fejét. Talán azért, hogy a Nagyúr ne lássa azt a fölényesen gúnyos kis mosolyt, ami önkéntelen is kiült az arcára, ahogy a testőrparancsnokra nézett.
- Remélem, ezek után azonnal eltávolítottad a börtönből - támadt Malfoyra Voldemort.
- Elment onnan... - mondta Lucius.
- De magával vitte a lányt is! - robbant ki a méltatlankodás Diavolóból.
- Micsoda?!
- Vele van a lány!

*

- Lucius sejtette, hogy idejön a lánya után - mondta éppen Kalóz Jim, miközben rémisztően forgatta a szemeit, hogy az esetleges figyelők azt lássák, szórakozik a pasassal. - Viszont a Sötét Nagyúrnak is voltak ilyen megérzései. Minden őrnek kiadták a maga személyleírását, kész csoda, hogy Perks és ez a barom nem ismerte fel magát.
- Szerencsém volt - jegyezte meg Piton.
- Az. És mi van azzal a másikkal?
- Miféle másikkal?
- Lucius szerint nagy a valószínűsége, hogy magával jön egy másik szárazföldi patkány is.
Piton megtorpant.
- Mit akar tőlem? - kérdezte összeszűkült szemmel.
- Lucius elé vezetni.
- Miért?
- Mert ő így parancsolta - felelte a kísértet.
- És ha én nem akarok vele találkozni?
- Nem akar? - mosolyodott el gúnyosan Jim. - Akkor akár ki is kiálthatja, hogy maga Perselus Piton professzor. Ne aggódjon, seperc alatt itt lesznek a fogdmegek, akik a Sötét Nagyúr elé citálják.
- Na és maga? - kérdezte némi töprengés után Piton. - Maga is ezt akarja végül, nem? Mindegy, hogy előbb Lucius elé kerülök-e, a vége akkor is a Nagyúr.
- Nekem egy Nagyuram van, és az nem ez a Sötét Nagyúr - komolyodott el hirtelen Kalóz Jim.
Piton emlékezett még rá, hogy amikor annak idején kiszabadították innen Zeldát és Josh-t, a Mester úgy jelent meg Kalóz Jim előtt, mint egy hajdanvolt Malfoy nagyúr, és a kísértet félve engedelmeskedett neki. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem téved, tett egy próbát:
- Az a Nagyúr már régen halott - mondta.
- Tizenhat éve még élt - felelte Jim, ezzel önkéntelenül is igazolva Piton feltevéseit. - És Lucius mondta, hogy most is magukkal él.
- Tehát a Mester a maga Nagyura - mormolta Piton mintegy maga elé.
- Mester... Az bizony! - vigyorodott el komoran a kísértet. - A legnagyobb Mester, aki csak valaha élt...
Perselus Pitonban felrémlett valami sejtelem, hogy az a régi Malfoy nagyúr talán nem a világ pozitív figuráihoz tartozott, és nemigen értette, hogyan lehetett ez az alak az a Mester, akit viszont ő ismer. Ám úgy döntött, most nem foglalkozik ezzel a problémával, most itt van az övé, meg a gyermekeié, ezt kell megoldania.
- Tehát a Mester kedvéért nem ad át a Sötét Nagyúrnak? - kérdezte.
- Igen.
- Rendben - mondta Piton. - Akkor vezessen Lucius Malfoyhoz.
- Tehát egyedül van?
- Igen - bólintott a professzor. Mester ide vagy oda, nem bízott Jimben.
- Jó. Jöjjön velem - mondta a hajdani kalóz, és előrelibegett.
Nem ment messze, pár lépéssel előttük meglehetősen sűrű bokrok álltak közvetlenül a fal mellett. A kísértet minden nehézség nélkül hatolt a bokrok közé, Piton már kissé habozva követte. Ám legnagyobb meglepetésére a bokrok mintegy maguktól nyíltak szét előtte, szabad utat engedve neki a falig. Piton megtorpant, szétnézett.
- Ne aggódjon - fogta meg a könyökét a kísértet. - Nem lát meg bennünket senki.
Piton bólintott. Ő tudta, hogy valakik igenis látták őket: egy egérkének álcázott farkas, és egy bolhabőrbe bújt férfi. És azt is tudta, hogy most őrült tempóban jönnek a bokrok közé, hogy lássák, mit kell majd tenniük, hiszen elvarázsolt alakjukban nem hatolhattak be a Malfoy kastélyba.
- Ezt vegye fel - nyújtott Pitonnak egy gyűrűt Jim.
A professzor elvette. A gyűrű régi darabnak látszott, lehetett vagy ötszáz éves, ezüst része, ami szinte feketéllet a kortól, zöld követ fogott közre.
- Tegye a gyűrűt ehhez a téglához - hangzott a kísértet újabb utasítása.
Piton lassan, megfontoltan nyúlt a téglához, amit Kalóz Jim mutatott neki - legyen Lupinnak elég ideje megnézni, melyik is az.
A gyűrű zöld köve halványan felizzott, mihelyt találkozott a fallal, és kiderült, hogy az, amit eddig folyamatos téglafalnak néztek, valójában egy roppant bonyolult energia-ráccsal védett bejárat. A rács zöldre vált, majd elenyészett, és az út nyitva állt a sötét alagút felé.
- És most? - kérdezte Piton, miután bizalmatlanul bekémlelt a sötétbe.
- Ez egy járat, ami elvezet Lucius dolgozószobájáig - felelte Jim.
- És a védelmi bűbájok?
- Ebben a járatban nemigen működnek. Azért találták ki, hogy a mindenkori Malfoy urak a dolgozószobájuk melletti kis budoárban fogadhassák azokat a hölgylátogatójukat, akik nem tudni miért, nem szívesen futottak volna össze a feleségükkel - vigyorgott sokat sejtetően a kísértet. - Kellemetlen lett volna, ha a titkos légyottokat visongó riasztó bűbájok előzték volna meg.
- A Malfoyok védtelenül hagyták volna magukat, még ha csak egy ilyen kis területen is? - csodálkozott Piton.
- Csak részben - világosította fel Jim. - Csupán az jöhet be ebbe a folyosóba, akinél ott van a gyűrű, tudja, melyik téglához kell érinteni, no és akinek engedélyezte a kegyúr a belépést. Ha ez a három dolog nem jön össze... Nos, akkor az illető még azt is megbánta, hogy megszületett.
- Értem - bólintott Piton. - Akkor talán... induljunk.
- Helyes. Fáradjon be, professzor! - hajolt meg gúnyos-udvariasan Jim.
- Menjen csak előre - intett Piton. - Maga van itthon, maga ismeri a terepet.
- Ahogy jónak látja - vont vállat a kísértet, majd előre lebegett.
Mihelyt hátat fordított, Piton azonnal levonta az ujjáról a gyűrűt és a fal tövébe ejtette, majd maga is belépett. Amint átért a lába a túloldalra, az energiarács azonnal újra megjelent.
Piton egy aprót sóhajtott. Hátra már nincs út, csak előre...

*

- Kölyök! - ordított Voldemort.
Harry, aki épp Alice-t próbálta volna becsempészni a saját szobájába, megtorpant. Ugyan elsápadt egy kissé a Nagyúr arckifejezését látván - no és a hangsúlyát hallván, - de azért kihúzta magát.
- Lord Voldemort? - kérdezte ártatlan arcot vágva.
- Mit mondtam neked a foglyaimmal kapcsolatban? - lépett közelebb vészjóslóan a Nagyúr.
Harry orrcimpái kitágultak.
- Nem engedem, hogy az a mocskos állat rámásszon Alice-re - jelentette ki határozottan.
- Itt semmihez sem kell a te engedélyed - ért oda Harry elé Voldemort. Lehajolt a fiúhoz, szinte beledugta az arcába az orrát, ahogy hidegen sziszegte. - Itt az van, amit én mondok, megértetted?!
Harry szeme felvillant, dühösen fújtatott egyet, látszott rajta, hogy most valami nagyon csúnyát akar mondani, de az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát.
- Megértettem - préselte ki magából.
- Akkor... - Voldemort kinyújtotta a kezét Alice felé.
A lány rémülten nyögött fel, ám Harry egy lépést oldalt lépett, hogy a saját testével takarja el.
- Lord Voldemort! - mondta a fiú. - Nagyon szépen kérem, hogy Alice a továbbiakban hadd lehessen velem.
A Nagyúr úgy mérte végig Harryt, mint egy kellemetlenkedő legyet.
- Már megbeszéltük - felelte hidegen. - A foglyok sorsáról én döntök.
- Ezért is fordulok önhöz tisztelettel - mondta a fiú, és bár minden igyekezetével azon volt, hogy kissé alázatosabbra igazítsa az arcvonásait, a szeme fenyegetően villogott. - Kérem! Nagyon szépen kérem, Mylord!
Voldemort arcán gonosz vigyor suhant át.
- Az embereim "alázatosan" szoktak kérni - mondta.
Harry nyelt egyet, mielőtt felelt volna.
- Alázatosan kérem, Mylord!
- Letérdelve. Fejet hajtva - pattogott Voldemort.
Harry szeme hatalmasat villant, orrcimpája megremegett, de ismét erőt vett magán - bár látszott, nem egykönnyen. Hirtelen mozdulattal fél térdre ereszkedett, mint a hajdani lovagok a király előtt - látott aznap néhány ilyen képet a kastélyban, - és a fejét meghajtotta.
- Mylord, alázatosan kérem, engedje meg, hogy Alice velem maradhasson - mondta.
Voldemortba belevillant ugyan, hogy ebben a térdelésben és főhajtásban még így is több büszkeség volt, mint jó néhány embere szimpla megjelenésében, de Harryt ismerve ezzel is elégedett volt. Tudta, hogy a fiúnak mekkora erőszakot kellett elkövetnie magán ahhoz, hogy ezt a mozdulatot is megtegye. Márpedig ez volt a cél, a fiú megalázása. Így hát vagy egy percig kiélvezte a helyzetet, és csak utána közölte fölényes vigyorral:
- Nem engedem meg.
Harry úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, de még türtőztette magát.
- Mylord, kérem! - hadarta anélkül, hogy a fejét felemelte volna. - Nagyon kérem!
- Nem lehet - mondta a Nagyúr tettetett sajnálattal. - Te megtagadhattad tőlem az információkat, de ő nem. Ki kell hallgatnunk.
- Ezért szabadította rá azt a mocskos férget? - kérdezte Harry szilajul.
- Diavolo mestere a kihallgatásoknak.
- De ő molesztálta Alice-t! - csattant fel dühösen a fiú immáron Voldemort szemébe nézve.
- Na és? - vonta fel a szemöldökét a Nagyúr. - A hűség és a hatékony szolgálat jutalmat érdemel.
- Alice az enyém! - jelentette ki keményen Harry, és felegyenesedett.
- Ne húzz velem ujjat, fiú! - emelte fel a kezét figyelmeztetően Voldemort.
- Nem engedem, hogy elvegye tőlem! - mondta Harry.
- Kölyök! A vendégem vagy ugyan, de ha dacolsz velem, eltiporlak! - kiáltotta Voldemort.
- Állok elébe! - szegte fel az állát Harry elszántan, és úgy tűnt, az összecsapás elkerülhetetlen, amikor egy női hang felkiáltott:
- Mylord!
A küzdő felek a hang felé kapták a fejüket. Hermione állt ott, az ajtófélfába kapaszkodva, mert a varázslat kijönni nem engedte. Sem Voldemort, sem Harry nem tudta, mióta állhatott ott, mert egyikük sem hallotta az ajtó nyitódását, de ez most nem is volt lényeges.
- Menjen vissza, asszonyom! - parancsolt rá Voldemort.
- Mylord... - könyörgött Hermione.
- Menjen vissza! - üvöltötte ekkor már a Nagyúr. - Ez a látvány nem magának való lesz! - S azzal visszafordult a halálra szánt Harryhez. Már emelte volna a kezét, amikor Hermione hangja ismét megállította:
- Kedvesem... Kérem...!
Voldemort megdermedt.
- Hogyan mondta? - kérdezte hitetlenkedve.
- Kedvesem... Ne bántsa a fiam! - rebegte a nő.
- A fiú szemtelen - magyarázta Voldemort türelmetlenül.
- Csak együtt akar lenni azzal, akit szeret. Mint ön velem.
- Micsoda? - kiáltott fel Harry, de a Nagyúr nem törődött vele.
- És ön, asszonyom? - kérdezte szinte mohón. - Ön is együtt akar lenni velem?
Hermione csak egy egészen rövid pillantást vetett a fiára, aztán ismét Voldemort szemébe nézett:
- Nászajándékként azt kérem, hogy ne bántsa a fiamat - mondta halkan.
- Anyu, mi ez? - kiáltott fel Harry, és már lépett is volna az anyja felé, amikor Voldemort hirtelen szembefordult vele.
- Ez? - mondta fölényes-büszkén. - Azt jelenti, hogy megkértem édesanyád kezét, és ő igent mondott.
- De hiszen anyunak már van férje! - dadogta Harry. - Apu!
- Bizonyítsa be! - vágta rá Voldemort. - Vagy ideér éjfélig, vagy...
- Vagy?
- Vagy a mostoha fiam leszel. Most pedig jobban teszed, ha elkotródsz a szemem elől, és vidd ezt a lányt is, amíg megteheted!

*

Gianna ijedten rezzent össze.
- Mi történt? - faggatta Josh.
- Mr. Malfoy beszélni akar velem - emelte meg a kezét a lány, amelyen egy kígyót ábrázoló, meglehetősen otromba ezüstgyűrűt hordott. A kígyó zöld szeme most villogott.
- Miről? - kérdezősködött tovább Josh.
- Nem tudom, de nem szabad megváratnom. Húzd a fejedre a takarót! - válaszolta Gianna idegesen, majd megfordította a kezén a gyűrűt.
- Na végre! - jelent meg Lucius Malfoy arca mintegy hologramként. - Mi tartott ilyen sokáig?
- Elnézést, Mr. Malfoy, én...
- Mindegy! - legyintett a férfi. - Szükségem van egy megbízható személyre a kastélyban. Gyere ide azonnal!
- De hát miért, uram?
- Miért? - kapta fel Lucius ingerülten a fejét, és egy pillanatig úgy tűnt, üvölteni fog, de aztán mégis visszafogta magát. - Egy hölgyvendégre kell vigyáznod.
- Mint... micsoda, uram?
- Mint ápoló, mint komorna, mint porkoláb... Mindenhogy!
- Nem értem, uram - rázta meg a fejét Gianna.
- Nem baj. Majd ha idejössz, részletesebben elmagyarázom. Csak siess, mert a Nagyúr meglehetősen türelmetlen.
- A Nagyúr? - visszhangozta megdöbbenve a lány.
- Igen. Ő is megtisztelt bennünket a társaságával - magyarázta Malfoy hadarva, és nem lehetett eldönteni, hogy a hangjában a fölényes türelmetlenség, vagy az idegesség van-e túlsúlyban. - A hölgy az ő... vendége.
- Értem, uram - mondta Gianna, ám mind a hangsúlyából, mind az arcából azt lehetett kiolvasni, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz.
Ám Malfoy nem különösebben törődött most ezzel.
- Nagyszerű - mondta minden lelkesedés nélkül. - Akkor siess.
- Ööö.... Uram!
- Mi van? - nézett rá türelmetlenül a férfi. Már távozni készült.
- Nem lehetne valaki mást...? - halkult el bátortalanul a fiatal nő hangja.
Lucius éles pillantással fürkészte a lány arcát.
- Mi van veled, Gianna? - kérdezte. - Mi ez az ellenkezés?
- Nem ellenkezek, uram, csak...
- Csak?
- Csak tegnap este megérkezett a vőlegényem Olaszországból, és még alig tudtunk pár órát együtt tölteni...
- A vőlegényed... - Lucius pillantása egy jottányit sem veszített az élességéből.
- Igen, uram - hebegte a lány egyre jobban elpirulva.
- Érdekes... A minap beszéltem apáddal, és ő egy szót sem szólt arról, hogy vőlegényed van.
- Apa még nem tudja.
- Aha...! - Lucius holografikus arca körbefordult, hogy szétnézzen a szobában. Nem tartott túl sokáig, hogy felfedezze a takaró alá bújt alakot. - Pedig bizonyára érdekelné egy s más - jegyezte meg ironikusan, ám mikor látta, hogy Gianna a haja tövéig elvörösödött, alig észrevehető cinkos mosollyal az ajkán így folytatta: - Hozd őt is magaddal. Így már rendben?
- Rendben, uram! - hálálkodott Gianna, de nem vihette túlzásba, mert Lucius kegyesen biccentett, majd máris eltűnt.
- Hallod ezt? - rázta meg a nő Josh karját, aztán le is kapta róla a takarót. - Bejöhetsz a kastélyba, méghozzá Mr. Malfoy beleegyezésével! Na, mit szólsz hozzá?
- Azt, hogy te vagy a legügyesebb boszorkány a világon, ezt első pillantásra tudtam - pattant fel Josh, hogy nagy visítások és nevetések közepette ledöntse Giannát.
Nemsokára már ott álltak mindketten Lucius Malfoy dolgozószobája előtt. Gianna alig észrevehetően vett egy mély lélegzetet, aztán bekopogtatott.
- Tessék! - hallatszott bentről, mire a lány lenyomta a kilincset, és kissé a testével is besegítve kinyitotta a régimódian cirkalmas ajtót.
- Mr. Malfoy - köszöntötte az iratai fölé görnyedő férfit.
Lucius felemelte a fejét. Ránézett a fiatal nőre, aztán a fiatal férfira pillantott. Tekintetét végighordozta az idegen fekete haján, olajosan csillogó bronzbarna bőrén, a délies szabású, könnyű anyagú talárján, aztán visszatért a fekete szemekhez.
Gianna várt egy másodpercig, hátha mond valamit, de hogy Lucius hallgatott, kénytelen volt megköszörülni a torkát, majd ezt mondta:
- Mr. Malfoy, engedje meg, hogy bemutassam a vőlegényemet, Giorgio Serpentét.
Josh meghajolt, de Malfoy még csak nem is biccentett. Hátradőlt a székében, könyökét a karfára helyezte, ujjait összeérintette az orra előtt, úgy fürkészte a fiatalembert.
- Giorgio Serpente... - dünnyögte félig maga elé. - Mióta ismeri Giannát, signor Serpente?
- Most tavasszal találkoztunk, amikor hazamentem apámékhoz - sietett a felelettel Gianna.
- Értem. Boccavelliéknél... Hol is?
- Livornóban - válaszolt Gianna. - A nyári rezidenciában.
- És maga ott volt, mint... Állj! - intette le Lucius a lányt, aki már újabb válaszra nyitotta a száját. - Engedd végre a vőlegényedet is szóhoz jutni, Gianna!
Gianna vonakodva engedelmeskedett.
- Tehát, signor Serpente, hogy került Boccavelliék nyári rezidenciájába?
- Mint maestro da Silva asszisztense - mondta Josh. Mély hangja hallatán Malfoy kissé összehúzta a szemét.
- És ki az a maestro da Silva?
- Bájital-mester.
- Soha nem hallottam róla.
- Eddig Új-Zélandon tevékenykedett - felelte szemrebbenés nélkül Josh. - Tavasszal települt át Európába.
- És mit keresett Mr. Boccavellinél?
- Audienciát kért tőle.
- Miért?
- Hogy a pártfogását kérje.
- És maga...? - vonta fel a szemöldökét Lucius.
- Természetesen vele tartottam.
- Maga is Új-Zélandon élt?
- Jó ideig igen, uram.
- De a neve alapján olasz.
- A szüleim olaszok, uram.
- Maga is bájital-mester? - kérdezte Lucius.
- Nem, uram, én még csak tanulok.
- Tanulónak meglehetősen koros, nem gondolja?
- A régi mondás szerint a jó pap holtig tanul, uram.
- Bölcs mondás - bólintott Lucius. - És az audiencia során Gianna is ott volt?
- Nem, uram - felelte Josh. - Signor Boccavelli ott tartott bennünket maestro da Silvával a rezidenciáján. Giannával később ismerkedtem meg, amikor összetalálkoztunk a kertben.
- Értem. Nos, signor Serpente - állt fel Lucius -, üdvözlöm nálunk.
Megkerülte az asztalt és kinyújtotta a kezét. Josh-ban nem is tudatosult, hogy nem a jobb, hanem a bal kezét nyújtja, automatikusan ő is a bal kezét adta oda, és mielőtt észbe kaphatott volna, Lucius már el is kapta a karját és felrántotta rajta a talár ujját. Gianna halkan felsikoltott, Josh pedig megpróbálta elrántani a kezét, de Lucius vasmarokkal tartotta.
- Milyen érdekes, signor Serpente - sziszegte a fiatalember arcába -, napbarnított olasz létére meglehetősen fehér a karja. És hiányzik róla a Sötét Jegy.
Josh ismét megpróbálta elrántani a kezét, de ismét hiába.
- Nem mondtam, hogy halálfaló vagyok - préselte ki magából.
- Nem, valóban nem - hagyta helyben Lucius. - De azt sem mondta, hogy kicsoda is valójában.
- Mr. Malfoy - próbált közbeavatkozni Gianna, de csak azt érte el vele, hogy Lucius rázúdította a dühét.
- Te szerencsétlen! - förmedt rá. - Tudod, kit hoztál ide valójában?
- Én...
- Ez nem Giorgio Serpente, hanem a Nagyúr egyik legnagyobb ellensége: Joshua Piton!