- Tessék? - kérdezte csodálkozva Hermione.
- Jól hallotta - mosolygott Voldemort.
- De... csak akkor lehetnék Lady Voldemort, ha a felesége lennék.
- Ezen egy esküvővel könnyen segíthetünk.
Hermione felnevetett.
- Csakhogy én már férjnél vagyok - mondta.
- Valóban? Tényleg... Hol is van most a férje, kedvesem? - hajolt közelebb a Nagyúr.
- Nem tudom - hőkölt hátra Hermione a túlzott közelségtől. - Miért érdekli magát?
- Mert legjobb tudomásom szerint az a bizonyos levél neki volt címezve. Két lehetőséget látok rá, hogy miért maga és nem ő jött el.
- Éspedig?
- Az egyik lehetőség az, hogy maga igen-igen illetlenül elolvasta a férjének címzett levelet. Ez nem éppen udvarias viselkedés, kedves Hermione. Ha az én feleségem lesz, attól tartok, tanulnia kell majd egy kis illemet.
- És a másik lehetőség? - vágott a nő a Nagyúr szavába. Voldemort csak sötéten mosolygott erre.
- Ismét udvariatlan volt, de majd alakul... Ezt garantálom. Nos - emelte meg a hangját, mielőtt Hermione ismét közbevághatott volna, - a második lehetőség az, ha Draco Malfoy már nem él. Ebben az esetben joggal bonthatta fel a neki címzett levelet.
- Érdekes teóriák - szegte fel az állát az asszony. - Én is felállíthatok egyet-kettőt.
- A levéllel kapcsolatban?
- Azzal is. Elgondolkodtató, hogy ön tud arról a levélről. Ugyanúgy elgondolkodtató az is, hogy tudta, miféle címzés van rajta. Két válasz-lehetőség erre is akad.
- Hallgatom.
- Az első az, hogy maga személyesen közreműködött a levél írásánál. A másik, hogy elfogta a levelet, aztán valamilyen okból kifolyólag továbbengedte.
- Megkérdezném, hogy miért tettem volna akár így, akár úgy, de előbb jobban szeretném, ha maga válaszolna az én kérdésemre, kedvesem.
- Ugyan, Lord Voldemort! - hajtotta oldalra a fejét az asszony. - Akkora helyzeti előnyben van, hogy ennyi kedvezményt igazán adhatna nekem!
Voldemort egy pillanatra meghökkent, aztán felnevetett.
- Komolyan mondom, magába akkora pimaszság szorult, kedvesem, hogy az már megérdemli, hogy respektálják! Rendben van! - mondta derűsen. - Tehát azt kérdezi, hogy én írattattam Luciusszal vagy továbbengedtem?
- Igen, Mylord. Valóban erre lennék kíváncsi.
- Én viszont arra, hogy maga melyikre tippel.
- Tehát mégiscsak visszapasszolja a labdát. Hát legyen! Hm... - gondolkodott el Hermione. - Ha maga írattatta a levelet, akkor ez egyértelműen csapda. Ha azonban csak továbbengedte... nos, akkor is.
- Csak ennyi? - vonta fel a Nagyúr kérdőn a szemöldökét.
- A maga rossz szándéka felől végül is semmi kétség akár így történt a dolog, akár úgy. A kérdés inkább az...
- Igen? - sürgette a Nagyúr, mikor az asszony töprengő arccal elhallgatott. - Mi tehát a kérdés?
- Semmi, Mylord - emelte fel Hermione a fejét, mint aki mély vízből bukkant fel. - Belátom, ostoba vagyok, és ostoba kérdésekkel próbálok kibújni a válaszadás alól.
Voldemort elgondolkodva fürkészte a nő arcát.
- A kérdés Lucius? - bökte ki végül.
Hermione minden önuralma ellenére alig láthatóan, de összerezzent.
- Tessék? - rebegte.
- Kedvesem, maga minden, csak ostoba nem. És kétlem, hogy az ostoba kérdések jellemzőek lennének magára. Megpróbáltam követni a gondolatmenetét, és... Nos, ha az én rossz szándékom kétségtelen, akkor másvalakié lehet kétséges. És ki más lehetne az a másvalaki, ha nem Lucius?
- Miért lenne kétséges az ő rossz szándéka? - igyekezett erőt venni magán Hermione, de a sápadtságát nem tudta eltitkolni.
Voldemort halkan, de hátborzongatóan felnevetett.
- Maga és Harry miatt, kedvesem. Akárhogy is nézzük, maga a menye, Harry pedig az unokája. Bennem is felmerült Luciusszal kapcsolatban a kétely, bár el kell ismernem, ellentétes értelemben, mint magában.
- Lehetséges, hogy Lucius Malfoy szembeszállna magával? - tette fel a kérdést Hermione kíváncsian.
- Nem tudom. De nem szokásom feleslegesen megbízni senkiben sem - mosolygott sötéten a Nagyúr. - Még akkor sem, ha az illető olyan régi szolgám, mint Lucius.
- Mit szándékozik vele tenni?
- Micsoda asszonyi kíváncsiság! - nevetett hátravetett fejjel Voldemort. - Elég egyszer megengednem, hogy EGYETLEN kérdést feltegyen, és tessék, máris kérdések egész áradatát zúdítja rám!
Hermione lehajtotta a fejét.
- Bocsásson meg, Mylord.
- Nincs mit megbocsátanom. Ilyen a nők természete. Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a modora ugrásszerűen javul. Gratulálok! Úgy látszik, az éles eszéről szóló mendemondák nem voltak alaptalanok.
Hermione csupán meghajtotta a fejét és óvakodott attól, hogy további kérdéseket tegyen fel a Nagyúrnak.
- Rendben - bólintott Voldemort. Önkéntelenül is kihúzta magát, ahogy levegőt vett a következő mondathoz, és így lenézett az asszony fejére, hiszen jóval magasabb volt nála. - Akkor talán térjünk vissza az általam felvetett kérdésekre. Hol van a férje?
- Nem tudom - mondta halkan Hermione.
- Tehát él.
Hermione hallgatott.
Voldemort megkerülte a nőt ismét, ám most a háta mögött állt meg. Hermionét a rosszullét kerülgette, ahogy a férfi lehelete a nyakát érte.
- És hol él együtt a férjével, asszonyom?
Hermione nyugtalanul mozdult meg, de Voldemort váratlan erővel fogta meg a vállát.
- Válaszoljon a kérdésemre! - súgta a fülébe hipnotizálva.
- Egy... házban - nyögte ki Hermione. Látszódott rajta, hogy akarata ellenére teszi ezt.
- Hol van az a ház? - lépett Voldemort olyan közel az asszonyhoz, hogy hozzásimult a hátához.
- A... faluban...
- És hol van ez a falu? - búgta a Nagyúr közvetlen a nő fülébe.
- Valahol...
- Ne játszadozzon velem! - csattant fel Voldemort, de nem annyira, hogy megtörje a bűvöletet.
- Valahol... valamikor... - Hermione egyre kevésbé bírt ellenállni a férfiból áradó különleges varázsnak. Akadozva ugyan, de beszélt: - Térben... és időben... elrejtve... Nem mehet oda hozzá... Nem tudom én sem...
- Hogyan fog visszamenni? - vonta a nőt még szorosabban magához a Nagyúr. Dühös hangjából kiérződött a nyomasztóan ellenállhatatlan akarat.
- Innen... az Átszállóig... - dadogta az asszony. Lehunyta a szemét, az arca halottsápadt lett. A szoros testi kontaktussal kialakított varázslattal Voldemort a hatalmába kerítette. - A botot ketté kell... törnöm... akkor... hazamehetek...
- Miféle botot?
- Ősi varázslat... Aki ártani akar a Falunak... nem bírja eltörni... az meghal...
- Ki adta azt a varázslatot?
- A Mester...
- Ki az a Mester?
- Ő vigyáz ránk...
- KICSODA Ő?
- Ő... Vigyáz...
Hermione elájult. A hiábavaló igyekezet, hogy ellenálljon Voldemort akaratának, teljesen felőrölte az erejét.
Bárki másról lett volna szó, a Nagyúr otthagyta volna. Maga előtt is érthetetlen módon azonban Voldemortot valóban vonzotta ez az asszony. Nem engedte hát, hogy a földre essen, hanem a karjába kapta, és lefektette az ágyra. Még be is takarta.
Egy darabig még elnézte a nő sápadt arcát, aztán kiment.
- Lucius! - szólította az idős Malfoyt.
A férfi azonnal odalépett.
- Küldj ide valami cselédlányt, aki ért az ápoláshoz is - utasította a Nagyúr. - A Mylady minden kívánságát teljesítsétek, de nem léphet ki ebből a szobából.
- Mylady, Nagyuram? - kérdezte meglepődve Lucius.
- Mostantól ez a neve. És Lucius! Semmilyen módon nem érintkezhet a fiával. Megértetted?
- Igen, Nagyuram!
- Ha bármilyen módon is találkoznának, vagy üzenetet tudnának váltani, azért téged teszlek felelőssé, Lucius.
- Megértettem, Nagyuram.
- Helyes! Egyébként pedig - vetette oda mintegy mellékesen, - jobb, ha magad is kerülöd vele a találkozást. Egészségesebb lesz így mindkettőtöknek. Jó éjszakát!
Azzal Voldemort a saját szobájába távozott.

*

- Akármerről is nézzük, ez az ötlet nem jó - dörzsölte meg a homlokát Josh. - Ha fogolyként viszel oda, mint betolakodót, nem lesz szabad mozgásom.
- Nem lenne jobb, ha elmondanád, mit akarsz? Ha jól sejtem, a börtönből akarsz kihozni valakit. De kit?
- Honnan veszed ezt? - emelte Josh a pillantását a nőre.
Gianna elmosolyodott. Fáradt volt már nagyon, de muszáj volt mosolyognia. Milyen naiv is ez a férfi! Mint a férfiak általában, ha nőkről van szó, de Josh még jobban. Olyan... ártatlan. Ezt Gianna ösztönösen megérezte.
- Ha az iránt faggatsz, hogy hogyan lehet BE-, és hogyan lehet KIJUTNI a börtönből, akkor az elég egyértelmű, hogy onnan akarsz kihozni valakit. Újra kérdem, kit?
A férfi hosszan méregette a lányt. Alig egy-két órája ismerte, mégis tökéletesen megbízott benne. Az életét is a kezébe adta volna, de...
- Bajba foglak sodorni - mondta végül. Hirtelen felállt. - Attól tartok, így is bajba sodortalak már. Köszönök mindent, és ég áldjon!
- Hová mégy? - kapta el a karját a nő. - Éjnek évadján idegen helyen ugyan hova akarsz kóvályogni?
- El. Minél messzebb tőled.
- És mit oldasz meg vele?
- Hogy legalább téged nem fognak bántani.
- Ha téged elkapnak, kételyed se legyen afelől, hogy eljutnak hozzám is.
- Gianna...!
- És ha most kisétálsz azon az ajtón, valószínűleg tényleg elkapnak.
- Nem lett volna szabad találkoznom veled.
- Lehet. De megtörtént. És most már viseljük a következményeit.
- Téged nem bánthatnak - fogta meg Josh a nő kis kezét, amit még mindig az ő karján felejtett. - Én bűvöltelek meg.
- Nem - rázta meg Gianna a fejét. - Nem hiszem.
- De igen!
- Elbűvöltél, Josh - mosolygott a nő a férfi fekete szemébe. - Ahogy én is téged. De ennek semmi köze a mágiához.
- Éppen ezért kell minél gyorsabban elmennem innen. Minden egyes perccel nő a veszély.
- Vállalom.
- De én nem! - kiáltott a férfi.
Gianna keze lehullott a férfi karjáról, arca merev lett, mintha maszk takarta volna. Egy lépést hátrált.
- Tessék - mondta színtelen hangon. - Menj.
Josh értetlenül meredt a lányra. Mi ez a hirtelen változás? Egyfelől valóban menni akart, másfelől maradni is, megfejteni a nő viselkedésének okát. Mintha fájdalmat látott volna azokban a szép barna szemekben... Úristen! Csak nem azt hiszi Gianna, hogy ő, Josh SAJÁT MAGÁT félti a veszélyektől?!
- Gianna...
- Menj. Mire vársz?
Gianna reszketegen egy aprót sóhajtott, és Josh tudta, hogy ezzel eldőlt a sorsa. Történjen bármi, neki KELL ez a bájos boszorkány. Soha életében nem volt még szerelmes, hát most az lett egy szempillantás alatt, itt, az ellenséges vidéken, egy halálfaló nőbe. Miközben a húga és a legjobb barátai életveszélyben vannak. Történhetett volna a dolog jobbkor? - kérdezte magától ironikusan az agya egyik eldugott szegletében, de a válasz valójában nem is érdekelte. Meghatottan nézte az elvesztés rémétől reszkető nőt, és úgy érezte, semmivel nem tudnák elszakítani tőle. De...
- Gianna, ha téged valami ér miattam, én abba belehalok.
- Tudok vigyázni magamra - élénkült meg kissé a nő arca.
- Megígéred nekem?
- Megígérem.
- De utána nem maradhatsz itt. Velem kell jönnöd.
- Veled megyek.
- És többé nem jöhetsz vissza.
A nő szemében ismét megcsillant a fájdalom.
- Még mindig nem bízol bennem? - kérdezte halkan.
Josh egy lépéssel a nő előtt termett. Két kezébe fogta az arcát.
- Tiéd az életem... - suttogta és szenvedélyesen megcsókolta az ajkát.
Gianna azonnal viszonozta a csókot. Mindent elsöprő hévvel estek egymásnak, és hamarosan kibogozhatatlanul összegabalyodva kötöttek ki a hálószobában...

*

- Harry alszik - fogadta az apját Draco az öltözőszobában.
- Jól kifáradhatott a kölyök. De én is - dörgölte meg a halántékát Lucius.
- Mi történt? Ki volt a behatoló?
Lucius fáradtan leereszkedett egy székre.
- Az első? - kérdezte enyhe iróniával.
- Ezek szerint több volt? - kapta fel a fejét Draco.
- Kettő - válaszolta Lucius.
Dracónak feltűnt az a gúnyos kis mosoly az apja szája szegletében, de a szemében bujkáló kétségbeesés sem kerülte el a figyelmét. Mi történhetett? Még soha nem látta az apját ilyennek.
Lucius folytatta:
- Az első egy fiatal lány. A külső kapunál. Kis híja, hogy fel nem nyársalták a karók. Ha nem érünk oda, biztos lecsúszik.
- Na és ki az? - kérdezte Draco.
Lucius szinte hatásvadász módon tartott egy kis szünetet, mielőtt kibökte volna:
- Piton lánya.
- Alice?! - szökkent fel Draco, mintha darázs csípte volna meg. - Alice itt? Úristen! Mit keres ez a lány itt?
- Harry után jött. Úgy látszik, gyengéd szálak fűzik őket össze - csipkelődött Lucius.
Draco perceken keresztül idegesen rohangászott a kis szobában fel-alá. Végül megállt, de az idegessége nem hagyott alább, erről tanúskodott, ahogy töprengés közben a szája szélét harapdálta. Lucius nem zavarta meg, fáradtan figyelte.
- Apám! - szólalt meg végül Draco. - A Professzor ide fog jönni.
- Ez roppant valószínű - bólintott egyetértően Lucius.
- Hol van most Alice?
- A tömlöcben.
- A pincében?
- Igen.
Draco ismét nekiállt a szája szélét harapdálni, mint egy gyerek.
- Az régen rossz - bökte ki végül.
- Hát... kissé valóban egészségtelen a fekvése - hagyta helyben Lucius enyhén gunyoros felhanggal.
- Azt mondtad, a Nagyúr megígérte Harrynek, hogy nem bánt se téged, se anyát.
- Igen. Bár egy ígéret még soha nem tartotta vissza a Nagyurat attól, hogy azt tegye, amit éppen jónak lát.
- Ez most egy kissé másabb - rázta meg a fejét Draco. - Harry magid. Igaz, képzetlen és gyakorlatlan, de magid. A Nagyúr nem szeret az ilyenekkel összeakaszkodni.
- Ha akarta volna, megölhette volna a fiút. Láttam.
- Rosszul láttad - vágta rá Draco. - Ahhoz nagyon koncentrálnia kellene az erejét. Amit elmeséltél, az alapján biztos, hogy csak meglegyintette.
- Honnan tudod?
- Magam is magid vagyok - vonta meg a vállát a fiatalabb férfi.
- Igaz - bólintott ismét Lucius, aztán visszakanyarodott az előző témához. - Na de hogy jön mindez Piton lányához?
- Mondtad, hogy a Nagyúr megszállottan keresi a falunkat. Harryből nem bírná kiszedni, még akkor sem, ha a fiam tudná a koordinátákat, mert Harry vagy önszántából megmondaná, vagy meghalna. Nincs átmenet. De ha mással manipulálná...
- Arra gondolsz, hogy ha minket vagy ezt a lányt venné kezelésbe a Nagyúr...? - gondolkodott el Lucius.
- Harry nem bírná nézni a szenvedéseteket.
- De a Nagyúr esküt tett Harrynek, hogy nem bánt minket.
- Magad mondtad az előbb - válaszolta Draco -, hogy még soha semmiféle ígéret nem tartotta vissza attól, hogy azt tegye, amit éppen jónak lát. Azonkívül Alice védelmére nem tett ígéretet.
- Igen... - dörgölte meg az állás Lucius. - Valószínűleg a Piton-lánnyal fogja zsarolni.
- Sajnos erre minden esély megvan - bólintott Draco. - És Harry ugyanúgy fog tombolni, mintha a Nagyúr titeket venne kezelésbe.
- És ezzel ugyanúgy alkalmat nyújt majd a Nagyúrnak arra, hogy átlépje az adott szavát.
- Elméletileg igen - hagyta rá Draco. - De ne feledd, a Nagyúrnak csak másodlagos célja Harry. Az elsődleges az, hogy megtudja, hol van az ellenállás.
- És mivel Harry nem tudja megmondani, elkerülhetetlen az összecsapásuk.
- Én is ettől tartok - sóhajtott egy aprót Draco.
- Fiam... - habozott Lucius. - Akármennyire is magid Harry, a Nagyúrnak jóval nagyobb a rutinja.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Meg fogja ölni.
- Nem hagyom.
Lucius magában elámult, mekkora erő volt ebben a halk, egyszerű mondatban. De...
- Meg fog ölni téged is - mondta.
- Lehet - hagyta rá az ifjabb Malfoy.
Lucius maga elé meredt, de Draco még folytatta:
- Ám ha megérkezik a Professzor, lehet, hogy mindezt elkerüljük, mert vele a Nagyúrnak könnyebb dolga lesz. A Professzor nem magid, és ráadásul a fogoly a lánya. A Professzor könnyebben megtörhet, mint Harry.
- És Piton meg tudná mondani, hol van az ellenállás? - emelte fel Lucius a fejét.
- Nem. Egyikünk sem tudná. Csak a Mester.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom. Még nem tudom - dörgölte meg elkínzottan a homlokát Draco. Pár percig elmélyülten gondolkodott, aztán az apjára nézett. - A Professzor tudja, hogy én itt vagyok. De az is lehet, hogy veled próbálja meg felvenni a kapcsolatot.
- Mit vársz tőlem? - vált kifürkészhetetlenül hideggé Lucius tekintete.
- Segíts neki.
Lucius szeme még hidegebb lett.
- Draco! - mondta hűvösen. - Te és Harry egy dolog vagytok. A családom vagytok. Hozzám tartoztok. De Piton... ő csupán egy áruló.
- A barátom.
- Neked! De mi közöm hozzá nekem?
- Apám! - kiáltott fel Draco, aztán megakadt. Egy pillanatig átható tekintettel fürkészte az apja arcát, aztán halkan megszólalt: - Tizenhat éved volt a gondolkodásra. Ez immáron a döntés pillanata: el kell döntened, hogy hova tartozol.
Lucius már Draco tekintetéből megérezte, hogy valami fontos dolog fog következni, ám az ifjabb Malfoy határozott kijelentése mégis meglepte.
- Nem gondolod, hogy kicsit sokat kérsz? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem én teremtettem ezt a helyzetet. De te mindig arra neveltél, hogy vállalnom kell a sorsomat.
- Na igen... Csak én úgy gondoltam ezt a sorsvállalást, hogy velünk élj, gazdagon és megbecsülten - húzta el a száját Lucius.
- Lélekben gazdag vagyok, mert szeretnek és megbecsülnek. De ezt már számtalanszor megbeszéltük.
- Ha nincs az a lány...
- De van - vágott Draco az apja szavába.
Lucius felkapta a fejét, és a fia szemébe nézett.
- Van és lesz is - mondta Draco. - Szeretem őt, apám.
Csakhogy Lucius nem azért nézte, mert ezt akarta megkérdőjelezni. Egészen más természetű volt a mondanivalója:
- A másik behatoló a te szobádba jött. Beleesett a csapdába, és most a Nagyúr kiemelt foglya.
- Kicsoda? - kérdezte rosszat sejtve Draco.
- Hermione...