- Mesélj nekem a Malfoy kastély védelmi rendszereiről - mondta Josh, miután kényelembe helyezte magát egy fotelban a kandalló mellett. Gianna egy másik, látszólag ugyanolyan, de jóval kopottabb fotelben ült vele szemben. Josh ülőalkalmatosságát a sarokból kellett a kandallóhoz cibálni.
Tehát Gianna valóban egyedül szokta bámulni a tüzet - állapította meg magában Josh.
Ő maga viszont most a lányt bámulta. A gyertyák fényénél megállapította, hogy az első benyomásai nem csalták meg: a nő nagyjából huszonnégy-huszonöt éves, és valóban csinos. Félhosszú barna haj, szív alakú arc, barna szemek, ívelt száj. Nem volt különösebben szép, bár csúnyának végképp nem lehetett volna nevezni. Mondhatni, átlagos. Alapvetően kedves vonásokkal rendelkezett, de meglátszott rajta az igyekezet, hogy kemény nőnek nézzék.
Mint most is.
- Nem igazán értem, miért kellene megosztanom veled ilyen információkat - mondta vontatottan Gianna.
- Nem kell - válaszolta Josh. - Csak megkérlek rá.
"Istenkém!" - borzongott meg titokban a nő. - "Csak ne lenne ilyen perzselő a tekintete! Meg ilyen bársonyosan mély a hangja...!"
De olyan volt. És Giannának meg kellett köszörülnie a torkát, hogy azt kérdezhesse:
- És ha megtagadnám a választ?
Josh egy darabig elgondolkodva méregette a nőt. Látszott, hogy még akkor is tele van súlyos gondolatokkal, amikor végre megszólalt:
- Attól félek, hogy ha beavatnálak részletesen az ügyeimbe, bajba sodornálak. Ezt pedig nem akarom. Arra kérlek hát, hogy bízz meg bennem.
Gianna megrázta a fejét.
- Lehetetlent kérsz. Nézd!... Josh... Nem sokat tudok rólad, csak a keresztnevedet, meg azt, hogy te is varázsló vagy, méghozzá olyan erős, amilyennel én még életemben nem találkoztam - kivéve persze a Nagyurat. Szóval te...
- Te személyesen ismered a Nagyurat? - vágott a szavába a férfi.
- Szemtől szemben csak egyszer volt alkalmam találkozni vele...
- Mikor?
- Öt éve. Akkor kaptam meg tőle a Jegyet.
- Na várjunk csak! - egyenesedett fel Josh ültében. - Kicsoda vagy te, hogy a Nagyúr személyesen tette rád a Jegyet? Közönséges varázslókkal nem szokta ezt tenni.
- Hát én nem is vagyok közönséges varázsló - húzta ki magát sértődötten Gianna. - Apám Rabban Darkey, Mr. Malfoy jobbkeze, anyám pedig annak a Franco Boccarellinek a lánya, aki a Nagyúr helytartójának a helyettese a volt Olaszországban.
- Nem mondod! - hüledezett tréfásan Josh.
- De igen! - emelte Gianna még magasabbra a fitos kis orrát. - És ha tudni akarod, apai nagyanyám Mr. Malfoy unokahúga. Felicite Malfoy.
- Á! Tehát a te ereidben is Malfoy vér folyik!
- Úgy van!
- Akkor egészen mélyen be tudsz menni a Malfoy kastélyba.
Gianna összevonta a szemöldökét.
- Miért akarsz mindenáron bemenni oda? - kérdezte.
- Ezt már megbeszéltük az imént - mosolygott rá Josh.
- Nem! Egyáltalán nem! Ott tartottunk, hogy rendkívüli hatalommal bíró varázsló vagy. Olyan, akiről már hallanom kellett volna, ha ITT ÉLNÉL. Tehát... Honnan jöttél? - hajolt előre ültében Gianna.
"Nem csak észbontóan csinos, de esze is van..." - állapította meg magában Josh. Mégis...
- Kérlek! Bízz meg bennem! - kérlelte a nőt.
- Nem! Te bízz meg bennem! - vágta rá határozottan Gianna. - Rám bocsátottál valamilyen általam ismeretlen bűbájt ott, a folyóparton. Összekötöttél bennünket. Míg fel nem oldod a varázslatot, megbízhatsz bennem. Vagy mégsem olyan jó ez a bűbáj?
- Kipróbálhatod - válaszolta Josh derűs szemekkel. - Tessék, menj és adj fel!
- Na és mire alapozva adjalak fel? Mit követettél el?
- Egyszerű összeszedni a vádpontokat - dőlt hátra a férfi a foteljában. Az ujjain kezdte el sorolni: - Nagyhatalmú varázsló vagyok, de te mégsem ismersz. Hirtelen bukkantam elő egy bokorból. Megbűvöltelek. Ez három. Ennyi nem elég?
- Josh! - kiáltott fel a nő. - Ne gúnyolódj rajtam! Egyszer véget fog érni ez a bűbáj, és akkor úgy éljek, én bűvöllek meg téged!
- Ezt már megtetted - hajolt előre Josh. Megfogta a nő kezét, és lágyan az ajkához emelte, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a nő szeméről. - Teljesen elbűvöltél.
Gianna érezte, hogy a feje búbjától a kislábujjáig elpirult. Kissé rekedtes hangon sikerült kipréselnie magából a feleletet:
- Megbűvölni vagy elbűvölni nem ugyanaz...
- Te képes vagy mindkettőre - suttogta Josh újabb kézcsók kíséretében. - Nálad bájosabb boszorkát még nem hordott a hátán a föld!
Giannának végtelen erőfeszítésébe került elkapnia a tekintetét.
- Hármas rendszer védi a kastély - nyögte, hogy véget vessen ennek a számára kínos helyzetnek. A számítása félig be is jött, Joshon látszott, hogy minden figyelmével a nő mondanivalója felé fordul, de a kezét nem engedte el, és finom mozdulatokkal simogatni kezdte a csuklója belső felét. Gianna ettől nem igazán nyugodott meg. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja:
- Az első rendszer rögtön a külső kapunál és a falaknál van. Azokon idegen engedély nélkül nem hatolhatsz át. A második rendszer a belső falakig tart. Olyanok mehetnek be oda, mint a külső szolgák, őrök, biztonsági emberek egy része. A harmadik magában a kastély épületében van. A fogadótermekbe csak rokonok és belső, bizalmi emberek mehetnek. Közéjük tartoznak a belső cselédek is, de őket egyéb bűbájoknak is alávetették, így olyan szobákba is bemehetnek, ahová a többiek nem.
- Te meddig mehetsz be?
- A harmadik körön túl. De csak nagyon ritkán megyek be teljesen.
- Miért?
- Vérrokon vagyok ugyan, de távoli. Csak rendkívüli ünnepi alkalmakkor kapok meghívást.
- Értem... Voltál már a börtönöknél?
- Egyszer igen.
- Oda hogyan lehet lejutni?
- Mr. Malfoyjal - vágta rá azonnal a nő kissé megremegő hangon. Iszonyatosan érzéki hatással volt rá a csuklója simogatása, egyszerűen képtelen volt kivonni magát a hatása alól.
Josh mindebből semmit sem vett észre. Elgondolkodva bámult maga elé, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást.
- Be kell jutnom - mondta végül.
- Könnyen megteheted. Add fel magad.
- Adjam fel magam? Mint micsoda?
- Mint kém.
- Kinek a kémje?
- A fehér mágusoké.
- Fehér mágusok nincsenek.
- Dehogynem.
- Legyenek. De hogyan jutok ki?
- Sehogy.
- Muszáj - Josh felemelte a fejét. Abbahagyta végre a simogatást, és a nő szemébe nézett. - Segíts nekem.
Gianna úgy érezte, megbabonázza az a két fekete szem. Ez is a bűbáj hatása?
Maga sem tudta, hogyan csúszott ki a száján:
- Segítek...

*

Az az ajtó, amit Lucius kinyitott, pontosan a Nagyúr szobája melletti ajtó volt. Udvariasan betessékelte a Nagyurat és Hermionét, de Harry elé odatette a karját.
- Hallottad, hogy mit mondott a Nagyúr - sziszegte felé fojtott hangon. - Eredj aludni!
- Aludni! - horkantott fel a fiú. - Ki tudna most aludni?
Voldemort meghallotta őket, és hátrafordult.
- Kotródj innen, kölyök! - mordult Harryre.
Harry már fújta is fel magát, hogy valami gorombasággal vágjon vissza, amikor közbeszólt Hermione.
- Harry! Kérlek!
- Anyu, te nem tudod, mire képes ez az alak! Alice-t börtönbe vetették, és én sem mehetek haza... - hadarta Harry sebesen. Az anyjához akart lépni, de Lucius továbbra sem engedte be. Helyette Hermione lépett közelebb.
- De igen, tudom, Harry - vágott a fiú szavába kedvesen. Megsimogatta az arcát. - Régóta ismerem. De most nem lesz semmi baj. Menj a szobádba, kisfiam!
- De ez egy...
- Amíg te és az APÁD szerettek engem, addig semmi bajom nem lehet - mondta Hermione. A szeme különösen csillogott. Mintha a mondanivalójának lenne valami másabb, súlyosabb értelme...
APÁD...
Harry végre felfogta. Tehát az apja itt van. Vagy legalábbis az anyja azt hiszi. De a nagyapja azt mondta, hogy nem őhozzá jár! Harry hirtelen nagyon izgatott lett - nem mintha eddig nyugodt lett volna. Figyelmeztetnie kell az anyját!
Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Lucius lökött rajta egyet.
- Hallottad, mit mondott az anyád! - és becsukta az orra előtt az ajtót.
Harry vetett egy gyilkos pillantást a nagyapja felé, de az nem foglalkozott vele. Megragadta a fiú vállát, és vonszolni kezdte.
- És most irány a szobád! És addig ki sem mozdulsz onnan, amíg engedélyt nem kapsz rá!
Harry megpróbálta kitépni magát, de az öregúr hihetetlenül kemény kézzel markolta. Holnap biztos tele lesz kék-zöld foltokkal... Nem mintha Lucius öregnek LÁTSZOTT volna, de Harry tizenhat évéhez...
Végre odaértek Harry szobájához. Lucius szabályszerűen behajította a gyereket. A szeme nagyon dühösen villogott, amikor még odavetette:
- Csak akkor gyere ki, ha SZÜKSÉGÜNK lesz rád!
Hallotta, ahogy kattan a zár a nagyapja varázslatának hatására.
Harry megsemmisülten rogyott le az ágyára. Szép kis nap, mondhatja! Még hogy ő megmenti az emberiséget Voldemorttól! Hogy lehetett ennyire ostoba? Most itt van gyakorlatilag fogságban, és miatta került fogságba Alice is és az anyja is. Ha ezt Piton professzor megtudja...!
Harry heves lelkiismeret furdalástól eltelve végigdőlt az ágyon, és észre sem vette, hogy mikor merült csöndes álomba.

*

- Hermione Granger - mormolta lassan Voldemort, miközben az asszonyt figyelte. - Hermione... Ugye, nem baj, ha így szólítom?
- Jobban örülnék, ha Mrs. Malfoynak szólítana. - Hermione látszólag nyugodtan viszonozta a Nagyúr tekintetét.
- Az itt élők számára Mrs. Malfoy Narcissa. Ne keverjük a dolgokat. Én Hermionénak fogom szólítani.
- Ha már így eldöntötte magában, akkor nem sok értelme volt az engedélyemet kérnie.
- A hozzájárulását, kedvesem! - emelte meg a kezét intőn a Nagyúr, és közelebb lépett. - Csak a hozzájárulását! És ha megadta volna, úgy sokkal kellemesebb lett volna számomra.
Hermione kissé hátravetette a fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. Ajkán kissé gunyoros mosoly jelent meg.
- El nem tudom képzelni, Lord Voldemort, miért kellene nekem arra törekednem, hogy bármi is kellemesebb legyen a maga számára.
- Talán mert a kezemben van a fiával együtt, kedves Hermione.
- Kétlem, hogy bármelyikünk is túlélné ezt a találkozást. Ha pedig feldühítem, akkor csupán előbb halunk meg. Minél előbb, annál jobb.
- Micsoda elszántság! - húzta el keskeny ajkát a Nagyúr. - Bár lehet, hogy kissé értelmetlen. Nem fontos nekem mindkettőjükkel végeznem, legalábbis nem egyszerre. Maga még évekkel túlélheti a fiát.
- Maga undorító, aljas... - fakadt ki Hermione, de a Nagyúr nevetve szakította félbe.
- Maga aztán bátor! Komolyan mondom, elismerésem! De nyugodjon meg - tette hozzá -, nem biztos, hogy minden úgy lesz, ahogy most felvázoltam. A döntés az enyém ugyan, de maga befolyásolhat. Ha kellőképpen jókedvre derít, talán még meg is kegyelmezek mindkettőjüknek.
- Lord Voldemort...!
- Lám, ez is! A nevemen szólít! Bátorságra vall. Régen hallottam már ezt a nevet.
- Miért lenne bátorság, hogy kimondom? Maga adta magának ezt a nevet. Nem szereti talán? - riposztozott a nő.
- Nagyon jól tudja, kedves Hermione, hogy mire gondolok - vágott vissza a férfi. - A saját híveim Nagyúrnak hívtak mindig is, az ellenségeim pedig nem merték kiejteni a nevem. "Tudodki"-ként emlegettek a hátam mögött, azt is halkan, nehogy a fülembe jusson, és megjelenjek.
Voldemort sötéten elmosolyodott az emlékek hatására.
- Nem mindenki hívta Tudodkinek - vágta el sápadt, de nyugodt arccal az emlékek folyamát Hermione. - Jó néhányan voltunk, akiket nem rettentett a neve. És volt köztünk olyan is, aki az eredeti nevén nevezte magát, szemtől szembe, Thomas Rowle Denem.
- Dumbledore-ra gondol? - kérdezte élénken a Nagyúr. - Ó, igen! Szándékosan hívott így a vén róka, de látja, ő is ráfizetett. Mint ahogy a többiek is... A híres Főnix Rendje! Milyen nevetséges tagjai voltak! Harry Potter...
- Ne merje nevetségesnek nevezni! - rivallt rá a nő.
- Ó, igen! Hiszen ő a maga barátja volt! - jegyezte meg egészen finom gúnnyal Voldemort. - Mindig is kíváncsi voltam magára, kedves Hermione. Micsoda nő lehet az, aki két ilyen kiváló férfit is elszédít, mint Harry Potter és Draco Malfoy!
- Harry csak a barátom volt - pirult el egészen halványan Hermione.
- Vagy legalábbis hitte maga. Igen! - folytatta gyorsan, amikor az asszony szóra nyitotta volna a száját. - Tudom, hogy hivatalosan Ronald Weasley volt a maga vőlegénye. És Harry Potter mindkettőjük barátja volt. De nem gondolt még arra, kedves Hermione, hogy Potter esetleg azért nem merte magának bevallani az igazi érzéseit, mert féltette a barátságukat? A hármuk legendás, rettenthetetlen barátságát... Mi lett volna ezzel a híres barátsággal, ha megmondja magának, hogy valójában ő is szerelemmel szereti magát? Akkor Weasleynek már nem lehetett volna tovább a barátja, hiszen akkor a RIVÁLISA lett volna.
- Nem! - kiáltott közbe Hermione kerekre tágult szemmel.
- Tehát maga is tudja, hogy ez nagyon is valószínű - állapította meg Voldemort, ajka körül elégedett kis félmosollyal. - Így hát akár ki is egészíthetjük hódításainak listáját: Weasley, Potter és Malfoy.
Hermione mély lélegzetvétellel vett erőt a haragján.
- Legyen - hagyta rá a férfira sötét tekintettel. - És? Ennyi év távlatából már mi jelentősége van ennek?
- Jelentősége? Talán semmi. De mondom, kíváncsivá tett.
Voldemort háta mögött összekulcsolt kezekkel lassan körbejárta a nőt, hogy minden oldalról alaposan szemügyre vehesse.
- Ha jól számolom - mondta, - most negyven év körül lehet. És még mindig csinos. Nagyon is csinos. Hány gyermeket is hozott már a világra?
- Miért érdekli ez? - kerülte meg a választ Hermione.
- Tehát nem csak ezt a fiút - somolygott Voldemort. - Legalább kettőt, vagy hármat... Esetleg még többet?
- Újra kérdem, miért érdekli ezt? - emelte meg az állát dacosan az asszony.
- Hm... Ebből valóban nem lettem okosabb - villant elismerően a férfi szeme. - Viszont akárhány gyermeket is szült, még mindig nagyon karcsú a dereka. A keble telt, a csípője gömbölyű... A bőre is olyan feszes, mint lehetett húsz évvel ezelőtt. És az arca... Maga szép, Hermione. Gyönyörű asszony.
- Mire jó ez? - pirult el akaratlanul is a nő, bár csak részben szeméremből. A harag is pirosra színezte az arcát. - Miért bámul így meg? Szinte úgy érzem magam, mintha rabszolgapiacon lennék.
- És milyen helytállóak a megérzései! Maga valóban a rabom, és most pontosan azon töprengek, hogy milyen célra használjam.
- Esetleg mosogatásra a konyhában? - ironizált Hermione.
- Vétek lenne ezeket a gyönyörű kezeket ilyen alantas munkákra fogni - emelte meg a Nagyúr Hermione egyik kezét.
A férfi leheletfinom érintése a gyűlölet olyan heves hullámát ébresztette föl az asszonyban, hogy szinte fuldoklott. Voldemort hozzáért... Az undor végigfutott a nő gerincén, megrázkódott tőle. A Nagyúr persze észrevette ezt, és azt az igyekezetet is, amivel az asszony uralkodni próbál magán.
- Kezdem érteni... - mondta Voldemort. - A szépsége, az esze, az önuralma hosszú távon olyan hatással lehet a férfiakra, hogy akármire készek, csakhogy birtokolhassák magát.
Hermione birokra kelve a hányingerével kényszeredetten felnevetett:
- Soha nem tapasztaltam, hogy ilyen csábító szirén lennék, mint amilyennek maga most beállít.
Voldemort nem foglalkozott ezzel a megjegyzéssel. Továbbra is az asszonyt fürkészve mintegy magának dünnyögte:
- Áraszt valami bomlasztó erőt. Igen... A szépsége romboló... Ideális!
- Micsoda ideális? - kérdezte Hermione gyanakodva, és hogy a férfi nem felelt, csak továbbra is bámulta őt, rászólt: - Lord Voldemort!
- Igen - mondta a Nagyúr, mintegy magához térve. Rámosolygott az asszonyra, nagyjából úgy, ahogy a farkas mosolyogna a bárányra. - Megtaláltam a célt, ami hozzám vezérelte.
- És mi az?
- Nos, kedvesem, maga lesz LADY VOLDEMORT!