- Mi a gond, Lucius? Olyan megkövülten bámulsz rám.
- Semmi, uram, csak...
- Ki vele, mi bánt?
- Csak az, hogy... az imént azt hittem, megölsz, Nagyuram.
Voldemort éles pillantást vetett a főemberére.
- De hiszen nem az minden vágyad, hogy az életeddel engem szolgálj? - kérdezte hidegen.
- De igen, Nagyuram - sietett a válasszal Lucius.
- Életeddel vagy akár haláloddal?
- Halálommal is, ha úgy látod jónak, Nagyuram - hajtotta meg a fejét Malfoy.
- Hát akkor mi a gond? - vonta fel a szemöldökét Voldemort. - Nem vagy-e minden pillanatban készen arra, hogy feláldozd magad értem?
- De igen, Nagyuram.
- Nem! - csattant fel élesen Voldemort. - Egyáltalán nem vagy készen rá! Elpuhultál! Tunya lettél! Tespedt öregapó lettél, Lucius! NAGYPAPA lettél!
- Nem, uram...!
- Elszoktál a harctól, Lucius! - vágott a szavába keményen Voldemort. - Pedig a háború még nem ért véget! Még ott vannak a fehér mágusok. Mit gondoltál, örökre illegalitásban akarnak majd élni? Csak úgy, kedvtelésből tűntek el a szemünk elől, és vittek magukkal muglikat is? Felháborító, hogy minden kémtevékenységünk csődöt mond, amikor ki akarom deríteni a rejtekhelyüket! Vagy komplett idiótákkal vagyok körülvéve, vagy pedig az ellenség elképesztően ügyes.
- Nagyuram, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk...
- De ez nem elegendő! - emelte meg a hangját Voldemort. Szinte már kiabált. - Úgy is mondhatnám, hogy siralmasan kevés! Fel tudod fogni, Lucius, mekkora jelentősége van annak, hogy eddig még nem bukkantunk a bázisukra? Két évtizede kutatjuk, és még csak a nyomát sem sikerült felfedezni! Tudod te, mit jelent ez? Azt, hogy valami olyan hatalommal állunk szemben, ami legalább akkora, mint az enyém!
- Arra a férfira gondolsz, Nagyuram, aki elrabolta annak idején a fiamat a rabokkal együtt? - kérdezte halk hangon Lucius.
- Igen, rá - bólintott Voldemort. Komor arccal fel-alá kezdett járkálni. - Ott voltam, láttam, hogy mire képes, és még csak utalásokat sem sikerült kiszednünk az elfogott kémekből, hogy ki ő. Csak annyit tudunk, hogy köré csoportosulnak a fehér mágusok, és azok a muglik, akiket magukkal vittek. Márpedig a hatalomnak van egy fontos jellemzője; még több hatalmat akar. Nem lehetünk nyugodtak, amíg le nem számolunk az ellenséggel az utolsó szálig, mert amíg csak egy marad, addig a fenyegetettség fennáll. Én rendet akarok a birodalmamban! Rendet és nyugalmat! És ha ehhez fel kell áldoznom téged, habozás nélkül megteszem! - fordult szembe Malfoyjal.
Lucius csak a másodperc töredékéig habozott, mielőtt válaszolt volna:
- Mindenben állok a szolgálatodra, Nagyuram!
Voldemort még egy pillanatig komoran nézett farkasszemet a főintrikusával, aztán elmosolyodott, és kezét a vállára tette:
- Lucius! - mondta. - Csak nem képzeled, hogy csak úgy feláldoználak? Túl fontos vagy te nekem, öreg barátom! Túlságosan fontos! Vigyázok rád!
- Köszönöm, Nagyuram!
- De beláthatod - folytatta Voldemort ugyanúgy mosolyogva, - hogy mennyire fontos kiszednem ezt az információt a kölyökből. Úgyhogy ha muszáj, feláldozlak érte.
Lucius arcán alig észrevehetően megrándult egy izom.
- Értem, Nagyuram - felelte elszántan.
- De most még... nem muszáj! Itt van az ideje, hogy találkozz a régen látott fiaddal. Gyere! - karolta át Lucius vállát, és terelte az asztal felé. - Ülj le! Csak kényelmesen!
Egy pálcasuhintással Malfoy elé repített egy pergamentekercset, pennát és tintát.
- Írj egy levelet a fiadnak, Lucius! Írd meg neki, hogy itt van a fia, a TE UNOKÁD, és én elfogtam. Kínozom. Ki akarom végezni. Jöjjön érte!
- Miért, Nagyuram? - kérdezte óvatosan a másik férfi.
- Mert így ketten lennének a kezemben - magyarázta Voldemort olyan arckifejezéssel, mintha egy gyereknek magyarázna magától értetődő dolgokat. - Apa és fia. Mindkettőt sakkban lehet tartani a másikkal, és mindkettő tudja, hogy hol van a bázis.
- Csakhogy mindkettő magid, Nagyuram! - intette Malfoy Voldemortot. Ám az nem ijedt meg.
- Az unokád erős, Lucius, ez vitathatatlan. Csakhogy ez még csupán nyers erő, nem tudja irányítani. Még hosszú évek munkája várna rá ahhoz, hogy igazán veszélyes lehessen számomra. Ami pedig Dracót illeti... köti még a vér-átok. - Azzal felhúzta Malfoy jobb karján a ruha ujját, láthatóvá téve a fehér bőrön a vércseppre hasonlító fekete foltot. A Nagyúr éppenhogy hozzáérintette a mutatóujját, de Lucius ereiben jeges hideg áradt szét. - Vagy elfeledted? Itt van a jele hármunk szerződésének. Ilyen jelet hord Draco is, bármerre is jár, és ilyet hordok én is. Ha ellenem támadna, téged ölne meg, Lucius. Mit gondolsz, megkockáztatná ezt?
- Nem tudom, Nagyuram. - Malfoy hatalmas önuralommal leküzdötte az ingerét, hogy lenyelje a torkában keletkezett gombócot. - Lehet, hogy a fiát fontosabbnak tartaná az apjánál.
- Ha a fiú közvetlen életveszélyben volna - vágta rá Voldemort. - Akkor igen. Akkor halott lennél, Lucius. De ha csak fenyegetve lesz a fia... Nem. Ezek a fehér mágusok rettenetesen kiszámíthatóak. A fennkölt, nemes érzelmeik nagyon sebezhetővé teszik őket. Hidd el, Lucius, nem lesz semmi komoly bajod. Megmondtam, hogy vigyázok rád!
- No és hogyan kapja meg Draco ezt a levelet? Már eddig is próbálkoztunk hasonló módszerrel a bázisukra bukkanni, de még sohasem jártunk sikerrel.
- Most azonban VALÓSÁGOS tartalma lesz a levélnek, hiszen tényleg megkínoztam a fiút - felelte cinikusan Voldemort. - És most nem követjük semmiféle bűbájjal. Menjen csak el a levél oda, ahova kell, mi nem kíváncsiskodunk, hogy hova. Mi csak Dracót fogjuk várni tárt karokkal.
- És ha ez a módszer sem válik be? - kérdezte Malfoy.
- Nos, ebben az esetben még valóságosabbá tesszük a tartalmat - villant nagyot Voldemort szeme. - Megölöm a fiút.

*

Lucius Malfoy fáradtan vonult vissza az öltözőszobájába. Ennél nehezebb vacsorája már régen volt. Igaz, a kölyök meglepően jól viselkedett, de azért a diplomáciához még nincs sok érzéke. Lucius megjegyezte magában, hogy nem árt majd egy-két alapvető dologra felhívnia a figyelmét. Olyanokra például, hogy halálfalókkal vacsorázva nem ajánlatos pocskondiáznia a halálfalókat, és az is meglehetősen ártalmas szokott lenni az egészségre, ha valaki a Nagyurat szemtől szembe "véreskezű diktátornak" vagy "silány Hitler-utánzatnak" titulálja - még akkor is, ha esetleg feltételezhető, hogy a halálfalók többsége nem igazán tudja, ki is volt az a Hitler. Igaz, a Nagyúr egyelőre kedélyesen fogadta a sértéseket, de nagyon valószínű, hogy ez csak átmeneti állapot.
Hajaj! - sóhajtott magában Lucius. - A kölyök NEM ízig-vérig Malfoy. Lucius fogadni mert volna, hogy ha még állna a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Iskola, a jó öreg Teszlek süveg Harryt nem a Mardekárba osztaná. A Mardekárba, ahová pedig eddig családjuk minden egyes tagja járt. Ahová a Teszlek süveg a csavaros eszűeket, a különlegesen tehetségeseket tette...
Nem. Lucius ugyan nem rendelkezett a Teszlek süveg képességeivel, mégis a zsigereiben érezte, hogy a fiú a Griffendélbe került volna. Ahová a bátornak kikiáltott meggondolatlan ostobák jártak. Olyanok, mint például Harry Potter...
Egek! Egy griffendéles a Malfoy családban! - csóválta meg Lucius a fejét. Aztán rögtön ki is javította magát: - Kettő. Hiszen az anyja is griffendéles. Istenem... Milyen mélyre süllyedhetünk még?
Lucius kioldotta a csokornyakkendőjét, öltözőasztalára tette a mandzsetta gombjait, és szórakozottan belepillantott a tükörbe. Lassan tudatosult csak benne, hogy a tükrön ott van a jel: a keretet díszítő faragott sárkányok fejei mind a tükör belseje felé fordultak.
- Eredj aludni - mondta az inasának. - Ma már nincs szükségem rád.
Az inas a meglepődés minden jele nélkül kívánt jó éjszakát és távozott. Nem ez volt az első eset, hogy a gazdája magányra vágyott.
Lucius meglazította az inge nyakát.
- Kijöhetsz - mondta a tükörnek.
A hatalmas, földig érő tükör oldalra fordult, és kiderült, hogy valójában egy ajtó. Az ajtóban pedig Draco állt.
- Máris megkaptad a baglyot? - kérdezte tőle Lucius.
- Miféle baglyot? - nézett értetlenül Draco, miközben belépett az öltözőszobába.
- Amit ma délután írtam neked. - S hogy a fia még mindig értetlenül meredt rá, folytatta: - A Nagyúr ötlete volt. Hogy írjam meg neked, itt van Harry, és ő kínozza, meg ki akarja végezni.
- És tényleg kínozza? - lépett előre nyugtalanul Draco.
- Próbálta, de nem bírt vele.
- Akkor meg miért kellett ilyeneket írnod?
- Hogy téged idecsaljon vele.
- Hát itt vagyok - húzta el egy kiismerhetetlen fintorra a száját Draco.
- Hm... Tényleg. ITT vagy, és nem a te szobádban.
- Miért kellene a szobámban lennem?
- A Nagyúr oda akart irányítani. Azt az útvonalat kellett szabaddá tennem, hogy oda hoppanálj. Persze ott meg mindenféle bűbájokat helyezett el, hogy csapdába ejtsen, meg hogy azonnal értesüljön róla, ha odaérkeznél.
- Nem kaptam baglyot - ingatta a fejét Draco. - De ez nem is csoda. Ez a bagoly ugyanúgy el fog kallódni, mint a többi. Ti nem írhattok nekünk.
- Én tudom, de a Nagyúr azt hitte, hogy ez összejön. Mindegy, a lényeg, hogy itt vagy.
- Itt, de nem sokáig. Felkapom Harryt, és már megyünk is.
- Ha az ilyen egyszerű volna...! Hogy engedhetted ide a kölyköt? - fakadt ki Lucius.
- Nem igazán kért engedélyt - mentegetőzött fanyar mosollyal Draco. - Amikor meghallotta, hogy a Nagyúr közel áll az Élet Vizének előállításához, fejébe vette, hogy majd ő megakadályozza.
- Bolond! - csóválta meg a fejét Lucius. - Griffendéles!
- Az - hagyta helyben Draco. - De amit most az anyjától kap, azt nem teszi zsebre! Remélem, egy életre megjegyzi, hogy mi a különbség bátorság és botorság között.
- Nem tudod elvinni - mondta fáradtan Lucius.
- Miért? Elvitte innen a Nagyúr? - kérdezte Draco. Tudta, hogy amíg a gyerek a Malfoy-kastélyban van, nagyobb védelmet élvez.
- Nem, itt van, de kezet adott a Nagyúrnak arra, hogy két hétig itt is marad.
- Micsoda?! - hördült fel Draco.
- Még a kastély falán sem léphet túl. Itt benn ugyan azt csinál, amit akar, de ha elmegy...
- Akkor?
- Akkor anyád és én meghalunk - fejezte be kifejezéstelen hangon Lucius.
Draco mély levegőt vett, hogy lecsillapítsa magát. Tisztában volt vele, hogy Harry nagy szíve nem viselné el, ha bárkinek is ártana. Inkább vállalná a halált, semhogy miatta haljon meg akárki, hát még a nagyszülei! Két hétig hát itt lesz, ahogy a Nagyúr akarta.
De miért akarta? Őt, Dracót akarta elkapni. Abból, amit az apja mondott, ez egyértelműen következik. Márpedig... az nem lenne egészséges. Egyszer el tudott menekülni előle, de nagyon jól emlékezett rá, hogy hiába bír ő maga is magid erővel, a Mester segítsége nélkül bizony ott maradt volna a Nagyúr karmai között.
És most nincs itt a Mester.
Valamit tenni kellene, de mit?
- Egyébként - szólalt meg Lucius - attól függetlenül, hogy kissé kótyagos a feje, egészen helyes kölyök.
- Ugye? - villantott egy mosolyt az apja felé Draco.
- És szörnyen hasonlít rád. No meg persze rám is - húzta ki magát önkéntelenül is Lucius. - Jó kiállású kölyök.
- És okos is - büszkélkedett Draco. - A legokosabb fiú a faluban.
- Szerintem meggondolatlan - vélte Lucius.
- Jó, most az volt. De emlékezz rá, apám, én milyen voltam az ő korában? - védte Harryt Draco.
- Eltekintve a Hermione-ügyedtől... Sokkal megfontoltabb voltál - hűtötte le az apja.
Draco elmosolyodott.
- Hermione nem "ügy" nekem, apám, hanem az életem.
Lucius megpróbált ellenállni az ingernek, de végül csak vissza kellett mosolyognia Dracóra.
- Tudom - mondta. - Lassan majdcsak feldolgozom.
- Mintha nem tetted volna már meg... Na és anya? Ő mit szólt Harryhez?
- Kisebbfajta sokként érte a gyerek felbukkanása. De aztán meg... Tudod, milyenek a nők. Agyon fogja dédelgetni. Meglásd, hiába telik le az a két hét, Harry utána sem akar majd hazamenni, annyira hozzászokik a nagyanyja kényeztetéséhez.
- Márpedig haza fog jönni - komorodott el Draco. - Bár csak már ott tartanánk...! Fogalmam sincs, mit tegyek!
- Ugye eszedbe sem jut besétálni a Nagyúr csapdájába? - kérdezte komolyan Lucius.
- Természetesen nem. De ha nem találok ki valamit, a Nagyúr képes, és végez Harryvel.
- Hát akkor vidd el őt!
- Apám! - méltatlankodott Draco.
- Komolyan beszélek! Fogd a fiad, és menjetek haza!
- De akkor a Nagyúr titeket öl meg!
- Ne foglalkozz velünk! Ti most fontosabbak vagytok, mint mi!
Draco fürkészve nézett az apja arcába. Lucius megragadta a vállát.
- Draco! Nincs más választásod! - mondta nyomatékosan.
Draco azonban megrázta a fejét.
- Mindig van más választás. Két hetünk van rá, hogy kitaláljuk, mi az.
- Draco!
- Nem, apám! Amíg akad egyetlen kósza reménysugár is, nem dobom az életeteket csak úgy oda!
- Nincs már remény...
- De van! Nem azért kerültünk annak idején a Mardekárba, mert nem tudunk kiutat találni reménytelen helyzetekből. Most is megtaláljuk a megoldást.
- Én nem bízok ebben...
- Fáradt vagy, apám - fogta meg az apja karjait Draco. - Feküdj le és pihend ki magad. Holnap friss fejjel másképp látod majd te is a dolgokat.
- És te?
- Magam is keresek egy szobát és lepihenek, csak előtte megnézem Harryt.
- Beszélni akarsz vele?
- Nem. Azt hiszem, most jobb, ha ő nem lát engem.
- Rendben van. Narcissa maga mellé szállásolta el, a te volt gyerekszobádba.
Draco a szemét forgatta.
- Tán még a játékaimat is megmutogatta neki?
- Szerencsédre erre még eddig nem volt alkalma - vigyorgott Lucius. - De talán majd holnap!
Draco halkan felnyögött. Lucius vigasztalóan megveregette a vállát.
- Majdcsak eltelik ez a két hét, fiam! Most azonban azt hiszem, neked is jobb, ha elteszed magad holnapra!
Draco már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor átható búgás verte fel a kastély csöndjét.
A két férfi egymásra nézett.
- Behatoló! - kiáltották egyszerre. Mindketten az ajtó felé rohantak, de Lucius megtorpant.
- Te nem jöhetsz! - kapta el Draco karját.
- És ha a mieink közül valaki? - kérdezte a fia.
- Te most akkor sem tehetsz semmit - jelentette ki határozottan Lucius, majd otthagyva Dracót kisietett az ajtón.
Alig ért ki a folyosóra, szinte belebotlott Voldemortba.
- Lehet, hogy máris elkaptuk a legyecskénket? - kérdezte a Nagyúr Luciust.
- Nem hinném, Nagyuram - felelte az. - Behatolót jelez a hang, de ez nem Draco szobájából jön, hanem kintről.
- Kintről? Ki lehet az?
- Nem tudom, de ha velem tartasz, rövidesen meg megtudjuk, Nagyuram!
Ám alig tettek két lépést, Harry robbant ki a folyosóra.
- Mi ez? - szegezte a férfiaknak a kérdést.
Lucius menet közben vetette oda:
- Behatoló. Nem tudom, kicsoda, de engedély nélkül próbált bejutni, és most csapdába esett. A külső kapunál van, tehát teljesen idegen. Többet egyelőre én sem tudok.
- És mit teszel vele? - kíváncsiskodott Harry utánuk loholva.
- Majd ha megtudom, kicsoda, eldöntöm azt is - mondta Lucius.
- Eldöntjük együtt - helyesbített Voldemort.
- Úgy van - bólintott Lucius.
Többet nem beszéltek, csak felgyorsították a lépteiket. Kiérve az épületből beigazolódott Lucius feltevése; a külső kapu mellett zöld fény villózott a csapda fölött. Ahogy közeledtek hozzá, a búgás szinte elviselhetetlen mértékben felerősödött, ezért Lucius egy pálcaintéssel elhallgattatta. Végre odaértek a csapdához, ami valójában egy karókkal megtűzdelt verem volt. A betolakodónak nem sok esélye lett volna, ha nagy és kövér, vagy ha nem bír megkapaszkodni valami csodával határos módon a verem szélében. De nem volt se nagy, se kövér, és kapaszkodott. Igaz, egyre vészesebben csúszva, ujjait hiábavalóan újra és újra a földbe vájva, de kapaszkodott. Harry nem is látta először az arcát, mert Lucius és Voldemort eltakarta előle, de aztán arrébb lépett, és a behatoló kikerült a két férfi takarásából.
Harry levegő után kapkodott. Ez az ismerős fejforma... A hollófekete hosszú fürtök... A karcsú, vékony ujjú kicsi kéz... Uram, segíts! Ez nem lehet! Ám ahogy a behatoló ismét megcsúszva nyöszörögve felkapta a fejét, már biztos volt a dolog.
Harry mindenről elfeledkezve odaugrott, és elkapta a verembe csúszó Alice Piton kezét.