Dracónak nem sok ideje maradt, hogy megkeresse Harryt, hiszen készülődnie kellett a grillpartira is. Körbenézett a ház körül, megkérdezte a környékbeli gyerekeket is, de senki nem tudott semmit arról, hogy a fiú hol tartózkodik. Dracóban valami kellemetlen érzés keletkezett, de igyekezett nem venni róla tudomást.
Persze a készülődés hazacsalogatta a gyerekeket, a sajátjaikat - kivéve Harryt - és a szomszéd gyerekeket is, s ha már a gyerekek ott vannak, át-átnéznek a szomszédok is - hiszen amúgy sincs kerítés -, aztán jönnek a szomszédok szomszédai, meg azoknak a szomszédai... hamarosan ott nyüzsgött a fél falu.
Ez persze nem érte Malfoyékat készületlenül, régi szokás volt ez a faluban, és tavasztól őszig jó alkalom is arra, hogy a kis közösség estéről estére összegyűljön hol itt, hol ott, és ha éppen nem akartak sehol sem partit adni, még mindig ott volt a falucska főtere, ahol esténként meggyújthatták a tábortüzet. Ki ezt hozott, ki azt, soha senkit nem tett még tönkre az efféle vendéglátás, már csak azért sem, mert a nagyobb vadászzsákmányokon és a termésen is meg szoktak osztozni, tehát nagyjából egyenlően volt gazdag - vagy szegény - minden család.
Malfoyék tehát nem lepődtek meg azon, hogy Pitonék mellett sikerült a falut is vendégül látniuk, de az első, ünnepélyesen fogadott vendégeik Pitonék, no és a Mester voltak. Így mindenki láthatta, hogy a két család között semmiféle viszály nincs, és ha mégis lenne, a Mester jelenléte akkor is elsimítaná.
A húsok megsültek, a szörpök fogytak, a hangulat emelkedett. Hamarosan előkerültek a zeneszerszámok is, és kezdetét vette az igazi mulatság.
Csupán egyetlen ember nem érezte jól magát: Draco Malfoy. Egész este nem látta Harryt. Tulajdonképpen azóta nem, mióta a fiú kirohant a kunyhóból. Nem csak a hivatalos üdvözlésnél nem volt jelen, hanem egyébként sem. Sem a vacsoránál, sem a táncnál, se velük, a családjával, se a barátaival, se sehol. Hol lehet? Lassan éjfél...
Nyugtalanságát leplezve megkereste Josh-t. Látta, hogy a fiatalember egy kisebb, fiatalokból álló társaságban áll. Sikerült felhívnia a figyelmét magára, a fejével intett neki, hogy szeretne kettesben beszélni vele. Josh szerencsére elértette a néma invitálást, elindult a felé a kis árnyas hely felé, ahová még elért a tábortűz fénye, de a többiek nem hallhatták, mit beszélnek.
- Nem láttad Harryt? - kérdezte Draco.
- Délelőtt óta nem - felelte csodálkozva az ifjú.
Draco összeráncolta a homlokát, ez persze Josh figyelmét nem kerülte el.
- Te mikor láttad utoljára? - kérdezte.
- Ebéd után. Volt egy... beszélgetésünk.
- Apádról? - mozdult meg nyugtalanul Josh.
- Honnan tudod? - kérdezte Draco.
Josh ajka egy pillanatra megremegett, de gyorsan erőt vett magán.
- Azzal jött délelőtt - mondta -, hogy kihallgatta a beszélgetésedet apámmal, és hogy a fejébe vette, hogy ő meg én fogjuk megállítani a Nagyurat.
- Igen, ezt sejtettük. Az anyja le is szidta, hogy verje ki a fejéből ezt az ostoba gondolatot.
- Ezzel én is próbálkoztam. Csakhogy szemmel láthatóan nem túl sok sikerrel. Azt tervezte, hogy a nagyapjától kér segítséget.
- Jaj...
- Nem akartam beleavatkozni a dolgaitokba, Draco, de célozgattam rá, hogy esetleg a nagyapja mégsem az a jóságos nagyapó, mint ahogy ő azt képzeli.
Draco halkan felmordult.
- A dolog szöget üthetett a fejében - folytatta Josh -, mert követelte, hogy mondjam el, amit tudok, de erre nem voltam hajlandó. Ez mégiscsak a ti ügyetek. Erre elment, és én ekkor láttam utoljára.
Draco hallgatott.
- És ti? - faggatta óvatosan Josh. - Mi volt azon a... beszélgetésen?
Draco egy pillanatig habozott.
- Amikor a professzorral beszélgettem a Nagyúrról - bökte ki végül -, láttam, hogy valaki elmegy az ajtó előtt, csak nem tudtam, ki volt az. Ám amikor Harry nekem szegezte a kérdést, hogy a nagyapja halálfaló-e, azonnal tudtam, hogy csak ő lehetett. Amikor rákérdeztem, nem is tagadta. Aztán egy kicsit elterelődött a figyelem róla, mert Hermionénak addig még nem mondtam, amit megtudtam...
- Nem mondtad meg azonnal Hermionénak? - vágott a szavába döbbenten Josh. - Nem mondtad meg a vezetőknek?
- Nem - állta a tekintetét Draco. - Csak a Mesternek.
- Tehát a baj tényleg olyan nagy, mint ahogy Harry felvázolta - mormolta szinte maga elé Josh, aztán felkapta a fejét. - Gondolod, hogy Harry átment?
A sötétben is lehetett látni, ahogy az egyébként is fehér bőrű Draco elsápad.
- Nem akarok erre gondolni.
- De hát akkor hol lehet?
- Nem tudom. Bárhol, csak ott ne!
- Draco! Ezt sajnos nem a kívánságokon múlik. Utána kell járnunk.
- Csak a Mester tudja megállapítani, hogy kik mentek át a kapun.
- Akkor azonnal beszélnünk kell a Mesterrel.
- Nem - emelte fel a fejét az idősebbik férfi. - Csak nekem. Ez a mi ügyünk.
Azzal sarkon fordult és otthagyta Joshuát, amikor az éppen szólásra nyitotta volna a száját.
A Mestert félrevonni már távolról sem volt olyan egyszerű, mint Josh-t, mert a Mester körül mindig sokan tartózkodtak. Ráadásul Hermione már hiányolta a férje társaságát, ezért mihelyt Draco odaért hozzájuk, belekarolt. A férfi nem akart feltűnést, de úgy érezte, a dolog nem tűr további halogatást sem. Ha igaz, amitől retteg, Harry már legalább hét-nyolc órája odaát tartózkodik. Most mit tegyen?
- Harryt nem láttad? - fordult felé Hermione. - Délután óta eltűnt.
Bár az asszony halkan tette fel a kérdését, a mellettük álló Piton meghallotta.
- Alice? - kapta fel a fejét a professzor.
- Igen, apu? - válaszolt a lány pár lépéssel távolabbról.
Hermione sejtette, miért kezdte el a professzor rögtön keresni a lányát, de ha már amúgy is itt volt Alice, őt is megkérdezte:
- Nem tudod, hol van Harry?
Piton ugyan rosszallóan összehúzta a szemöldökét, de a felesége, aki meghallotta Hermione kérdését, csodálkozva mondta:
- Miért? Hova lett Harry?
- Nem tudom - válaszolta Hermione. - Délután óta nem láttam. Talán Alice...?
- Én tegnap óta nem láttam - rázta a fejét a lány.
- Meglehet, hogy egy másik lánnyal bújt ma el - jegyezte meg gúnyosan, de halkan a professzor, ám mégis mindnyájan hallották.
Hermione ingerülten kapta Piton felé a fejét, de ekkor közbeszólt Joshua, aki a maga lassabb lépteivel csak most ért oda:
- Attól tartok, sokkal veszélyesebb találkára indult.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Hermione.
Draco Joshua felé intett, hogy hallgasson, de Hermione észrevette a mozdulatot.
- Már megint mit titkolsz előlem? - vonta kérdőre a férjét.
- Semmit, drágám! - mentegetőzött Draco. - Semmit!
- Semmit? - Az asszony végigmérte a férjét. - Márpedig nekem igenis úgy tűnik, hogy titkolsz valamit. Ki vele, mi az?
- Képzelődsz, szívem - hárította el a kérdést a férfi mosolyogva.
- Draco! - szólt közbe Joshua. - Erre most nincs idő!
- Ne avatkozz bele! - sziszegett rá Draco, és arcán nyoma sem volt az iménti mosolynak.
- Mibe? - kérdezte a Mester.
Draco leszegte a fejét, de helyette Joshua felelt:
- Alapos okunk van feltételezni, hogy Harry átment.
- Hova? - kérdezte értetlenül Zelda.
- A másik világba. Meg akarja állítani a Sötét Nagyurat.

*

Pálcák fénye világította meg azt a kis ösvényt, amelyen hajnalban Harry Malfoy baktatott fel kedvenc pihenőhelyére. Ám a most jövők nem álltak meg a párkánynál, továbbmentek a hegy teteje felé, egyenesen egy szinte észrevétlenül megbújó barlangba. Mindnyájan ismerték már ezt a barlangot, ez kötötte össze téren és időn keresztül a Földet, ahol jelenleg a Sötét Nagyúr és bandája az úr, és ezt a békés kis helyet, ahol maroknyian megbújhattak. Mindannyian ismerték, mert mindannyian így kerültek ide, a faluba, de csak nagyon kevesen mentek vissza a Földre. E kis csoport tagjai közül azonban - Josh kivételével - mindenki megjárta oda-vissza az utat.
A Mester egészen közel lépett ahhoz a kis kiszögelléshez, amelyből indulni szoktak. Kezét felemelte, mintegy elhúzta a kis terem bejárata előtt.
- Igen - mondta. - Harry itt volt.
- Az ostoba kölyök - morogta Piton a fogai között.
- Nem kölyök már, Perselus - szólt hátra a Mester. - Hiszen az Átjáró átengedte.
Na igen... A barlangot eleve nem volt könnyű megközelíteni, illetéktelen pedig meg sem találta a bejáratát - hacsak meg nem törte a védővarázslatot -, átlépni pedig csak közéjük tartozó felnőtt léphette át. A falubeliek nyugodtak lehettek, hogy gyermekeik véletlenül sem tévednek abba a másik, sötét világba, mert az Átjárót védő varázslatok nem engedték át őket. Az, hogy Harry átjutott, egyben azt is jelentette, hogy az Átjáró nem tartotta már gyereknek. Nem mintha ez a tény megnyugtatta volna az anyját. Hermione elszántan lépett közelebb a beugróhoz, Draco alig bírta elkapni a karját.
- Hova mész? - kérdezte a férfi.
- Hova mennék? - csodálkozott rá Hermione, mintha Draco nyilvánvaló dologra kérdezett volna rá. - Harry után.
- Nem mész sehova - jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrően.
- Már hogy az ördögbe ne mennék - ellenkezett Hermione. - Harry az én fiam.
- Meg az enyém - válaszolta Draco. - De a mi gyerekünk Lizzy és Mary is, akik magukra maradnának, ha te is jönnél. Ővelük mi lesz, ha minket érne valami?
- Ne gyere nekem ezzel, Draco Malfoy! Egy nyugodt percem nem lenne, ha nem mennék Harry után, ezt te is tudod!
- Majd megnyugszol, ha visszahoztam. Nekem viszont könnyebb lesz apámnál, ha tudom, hogy te meg a lányok biztonságban vagytok.
- De...
- Nincs de! - mondta szigorúan Draco. Most nyoma sem volt rajta az engedékenységnek, ami máskor annyira jellemezte a feleségével szemben. A családfő szólt az asszonyához - és kijátszotta a legjobb aduját: - Te is tudod, hogy egy várandós nőre vigyázni ilyen veszélyes akció közben nem éppen a legszerencsésebb dolog.
- Várandós? - csapott le az információra a Mester. - Sajnálom, Hermione, de szó sem lehet arról, hogy átmenjél.
- De Mester...!
- Nem nyitok vitát - mondta a Mester, és ahogy mondta, abból Hermione kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy nincs apelláta. - Itt maradsz.
Draco indult volna, amikor Josh hangja megállította:
- Veled megyek!
- Azt már nem! - csattant fel a Professzor.
- Valóban jobb, ha maradsz - előzte meg Joshuát Draco. - Én apámhoz megyek. Nekem ott semmi bajom nem esik, de a te védelmedet nem tudom garantálni.
- Mégis... - válaszolta Josh. - Valahogy az az érzésem, hogy elkelne neked egy kis segítség.
- Ha így lenne, mindenképpen értesíteni foglak benneteket - mosolygott rá a férfi, mintha nem életveszélyes kalandra, hanem valami kellemes túrára indult volna, aztán átlépett az Átjárón.
- Légy óvatos! - intette a Mester.
Draco csak egy főbiccentéssel válaszolt, aztán felemelte a jobbját, ezzel búcsúzva el a többiektől, miközben a tekintete Hermionéra tapadt.
Fellobbantak a lángok, és mire elültek, Dracónak hűlt helye volt.
- Gyere! - ölelte át Hermione vállát a Mester. - Ne aggódj, Draco már nem először járja meg ezt az utat.
- De Harry igen - nézett fel rá az asszony sápadtan.
- Megtalálja - mondta a Mester olyan magabiztossággal, mintha olvasna a jövőben. És ki tudja? Lehet, hogy tényleg olvas... Hermione sóhajtott egy nagyot, aztán beletörődően hagyta, hogy a Mester kifelé irányítsa a barlangból. A két Piton követte őket.
Egyikük sem vette észre, hogy egy árnyék bújik ki a bokorból, ami mellett elhaladtak, és a barlang felé veszi az irányt.

- Nos? Megtaláltátok? - faggatta őket Zelda, amint megérkeztek.
- Átment - válaszolta Perselus, és a szája csücskében megjelenő vonás arról árulkodott, hogy meg van a véleménye az ifjabbik Malfoy értelmi képességeiről, aki ilyeneket tesz. Zelda azonban aggodalmasan tördelte a kezét.
- Édes istenem! Remélem, Hermione minél előbb megtalálja, mielőtt valami baja esnék...
- Draco találja meg. Hermione gyermeket vár, nem engedték, hogy átmenjen.
- Tényleg? Na, végre egy jó hír is a sok rossz között - derült fel egy pillanatra az asszony. - Dracónak meg van már gyakorlata, hogyan rejtőzhet el odaát a kíváncsi szemek elől.
- Na igen - húzta el a száját a professzor. - Bár ha jobban odafigyelt volna a fiára, akkor most nem lenne kénytelen kockáztatni.
- Ugyan, Perselus! - feddte Zelda. - Draco Malfoyt senki sem vádolhatja azzal, hogy ne figyelne oda a gyerekeire!
- Na igen... Csak éppen Harry így magid, meg Harry úgy magid... Szabályszerűen beledöngölték annak a gyereknek a fejébe, hogy ő milyen különleges!
- Egyszerűen csak büszkék rá - jelentette ki Zelda meggyőződéssel.
- Hát erről beszélek!
- De hiszen mi is büszkék vagyunk Josh-ra! Ők miért ne lehetnének azok Harryre?
- Csakhogy Josh-nak meg sem fordul a fejében, hogy majd ő állítja meg a Nagyurat! Magid, de nem elbizakodott, mint ez a kis nyikhaj.
- Neked inkább az a bajod, hogy még mindig a tegnapi harag szól belőled - nézett Piton szemébe az asszony. - Korábban kifejezetten kedvelted Harryt.
- Soha nem voltam tőle úgy elájulva, mint ti.
- Érdekes kifejezés, de ha már ragaszkodsz hozzá, nos, akkor igen, mi mindnyájan el vagyunk ájulva Harrytől - mosolyodott el Zelda. - Én is, Joshua is és Alice is.
A professzor felhorkantott, és látszott rajta, hogy most valami igen-igen csúnya kívánkozott a nyelve hegyére, de felesége szemébe nézve az utolsó pillanatban mégis csak annyit kérdezett:
- Alice lefeküdt már?
- Alice? - csodálkozott az asszony. - Hiszen veled volt, nem?
- Velem?!
Összenéztek és egyszerre mozdultak. Perselus volt a gyorsabb, ő ért hamarabb a lány szobájához. Felrántotta az ajtót, az ágyhoz lépett. Közben pedig már előrántotta a pálcáját, és kis lángocskát varázsolt rá, ami elegendő fényt adott ahhoz, hogy lássa az ágyat...

*

- De apa! Hiszen maga a Mester állapította meg, hogy Harry igenis átment az Átjárón! - próbálta Josh hiábavalóan megfékezni az apját.
- A Mester tévedett! - ordította Piton. - Az egész csak azért volt, hogy ismét próbálkozhasson Alice-nél! De most nem ússza meg! Esküszöm, hogy most szíjat hasítok a hátából! Előkerítem, ha a föld alá bújtak is!
- De mi van, ha ő is átment, Perselus? - kérdezte Zelda falfehéren.
A professzor arcszíne sem volt élénkebb, mint a feleségéé, amikor felé kapta a fejét.
- Nem ment át - préselte ki magából a határozottnak szánt kijelentést. - Alice-nek van annyi esze, hogy nem ment át.
- És ha mégis?
- Nem! - rázta meg a fejét Piton. - TUDOM, hogy nem ment át! Itt bujkál valahol azzal az átkozott kölyökkel! Meglátod! De én elkapom őket, és kitekerem a nyakát!
Nem részletezte, hogy kinek a nyakát óhajtja kitekerni. Ellenben a dühkitörés után sarkon fordult és kirobogott a házból. Zelda utána nézett, és látta, hogy a nagy ordítozásra már többen összegyűltek a ház előtt. Piton ezekhez az emberekhez lépett, beszélt hozzájuk valamit, mire az emberek elindultak kétfelé válva. Ismét hozzáláttak a kereséshez, ugyanúgy, mint előző éjjel.
Zelda utánuk bámult. Az agya kiürült, a gyomra remegett az aggodalomtól. Egyszer csak egy kezet érzett a vállán. Josh volt az.
- Anyu - nézett a szemébe a fiatalember. - Ugye, te sem hiszed, hogy itt bujkálnának?
Zelda érezte, miként zsibbad el a szája is attól a rettenettől, ami ezután vár rá. Nem tudott szólni, így hát némán bólintott.
- Átmentek mindketten - folytatta Josh. - Harry magid, de Alice...
Zelda elborzadva kapta fel a fejét, elértve a ki nem mondott dolgokat. Remegő kézzel érintette meg a fia mellkasát. Josh megfogta az anyja kezét, és megcsókolta.
- Visszahozom - mondta. Nyomott az asszony arcára még egy puszit, majd sietős léptekkel kifordult a házból.
Zelda bénultan állt az ajtóban még sokáig, hasztalanul küzdve a rémülettel, mely kíméletlen erővel szorongatta a torkát és a szívét is.

*

- Perselus! Nincsenek itt! Vedd már végre tudomásul! - Remus Lupin hangja egyszerre volt kérlelő és utasító is.
Piton mintha nem is hallotta volna a barátját, megszállottan kutatott tovább. Már mindenki abbahagyta a keresést, és csak bámulták az apát, aki tébolyultan, ám hiábavalóan kereste a lányát minden fa, minden bokor mögött.
- Perselus! Gyere vissza a faluba! - fogta meg Lupin a vállát.
Piton lerázta a kezét.
- Perselus...!
- Perselus! - szólalt meg egy női hang. Zeldáé.
Ezt már nem tudta a professzor nem tudomásul venni. Vonakodva egyenesedett fel. Úgy nézett az asszonyra, mint aki tudja, hogy most valami retteneteset fog hallani, bár nem akarja, semmi szín alatt nem akarja.
Ám mielőtt az asszony megszólalhatott volna, mozgolódás támadt. A Mester jött Hermionéval, őelőttük nyílt meg a tömeg.
- Mi történt? - kérdezte mély hangján a Mester egyikükről a másikukra pillantva. Zelda és Perselus még mindig egymást nézték, Lupin eleinte tanácstalanul hallgatott, de amikor végre rászánta magát a beszédre, Zelda mégiscsak belefojtotta a szót:
- Alice eltűnt.
- Alice? - kapta fel a fejét Hermione. - Már megint?
- Harry után ment - mondta a másik asszony anélkül, hogy tekintetét elszakította volna a férje tekintetétől.
- De hiszen Harry ÁTMENT!
- Alice is.
- De akkor... miért itt keresitek? - kérdezte megrökönyödve Hermione.
- Mert Perselus... eddig nem tudott szembenézni a ténnyel, hogy a lánya ilyen határtalan ostobaságra ragadtatta magát - felelte Zelda megkeményedő vonásokkal, de a hangja közben enyhén megremegett.
- Nem! - üvöltött fel Piton, mint egy sebzett farkas. Villogó tekintettel nézett végig a tömegen, mintha azt várná, valaki végre megmondja az igazat, és elismeri, hogy ez a képtelen állítás nem más, mint szemenszedett hazugság. De csak csupa részvétteli, aggódó szempárral találta szembe magát, melyek láttán kihunyt benne a remény utolsó szikrája is. Mintha évtizedeket öregedett volna pár pillanat alatt. Lehajtotta a fejét, és elfordult.
Hermione halálsápadtan ragadta meg a Mester karját.
- Értesíteni kell Dracót, hogy Alice is átment. Azonnal!
- Joshua Alice után ment - sietett Zelda a válasszal, és utóbbi szavaiból meglepő módon nyugalom áradt.
- Micsoda? - kapta fel a fejét a professzor.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Lupin és Hermione is.
- Micsoda? - kérdezte a Mester is, de az ő arca nem megrökönyödést tükrözött. Figyelmesebb szemlélő mintha még mosolyt is láthatott volna rajta. - Joshua is átment? Végre!
- Hogyan? - értetlenkedett Lupin.
A Mester elgondolkodva meredt a távolba.
- Igen - bólintott mintegy magának. - A három magid a Sötét Nagyúr ellen...
- De hiszen Joshua és Harry még gyerekek! - kiáltotta Hermione. - Gyengék még Voldemort ellen!
- Dehogy gyerekek! - mosolygott most már nyíltan a Mester. - És hogy gyengék? Hát éppen itt az ideje, hogy megleljék az erejüket...