- Valahol, valamikor volt egy fiú. Amikor ez a fiú még egészen kicsi volt, olyan kicsi, hogy még járni sem tudott, egy este betoppant hozzájuk a Gonosz. Megölte a fiú apját, aztán a fiúért ment. De a kisfiú anyja a Gonosz elé állt, a saját testével védte a gyermekét. Ezért a Gonosz megölte az anyát is, és utána támadt a gyermekre. Ám az anya önfeláldozása olyan erőssé tette a kisfiút, hogy a Gonoszra hullott vissza az átok, az vált testetlen démonná, a fiún pedig semmi más nyoma nem maradt a támadásnak, mint a homlokán egy villám alakú seb. Tudjátok-e, ki volt ez a fiú?
- Igen! Tudjuk! Harry Potter! - a vékonyka gyerekhangok nagy összevisszaságban válaszoltak a kérdésre, ki ezt, ki azt kiabálta.
Zelda mosolyogva hallgatta a hang-kavalkádot.
- Úgy van! - helyeselt kedves hangján, ami éppen hogy meg bírt küzdeni a gyermekhang-ricsajjal. - Harry Potter!
A tábortűz meleg fénye megvilágította a lelkes kis arcokat. Szinte mind szájtátva figyelték a folytatást, pedig az asszony nem először mondta már el nekik ezt a történetet. Mégis, úgy tűnt, az apróságok nem tudnak betelni vele.
A nagyobb gyerekekkel már más volt a helyzet. Ők távolabb ültek a tűztől, kevesebbet is szóltak bele, látszott, hogy őket már nem köti le annyira a mese. Harry Potter? Voldemort? Hallották már eleget.
Egy tizenöt év körüli lány meg is jegyezte:
- Anyu egyre nagyobb átéléssel tudja ezt mesélni. Színésznek kellett volna mennie!
- Ne beszélj tiszteletlenül róla! - szólt rá a háta mögül szigorúan egy fekete hajú fiatalember.
- Nem vagyok tiszteletlen - védekezett hátrafordulva a lány. - Én csak a tehetségét méltatom!
- Alice! Jobb lenne, ha befognád a szád! - mondta halkan a fiatalember, hogy ne zavarjon másokat, és az Alice-nek szólított lány valóban elhallgatott. De a szeme szemtelenül villant, miközben enyhén felhúzott szemöldökkel ránézett a mellette ülő szőke hajú fiúra. Ám a fiúban most nem lelt cinkosára; Harry Malfoynak szinte szentírás volt, amit Joshua Piton mondott. Valójában Alice is rendkívül tisztelte a bátyját, de azzal is tisztában volt, hogy nagyon is sokat megengedhet magának vele szemben. Ha egy családban az egyszem leánygyermek tizenegy évvel fiatalabb a bátyjánál, akkor az ilyesmi általában természetes.
És most is. Amint Alice visszafordult, Josh arcán a szigorú kifejezés felengedett, mondhatni, szinte ellágyulva nézte húga buksiját. Ha nem az anyjukról lett volna szó, rá sem förmedt volna. De Alice akárkin köszörülheti a csípős nyelvét, csak az anyjukon nem! Ebben a kérdésben mind Joshua, mind az apjuk hajthatatlan maradt. Zelda ugyanis mugli volt. Varázstalan ember.
A tűz körül ülők zöme varázserővel rendelkezett. A nagy háború után, ami a sötét mágusok győzelmével végződött, a fehér mágusok fájdalmasan kevesen maradtak. Esélyük sem volt felvenni újra a harcot Voldemorttal, a Sötét Nagyúrral, aki így immáron az egész Földet hatalmába hajtotta. Uralta a Földet, uralta a muglikat, és irtotta a fehér mágusokat, ha egyszer a nyomukra akadt. Úgy tűnt, hogy a világ és a fehér mágusok sorsa megpecsételődött, amikor szinte a semmiből felbukkant egy varázslatos lény, egy Vigyázó, aki téren és időn át ide hozta őket. Ezen a helyen nem volt más dolguk, mint felkészülni a leszámolásra.
Tizenhét év telt el a háború óta. Ez alatt az idő alatt létszámuk a többszörösére dagadt, részben, mert maguk is szaporodtak, részben, mert muglik is kerültek közéjük, akiknek a gyermeke varázslatos képességekkel rendelkezett. Ha egy mugli családba varázserejű gyermek született, akkor vagy villámgyorsan át kellett őket ide menekíteni, vagy végük lett; a legjobb esetben is csak elvették tőlük a gyermeket, de inkább az volt a jellemző, hogy kiirtották az egész családot a halálfalók, a Sötét Nagyúr elkötelezett hívei. A sárvérűek - és rokonaik - nem érdemelték meg az életet…
A fehér mágusok viszont befogadták őket. Okulva az elmúlt időszak véres eseteiből végre nem kezelték a muglikat alsóbbrendű lényeknek, hanem magukkal egyenrangúaknak, akiknek legfeljebb mások a képességeik, mint nekik, tehát mások a feladataik is. Persze ez a folyamat nem ment minden zökkenő nélkül, de megszületett az elhatározás, és többé-kevésbé sikerült is ehhez tartaniuk magukat - néhány vadhajtástól eltekintve.
Mert a régi, téves beidegződéseket nagyon nehéz kiirtani. Még mindig "mugli"-t mondanak sokszor, noha hivatalosan betiltották ezt a csúfnevet - helyette a "varázstalan" szót illik használni. És még mindig élnek - főleg a gyerekek között - a durva tréfák, amik során varázsló gyerekek aláznak meg varázstalanokat, ha a felnőttek nem figyelnek rájuk eléggé.
Az olyan régi múltú és tekintélyes családnak azonban, mint Pitonék, példát kellett mutatniuk, hogyan élhetnek varázstudók és varázstalanok együtt. Már csak azért is, mert Zelda, az anya nem rendelkezett semmilyen varázserővel. Igazság szerint ez a példamutatás a család tagjainak nem is esett nehezére, köztudott volt, milyen mély szeretet fűzi őket egymáshoz. Joshua olyan gyengéden ragaszkodott az anyjához, amit egy huszonhat éves fiatalembertől ritkán lát az ember - hacsak az a fiatalember nem "anyuci fiacskája". Márpedig Josh nem volt az, ehhez kétség sem férhetett, nemcsak apja külsejét, de erős jellemét is örökölte, és ennek már nem egyszer tanúbizonyságát is adta.
Valójában Alice ugyanúgy kötődött Zeldához, mint Josh, de Alice még csak most közeledett a tizenötödik életévéhez, és sokszor a kamasz lányok szemtelenségével kezelte anyjukat. Érdekes módon Zelda kevésbé vette fel ezeket az eseteket, mint családjuk férfi tagjai. Tudta ő, hogy lányának most gyorsabban jár a szája, mint az esze, nem kell tőle mindent komolyan venni. Majd kinövi. Ám Perselus, az egyébként rendkívül részrehajló Perselus ebben az egy dologban nem ismert tréfát, ha effajta szemtelenségen kapta a lányát, valódi haragra gerjedt, és még szigorú is tudott vele szemben lenni. Csakúgy, mint Josh.
Ezért Alice valóban gyorsan befogta a száját bátyja intelme után, de azt már nehezebben emésztette meg, hogy Harry még egy szemhunyorintás erejéig sem állt mellé. Nem azt várta ő, hogy Harry lenézze Zeldát, dehogy! Hiszen ha ilyesmire kapható lett volna, Alice maga kaparta volna ki a szemét! Csak annyit akart, hogy Harry jelezze, vele van. De Harry nem volt vele. Joshua Piton a köztük levő tízévnyi korkülönbség ellenére is a legjobb barátja és egyben példaképe volt, dehogy szállt volna vele szembe akár egy szemhunyorintás erejéig is! Így hát Alice magában füstölgött tehetetlenül, mindenféle illetlen jelzőkkel illetve bátyját, a világot, no és Harryt.
Egyszer csak felállt, és elindult az erdő felé.
- Hová mész? - kérdezte Harry.
- Sétálok egy kicsit - vonta meg a vállát a csitri.
- Sötétben? - kérdezte Josh.
- Miért ne?
- Alice… - kezdte volna a fiatalember, de Harry a szavába vágott.
- Hagyd! Majd én vele megyek!
- Nem kell, hogy velem gyere! - sziszegte felé a lány.
- Veled megyek - jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrően, és már indult is utána. A lány fújt rá egyet, mint egy macska, aztán hátra sem nézve tovább ment.
Ezek után Josh nem szólt. Az erdő biztonságos volt, semmiféle veszélyes vad nem élt benne, és így, hogy Harry is ott volt, Josh teljes biztonságban tudta a húgát.
Pedig ebben egy kicsit tévedett.
A fiatalok mihelyt kiértek a kis falucskából, azonnal megfogták egymás kezét. Szavak nélkül is értve egymást a folyó felé vették útjukat, és amikor rátaláltak arra a sziklás alkotta kis barlangszerűségre, amit nemrég fedeztek fel, azonnal bevették magukat. A nyílást bokrok rejtették el az avatatlan szemek elől, így nem kellett attól tartaniuk, hogy illetéktelenek fedeznék fel rejteküket. Ha akarták volna, bámulhatták volna a csillagokat is, mert a szabad ég tekintett le rájuk, de a fiatalok sokkal nagyobb érdeklődéssel fordultak most egymás ajka, mint a csillagos ég felé. Hamarosan teljesen belefeledkeztek egymásba, az idő pedig szaladt…

*

- Mi ez a zaj? - kapta fel a fejét hirtelen Harry.
- Miféle zaj? - kérdezte Alice.
- Nem hallod? Mintha kiabálás lenne…
Elengedték egymást, és füleltek. Valóban kiabálás volt. Többen is kiabáltak. De mit? És miért?
A fiatalok összenéztek, és kimásztak rejtekükből. A folyó mellett és az erdőben rengeteg fáklyát láttak. Emberek mászkáltak arra, és ők kiabáltak. Történt valami? Keresnek valakit?
Alice futni kezdett a folyó mentén felfelé, azok az emberek voltak hozzájuk legközelebb. Harry követte, ám a lány egyszer csak megtorpant úgy, hogy a fiú nekiment.
A feléjük forduló emberek élén haladó férfi sebes léptekkel közeledett hozzájuk. Fekete haja arca, fekete talárja alakja körül lebbent léptei ütemére, ám sodró lendülete sem volt olyan fenyegető, mint a sápadt arcából elővillanó haragos fekete szeme. Közvetlenül a fiatalok előtt állt meg.
- Apu… - hebegte Alice.
A férfi leírhatatlan pillantást vetett rá.
- Professzor úr - jutott szóhoz Harry is. - Valami baj van? Keresnek valakit?
- Igen, Harry - sziszegte a férfi, majd közelebb hajolt a fiúhoz. - A lányomat!
- Alice-t? - hőkölt hátra önkéntelenül is elpirulva a fiú. - Miért?
- Mert jócskán elmúlt már éjfél, és a lányom az után, hogy veled elment az erdőbe, nem került haza. - Piton egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán vészjóslóan halkan szegezte a kérdést a fiúnak: - Mit csináltál vele?
- Semmit - hebegett most már Harry is. Teljesen fülig pirult, de állta a férfi fenyegető tekintetét.
- Úgy? - kérdezte Piton. Orrcimpái megremegtek, de erőt vett magán. Kiegyenesedett. - Erről még később beszélünk. Most azonban irány haza! John! - fordult a mögötte álló férfihoz. - Szólni kell az embereknek, hogy abbahagyhatják a keresést.
- Rendben, Perselus! - válaszolta a férfi. - Ne aggódj emiatt. Menjetek csak!
Piton bólintott, majd a lányára nézve a falu felé intett a fejével. Alice még egy félénk pillantást vetett apja arcába, majd lehajtott fejjel elindult.
Harry azonban a helyén maradt.
- Indulás! - vetette oda neki kurtán Piton.
Harry továbbra sem mozdult.
- Gondolom, apa is keres - mondta keményen belenézve a férfi szemébe. - Megmondom neki, hogy nem vesztem el.
- Az anyádnak mondd! - csattant fel Piton. - Halálra aggódta magát miattad, miközben te a lányommal… - harapta el a mondandója végét.
- Nem csináltunk semmit! - tiltakozott Harry hevesen.
Piton úgy mozdult meg, mint aki mindjárt megüti a fiút, de aztán visszafogta magát.
- Eredj anyádhoz! - parancsolta összeszorított fogakkal.
Harry végre elindult. Hamar beérte Alice-t, és utána úgy mentek egymás mellett, mint két bűnös, vádlóik társaságától kísérve.

*

- …és annak a nyikhajnak még volt képe a szemembe nézni! Hogy egyeseknek milyen vastag bőr van a pofájukon!
- Perselus! - csitította Zelda, de a férfi nem hallgatott rá. Fel-alá rohangált a nappalijukban, ingerülten kiabált, és időnként villámló pillantásokat vetett a kandalló mellett kucorgó, magát egyre kisebbre összehúzó lányára.
- És még hogy ő keresi meg az apját, hogy megnyugtassa, nem veszett el! - folytatta tovább dühkitörését. - Mintha egyébként minden a legnagyobb rendben lett volna! Ő megkerült, a többi meg nem érdekes! Hogy azt a beképzelt, öntelt mindenségit!
- Perselus, kérlek…!
- De Draco is megnézheti magát, ha még egyszer a lányom közelébe engedi azt a gazember fiát! Hát mit képzel ez a taknyos mégis?!
- Perselus! De hiszen megkerültek, és ez a lényeg!
- Ez a lényeg? Ez a lényeg?! - Kevés fenyegetőbb látványt lehet elképzelni, mint a most Zelda felé perdülő Perselus Pitont. Ám az asszonyra ez semmilyen hatással nem volt.
- Fiatalok, felelőtlenek még - mentegette őket. - Majd most megtanulják alaposan, hogy mi a rend.
- Úgy beszélsz róluk - kiáltotta a férfi, - mintha valami kis csíntalanságot követtek volna el szegény tudatlan gyermekek!
- De hiszen az egész nem is volt több ennél!
- Nem? Mit csináltál azzal a pernahajderrel? - fordult villogó szemekkel hirtelen Alice felé.
Alice halálsápadtan, de belenézett az apja szemébe.
- Semmit - mondta.
- Semmit! - visszhangozta Piton. - Mi az ördög volt az a semmi, ami miatt hajnalig elő sem kerültetek?
Alice még mindig állta az apja tekintetét, de - bár nyugtalanul megmozdult - nem szólalt meg.
- De Perselus! - szólt közbe Zelda. - Mit csinálhattak volna? Hiszen még gyerekek!
- Zelda! - üvöltött fel a férfi. - Az a fiú egyáltalán nem gyerek már! És mi van, ha megrontotta a lányunkat?!
Most Zelda mozdult nyugtalanul, és Alice szólalt meg.
- Nem rontott meg!
- Ugyan honnan tudnád te azt? - rivallt rá az apja. - Gyerek vagy még, azt sem tudod, mi az! Könnyű prédája lehetsz egy ilyen gazembernek!
- Nem vagyok gyerek - húzta ki magát a lány. - És igenis tudom, mi az a megrontás!
- HONNAN tudod? Tapasztalatból? - csapott le a végszóra megremegő hangon Piton.
- Dehogy! - tiltakozott Alice. - Csak…
- Csak…?!
- Csak csókolóztunk - hajtotta le a fejét a lány, de a következő pillanatban már is fel is emelte, és belenézett az apja szemébe.
Perselus Piton szólni sem tudott a döbbenettől. Hogy az ő kislánya…! És csak így mondja…!
- Eredj a szobádba - mondta rekedten, mire végre hangja lett. - Míg nem szólok, nem jöhetsz ki!

*

- Ostoba vagy és felelőtlen! - visszhangzott a másik ház Hermione Malfoy kiabálásától. - Hogy tehettél ilyet?
- De drágám! Hiszen olyan fiatalok még! - itt a férj, Draco Malfoy próbálta lecsitítani háborgó hitvesét.
- Fiatalok? Mihez fiatalok? A hentergéshez nem tartották magukat fiataloknak!
- Ugyan, szívem, az csak ártatlan csókolódzás volt!
- Mondják ők! De el tudod te képzelni, mennyire ártatlan lehet egy hajnalig tartó csókolózás?!
- Drágám! Higgadj le!
- Te ne csitítgass engem, mert te is megkaphatod a magadét!
- De drágám!
- A kölyök pontosan olyan felelőtlen, mint te!
- Éééééén?
- Nem most, hanem hajdanán… Egy kis csókolózás, mi? Meg egyebek? Ártatlan szórakozás?
- Miféle egyebek?
- Ti férfiak egyformán gondolkodtok mind!
- Szívem, ez nem igaz…!
- Persze hogy az ilyennek milyen következményei lesznek a lányra nézve, abba bele sem gondoltok! De nehogy azt hidd, hogy csak a lány életét teheti tönkre! A fiatalúr is felelősséggel tartozik a tetteiért! - mutatott ujjával a mellettük álldogáló Harry felé. - Aztán ha bejelentik, hogy nagyapa leszel, annak talán örülnél?
- Nem, nem örülnék…
- Persze, mert teletömitek a fejét mindenféle hülyeséggel, hogy ő milyen különleges, rá mekkora feladatok várnak… Természetes, hogy azt hiszi a kölyök, hogy neki mindent szabad! De kíváncsi vagyok, hogy áll majd holnap Zelda elé, feltéve, hogy egyáltalán a szeme elé mer kerülni!
- Nem csináltam semmi rosszat! - szólt bele a veszekedésbe Harry.
Kár volt.
Az anyja olyan arccal nézett rá, hogy a fiú önkéntelenül is hátra lépett volna, ha dacos büszkesége nem tartja egy helyben.
- Nem? - kérdezte gyanúsan halkan Hermione. - Rossz hírbe keverted a barátnődet, fájdalmat okoztál az egész Piton családnak, aggódásra késztetted a saját családodat… Szerinted ez mind nem rossz? - emelte fel a hangját egészen az ordításig a végére.
Harry elsápadt, de állta az anyja tekintetét.
- Nem tettünk ekkora rosszat. Csak felfújtátok az egészet.
- Micsoda?! - Hermione szeme villámokat szórt.
Draco hirtelen a fiú elé állt.
- Drágám! Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt holnap folytatjuk. Már későre jár, feküdjünk le aludni.
Hermione dühében remegve nézett a férjére, de Draco most az egyszer nem engedett.
- Majd holnap leszeded a fejét - mondta határozottan. - Most menjünk aludni! - Csak félig fordította a fiú felé a fejét. - Eredj, kölyök!
Harry csak egy pillanatig habozott, aztán gyorsan kiment. Villámgyorsan ledobta magáról az ingét és nadrágját, aztán nesztelenül becsúszott a takaró alá. A szoba természetellenes csöndjében hallotta, hogy húgai épp olyan éberen figyelik szüleik áthallatszó veszekedését, mint ő maga, de nem szóltak hozzá, és bársony talpaikon most nem osontak át az ő ágyába, mint máskor szokták.
Persze, gondolta Harry. Bűnös lettem.

*

Harry nem sokat aludt azon az éjszakán. Nem sokkal teljes napkelte előtt felriadt, és már nem is aludt vissza. Felkapta ingét és nadrágját, aztán csöndben kiosont a szobából.
A falucska aludt még. Csak imitt-amott kapta fel egy-egy kutya a fejét a fiú közeledtére, de mivel ismerték, nem ugatták meg. Vagy még ugatásra sem méltatnak - futott át a fiú fejében az abszurd gondolat. - Ők is bűnösnek tartanak…
Kiért a faluból, és a kanyargós hegyi ösvényen felcaplatott. A hegy nem volt magas, se meredek, de a közepe táján lévő kis szikla remek kilátást nyújtott a környékre, magára a falura azonban nem, mert azt varázslat védte. Aki itt szétnézett, csak végeérhetetlen erdőket látott lankás hegyekkel övezve.
Harry leült egy kényelmes kőre, hátát a sziklának vetette, és bámult a semmibe. Gondolatai azonban akarva-akaratlanul beindultak. Fülében egyre az anyja és az apja veszekedésének részletei csengtek, főleg amiket az anyja vágott az apja fejéhez. Harry ugyan a másik szobában feküdt a sötétben, de nagyon is jól el tudta képzelni apja fájdalmát e szavak hallatán, és látnia sem kellett, akkor is tudta, hogy a végén az anyja sírva követte meg az apját a sértésekért. Ritkán ugyan, de máskor is előfordult ilyesmi, és - mi tagadás - főleg Harry csínyjei miatt, de Harrynek még soha nem volt ettől ilyen lelkiismeret furdalása, mint most.
"Benne van a halálfaló vér!"
Ez a mondat másodszorra hangzott el szülei között, és úgy látszik, most sem kavart kisebb vihart, mint elsőre. Először akkor hangzott el, amikor Harry kilenc évesen sasfiókát akart lopni Aby Nishoppal. Már maga a vállalkozás is életveszélyesnek bizonyult - felmászni a Kopár Sziklákra, - de aztán, amikor a védekező nagy sasok nekik támadtak, a kieső Aby az egyik fiókát is magával rántotta. Harry le tudta lassítani Aby esését úgy, hogy a gyerek megúszta néhány csonttöréssel, de a fiókára már nem tudott gondot fordítani. A szirti sas fióka pusztulása - no és Aby életveszélybe sodrása - csalta ezeket a szavakat először az anyja szájára, és Harryben még hosszú évek múltán is benne élt, hogy ez a pár szó micsoda hatással lett szüleire.
Természetesen Harry már kilencévesen is tudta, kik azok a halálfalók. És most, tizenhat évesen azt is sejtette, hogy felmenői között kellett lennie néhánynak, ha a vér köti össze őket velük. Azt már nem tudta, hogy kik lehetnek azok. Nagyszülei? Egyiket sem ismerte, csak annyit tudott, hogy anyja szülei a Nagy Háború elején pusztultak el, apja szüleiről pedig nem nagyon hallott említést. Márpedig ha az anyja vágta oda ezt a mondatot az apjának, akkor biztos, hogy apai részről keresendő a "halálfaló vér" benne. Lehet, hogy pont ezért nem szoktak apai nagyszüleiről beszélni? Igencsak valószínűnek tűnt a feltételezés.
De hát mit követhetett el nagyapja vagy nagyanyja, hogy ilyen indulatokat váltott ki? Igen, Harry is tanult a halálfalók rémtetteiről, de ezeket a rémtörténeteket képtelen volt nagyszülei képéhez kötni. Mert Harry próbálkozott, megpróbálta maga elé képzelni őket, de a végeredmény mindig az lett, hogy nagyapja úgy nézett ki gondolataiban, mint az apja, nagyanyja pedig úgy, mint az anyja. A természetük is olyasmit formázott, még a képzeletbeli hangjuk is úgy csengett! És két ilyen kedves, családjukért és a közösségért élő ember hogyan is követhetett volna el olyan szörnyűségeket?
No és ha mégis, hogyan élhetett köztük az apja? Mivel próbálhatták büntetni, ha nem engedelmeskedett nekik? Mert nem engedelmeskedett, ehhez nem fér kétség. Draco Malfoy, mint halálfaló? Nevetséges! És az alapján, amit tanult róluk, apja nem élhette volna túl gyerekkorát, ha a nagyapja halálfaló lett volna...
Nem tudja hát, honnan került bele az a vér. És nem ez az egyetlen dolog, ami nem teljesen világos előtte. Ott van az a bizonyos jóslat Voldemorttal és vele... Állítólag a nagy Harry Potter - akiről a nevét kapta - szintén ugyanezen a napon, július 31-én született. A jóslat szerint az a fiú, aki ezen a napon születik, lesz a Sötét Nagyúr legfőbb ellenfele, és egyiküknek meg kell halnia a másik keze által.
Harry Pottert megölte a Nagyúr.
Vajon neki, Harry Malfoynak is meg kell küzdenie vele? És ha igen, mikor? Hogyan? Hol? Milyen dicsőség is lenne...! Akkor nem vádolná az anyja többé azzal, hogy ostoba és felelőtlen. Piton professzor is felnézne rá, és ami a legfőbb, Joshua is. És büszke lenne rá a Mester is, az apja is, a húgai is, Alice is… mindenki!
Nem sok idő múlva Harry már nyakig merült a képzelgésben, melyben az egész falu őt ünnepelte, mint a megmentőt. Nem is lenne rossz! És hiszen úgyis megjósolták!
Fiatal lélek nem sokáig hajlamos a szomorkodásra, különösen így, napsütéses, szép reggelen. Az előző éjjel nyomasztó árnyait messze űzte a fény, lelkét pedig felvidította mindaz, amit a képzelete vetített elé. Ő volt a hős! Voldemort legyőzője! Ebbe annyira beleélte magát, hogy amikor visszament a kis faluba, szabályszerűen orrba vágta, hogy nem várja ünneplő tömeg, és azon kevesek, akikkel egyáltalán találkozott, úgy néztek rá, mint egy undorító kelésre.
Harry fejében a ragyogó ábrándképeket villámgyorsan felváltotta a valóság.