A csöndet semmi sem zavarta meg, csak a legyek dongása. Ott keringett egy Helga szeme előtt is, aztán szemtelenül leszállt az orrára, de a kislány még csak annyira sem mert megmozdulni, hogy elhessentse. Most észrevétlennek kell maradniuk.
Gordon szaladt a faluba a hírrel, hogy látta felszállni a füstöt a Lófej Szikla mellől. Ott is van egy falu. Vagy legalábbis volt… És csak egy nap járásnyira van tőlük. Pete, a falu legerősebb férfija úgy döntött, hogy azonnal el kell bújni a rejtekhelyre. Az asszonyok és a gyerekek amúgy sem tudnak csöndben mozogni, nem szabad az elvonulást az utolsó pillanatra hagyni. No meg ha csak a fele igaz annak, amit az ellenségről mesélnek… Menjenek csak most!
Felkerekedett hát a falu. Nem voltak sokan, a csecsszopókat és a vénséges véneket is beleszámítva alig harmincan, de még el kellett a teheneket, kecskéket, birkákat, az aprójószágokat is rejteni, no meg a könnyű legénykéket kiküldeni őrszemeknek - alig maradtak húszan.
Indokoltnak tűnt az elővigyázatosság. Régóta tudták, hogy a nyugati hegyekben gonosz erők lakoznak. A király végre összegyűjtötte hadait, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a fenyegetésnek, amit e sötét hatalmak jelentettek népüknek, ám az ellenség megtudhatta szándékát, mert mielőtt a király megtámadhatta volna őket, ők csaptak le a királyságra. A mendemondák már eddig is szörnyűségeket terjesztettek róluk, de minden rémhíren túltett az, amit a nagyon kevés túlélő most mesélt.
Még hogy óriások! Meg hogy trollok! - csóválták a fejüket a férfiak a faluban. - Mert nem mondja az ember, a koboldok meg a manók hihetőek, azok mindig is gonosz fajzatok voltak, mint a lidércek is, de hogy vérfarkasok meg pokolból kiszabadult démonok árasszák el ezt a szenteltvízzel megkeresztelt földet, az már aztán sok! Tudták, hogy a sátánfattya varázslók az ördöggel cimborálnak, de azért mindennek van határa, még az ő hatalmuknak is, nem igaz?
Hát a mendemondák szerint nem. A mendemondák szerint a varázslók sötét hatalmának nem szab határt sem az ég, sem a pokol. Jobb hát mindenre felkészülni.
Elmenekültek hát, mihelyt meglátták azt a füstöt, és most lapulnak, mert Taknyos jele szerint az ellenség nem csak a falu, hanem a búvóhely felé is kanyarodott. Lapulnak és hallgatnak, mert a legkisebb zaj is a vesztüket okozhatja.
Mintha ág reccsent volna… Mi ez? Szimatol valami? Vagy valaki? Pete csak a szeme villanásával jelzi, hogy csönd, meg se moccanjanak.
Éles sikoly veri fel a csendet, majd a marhák bőgése, a kecskék mekegése, a birkák bégetése követi. A megbúvók aggodalmas tekintetekkel néznek össze. Nyilvánvaló, hogy az ellenség felfedezte a jószágokat. Négyen őrizték őket. Nekik már végük.
A levegőt füstszag tölti meg. A falu irányából jön. Nincs már hova hazamenni.
Istenem, vigyék a jószágokat, gyújtsák fel a falut, csak őket ne találják meg, csak őket kíméljék meg… Azok hajtják csak le a fejüket, akiknek hozzátartozójuk volt az a négy ember. Az egyik nagyon fiatal is volt, szinte még gyerek. De nézik is azt a szörnyek!
Helgának egyik sem volt a rokona, mégis könnybe lábadt a szeme. Hiszen kiskorától ismerte őket. Éltek, szerettek, nevettek… És most halottak…
Átkozott szörnyetegek!
A kislányban észrevétlenül izzani kezd a harag.
A zajok távolnak. Elmennek? Igazán elmennek?
Mielőtt igazán reménykedni kezdtek volna, égzengéshez hasonlatos recsegések, roppanások hallatszottak. Furcsa mozgásra figyeltek fel. Mintha valami hatalmas jönne, úgy mozogtak a fák. És tán nem is egyvalami jön.
Ismét éles sikoly hallatszott, aztán a levegőégből valami borzasztó sebességgel repült feléjük, és pont közéjük pottyant, letarolva két asszonyt.
Iszonyodva hátrált mindenki. A gyilkos lövedék Dadogós Bill volt. Ő sem fog már többé dadogni…
A két asszony is szörnyethalt. Az egyik már vén volt, mint az országút, érte nem kár, de a másik fiatal volt, és karonülő gyerekét szorongatta holtában is magához.
Érdekes, a gyerek túlélte és torkaszakadtából üvöltött. Pete mérgesen felkapta, és Helga kezébe nyomta, hogy hallgattassa el a bömbölő jószágot, de már késő volt.
Ocsmány arc hatolt át a gallyakból, levelekből szőtt falon. Szája széles vigyorra nyílt, aztán egy rántással feldöntötte a falat. A falu népét immáron ez a gyönge menedék sem védte az ellenségtől.
És kezdetét vette az igazi rémálom…
Mindenki futott, amerre látott. Az iménti csendet végképp elűzték a menekülők rémült kiáltásai, az üldözők vérfagyasztó ordításai, és a csörtetésük zaja, amivel ez a kegyetlen fogócska járt.
Helga is futott. Szorosan vonta magához a gyermeket, akit Pete rábízott, és rohant, fogalma sem volt, merre. Maga sem tudta, hogyan, érte nyúló mancsokat, fogsorokat, karmokat került ki, kitért a felé suhanó nyilak, kések, egyéb ölőszerszámok elől, nem értek el hozzá a furcsa, gyilkos fénysugarak. Csak futott, mintha valami rettenetes álom ködében futna.
Egyszer azonban mintha a nevét hallotta volna. Hátrafordult. Látta, hogy az anyja elbotlott valamiben, elesett. Ő kiáltotta a nevét, miközben kezét segélykérőn nyújtotta a lánya felé. Ám mielőtt Helga megmozdulhatott volna, az asszonyt eltalálta egy sugár.
Helga tudta, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni a látványt.
Az asszony teste ívben feszült meg; ahogy a hátát érte a találat, szinte térdre egyenesedett. Szeme iszonyatosan kikerekedett, arca fehér lett, mint a hó, néma sikolyra nyílt szájából vér fröccsent elő. Aztán lehanyatlott, lassan, hihetetlenül lassan, pedig kezével sem fékezte az esését, és testét, arcát befedte a szétterülő haja, az a hosszú, dús, vörös haja, befedte, mint egy földöntúlian szép szemfödő… míg egy óriás rá nem taposott. Ugyanabban a pillanatban nyílvessző fúródott annak a gyermeknek a nyakába, akit Helga tartott.
Helga fülében furcsa visszhangot vert halott anyja csontjainak ropogása és a kicsi hajmeresztő hörgése, ahogy hiábavalóan igyekezett még levegőhöz jutni. Aztán csend telepedett rá. Tébolyító csend. Hogy utána megtörje egy ordítás. A saját ordítása.
Fejét hátravetve teli torokból üvöltött, és mikor kifogyott a levegőből, mélyet lélegzett és újra üvöltött. És mikor abbahagyta, csend lett. Nem csak az ő fülében, hanem igazából csend.
Mindenki, üldöző és üldözött egyaránt megtorpant, mozdulatlanul figyeltek az imént elhangzott üvöltés irányába.
Csak egyvalaki nem torpant meg. Egy fekete köpenybe burkolózott alak lépegetett Helgához egyre közelebb. Arcát ugyan nem lehetett látni, mert kámzsáját mélyen a szemére húzta, de a keze, amelyben a pálcáját szorongatta, aszott volt és hullaszínű. Már egészen közel ért, amikor megállt és pálcáját a lányra fogta.
- Most meghalsz - suttogta nyekergő hangon, melyet mégis messzire hallani lehetett.
- Nyíljon meg alattatok a föld! - átkozta meg hirtelen indulattal Helga. A belsejében izzó harag immáron lángra kapott, szavai úgy törtek elő belőle, mint a vulkán.
A kámzsás alak levegőt vett, hogy kimondja a halálos átkot, ám ekkor megremegett a föld. A sötét ember az óriásra nézett, hátha ő okozta a rengést. Az óriás bamba képpel hátrált egy lépést, ám lába alatt beomlott a talaj. Kirántotta a lábát a hirtelen támadt gödörből, de ekkor újabb rengés támadt, melyet újak és még újabbak követtek. Az óriás egy szempillantás alatt eltűnt a lába alatt megnyíló veremben.
És sorban a többi is. A megdermedt emberek döbbenten nézték, ahogy egyik szörny a másik után esik bele a hirtelen megnyíló hasadékokba, olyan mélyen, hogy onnan kijönni nem bírtak. Egyik ellenség a másik után, amíg mind el nem tűntek, és a megtépázott erdőben nem maradt más, csak a riadt falusiak.
Helga maga is döbbenten nézte, hogy szavainak milyen hatása lett. Arra tért magához, hogy érezte, minden tekintet őt figyeli. Ekkor odalépett anyja holttestéhez. Üggyel-bajjal megfordította. Megborzongott, ahogy meglátta anyja élettelen szemét - suta mozdulattal lezárta. Az asszony mellé tette a kicsi holttestét is, aztán felállt, keresztet vetett magára, majd kezét összekulcsolta. Ám az imába már nem volt ideje belevágni, mert a távolból felhangzott egy újabb üvöltés.
Helga tekintete találkozott Pete szemével. Mindketten tudták, hogy ez az üvöltés a támadók második hullámát jelenti.
- Mennünk kell - mondta Helga sírástól elcsukló hangon.
- De hiszen el tudsz bánni velük - vetette ellen Pete, bár maga sem hitt a saját szemének.
- Ez nem én voltam - rázta meg a fejét a lány. - Isten könyörült meg rajtunk. De nem tudom, megkönyörül-e még egyszer.
- Követünk - jelentette ki a férfi, bár magabiztos kijelentésének kissé ellentmondott megremegő hangja. - Melletted biztonságban leszünk.
- Mellettem? - csodálkozott Helga, aztán megvonta a vállát. Megtörölte könnyes szemét, majd felemelte a fejét. - Hát gyertek mellettem. Mi erőmből telik, azt megteszem…

Négy nap telt el, mire összetalálkoztak egy maroknyi katonával. Négy keserves, kínokkal és könnyekkel teli nap. És e négy nap alatt az ellenség - bár az emberek érezték, hogy mindig ott van a közelükben - egyszer sem támad rájuk. Hogy valóban az ég óvta-e az embereket, vagy valami más hatalom, nem tudták, de valójában nem is foglalkoztak vele. Annyit tudtak csupán, hogy Helga közeléből nem szabad elmozdulniuk, mert a lány - maga a védelem.
Ám a védelem sajnos csak a támadásra szólt. Bár Helga szinte boszorkányos módon értett a gyógyításhoz, erre most nem maradt ideje. Sokan elhullottak hát, akiket megsebesítettek a szörnyek. A közel harmincfős faluból mindössze nyolcan maradtak életben. És az élők még csak el sem temethették a holtakat, hiszen menniük kellett tovább. Nem érkezett még el a gyász ideje, és ki tudja, elérkezik-e még valaha is…
Se élelmük, se vizük, a végére már jártányi erejük se… Biztos, hogy megint az ég vezérelte útjukba azt a kis csapatot. Pete állt elébük, és kérte őket szép szóval:
- Nyomunkban loholnak a szörnyek, vigyetek magatokkal lovaitokon, jóemberek!
Egy fiatal, de igencsak megtermett fekete lovag léptetett előre.
- Magunknak is megvan a maga baja - mordult fel mély hangján. - Nem érünk rá a tiéddel vesződni.
- Malazár! - szólalt meg egy középkorú, szép arcú férfi középről. - Mégiscsak segítenünk kellene!
- Szűkében vagyunk az élelemnek, felség - nézett hátra a fekete lovag. - A lovak is fáradtak. Ha a nyakunkba vesszük ezt a pórnépet, szükség esetén menekülni sem bírunk.
- Hát ne menekülj, hanem fordulj szembe az ellennel! - csendült fel élesen Helga vékony hangja.
A fekete lovag lassan fordult a lány felé. Lovával odaléptetett, egészen közel, annyira közel, hogy a többi falusi rémülten hátrált, mert azt hitte, le akarja őket taposni. Csak Helga nem mozdult. A lovag lehajolt, arcát szinte beledugta a lány arcába.
- Tudod-e, kikről beszélsz, bikkmakk? - kérdezte sötéten.
Helga szintén előredugta az arcát - orruk így majdnem összeért.
- Olyan közel voltak hozzám, mint te most - válaszolta kihívóan.
- Akkor tudod-e, mit jelent harcolni ellenük? - szűkült résnyire a fekete lovag szeme.
- Itt vagyok és élek - húzta össze Helga is a szemöldökét.
- Azt hiszed, én meghátrálok előlük? - csattant fel a lovag.
- Magad mondtad, hogy a menekülésben hátráltatnánk - vágott vissza a lány.
- Malazár! - kiáltott egy a fekete lovaghoz hasonló korú és termetű, de szőke lovag. - Várj! Ismeritek-e a vidéket? - fordult Pete-hez.
- Mint a tenyeremet, uram! - készségeskedett Pete.
- Akkor én amondó vagyok, hogy vigyük magunkkal ezeket az embereket, felség - fordult a királyhoz a szőke lovag. - Élelmet majdcsak kerítünk, de kell, hogy valaki utat mutasson.
- De felség…! - kezdte volna a fekete lovag, ám a király felemelte a kezét.
- Magunkkal visszük őket, Malazár - mondta. - Valóban kell az útmutatás, no meg nem hagyhatjuk őket itt, a szörnyek martalékául. Elég szomorú, hogy e vidékről csak ennyi túlélő maradt… Adjatok nekik lovat!
Tartalék ló akadt elegendő (hol vannak azok a vitézek, akiket valaha hordtak a hátukon?), de bizony a parasztok nem tudtak lovagolni. A férfiak még csak-csak megkapaszkodtak a nyeregben, de a három nő bizony a lovak közelébe sem mert menni. A katonáknak kellett őket maguk elé emelni, ha haladni akartak.
Már csak Helga maradt ott egyedül. Tágra nyitott szemén látszott, hogy ő is tart a lótól, de a fekete lovag szemének gúnyos villanása után bátortalanul megfogta a kantárszárat. Megpróbálta a lábát feltenni a kengyelbe, úgy, ahogy azt a lovagoknál látta, de a ló mindig ellépett. A kis csapat már régen elindult, de ő még mindig a felszállással küszködött - sikertelenül.
Hirtelen mély morgás ütötte meg a fülét. De a lóét is! A derék paripa nem nézelődött, hogy kitől jöhet ez a hang, fülét hátracsapva elvágtatott, és otthagyta a reszkető lányt. Helga bátortalanul fordult meg, és legnagyobb ijedelmére egy trollt pillantott meg előjönni a fák rejtekéből. Az idétlen monstrum lassú léptekkel közeledett a lány felé, közben pedig magasra emelte a kezében tartott irdatlan bunkót.
Helga egészen megdermedt. A troll csak jött, egyre jött, már lendítette is a bunkót… amikor erős kar ölelte át Helga derekát, és a fekete lovag vágta közben emelte maga elé a lányt. Kis kanyarral fordultak meg, és mire a bunkó lecsapott, már csak hűlt helyüket üthette a földön, a két ember ekkor már a csapat nyomában vágtatott.

- Úgy látom, most nem zavar, hogy menekülök - dörmögte mély hangján Malazár egészen közel a lány füléhez.
- Nem, ha veled menekülhetek én is - jött meg végre Helga hangja, és igyekezett egészen kicsire összehúzni magát, hogy minél kevésbé érjen a fiatalemberhez.
Utálta. És azt is tudta, hogy a férfi sem kedveli őt. Azt hitte, ha végre biztonságos helyre érnek, soha többé nem fog találkozni vele.

Az életben sok minden van, ami másképp alakul, mint ahogy eltervezzük.
Sokszor - szerencsére…

vissza