A férfi esendő volt és védtelen. Úgy hevert ott a börtönpince nyirkos padlóján, mint az odavetett rongycsomó. Teste tarkállott az elszenvedett ütésektől, a korbács okozta sebekből kifolyt vér csíkokban száradt rá a bőrére. Karjai természetellenes szögben álltak a testéhez képest, látszott, hogy a vállak kificamodtak, a kar több helyen eltört. Az ujjakról hiányzott a köröm, és a bal fül helyén is csak alvadt vércsomót lehetett találni. Haját, szakállát foltokban tépték ki, első fogai hiányoztak.
A férfi, ha akarta volna, akkor sem tudta volna kinyitni a megmaradt jobb szemét, legfeljebb egészen résnyire, mert szivárványszínű szemhéja annyira bedagadt, hogy szinte teljesen eltakarta. De a férfi nem akarta. Most semmit sem akart. A lét és a nemlét között lebegett. Hagymázas lázálmai nem hagytak neki nyugtot, a pihenés helyett szenvedett.
A vérfagyasztó női sikoltás azonban még ezen a ködön is keresztülhatolt.
- Helga… - formálta cserepes ajka hangtalanul a nevet. Megborzongott a láztól, de emlékezett.
Két napja volt - vagy talán egy évezrede…?

*

Két napja a két lovas egymás mögött baktatott az erdőben. Az elöl haladó nagydarab, fekete fickó volt, a mögötte levő vörös hajú, apró termetű suhanc. A suhanc hátra-hátrafordult, aggodalmasan kémlelt körbe, de nem látott semmit.
- Leráztuk őket - mondta neki a nagydarab, aki úgy látszik, észrevette a kis vörös idegességét.
- Csöppet sem vagyok biztos benne - mondta amaz. - Ezek nagyon dühösek voltak, Malazár.
A Malazárnak nevezett férfi elmosolyodott a bajsza alatt, de úgy fordult, hogy a mögötte jövő ne lássa.
- Dühösek voltak, vagy sem, leráztuk őket - mondta. - Ne aggódj már annyit, Helga!
A lány - mert a vörös valójában az volt - ingerülten kifakadt:
- Ezt mondtad a múltkor is, aztán kiderült, hogy a szomszéd faluban várt minket az ifjú hölgy teljes rokonsága - felfegyverezve.
- De azt is megúsztuk, nem?
- Éppen hogy! - fújtatott a lány. - Unom már, hogy minden faluból, városból futva kell menekülnünk, mert te nem bírsz magadnak parancsolni!
- Nem minden faluból.
- A legtöbből! - csattant fel Helga. - Ha meglátsz egy szoknyát, nem bírsz magaddal!
- Na és? Nem vagyok szerzetes - vont vállat a férfi.
- De a te kangörcsöd miatt nekem is menekülnöm kell! - támadt rá a lány.
Malazár ismét elvigyorodott, és ismét vigyázott, hogy a lány ne lássa meg, de a hangja elárulta.
- Ugyan már, ne panaszkodj! Egy kis futás neked sem árt…
- Malazár…!
- Igen? - kérdezett rá hátrafordulva a férfi, miután nem győzte kivárni, hogy Helga rátérjen a lényegre. De a lány nem őt nézte. Megállította a lovát, és valahova előre figyelt. Malazár csodálkozva kérdezte: - Mi baj van?
- Nem érzed? - kérdezte a lány magasra emelt fejjel. - Füstszag.
Malazár beleszimatolt a levegőbe.
- Nem érzek semmit - rázta meg a fejét.
- Pedig füstszag van - jelentette ki a lány. - És ez a zaj…
- Miféle zaj?
- Ropogás - mondta Helga némi hallgatózás után. - Erdőtűz van.
Malazár kissé hitetlenkedő arcot vágott, majd leszállt a lováról és felmászott a mellette álló magas fára, amilyen magasra csak bírt.
- Nos? - faggatta Helga felfelé kiabálva.
- Tényleg tűz - mondta Malazár. - Ez az egész erdőcske nem túl nagy, de ott, előttünk ég. És mögötte…
- Mi van mögötte?
- Nem tudom. Meg-megcsillan valami. Mintha fém lenne.
- Kard?
- Nem is egy. Az ördögbe…
- Mi baj van?
- A hátunk mögött is felgyújtották az erdőt.
- Malazár! Biztos, hogy parasztlány volt, akivel rajtakaptak?
- Hm… Azt hiszem, nem.
- Gondolhattam volna!
- És izé…
- Mi van még?
- Azt hiszem, nem árt, ha nyugatra kanyarodunk.
- Miért?
- Már ha nem akarunk pecsenyévé sülni, vagy felkoncolódni.
- Nyugatra mocsár van, nem?
- Mindjárt lenn vagyok!
- Malazár! Ha most megmenekülünk, utána a saját kezemmel foglak megfojtani!
Malazár villámgyorsan leért. Egy ugrással a lova nyergében termett, utána nyugatra fordította Sebes fejét.
- Halaszd későbbre a gyilkos hajlamaid kielégítését - ösztökélte a lány lovát is. - Szükséged lesz rám a mocsárnál.
Helga már válaszra nyitotta volna a száját, de egy szélhullám feléjük sodorta a füst szagát, sőt, magát a füstöt is. Immáron nyilvánvalóvá vált, hogy nincs vesztegetni való idejük. Szorosan a lovuk nyakára simultak, hogy a fák ágait kivédjék, és olyan gyors ütemre bíztatták táltosaikat, amilyet a derék jószágok csak bírtak a sűrű aljnövényzetben.
Az erdőcskében nem sok állat élt, ám azok most mind menekülőre fogták a dolgot. Arra mentek, amerre a két lovas, nyugatra.
A füst egyre gyorsabban terjedt. Gyorsabban, mint ahogy ők haladtak.
- Malazár! - kiáltott előre a lány. - Csinálj esőt!
- Még nem! - üvöltött vissza a férfi.
- Elpusztul minden!
- Később!
A füst egyre fojtogatóbb lett. Már tisztán hallották az égő fák roppanásait, a tűz bömbölését. Helga még mindig aggódott az állatokért, de már nem szólt. A füst csípte a szemét, köhögésre ingerelte. Már csak félvakon követte Malazárt - szerencséjére Villám, a lova magától is tudta, mi a teendője.
Hirtelen torpantak meg. Malazár már leszállt, és gyorsan lesegítette Helgát is. A lány kezébe nyomta Sebes kantárszárát, majd közelebb lépett az erdőhöz. Fejét lehajtotta, szemét lehunyta, mélyeket lélegzett.
Helga figyelt. Nézte Malazár hátát, széles vállát, erős karjait, amelyeket ernyedten maga mellett tartott. Látszólag nem történt semmi, de Helga ÉREZTE, hogy elkezd áramlani Malazár körül valami megfoghatatlan, ami egyszerre csodálatos és szörnyű is. Megérezték a lovak is, mert nyugtalankodni kezdtek. Helgának minden ügyességére szüksége volt, hogy le bírja csillapítani őket, mert mágiát nem használt. A mágia most Malazárnak kellett.
A láthatatlan dolog egyre sűrűbb lett Malazár körül, szinte tapintható. A férfi lassan felemelte a karjait, két kezét az ég felé tárta, majd felemelte a fejét is, és fokozatosan hátrahajtotta. Arca gyönyörű lett, ahogy átadta magát a mágiának, amelyet magába kebelezett, és uralma alá hajtott. Ő lett a Víz, az élet hordozója, a megtartója - és most a megmentője is. Mire hangos sóhajjal kifújta a tüdejében visszatartott levegőt, és kinyitotta a szemét, az eső nagy, sűrű cseppekben zuhogni kezdett.
Pillanatok alatt bőrig áztatta őket, és valamivel hosszabb idő után eloltotta a tüzet is.
Malazár mosolyogva fordult Helga felé.
- Mehetünk - mondta, és elvette a lánytól a lova kantárját.
Helga kissé megkésve csatlakozott hozzá. Eddig ugyanis elbűvölve bámulta Malazárt. A férfi ereje, szépsége megbabonázta.
A járhatatlan út azonban hamarosan rákényszerítette, hogy odafigyeljen. A mocsarat ügyes ember átlábalhatta, de a lovak menthetetlenül elsüllyedtek volna, ha Helga nem csalogatja fel a mocsár aljából a földet, nem erősíti meg a zsombékokat, és Malazár nem tereli el útjukból a vizet.
Hosszú-hosszú órákon keresztül mentek, mire a mocsárnak végre vége szakadt. Helga halálosan fáradtan rogyott le a földre - olyan földre, amely úgy maradt száraz, hogy ehhez se a lánynak, se a férfinak semmiféle varázslatot nem kellett használnia. Malazár azonban felrángatta.
- Gyere! - mondta. - Nem messze van tőlünk az erdő. Jobban szeretném, ha el tudnánk rejtőzni a kíváncsi szemek elől.
- Ne aggódj - mondta meggyötört hangon a lány. - Senki nem követ bennünket.
- Ezt mintha már hallottam volna ma.
- Igen. Te mondtad nekem, mikor ránk gyújtották azt a kis erdőt. De most tényleg senki nem követ.
Malazár egy kicsit befelé figyelt, aztán felemelte a fejét.
- Tényleg nem. De azért mégiscsak jobb lenne eljutnunk addig az erdőig. Egy patak is folyik ott.
- Víz itt is van - vonta meg a vállát a lány, de azért engedelmesen felkászálódott a lovára.
- Mocsárvíz. Inkább hagyjuk - fintorgott Malazár, azzal ő is nyeregbe szállt.
A lovak is fáradtak voltak, ezért lépésben haladtak. Helga egy darabig fásultan méregette az előttük elterülő hatalmas erdőt, de egy idő után egyre jobban összehúzta a szemöldökét.
- Malazár - bökte ki. - Tudod te, miféle erdő ez?
- A Setét Rengeteg - válaszolta a férfi közömbösen.
- És te IDE akarsz bemenni pihenni?
- Csak a szélébe.
- Nem tetszik ez nekem…
- Ne legyél ennyire gyáva! - feddte meg a férfi. - A veszélyes dolgok az erdő belsejében rejtőznek, mi meg azért egy-két dologtól meg tudjuk magunkat védeni. De nem megyünk be a belsejébe. A szélén fogunk haladni egy-két napot. Kissé eltértünk az eredeti útiránytól.
- Hála neked - fakadt ki a lány.
- Hála nekem - hagyta helyben Malazár. Szemmel láthatóan nem volt túlzott lelkiismeret furdalása, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültek miatta.
Helgának viszont annál kevésbé tetszett a dolog. Amint végre beértek az erdőbe, és egy kis folyó mellett letáboroztak, ismét szóba hozta a témát.
- Malazár! - kezdte. - Ez így nem mehet tovább.
- Micsoda? - vágott értetlen képet a férfi.
- Hát… ez! Én nem akarok többé menekülni egy faluból sem.
Malazár arcán felhő futott át.
- Jó, legközelebb körültekintőbb leszek.
- Nem - mondta határozottan a lány. - Fejezd be a kujonkodást.
Malazár most már valóban komor képet vágott.
- Nem kujonkodok.
- Hát minek neveznéd ezt, hogy futsz minden szoknya után?
- Természetes dolognak. - És hogy Helga megvetően ciccentett egyet, fensőbbséges arcot vágva folytatta. - Nem tudom, mi bajod van. Férfi vagyok, szeretem a nőket. Ők is szeretnek engem. Nem fogom a természetem megtagadni miattad.
- Hallottál már olyanról, hogy "önuralom"? - kérdezte gúnyosan a lány.
- Mondtam már, nem vagyok szerzetes - válaszolt mogorván Malazár.
- És az nem zavar, hogy engem kínos helyzetbe hozol?
- Egy-két hirtelen távozás még nem lehet kínos helyzet.
- Hát pedig nekem az!
- Kibírod - jelentette ki a férfi. - Nem én kértem, hogy velem legyél, de ha már itt lógsz a nyakamon, akkor alkalmazkodj hozzám.
Helga levegő után kapkodott.
- Lógok a nyakadon? Hogy én lógok a nyakadon?
- Igen - felelte Malazár mogorván anélkül, hogy a lányra nézett volna.
Helga egy darabig nézte a férfit, mintegy fixírozta, hogy nézzen rá, de hiába.
- Malazár! - mondta neki végül. - Mardekár grófja, az Anguis nemzetség tagja, a Serpens nemzetség alapítója!
Malazár végre felnézett az ünnepélyes hangra. Helga csak erre várt.
- Ha még egyszer meglátlak egy nőcskével hemperegni, kikaparom a szemed! - sziszegte a férfi arcába villámló szemekkel.
Malazár meglepődött egy pillanatra, de gyorsan erőt vett magán.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok - jelentette ki hűvösen.
- Igenis van közöm. A társad vagyok.
- Ebben nem vagy a társam - mondta Malazár gúnyosan.
- Dehogynem. A feleséged leszek.
- Micsoda? - hápogott a meglepetéstől a férfi.
- Ne tegyél úgy, mintha ez újdonság lenne számodra - intette le a lány fölényes nyugalommal. - Ezt régóta tudjuk, te is, meg én is. Éppen ezért elegem van abból, hogy mindig más nők után kajtatsz. Tudod, ez fáj.
- Hogy mi? - dadogott Malazár még mindig.
- Ha kicsit is számítok neked, ne okozz fájdalmat nekem - feddte meg a lány a világ legtermészetesebb hangján.
- Ha számítasz nekem? - visszhangozta a férfi. - Ki mondta, hogy számítasz nekem? Honnan veszed ezt az eszement badarságot?
Úgy tűnt, mintha a lány lenézett volna a férfira.
- Nem vagyok vak - mondta nyugodtan. - Tudom, mit jelentek neked.
- Koloncot! - mordult fel Malazár. - Nyűgöt!
- Azért védtél meg Briantől? - húzta el gúnyosan a száját a lány. - Meg apádnál a kígyóktól? Na és nem te adtad nekem az életerődet, amikor azt hitted, meghalok?
Malazár érezte, hogy elvörösödik.
- A társam vagy. Felelősséggel tartozom érted - motyogta.
- Hát persze.
- Mi az, hogy "hát persze"? - dühödött fel Malazár. - Igenis vedd tudomásul, hogy felelősséget érzek irántad. De egyebet semmit!
- Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz? - kezdett Helga is dühös lenni. - Hogy nem vagyok kedves a szívednek?
- Mértékkel - visszakozott kissé Malazár. - Szeretlek… mint a kishúgomat!
- Mint a kishúgodat?! Akkor miért nézel időnként úgy rám?
- Hogyan?
- Hát… úgy!
- Hogy "úgy"?
- Úgy… mint azokra a nőkre, akiket elcsábítasz! - bökte ki végül Helga egy szuszra.
Malazár fölényesen felnevetett.
- Na nézd, miből lesz a cserebogár! Csak nem nőnek képzeled magad? Kislány vagy te még ehhez!
Helga arca eddig úgy tűnt, már nem is lehetne pirosabb, de most hirtelen elsápadt. Még a szemét is behunyta egy pillanatra. Utána lassú, kényelmes mozdulatokkal felállt, nyújtózkodott egyet, mint egy macska, majd a világ legtermészetesebb módján meztelenre vetkőzött. Malazár csak bámulta - nem sok híja volt, hogy a száját is nyitva nem felejtette. Ám amikor Helga egy mozdulattal kiszedte a pántlikáját, és hosszú, dús, vörös hajzuhataga kígyózva borította be karcsú, formás testét, Malazárnak nem csak leesett az álla, de még levegőt is elfelejtett venni.
- Mit csinálsz? - préselte ki magából végül nagy erőfeszítéssel.
- Fürödni megyek - villantotta felé a szemét a lány.
- Most? - nyögte Malazár.
- Most hát - nézett végig rajta kissé összevont szemöldökkel Helga.
- De így…?
- Mi bajod van? - fordult felé a lány. Előnyösebben már nem is mutathatta volna meg teljesen női mivoltát.
- Még soha nem vetkőztél le előttem - nyelt egyet nehézkesen Malazár.
- Na és?
- Most sem kellett volna…
- És miért nem? - villantotta elő szemét Helga sűrű szempillái árnyékából. - Hiszen csak kislány vagyok, te pedig a szerető bátyám.
- Helga! - mordult fel a férfi. - A tűzzel játszol!
- Én? Dehogy! A vízzel… - mosolyodott el a lány, azzal belegázolt a folyóba. Vizet locsolt magára, utána belemerült. Úszott néhány karcsapást, aztán lebukott. Olyan hosszan maradt a víz alatt, hogy Malazár már nyugtalankodni kezdett. A férfi ugyanis minden erőfeszítése ellenére képtelen volt másfelé figyelni.
Nő lett Helgából. De még milyen nő! Eddig nem is tűnt fel neki, a legény-ruha eltakarta előle az alakját, de most, hogy természetes valójában látta…! Huh! Nem árt észen lennie, mert ebből még baj lehet. Nagy baj lehet…
Ám úgy tűnt, hiába beszél magának. Ahogy végre felbukkant a lány, továbbra sem bírta levenni a szemét róla. Hát még amikor pár perces úszás után kifelé indult! A napfény megcsillant nedves testén, haját pedig hátrasimította. Ahogy nézte őt a vízben, ahogy Helga a hajához emelte a kezét, arcát a nap felé fordította, kecses, lassú mozdulatokkal lépkedett kifelé, Malazár érezte, hogy komoly veszélyben van. Amikor pedig Helga a tekintetét az övébe fúrta, ez az érzés még inkább felerősödött.
Helga pedig nem állt meg a ruháinál, letérdelt Malazár előtt.
- A vízzel lehet játszanom? - kérdezte, és a szeme, a cirmokkal tarkított zöld szeme úgy csillogott, hogy Malazár kis híján elveszett benne.
- Vigyázz - mormolta rekedten. - Van egy pont, ahonnan már nem lehet visszatáncolni.
- Nem táncolni akarok - súgta Helga, és ajkával megkereste a férfi száját.
Mi tagadás, ügyetlen volt ez a csók, alig több egy puszinál, Malazárt mégis eddig soha nem tapasztalt melegség járta át tőle. Megragadta a lány csípőjét, szája pedig átvette az irányítást. Maradék józan esze még óvatosságra intette, de Helga engedelmesen szétnyíló ajka elsöpört Malazárban minden józan gondolatot. Hamarosan a férfi is megszabadult minden ruhájától, és meztelen testük összegabalyodott a tűz mellett.
De Helga még valóban nagyon fiatal volt, olyan, akinek a teste már igazi női test, de a lelke még nem készült fel arra, hogy beavatott nő legyen. Feltüzelte Malazár vágya és férfiúi ereje, de egyben meg is ijesztette, és amikor érezte, hogy immáron valóban komolyra fordul a helyzet, ijedtsége rémületté változott. Menekülni igyekezett. Csakhogy Malazár már túl volt azon, hogy egyszerűen elengedje, azt tette, amit a legtöbb férfi tett volna a helyében; folytatta, amit elkezdett.
- Ne! - szakadt ki a lányból. - Kérlek, ne!
Rimánkodása nagy sokára elhatolt a férfi tudatáig.
- Mi a baj? - kérdezte Malazár.
- Nem akarom…
- De hiszen te kezdted!
- Nem akarom…!
Malazár a fogát csikorgatta.
- Mondtam, hogy egy ponton túl már nem lehet visszatáncolni!
- Kérlek…
Malazár arcáról lesírt, hogy ádáz küzdelmet folytat benne a vágy és a szánalom. Egy darabig úgy tűnt, hogy győz a vágy, de a következő pillanatban mégis legördült a lányról.
- Malazár…
A férfi arcán megfeszült az összes izom, ahogy uralkodni próbált magán. Végül felpattant.
- Malazár…
- Ne szólj hozzám! - szűrte a szavakat összeszorított fogain keresztül.
Helga a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa feltörő zokogását. Malazár megrázta a fejét, de nem fordult hátra. Belevetette magát a folyóba.
Ilyenkor, a vénasszonyok nyarán már nem volt akkora hőség, mint nyáron, hűvösebb volt a folyó is, azért maradt benne az előbb Helga olyan rövid ideig. De Malazár nem fázott. Úgy érezte, kell ez a hideg, hogy lehűtse felforrósodott vérét, kiszellőztesse buja gondolatokkal teli agyát. Erőteljes karcsapásokkal úszott szemben az árral, hogy levezesse felgyülemlett fölös energiáját, majd vissza. Jó idő eltelt, mire végre elérte a kellő hatást, ekkorra azonban már annyira elfáradt, hogy szinte nehezére esett kilépni is a vízből. Kissé lihegve ment oda a tűzhöz. Nem törődött azzal, hogy anyaszült meztelen, ráérősen szárítkozott, és egy pillantást sem vetett Helgára.
- Malazár…
A férfi nem szólt, gőgösen feltartotta a fejét.
- Bocsáss meg…
Malazár még hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
- Innentől nem tűrök semmilyen beleszólást a dolgaimba - mondta végül.
Helga nem szólt.
Malazár végül megunta a dolgot, és gőgösségéből semmit sem engedve ránézett a lányra. Elrémült attól, amit látott. Helga annyira sápadt volt, hogy a kisírt szeme szinte világított. Tompán meredt a tűzbe, karjait a hasára szorította, és összegörnyedve kissé előre-hátra hintázott.
- Mi bajod van? - kérdezte aggódva Malazár.
Helga csak egy futó pillantást vetett rá, de utána riadtan kapta el a tekintetét.
- Most gyűlölsz… - rebegte halkan.
Malazár erővel lobbantotta fel ismét a dühét, hogy száműzze magából a szánalmat, ami feltámadt benne a lány iránt. Felkapta a ruháit, öltözködni kezdett.
- Nem gyűlöllek - vetette oda végül. - De most talán te magad is belátod, hogy kislány vagy még.
Lopva Helgára pillantott. A lány ugyanúgy hintázott, mint az előbb, de most behunyt szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek.
Az ördögbe… Az előbbi helyzet ocsmány volt ugyan, de annyira nem, hogy ennyire szenvednie kelljen tőle ennek a lánynak. Végtére is… csak kislány… Egy frászt kislány! De még nem is felnőtt nő… Az ördög vinné el a világ összes asszonyát, akár soha többé ne lássa őket, csak ez az egy ne sírjon már!
- Jól van, na! - kuporodott a lány mellé. Sután átölelte a vállát. - Ne sírj! Nincs már semmi baj.
- Dehogynem! - zokogott Helga. - Azt akartam, hogy az enyém legyél. Csak az enyém! Erre… elveszítettelek…
- Dehogy veszítettél - csitította kissé ügyetlenül a férfi. - Hiszen látod, itt vagyok.
- Amíg meg nem látsz egy szoknyát. És most már nem szólhatok egy szót sem, hiszen én nem tudlak… Én képtelen vagyok rá…
- Most még - simogatta meg a lány fejét Malazár. - Majd felnősz. Meglátod.
- Akkor… - kapta fel a fejét, és nézett rá reménykedve Helga, - nem veszítettelek el? Az enyém maradsz?
- Hogy érted ezt? - kérdezte gyanakodva Malazár.
- Hát… úgy! Megvársz?
- Mármint, hogy addig senkivel sem…?
Helga lelkesen, nagyra nyitott szemekkel bólogatott.
- Ezt… azért nem ígérem - morogta halkan Malazár.
Helga tekintete befelhősödött.
- Persze… - mondta. - Ez túl nagy kérés. Ezt nem kérhetem…
- Amíg fel nem nősz, inkább nem ígérek semmit sem - simogatta meg ismét a lány fejét Malazár.
Helga szeme villant egyet, de csak engedelmesen bólintott, utána befúrta a fejét a férfi vállába.
- Gyorsan felnövök ám - mondta, és Malazárnak jobb is volt, hogy nem látta a lány eltökélt arcát.

A Setét Erdőnek még a szélén sem volt ajánlatos mágiát használni, de Malazár úgy döntött, mindkettőjükre ráfér az egész éjjeli pihenés, hát bűvkört húzott maguk köré, azon belül aludtak mindketten - no meg a lovak.
Malazár a történtek után nem feküdt Helga mellé, ahogy azelőtt. A lány egy szó nélkül vette tudomásul az új helyzetet, csak gyorsan becsukta a szemét, mintha azonnal elnyomta volna az álom, és nem sokkal később valóban el is aludt. Malazár azonban hosszan elnézte a tűz egyre halványodó fényénél őt, és bár nem állt szándékában őrködni, akár azt is vállalhatta volna, mert minden erőlködése ellenére gondolatai hajnalig ébren tartották.
Ennek ellenére reggel ugyanolyan hamar pattant fel a szeme, mint máskor, és szokás szerint ő ébresztette fel Helgát. Látszólag minden ugyanúgy működött, mint máskor, de valami mégis megváltozott. Eddigi bizalmas, civódó-évődő, szoros, de csak testvéri kapcsolatuk egyszer s mindenkorra eltűnt, helyét átvette valami ennél sokkal mélyebb érzésből fakadó, ám szinte zavarba ejtően távolságtartó viszony. Maguk sem tudták, hogy ez jó-e, vagy rossz, csak annyit tudtak, hogy az érzéseik megváltoztak, de nevet adni ezeknek az érzelmeknek még nem tudtak, vagy nem akartak.
A dolog mindenesetre azt eredményezte, hogy alig szóltak egymáshoz, amit pedig mégis, azt a szinte kínos udvariasság jellemezte.
A Setét Erdő eddig - nyugtalanító hírével ellentétben - nem próbált ártani nekik, bár Malazár reggel a nyomokból látta, hogy a bűvkör néhány olyan nem kívánatos látogatót is távol tartott, akiket eddigi ismeretei alapján nemigen tudott volna hova tenni, pedig a férfi kitűnő vadász és nyomolvasó hírében állt. Mivel meglehetősen erőt próbáló feladatnak néztek elébe, Malazár nem is óhajtott közelebbi ismeretségbe keveredni a Setét Rengeteg különös lakóival. Ezért a továbbiakban is az erdő legszélén haladtak, annyira, hogy a fák még eltakarják őket a mezőről esetleg idekíváncsiskodó szemek elől, de azért a belsejébe sem mentek
Malazár meg sem próbált vadászni. Nem csak azért, mert Helga mindig rossz szemmel nézte az ilyesmit, hanem azért is, mert nem tartotta ajánlatosnak nagyon bemerészkedni az erdőbe. Ki tudja, nem a zsákmányból válna-e vadász? Így hát a pihenőknél azt szedték elő, amit magukkal hoztak, még arról a bokorról sem szedtek málnát, ami ebédjük elköltése közben mellettük állt.
Délután közepe felé járhatott az idő, amikor Helga azt mondta:
- Mintha nem észak felé tartanánk.
- Dehogynem - csodálkozott rá Malazár. A napot ugyan ritkán látták, mert bármennyire is az erdő szélén igyekeztek haladni, a fölöttük összeboruló ágak így is túl sűrűnek bizonyultak ahhoz, semhogy csak úgy egyszerűen átláttak volna rajtuk, de azért nem először haladtak át sűrű erdőn. Malazár sértőnek tartotta a feltételezést, hogy esetleg eltértek volna az útiránytól. - Talán azt gondolod, hogy nem tudok tájékozódni?
- Nem! Dehogy…
Helga nem akarta megbántani Malazárt, azonban továbbra is úgy érezte, hogy igenis nyugat felé haladnak. Az erdő belseje felé. Sőt, egyre inkább a belseje felé! A nyugtalanság mind jobban elhatalmasodott rajta. Hogy erőt vegyen magán, inkább beszélgetni kezdett.
- Malazár! Tulajdonképpen miért is rendelt bennünket a Mester ahhoz a vulkánhoz?
- Te is ott voltál, amikor elmondta - vetette hátra Malazár.
- Jó, csak… Hallani szeretném még egyszer.
- Minek?
- Hogy… biztos jól értettem-e mindent.
- A Mester majd elmagyarázza, ha odaérünk.
- Malazár - sóhajtott a lány. - Kérlek…
Malazár még egy darabig hallgatott. Ő is érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, hogy ez a tegnap történtek, vagy egyéb okok miatt van-e így. Úgy döntött, figyelni fog, és hogy kiszűrje az egyik lehetőséget, beszélni kezdett.
- Nos, a Mester azt mondta, hogy varázstudományunkban eljutottunk arra a szintre, hogy továbblépjünk. Eddig szinte csak ösztönösen birtokoltuk az elemek erejét, de most már tudatosan tudjuk befogadni, átengedni magunkat, ha kell, és irányítani is, ha a szükség úgy hozza. Azért kell a vulkánhoz mennünk, mert ott köthetjük meg a magasabb szintű szövetségünket az elemekkel és egymással.
- Egy vulkánnál mindannyian? - vetette közbe Helga.
Malazárban egyre erősödött a baljóslatú előérzet, de igyekezett nem tudomást venni róla.
- Én még soha nem jártam ott, de a Mester azt mondta, hogy az egy ősrégi hely, amely magába sűríti az elemek mágiáját. A tengerparton áll az a működő vulkán, ahová igyekszünk. Mert neked és Hedvignek bárhol jó szinte, de nekem víz, Godriknak pedig tűz kell.
- Godriknak be kell mennie a vulkánba?
- Azt hiszem, igen - nézett óvatosan körbe Malazár. Nem látott semmi gyanúsat, de mintha sűrűbben állnának a fák, és mintha nagyobb homály lenne, mint az indokolt…
- De a vulkán mégsem tisztán tűz - vetette ellen a lány. - Ez veszélyes.
- Veled megy be - mondta Malazár mintegy odavetve. - A tűzig te fogod óvni őt.
- Utána pedig ő engem?
Malazár egy pillanatra elfeledte az aggodalmait, hátrafordulva végigmérte a lányt.
- Miért? Kell neked védelem a tűz ellen? - kérdezte kíváncsian.
Helga kissé elgondolkodott.
- Azt hiszem, nem - mondta végül kissé elpirulva, maga sem tudta, miért.
- Na látod - vetette oda Malazár.
Pár pillanatig csöndben haladtak tovább, aztán a férfi megállította a lovát.
- Nézd meg a fák oldalát - mondta, és közelebb is lépett az egyikhez. - Itt mohás. Erre van észak. Erre megyünk.
- És mégis nyugat felé haladunk - fejezte be a gondolatmenetet Helga halkan.
- Magam is úgy érzem - vonta össze a szemöldökét Malazár.
Összenéztek. Gondolkodtak.
- Azt hiszem - szólalt meg végül Malazár, - hogy el kellene fordulnunk jobbra, mintha kelet felé mennénk. Ha csak képzelődünk, kiérünk az erdőből. Ha mégsem, akkor így észak felé haladnánk tovább.
- Megpróbálhatjuk - felelte Helga vontatottan. - De attól tartok, elkéstünk.
- Elkéstünk? Miről?
- Ez a Setét Rengeteg, Malazár. Már elkapott bennünket. Próbálhatunk bármerre indulni, akkor is oda fogunk jutni, ahova ő akarja.
- Ördögöt! - fakadt ki Malazár haragosan. - Elvégre nem kisgyerekek vagyunk, akikkel tehet, amit akar!
- Kicsoda? - kérdezte Helga, és ezzel kizökkentette Malazárt a gondolatmenetéből.
- Ki kicsoda?
- Hát az, aki azt hiszi, hogy tehet velünk, amit akar.
- Nem tudom - válaszolta kissé meghökkenve Malazár. - A Setét Rengeteg.
- De a Setét Rengeteg attól setét, mert a benne lakók lelke sötét. Maga az erdő nem akarhat ártani nekünk.
- Dehogynem. Nem érzed a fákból felénk áradó rosszindulatot?
- Nem. Rabigában vannak, azt érzem. Meg a felettük uralkodó valami rosszindulatát.
- Ha engedelmeskednek annak a valaminek, teljesen mindegy, hogy ők a rosszindulatúak, vagy az, ami uralkodik felettük - vonta meg a vállát Malazár.
- Meglehet - felelte Helga, és ő is jobbra irányította a lovát, mint Malazár.
Mintha megszédültek volna. Vagy a fák keringtek volna. De pár lépés után Helga ismét érezte, hogy nem kelet, nem is észak, hanem nyugat felé haladnak.
- Malazár… - szólt előre bizonytalanul.
- Igen, én is érzem - mordult hátra a férfi.
Ismét jobbra fordította a lovát, és ismét jött az a szédülés.
Malazár leszállt, kantárszáron fogta a lovát, és ismét elindult arra, amerre északot sejtette. Most egyikük sem érezte a szédülést. Ám mielőtt megkönnyebbülhettek volna, a növényzet lett egyre sűrűbb, annyira sűrű, hogy már nem is mehettek tovább, csak úgy, hogy Malazár előhúzta a kardját, és azzal vágott utat maguknak. De mintha a levágott ágak helyébe azonnal újabbak nőttek volna, a haladás egyre nehezebb lett, míg végül a fák mintha összenőttek volna, és élő falként zárták volna el előlük a továbbhaladás útját. A sejtett észak felé nem mehettek. A sejtett kelet felé sem. És már csak szinte kíváncsiságból nézték meg, hogy dél felé sem.
Egyedül nyugat felé állt rendelkezésükre ösvény.
Amerre nem akartak menni.
- Hoppanáljunk innen, Malazár - mondta nyugtalanul Helga.
- A lovakat itt kellene akkor hagynunk - felelte a férfi, és a lány tudta, hogy Malazár soha nem hagyná itt a lovát, még akkor sem, ha ezzel életveszélybe sodorná magát.
- Akkor mit tegyünk?
Malazár egy ideig összevont szemöldökkel nézett nyugat felé. Furcsán, szinte vibrálóan éles volt arrafelé a fény. Nyugtalanító. Minden más irányban azonban sötét volt, fojtogatóan sűrű és sötét.
Malazár vett egy mély lélegzetet, megigazította az íját a hátán, és felült Sebes nyergébe.
- Elfogadjuk a szívélyes invitálást - mondta. - Egyebet úgysem tehetünk.
- De Malazár… - ellenkezett volna Helga, de Malazár szigorú pillantással belefojtotta a szót.
- Nem! - rivallt a lányra.
Helga döbbenten meredt rá, Malazár pedig lassan, szinte tagoltan folytatta:
- Mindent megpróbáltunk, de semmi többet nem tehetünk.
Helga hirtelen megértette. Nincsenek egyedül…
- Azt hiszem, igazad van - mondta, és maga is felült a lova nyergébe. - Menjünk.
Így, hogy önként indultak arra, amerre eredetileg nem akartak menni, szinte szétnyíltak előttük a fák, bokrok, és akadálytalanul haladhattak. Szemük ugyan óvatosan cikázott jobbra-balra, de látszólag határozottan léptettek, és nem néztek hátra.
Jó órai lovaglás után az ösvény egy tisztásba torkollott, a tisztáson pedig egy fából, kőből épült kunyhó állt. Ahogy közelebb értek, kivágódott a kunyhó ajtaja, és három alacsony, emberszerű alak jött ki rajta. Koboldok.
Kettő a lovakhoz sietett, a harmadik lecövekelt az ajtó előtt.
- Üdvözöllek - mondta. - Tamira úrnő már vár benneteket.
- Üdvözöllek én is - köszönt vissza Malazár, miközben leszállt a lováról. - Honnan tudta úrnőd, hogy jövünk?
- Az ő birtokán jártok - vigyorodott el a kobold minden vidámság nélkül, míg társai hátravezették a lovakat. - Az úrnő előtt semmi sincs rejtve, ami a birtokán történik.
- Értem - felelte Malazár. - Akkor hát vezess úrnőd elé, kérlek.
A kobold elindult előttük. A kunyhó csak kívülről tűnt kunyhónak, belül tágas és fényűző palota volt. Helgának olyan érzése támadt, mintha már járt volna itt. A termek, a lépcsők, a díszek… Hol látta ezeket?
Szerette volna a gondolatait megosztani Malazárral, de a férfi beszélgetésbe próbált elegyedni a kobolddal, nem figyelt rá. Ám amikor beléptek a fényűző márványterembe, Malazár is alig észrevehetően, de meghökkent, és Helgára pillantott. Ahogy összenéztek, tudták, mindkettőjük agyán ugyanaz a gondolat futott át: ez a palota olyan, mint a hajdani sötét varázsló, Mahrun belső vára volt. Az a vár elpusztult sötét gazdájával együtt - ők pusztították el. Ez azonban itt áll.
Ki lehet az a Tamira? És mit akarhat tőlük? Lehet, hogy nemcsak a lakhelye hasonló Mahrunéhoz, hanem a lelke is. Nem árt az óvatosság.
Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át az agyukon, már meg is pillantották Tamirát. Fiatal, döbbenetesen szép, vörös hajú nő állt a terem közepén, kecsesen támaszkodva egy támlás székre. Volt benne valami, ami Helgát azonnal taszította, Malazárt pedig vonzotta; zöld szeme rideg, számító intelligenciát, félig szétnyílt ajka pedig határtalan érzékiséget sugárzott. Még az öltözéke is ezt a kettősséget húzta alá, egyszerre volt fensőbbségesen előkelő és rafináltan erotikus.
És volt még valami, ami azonban csak jóval később tudatosult bennük: rettenetesen hasonlított Helgára.
A nő mosolyra húzta a száját.
- Üdvözöllek benneteket szerény hajlékomban - mondta. A hangja úgy búgott, hogy minden ép érzésű férfiban azonnal megmozdult a vér. - Tamira vagyok, e vidék úrnője.
Malazár mélyen meghajolt, pár lépéssel mögötte Helga szintén.
- Üdvözöllek én is, úrnőm - mondta Malazár. - Ha megengeded, magam is bemutatkoznék. A nevem Malazár, a Serpens nemzetség tagja vagyok.
- Malazár, a Serpens nemzetség tagja mi járatban vagy errefelé?
- Vándorúton voltam, úrnőm, hogy tapasztalatokat szerezzek, és most hazafelé tartok.
A nő kissé közelebb lépett. Malazár figyelmét nem kerülte el, hogy a csípője milyen kecses táncot jár.
- Miféle tapasztalatokat kell szereznie egy ilyen derék daliának, mint amilyen te vagy?
- Másféle vidéken másféle népek, másféle szokások élnek. Minél többféle ismerete lesz az embernek, annál többet ér.
- Kinek? - búgta Tamira félig felvonva a szemöldökét.
- Annak, aki érdemesnek tart arra, hogy a szolgálatába fogadjon - magyarázta Malazár.
- Nem azt mondtad, hogy otthonodba tartasz?
- De igen, úrnőm.
- Akkor miért emlegetsz szolgálatot?
- Mert bár volt honnan eljönnöm, és van hová hazatérnem, negyedik fiúgyermekként atyám halála után csak megtűrt rokon lennék a szülői házban.
- Értem. És sokféle emberrel, sokféle szokással találkoztál?
- Igen, úrnőm.
- Nos, akkor Malazár, a Serpens nemzetség tagja, meghívlak, tölts nálam pár napot, és pihend ki nálam eddigi utad fáradalmait. Szolgám a szobádba vezet, és felfrissülésed után kíváncsi lennék a megszerzett tapasztalataidra.
Malazár csak annyi ideig habozott, hogy azt csupán egy figyelmes szemlélő - mint Helga - érzékelhette, utána meghajolt.
- Megtisztelsz, úrnőm.
A nő egy fejbiccentéssel elbocsátotta őket.
Az iménti kobold két emelettel feljebb mutatott nekik egy szobát. Mit szobát, lakosztályt! És bár Malazár otthonosan mozgott a király termeiben is, ennél fényűzőbb lakosztállyal még ő sem találkozott eddigi élete során.
- Ha bármire szükségetek lenne, csak hívjatok. Samat a nevem - hajtotta meg kissé magát a kobold, majd távozott.
- Megőrültél? - támadt Helga Malazárra, mihelyt kettesben maradtak. - Két nap múlva a vulkánnál kell lennünk, nem maradhatunk itt.
- Tudom - felelte a férfi.
- Akkor miért egyeztél bele, hogy napokig itt vesztegessük az időt?
Malazár megfordult és szembenézett a lánnyal.
- Gondolod, hogy elengedne, ha szépen megkérnénk? - kérdezte.
Helga önkéntelenül is lehalkította a hangját.
- Hiba volt idejönnünk - mondta.
- Nem volt más választásunk, ha elfelejtetted volna - közölte Malazár, aztán szétnézett.
Valóban káprázatos volt itt minden. A falak, a padló, a bútorok… Bizánc pompáját idézték, nem azt a nyers utánzatot, amivel a kelta hagyományokat próbálták az előkelők összeötvözni a rég elbukott Róma eleganciájával. Talán még soha nem jártak hasonló helyen. Olyan… buja volt itt minden. Mintha minden dísz, minden kellék csak azt a célt szolgálta volna, hogy felajzza az érzékeket, és eltompítsa a józan gondolkodást. Ez járt Malazár fejében, míg felfrissítette magát, és akkor is, amikor elkísérték Tamira ebédlőjébe - Helgát, az állítólagos szolgát otthagyták a lakosztályban, - már ha ebédlőnek lehetett nevezni ezt a termet. Mintha az erdőből szakítottak volna ki egy darabot, hogy behelyezzék ebbe a márvánnyal és aranyozással díszített lakrészbe, és nem csak a növényzetet, hanem a forrást, a patakot is. Még a medencét is úgy alakították ki, hogy inkább hasonlított egy természetes kis tavacskára, mintsem valami mesterséges építményre. A roskadásig megrakott asztal mögött kis szökőkút állt, ám itt bor fakadt, nem víz, és a fáklyák fénye furcsán csillant meg alul a kényelmesen elérhető kis medencében.
Tamira már várt Malazárra. Kényelmesen elhevert az egyik kereveten, könyökére támaszkodott, a másik kezével az asztalról csipegetett. Ruhája olyan könnyű anyagból készült, hogy nem lehetett igazán eldönteni, mi célból van a testén: el-, vagy felfed-e. Malazár azonban sejtette, hogy valódi cél az, hogy rabul ejtse az érzékeket, csakúgy, mint az, ahogy feküdt; az oldalán, könyökére támaszkodva, ezzel formás testének összes domborulata a lehető legtökéletesebben látszott, izgalmasan, izgatón.
A termek díszítése, a bútorok, a vacsora, Tamira…
Mi végre kell elfeledni a gondolkodást? Mi végre kell ennyire felcsigázni az érzékeket?
Malazár érezte, hogy testére hatással van minden, de igyekezett, hogy gondolatait kitisztítsa, és éberen tudjon figyelni, mi történik körülötte. Mindez távolról sem bizonyult könnyű feladatnak. Az úrnő megkérte, hogy vacsora közben meséljen neki a megszerzett tapasztalatairól, így hát Malazárnak mesélnie kellett.
Tamira értett ahhoz, hogy beszéltessen másokat. Határtalan figyelemmel csüngött Malazár ajkán, és ha valamit nem értett, vagy még többet akart tudni róla, ártatlanul nagyra nyitott szemekkel kérdezett. Akármelyik ember hiúságának hízelgett volna ez a figyelem, ám ahogy Tamira nézett, megfeszült, sikkantott, ümmögött, ahogy teste együtt hallgatott fülével és elméjével, az mindegyik férfiember hiúságának tökéletesen elegendő lett volna.
Nem lett ez alól Malazár sem kivétel. Kezdeti óvatossága mind jobban és jobban felengedett. Hogyan is feltételezhetett erről a törékeny szépségről bármiféle rosszat? Hiszen csak rá kell nézni. Olyan ártatlan, olyan védtelen, olyan érzéki… Malazár később sem tudta volna elmondani, hogyan került Tamira az ő kerevetére, de egyszer csak ott volt. Könnyed ujjakkal cirógatta Malazár széles mellét, erős karjait, és még mindig tágra nyitott szemmel hallgatta a férfi egyre jobban akadozó elbeszélését.
És végül Malazár teljesen elakadt. Tamira nem kérte a folytatást, hanem felé hajolt, és finoman szájon csókolta. A csók után elhúzódott tőle, de csak azért, hogy utána vadmacskaként vesse rá magát, és csókolja, ahol éri.
Malazár nem számított kezdőnek a szerelem terén, de ilyennel még életében nem találkozott. Tamiránál hevesebb, tüzesebb szeretője még soha nem akadt. A nő úgy vette birtokba Malazárt, mint egy tornádó, és sodró lendületével rávette, hogy a férfi is majdnem ugyanolyan hevesen vegye birtokba viszonzásként őt. Kihozott belőle mindent, amit Malazár adni tudott, sőt, még azt is, amiről Malazárnak sejtelme sem volt, hogy benne lakozik.
Órákig tartó szerelmeskedés után Malazár kimerülten hanyatlott hátra. Úgy érezte, minden erejét kiszedte belőle ez a boszorkány. Nem vágyott most semmi másra, csak egy kis alvásra, ám Tamira lovagló ülésben rátelepedett.
- Fel tudod-e emelni a kezedet, ha én nem akarom? - kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom - felelte a férfi szintén elmosolyodva. Női csacskaság…!
Ám Tamira nem hagyta annyiban a dolgot.
- Biztos, hogy nem tudod?
- Hát persze.
- Próbáld meg! - makacskodott Tamira.
- Mit próbáljak meg? - mosolygott Malazár kissé értetlenül.
- Hogy fel tudod-e emelni a karodat, holott én nem akarom.
Malazár nem értette az egészet, de nem akart vitatkozni a nővel. Azokért a csodálatos percekért megtehet ennyit, nem?
Felemelte a kezét.
Azaz felemelte volna.
De nem bírta.
Meghökkenve nézett Tamirára, Tamira visszanézett rá, és a mosolya fölényessé vált.
Malazár újra nekifeszült, de hiába. Bármennyire erőlködött, mozdítani sem tudta a karját. Megrázta a fejét, koncentrált, és újra próbálta. Már csorgott a homlokáról a veríték, ahogy összeszorítva a fogát, minden erejét megfeszítve próbálkozott, de mindhiába. A karja meg sem moccant.
- Mi ez? - förmedt Tamirára.
- Ez? Ó, csak egy kis varázslat - húzta el gúnyosan a száját a nő. - Ne aggódj, az erőd most is megvan. Csak nálam. És itt is marad.
- Miket beszélsz? - motyogta Malazár. Teljesen kimerült, de kimerültsége mellett is elöntötte a balsejtelem.
- Hát igen - hajolt hozzá közelebb Tamira, hogy a szája szinte érintette a száját. - Ti, férfiak semmit sem értetek. Azt hiszitek, hogy ti irányítjátok a világot és minket, holott valójában mi irányítunk benneteket, ez által - és keze rácsúszott Malazár ágyékára. Malazáron borzongás futott végig, ami nem kerülte el Tamira figyelmét. A nő gúnyosan felnevetett. - Ez is csak olyan, mint egy hangszer. Ha tudod, hogyan kell játszanod rajta, félelmetes erők birtokába juthatsz általa.
Hirtelen mozdulattal ismét felült, ujjaival finoman cirógatta Malazár hasát.
- De te több vagy, mint az a sok féleszű, aki általában idetéved. Erősebb vagy. Hatalmasabb. És ha most szépen elmondod nekem, valójában ki vagy, nagyon kíméletes leszek veled, megígérem.
- Elmondtam már neked.
- Ó, dehogy - hajtotta oldalra a fejét gúnyos pajkossággal a nő. - Alig mondtál nekem valamit, derék lovagom, holott egész este meséltél. De a lényeget - hajolt ismét előre érzékien, - a lényeget, hogy ki vagy valójában, elhallgattad előlem.
- Elmondtam mindent.
- Megközelítőleg sem - szigorodott meg a nő arca, de csak azért, hogy újra elmosolyodhasson. - De el fogod. Ki vagy te?
- Mit érdekel az téged? - nyögte Malazár.
- Puszta elővigyázatosság - mosolygott fölényesen Tamira. - Nem ismerem az erődet, és az újdonságokkal óvatosan kell bánni. Ki vagy hát?
- Nincs számodra mondanivalóm - hunyta be a szemét Malazár, hogy látnia se kelljen ezt a női bőrbe bújt démont.
Látni nem látta, de hallotta:
- Dehogynem, lovagom! - nevetett a nő. - Dehogynem! Ahogy a karod a parancsomnak engedelmeskedik, ugyanúgy a szád is.
- Akkor meg minek ez a játék? - sziszegte Malazár.
- Hogy neked jobb legyen. Tudod, lovagom, ahhoz, hogy rád kényszeríthessem az akaratomat, használnom kell az erőmből. Abból az erőmből, amit belőled szedtem ki. Ez pedig pazarlás. Súlyos pazarlás, ami haragra gerjeszt - ellened. El tudod képzelni, lovagom, mire vagyok képes, ha felmérgesítesz? Nem. Hidd el, legrémesebb álmaid sem közelítették meg a valóságot… Ellenben ha a kedvemben jársz… nem öllek meg. Ügyes szerető vagy, megtartalak magamnak. Kényeztetlek. Becézgetlek. Nem gondolod, hogy te is sokkal jobban járnál így? Kényelmes, gondtalan életed lenne, amíg csak meg nem halsz, kis csődöröm. Mit szólsz ehhez?
Malazár ismételten tett egy felesleges kísérletet, hogy megmozdítsa a karját.
- Fulladj meg - köpte a szavakat dühösen.
Tamira arcán árnyék suhant át.
- Nos jó. Te akartad… - Leszállt a férfiról, és furcsa, erős hangon rárivallt. - Beszélj!
Malazár úgy érezte, mintha valami karmos, tüskés démon megpróbált volna beleköltözni, birtokba venni a nyelvét, a hangszálait, az agyát. Malazár behunyta a szemét, ahogy elárasztotta a fájdalom, kinyitotta a száját, és - üvöltött.
Tamira meglepetten nyitotta tágra a szemét.
- No lám… Erősebb vagy, mint gondoltam… Hát akkor próbáljuk meg még egyszer. Beszélj!!
Most még erősebb volt az ostrom, ami megtámadta a férfi agyát, nagyobb lett a fájdalom is, de Malazár eltorlaszolta az utat, ami a tudatához vezetett volna. Se kezét, se lábát nem bírta mozdítani, de a torlaszt fenn tudta tartani. És minél erősebben támadta Tamira, minél nagyobb lett testében a fájdalom, annál megingathatatlanabbá vált a torlasz.
- Azt hiszed, sokáig ellen tudsz állni nekem? - hallotta a dühödt sziszegést a fülében. - Vannak egyéb módszereim is.
Koboldok jöttek, durván megragadták. Lépcsőkön cipelték lefelé, feje a földön koppant, aztán kezdetét vette a rémálom…

Felváltva kínozták a testét, és varázslattal támadták a tudatát. Összeverték, megkorbácsolták, megégették, eltörték a végtagjait, letépték a körmeit, kiverték a fogát, levágták a fülét, kiégették a szemét… Elkövették ellene mindazt a szörnyűséget, amit csak bomlott emberi és nem emberi elme képes kitalálni. Gyötörték mindazzal, amivel gyötörni lehet valakit anélkül, hogy megölték volna. Nem volt menekülés, és nem volt pihenés, ha elájult, fellocsolták, és folytatták tovább, a következő ájulásig, amibe Malazár maga menekült néhány pillanatig. Nem hagyták nyugton, a kínzás hetekig, hónapokig, évszázadokig tartott... de Malazár kitartott. Már nem tudta, mi az, amit nem mond el, csak azt tudta, hogy hallgat, és hallgatni is fog, míg a halál végleg le nem pecsételi az ajkát…

*

- Elegem van belőle! Öljétek meg!
- De úrnőm! Így is láthatod, mire képes az ereje - hallatszott egy nyekergő hang.
- Ostoba! - csattant fel Tamira. - Csak azt az erőt látom, ami még benne maradt. Arról, amit átadott, még mindig fogalmam sincs. És azt is látom, hogy a benne maradó hatalom nagyobb, mint amit el bírtam venni tőle…
- De hát mi az a hatalom?
- Ha tudnám, most nem lennék ilyen dühös, Samat!
- Bocsáss meg, úrnőm, de nem értem, hogy maradhatott benne bármi is. Még soha senki nem bírt a hatalmaddal dacolni, még azok az együgyű lelkek sem, akiket az új hit szent emberként emlegetett.
- Nem értem én sem.
Tamira megállt Malazár előtt, csípőjére tette a kezét, és elgondolkodva bámulta a férfit.
- Nem tudom megtörni - mondta lassan. - És így túl veszélyes. Öld meg! - vetette oda Samatnak, azzal sarkon fordult, és a lépcső felé indult.
Samat intett az egyik hóhér koboldnak. Az felkapott egy tőrt, és beledöfte Malazárba a bordái alatt. Malazár kábulatában is felnyögött, de egyéb nem történt. A hóhér meghökkent, majd ismét döfött. Ám Malazár ismét csak felnyögött.
A két hóhér összenézett egymással, aztán Samattal, utána a másik hóhér is felkapott egy szablyát, és azzal szúrták, döfték áldozatukat. Tamira erre a zajra figyelt fel, és fordult hátra. Összevont szemöldökkel nézte a jelenetet, de nem a koboldokat, hanem Malazárt.
- Vágjátok le a fejét - utasította a szolgáit egy idő után.
Az egyik kobold azonnal ugrott, meglengette szablyáját, és odavágott. Malazár összerándult, nyakán megjelent egy véres csík - de a feje nem vált el a testétől. A kobold újabb utasítás nélkül is megpróbálta újra lefejezni, de ismét eredménytelenül. A hóhér újabb csapása Malazár arcát találta el keresztben, ott is megjelent a véres csík, de egyéb semmi.
- Állj! - kiáltotta Tamira, mielőtt a hóhérai igazán belemelegedhettek volna. Visszament Malazár elé, és arcán látszott, hogy erősen töpreng. - Samat! Ki lehet az, aki engedi, hogy a testét bántalmazzák, de nem lehet megölni?
- Én csak egy olyat láttam, Úrnőm - húzódott hátrébb Samat. - A fivéredet, Odrakon urat, mielőtt összetársult volna a varázsló Mahrunnal. Ez itt… Ez is démonherceg lenne?
- Nem… - felelte Tamira elgondolkodva. - Népes a családom, de tudnék róla, ha bármelyikük meglátogatna. Ez nem démon.
- De akkor ki lehet? - lépett még egy lépést hátrébb Samat.
- Nem tudom, Samat, de… veszélyes. Az ilyen alakoktól pedig meg kell szabadulni.
- De hogyan?
- Lássuk csak… Hiába olyan erős a szelleme, ha a teste alapvetően azért mégis törékeny. A testet kell megsemmisíteni… Égessétek el!
Tamira parancsait villámgyorsan szokták teljesíteni. Egy fertályóra sem telt bele, már kész is volt a tisztáson a máglya, amire felkötözték az ájult Malazárt, akit meg sem próbáltak magához téríteni.
Meggyújtották a máglyát. Az előzőleg olajjal is alaposan meglocsolt száraz farönkök egy ideig nagy lánggal égtek, akkorával, hogy a közelükbe sem lehetett menni, aztán egyszer csak csillapulni látszottak a lángok, füstölögtek, majd teljesen kihunytak, és a félig megégett fahasábokon ott feküdt az ifjú lovag - ugyanúgy, mint ahogy odahelyezték.
Tamira őrjöngött.
- Fojtsátok vízbe!
Nagy dézsát kerítettek teletöltötték vízzel, abba nyomták bele Malazárt. És az ifjú ahelyett, hogy fuldoklott volna, mintha magához kezdett volna térni. Megmaradt szeme körül a duzzanat lappadni kezdett, a máglyán szerzett kormot, a kínzások alatt szerzett vércsíkokat lemosta róla a víz, és bár oly hosszan tartották a dézsa alján, amíg három ember is megfulladhatott volna, mikor kiszedték, még csak nem is kapkodott levegő után.
- A pokol összes ördögére! - szitkozódott Tamira. - Ez egy őrző…
- Az kicsoda, Úrnőm? - érdeklődött Samat tiszteletteljes távolságban maradva a veszélyes emberi roncstól.
- Ostoba! Ne mondd, hogy nem hallottál az Elemek Őrzőiről! És úgy néz ki, hogy ez itt a Víz Erejének Őrzője.
Samat szeme kiguvadt a rémülettől.
- Ez el fog pusztítani bennünket, Úrnőm!
- El, ha hagyom - bólintott Tamira, aztán a gondolkodástól összeráncolódott a homloka. - No, nézzük. Mi a víz ellensége?
- A tűz - kottyantotta közbe Samat.
- Igen, de a tüzet eloltotta. Mi van még?
- A lég és a föld.
- Úgy van. De hogyan pusztíthatnám el a levegővel? Nem. A levegő csak ellentéte, de nem ellensége a víznek. Ellenben a föld…
- Elpusztíthatja?
- Nem, de elfojthatja hatalmát. Akármilyen hosszú időre is. Ha elég nagy halmot helyezünk rá, akkor nem bír kibújni alóla, míg halandó életének egyébként is nem lenne vége. És ha már csak rothadó húsáról, vagy zörgő csontjairól szedné le bárki a ráborított földhalmot, nem árthat nekem.
- Tehát akkor…
- Tehát akkor földhalmot rá! Egy egész dombot!
És a koboldok villámgyorsan munkához láttak…

*

Malazárt női sikítás térítette magához ködös kábulatából.
- Helga - suttogta hang nélkül maga elé, de mozdulni nem tudott. Kínlódva nyelt egyet, de mintha késsel hasogatták volna a torkát, száraz volt, mint a tapló, az ajka kicserepesedett. Erőlködött, hogy ki bírja nyitni megmaradt szemét, de nem igazán sikerült neki. Csak annyit érzékelt, hogy gyér fény szitál rá.
Megpróbált az oldalára fordulni, de törött végtagjai, és valami ránehezedő nem engedték.
- Helga… - motyogta maga elé, mikor újabb sikoltás verte fel a csendet, sóhajtott, de ez már lemondó sóhaj volt inkább. Ráébredt, hogy nem tud segíteni. A tehetetlenség könnyeket csalt megmaradt szemébe, furcsa ábrákat rajzolva lecsurgott koszos-kormos arcán. - Isten veled…
Az újabb sikítástól megmozdult a föld, és a női hang mellé új hangok társultak. A rengés erősödött. Rázkódtak a falak, remegett a levegő, amely egyre átlátszatlanabbá vált a portól. Az ordítások és sikoltozások nem csitultak, de elnyomta őket a fokozódó dübörgés.
Malazár életösztönétől hajtva még kínkeservesen rá bírta kényszeríteni magát, hogy résnyire kinyissa a szemét, és ekkor látta, hogy mellette falszerűen felemelkedett a padló, és csatlakozik hozzá a testére szórt halom is. Aprót tudott csak mozdulni, de ez kevésnek bizonyult, és még megcsendült a fülében a saját ordítása, mielőtt iszonyatos robajjal elnyelte volna szó szerint a föld…

*

- Malazár! Ébredj! Malazár!
Messziről hatolt a tudatába a hang.
Ki az a Malazár?
És ki szólítja?
- Malazár! - csendült a fülében lágyan a kedves, ismerős női hang.
Honnan is ismeri?
Halvány képek tolakodtak az agyába. Egy szép lányarc, szívének oly kedves…
- Malazár!
De hiszen ő maga Malazár! Hát persze…
- Helga - suttogta hangtalanul. Megpróbálta felnyitni a szemét, de hasztalanul.
- Csssssss - csitította a lány, és Malazár érezte, hogy Helga karcsú ujját az ő szájára helyezte. Mintha csitult volna a fájdalom az érintése nyomán…
- Ne beszélj, kedves - mondta lágyan Helga. - Pihenj. Csak azt akartam tudni, ájult vagy-e még, vagy csak alszol.
- Vizet… - motyogta a férfi, de hangja most sem volt. - Vizet…
Helga megértette. Megtámasztotta Malazár fejét, és valami ivóedényt tolt az ajkához. Malazár mohón nyeldekelt, annyira mohón, hogy félrenyelt. Hevesen köhögve próbált ismét levegőhöz jutni.
- Támasszátok meg a hátát - hallotta Helga hangját, aztán érezte, hogy a fekhelye megmozdult, átalakult karosszékké, és megtámasztotta a hátát. Köhögése elcsitult, és immár újabb félrenyelés nélkül tudott inni.
A víz visszaadta életerejének egy töredékét. Szét akart nézni, de semmit nem látott. Kezével tétova mozdulatot tett, hogy elvegye a látását akadályozó valamit, bármi legyen is az. De a megkezdett mozdulat rengeteg erejébe került, mégsem bizonyult elegendőnek a befejezéshez, a karja erőtlenül lehanyatlott.
- Várj - mondta Helga. - Majd én.
Azzal levette a szeme elől azt a valamit. De csak az egyiket.
Így is élesen hatolt az agyába a fény. A hosszan tartó sötétség után fájdalmas volt újra látnia. Hunyorogva próbálta megszokni a világosságot, és nem értette, miért csak az egyik szeme érzékel, és az is miért ilyen homályosan.
- Hol vagyunk? - kérdezte tompa hangon.
- Útban a vulkán felé - hallotta a választ.
Mintha ringatózna. Milyen kellemes így…
- Homályos minden…
- Majd elmúlik. Idő kell, míg lelohad a daganat.
Végre összegyűlt annyi ereje, hogy a szeméhez nyúljon. Alig érzett valamit, de… mintha a jobb szeme püffedt lett volna, a bal pedig…
- Mi történt a bal szememmel?
Hallotta, hogy Helga halkan sóhajt egyet.
- Kiégettette - jött a tompán a válasz.
- Kicsoda?
- Tamira…
Tamira! Ez a név izzó betűkkel villant fel az agyában, és felidézett mindent, emléket és szenvedést egyaránt!
Tamira!!
Ha a gyűlölet életre tudna kelni, most feltámadna, és megfojtaná azt a szukát!
- Mit művelt veled? - csikordult meg a foga, és erőlködve Helga felé fordult, hogy lássa a lányt.
- Velem? Semmit - vonta meg a vállát Helga, és valóban nem látszódott rajta semmi. De Malazár nem mert hinni a szemének. Nyugtalanul helyezkedett, hogy jobban szemügyre tudja venni a lányt, de Helga visszanyomta. - Maradj nyugton! Még nagyon sokat kell erősödnöd az ilyen heveskedéshez. De elmondok mindent, ha jó így neked.
Malazárban felsejlett, hogy Helgának alighanem igaza van. Visszadőlt hát a támaszára és bólintott.
- Mesélj. De… mi ez? - Fejét jobbra-balra forgatva próbálta megállapítani, hogy tulajdonképpen min is fekszik.
- Ez? - mosolygott Helga. - Egy tutaj. Egy különleges tutaj, amin csak a Kígyók Ura utazhat.
- Hogyan? - csodálkozott Malazár.
Egy sötét alak emelkedett fel az orra előtt. Malazár már tudta használni a megmaradt jobb szemét, hunyorogva nézte, és felismerte, hogy egy hatalmas kígyó hajladozik előtte.
- Kössszöntlek, uram - hajtotta meg a kígyó a fejét. - Jöttünk, hogy ssszegítssszünk.
- Nem tudtalak másképp szállítani, csak vízen - mondta halkan Helga. - De kellett egy tutaj, egy nagyon kényelmes tutaj, hogy a lehető legkíméletesebben tudja vinni az összetört testedet. Gondban voltam, és akkor jöttek ők… Tudták, hogy bajban vagy. Alád csúsztak anélkül, hogy nagyon mozdítottak volna, élő ágyat készítettek magukból neked, aztán elhoztak ide, a folyóhoz, és azóta tutajként álltak össze.
Malazár nagyon sokára szólalt meg.
- De hiszen nem is visz folyó északra, csak keletre.
- Nem is. Csak most, míg téged odaszállít a Mesterhez.
- De hiszen te nem is tudsz a víznek parancsolni.
- De a földnek igen. És a folyó arra folyik, amerre a medre vezeti.
Malazár egy időre ismét hallgatásba burkolózott, majd ránézett a kígyóra.
- Honnan tudtátok, hogy szükségem van rátok? - kérdezte a kígyók nyelvén.
- Mindig ott vagyunk körülötted, uram.
- Akkor miért nem mondtátok, hogy ne menjek a Setét Rengetegbe?
- Nem ssszólhatunk bele abba, amit cselekssszel, uram.
- Legalább figyelmeztethettetek volna.
- Magadtól isssz tudtad, hogy vessszélyesssz… De megbirkósssztál vele, uram.
- Kis híján meghaltam.
- Megtörted a démonhercegnő hatalmát, uram.
- Én ugyan nem. Majdnem végérvényesen legyőzött.
- Elpusssztítani ugyan assszonyod pusssztította el, uram - intett a kígyó a fejével Helga felé, - de te ellenálltál neki a végssszőkig, ésssz essszel arra késssztetted, hogy hibát kövessszen el.
- Miféle hibát?
- Víssszbe akart téged fojtani - húzta el a kígyó a száját szélesen, mintha mosolyogna. - Essszel vissszafordította a varássszlatot, ésssz asssz erőd kessszdett vissszaáramlani beléd. Ő pedig így nagyon kevésssz volt ahhosssz, hogy ssszembeszálljon assszonyoddal.
Malazár ismét hosszan emésztette a hallottakat.
- Köszönöm, barátom - mondta végül. - Amit tettetek értem, azért a hálám nem marad el.
- Nem ssszolgáltunk rá a háládra, uram - mondta a kígyó széles szájjal, és fejét lágyan Malazár vállára tette. - Gyógyulj meg minél előbb… barátom… - Aztán visszasüllyedt a többiek közé, az élő tutajba.
- Hallottam a sikításodat - fordult Malazár Helgához.
- Tamiráét hallottad - mosolyodott el Helga.
- Mesélj!
- Túl sok mindent már nem mesélhetek, a barátod elmondta a lényeget…
- Honnan érted te, amit a kígyók beszélnek? - vágott a szavába Malazár.
Helga elmosolyodott.
- Ők is a föld teremtményei - mondta, aztán visszakanyarodott az előző témához. - Tamira rájött, hogy a Víz Erejének Őrzője vagy, és meg akart ölni. Előbb máglyán akart elégetni, de te eloltottad a tüzet, aztán földhalom alá akart temetni. Innen tudtam, hogy bántott, és ártalmadra akar lenni továbbra is, úgyhogy… nekem sem kellett több.
- Éreztem, hogy remeg a föld - emlékezett vissza Malazár. - Aztán elnyelt.
- Igen - bólintott Helga. - És így megóvott attól, hogy az összeomló falak kárt tegyenek benned.
- Összezúztad a palotáját? - nézett hitetlenkedve a lányra Malazár. - És mi lett Tamirával? Meg a koboldokkal?
- Visszajutottak oda, ahonnan előmásztak - felelte Helga, és Malazár talán még soha nem látta ennyire keménynek a fiatal lányt.
- Elbántál vele? Egymagad elbántál vele?
- El. Úgyhogy - mosolyodott el ismét Helga, ezzel mintegy letörölte arcáról az iménti keménységet, - jobb, ha ezentúl nem vitatkozol velem.
- Nem hiszem el… Te, aki eddig minden élőt óvtál…
- Nem öltem meg - vált merevvé ismét a lány arca. - Mondtam. Csak visszaküldtem a pokolba. És ebben a teremtésben elő sem mászhat többé.
Malazár megcsóválta a fejét.
- Ez hihetetlen. Csak úgy elbántál vele? Nem is védekezett?
- Nos… - felelte habozva Helga, - de igen. Ami azt illeti, egy-két sebet valóban ejtett rajtam.
- Nem látok rajtad semmit.
- Pár karcolás volt csupán. És már meggyógyítottam magam.
- És engem? Engem miért nem gyógyítottál meg?
- Arra is sor fog kerülni, de most pihenj.
Malazár már nyitotta volna a száját egy újabb kérdésre, de Helga az ujjával zárta le.
- Pihenj - súgta.
És Malazár szót fogadott. Átaludta az utat, és csak abból érzékelte, hogy megérkeztek, hogy nem ringott tovább a "tutaja". Kábán nyitotta ki megmaradt szemét, de a látványtól gyorsan magához tért. A vulkán lábánál voltak, egy működő vulkán lábánál. A kígyók, amelyek idáig szállították, feltették egy oltárkőre, és már nesztelenül el is távoztak. Helga ott állt mellette, fogta a kezét.
- Helga! - hallotta a Mester hangját. - Helga…!
Malazár látta, hogy Helga szája széle megremeg, és sírva bújik a Mester védelmező ölelésébe.
- Jól van - dünnyögte az öreg. - Jól van, kislányom…
Jó idő telt el, mire Helga végre nagyjából kisírta magát. Még mindig könnyes szemekkel nézett a Mesterre.
- Nem tehettem mást… különben meghalt volna - mondta egészen halkan, de Malazár meghallotta.
A Mester csak megcsókolta Helga homlokát, aztán szelíden eltolta egy homályos, távolabb álló alak felé.
- Fiam… - lépett közelebb Malazárhoz az öreg.
- Mit nem tehetett mást? - faggatta köszönés helyett Malazár. - Mi történt vele?
Az öreg kutató szemekkel nézett az ifjúra. Ráncoktól szabdalt arcán nem látszódott semmi abból az iszonyatból, ami elöntötte a bensőjét. Malazár szörnyű állapotban volt.
- Hogy érzed magad, fiam? - kérdezte.
- Jól - válaszolt türelmetlenül Malazár, és megpróbált felülni. - Mi történt Helgával?
A Mester szelíden visszanyomta. Nagyon nem kellett birkóznia vele, hiszen az ifjú nagyon legyengült. De eltorzított arcáról lesírt az eltökéltség, hogy választ akar kapni a kérdésére. Az öreg - némi habozás után - megadta magát.
- Rendben - mondta. - Látom, jobban izgat Helga állapota, mint a tiéd… Hát jó! Ugye azt tudod, hogy Helga letaszította a pokolba azt a démonhercegnőt egész udvartartásával egyetemben?
- Igen, mondta - felelte még mindig türelmetlenül Malazár.
- Nos, ez több erőt vett ki tőle, mintha megölte volna őket. Hiszen még meg is kellett nyitnia a pokol kapuját, neki, a halandó embernek. Nem sok ereje maradt… És azt a keveset is arra használta, hogy téged ideszállítson, hozzám.
- És akkor most… mi van vele?
- Varázstalan lett.
Malazár úgy érezte, megrendült a föld alatta. Hogy Helga varázstalan lett? Egyszerű, közönséges ember? Helga?
- Az nem lehet… - suttogta. - Az lehetetlen…
- Elmondtam, mi lett vele, de most már ideje azzal törődnünk, amiért idejöttünk - mondta az öreg határozottan. - Jertek ide ti is! - intett a távolabb álló háromnak.
Ketten, Godrik és Hedvig közelebb léptek, Helga maradt.
- Te is lányom - intett neki az öreg.
- Én… már nem tehetek semmit.
- Dehogynem - intett újra az öreg. - Gyere!
- Mit adhatok még a Szövetségért? - kérdezte lemondóan a lány.
- Elherdáltad az erődet, mert féltetted bepiszkolni vérrel a kezed - mondta szigorúan a Mester. - De életeddel még szolgálhatod az Egyensúlyt.
- De Mester! - tiltakozott Godrik, és Hedvig is nyugtalanul mozdult meg.
- Hallgassatok! - szólt rájuk az öreg. - Nem várok tőle mást, mint amit tőletek várnék. A hibákat büntetés sújtja, ám ha bármelyikőtöknek is többet érne az élete, mint az Egyensúly fenntartása, az nem hiba lenne, hanem árulás. Az árulók büntetése pedig halál.
- De Helga immáron nem Őrző, Mester - nézett szembe vele szilajul Godrik. - Egy vulkán mindenkinek veszélyes, egy közönséges ember számára pedig maga a halál.
- Nem hallottál még emberáldozatról? - kérdezte szinte gúnyosan az öreg.
- De az egész az én hibám! - vetette közbe gyenge hangon Malazár. - Miattam küldte pokolra Tamirát.
- Igen - nézett rá a Mester. - Tamira a te hibád.
- Akkor küldj engem a halálba, Mester!
- Honnan tudod, hogy nem oda küldelek? - nézett rá rendíthetetlen szigorral a Mester. - Négy erőtől duzzadó Őrzőnek kellene megkötnie a Szövetséget, és kik állnak itt? Két félelemtől elgyöngült Őrző, egy testében sokszorosan megcsonkított Őrző, és egy varázstalan. Bármit adnak nektek az Elemek, megérdemlitek. Mertek-e a sorsotokkal ellenkezni?
A tanítványok egy pillanatig mukkanni sem mertek. Az öreg menydörgő szavai után szinte kínzó lett a csend. Végül Malazár mozdította meg a fejét.
- Nem a magam halála fáj, Mester, hanem…
- Vállalom a sorsomat, Mester - vágott a szavába Hedvig. - Ha életemmel vagy halálommal segíthetek fenntartani az Egyensúlyt, hát legyen!
A Mester végignézett a fiatalokon. Mind a négyük szemében látta a félelmet, de látta az elszántságot is.
Az öreg lassan bólintott. Köpenye zsebéből előhúzott egy homokórát.
- Kezdődjön hát. Mind a négyőtöknek el kell mennie ahhoz az Elemnek, mely erejének Őrzője, és bizonyságot kell szereznie arról, hogy méltó-e az Őrző tisztére. Amelyikőtök elbukik, az nem tér vissza élve, de amelyikőtök méltónak bizonyul, az egy óra múlva visszatér ide. De ne feledjétek, egy óra múlva itt kell lennetek, itt, az oltárnál, mert aki nem ér ide időben, azt bárhogy kedvelték az Elemek, elviszi a Sötétség. Én nem segíthetek nektek, de ti egymásnak igen. Induljatok hát! Most!
Azzal az öreg hátrált egy lépést az oltártól, és megfordította az órát. A homokszemek kérlelhetetlenül peregni kezdtek.
A fiatalok összenéztek. Nyilvánvaló volt, hogy hiába oly közel a tenger, Malazár képtelen eljutni odáig. Odaléptek hozzá, ülő helyzetbe segítették, elhúzták az oltárkő szélére, aztán egyik oldalán Godrik, a másik oldalán Hedvig karolta át, aki jóval magasabb volt Helgánál, és elcipelték a vízhez. Ám alig léptek bele, a tenger a csillagok fényében is jól láthatóan sötét színűvé vált, majd szinte visszahúzódott, megemelkedett, és fenyegető falként magasodott föléjük.
- Menjetek - mondta Malazár, és maga kezdett kibontakozni barátai szorításából. - Én már itt vagyok.
- Menjünk - szólt Hedvig is, magával húzva a vonakodó Godrikot.
Helga mögöttük állt. Ő nem tudott segíteni. És amikor végre Hedvig és Godrik kellőképpen elhátráltak Malazártól, és a vízfal lecsapott, elragadta Malazárt, Helga volt az egyetlen, aki fel sem kiáltott.
Godrik rohant volna a tengerbe, hogy megpróbálja visszaszerezni eltűnt barátját, de Hedvig visszafogta.
- Magának kell megküzdeni a vízzel - kiáltott a férfira. - Ahogy nekünk is meg kell tennünk a magunkét. Eredj!
Azzal lökött egyet Godrikon, hogy hátráljon a part felé.
Feltámadt a szél. Pillanatok alatt őrjöngő orkán tombolt körülöttük. Tépte, szaggatta a ruhájukat, szinte lecibálta fejükről a hajukat, aztán láthatóvá vált a szél, tölcsért eresztett a földre, és egyenesen a tanítványoknak szaladt. Úgy kapta fel Hedviget, mint a tollpihét, de a másik kettőhöz nem nyúlt, és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eltávozott a még mindig háborgó tenger fölé.
Godrik szemét csípte a por, amit a szél belefújt, talán ezért könnyezett. Könnyein keresztül is a tengert fürkészte, és a tenger fölött a levegőeget. Ki tudja, meddig maradt volna még így, ha nem csúszik egy apró kéz a tenyerébe.
- Menjünk, Godrik - mondta Helga, ahogy a szőke férfi lenézett rá. - Most rajtunk a sor, és az idő rövid.
Godrik hang nélkül megszorította a kicsi kezet, aztán elindult vele, a vulkán felé.
Nem kellett felmenniük a hegy oldalán, az öreg előzőleg megmutatta nekik azt a keskeny rést, ami egy barlang bejárata lehetett. Ezen kellett odajutniuk a vulkán belsejéhez, ahol az izzó föld már nem föld volt, hanem a legmelegebb tűz, amit e sártekén találni lehetett.
Már ahogy közeledtek a barlanghoz, fojtottabbá vált a levegő. A vulkán időről időre füstöt, hamufelleget köpött, mint aki elrontotta a gyomrát, és most visszaöklendezi ocsmány tartalmát.
Egyfolytában morgott, rázkódott alattuk a föld. Egymás kezét el nem engedve lépkedtek, fejüket lekapták, nyakukat behúzták, amikor egy-egy rengéskor kő, vagy porfelleg záporozott rájuk. Sokszor tűnt úgy, hogy rájuk omlik az egész mennyezet, és maga alá temeti őket. És mindannyiszor megúszták, mígnem már egészen közel az izzó lávához megemelkedett a föld, és egy óriást formázva el nem zárta előlük a további utat.
- Kinek van kettőtök közül birtokában a hatalom? - kérdezte elképzelhetetlenül mély hangon.
Godrik lépett volna előre, de Helga gyorsabban szólalt meg:
- Nekem volt, de elpazaroltam.
A gólem furcsállva pillantott le rá.
- Akkor vagy nem mentek át, vagy áldozatot adtok.
Godrik nyitotta a száját, de Helga ismét gyorsabb volt.
- Én vagyok az áldozat. A társamnak mennie kell.
A gólem bólintott.
- Elfogadom. Eredj, emberke! - mondta Godriknak, és kissé félreállt.
Godrik habozott, de Helga meglökte.
- Eredj! - bíztatta. - Sietned kell!
Godrik vetett egy aggodalmas pillantást Helgára.
- Isten veled! - mondta neki, aztán elsurrant a gólem mellett.
- Az ő útját a céljáig nem zavarja semmi - mondta a föld-óriás. - De te… a végedhez értél.
- Tudom - felelte nyugodtan Helga.
- Halálod tudatával léptél be ide?
- A halált is el kell fogadnom. Az is az életemhez tartozik.
- Fiatal létedre bölcs vagy, nő-ember. Ám ha bölcs vagy, miért pazaroltad el a hatalmadat?
- Hogy mások élhessenek.
- Most sem érzed úgy, hogy dőreség volt erődet ilyesmire pazarolnod? Hiszen a gonoszt pusztítani kell.
- A gonosznak is joga van a létezéshez. Sőt, szükségszerű a léthez. A különbség a jó és a gonosz között az, hogy a jó elismeri a másság létjogosultságát, míg a gonosz nem. És különben is…
- Különben is? - vonta fel a szemöldökét a gólem.
- Önmagamat pusztítottam volna el, ha elpusztítom Tamirát. Nagyon hasonlított rám… Ő én voltam. Benne testesült meg minden rossz tulajdonságom. És önmagam ellen küzdhetek, de nem pusztíthatom el magamat. Ez a lét törvénye.
- Mondd hát, mi a lét törvénye?
- Az egyensúly keresése a jó és a gonosz erők között.
- Folytasd!
- A jó erők tartós túlsúlyba kerülése merevséget okoz, a gonosz erők túlsúlya káoszhoz vezet. Mindkét lehetőség - ha nem teszünk ellene semmit - pusztulást, megsemmisülést eredményez.
- Azt mondod - mordult fel a gólem, - hogy a Törvény miatt nem ölted meg azt a démonhercegnőt?
- Azt. De ez… nem igaz - hajtotta le a fejét a lány. Egy pillanatig tartott csupán, mire összeszedte magát, és ismét felemelt fejjel a gólem szemébe mert nézni. - Valójában gyávaságból, és túlzott önhittségből nem tettem meg. Még soha nem öltem meg senkit és semmit, még akkor sem, ha kellett volna. Mert gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek önmagammal, és vállalni merjem tetteim következményeit. De ebből a gyávaságból látszatra erényt kovácsoltam, kérkedtem vele, hogy nekem tiszta a kezem. Lám, most is, a Törvényt citálom elő… Nagyot vétkeztem. Megérdemlem, hogy lesújtson rám a büntetés.
- Tehát elismered, hogy van sötét oldalad?
- Elismerem.
- És nem akarod magadtól eldobni?
- Nem. De küzdök mindhalálig ellene.
- Jó - bólintott a gólem, és közelebb lépett. - Viseld hát tetteid következményeit.
Teljesen Helga elé ért, és fölé hajolt. Félelmetes volt a Föld teremtménye, de Helga nem hátrált meg. A gólem egyre jobban áthajolt fölötte, aztán ráborult, és maga alá temette.
Helga azt hitte, hogy fuldokolni fog, hiszen a föld alatt nem kaphatott levegőt, de tévedett. Mintha megszűnt volna ember lenni, egybeolvadt a földdel. Ő lett a Föld, és a Föld lett ő. Mindig is egyek voltak. Átélte a kezdetet, amikor megteremtődött, és látta a Szövetséget, amit muszáj volt kötni a másik három Elemmel, ha el akarta kerülni a megsemmisülést. Látta az élet kialakulását, és látta sok élet elmúlását is. Hiszen mind belőle sarjadt, és hozzá tért meg, hozzá, az ősanyához. Érezte, miként feszül meg teste az erőtől, mely elpusztíthatna mindent, és sokszor pusztít is, és érezte az erőt, mely egyben tart, teremt és növel. Látta, miként tud pusztuláshoz vezetni az élet, és látta, miként sarjad élet a pusztuláson. Semmi sem egyértelműen rossz. Semmi sem egyértelműen jó. A kettő együtt maga a VALAMI…
Zavaró érzés volt, amikor ráébredt, hogy nem egy a Földanyával. Hogy neki külön teste, tudata van. És fájdalmas érzés volt, amikor rájött, hogy évmilliós együttlétüknek véget kell most vetniük, mert rá feladat vár.
Őriznie kell az egyensúlyt sötét és világos oldalával egyaránt, míg halandó teste porrá nem omlik, hogy újra egyesüljön a lételemével.
Be kell tartania és tartatnia a Törvényt, hogy a Semmi ne vehessen erőt felettük, és ehhez meg kell kötnie a Szövetséget a másik három őrzővel.
Mert ő a Föld Erejének Őrzője - bármi történjen is.

*

Kissé kábán lépett ki a barlangból. Az iménti sötétség után szinte bántotta a szemét a csillagok sápadt fénye. Nagy nehezen bírta csak kivenni, hogy az oltárnál három alak áll, de hogy ki az a három, azt már nem látta. Botladozva botorkált le a hegyi ösvényen, és már majdnem az aljához ért, amikor a három alak közül kettő futni kezdett az ellenkező irányba, a tenger felé. Ekkor Helga már felismerte őket: a Mester maradt az oltárnál, Hedvig és Godrik pedig a tengerből kisodródó Malazárnak próbáltak segíteni. De ahogy Helga elfáradt a próbatétel alatt, valószínűleg a többiek is így jártak, mert alig-alig bírták a magatehetetlen Malazárt cipelni.
Helga végre az oltárhoz ért. Egy pillantást vetett a Mesterre, és a Mester mellett az órára. Látta, hogy az utolsó szemek peregnek le, és a többiek még nagyon messze vannak. Még Malazár nélkül, futva sem érnének már vissza, nemhogy így. És mögöttük sötét árnyak gyülekeztek, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzájuk. Látszott az árnyak vörösen izzó szeme, meg-megcsillant a csillagfény éles fogaikon, hallani lehetett patájuk koppanását a part fövenyén. Helga emlékezett rá, mit mondott a Mester: hogy ha nem érnek vissza az oltárhoz időben, hiába állták ki a próbát, elragadja őket a sötétség.
Már csak néhány pillanat, és lepereg az órából az utolsó homokszem is... Már csak néhány pillanat, és utolérik őket a démonok…
Helga behunyta a szemét, tudata alábukott, szempillantás alatt társai alatt termett, és a föveny, mint a keleti mesék szőnyege odarepítette az ifjakat az oltárkő mellé, éppen akkor, amikor az órában az utolsó homokszem is lepergett.
Malazár rábukott az oltárkőre. Hajából, ruhájából víz csöpögött.
Godrik megrázta magát, és parázs lepte el a követ.
Hedvig sóhajából szellő támadt, és végigszaladt az oltáron.
Helgáról por szállt a kőre.
Iszonyatos szélvihar támadt, földrengés rázta meg talpuk alatt a talajt, a vulkán hangos robbanással köpte ki a lávát, a tenger pedig hatalmas hullámmal ostromolta a partot. Ám ugyanebben a pillanatban az oltárkő átlátszóvá vált, és az ifjak meglátták benne a mintát, amit már egyszer régen egy másik kőben láttak: egy fát, az Élet Fáját. Ajándékaik, amit a kőre tettek, beszivárogtak, a Fa magába olvasztotta, szívta őket, és fényre lobbant tőle, gyönyörű, kristálytiszta, fehér fényre. A fény végigsöpört a parton, és nyomában elült a szélvihar, elcsitult a föld, megnyugodott a vulkán, és a tenger is visszatért medrébe.
A Szövetség megköttetett.

*

Helga látta, hogy a Fehér Fény ellöki az oltárkőtől Malazárt, és hogy az ifjú a földre roskad. Amint elült a Fény ereje, a lány azonnal odaugrott, bár Godrikot nem tudta megelőzni. Ám mindnyájuk meglepetésére Malazár ruganyosan felpattant, és elmosolyodott. Helga felkiáltott: Malazár ép volt ismét, és egészséges! A Fény meggyógyította összezúzott, megcsonkított testét, erősebb, egészségesebb, szebb lett, mint valaha.
- Barátom! - hüledezett Godrik. Malazár nevetett, és a két férfi mélységes szeretettel összeölelkezett. Hedvig is csatlakozott hozzájuk, így hárman örvendeztek. Ám Malazár szeme Helgát kereste. A lány az oltárkő másik végénél állt, kissé a Mester mögé bújva.
Godrik és Hedvig megérezhették, mi zajlik bennük, mert elengedték Malazárt, és mosolyogva néztek hol egyikükre, hol másikukra. Ám ők csak álltak, és nézték egymást, mígnem Malazár kitárta a karját. Helga elmosolyodott, és nevetve vetette magát az ifjú nyakába.
És ha a Mester netán azt hitte, hogy megúszhatja a csontropogtató öleléseket és a mindent elsöprő vidámságot, hát tévedett…

*

Nem együtt mentek vissza a kunyhóba. Sebes és Villám, Malazár és Helga lova ott maradt Tamira palotájánál, mert semmivel sem lehetett őket rábeszélni, hogy együtt utazzanak a kígyókkal, ezért Malazár elhatározta, hogy visszamegy értük, Helga pedig követte.
Meglehet, már tudtak volna hoppanálni, de a Setét Erdőben még Tamira eltűnése után is maradt éppen elég ellenséges alak, nem kockáztattak a varázslattal. Ám vagy nem laktak az útjukban ilyen alakok, vagy megelőzte a fiatal Őrzőket a hírük, mindenesetre egyetlen rosszindulatú lénnyel sem találkoztak, hacsak a szúnyogokat nem tekintjük annak. Azokból pedig akadt bőségesen, különösen este. A fiatalok hát sietve rakták meg a tábortüzet, zöld füvet dobtak rá, annak a füstje távol tartotta tőlük a parányi vérszívókat.
Fáradtak voltak az egész napos gyaloglástól, hát hamar lefeküdtek. Ám Malazár tartotta magát az új rendhez, a tűz túloldalán dőlt le a földre.
Helga figyelte egy darabig, aztán csak nem bírta ki, megszólalt:
- Nem jössz át ide?
- Nem - válaszolt Malazár kurtán, bár nem ellenségesen.
- Én menjek oda hozzád?
- Maradj csak ott, ahol vagy!
Egy darabig csöndben feküdtek, aztán ismét Helga szólalt meg:
- Malazár! Kérlek, gyere ide!
- Nem. Megmondtam.
- Még mindig haragszol rám?
- Nem haragszok. De tanulságos volt az az eset, és én nem szeretnék még egy ilyet.
- Tehát mégiscsak haragszol…
- Nem! - mondta nyomatékosan a férfi. - Megmondtam!
- De akkor miért nem alszol velem?
- Tudod te azt nagyon jól! - csattant fel Malazár, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, hátat fordított a tűznek és a lánynak.
Helga egy darabig csalódottan figyelte a férfi hátát, aztán felhúzta az álláig a takaróját.
- Lesz még olyan, amikor könyörögni fogsz, hogy velem alhass - mondta, és becsukta a szemét.
- Majd ha elment az eszem - morogta Malazár, aztán tovább nem mondott semmit egyikük sem.

Másnap délután végre rábukkantak Tamira egykori palotájának maradványaira. Ha nem tudták volna, mit keressenek, nem is ismertek volna rá a helyre. Az erdő máris visszakövetelte, ami az övé.
A lovaknak hírük-hamvuk sem volt, Malazárnak kellett füttyszavával előcsalogatnia őket a rengetegből. Szegény jószágok sok kalandhoz voltak hozzászokva, de ez a legutolsó jócskán megviselte őket. Ám akkora örömmel vették gazdáik újra felbukkanását, hogy Helga joggal feltételezhette, hogy a derék állatok mellettük végre biztonságban érzik magukat.
Mivel a lovaknak az ijedtségen kívül más bajuk nem volt, nem vesztegették soká az idejüket, másnap hajnalban elindultak hazafelé.
De Helgának azon a délelőttön sok baja akadt. Most is…
- Álljunk meg! - szólalt meg.
- Már megint miért? - kérdezte dörmögve Malazár.
- Pisilnem kell - hangzott a méltóságteljes válasz.
- De hát most voltál! - méltatlankodott a férfi.
Helga nem válaszolt, csak egy kimért pillantást vetett rá, és megállította a lovat. Malazár sóhajtott egy nagyot, aztán rántott egyet ő is a kantáron.
- Jó lenne, ha igyekeznél! - mondta Helga hátának, mivel a lány már le is pattant a nyeregből, és eltűnt a bokrok között. - Ha ilyen tempóban haladunk, tavaszig sem érünk haza!
Helga nem válaszolt.
Malazár hallgatta egy darabig a madarakat, nézte a fák levelei közé beszűrődő napfény érdekes mintázatát, és magában dohogott az örökké kikéredzkedő lányokra. Helga máskor is sűrűn vette igénybe a bokrok nyugalmát, de amit azon a napon művelt, az már több volt a soknál. Hajnalban indultak el, most még a délelőtt fele sem telt el, de már ötödszörre állnak meg miatta. Kiitta tán éjjel a kutat? Ha így haladnak, tényleg kitavaszodik, mire a kunyhóhoz érnek!
És egyáltalán, hol az ördögben van ez a lány? Már régen vissza kellett volna érkeznie! Egy egyszerű folyó ügy nem tarthat ilyen sokáig! Még a másik sem! Mit csinál? Miért nem jön már vissza? Malazárba egyszer csak beleállt a jeges rémület: csak nem esett valami baja?
- Helga! - mondta hangosan, de nem érkezett rá válasz.
- Helga! - ismételte meg még hangosabban, de az eredmény ugyanaz lett.
- Helga! Mi az ördögöt művelsz? - Semmi válasz.
- Helga! Hallasz egyáltalán? - Malazár mély hangjából most már igazi aggodalom csendült ki. Leugrott a lováról, odaintett neki, amitől az okos jószág tudta, hogy helyben kell maradnia, majd beugrott a bokrok közé ugyanott, ahol a lány tűnt el évszázadokkal ezelőtt. Nem kellett sokat mennie, hamar megpillantotta. Helga egy fának vetette a hátát, köpönyegét összetekerve a hasához szorította, arca falfehér volt és behunyt szeméből csurogtak a könnyek. Annyira elesettnek látszott, hogy Malazár érezte, az ő arcából is kifut a vér az ijedtségtől.
- Helga! - nyögte ki halálra rémülten. - Mi történt veled?
A lány kinyitotta a szemét, ránézett, de nem válaszolt, továbbra is némán sírdogált.
- Bántott valaki? Mi történt? Szólalj már meg!
Hogy most sem kapott feleletet, Malazár megragadta a lány vállát, és megrázta.
- Mi van veled? Mi bajod van?
- Meg fogok halni - suttogta Helga, és fejét lehajtva most már igazi sírásra fakadt.
- Mi van? Miért? Honnan veszed? - faggatta halott sápadtan Malazár, miközben igyekezett tőle telhetően gyöngéden felemelni a lány állát. - Kicsikém! Mi történt?
- Tamira - sírta Helga. - Megátkozott!
- Micsoda?! De hiszen annak három napja! Honnan veszed, hogy megátkozott? Azt mondtad akkor, hogy nincs semmi bajod!
- Akkor nem is volt! De utána... nagyon fájt a hasam, és most meg...
- Most meg?
- Vérzek...
- Hol? - kérdezte Malazár, ha lehet, még rémültebben, mint azelőtt.
- Itt - mondta a lány, és elvette az összegyűrt köpenyt a hasáról.
Semmi sem látszódott. Malazár azonnal térdre vetette magát a lány előtt, hogy jobban szemügyre vehesse, és Helga szét is tárta lábait, hogy a férfi láthassa a vért combja belső részén, ahol már át is ütötte a nadrágot.
Malazár egy pillanatig meredten bámulta a szóban forgó területet, aztán felpillantott Helga arcára, majd újra lekapta a fejét, utána pedig gyorsan felállt. Helga aggódva fürkészte az arcát, de furcsa dolgot látott. Úgy tűnt, Malazár nem tudta eldönteni, sírjon-e, vagy nevessen. Végül köztes megoldást választott, vörös arccal krákogni kezdett. Helga döbbenten nézte a férfit, nem hogy nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna elpirulni, de eddig ezt még csak lehetségesnek sem tartotta. És most tessék!
- Mmmi ez? - kérdezte a leány remegő hangon.
Malazárnak időbe tellett, mire annyira össze bírta szedni magát, hogy Helga szemébe nézhessen. Az arca már nem volt olyan vörös, de látszott, hogy még igenis zavarban van. Komoly volt, de a szeme sarkában mosoly bujkált.
- Nem halsz meg - jelentette ki. - Ez nem seb.
- Hanem mi? Hiszen vérzik! - rebegte a lány, de már kezdett reménykedni.
- Igen, vérzik. És ez el is fog tartani még olyan négy-öt napig. Aztán elmúlik, de ha újra újhold lesz, megint kezdődik elölről.
- Micsoda? Miért?- kérdezte Helga döbbenten.
- Khm... Ez a nők tisztulása. Minden hónapban így tisztulnak meg. Ne aggódj, nincs semmi bajod! - tette a lány vállára vigasztalóan a kezét. - Ez minden nőnél így van!
- Hogyhogy minden nőnél? Nekem eddig még nem volt ilyen!
- Hát mert… eddig csak kislány voltál! Innentől vagy nő!
- Ettől? - csodálkozott Helga, újra lenézve a combjára. Malazár önkéntelenül is követte a pillantását, és újra elvörösödött. De aztán szemben találta magát Helga ártatlanul csodálkozó tekintetével, úgyhogy nem térhetett ki a válasz elől.
- Ettől - motyogta. - Soha nem említette édesanyád? Izé... persze, még egész fiatal voltál, amikor meghalt... akkor más asszony? - Hiába reménykedett, Helga tagadóan rázta a fejét, és továbbra is kérdőn függesztette rá a szemét. - Öööö... talán jobb lenne, ha majd a Mester magyarázná el neked. - Sóhajtott, aztán egy szuszra eldarálta: - Én csak azt tudom, hogy ez nektek minden hónapban van, és ha nincs, akkor gyereketek lesz!
- Gyerekünk? - kerekedett ki Helga szeme a csodálkozástól.
- Igen, de csak akkor, ha előtte férfival háltál... - Malazár zavara immáron teljes lett. - Eh, majd a Mester elmagyarázza! Gyerünk! - fordult meg hirtelen, és határozott léptekkel elindult a lovak felé.
Helga hüppögött még egyet, aztán követte. Ám a lónál ismét bizonytalanul torpant meg.
- Mi baj van már megint? - sóhajtott Malazár.
- Csupa kosz lesz a nyereg! - rebegte a lány. - Mit csinál a többi nő, hogy ne legyen minden ilyen?
Malazár az ég felé nézett mártír arccal, mint aki nem érti, miért méri rá a sors ezeket a megpróbáltatásokat, majd leugrott a nyeregből, és a lány lovára erősített batyuból előrángatta a másik nadrágot.
- Ezt vedd le, tépd csíkodra, rakd magad alá, és cserélgesd! Ezt a tisztát meg vedd fel! - pattogta.
- Nem lesz jó! Ezt a nadrágot is be fogom koszolni! - ellenkezett a lány.
- Tudom, de most nem adhatok neked szoknyát! - dohogott Malazár.
- Ezért hordanak a nők szoknyát? - csodálkozott Helga.
- Ezért! - vakkantotta a férfi, majd erőteljes mozdulatokkal terelte a lányt a bokrok felé. - Igyekezz! Nem tölthetjük ezzel az egész napot!
Helga engedelmesen ment a bokrok mögé. Egy darabig hallani lehetett a szöszmötölését, aztán csend lett. Ám mielőtt Malazár nyugtalankodni kezdett volna, a lány vékony hangon megszólalt:
- Malazár! Nem bírom széttépni a nadrágot!
Malazár ismét egy méltatlankodó pillantást vetett az ég felé, aztán félig hátrálva indult a bokorhoz. Helga ügyesen átdobta neki az ominózus ruhadarabot. A férfi volt annyira ingerült, hogy neki aztán semmi nehézséget nem okozott a tépkedés, aztán a fecniket visszadobta a lánynak.
Nem sok idő múlva előbújt Helga. Felemelt fejjel elvonult Malazár előtt, batyujába gyömöszölte a pillanatnyilag felesleges rongyokat, majd kecses mozdulattal felült a lóra. Olyan pillantással mérte végig a férfit, hogy azt a gutaütés kerülgette:
- Mehetünk végre? - kérdezte a lány fensőbbséges hangon. Malazár egy pillanatig levegőt sem kapott a méltatlankodástól, aztán dühében egy lendülettel vetette magát a nyeregbe. Kénytelen volt ügetésre ösztökélni a lovát, hogy utolérje Helgát, aki közben már elindult.
Jó darabig csendben poroszkáltak egymás mellett, majd megszólalt a lány:
- Malazár! Emlékszel, hogy a múltkor megkértelek, hogy aludj megint velem?
- Emlékszem - morogta a férfi.
- Vedd úgy, hogy nem kértelek meg!
- Nocsak! - lepődött meg Malazár. - Hogyhogy?
- Nem akarok tőled gyereket.
- Nem? - húzta fel a szemöldökét ironikusan a férfi.
- Csak majd ha megkéred a kezemet.
- No, azt lesheted! - komorodott el a férfi.
- Ugyan miért?
- Hogy én egy ilyen átkot, mint te, önként a nyakamba vegyek? Egy életre? Azt már nem!
Helga a szeme sarkából végigmérte a férfit, aztán szája csücskében megjelent egy magabiztos is mosoly.
- Nem? - kérdezte, és most ő volt ironikus. - Hát majd meglátjuk!
Azzal előre rúgtatott a lovával.

 

vissza