- Hozzám jössz feleségül?
- Nem.
Csönd. Aztán újra megkérdezi, mintha nem jól értette volna:
- Hozzám jössz feleségül?
- Nem.
- Miért? - mély hangja határozottan a nagymacskák támadás előtti morgására emlékeztet.
- Jól tudod - felelem halkan. - Nem lehet.
- Dehogynem! - mordul fel. - Csak azt kell mondanod: igen!
- Azt mondom: nem!
Hallgat. Csak néz rám. Igyekszem nem belenézni a szemébe. Ismerem már, milyen az, amikor elragad a fekete örvény. Most nem akarom ezt.
Feldühödik, hogy hiába próbálja elkapni a tekintetem. Érzem a bőrömön a dühét. Most kell elillannom, villan át az agyamon, de már késő. Közelebb lép, én hátrébb. Hátam nekiütközik a falnak. Szemem oldalra rebben, de kitalálja a gondolatomat, karjával elzárja az utam. Másik kezével állam alá nyúl, felemeli a fejem.
- Nézz rám! - ugyanaz a halk, fenyegető morgás.
Nem akarom, de muszáj a szemébe néznem. Fekete a szeme. Teljesen fekete. Őrjítően fekete. Szédítően fekete. Mint az örvény. Elkap, lélegzetelállító mélységekbe húz. Még érzékelem, de már kezdek nem tudni magamról. Elmosódottan látom, hogy közelebb hajol hozzám, ajka hozzáér az ajkamhoz. Forró a szája. Szinte éget. Maradék öntudatommal kétségbeesetten próbálom magamhoz téríteni magam, de nincs könnyű dolgom.
Míg viaskodom magammal, átölel. Lágyan, finoman. Magához szorít gyöngéden. Ajka, mely eddig csak súrolta az enyémet, hozzám tapad. Szétfeszíti az enyémet, foga a fogamhoz koccan. Nyelve olyan érzéseket ébreszt bennem, amitől egész testemben megremegek. Kívánom a folytatást. Engedelmesen adom magam át neki. Megérzi, elengedi a tekintetem, és én becsukom a szemem...
A fekete örvény elhalványul. Öntudatom pislákoló maradványa új erőre kap. Elhúzódom tőle. Engem a félelem, őt a düh remegteti.
- De hát miért? - kérdi. - Nem igaz, hogy nem érzed ezt a tüzet?
- Engedj - rebegem.
- Nézz rám! - követeli. - Nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem kellek neked!
Szinte az egész testem rázkódik a remegéstől, de összeszedem magam. Belenézek a szemébe, és mielőtt a sötét örvény lehúzna, gyorsan mondom:
- Nem kellesz nekem! - és már fordulok is el, fejtem le magamról a karjait. Úgy megdöbben, hogy enged kibontakoznom az öleléséből.
Nem nézek rá, felemelt fejjel, határozott léptekkel megyek ki a szobából. Míg a hátamat süti a tekintete, ügyelek is a pózra. Ám mihelyt kikerülők a látószögéből, hatalmas sóhajjal görnyedek össze. Rá kell támaszkodnom az ablakpárkányra, különben összerogyna alattam a térdem.
Szeretem. Jobban, mint az életemet. De nem lehet az enyém. Még nem. Majd csak ha elvégeztem a feladatomat...
A túsza vagyok. Apám adott neki két éve, biztosítéknak, hogy nem fog ellene támadni. Micsoda ostobaság! Apám túl gyenge volt, semhogy harcolhatott volna ellene, még örülhetett is, hogy egyáltalán életben maradt. Ami meg engem illet... Soha nem én voltam a kedvenc gyermeke. Igaz, fivérem nincs egy se, de nővérem kettő is. Mindkettő határozott, harcias. Én olyan vagyok, mint anyám volt. Apám engem nem becsült soha semmire. És mégis én lettem a túsz!
Megtanultam az eltelt két év alatt, hogy kiváló a kém-szervezete. Tisztában volt apám hátsó szándékaival, még a gondolataival is. És mégis elfogadott. Emlékszem a lakomára, mikor szóba kerültem. Megmutatták neki, hol ülök. Tekintete rajtam csak végigsöpört, asztaltársnőimre siklott. Aztán susogtak neki, és végre rám nézett. Szeme közönyös maradt, és ez a közöny engem annyira megalázott, hogy a vérem az arcomba szökkent. Nem bírtam látni a szemét, a tányéromra meredtem, és nem mertem letörölni a könnyeket, amik a szemembe gyűltek.
Az úton szerencsére nem kellett a szekereken zötykölődnöm, lovagolhattam. Nagylelkű volt már maga az is, hogy választhattam.
Szinte rögtön indulás után maga mellé hívatott. Hazai tájakon mentünk keresztül, kérdezősködött. Népem nyelvén szólt hozzám, először hallottam a mi nyelvünkön beszélni. Tudtam, hogy érti a szavunkat, de a tárgyalásokon nem használta a tudását. Persze, ő volt a győztes hódító, saját nyelvén beszélt, idegenek csak tolmácson keresztül szólhattak hozzá. Nem éltem a nagyvonalúságával én az ő nyelvén válaszoltam. Meglepődött, amikor először szólaltam meg így, de nem váltott. Továbbra is két nyelven beszélgettünk: ő az enyémen, én az övén.
Eleinte a tájat kérdezte, a vidék nevét, amin éppen keresztül haladtunk, az esetleg hozzá fűződő regéket, az emberek hagyományait, meséit. Nagyon sokat kérdezett, egész álló nap válaszolgattam. Még este is, amikor tábort ütöttünk, a vacsora alatt egyfolytában beszélgettünk. Elfáradtam. Még reggel is fáradt voltam, pedig ő újra faggatott. Eleinte még megpróbáltam aprólékosan válaszolgatni neki, de amikor először éreztem, hogy kiszárad a szám, kicsúszott belőlem a kérdés:
- Miért nem mesélsz te is a népedről?
Rám sem kellett néznie azokkal a vesékbe látó szemeivel, azonnal feleszméltem, hogy túlléptem a megengedett határt.
- Bocsáss meg, uram! - hajtottam le a fejem vérvörös arccal.
- Miért érdekel téged az én népem? - kérdezte. Mély hangjától az első pillanattól fogva lúdbőrözött a hátam. Most is. Még inkább zavarba jöttem tőle, ezért lehet, hogy nem azt válaszoltam, amit illendő lett volna.
- Hiszen köztetek kell ezután élnem - hebegtem. - Idegen vagyok.
Szótlanul nézett rám, én pedig újabb baklövésem után azt sem tudtam, élő vagyok-e, vagy holt.
- Igaz - bólintott egy idő után. - Nem árt megismerkedni azoknak a szokásaival, akik között ezután élni fogsz. Nos, mire vagy kíváncsi?
Meglepetten kaptam felé a fejem, de komolyan beszélt, csak a szeme sarkában bújt meg valami halvány mosolygás.
- Mindenre - bukott ki belőlem az újabb udvariatlanság. És ő mesélni kezdett. Az a nap az ő elbeszéléseivel telt el.
Harmadnap nem kéretett maga mellé. Szekéren kellett utaznom, díszes ruhában, felékszerezve. A nap még nem ért zenitjére, amikor megérkeztünk az egyik várába. Elől ment, fekete páncélban, teljes fegyverzetben, csak zászlóvivői és testőrsége egy része előzte meg. Gyalog mentem mögötte, úgy mutogattak körbe, mint valami különleges állatot. Én mögöttem a dúsan megrakott szekerek, alig bírtak szinte haladni az arany, ezüst, szőrmék, és egyéb kincsek súlya alatt. Tudtam, a győztes tér haza övéi közé, és muszáj megmutatnia, miért hullajtották a férfiak a vérüket, miért várja hiába oly sok asszony a férjét, fiát.
Megköpködtek volna, de testőrsége szorosan körbevett. Így is megdobáltak. Romlott zöldség, záptojások csúfították reggel még hibátlanul díszes öltözékemet. Csak mentem, nem néztem semmi mást, mint a lova farát, és egy arcizmom nem rezdült sem a felém záporozó tojások, sem a sértések miatt.
Városról városra játszottuk el ezt a színjátékot. Városai közel voltak egymáshoz, nem beszélgethettünk útközben. A vacsorákon pedig elöljárói kötötték le, és noha nekem is részt kellett vennem ezeken a lakomákon, egy szót sem szólhattam hozzá.
Végre elérkeztünk a fővárosába. A megalázó bevonulás után nem törődtek többé velem. Nyugodtan mászkálhattam akár a vár előtti városkában is, innentől már az ő foglya voltam, semmi több. Még jó kapcsolatom is kialakult nem egy árussal. Nekem tették félre a legszebb portékájukat, és nekem engedtek a legtöbbet az árból, pedig nagyon rosszul tudok alkudni. Kedveltem ezeket az egyszerű, de jó szándékú embereket.
Ő pedig továbbra is igényt tartott a társaságomra. Minden nap összeült főembereivel, meghallgatta, mi történt a birodalomban, és intézkedett, ha valahol fennakadás történt az élet mindennapos menetében. Már akkor felfigyeltem rá, hogy fiatal kora ellenére milyen bölcsen szervezte meg birodalma életét. Csodálatom akkor sem csökkent, amikor megtudtam, milyen segítséget kapott. Akkor is... ő szelektált a segítségben! A döntés mindig az övé volt!
Az első naptól ott kellett lennem a tanácskozásokon. Emberei kissé értetlenül néztek össze jelenlétem miatt, de nem volt szokás megkérdőjelezni az utasításait, ezért hamarosan napirendre tértek fölöttem. Magam sem tudtam, miért rendelt oda, de engedelmesen álltam a trónusához vezető lépcső alján, a bal keze felől, és együtt hallgattam meg vele a főembereit. És amikor hozzám fordult, el kellett mondanom a véleményemet.
Emlékszem az első alkalomra. Éppen azon vitatkozott két főembere, hogy egy adott partszakasznál a kikötőt bővítsék-e, vagy a hajóépítők terjeszkedjenek. Jó darabig öklére támasztotta az állát, úgy figyelte a vitát, majd hozzám fordult:
- Szerinted melyiknek van igaza?
Hirtelen minden tekintet felém fordult, és én éreztem, hogyan pirulok el. Még a hangom is remegett, amikor sietve válaszoltam:
- Nem tudom, uram.
Kérdőn vonta fel a szemöldökét. Szemmel láthatóan nem elégítette ki a válaszom, így hát gyorsan folytattam:
- Nem tudom, milyen állapotban van a meglévő kikötő, és hogy mennyi hajótok van. Azt sem tudom, mik a távolabbi terveid, kellenek-e hozzá újabb hajók. Hogyan tudhatnám akkor, hogy melyik emberednek van igaza?
Egy darabig csak nézett, aztán bólintott.
- Hát járj utána! - majd az embereihez fordult. - Adjatok meg az Úrnőnek minden tájékoztatást! - és kezével intett, hogy az aznapi kihallgatásnak vége. Ám a kikötők és a hajóépítők felügyelője korántsem tekintette lezártnak a dolgot.
- És a döntésed, Uram? - kérdezte az előbbi.
- Majd az Úrnő véleményének meghallgatása után - közölte kurtán. Hogy emberei erre még mindig nem mozdultak, összehúzta szemöldökét. Ez már elég hatásosnak bizonyult, mindenki kihátrált a teremből. Én szokásom szerint meghajtottam magam, majd indultam az oldalajtó felé, amely a női rezidenciák felé vezetett.
- Ne arra! - szólt utánam. Megfordultam. Afelé az ajtó felé intett, amerre emberei távoztak. Ismét meghajtottam magam, majd arra indultam. Az előcsarnokban már vártak a felügyelők. Bizalmatlanul méregettek, és nem titkolták megvetésüket. Tessék-lássék elmondták, hogy milyen a kikötő, a hajóépítő műhely, és az a partszakasz, ami a vita tárgya volt. Ezzel elintézettnek tekintették az ügyet, további kérdéseimre nem válaszoltak. Érzékeltették velem, hogy feleslegesnek tartanak. Bizonytalanul felvetettem, hogy szeretnék szét is nézni ezeken a helyeken, és néhány munkavezetővel beszélni, de erre már a felügyelők felháborodtak, és nyomatékosan megkértek, hogy a továbbiakban ne tartsam fel azokat, akik dolgoznak is. Így hát kénytelen voltam dolgom végezetlenül visszatérni a szobámba. Pergament és pennát vettem elő, hogy lejegyezzem, amire még emlékeztem a magyarázatokból. Nem volt sok. És főleg ahhoz volt nagyon kevés, hogy átlássam a dolgokat, és értelmes tanácsot tudjak adni. Éreztem, sok múlik azon, ha most megbukok. Nem kevés bátorság kellett hozzá, hogy felkerekedjek, és kihallgatást kérjek tőle. Ajtónállói először be sem akartak engedni, hiszen a szieszta ideje volt, de határozott fellépésemnek hála, mégis megnyitották előttem az addig keresztben álló dárdákat.
Két ágyasa társaságában fogadott. Selyem köntöse félig nyitva volt, látni engedte szőrös, boltozatos mellkasát, és mellkasán a tetoválást, Hamul jegyét. Tudtam, hogy ott lesz, mégis, az, hogy ő meg sem próbálta eltakarni, zavarba hozott. Lesütöttem a szemem, úgy álltam elé.
- Beszélj! - mondta.
Ismét meghajtottam a fejem.
- Uram - kezdtem, - nem tudom a parancsodat teljesíteni.
- Miért? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Embereid nem veszik jó néven, hogy beleokoskodom dolgaikba - válaszoltam. - A reggeli tanácskozás után mondtak ugyan pár szót, de ez volt minden, amiben számíthattam rájuk. Ez pedig kevés ahhoz, hogy tisztán láthassam a helyzetet.
- Miért, mit akarsz még? - kérdezte gúnyosan.
- Én csupán csöndes nyugalmat - feleltem halk hangon, lesütött szempilláim rejtekéből figyelve őt. - De ha már azt a parancsot adtad, hogy tájékozódjam, és adjak tanácsot neked, Uram, akkor például látnom kellene a hajóépítő műhelyt. Meg a kikötőt. És beszélnem kellene munkavezetőkkel, hogy melyik munkafolyamat milyen. Mekkora helyet és mennyi időt igényelnek.
- Ó, tehát mindent tudni akarsz! - simogatta meg fekete szakállát, talán, hogy gúnyos mosolyát eltakarja. De a hangját nem tudta eltakarni. Felemeltem a tekintetem.
- Nem akarok mindent tudni, csak azt, ami szükséges - hangom most is halk volt, szinte suttogásszerű, de határozott. - Ám ha sokallod buzgalmamat, visszavonulhatok.
- Sokallom? - kérdezte, és hangja még mindig gúnyos volt.- Nézd ezeket az asszonyokat - mutatott ágyasaira. - Ők beérik azokkal az ismeretekkel, amiket a férfiak adnak nekik.
- Amit kívánsz tőlük, ahhoz az, gondolom, éppen elég - feleltem.
- Tehát tőled többet kívánok - nem kérdezte, mondta.
- Tőlem csak mást kívánhatsz - válaszoltam határozottan, elfeledkezve helyzetemről.
Belenézett a szemembe. Ez volt az első alkalom, hogy szembe találtam magam a fekete örvénnyel. De nem ismertem, nem szerettem őt még annyira, és akarva-akaratlanul betolakodott látószögembe Hamul jegye. Némán vívtuk meg párbajunkat. Nem tudni, ki győzött volna, ha egyik ágyasa nem veri le véletlenül az egyik tálat. A díszes bronz tál nagy csörömpöléssel esett a földre, mi pedig mindketten oda kaptuk a tekintetünket. Az almák szertegurultak a földön, az ágyas pedig megszeppenten nézett urára. Ő egy pillanatig dühösen meredt a fiatal nőre, aztán ismét rám tekintett. Én azonban ekkor már újra lesütöttem a szemem, fejem kissé alázatosan meghajtottam.
- Jó! - hallottam ingerült hangját. - Intézkedem, hogy mindent megtudhass, amit csak akarsz!
- Köszönöm, Uram! - rebegtem, és főhajtás után távoztam. Éreztem a hátamban a pillantását.
Még aznap délután egy talpraesett deák keresett fel. Egy írás volt nála, az Ő írásával, hogy parancsára minden kérdésemre köteles válaszolni az, akit kérdezek, és mindent köteles megmutatni nekem az, akit felszólítok erre. Magamban mosolyogtam, mert ez a parancs igencsak túllépte a szükséges mértéket, és akármilyen célra is felhasználhattam volna, de azt is tudtam, hogy ha ezzel próbálkoznék, az azonnal a fülébe jutna, és megtorolná. Tehát csupán a szóban forgó ügyre korlátoztam frissen szerzett hatalmamat, ám azon belül alaposan kihasználtam. Nyolc napig egyfolytában dolgoztam, aztán megszólaltam a tanácskozáson, miután már mindenki mindent elmondott.
- Uram - szólítottam meg fejemet meghajtva. - Válaszolnék kérdésedre: szerintem mindkét felügyelődnek igaza van.
Kérdőn vonta fel a szemöldökét, miközben rám nézett, én azonban nem viszonoztam a pillantását. Pergameneket húztam elő.
- Itt vannak a jegyzeteim, hogy meglévő hajóid közül bizony nem egy alapos felújításra szorul, tehát kell a hajóépítőknek a hely. Ám ahogy ők egyre inkább helyrehozzák hajóidat, kell a kikötő is.
- De nem lehet egyszerre mindkettő! - fakadt ki a kikötők felügyelője.
- De igen - feleltem újabb pergameneket előhúzva. - Itt vannak a számítások, hogy milyen mértékben kell osztozkodnotok. És itt még pár számítás, hogy hogyan lehetne megnövelni a rendelkezésre álló helyet.
Egy darabig csak nézegette a tekercseket, amiket elébe raktam, aztán egy asztalért kiáltott. Amikor behozták, felállt trónusáról, lejött a lépcsőn, és kiterítette az asztalra az összes pergament. Órákon keresztül tette fel újabb és újabb kérdéseit. Még szerencse, hogy nemcsak nekem, hanem a felügyelőknek is. Így is kiszáradt a szám, elfáradtam a folyamatos koncentrálásban, hiszen a felügyelők meglehetősen rosszindulatúak voltak irányomban: mindketten azt hitték, ellenük beszélek. Végül Urunk megelégelte az elméletet, elindult a parthoz. Mi utána.
Már régen elmúlt dél, ebéd persze szóba sem került, pedig én izgalmamban nem reggeliztem, és előző este is csak csipegettem a vacsoránál. Mások is hiányolták az ebédet, de csak magukban, hangosan nem merték szóvá tenni. Urunk a parton is egyfolytában kérdéseket tett fel, a pergamenekre vázolt újításokat próbálta odaképzelni a majdani valóságos helyükre. Bár elsősorban szárazföldön voltak harcos nép, a tenger mellett éltek, tehát nem lehettek hajóik iránt sem közömbösek. Fontos volt hát a döntés, és fontos volt, hogy mindkét felügyelő megértse, mindkettőjük megkapja, amit akar. Urunk nem sajnálta sem a saját, sem az én időmet rászánni erre.
Végül - úgy látszik - sikerült. A palotába visszaérve már alig vártam, hogy visszavonulhassak a szobámba, de ő magával cipelt a saját rezidenciájába. Módszereimről faggatott, miket néztem meg, kikkel beszéltem, és főleg, hogy miért pont azt néztem meg, és miért pont azokkal beszéltem. Menet közben rángatta le magáról poros ruháit, és szórta szanaszét a padlón. Mire medencéjéhez ért, már csak egy ágyékkötő maradt rajta. Azt hittem, ennél meg is marad, mert az asztal fölé hajolt, és felkapott egy almát. De tévedtem. Egy mozdulattal szabadult meg az ágyékkötőtől, és még odavetett egy kérdést nekem, mielőtt beleharapva az almájába odaállt volna a mosdóhelyre. Ágyasai - úgy látszik, egyszerre mindig csak kettő állt rendelkezésére - máris öntötték rá a vizet, gyengéd kézzel illatos szappanokat dörzsöltek izmos testére.
Én zavarba jöttem. Nem válaszoltam. Hallgatásomra megfordult, mert addig háttal állt nekem, és újra feltette a kérdését. Éreztem, hogy ez is egy próba, úgyhogy erőt vettem magamon, megköszörültem a torkom és válaszoltam. Most az egyszer én kerestem a tekintetét, hogy ne kelljen mezítelen testét látnom, noha tudtam, ez veszélyes.
- Miért nem válaszoltál az előbb? - kérdezte.
- A sok beszédtől kiszáradt a szám, Uram - válaszoltam kissé rekedt hangon.
Eltolta magától ágyasait, az asztalkához lépett, és bort öntött az egyik pohárba, amit felém nyújtott.
- Tessék, igyál!
Megráztam a fejem.
- Köszönöm, nem kérem!
- Nem? - ismét összehúzta szemöldökét. Aztán egy gyönyörű fürt szőlőt emelt fel. - Akkor tessék, egyél!
- Köszönöm, semmit sem kérek! - ráztam meg ismét a fejem.
- Miért nem? - kérdezte. - Az én kezemből nem fogadsz el semmit?
- Nem, Uram - válaszoltam halkan, - csak még nem tisztálkodtam, addig pedig nem kívánok ételt venni magamhoz.
- Hát akkor gyere, tisztálkodj! - intett. Nem mozdultam, csak a szemét néztem továbbra is. És a fekete örvény elkezdett húzni.
- Gyere hát! - intett ismét hívón felém. Mély hangja szinte dorombolt, szeme örvénylett. Szédültem...
- Nem - hallottam a saját hangomat, és ez magamhoz térített. Az ő szeme összeszűkült, arca megrándult, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta.
- Félsz talán, hogy meglátom rajtad Orla jegyét? - hangja immáron élesen csendült.
Tehát tudja. Legbelül sejtettem valami hasonlót, nem lepődtem meg igazán.
- Láttál már olyat, nem? - az én hangom is hűvös volt.
- Láttam - válaszolt gőgösen. - Még teljes jegyet is.
Tehát azt is tudja, hogy az enyém nem teljes. Agyam hidegen működött, miközben megpróbáltam kideríteni, hogy ki lehetett az árulóm, de testem közben lázasan remegett. Itt van hát az első igazi megmérettetés!
- Hamul jegye rajtad is hiányos - sikerült megőriznem hangom hűvös jellegét. Még csak nem is remegett.
- Lehet, hogy túl sokat tudsz - az ő hangja fenyegető volt, ahogy fejét magasra emelve, gőgösen tekintett le rám.
- Mindig ezt vágod a fejemhez - válaszoltam nyugodtan. - Pedig ez a tudás logikus. Mindkettőnkön hiányos a jegy, hiszen fejedelmi család tagjai vagyunk. Mi nem válhatunk papokká, csak elkötelezettekké.
- Ezt úgy mondod, mintha a családod teljesen Orlához tartozna - gúnyolódott. - Pedig nővéreiden még hiányosan sincs az istennő jegye. Ők nem az elkötelezettjei. És rajtad még hiányosabb a jegy, mint más elkötelezetteken.
Kitől tudhatja? - ötlött fel bennem ismét a kérdés. De nem volt idő most ezen töprengeni.
- A te jeled is kevesebb, mint más kívülállókon - vágtam vissza.
- Honnan veszed? - most már nyíltan fenyegető lett. - Csak a beavatottak láthatták Hamul teljes jegyét! Mit keresett volna Orla szukája egy szertartáson?
- Megvannak a módszereink - feleltem hűvösen.
Két lépéssel termett előttem. Megragadta köntösömet, és egy rántással letépte rólam. Ágyasai felsikoltottak, ahogy meglátták a jegyet két keblem között. Neki csak hideg lett a tekintete. Megpróbálta megérinteni, de védelmi köröm eltaszította tőlem. Ám nem repült métereket, mint tette volna más, csak hátra tántorodott egy lépést.
- Tehát ezért! - mondta. - Mert boszorkány vagy, és nincs szükséged rá!
- Te pedig varázsló - nyugtáztam én is az új ismeretet. - Ezért nem kell neked Hamul teljes védelme!
Egy darabig szótlanul méregettük egymást, aztán ő elfordult. Visszament a mosdóhelyre.
- Vizet! - förmedt a lányokra, akik bénultan álltak az események hatására. Ingerült hangjára rémülten kapták össze magukat. Langyos vízzel öblítették le uruk testéről a szappant. Megrázta a fejét, hosszú, fekete hajából sűrűn permetezett a víz mindenfelé.
Belépett a medencéjébe, és azonnal a delfint ábrázoló szoborhoz siklott, amely szájából köpte a vizet. Nem nézett rám, miközben kérdezte.
- Apád tudja, hogy Orla híve vagy?
A kérdésből láttam, hogy nem egyhamar enged távozni. Mivel öltözékemet amúgy is letépte rólam, én is odamentem a mosdóhelyhez. Az ágyasok úgy húzódtak félre tőlem, mintha pestises lennék, engem nem szolgáltak ki. Nem jöttem zavarba, magam mosdottam le. Utána megittam a pohár bort, és felkaptam azt a bizonyos szép fürt szőlőt, és kényelmesen falatozva ereszkedtem a medence vizébe. Egész idő alatt éreztem magamon a tekintetét, de nem sürgetett a válasszal.
Odaértem mellé. Leültem a delfin másik oldalára.
- Nem tudja - mondtam végre. - Ő nem hitt soha semmiféle istenben, csak önmagában.
- Akkor nehezen viselhette el a vereséget - jegyezte meg ironikusan.
- Még annál is nehezebben - bólintottam. - Gondolom, nem én leszek az első, akitől hallod: fejek hullottak akkor, hogy ne önmagát kelljen hibáztatnia.
Nem fordítottam felé a fejem, de láttam a szemem sarkából az arcán átsuhanó kegyetlen mosolyt. Igen, nem én voltam az első hírforrása.
- Akkor csupán a véletlen műve, hogy mégis téged adott túszul? - kérdezte.
- Mit mondtak a kémeid? - kérdeztem vissza.
- A kérdéseimre választ szoktam kapni - nézett rám dölyfösen.
- Én is - néztem rá magam is. Tekintetünk felszikrázott, de kis félmosollyal folytattam: - Ám te kérdeztél előbb, úgyhogy a választ is te hallod előbb.
Határozottan meglepődött, pedig igyekezett eltitkolni.
- Ha Orlához fűződő viszonyomat nézzük - kezdtem bele, - véletlen, hogy rám esett a választása. Ha azonban azt, hogy engem soha nem kedvelt, akkor ehhez a véletlennek semmi köze. Egyszerűen örült, hogy eltávolíthat a közeléből, és roppant ravasznak érezte magát, hogy olyan túszt ad neked, aki neki nem jelent visszatartó erőt. És mit jelentettek a kémeid? - ismételtem meg a kérdésemet ártatlan arcot vágva.
- Tudtam, hogy nem kedvel - válaszolt vontatottan. - Azt is sikerült megtudnom, hogy Orla híve vagy. De arra nem sikerült rájönnünk, hogy a két tény között van-e összefüggés. Ezek szerint ugyan nincs, ám apád mégsem választhatott volna rosszabbul.
- Az attól függ - kaptam be az utolsó szem szőlőt. Kicsit tétován néztem szét, mit tegyek a csumával, de ő kivette a kezemből, és kihajította. Természetesen az egyik ágyasa azonnal eltakarította. Nekem nem tette volna meg. - Attól függ - folytattam. - Ha azt nézzük, hogy ezzel sikerült végképp maga ellen haragítania téged, valóban nem választhatott volna rosszabbul. Ám ha azt, hogy időt nyert velem, akkor ez neki is szerencsés választás volt.
- Időt, míg tisztába nem jövök veled? - kérdezte, miközben vizet locsolt a saját mellkasára. - Ez nem volt olyan túl sok idő. Mióta vagy itt? Egy hónapja? Kettő? Ez kevés, hogy egy ellentámadást megszervezzen.
- Apám bolond, de nem ostoba - feleltem. - Nem fog ellened támadni, mert tudja, hogy abba belebukna. De megmentheti tekintélyének maradékát saját hívei előtt. Nagylelkű megadási feltételeket diktáltál, ettől ő még lehet úr a saját szemétdombján.
- Lehet - bólintott. - Csak fizesse a sarcot.
- Fizetni fogja - mondtam. - Nem kockáztat. De ezt ő nemigen fogja megérezni. Majd a kisemberek.
- Ez mindig, mindenhol így van - állapította meg közömbösen.
- Természetesen. De ezzel nem teszed magad népszerűvé a köznép között. És a sógorom, idősebbik nővérem férje bolond is, és ostoba is.
- Úgy érted, ő fog rám támadni? - nézett rám.
- Ne mondd, hogy újságot mondok neked ezzel - feleltem. - Apám csak addig élhet, míg a sógorom úgy nem gondolja, hogy a nép már eléggé gyűlöl téged. Ezért kapott időt általam az apám. A saját életéhez. Viszont az rajtunk múlik, hogy mennyi lesz ez az idő.
- Rajtunk? - emelte fel a szemöldökét. - Talán rajtam!
Nem válaszoltam, csak mosolyogva kisiklottam a lépcsőhöz.
- Nem mondtam, hogy távozhatsz! - csattant fel mögöttem.
- Hát akkor itt az ideje, hogy mondd! - feleltem vissza sem nézve. Felkaptam egy selyem köntöst, amit ő szokott magára ölteni fürdés után. Jócskán nagy volt rám, de ez most nem érdekelt. Összehúztam magamon, aztán meghajoltam.
- Öröm számomra, Uram, hogy rendelkezésedre állhattam - mondtam, és otthagytam. Nem kellett a fejemet oldalra fordítanom, hogy tudjam, ajkán összeesküvő kis mosollyal tekint utánam.
És onnantól kettős játékot játszottunk. Mások előtt továbbra is a túsza voltam, bár el kellett ismerni, igen nagy kegyben álló túsz, négyszemközt azonban ellenfelek, akik egyfolytában birkóznak egymással. Ellenfelek, és nem ellenségek. Birkóztunk, és nem öldököltünk. Pedig minden okunk meg lett volna rá. Orla az élet, Hamul a halál istene. Én Orla, ő Hamul híve volt. Ráadásul más-más nép gyermekei voltunk, olyan népeké, akik eddig ölték egymást, és mindketten tudtuk, további öldöklésre készülnek. Ám ő is, én is túl néztünk népünkön. Mi tudtunk valamit, amit mások nem. Ez a közös titok tett minket társakká minden ellentétünk dacára.
Két év telt el. Két, kemény munkával eltöltött év. A birodalom zökkenőmentes mindennapjainak irányítása mellett titokban készülni kellett a háborúra, és cselt cselre szőni, hogy megpróbáljuk elkerülni azt. Nem sikerült...
Sógorom szövetséget kötött a nomádokkal. Ez nem kis teljesítmény volt tőle, mert a fejedelmi korona ekkor még apám homlokát díszítette, és a nomádok rendkívül sokat adnak az ilyesmire. Sógorom mégis leküzdötte az akadályt. Sok támogatója akadt szülőhazámban - és a birodalomban, ahol az én Uram ült a trónuson...
Két év múltán meghalt apám. Hirtelen halálát sok mindennel magyarázták, de a bennfentesek tisztában voltak azzal: sógorom mérgeztette meg, az új fejedelem.
Nem szerettem apámat, mégis megsirattam, hiszen az apám volt, és megsirattam, mert tudtam, halála több bajt hoz, mint élete hozott valaha is. De még meg sem gyászolhattam tisztességesen, amikor futár jött: sógorom, a fejedelmem haza rendelt, férjhez kellett mennem az egyik nomád törzsfőnököcske fiához, ezzel is erősítve a szövetséget. Nomeg hogy elválasszon Uramtól... Helyettem saját kislányát ajánlotta fel túszul. A kislány tíz éves, és születése óta beteges. Sógorom annyira sem tartja, mint valaha apám engem.
Az ajánlat diplomáciai értelemben előnyös, előnyösebb, mint a régi felállás. Én az új helyzetben egy szinttel lejjebb léptem, már csak a jelenlegi fejedelem sógornője vagyok, nem a lánya, és a felajánlott túsz egy szinttel felettem áll. El kellett ismernünk, sógorom nagyon finom hálót szőtt! Vagy ami még valószínűbb, ezúttal megfelelő tanácsadókkal vette körül magát. Uram így csak abban az esetben tarthat vissza, ha feleségül kér. Ezzel azonban kétévi munkánk veszne kárba. Két éve dolgozunk azon, hogy én legyek a konfliktus középpontja, nem maradhatok...
Ezt ő is tudja. Ugyanúgy, mint én. De félt, és ezért nem akar elengedni. A követek már egy álló hete zabálnak a palotában az ő kontójára, kis unokahúgom már kezd megbarátkozni új környezetével - jót tesz neki a tengeri levegő! -, és mi még mindig birkózunk egymással.

Mindez villámként cikázik át az agyamon. Ó, hiszen nekem is könnyebb lenne, ha maradhatnék, mennyivel könnyebb! Miért is kért meg? Hiszen megbeszéltük, hogy ezzel nem búsítjuk egymást... Mély levegőt veszek, és ellököm magam az ablakpárkánytól. Egyenes derékkal indulok el a követek felé. Hallom a hátam mögött Uram lépteit, de tudom, már nem tud utolérni, csak ha futna. De nem fog futni.
A delegáció tagjai kényelmesen heverésznek a vendég-terem kerevetein. Szó se róla, Uram tudja, hogyan kell megédesíteni vendégei napjait. Jöttömre hevesen igyekeznek feltápászkodni, és térdet hajtani előttem. A követ előttem térdepel le. Megengedem, hogy megcsókolja a kezemet.
- A birodalom Ura engedélyt adott a távozásomra - mondom neki. - Holnap indulhatunk.
- Értettem, hercegnő - hajt fejet a követ, nem egészen alázatosságból, hanem hogy ne lássam, bosszankodik, mert el kell hagynia a jólétet.
- Készüljetek! - nézek végig a lehajtott fejeken. - Korán reggel lesz az indulás!
Azzal otthagyom őket. Kifelé jöttömben kis híján beleszaladok Uramba. Tudom, minden szót hallott, elárulja a szeme. Nem nehezítem meg magamnak a búcsúzást, némán megyek el mellette...

Két éve jöttem végig ugyanezen az úton. Ó, mennyire szorongtam akkor, pedig nyugodt életbe meneteltem, és mennyire nyugodt vagyok most, mikor vihar közeledik felém! Orla és Hamul adja, hogy szembe tudjak szállni a viharral! Orla és Hamul adja! És Mesme, a Teremtő...
Tovább tart az út, mint idefelé, mintha a követség tagjainak nem akaródzna hazatérnie. Még tovább tartana, de én nem engedem. Sürget a tennivaló, és vágyom vissza Uramhoz. Az utolsó napokban meghajtom hát őket, hogy igyekezzenek. Nem mernek velem ellenkezni. Hercegnő vagyok.
Hála Uramnak, tudom, hogy csak idősebbik nővéremmel találkozhatok. Ifjabbik nővérem a hegyekben él, állítólag gyönge egészsége miatt, valójában száműzetésben. Apám halálát nem sokkal követte az ő férjének halála, fia pedig, aki szerencsétlenségére hamarabb merészelt megszületni, mint idősebbik nővérem fia, sajnálatos balesetben megnyomorodott a jobb kezére. Nyomorék soha nem kerülhet népem trónusára...
Szívemben szánalom él a gyermek és az anyja iránt, bár ők alighanem nem kérnének belőle. Soha nem dúlt köztünk a rokoni szeretet.
Idősebbik nővérem is hűvösen fogad. Látszik rajta, hogy a két év alatt egyszer sem vesztegette arra az idejét, hogy rám gondoljon. Most sem tette volna, ha férje nem szemel ki politikai sakkjátszmája egyik bábujának. Sógorom úgy mér végig, mint a lovat szokás a vásárokon. Bár mindegy, milyen a külsőm, rangom elég, hogy el lehessen adni.
- Szívem örvend, hogy végre itthon láthatunk! - mondja. Ajkát mosolyra húzza, de még soha nem láttam embert ilyen hideg szemmel mosolyogni.
- Uram - hajlok meg előtte, - nekem is öröm, hogy újra láthatlak téged és nővéremet!
- Az egyetlen, amely elbúsít - folytatja, - hogy ezért leányomtól voltam kénytelen megválni!
- Nagyon kegyes vagy hozzám, uram - hajlok meg ismét. - Túlságosan is kegyes! Ekkora áldozatot én meg sem érdemlek!
- Az áldozat valóban fájdalmas - mondja, és szemében nyoma sincs semmiféle fájdalomnak. - Ám leányom még nem tudja országunkat akként szolgálni, ahogy azt tőled várjuk!
- Milyen szolgálatról lenne szó, uram? - kérdezem tiszteletteljes kíváncsisággal, noha tökéletesen tisztában vagyok mondanivalójával.
Egy kis hatásszünetet tart, gondolom, hogy engem puhítson. Ha akarnék, sem tudnék kedvében járni, de nem is akarok beijedtnek látszani. Ahogy ott állok előtte, tiszteletteljesnek és nyugodtnak látszom. Belül mást érzek. Erővel fojtom el e pökhendi kis mitugrász iránt érzett haragomat. Még nincs itt az ideje, hogy megleckéztessem. Még nincs.
Feldühíti, hogy nem ijedek meg. Végre megszólal.
- Érdekünk, hogy jóban legyünk nomád szomszédainkkal - csak a szavak diplomatikusak, ő maga nem, ahogy mondja, szinte köpi őket. - Nemrégiben sikerült velük örök barátsági szerződést kötnünk. Ám ezt a szerződést meg is kell pecsételni, hogy igazán megszeghetetlen legyen!
Újabb szünetet tart, ám én most sem szólalok meg. Kénytelen folytatni a monológját.
- Tudhatod, hogy ilyen esetekben az uralkodó családok között házasságot szoktak kötni. Mindkét részről nagyra tartott személyek hozzák meg ezt a szolgálatot, hogy fontos legyen mindenkinek a béke betartása. Mert ez szolgálat, legalább is eleinte, amíg az érintett felek között meg nem születik a szerelem. De ha ez mégsem következne be - válik a hangja kenetteljessé, - akkor is ott van a vigasztaló tudat, hogy az illető a kötelességét teljesíti népe iránt! Mert nekünk, az uralkodónak és családunknak kötelességeink vannak népünk iránt! Csak az alacsony sorban állók látják úgy, hogy életünk gondtalan, de ez fájdalom, nem így van!
Gondosan ügyelek rá, hogy tekintetem még csak véletlenül se tévedjen nővérem arcára, a szemem sarkából azonban így is látom, miként ül ki rá az undorral elegy félelem. Gondolom, nem először hallhatott ilyen és ehhez hasonló fellengzős szózatot férjétől, és közben tudja, miket művel a valóságban. Sógorom nem csak bolond és ostoba, hanem őrült is, kegyetlen, vérszomjas alak, aki imádja a vért és a kínt. Mióta ő lett a fejedelem, nővérem, aki csupán eszköz volt az áhított cél eléréséhez, felesleges nyűggé vált, és élete innentől egy percre sem volt biztonságban. Vajon neki is kenetteljesen papolni fog, mielőtt megöli? Kedve biztos lenne hozzá, ám alkalma nem nagyon kínálkozhat rá, hiszen késsel nem ölheti meg asszonyát, csak lassú mérget használhat...
Miközben ezek villannak át agyamon, sógorom elérkezettnek látja az időt, hogy közölje velem a lényeget.
- Tehát úgy egyeztünk meg a kánnal, hogy az unokaöccse és te fogod megpecsételni népeink közötti megállapodásunkat! - A kenetteljes pátosz most sem hiányzik a hangjából.
Meghajtom magam.
- Ó, uram, micsoda kitüntetés! - mondom. - Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyet!
Látom az arcán, hogy ellenkezést várt. Megdöbben, ömlengésemet hallván. Végül erőt vesz magán, száját kényszeredett mosolyra húzza.
- Nagyszerű! - préseli ki magából. - Látom, hogy a távol töltött idő nem ölte ki belőled a néped iránt érzett kötelességtudásod!
- Nem, uram! - feleltem. - Mindig tudtam, hogy mivel tartozom népemnek. Ám...
- Ám? - csap le mohón befejezetlen mondatomra.
- Ám nem hiszem, uram, hogy én lennék a megfelelő erre a megtiszteltetésre!
- Szerénységed dicséretre méltó - csillan fel a szeme, - de felesleges!
- Hidd el, uram, ez részemről nem felesleges szerénykedés! - válaszolom látszólag pánikba esve.
- Annak eldöntése, hogy ki megfelelő erre a feladatra, és ki nem, az a mi dolgunk! - jelenti ki megfellebbezhetetlenül. Kezdi magát ismét elemében érezni.
- Kétségtelen - felelem, - de...
- De? - vonja fel a szemöldökét. - Talán vitatni merészeled döntéseinket?
- Dehogy merészelem, uram! - felelem rémületet színlelve. - De...
- De? - vág a szavamba dühösen. Ám tudom, hogy ő is csak színlel, ellenkezésem nagyon is megfelel terveinek. - De? Úgy látom, kedves sógornőm, hogy a birodalomban töltött idő mégiscsak megártott neked! Hangzatos szavaid ellenére mégiscsak kihalt belőled a kötelességtudat! Mondjuk, ha csak a fele igaz a mendemondáknak, ez szinte várható is volt.
- Miféle mendemondáknak? - kérdezem.
- Azt rebesgetik, hogy a birodalom urának szeretője lettél! - vágja a szemembe. Dühöm ezúttal valódi.
- Nem igaz!
- Nem? - gúnyolódik dühömön. - Ó! Milyen vehemensen tiltakozol! Lehet, hogy mégiscsak van a mendemondáknak alapjuk? Azt is mondták, hogy hozzá akarsz menni a Nagyúrhoz!
- Nem igaz! - kiáltom újra. Sógorom ajkát szennyes mosoly torzítja el.
- Örök mondás: nem zörög a haraszt... De hiába álmodoztál, a Nagyúr nem kérte meg a kezedet! Csak az ágyába engedett, de arra már nem tart méltónak, hogy megossza veled a trónusát is!
Felötlik bennem a kép, milyen dühös és egyben fájdalmas arcot vágott Uram, mikor visszautasítottam... Talán ez ad erőt, hogy hallgassak.
- Pedig - folytatja - ha belegondolok, már ez is nagy sértés! Fejedelmi család tagját követeli túsznak állítólag, de valójában azért, hogy megrontsa, elvegye az ártatlanságát! Milyen érzés volt, mikor eldobott magától? - tolja képét az arcomba, kéjesen gyönyörködve általa képzelt szenvedésemben. - Mikor elengedett maga mellől, és te egy cafka szintjére süllyedtél? Egy rongy lettél, semmi több! Fejedelmi rangod sem óvott meg a csábítástól! Azt mondják, a szeme különösen veszélyes... Azzal szédített el téged? Annak nem tudtál ellenállni?
Hallgatok. Csak nézek a szemébe megvetően. Látja, hogy nem tud megalázni, taktikát vált.
- De ne aggódj! - jelenti ki ismét kenetteljes hangot megütve. - Nem azért vagy családunk tagja, hogy egy szó nélkül tűrjük el megaláztatásod! Nagyon téved a Nagyúr, ha azt hiszi, szó nélkül tűrjük el rémtetteit! Már nem vagyunk olyan gyengék, mint két éve. No és a többi ország! - szabályszerűen eltorzult az arca, ahogy kéjesen fröcsögve ábrándozik. - Ők sem fogják ölbe tett kézzel várni, hogy az ő túszaik is hasonló sorsra jussanak. És még sarcot is követel a gaz csábító! Ha pedig mindnyájan összefogunk, neki vége! Új fejezet fog nyílni népünk történelmében! Innentől nem mi leszünk a megvetett, lenézett vesztesek! Mi fogjuk diktálni a feltételeket! Mi leszünk az urak! Ne aggódj! - fordul hirtelen felém. - Senki nem fog téged megvetni! Csak mondj el mindent szépen!
- Nem csábított el... - mondom neki nyugodtan.
- Hanem? - húzza össze a szemöldökét haragosan. - Magad dobtak oda magadat, lotyó?
- ... hanem Orla elkötelezettje vagyok - fejezem be.
Elsápad a dühtől.
- Mi vagy? - kérdezi rekedten.
- Orla követője. Hamarosan a papnője - felelem nyugodtan. - Bocsáss meg, uram, nem tudtam terveidről, ezért mertem magam felajánlani Orlának!
- Hazudsz! - suttogja.
- Már rajtam van a jegy - hajtom le a fejem.
- Hazudsz! - ezt már ordítja. Dühösen tekintget ide-oda. Végül pillantása a nővéremre esik. - Nézd meg! - üvölt rá. - Nézd már meg, te tehén!
Nővérem idegesen pattan fel. Megpróbál méltóságteljesen viselkedni, de gyönge kísérlete elhamvad sógorom dühös tekintetétől. Odasiet hát hozzám, és kissé széttárja öltözékemet. Ennyi elég is.
- Rajta van a jegy - fordul férjéhez.
Sógorom eszelősen rántja elő tőrét, és esik az egyik ajtónállónak. A szerencsétlen nem mer védekezni, csak a karját emeli meg kissé, mikor a tőr a nyakába fúródik. Elejti dárdáját, nyakából széles sugárban lüktet a vér, ahogy lassan összerogy. Ám sógorom nem éri be ennyivel, újabb és újabb döfésekkel sújtja a haldoklót. Ha nem döfi, akkor belerúg. Végül egy mozdulattal vágja el fültől fülig a szerencsétlen torkát. Szabad kezével belenyúl az áldozat sebébe, aztán lenyalja a kezéről a vért. Kéjesen cuppogva, tőrét hangosan szimatolva fordul felénk. Tekintete olyan, mint egy eszelősé. Nővérem rémülten ragadja meg a kezem.
- Gyere! - kiáltja, majd rohanunk kifelé, ahogy a lábunk bírja. Hátra tekintve látom, ahogy az őrült utánunk veti magát. Szembeszállnék vele, de a nővérem tovább húz. Elrohanunk a másik ajtóhoz, már a folyosón vagyunk, amikor halljuk a hátborzongató üvöltését. Másnap tudjuk csak meg, hogy a másik ajtónál álló két őr is áldozatául esett. De mi megmenekültünk.
Nem próbálkozik újabb támadással. Furcsa módon két dührohama között meglepően tud magán uralkodni, bár soha nem lehet előre kiszámítani, hogy mikor jön a következő roham, vagy mi váltja ki. És ez az alak népem fejedelme!
Engem egy szobába zárnak. Ha kételyeim támadtak volna, elég csak megpróbálnom kimenni, az őrök keresztben álló dárdája meggyőz a feltevésről: fogoly vagyok.
Nővérem csak egyszer látogat el hozzám. Egy darabig csak fel-alá sétál a szobában, aztán szembefordul velem:
- Jobb lenne, ha nem dühítenéd fel többször - mondja fensőbbségesen.
- Nem akartam feldühíteni - válaszolom higgadtan. - Csak kérdezett, és én válaszoltam.
- Ellenkeztél akaratával. - Kioktató akar lenni, de megremeg a hangja. - Ezt nem szokta tűrni, láthattad magad is.
- Azt láttam - mondom lassan, - hogy egy dühöngő őrült ül atyám trónján, aki mindenkire veszélyes.
- Csak azokra, akik ellenkeznek vele! - tiltakozik, de a tiltakozása erőtlen.
- Rád is veszélyes - folytatom nyugodtan. - És ezt te is tudod. Miért küldött ide? - kérdezem. - Mit akar tőlem?
- Honnan veszed, hogy ő küldött? - kérdezi. Dölyfössége ismét szánalmas kudarcba fullad.
- Alaposan megdolgozott, mióta elmentem innen - mérem végig a nővéremet. - Valaha erős voltál és félelmet nem ismerő. Mára egy megszeppent birka lettél.
- Vigyázz, miket beszélsz! - csattan fel, és arcán felvillan valami régi énjéből. De az egész csak egy villanásnyi ideig tart, harciasságát ismét felváltja a félelem, mely - úgy látszik - jó ideje állandó kísérője lett. - Sok minden megváltozott itt, mióta elmentél.
- Nem félek sem tőle, sem tőled - válaszolom megvetően.
- Akkor ostoba vagy - sziszegi. - Ha eszed lenne, igenis félnél!
- Nem rettent a halál.
Végig mér.
- Vannak dolgok, melyek a halálnál is rosszabbak - suttogja, mintha félelmetes titkot osztana meg velem, aztán sarkon fordul, és távozik. Többé nem méltat arra, hogy meglátogasson.
Ám jön helyette a férje.
Ugyanúgy fel-alá járkál jó darabig, mint a nővérem. Amikor szembefordul végre velem, hátrateszi a kezét, és hintázik a sarkán.
- A Nagyúr értésére adtam felháborodásomat a meggyalázásod miatt - kezdi.
- Nem gyalázott meg - vetem közbe, de ő oda sem figyel rám.
- Azonkívül azért, hogy utána kolostorba akart kényszeríteni. Orla papnőjének! - horkant megvetően.
- Nem akart kolostorba kényszeríteni - mondom, de ez sem zökkenti ki.
- Teljesen nyilvánvaló a szándéka - folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. - Részben ezzel akarja elfedni gyalázatos tettét, részben pedig meg akarja hiúsítani a kánnal kötött szövetség megpecsételését. Ám gaztette nyilvánosságra került! Megüzentem neki, hogy kárpótlást követelek! És azt is, hogy más fejedelmeknek is megírtam, hogyan bánt el veled! Nem marad titokban ez a gyalázat! És ha nem hajlandó önként kárpótlásra, hát teszünk róla, hogy meggondolja magát!
Rám néz, várja, hogy reagáljak. Ám nekem már nincs több mondanivalóm. Egy darabig vár, aztán kicsörtet a szobából.
Tehát ez lesz az! Az én állítólag meghurcolt erényem! Elég gyenge indok, de ha valaki háborút akar, még ennél gyengébb indok is elegendő. Vagy még indok sem kell.
Elképzelem magam elé Uramat, amint hallja sógorom üzenetét. Látom, miként vonja össze szemöldökét a gyalázkodásokra, és miként szorítja ökölbe a kezét a "kárpótlások" hallatán. Hiszen már tudja a megérkezésem estéjén történteket! Kémhálózata jelentette már neki, hogy sógorom kis híján lemészárolt kedélyes kis rohamában. El tudom képzelni, hogyan dühönghetett erre a hírre Uram! Hiszen éppen az ilyenektől féltett! Ezért torpant meg az utolsó pillanatban, és kérte meg a kezemet. Hogy ne tegyem ki magam ilyen veszélyeknek. De nem volt visszaút! El kell választanunk az ocsút a pelyvától, és erre nem találtunk más módszert. Tudnunk kell, ki az áruló, ki a megbízhatatlan. Másképp nem tudjuk felépíteni az összetartó birodalmat.
És most már végképp nincs visszaút. Itt vagyok az oroszlán barlangjában, és várok. Ha tehetném, sürgetném az eseményeket, de nem tehetem. Így hát naphosszat meditálok, és fohászkodok. Orlához, mert ő az én istennőm, és Hamulhoz, mert ő Uram istene. Mindent elfogadtam Uramtól, még az istenét is...
Nap telik el nap után...
Egyszer aztán betoppan sógorom. Arcán félelmetes mosoly.
- Készülj! - mondja diadalittasan. - Holnap indulunk!
- Hová? - kérdezem.
- Találkozóra! - válaszolja, mintha bizalmas titkot osztana meg velem.
- Kivel?
- Mindenkivel! - kiáltja, és örömtelin csap a saját tenyerébe. - Mindenkivel! Történeted bejárt minden fejedelemséget! Mindenki fel van rajta háborodva! A Nagyúr most egyezkedni akar velem! Majd adok én neki egyezkedést...!
Elharapja a mondandóját. Derűsen néz rám.
- Ügyes voltál - mondja elismerően.
- Hogy voltál erre képes? - kérdezem megvetően. Csak nevet rajtam. Két ujjával megfogja az államat, felemeli a fejemet.
- Ne ártsd magad a nagyok dolgába! - gügyögi lenézően. - Szép pofi, szép ruha és hallgatás! Csak ezzel törődj! És akkor... szeretni foglak!
Hátralépek, fejemet egy rántással szabadítom ki a kezéből. Azt hiszem, haragom világosan van arcomra írva, mert gúnyosan felnevet és sarkon fordul.
- Korán indulunk! - veti még hátra. - Időben legyél készen!
Nem sokáig maradok magamra haragommal. Asszonyok jönnek, akik illatos fürdőt készítenek nekem, testem kenőcsökkel, hajamat balzsamokkal kenegetik. Ruháim, amibe öltöztetnek, és amit magammal viszek válogatottak, egyszerűnek látszanak, de valójában rafináltan bonyolultak. Ékszereimmel ugyanaz a helyzet. Látom már, minek kell kinéznem: fejedelmi kurtizánnak.
Az asszonyok folyamatosan csacsognak. Az én ajkam vésővel sem lehetne szétfeszíteni. Ők nevetgélnek, én egyre inkább összevonom a szemöldökömet. Órák telnek el, mire végre magamra hagynak. Belenézek a tükörbe. A hatalmas bronzlemez torzít, nem ad olyan tiszta képet, mint a víz, de mégiscsak magamat látom benne. Már nem dühödök fel azon, amit látok. Az nem én vagyok, csak egy felöltöztetett báb. Lassan közelebb lépek, széthúzom a ruhám elől, és meglátom magamon Orla jegyét. Igen! Ez vagyok én! Orla keze! Orla bosszúálló keze! Megnyugodva dőlök végig ágyamon.
Másnap ezek az asszonyok keltenek. Kiderül, hogy az úton is velem tartanak. Lefüggönyözött szekéren utazunk, a napfény sem jöhet be, a levegő is ritkán. Fulladozunk a hőségtől. Még a pihenőkben is csak lefátyolozva végezhetjük szükségünket. Még este sem jöhetünk elő felékesített börtönünkből.
Tudom, miért osztoznak sorsomban az asszonyok: senki ne tudhassa, melyik vagyok én. Ők nincsenek ezzel tisztában, lázadoznak, de hiába. Nem tudom őket sajnálni. Minden erőmet leköti, hogy csillapítsam haragomat, a megfelelő időre tartogatva.
Nem Uramhoz megyünk, hanem egy másik szomszédos fejedelemségbe. Ez az út hosszabb, mint Uram birodalmához, de nyolc nap után megérkezünk. Nyolc kínkeserves nap után.
Nem lett jobb a helyzetem, továbbra is rab vagyok, csak börtönöm immáron nem a szekér, hanem egy sátor. Ebből még annyira sem mozdulhatok ki, mint a szekérből. Csak az asszonyok és az őrök egyébként tiltott beszélgetéséből tudom, hogy folynak a tárgyalások. Sógorom vádaskodik. Sokan állnak mellé. Uram eddig csak kérdéseket tett fel, nem védekezik, nem magyarázkodik.
Féltem Uramat. Mikor róla beszélnek, zsibbad kezem-lábam, a gyomrom mintha feneketlen mélységekbe süllyedne. Ó! Orla és Hamul adjon neki erőt! Orla és Hamul adjon neki bölcsességet! Türelmet és kitartást - mint ahogy nekem is...!
Negyedik napja tart a tárgyalás, amikor sógorom beront a sátorba. Szeme olyan, mint azon a bizonyos estén: mint egy eszelősé, értelmetlen szavakat morog, mint egy vadállat. Az asszonyok sikítva igyekeznek eltisztulni az útjából, de ő nem törődik velük. Egyenesen hozzám rohan, megragadja a karomat, és maga után rángat, ki a sátorból. A sok napi félhomály után elvakít a fény, nem látok semmit. Megállunk. Durván összekötözi a kezemet, és felhúzza, lábam szinte nem is érinti a földet.
- Hát akkor, ha nem érdekel, akkor bizonyára ez sem érdekel! - ordít valakinek teli tüdőből, akit még mindig nem látok, de sejtem, hogy ő az, az Uram.
Éles fájdalom vág végig a hátamon. Korbácsol! Orla adjon türelmet, ez korbácsol engem! Természetesen nem érhetett igazán hozzám, védelmi köröm eltaszította a korbácsot, mielőtt igazán belemarhatott volna a bőrömbe, de haragom úgy lángol fel, hogy elég a karomat magasba húzó kötél. Szembefordulok a dühöngővel. Elkerekedett szemekkel bámul rám.
- Boszorkány! - suttogja döbbenten. - Orla veszett szukája!
Fejét hátravetve üvölt fel, artikulálatlan hangon. Ahogy abbahagyja, rám néz. Arca eltorzult, de nem csak a dühtől, hanem valahogy másként. Valahogy más lett... Valaki más...
- Zaraol! - hörgi nem emberi hangon a démonok fejedelmének nevét. - Mutasd meg ennek a némbernek hatalmadat!
Újra hátraveti a fejét, és újra felüvölt! Sötét erők cikáznak körülötte: démonná változott! Bőre helyett zöld pikkelyei nőnek, szeme vörös fényben izzik. Körmei karmokká, fogai agyarakká változnak. Haja eltűnik, ellenben hosszú, nyílvégű farka lesz. Iszonyodva hátrálok.
- Megállj, démon! - kiált Uram. - Ne merészelj hozzá nyúlni!
A démon Uram felé fordul lassan, szájából ocsmány sárga felhő csap ki.
- Ne parancsolgass nekem, emberke - veti oda, - mert még te is megjárhatod! - azzal farkával felém csap. Ez már igenis túllép védelmi körömön, hasít és éget! Fájdalmas kiáltásom ellenére is hallom Uram szavát:
- Hamul nevében parancsolom, hogy hagyd békén ezt a nőt! - A kínok könnyeket csalnak szemembe, de azokon keresztül is látom, hogy Uram feltépi mellkasán a ruháját, láthatóvá téve Hamul jegyét.
- Zaraolnak nem parancsol Hamul! - sziszegi a szörny. Ujjaiból piros csóva ugrik elő, de nem Uramat támadja vele, hanem csíkot húz a földre. - Ez az én földem, ide te nem léphetsz, halandó, aki Hamult imádod! - és ugatva felröhög. És aztán... újra lecsap rám! Kínomon át is látom, hogy Uram ugrik, de hiába, nem tudja a sávot átugrani. Mások pedig nem kelnek védelmemre, kerekre tágult szemekkel hátrálnak. Egyedül maradok a démonnal...
Újra lecsap, kebleim között égető a fájdalom, pedig nem is oda csap... És agyamon a kín mellett vörösben úszó kép jelenik meg: Uram, ahogy felém hajlik... Újabb kín, végigcsurog a vér a mellkasomon... Uram ajka az ajkamon... Csatt! Orla jegye mellett újabb véset... Uram keze végigsimít... Csatt! még egy seb... teste hozzácsapódik az enyémhez... Csatt! újabb seb... keze kulcsolja az enyémet... Csatt! a vér már ölembe gyűlik... testünk összeolvad mámorító gyönyörben... Csatt! ismét egy seb... mellkasa az enyémhez csapódik... Csatt! izzó a fájdalom... jegyeink összeérnek... Csatt! őrjítő a fájdalom... Orla és Hamul jegye összeér... Csatt! már egybefüggő a fájdalom... Orla és Hamul jegye összemosódik... Csatt!...
Elkapom a démon karját. Kezem, mely olyan kicsi az ő mancsához képest, vértől iszamlós, mégis rezzenetlenül tartom vele. Ő döbbenten áll, majd dühödten próbálja kirántani magát szorításomból. Mindhiába. Ekkor felém csap. Már nem tud nekem ártani. Nem is tudom, mit teszek, amikor feltépem mellemen az öltözékem, és a kebleim között a jegyet a fény felé tárom...!
Vakító fény, tébolyult visongások... Halálhörgések és sikolyok... Ennyi csupán, mit tudatomig ér, aztán összerogyok. De nem esek a földre, két erős kar kap el. Uram két erős karja...
Már nincs vakító fény. Látom, hogy körülöttem megzavarodott emberek keringenek, és jó néhány holttest. Ijedten keresem a démont, de már nincs, csak a földön rajzolódik ki szénné égett alakja.
- Vége! - mondja Uram, és mosolyt erőltet az arcára. Nehéz még ez a mosoly, mert aggódik értem. Megsimogatom az arcát, kezem lejjebb téved, és a szívénél csúszós nedvességet érzek. Odapillantok: vér! Ijedten ülök fel. Egész mellkasát vér borítja! Ó, Orla és Hamul, mi ez?!
Uram csak mosolyog, tekintete az én mellkasomra téved. Odapillantok én is, az is csurom vér. De ezt tudom, a démon csapásaikor sérültem meg... De hogy lehet egyforma Urammal minden sebem?
Uram felkap egy kancsó bort, és rám önti. Aztán egy másikkal a saját mellkasára.
- Hozzám jössz hát feleségül? - kérdezi mosolyogva.
- Az ellenség? - kérdezem.
- Nincsenek - int a holttestek és a szénné égett alakok felé intve.
- Akkor vége?
- Igen - mosolyog rám.
- Akkor hozzád megyek - sóhajtom megkönnyebbülten.
Megcsókol. A csók után végigsimítok az arcán. Aztán lejjebb, a mellkasán. A bor lemosta a vért, előbukkan a rajzolat. Furcsa a jegy, ismerős is, idegen is... Mintha Orla és Hamul hiányos jele lenne összeolvadva... és egy másik jegyet ad ki a kettő! Egy új jegyet. Egy ősi jegyet.
Mesme jegyét. A Teremtőét...

 

vissza