Alkonyodott. Ilyenkor, télen nagyon korán alkonyodott, és az erőtlen nap képtelen volt olyan szép színeket varázsolni az égre, mint nyáron. Még a hó is csak kék lett, nem sárga, de még csak piros sem. Piros? Rózsaszín se... Ha nem világított volna ki a tűz fénye a kunyhó marhahólyaggal bevont apró ablakából, minden rideg maradt volna. Fehér, kék, szürke... lassan fekete is, hiszen ma újhold van, a felhőket kikerülő csillagok hideg szikrázásán kívül nem lesz ma éjjel semmiféle fény. Hideg és sötét... ez a kettő volt, amit leginkább utált Godrik.
Pedig meg kell hagyni, ennek is van varázsa. A csönd, a nyugalom... De tudja az ég, olyan... síri ez a csönd, és az ember képtelen kiverni a fejéből a végső nyugalom képét. Ha legalább a tücskök ciripelnének...!
Valahol, a távolban farkas vonyított fel. "Na tessék! - gondolta magában fanyarul Godrik. - Kellett nekem élőlény szavára vágyni." Nem mintha félt volna - egy farkastól még akkor sem rettent volna meg, ha az a közvetlen közelében lett volna -, de most mást szeretett volna hallani. Tücsökciripelést, vagy madárdalt... bármit, ami vidám, ami élettel teli. Olyan sivár ez a tél! A halált idézi.
Pedig ő élni akar. Sőt! Most akar csak igazán élni! Színeket, fényt, dalt fakasztani... életet adni...
A keze a zsebében rákulcsolódott arra az apró kis ékszerre, pillantása pedig megakadt a saját, hóra vetülő árnyékán. Hah! Az árnyéka nem fekete, hanem... sárgás. Talán azért, mert ahogy a tűz táncoló fénye kivetül azon az apró kis ablakon, táncra kényszeríti az árnyékát is. Mulatságos. De szép is.
Sárga...
Godrik szerette ezt a színt. A tűz is piros és sárga. A nap is sárga. Még a sugarai is, ahogy áttörnek a fák zöld lombjai között. Vagy ahogy bukfencet vetnek a folyók habjain. De sárgák a fáklyák fényei, sárgák a gyertyák lángjai is. Sárga szikrát vetnek a lovak patkói, ha kemény sziklára lépnek, és sárgák a kohók tüzei is. Sárgák a búzamezők és sárga a széna is.
Sárga pöttyök vannak Hedvig szép, barna szemében is...
Godrik kicsit mélyebbre csúsztatta a kezét a zsebében. Milyen forró tud lenni egy ilyen kis ékszer!
Azok a sárga pöttyök Hedvig szemében... Bizony régóta megigézték! Olyanok azok a pöttyök, mint a parazsak: minél közelebb kerül hozzájuk az ember fia, annál jobban megpörkölik. És ha még csak megpörkölnék! De tüzet lobbantanak bévül, mit el nem olt semmiféle víz!
Nem is tudja, hol kezdődött az egész. Pusztító háborúban ismerte meg Hedviget, mikor egyéb gondolatuk sem volt, mint a menekülés. Mégis azonnal megakadt a szeme a szép, barna lányon. Olyan büszke volt, annyira nemes és olyan szomorú! Hogyne lett volna szomorú, mikor a szörnyek nem sokkal előtte rohanták le bevehetetlennek hitt várukat, és mindenkit lemészároltak! Mindenkit - kivéve Hedviget. Ma már persze tudják, miért menekült meg Hedvig, de Godrik azt is tudta, hogy a lány a szíve mélyén a mai napig sem bocsátotta meg magának, hogy nem volt képes megmenteni a szüleit. Pedig meglehet, erre most sem lenne képes, egymagában legalábbis semmiképp.
Godrik úgy érezte, meg tudja érteni Hedviget. Ő is rajongásig szerette a maga szüleit. Az apját, azt a szálfatermetű, tréfára könnyen kapható, bátor, szőke férfit, akit mindig példaképének tekintett, és az anyját, a magas, pattogós, jólelkű szőke asszonyt, aki nem volt az anyja. Godrik vér szerinti anyját ugyanis akkor vitte el a kemény tél és egy alattomos betegség, amikor a fiú még csak a hatodik, bátyja, Godar pedig a nyolcadik évében járt. Az apjuk hamarosan újra nősült, anyjuk kedvenc unokahúgát és egyben barátnéját vette el, és a kis család ismét egész lett. Lynnet, a mostohaanya ugyanolyan magas, ugyanolyan pattogós és ugyanolyan jólelkű volt, mint az anyjuk, még a haja is ugyanolyan szőke, nem csoda hát, ha Godrik emlékeiben - és bizony Godaréban is - összekeveredett a két asszony. Amikor kijártak a sírhoz, Godrik sokáig nem is értette, miért tesznek virágot ahhoz a kőhöz, hiszen az ő anyja itt áll, itt, mellette, és fogja a kezét.
Sárga virágot vittek a sírra. Lynnet azt mondta, az volt az anyjuk kedvenc virág-színe, és az volt az övé, Lynneté is. A házukban mindenhol sárga virággal teli vázák álltak. Sárga virág a szőke asszony házában... Godriknak a sárga a meleg színét jelentette. A szülői házét. A szeretetét.
Most, nyáron is tele volt a ház sárga virággal, amikor elment hozzájuk. Rég látta már a szüleit, a testvéreit, és mivel amúgy is arra vitt az útjuk, hát benézett hozzájuk. Tudta, hogy szívesen fogják látni őt is, Hedviget is. És nem is csalódott: apja, anyja és a bátyja majd szétszedte őket. Még Godar felesége, a szép, szőke Liz is örült nekik, még a fiuk is, a pöttöm, de bátor Alfred is. És bár a három húguk (akikkel Lynnet ajándékozta meg őket) már férjhez ment, most, az örömhírre hazaszaladtak, férjestül, gyerekestül, és a régi ház hirtelen nagyon szűk lett. De nem bánták, inkább kacagtak rajta, és még hívtak rokonokat, hogy még szűkebb legyen a ház, még többen legyenek, még többet nevethessenek. Tele volt a ház szőke fejekkel, sárga napfénnyel, sárga virágokkal és sárga nevetéssel. Igen, még a nevetés is sárga volt.
Godrik még most is elmosolyodott az emlék hatására.
Megnézték Hedviget jó alaposan. A hűvös, előkelő lány bizony kissé kirítt ebből az élénk, jó kedélyű, ámde hozzá képest jóval egyszerűbb kisnemesi környezetből, de látszott, hogy a családból áradó melegség őt is átjárta, tartózkodását feloldotta, büszkeségét messzire fújta. A lányok úgy kezelték őt, mintha máris a rokonuk lenne, hiszen a világ előtt Godrik és Hedvig valóban úgy mutatkoztak, mint jegyesek. Godriknak meg sem fordult a fejében, hogy ez a kis kegyes hazugság még vissza is üthet, egészen addig nem, míg az apja rá nem kérdezett, hogy hát akkor mikor is lesz az esküvő.
Nehéz volt az öregnek megmagyaráznia a való helyzetet. Az apja mindig egyenes ember volt. "Egy szájban csak egy nyelv van, és az csak egyféleképpen beszélhet." Mondhatott neki Godrik a küldetésről, a feladatról akármit, meg sem hallotta. Dühös volt. Csalódott a fiában. Godrik azt hitte akkor, hogy az apja soha nem bocsát meg neki.
Mit mondhatott neki akkor éjjel Lynnet, ki tudhatja? Az asszonyok sok mindent szoktak suttogni a hitvesi ágyban, amikor az éjszaka sötétje eltakarja azt, amit a nappal pirulásra késztetne. Tán ilyesmit suttogott akkor éjjel Lynnet, tán olyan bölcsességeket, melyeket máskor szemérmes engedelmességgel hallgatott volna el az ura elől, ám az biztos, hogy másnapra az öreg megenyhült, és bár most is furcsán méregette időről időre a fiát, de nem fordult el tőle, Hedviggel pedig ugyanolyan kedves maradt, ha nem kedvesebb, mint azelőtt.
Az indulásuk előtti este vonta félre Lynnet Godrikot, és csúsztatta a kezébe a vékonyka gyűrűt.
- Ezzel jegyezd el Hedviget - mondta.
- Hedvig nem lesz a menyasszonyom! - tiltakozott Godrik, de az asszony csak rázárta a fiatalember ujjait a gyűrűre.
- Láttam, hogy nézel rá - mondta, és az ifjú észrevette a szemében megcsillanó bölcsességet.
- Én csak... a barátja vagyok - hajtotta le a fejét Godrik.
- Ahhoz is bátorság kell, hogy kitárjuk a szívünket, fiam.
Godrik felpillantott. Az anyja szőke haján megcsillant a hold fénye, de nem ezüstös volt, nem! Az anyja haján még a holdfény is sárga volt.
- De ez a te gyűrűd! Neked adta apám - ez volt az utolsó ellenvetése.
- Ez az édesanyádé volt - rázta meg a fejét az asszony, majd felemelte a kezét, amelyen megcsillant egy ékszer. - Apád nekem másikat adott.
- Akkor ez Godart illeti. Ő az elsőszülött.
- Godarnak itt vagyunk mi és az a sír. Neked jár ennyi belőlünk.
Godrik lenézett a kezére, melyet még mindig összeszorított az anyja, mégis, mintha az ujjai között látta volna a hold fényét visszaverődni a gyűrűn.
- Légy őszinte ehhez a lányhoz - súgta Lynnet. - Nem az a fajta, aki megbántaná azt, aki szereti...

Godrik megrázkódott a hidegtől. Mióta álldogálhat itt, a hidegben, sötétben? Nem is tudja. Nem is érdekes.
Nyár óta halogatja, hogy beszéljen Hedviggel. Azóta elmúlt a nyár, elmúlt az ősz is, Malazár már rég el is jegyezte Helgát, de ő még mindig nem mert szólni. Igen, tudja, hogy bátorság kell ahhoz, hogy őszinték legyünk azokkal, akik fontosak nekünk, és ő általában nincs is híján a bátorságnak, csak... Mi tagadás, fél. Ám ezt beismerni... Önmagunkhoz őszintének lenni a legnagyobb lépés a bátorsághoz.
Godrik előhúzta a zsebéből a kezét, és kinyitotta a markát. Sárgán csordult rá a kunyhó apró ablakából a kiszűrődő fény, és a kis gyűrű felszikrázott. Godriknak hirtelen melege lett, és szétnézve úgy látta, hogy a hideg téli táj immáron barátságos hangulatot áraszt, mintha karácsony lenne. Nagy levegőt vett, aztán benyitott az ajtón.

A kunyhó marhahólyaggal bevont parányi ablakából aznap este még sokáig szűrődött ki a fény. A színe pedig sárga volt, majdnem ugyanolyan sárga, mint a gyűrű Hedvig kezén.

vissza