- Hé! Te némber! Látogatód jött!
- Ki az? - kérdezte az asszony.
- Egy szerzetes! Ne kérdezősködj! - mordult rá a porkoláb. - Told ide a rácshoz a pofádat!
- Szeretnék vele négyszemközt beszélni - szólalt meg egy mély hang. Tulajdonosa az árnyékban állt, nem lehetett látni, kicsoda, és mit tesz, de a nő kitűnő füle hallotta az arany csendülését, ahogyan az árnyékban álló erszényéből az őr mancsába vándorolt..
- Természetesen, atyám! - készségeskedett a porkoláb. - Van itt egy fülke, ott szoktunk étkezni, oda bemehettek! De vigyázz, mert ez egy boszorkány! Nehogy meg találjon babonázni!
- Köszönöm! - bólintott a mély hang tulajdonosa. - Az Úr velem van, és a keresztet viselem nyakamban. És ne szólíts atyának! Csak testvér vagyok!
- Értem, testvér! Oda menj! - mutatott a fülke ajtaja felé. - Te meg, némber, lódulj!
Azzal kinyitotta a cella ajtaját, és vállánál fogva kipenderítette az asszonyt.
- Ha még egyszer így mersz hozzám érni, megátkozlak! - dörgölte a vállát a nő. A porkoláb ijedten hányta magára a kereszteket, és babonásan hátrált.
A nő bement a fülkébe. Hallotta, ahogy a porkoláb sietősen becsukja mögötte az ajtót. Vele szemben egy kámzsás alak állt, aki most hátravetette a csuklyáját. Jó darabig csak méregették egymást.
A szerzetes egy negyven-negyvenöt év körüli asszonyt látott, apró, törékeny, de szálfaegyenes termettel. Bőre fehér volt, mint a hó, arcán elszórtan néhány szeplő. Csak a smaragdzöld szeme körül látszódott néhány szarkaláb, és a lángolóan vörös hajába vegyült már egy-két ősz tincs, más azonban nem nagyon mutatta a korát. Most, ahogy a szerzetest figyelte, szeme és szája sarkában pajkos mosoly játszott.
A nő pedig egy magas, megtermett férfit látott. Most, hogy csuklyáját hátravetette, nehezen lehetett elhinni, hogy szerzetes, szénfekete szemén látszott, hogy ő szokott másoknak parancsolni, nem mások őneki. Derekát is egyenesen tartotta, úgy, mint aki ritkán hajlik meg, az alázatos testtartás csak a szerzetei ruha kiegészítője volt. Ő sem volt már fiatal, ötven év körüli, hosszú, fekete hajába, szakállába jócskán keveredtek már ősz szálak is.
- Na, némber - szólalt meg -, kellett ez neked?
- Ugyan, Malazár! - felelt a nő mosolyogva. - Ez csak a körülmények szerencsétlen összejátszása!
- Nem tetszik nekem, hogy újra és újra kiteszed magad ilyesminek - csóválta a fejét a férfi, miközben széttárta a karját, hogy a nő belebújhasson az ölelésébe. - Minek kell a mugli származású gyerekeket a Roxfortba vinni?
- Malazár! A származás nem számít! Ha egy gyerek varázstehetséggel született, mindegy, kik a szülei, ki kell képezni!
- Továbbra sem látom be, miért! - dünnyögte a férfi.
- Azért - magyarázta a nő nyomatékosan, mintha gyermekkel beszélne, - mert ha tudatlanok maradnak, bajt okozhatnak a képességeikkel magunknak és másoknak is! De ezt már megbeszéltük!
- Igen, mint ahogy azt is, hogy a mugli szülők gyerekei megbízhatatlanok! Olyan környezetbe születettek, ahol a varázslóktól és a boszorkányoktól félnek, és azt hiszik, hogy a sötét erők szolgái!
- Hát ebben van is valami, be kell látnod! - mondta a nő. - Nem egy közülünk valóban átállt a sötét oldalra. No és harminc éve volt a nagy háború, emlékszel? Köztük és köztünk.
- Emlékszem! - bólintott Malazár. - De éppen ezért kellene a mugliknak is emlékezniük, hogy nem minden varázsló gonosz. Hiszen mi mentettük meg őket!
- Csakhogy ezt nem vertük nagydobra, drágám! - mosolygott a nő. - Rajtunk kívül igen kevesen tudják, hogy mi is volt a mi szerepünk! És a muglik tudják a legkevésbé!
- Helga, akkor sem tetszik ez nekem! Látod, most is a pribékek kezére adtak azok a muglik! Pedig csak azért mentél oda hozzájuk, hogy ki akarod tanítani a gyereküket! És mégis megbélyegeztek! Boszorkánynak kiáltottak ki!
- De hiszen az is vagyok! - mosolygott Helga. - És éppen ezért mi bajom lehetne? Máglyára akarnak vetni. Na és?
- Tudom, hogy a máglyától semmi bajod nem lesz, de... ez annyira megalázó!
- Megalázó, hogy Malazárnak, Mardekár grófjának a hitvese máglyán ég el? - gúnyolódott Helga. Tudta, hogy Malazárnak a cím és a rang mindig is gyenge pontja volt. És gyengéd gúnyból szőtt nyila most sem tévesztett célt. Malazár szemöldöke összehúzódott, orrcimpái kissé kitágultak.
- Az a megalázó, hogy egy ilyen rendkívüli boszorkánnyal így bánnak! - fújtatott. - Végül is olyan erőknek parancsolsz, amelyet ők ésszel fel sem tudnak fogni!
- Pontosan, drágám! - komolyodott el Helga. - Nem tudják felfogni, hogy mit tesznek, tehát felesleges haragudni rájuk! Holnap szépen elégetnek, aztán amikor hazamennek annak a két tehetséges gyereknek a szülei is, újra bekopogtatok hozzájuk. Szárnyacskákkal, glóriával, mint az Úr angyala, és viszem a gyerekeket. Az ő gyerekeik - tette ujját a férfi szájára, hogy az ne tudjon megszólalni - már varázsló szülők gyermeki lesznek. És az ő képzésük ellen már neked sem lesz kifogásod!
Malazár azt a módszert választotta, hogy megcsókolta Helga ujját, ezután már el tudta venni a szája elől.
- Rendben, nem tudtál meggyőzni, de elfogadom, mert te mondod. Viszont még mindig nem értem, miért neked kell a nagyvilágot járnod? Vannak már jól kiképzett tanítványaink, miért nem őket küldöd?
- Hiányzik a feleséged? - nevetett a férfira nem minden kacérság nélkül Helga.
- És ha igen, az baj?
- Dehogyis! - nevetett Helga. Karjait a férfi nyaka köré fonta, arcát oda szorította a szakállához, úgy suttogta a fülébe. - Holnap este már otthon leszünk! És jó darabig nem megyek sehová!

Másnap délelőtt hatalmas tömeg verődött össze a városka főterén. Vásáros nap lévén egyébként is többen jöttek, mint máskor, de most, hogy ilyen látványosság lett beígérve, még azok is bejöttek a környező falvakból, akik különben otthon maradtak volna. Boszorkányégetés! És rögtön kettő! Reggelig még csupán egyről volt szó, de az éjjel egy fiatal nő megsebesített három katonát. Teljesen világos, hogy a sötét erők segítségével sikerült neki ez. Boszorkány! Máglyát alá!
A templom harangja megkondult. A városka börtönének kapuja kitárult, és két szekér gördült ki rajta. Mindegyik szekéren ketrec, a ketrecekben egy-egy nő. Egy idősebb és egy fiatal. A tömeg összetorlódott. Mindenki a szekerek közelébe akart férkőzni, hogy minél közelebbről lássa az elítélteket. Lássa, fújjogjon rá, megdobálja, vagy esetleg leköpje.
A fiatal nő még szinte gyermek volt, nem több tizenöt-tizenhat évesnél. Cseléd lehetett, mert szegényes, folt hátán folt ruhát viselt. Tépett volt a ruha, rongyokban lógott róla. Arcára rászáradt a vér, ami orrából folyhatott előző éjszaka, arcán, nyakán élénk piros foltok, mintha összeverték volna. A lány kétségbeesve kapaszkodott a ketrec rácsaiba, szeméből megállás nélkül folytak a könnyek. Kiabált is, de hogy mit, azt a tömeg üvöltéseitől nem nagyon lehetett érteni. Hogy ártatlan, mi mást mondhatott volna? Hisz mind azt mondják!
Az idősebbik nő - Helga - rezzenetlen arccal tűrt mindent. Arcán csak akkor futott át érzelem, ha a másik ketrecben levő lányra nézett: szánalom és aggodalom. Időről időre körbepásztázta a tömeget, mintha feltűnés nélkül keresett volna valakit. Nagyon sokáig nem találta.
A szerzetes a városháza alatti árkádokba húzódott. Ugyan magas termetével kiemelkedett a tömegből, de nem lépett ki az árnyékból, és kámzsáját is a szemébe húzta. Amikor észrevette, hogy Helga őt keresi, előrébb furakodott, ami egyébként nem lett volna túl egyszerű abban a tömegben, de Malazár óriási termete valósággal félrelökte az előtte állókat. Azok persze ingerülten kapták felé a fejüket, de amikor meglátták, mekkora is a törtető, inkább lenyelték, ami a nyelvük hegyén volt.
Helga szeme végre felcsillant és nem repkedett tovább. Tehát észrevette őt!
Azt mondják, akik hosszú ideig élnek együtt, már fél szavakból is értik egymást. Helga és Malazár már három évtizede éltek együtt, azonkívül rendelkeztek olyan erővel is, amivel közönséges halandók nem. Elég volt szemüknek kapcsolódnia, majdnem úgy értették egymás gondolatait, mintha szavakat is használtak volna.
Helga aggódott a lányért. Ha egy ilyen fiatal lány megsebesített három katonát, az két dolgot jelent: először is, hogy a katonák kezdtek el erőszakoskodni vele (hiszen magától biztos nem támadt volna!), tehát önvédelem volt, a másik, hogy a lány olyan boszorkány, aki maga sem tudott erejéről, de ők, a roxfortiak sem fedezték fel eddig.
Malazár egyetértett eddig, de azzal már nem, amit Helga ezután kért tőle: hogy mentsék meg a lányt. Ez képtelenség! Hiába mondják meg a hűtőbűbáj szavát neki, nem tudja erejét irányítani. És ha esetleg mégis, a máglyáról nem tud hoppanálni - eltűnni másik helyre - mert ezt a képzett varázslók is csak alapos gyakorlás után képesek megtenni. Ha viszont ők, Malazár és Helga próbálnak bármit tenni, az hatalmas feltűnést keltene, és a varázsló világ törvényeiben az is benne foglaltatott, hogy a varázstalanok előtt kerülniük kell mindenfajta feltűnést.
Malazár pontosan érezte, hogy most neki van igaza. Tudta ezt Helga is, de természetéből fakadt a szánalom minden és mindenki iránt, aki gyenge és nem tudja megvédeni magát. Képtelen volt megemészteni, hogy ennek az ártatlanul meghurcolt fiatal lánynak a halálát nem tudják megakadályozni. Ők, akik földnek, víznek parancsolnak! Tehetetlen dühében megvádolta Malazárt, hogy büszkeségből nem akar segíteni a cselédsorban lévő, mugli szülőktől származó lányon! Ez persze nem volt igaz, és ezt Helga is tudta, de nem tudta visszafogni magát.
"- Igazságtalan vagy. A törvény az törvény"- gondolta Malazár, és sértődötten zárta be elméjét. Helga hiába kiáltott felé gondolatban, Malazár elfordult.
Míg ők gondolatban vitatkoztak, felvonultak a bírák. Elfoglalták díszes helyüket az emelvényen. Dobpergést követően felolvasták a vádakat, és az ítéleteket. A vád: boszorkányság. Az ítélet: máglya általi halál. Van-e még valami mondanivalójuk az elítélteknek?
- Ártatlan vagyok! - sírta a lány. - Nem vagyok boszorkány! Engem az Úr angyalai védtek meg, amikor azok a katonák rám támadtak!
- Látott valaki angyalokat? - kérdezte rezignáltan az egyik bíra. A vallatók vezére, aki felolvasta az ítéletet, némán megrázta a fejét.
- Akkor az ördög segített neked, boszorkány! - legyintett a bíra, és részéről ezzel le is volt zárva az ügy.
- Ostoba, kegyetlen állatok! - kiáltotta Helga. - És hol van az a három katona? Mert én nem látom őket itt, nem hallom, hogy őket bárki is vádolná azért, amit tettek!
- Miért kellene őket vádolnunk? - kérdezte szemöldökét felvonva az előző bíra.
- Erőszakoskodásért! - villámlott Helga szeme. - Vagy az nem bűn nektek, szentfazekaknak, hogy három katona, három ereje teljében levő férfi megtámad egy védtelen, gyenge lányt?
- Nem volt éppen példamutató a viselkedésük - válaszolt a bíra, - de az ő lelkük legalább ártatlan. Ők nem cimboráltak a sötét erőkkel.
- És honnan veszed, te barom, hogy ez a lány igen?
- Vigyáznod kellene a szádra, boszorkány! - dőlt hátra a székében a bíra.
- Nem mindegy? - kérdezte maró gúnnyal Helga. - Így is, úgy is elégettek!
- Tested megég, de ha megbánod bűneidet, és tiszteletteljes viselkedést tanúsítasz, lelked még megmentheted a pokoltól!
- Bízd csak rám a lelkem, barom! - vágta oda Helga. - Inkább a kérdésemre válaszolj!
- Nos jó! - húzta gúnyos mosolyra a száját a bíra. - Ha a kárhozatod előtt ennyire kíváncsi vagy, válaszolok! Pont az mutatja a lány bűnösségét, hogy gyenge, védtelen fehérszemély létére támadói nemhogy nem jártak sikerrel, de még ők sérültek meg! Honnan lenne máshonnan ekkora ereje ennek a lánynak?
- Hát nem Jézus mondta, hogy az Úr vigyáz a védtelenekre? - szegezte neki Helga vádlón a kérdést.
- Nem egy boszorkánytól fogunk lelki ügyekben útmutatást elfogadni! - jelentette ki a bíra. - Inkább saját lelki üdvöddel foglalkozz! Mi az utolsó szavad?
- Hogy képmutató gyilkosok vagytok! - kiáltotta Helga, és a bíra felé köpött. A férfi persze túl messze volt, nem ért el odáig, de a bíra arca így is megrándult. Aztán intett a hóhérnak, akinek a kezében már ott égett a fáklya. A tömeg, amely eddig lélegzetvisszafojtva hallgatta a bíra és Helga szópárbaját, most egy emberként hördült fel a gyönyörűségtől. Végre elkezdődik a látványosság! Hiszen ezért jöttek ide!
A hóhér értette a dolgát, de a második máglyát sebtében kellett összetákolnia, hiszen csak hajnalban tudta meg, hogy még egy égetés lesz. Ide már nem sikerült annyi száraz fát raknia, a lány máglyája nehezen gyulladt meg, és füstöt okádott. Márpedig a jó máglya kevés füstöt termel, nehogy gyorsan megfulladjon az áldozat, és lobognia sem szabad, mert akkor pillanatok alatt elég elítélttel együtt. A jó máglya kis lánggal ég, szinte parázslik, éppen csak bele-bele kap a húsba. És füstje is csak annyi van, ami megnehezíti a lélegzést, hogy hosszan tartson az áldozat kínlódása. A sokáig tartó üvöltések, jajgatások azok, amik gyönyörűséggel töltik el a szemlélőket, akik ugyanúgy jönnek kínt és vért látni, mint hajdan a rómaiak a cirkuszokba, csak akkor a gladiátorokat és a keresztényeket pogányok küldték kínos halálba, most keresztények küldik egymást, mert az ember vérszomja változatlan, csak a körülmények mások.
A lány fuldoklott. Helga kiabált át neki tanácsokat, de a vizes fa ropogásától még saját maga sem értette, mit kiabál, nemhogy a lány. Ekkor Helga Malazárt hívta kétségbeesésében, bár maga is tudta, hogy hiába, Malazár éppúgy tehetetlen volt, mint ő maga.
A lány kínlódva, de gyorsan halt meg. Megfojtotta a füst. Már csak ernyedt tetemébe kaptak bele a lassan feléledő lángok.
És ekkor Helga átkozódni kezdett. Nem használta erejét, nehezen bár, de visszatartotta magát, csak könnyes szemmel siratta a lányt, mint egy anya a gyermekét, és átkozta bigott hóhérait, akik fiatal életét ilyen kegyetlenül elvették. Szava túlzúgta a tűz bömbölését, az ágak ropogását. Súlyosan koppant a bírák fején, szétterült a tömegen. A tudatlan koponyák homályán nem hatolt ugyan át szavainak értelme, de gyásza, az, hogy nem önmagát siratta, hanem a másikat, megérintette szívüket. Lehet, hogy valóban ártatlanul halt meg a lány?
A tömeg hangulata kezdett a bírák ellen fordulni. A tömeg veszélyes. A tömeget nehéz megállítani.
Az egyik bíra intett az íjászok vezetőjének, az pedig az egyik emberének. És a férfi felajzotta íját, és kilőtte a nyílvesszőt. Egyenesen Helga tüdejébe.
Hirtelen szakadt meg az átkok áradata. Malazár azonnal megérezte, hogy baj van. Felszította a máglya lángjait, hogy jótékonyan takarják el az oszlophoz kötözöttet, majd maga is ott termett. Szempillantás alatt felmérte, hogy mi történt. Eloldotta a láncokat, felkapta Helgát, és vele együtt hoppanált.
- Gyógyítót! Azonnal gyógyítót ide! - visszhangozták Roxfort falai az ordítását. Nyár volt, még nem kezdődött meg a tanítás, viszonylag kevesen tartózkodtak a várban. De aki ott volt, mind felkapta a fejét Malazár hangjára. Mi történt? - kérdezgették egymástól.
Hedvig és Godrik is rohantak arra, ahonnan a hangot hallották, a gyengélkedő irányából. Malazár addigra már berontott a helyiségbe, gyöngéden letette terhét egy ágyra, de nem engedte el, továbbra is átölelte, térdre rogyva az ágy előtt. Hedvig és Godrik döbbenten torpant meg az ágy lábánál.
Hannah szaladt oda, Malazár legkisebb lánya.
- Apa! Mi történt?
- A muglik! Lelőtték! Szedd ki belőle!
- Engedj! Apa, ha nem engedsz oda, nem tudom megnézni a sérülését!
Malazár nehezen ugyan, de elengedte Helgát. Úgy nézte a lánya arcát, miközben az az anyját vizsgálta, mintha az élete függne attól, amit mond.
Hannah arca elkomorodott. Helga felnyitotta a szemét, ránézett a lányára.
- A tüdő? - kérdezte gyenge hangon.
- Igen - nyelt egyet Hannah.
- Azzal nem tudsz mit kezdeni - és korom borította arcán kedves mosoly suhant át. Kinyújtotta a kezét Hannah felé, amit az megragadott. - Ne hibáztasd magad, kislányom! Ezzel még én sem tudnék mit kezdeni!
- Miről beszéltek? - nyögte Malazár. Nem akarta felfogni a szavak értelmét.
- Én tehetek róla - suttogta Helga, miközben gyengéden megsimogatta a férje arcát. - Nem varázsoltam magam köré elég hatékony védőburkot.
- Mondtam, hogy minek mégy oda - Malazár hangja rekedt volt.
- Igazad volt! - mosolygott Helga. Kínosan felköhögött, és mire lecsillapult a köhögése, szája sarkából vércsík folyt le a párnára. - Malazár!
- Ne beszélj! - könyörgött halálra rémült arccal a férfi. - Pihenj!
- Malazár! - suttogott Helga, miközben valami szörnyű hangot adott ki lélegzetvétel közben. - Szeretlek!
- Én is szeretlek, drágám! De most hallgass! Pihenj!
Újabb köhögési roham fogta el Helgát. Ez rövidebb ideig tartott, mint az előző, de rosszabb volt. Mire abbahagyta, csönd lett. Nem hallatszott az a szörnyű hang. Nem hallatszott semmi. És Malazár csak Hannah felcsukló sírásából ébredt rá, hogy a rátekintő zöld szempár már nem látja sem őt, se semmi mást ezen a világon.

Négy nap múlva temették el Helgát, Hugrabug falu szülöttét, Mardekár grófnéját, a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Oskola alapítóját, a Föld Erejének Őrzőjét, három leány anyját. Ez mind ott állt a koporsóján.
Nem balzsamozták be testét, mégsem látszott rajta a kezdődő oszlás nyoma, noha a rekkenő hőségben ez természetes lett volna. Ugyanolyan szép volt, mintha élne, arcán kimondhatatlan békességgel, ami megbékélésre hangolta a gyászolókat is.
Nagyon sokan jöttek el a temetésére. A varázsló világ nagy része ismerte és szerette. Hiszen Helga olyan jóindulattal viseltetett minden és mindenki iránt, hogyne szerették volna! És hány és hány varázsló és boszorkány köszönhette neki, hogy varázserejét biztonsággal tudja kezelni! Családja és barátai mellett ott sorakoztak az egykori és mai tanítványok is, néma sorfalat állva a koporsó két oldalán.
És eljött egy vénségesen vén ember is, hosszú, ősz szakállal, hajjal, kopottas, szürke köpönyegben, embernyi bottal a kezében.
Godrik, Griffendél grófja mondott búcsúbeszédet a koporsó fölött. Rövid volt a beszéd, el-elcsukló. Mint az énekek. Mert énekeltek inkább, énekben mondták el, mit jelentett nekik Hugrabug Helga. Énekeltek akkor is, amikor a koporsó eltűnt.
Mert a varázslók sírhelyét csak nagyon kevesen tudják.

Malazár volt az egyetlen, aki nem sírt.

- Mester! - kezdte tétován Hedvig. - Én... aggódom Malazárért.
- Aggódsz? - nézett rá az öreg druida kristálytiszta szemével.
- Igen. Olyan... furcsa!
- Nem rég temette el a feleségét. Persze, hogy furcsa!
- Nem így értettem - rázta meg a fejét Hedvig. - Másként furcsa!
- Hedvignek igaza van, Mester! - kapcsolódott be a beszélgetésbe Godrik is. - Gyászol, ezt mi is tudjuk, de mintha a gyász elvette volna az eszét!
- Hogy érted ezt? - kérdezte az öreg.
- Sötét lett - vette át a szót Hedvig. - Szinte tapinthatóan érzem körülötte a sötétséget. Az érzéseiből, a gondolataiból árad.
- Igen, és a szavaiból - helyeselt Godrik. - Ritkán szólal meg, és amikor igen, akkor süt belőle a bosszúvágy!
- Helga haláláért nem lehet felelőssé tenni konkrétan senkit - jelentette ki az öreg.
- Igen, ezt mi is tudjuk - bólintott Godrik. - De Malazár - úgy tűnik - másképp gondolja! Egyfolytában a muglikat szidja, és azokat a tanítványokat, akiknek muglik a szülei. Azt mondja, ha ők nem lennének, Helga nem akart volna mindenáron oda menni, és akkor nem halt volna meg.
- Ezt mondja? - vonta fel kérdőn a szemöldökét az öreg.
- Meg azt - tette hozzá Hedvig, - hogy a mugli származású diákoknak semmi keresnivalójuk itt. Mindet haza kellene zavarni, vagy...
- Vagy? - sürgette az öreg.
- Vagy megölni - fejezte be Godrik Hedvig helyett a mondatot.
- Helga haláláért a mugli származású diákokat okolja? - hitetlenkedett az öreg.
- A sárvérűeket - nyomta meg a szót Godrik.
- A kicsodákat?!
- Malazár nevezte el így őket - mentegetőzött Godrik, majd idézett. - "Parasztok, bugrisok kölykei, agyuk tompa, mint a baltanyél, varázserejük mákszemnyi, és vérűk nehéz, mint a sár. Sárvérűek."
- Dehát ez nem igaz! - hökkent meg a druida.
- Mondtuk neki - helyeselt Godrik. - De mintha falnak beszéltünk volna! Vagy ami még rosszabb, nekem esik, hogy még én is őket védem! Árulónak, aljas mugli-bérencnek titulált!
- És a lányai? - kérdezte az öreg. - Ők sem tudnak hatni rá?
- Hannah és Agnes próbálnak a lelkére hatni, de hiába. Soladra pedig mintha még hergelné is az apját!
- Igen - bólogatott a druida. - Soladra körül mindig is sűrű volt a homály.
- Elveszítjük Malazárt? - állt a mester elé Godrik.
Az öreg hosszan nézett Godrik szemébe, mielőtt megszólalt.
- Igen. Ő már régen a sötét oldalon állna, ha Helga nem lett volna mellette. Most, hogy elveszítette az egyetlen embert, akit igazán tudott szeretni, már semmi sem tartja vissza.
- De hát ő a barátunk! - jajdult fel Hedvig. - És mi lesz a szövetséggel?
- A szövetségnek vége, lányom - nézett sajnálkozva Hedvigre az öreg. - Helga halálával ez is elenyészett. És úgy látszik, az egyensúly is felborul...
- Mit tudunk tenni, Mester? - kérdezte Godrik.
- Folytatjátok, amit elkezdtetek! - mondta határozottan a druida. - Tanítjátok a fiatalokat, és megpróbáljátok felkészíteni őket, hogy ellent tudjanak állni a sötét oldal csábításának. Ki tudja, mikor jön el az újabb harc ideje? Talán csak ezer év múlva... De ti indítsátok el ezt az iskolát úgy, hogy a Roxfort álljon akkor is, és tanítványai akkor is védjék meg az egyensúlyt!
- És Malazár? - kérdezte Hedvig.
- Malazár már megtette itt, amit tehetett. Nevét őrizni fogja háza, de az ő útja nem a tiétek többé.

Malazár, Mardekár grófja nem sokkal ez után végleg elhagyta Roxfortot második lányával, Soladraval együtt. Távozása előtt még megfenyegette hajdani társait, hogy egy kamrát épített a várban, a Titkok Kamráját, amelybe egy szörnyet helyezett el. A Kamrát csak az utódja tudja majd kinyitni, aki parancsolni tud a szörnynek, és elvégzi a feladatot: a mugli származású diákokat eltűnteti Roxfortból.
És eltelt ezer év...

 

vissza