- Malazár! Beszélni szeretnék veled, ha lenne egy kis ráérő időd! - mondta az öregember.
- Akár most is, Mester! - válaszolt az ifjú.
- Jó! Akkor sétáljunk egyet! - mondta az öreg, és elindult a fák felé. Malazár felzárkózott mellé.
Már jócskán beértek az erdőbe, annyira, hogy a kunyhó már egyáltalán nem is látszott, de az öreg még mindig nem szólt. Lassú léptekkel haladt, minden második lépésénél ember nagyságú botjára támaszkodott, noha valójában nem volt rá szüksége, és a szemén látszott, hogy teljesen elmerült a gondolataiban. Malazár nem merte, de nem is akarta megzavarni. Régen látta az öreget ennyire gondterheltnek, sejtette, hogy nem akármi lehet, amiért Mestere beszélni kíván vele. És ha ehhez ennyire össze kell szednie a gondolatait, hát legyen!
A kis patak, melyet követtek, eddig viszonylag szelíden csordogált, de onnan, ahol most ők álltak, egyre jobban felgyorsult a folyása, hogy nem messze tőlük kis szakadékba vesse le magát. Az öreg ott állt meg, ahonnan már el lehetett látni a vízesésig, de ahol a fülnek még kellemes távoli morajként hallatszott a lezúduló víz robaja.
- Hosszú utat jártatok be az idén, Malazár - mondta, miközben kényelmesen elhelyezkedett egy nagyobbacska sziklán.
- Nem hosszabbat, mint Godrikék - válaszolt az ifjú, és maga is leereszkedett egy másik sziklára.
- Nem. Valóban nem - felelt az öreg a patakot nézve. - Míg távol voltatok, sok minden történt errefelé is.
- Azt hittem, ezeket már mind elmesélted, Mester - mondta az ifjú pincemély hangján.
- Majdnem mindet. Sötét dolgok történnek az egyik udvarháznál. Nagyon sötét dolgok.
- Mikre gondolsz, Mester? - kérdezte egy idő után Malazár, ugyanis az öreg elhallgatott, és homlokráncolva meredt maga elé. Látszott, hogy a gondolatait szedi össze.
- Annál az udvarháznál - vágott bele végül - begyűjtik a termést a kilenceden kívül is. Elszedik a malacokat, borjakat, még a tojásból ki nem kelt csibéket is - Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: - Ez lehetne egyszerű kegyúri önkényeskedés is, de... kivágják a fiatal fákat, és furcsamód eltűnnek a környékről a gyermekek is. És a várból állandó füst száll fel, pedig még csak nyár vége van, és a füst egyre sötétebb, és egyre jobban rátelepszik a vidékre.
- Ért a mágiához a kegyúr? - vetette közbe Malazár.
- Ért. Méghozzá nem akármilyen szinten - felelte az öreg még mindig a vizet bámulva.
- Akkor nem lehet, hogy Maetus Potestatot akar?
- Méghozzá Magna Maetus Potestatot.
- Magna Maetus Potestatot! - dőlt hátra döbbenten Malazár. Ismerték mindketten ezt a varázslatot, bár Malazár még csak elméletben: Hatalmat, elképesztően nagy sötét hatalmat lehetett általa szerezni! Aki ezt végre tudta hajtani, az gyakorlatilag az ördöggel cimborált, és az ördög megadott neki minden földi jót, minden földi hatalmat, amit csak a varázsló kért. Ám ennek nem csak a varázsló lelke volt az ára, hanem minden fiatal, fejlődő, ami a környéken fellelhető volt. Ha az a varázsló valóban a Magna Maetus Potestatot kívánja végrehajtani, akkor az a gyermekek halálát, és a vidéken élők lelkének elveszejtését jelenti. No és az egyensúly felborulását...
- Ezt meg kell akadályoznunk! - jelentette ki határozottan Malazár.
- Magam is így gondoltam - bólintott az öreg.
- Méghozzá minél előbb!
- Valóban nincs vesztegetni való időd.
- Nekem? Tényleg, miért csak nekem mondta el? Ehhez lehet, hogy a többiek segítsége is kell!
- Nem. Ezt a feladatot csak te hajthatod végre, fiam.
- Miért? - kérdezte döbbenten Malazár.
- Mert a varázsló a bátyád, Desil - nézett rá végre az öreg, - aki atyátok teljeses támogatását élvezi.

*

Az öreg távozott, Malazár pedig elgondolkodva üldögélt tovább a sziklán. Elméjét a Mestertől hallottak töltötték meg, azok késztették gondolkodásra.
Tehát nem csak ő, hanem az apja, és a legidősebb bátyja is varázsló! Micsoda megdöbbentő hír! És méghozzá nem is akármilyen varázslók! Ő pedig erről mindeddig semmit sem tudott! De hát miért? Miért nem mondta el neki soha az apja? Mennyivel könnyebb lett volna neki, Malazárnak megemésztenie saját varázsló mivoltát, ha tudja, hogy ez távolról sem egyedi dolog a családjában! Igaz, apja nem teremtett bizalmas viszonyt gyermekeivel, sőt! De azért mégis...
Malazárnak, lévén ő csupán a negyedszülött, nem sok esélye volt arra, hogy valaha is megörökölje a családi birtokot, ezért is küldték el már igen zsenge korban, tizenegy évesen a királyi udvarba. Részben hogy ne legyen otthon láb alatt, részben hogy hátha ki tud harcolni magának valami birtokot, vagy előnyös házassággal vagyonra tud szert tenni. Vagy ez, vagy a papi pálya, amit Asar, a második bátyja választott. De Asarral soha nem volt jóban, és Malazárnak sokkal inkább tetszett a kardforgatás, mint az imazsámolyon térdeplés: Ezért követte harmadik bátyját, Rigelt a királyi udvarba, akivel úgy-ahogy elfogadható volt a testvéri viszonya. Annyira, hogy még majdnem meg is siratta, amikor Rigel halálhírét vette. Amikor Asar halt meg, száraz maradt a szeme.
Így hát csak ketten maradtak testvérek, Desil és ő. A legidősebb és a legfiatalabb. Desil maradt az ősi birtokon, Malazár pedig szerzett magának egy másikat. A háború után a király birtokkal és három jó faluval jutalmazta hősiességét. Még saját címert is kapott, amit rátetetett a pajzsára: Zöld mezőben ágaskodó ezüstszínű kígyó - ezzel utalt a király Malazár ravaszságára, mely nem egyszer húzta ki őket a bajból. Így Malazár lett új nemzetségének alapítója, a Serpens nemzetségé. Azaz majd lesz egyszer, amikor megnősül, és gyermekei lesznek. De ez még odébb van! Nagyon odébb! Mert arról ugyan még sejtelme sincs, ki lesz a neje, de az biztos, hogy nem akárki lesz! És hát azt a nem akárkit még meg is kell találni...
Ej, de elkalandozott a gondolata! - csóválta meg a fejét magában Malazár. Pedig jobban tenné, ha inkább az előtte álló feladatra összpontosítana!
Tehát a bátyja végre akarja hajtani a Magna Maetus Potestatot! És az apjuk segedelmével!
Mióta az eszét tudja, Desil hideg volt, gőgös, számító. Soha nem szerette. Nem mintha ez számított volna. Az ő családjukra nem volt jellemző a rokoni szeretet. Apjuk is mereven, tartózkodóan bánt velük, a gyermekeivel. Feltétlen engedelmességet követelt, ugyanakkor beléjük verte, hogy ők is gőgösek, lenézőek legyenek másokkal szembe. Anyjuk pedig... Malazár már egyáltalán nem is emlékezett az anyjára, hiszen csak két éves volt, amikor az asszonyt elvitte a gyermekágyi láz, midőn világra hozta egyetlen, de halott leányát…

- Malazáááár! - Helga elnyújtott kiáltása riasztotta fel gondolataiból. Az ifjú csibészesen elmosolyodott, és nem válaszolt.
- Malazáááár! - hallatszott újra Helga kiáltása. - Ebéééééééd!
Malazár most sem szólt. Számítása bevált, hamarosan a hallotta, hogy Helga egyre közeledik. A fiatalember zajtalanul felkelt, és egy magas szikla mögé húzódott. Amikor Helga elment előtte, akkor Malazár megkerülte a sziklát, Helga háta mögé került, és megérintette a vállát. A lány nagyot sikítva perdült meg. Persze, amikor megpillantotta a vigyorgó Malazárt, fellobbanó dühe legyűrte az ijedtségét.
- Te! - kiáltotta, és kis kezét ökölbe szorítva csapott a férfi felé. Az ifjú csak nevetett rajta, de azért játékosan hátrált Helga ütései elől. Amikor az imént megkerült szikla elzárta a további hátrálás útját, könnyedén elkapta a lány csuklóit.
- Mit is mondtál? Ebéd van? - kérdezte, és úgy tett, mintha bele akarna harapni Helga ökleibe.
- Ne! - sikította a lány, és mivel karjait mozdítani sem bírta Malazár markaiban, félig dühösen, félig nevetve a férfi felé rúgott. Az ifjú persze játszi könnyedséggel tért ki előle anélkül, hogy szorításán akár csak egy jottányit is lazított volna. Egy darabig táncolgattak így, aztán Malazár nevetve vállára kapta a lányt, és elindult vissza. Helga sikonghatott, verhette a hátát, rúgkapálhatott, nem tette le. A kunyhó előtt Godrik állt mosolyogva, akit kicsalt a nagy zaj.
- Meghoztam az ebédet! - mondta neki Malazár.
- Süssük, főzzük, vagy nyersen kéred? - ment bele a játékba Godrik.
- Süssük! Nyárson!
- Neeeee! Godrik, segííííííts! - kiabált Helga, de a férfiak csak nevettek rajta.
- Hozzam a nyársat?
- Hozzad!
- Melyik részét kéred? - fordult oldalra Malazár, hogy barátja jobban lássa a "zsákmányt". Godrik előrehajolt, hátralépett, egyszóval úgy tett, mintha komolyan felmérné az ehető falatokat. Helga közben már kissé felbőszülten fenyegette őket, de semmilyen hatással nem volt az ifjakra.
- Felét! - jelentette ki Godrik nagy komolyan.
- Keresztbe, vagy hosszába?
- Hosszába! Csakis! - és mindketten nevettek.
- De csak a másik ebéd után! - szólt rájuk megjátszott szigorral Hedvig az ajtóból. - Kihűl minden, gyertek enni!
Malazár végre talpra állította Helgát, és azonnal elhajolt tőle, nehogy a lány ökle elérje. Szerencséjére Helga ekkor már majdnem ugyanolyan dühös volt Godrikra, mint rá, és mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik férfit büntesse, hirtelen elhatározással sarkon fordult, és beviharzott a kunyhóba.

Az ebéd derűs hangulatban telt. Godrik és Helga tréfás szópárbajba keveredtek az incidens kapcsán, a többiek pedig élvezettel hallgatták őket, és csak néha vetettek közbe néhány szót. Ebéd után a lányok elmosogattak, a férfiak pedig még az asztalnál ülve beszéltek a nap további teendőiről. Malazár azonban hallgatagnak bizonyult, arcán látszott, hogy gondolatai teljesen máshol járnak.
- Mi van veled? - csapott a vállára Godrik.
- Mi? - tért vissza gondolatban Malazár.
- Egész ebéd alatt hallgattál. Meg most is. Mi van veled? - kérdezte mosolyogva Godrik, bár szeme igencsak komolyan pásztázta Malazár arcát. A fekete hajú ifjú hirtelen elhatározásra jutott.
- El kell mennem - mondta.
- Hova? - faggatta Godrik.
- El - válaszolta Malazár nem nézve barátja felé.
- Ez nem válasz - állapította meg az ifjú. - Hova és mikor?
Malazár összepréselte az ajkait, és a semmibe meredt. Végül nehezen szólalt meg:
- Családi ügyek.
- Családi? Úgy érted, haza akarsz menni, Kígyóverembe?
- Igen.
- Miért?
- Meg akarom látogatni apámat. Meg a bátyámat - fűzte hozzá. Godrik fürkészve nézte, aztán megszólalt:
- Elmegyek veled.
Malazár csak megrázta a fejét.
- Nem akarod? - kérdezte Godrik.
Malazár végre belenézett Godrik szemébe. Látta benne a feltétlen bizalmat, és a segíteni akarást. És Malazár bármikor, bármiben elfogadta volna Godrik segítségét, de most nem tehette.
- Nem - válaszolta végre. Godrik kissé megütődve tekintett rá, de az öreg megszólalt:
- Családi ügyeknél tényleg jobb, ha csak a családtagok vannak jelen. Különben is, télre készülődve elkél itt a te erős karod, Godrik.
Godrik furcsállva nézett hol a Mesterre, hol a barátjára, aztán végül megkérdezte:
- Azért készülődni segíthetek?
- Persze - mosolygott rá Malazár, de Godrik komoly arccal nézett rá vissza.
- Mikor indulsz? - kérdezte.
- Holnap reggel.
- Máris? - hökkent meg ismét Godrik.
- Máris - próbált kedélyeskedni Malazár. - Ha előbb indulok, előbb jövök vissza! - és derűsen nézett szét barátain. Ám se Godrik, se Hedvig nem viszonozta a mosolyát, sőt még az öreg sem. Helga pedig egyenesen hátat fordított neki.
- Előbb jövök vissza....

A délután gyorsan elszaladt a készülődéssel. A lányok az elemózsiát készítették össze neki a konyhában, a fészerben pedig Godrik a lószerszámokat, Malazár a fegyvereit nézte át. Godrik alighanem nehezményezhette, hogy Malazár nem avatta bizalmába, mert tőle teljesen szokatlanul szó nélkül végezte munkáját, csak néha-néha pillantott barátjára. Malazár bármit megadott volna azért, hogy helyreálljon köztük a régi, bizalmas barátság, de nem tehette. Hiszen mit is mondott volna neki? "El kell mennem, hogy megakadályozzam a saját bátyámat az egyik legszörnyűbb sötét varázslat végrehajtásában"? Ezt nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen régi barátság fűzi össze őket...

Igazság szerint Malazár csak akkor találkozott igazi meleg emberi érzelmekkel, amikor a királyi udvarba került. Eleinte ugyan távol tartotta magát a többi apródtól, és azok is tőle - többek között a már akkor megmutatkozó hatalmas ereje miatt, - de pár hónappal később odakerült Godrik is. Godrik, aki annyira hasonlított rá, és annyira különbözött tőle. Mindketten magányosak voltak, mindketten kirekesztettek, és mindketten büszkék. Ó, nagyon büszkék! De Godrik nyílt természetű volt és vidám, Malazár zárkózott és sokszor komor. Godrik forrófejű, Malazár látszatra higgadt. Godrik féktelenül bátor, Malazár körültekintően óvatos. És mindketten tele indulattal.
Már rögtön Godrik megérkezése után egy nappal összeverekedtek valami egészen apróságon. Ennyi idő távlatából maguk sem tudták felidézni, hogy valójában miért, de ez már nem is számított. A tény maga a verekedés lett, az elszánt harag, a sötét gyűlölet, amit a világ iránt éreztek, és egymáson akartak levezetni. A többi apród körbeállta, és harsány kiáltással biztatta őket, ki Godrikot, ki Malazárt, ámbár a két fiú nem foglalkozott velük, hiszen egyiknek sem akadt a nézők között barátja. Csak egymásra figyeltek, sokáig csak némán kerülgetve egymást, az utolsó pillanatig halogatva a tényleges testi összecsapást, mert olyan könnyű volt kihívni a másikat, de az alkonyi órán, zuhogó esőben, időről időre villámoktól megvilágítottan beváltani mindazokat a szörnyű fenyegetéseket, amiket kimondtak, nos, ez távolról sem tűnt olyan egyszerűnek. És ha nincs az a menydörgés, ami mindkettőjüket megriasztotta, lehet, hogy mégiscsak elmarad a küzdelem. De menydörgött, és ők ijedtükben egymásnak ugrottak, és onnantól már nem számított sem az eső, sem a villámok, sem a fájdalom, amit a másik ütése okozott.
Persze később, amikor az egymás melletti szalmazsákokon hason feküdve nyögtek, mert ülepükre nem bírtak fordulni, nos akkor jöttek rá, hogy MI is az az igazi ütés, és hogy AHHOZ nem mérhető az a fájdalom, amit egymásnak próbáltak okozni. Pedig Lapátkezű Joe - fiatal korukra tekintettel - csak igen visszafogottan hajtotta végre azt a büntetést, amit Lord Vasil, az apródok szigorú parancsnoka mért ki rájuk, miután szétszedte őket. Ám egy felnőtt férfi keze, pláne Lapátkezű Joe keze jócskán felülmúlta a két tizenegy éves fiúét, ezért az együtt elszenvedett közös élmény jobban összehozta a vitázókat, mint bármi más.
Onnantól kezdődött a barátságuk. Rövid időn belül Godrik nyílt természetével könnyen megnyerte magának a többi fiút is, ám Malazár éles szeme és gúnyos nyelve nem szerzett több barátot a fekete hajú fiúnak. De nem is vágyott rá. Godrikkal kötött barátsága tökéletesen kielégítette az emberi kapcsolatok iránti igényét, a többieket pedig rábízta Godrikra. Számtalan csínyt követtek el, szegény Lord Vasil nem egy ősz hajtincsét köszönhette párosuknak, és mindegyik csibészségüknél ugyanaz volt a séma: Malazár találta ki, Godrik pedig irányította a kivitelezést. Ez a felállás felnőttkorukra sem változott. Malazár tele volt fondorlatos ötletekkel, ha valahol nem lehetett elől bemenni, csavaros esze előbb-utóbb megtalálta a megoldást, hogy bejuthasson hátul. Godrikot viszont az isten is vezérnek teremtette, hősnek, aki szemtől szembe ment a dolgoknak - ha Malazár vissza nem fogta, - és utolsó csepp véréig is kiállt azok mellett, akik vele voltak.
Párosuknak minden előnye megmutatkozott a háborúban. Nem volt tehát véletlen, hogy meg tudták védeni a királyt, s lehet, hogy mágikus erejük nélkül is sikerült volna végrehajtaniuk ezt a feladatot. Hiszen egyikük sem tudott erről a rejtett erőforrásukról, míg az öreg azon az utolsó, reménytelen éjszakán fel nem világosította őket....

- Emlékszel Lapátkezű Joe-ra? - kérdezte váratlanul Malazár.
- Emlékszem - egyenesedett fel Godrik. Éppen a szíjakat kente zsírral.
- Gyerekkoromban olyan nagydarab embernek tűnt. És amikor utoljára találkoztam vele, jó fél fejjel kisebb volt, mint én.
- Gyerekkorban mindenkit másképp lát az ember. No meg mi is igencsak megnőttünk - fűzte hozzá Godrik természetes hangon, de azért titkon fürkésző pillantást vetett barátjára. Malazár nem vette észre. Elmélázva mosolygott.
- Emlékszel, amikor utoljára vert el bennünket?
- Igen. Amikor te kitaláltad, hogy kenjük be csirizzel Lord Vasil kardját, hogy másnap, az eskütételen ne bírja előrántani a hüvelyéből!
- Hát nem is bírta! - vigyorodott el Malazár.
- Pedig hogy erőlködött szegény! - vigyorgott Godrik is, és a két fiatalember összenézve elsöprő nevetésben tört ki az emlék hatására.
Odabent, a kunyhóban Hedvig felkapta a fejét.
- Mi ez? - kérdezte aggodalmasan.
- Úgy hallom, nevetés - mondta nyugodtan az öreg.
Hedvig fülelt egy darabig, aztán maga is megnyugodott.
- Tényleg nevetnek. Már azt hittem, haraggal válnak el!
- Nehéz dolog két ilyen barátot összeugrasztani!
- Nehéz! - hagyta helyben Hedvig. - De akkor is... Ez a titokzatosság nem vall Malazárra! Nem tudod, Mester, mi végre megy el holnap?
- Családi ügy - válaszolt szűkszavúan az öreg, és Hedvig nem merte tovább faggatni erről.
Helga szótlanul ténykedett egész idő alatt...

Másnap inkább hajnal volt még, mintsem reggel, amikor Malazár útnak indult. Mindnyájan kiálltak a kunyhó ajtajába integetni, kivéve Helgát. Helga fel sem kelt, hogy elbúcsúzzon tőle, álmosan "isten hozzád"-ot motyogott, és takaróját füléig felhúzva aludt tovább.
Mi tagadás, Malazárnak rosszul esett ez a búcsúztatás. Lován zötykölődve elgondolkodott azon, hogy hiába voltak vele végtelenül kedvesek a többiek, ha egyszer Helga nem volt köztük! Milyen furcsa is az élet! Malazár még nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára, amikor megismerkedett Helgával és a többiekkel…

Az az éjszaka alapjaiban változtatta meg Malazár életét. Nem csak önmagára kellett más szemmel néznie, hanem a világhoz való viszonya is más lett. Új, eddig ismeretlen felelősséget raktak a vállára, és meg kellett tanulnia bánni azzal az elképzelhetetlen erővel, ami benne lakozott, hogy el bírja viselni ezt a felelősséget. Mintha egy ötéves gyermeknek kétkezes pallost adtak volna, hogy na akkor ezzel kell most küzdenie életre-halálra… Utólag belegondolva, ha nincsenek mellette a társai, nem is valószínű, hogy helyt tudott volna állni. De a többieknek ugyanaz volt a gondjuk, mint neki, és az öreg bölcsen úgy intézkedett, hogy alkalmuk is legyen segíteni egymásnak, mert párosával indította őket útnak.
Amikor először került szóba a párosítás, Malazár első gondolata Godrik volt, aztán közvetlenül Hedvig. Hogy Godrik ugrott be neki először, ez nem is szorul magyarázatra, Hedvig pedig egyszerűen tetszett neki. A magas, barna hajú, úri modorú, okos lány pontosan az a fajta szépség, aki mindig is hatással volt Malazárra. Csinos, előkelő, gazdag és biztos támasz. Még az egyensúly megtartásánál is. Hiszen ereje egy cseppet sem alábbvaló Malazár erejénél, mert míg Malazár a Víz erejével dicsekedhet, Hedvig a Levegő erejét bírja. A fekete hajú ifjú meg volt győződve arról, hogy ők ketten tökéletes párosítás lennének. Ám a Mester nem így gondolta. Helgát adta mellé.
Helgát...
Ha valakit nem akart Malazár, az pontosan Helga volt. Az önérzetes, pattogós, kicsi vörös. Aki még ráadásul nem is volt nemesi származású. Jellemző, hogy pont a Föld ereje jutott neki! Hisz maga is csak pór leány volt! Malazár még nagyon jól emlékezett arra, milyen lenézően vélekedett akkoriban Helgáról. Ám azt sem felejtette el - nagyon nem! - hogy Helga hogyan bizonyította be nem csak neki, hanem mindnyájuknak, hogy rendelkezik akkora hatalommal, mint ők, sőt! Malazár sokat törte az agyát azon, hogyan bírt el a nagyon fiatal Helga mindannyiukkal azon az estén. Hogyan, mikor ők maguk is elemek erejével rendelkeztek? Végül - úgy tűnt - rájött a megoldásra. Helga a Föld erejének őrzője. S bár az elemek elvileg azonos rangúak, a valóságban a Föld nélkül mit ér a Víz, mit ér a Tűz, hol van a Levegő? Az élet alapja a Föld, a csöndes, poros föld, és alapja a többi elemnek is, melyek dühét azért tudja elviselni, mert maga adja azt...

Milyen jót derülne Helga, ha ezt most hallaná! - gondolta magában Malazár. Szinte hallotta finoman gúnyos hangját: "Ej, Malazár! Már megint beindult az agyad?" És ettől Malazár egy picit elmosolyodott. Ahhoz képest, mennyire ellenségesek voltak eleinte egymással, egészen jól összeszoktak. Lám, most is... hiányzik Helga. Malazár nem volt egy félős ember, de sokkal nagyobb biztonságban érezné magát e feladat elvégzésekor, ha tudná, hogy Helga ott van vele. Persze ezt a világért sem vallotta volna be senkinek, még a Mesternek sem, de most, magányában önmagának elismerte.
Hiányzik Helga.
Pedig jobb lenne, ha a feladatára koncentrálna! - feddte meg magát ismét. Sejtelme sem volt, mit kellene tennie. Hirtelen indulatában kérdezni elfelejtette, a Mester pedig nem mondta. Mekkora ereje lehet már Desilnek? És az apjának? És kettőjüknek együtt? És mit is kell tennie? Ugye... ugye nem kell MEGÖLNIE őket? Bármennyire távol állnak egymástól, azért ők mégis az apja és a bátyja. Önnön vére fordulna ellene, ha ártana nekik. Vagy nem?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejében rótta az útját Malazár. Lovának patkója kényelmes tempóban csattogott a kövön, mert lassan haladt, önkéntelenül is minél távolabbi időpontra akarta kitolni azt, amikor szembe kell néznie hozzátartozóival. Ám mégis jócskán delelőn járt már az idő, mikor először állt meg pihenni. Megrántotta a kantárt, és Sebes, a lova azonnal megállt. Csak léptei csattogtak tovább a kövön, utána csönd lett...
Hogy micsoda? - kapta fel a fejét Malazár. Sarkával könnyedén megérintve Sebes oldalát ismét elindult. Egy darabig ment. Nem, minden rendben van. Csatt-csatt, csatt-csatt. Sebes léptei, ahogy első és hátsó lábait folyamatosan váltogatva lépked. Ez világos. Csatt-csatt, csatt-csatt. Hó! Megáll! Csatt-csatt, csatt-csatt... Ez viszont már nem Sebes lépte! Halkabb is, messzebb is van, de nem túl messze! Ki járhat a nyomában? Ki igyekszik úgy menni, hogy neki, Malazárnak ne tűnjön fel?
Szétnézett. Nem messze tőle a hegyi ösvény egy magányos sziklatömböt került meg, mely előtt hatalmas fa terjesztette ki lombos ágait. Pont olyan magasságban, hogy a nyeregre felálló Malazár kényelmesen elérhette vastagabb ágát, amivel felhúzhatta magát a szikla tetejére. A kora ősz ellenére még sűrű lombok jótékonyan eltakarták rejtekhelyét, miközben Sebes változatlan tempóban rótta tovább útját immáron gazdája nélkül.
Malazár várt, és türelme hamarosan meghozta gyümölcsét: A fák takarásából egy lovas léptetett elő. A rejtekhelyről is egyértelműen látszott, hogy feszülten figyel, és Malazár, aki most körülbelül egyforma távolságra lehetett Sebestől és a fekete köpenybe burkolózott alaktól hallotta, hogy a két ló egyforma ütemre lépked. Az idegenből semmi sem látszott, mert köpenye csuklyáját az arcába húzta. Malazár összehúzott szemmel figyelt, és amikor követője elhagyta a sziklát, hátulról rávetette magát.
Női sikítás verte fel az erdő csendjét. Malazár villámgyorsan fordította meg a maga alá szorított alakot, hátrarántotta a csuklyát, és egyenesen belenézett - Helga rémült arcába!
- Helga? - kérdezte Malazár, mint aki nem hisz a szemének.
- Szűzanyám! - rebegte a lány. - Muszáj volt így megijesztened? Az ütő megállt bennem!
- Helga! - mondta Malazár. - Hogy az ördögbe kerültél te ide?
- Úgy, hogy rám vetetted magad! Már nem emlékszel? Honnan is? Á! Arról a szikláról!
- Mit keresel te itt?
- Igazán semmit! - nyögte a lány. - Úgyhogy le is szállhatnál rólam, mert elég nehéz vagy!
Malazár még mindig nem tért magához a döbbenettől, de azért felállt, és felsegítette Helgát is. A lány fájdalmas arccal tapogatta a karját, oldalát, térdét, mert bizony alaposan megütötte magát, amikor a férfi lerántotta a lóról.
- Nem értem! - csodálkozott Malazár. - Miért követtél?
- Ki követett? - kérdezett vissza a lány. - Egyszerűen csak nekem is erre vezet az utam.
- Hova?
- Az nem tartozik rád! - S hogy Malazár bizalmatlan pillantást vetett rá, folytatta. - Te sem mondtad meg, hová, minek mész! Én sem vagyok köteles!
- Helga! - nézett rá szigorúan a férfi. - Te követtél engem!
- Még hogy én? Téged? Nem vagy te egy kicsit beképzelt?
- Még Villám lépteit is úgy igazítottad, ahogy Sebes lépked!
- Tényleg! Hova tetted Sebest, míg te fenn ücsörögtél?
- Sebes! - csapott a homlokára Malazár. Füttyentett egyet, és tudta, hogy erre a hangra lova olyan gyorsan tér vissza hozzá, ahogy csak tud. Míg az okos jószágra vártak, Helga leporolgatta magát, és bizony még kissé bicegve a békésen álldogáló lovához lépett.
- Mutasd magad, táltosom! - dünnyögte a lónak kedveskedve. - Remélem, neked nem esett semmi bajod, amikor ez az eszetlen ránk ugrott!
A ló halkan prüszkölve lehajtotta fejét gazdája kezéhez, mintegy jelezve neki, hogy remekül érzi magát. Helga rögtön megsimogatta.
- Eszetlen... - csóválta a fejét Malazár, aztán a mozdulat közben meggondolta magát, és élesen nézett a lányra. - Helga! A Mester küldött utánam?
- Nem küldött senki sem - válaszolta a lány a ló nyakába.
- Akkor csak úgy szó nélkül eljöttél?
- Hagytam üzenetet.
- Latinul? - vigyorgott a férfi. A Mester a fejébe vette, hogy - egyebek mellett - meg kell tanulniuk írni-olvasni, méghozzá latinul! Helgának remekül ment az írásjelek lerajzolása és értelmezése is, de a latin nyelvvel bizony hadilábon állt. Jól tudta ezt Malazár, azért vigyorgott ilyen kajánul. Helga tekintete be is felhősödött, amikor mélabúsan válaszolt.
- Latinul. Ha már annyira ragaszkodik hozzá...
- De egyáltalán miért jöttél el? - csóválta meg a fejét a férfi. - Nem kellett volna!
Helga egy darabig még cirógatta a lova nyakát, aztán csak megszólalt.
- Tudom, hová indultál, és azt is, hogy miért.
- Honnan?
- Hallgatóztam. Utánatok lopóztam, amikor a Mesterrel a vízeséshez mentetek, és kihallgattalak benneteket.
- Ezek szerint tudod, hogy a bátyám...
- A Magna Maetus Potestatra készül.
Malazár komoran meredt a lányra. Helga megpróbált halványan rámosolyogni.
- Ne aggódj, Malazár! Megakadályozzuk!
- Ez az én ügyem, és Desilé! - jelentette ki határozottan a férfi. - Ne avatkozz bele!
- Nem fogok - suttogta Helga. - De veled leszek!
- Nem leszel! Fogalmad sincs, micsoda veszélyeknek tennéd ki magad! Eredj vissza! - S hogy Helga nem szólt semmit, elég durván megragadta a karját. - Nem hallod? Eredj vissza!
Malazár érezte, amint Helga csak egészen picit használta mágikus erejét, hogy finoman ellökje magától a férfi keményen szorító kezét. Látta, hogy a lány cirmokkal tarkított zöld szeme miként válik sötétebbre.
- Nem megyek - mondta Helga. - Tudod, hogy nem megyek. És ha nem engeded, hogy veled menjek, akkor követni foglak, mint eddig.
- De miért? - kérdezte a férfi kétségbeesetten.
- Valakinek vigyáznia is kell rád! - mosolyodott el a lány. Felnyúlt, ujjaival lehelet finoman megérintette a férfi arcát, aztán felült Villám nyergébe. - Ha valami pihenőhelyet akarunk keresni, akkor igyekeznünk kell - mondta, és elindult.
Malazár egy pillanatig csak nézett utána, aztán ő is felpattant az időközben odaérő Sebes nyergébe, és követte.
Bosszúság ide, bosszúság oda, de örült, hogy a lány vele van.

*

Kígyóverem, az Anguis nemzetség ősi fészke mindössze kétnapi járásra feküdt az öreg szerény kunyhójától. Ám e csekély távolság ellenére a táj teljesen megváltozott, a nem túl zord hegyeket dombok, majd mocsaras nádas váltotta fel. Az utazónak igencsak vigyáznia kellett, hogy hova lép, mert egy óvatlan lépés könnyen a vesztét okozhatta. Helga nem győzött magában csodálkozni, hogyan élhetnek itt emberek, de Malazárnak természetes volt minden. Bár régen járt már itt, úgy találta meg a vár felé vezető ösvény a zsombékok között, hogy szinte oda sem kellett néznie.
Mert vár is állt e kietlen környéken, méghozzá nem is földvár, hanem igazi, kőből épült. Helga ismét csodálkozott magában, hogy ugyan micsoda munka lehetett ideszállítani azokat a böhöm nagy köveket, és ugyan miért is nem lehetett volna máshová, szebb vidékre építeni, de Malazárra való tekintettel bölcsen hallgatott minderről. Azt azonban neki is el kellett ismernie, hogy nehezen lehetett volna ennél jobban védhető várat elképzelni, hiszen az ellenségnek még az is gondot okozott volna, hogy megközelítse, hát még az, hogy megrohamozza az ingoványon keresztül!
A mocsarat keresztül szelő örvény kanyargott, tekergett, annyira, hogy Helga szinte szédült, mire a kapu elé értek. De végül odaértek.
A kapu zárva volt.
- Hé! - kiáltott le hozzájuk egy láthatatlan alak. - Kik vagytok, és mit akartok itt?
- Jelentsd Darhem nagyúrnak, hogy fiatalabbik fia jött el hozzá - válaszolt vissza Malazár a maga mély hangján.
- Fiatalabbik fia? Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz-e? Még soha nem hallottam, hogy bárki is az úr fiatalabbik fiáról beszélt volna!
- Hát ezt igen könnyen leellenőrizheted! Csak menj, jelentsd a nagyúrnak, amit mondtam, aztán majd a nagyúr válaszol rá tetszése szerint!
- Hagyjam itt a kaput őrizetlenül, hogy holmi légből kapott mesékkel álljak uram elé? És te mit tennél közben? Nem próbálnál meg addig valami úton-módom belopózni a várba? Nem, nem! Találj ki ennél jobbat! Én ugyan nem mozdulok innen!
- Te kapus! Elég volt az ostoba fecsegésedből! Vagy nyisd ki a kaput, vagy jelentsd uradnak érkezésem!
- Még mit nem! Idejössz senki-sem-tudja-ki-vagy uram, és még te akarsz itt parancsolgatni? Na szép! Kívül tágasabb! Hordd el innen az irhádat, ha jót akarsz, vagy kicsipkézem! - és a kapu melletti őrablakból felhúzott íj szegeződött rájuk.
Malazár immáron valóban dühös lett, ám mielőtt kiosztotta volna a szemtelen kapust, egy hozzá hasonlóan mély hang szólalt meg.
- Ereszd be!
Az őrablakból villámgyorsan eltűnt az íj, és a kapus rémült igyekezettel tárta szélesre az ajtószárnyakat. Malazár és Helga belovagolt, majd átment a másik, sokkal kisebb kapun is, amely a belső várba vezetett. Itt két legény elvette tőlük a lovakat, hogy az istállóba vezessék, és a vendégek ott álltak a belső udvarban, testetlen vendéglátójukra várva. Nem kellett sokáig várniuk.
- Kedves öcsém! - szólalt meg mögöttük az imént hallott mély hang. Ahogy megpördültek, szembe találták magukat egy férfival, aki a belső vár falának lépcsőjén ereszkedett le.
- Desil! - biccentett a fejével Malazár.
Ha nem mondja a nevét, Helga akkor is kitalálta volna, hogy ki ez a férfi, mert bár jóval, tíz-tizenkét évvel is idősebb lehetett Malazárnál, döbbenetes módon hasonlított az ifjú lovagra. Avagy az őrá.
Amikor Desil végre leért a lépcsőről, és közelebb léptek egymáshoz, különösen szembeötlővé vált a hasonlóság. Mindketten egyforma magasak, széles vállúak, erősek voltak. Az arcuk formája, szemük, szájuk vágása, az orruk egymásra hajazott, még a hosszú hajuk és a körszakálluk is hasonló volt, csak Desil hajába-szakállába már ősz szálak vegyültek, Malazár szeme sarkában pedig apró, szinte észrevétlen szarkalábak ültek, melyek derűssé tudták enyhíteni a legkeményebb mondandóját is.
- Mi szél hozott erre, kedves öcsém? - kérdezte Desil. Szája félmosolyra húzódott, de a Malazáréhoz annyira hasonlító fekete szeme hideg maradt.
- Hazatérőben vagyok birtokomra - felelte nyugodtan Malazár, - és mivel Kígyóverem utamba esett, gondoltam, megnézlek téged és atyámat. Remélem, nem alkalmatlan a látogatásom.
- Ugyan, dehogy! - tiltakozott Desil. - Kígyóverem a szülővárad, mindig szívesen látott vendég vagy itt! Kerülj beljebb! - mondta, azzal egyik karjával intett, mintha előre akarta volna engedni öccsét, de Malazár kissé meghajtotta magát:
- Csak utánad! Te vagy itt a gazda!
Desil látható elégedettséggel vette tudomásul ezeket a szavakat, majd kezét Malazár vállára tette:
- Menjünk hát!
Helgát ugyan senki sem invitálta, de az apród-ruhába bújt leány e nélkül is követte őket.
A belső udvarház, ahova beléptek, egy hatalmas teremből állt. Igaz, közepén égett a tűz, de nem tudta eloszlatni a homályt, ami a helyiségben uralkodott, mert a marhahólyagokkal bevont apró ablakok inkább szűrték, mintsem beengedték a fényt. Időbe tellett, mire a belépők szeme hozzászokott a homályhoz, és ki tudták venni a kétoldalt meghúzódó hosszú asztalokat a hozzájuk tartozó padokkal, valamint a terem közepén lévő díszes, trónushoz hasonló karosszéket, amelyet jobbról-balról alacsony, de széles hordozható tűzhelyek világítottak meg. A székben egy idősebb férfi ült, bal oldalán pedig egy igen fiatal legény állt. Helgának csak egy pillantás kellett ahhoz, hogy felmérje, az idősebb férfi Malazár apja, és bár nem tudta, hogy ki a fiatal fiú, de Malazárral való rokonsága nyilvánvaló volt számára.
Desil levette kezét öccse válláról, és apja jobb oldalára lépett, Malazár pedig fél térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, úgy köszönt.
- Atyám!
- Malazár! - szólalt meg a férfi, és kinyújtotta jobb kezét. Malazár felkelt, és előre hajolva megcsókolta a kezet. Darhem intésére ezután állva maradt.
- Régen láttalak, fiam! - mondta az apa. Az ő hangja is ugyanolyan mély volt, mint a fiaié. - Férfi lettél közben. És ha igazak a hírek, nem is akármilyen. Hallom, a háborúban tanúsított helytállásodért birtokot és rangot kaptál a királytól.
- Így van, atyám. Északon van Mardekár, melynek grófjává tett, és adott hozzá három gazdag falvat is.
- Északon? Ugye, az közel van a határhoz?
- Igen, atyám.
- Arra jó zsíros földek vannak.
- Valóban, atyám.
- Nem olyanok, mint errefelé. Itt csak mocsár van, meg láp. Errefelé szegények az emberek, úgyhogy remélem, nem irigyled bátyádtól a nyűgöt, amit e birtok igazgatása jelent.
- Lehet, hogy nehezebb ezen a vidéken kicsikarni a jólétet, de olyan ügyes gazdának, mint te, atyám, ez sem okoz nehézséget. És valószínűleg Desilnek sem fog, ha majd eljön az ő ideje.
- Már eljött. Évek óta egyre több nyavalya szed elő, átadtam neki a terhet.
- Minden bizonnyal érdemes a bizalmadra, atyám.
- Valóban jó tanítvány volt.
- Mert kitűnő volt a mestere!
- Látom, a királynál eltanultad az udvarias beszédet! Modorod sima, beszéded hízelgő!
- Nem vagyok különleges. Az udvariasság az Anguis nemzetség minden tagjának sajátja, csakúgy, mint a könyörtelenség az ellenséghez.
- Ez igaz! Még az ifjú hajtásokra is!
- Ez az ifjú - mutatott Malazár az apja oldalán álló legénykére - bátyám fia?
- Fia, és egyetlen örököse, Draco. Igaz, te még nem is találkoztál vele. Draco - fordult Darhem a legény felé - ő pedig Malazár, a nagybátyád. Atyád fivére.
- Atyám fivére, mint neked a király, uram? - kérdezte a legény.
- Igen. Mint nekem a király - felelte Darhem, és a levegőt szikrázó feszültség töltötte meg, melyet mind Malazár, mind Helga érzékelt, de nem értették az okát. Darhem hamar észbekapott, ismét Malazárhoz fordult.
- Nem tudom, meddig szándékozol közöttünk maradni, de ma este mindenképp!
- Veletek maradnék pár napot, ha nincs ellenetekre!
- Te itt mindig szívesen látott vendég vagy, fiam! Desil, intézkedj, hogy Malazár kényelmes szobát kapjon! És szállásolják el valahová a legényét is!
- Ha megengeded, atyám, a fiú inkább hadd maradjon velem! Így szoktuk meg!
- Ahogy jónak látod - hagyta rá Darhem felhúzott szemöldökkel.
Desil elindult, Malazár és Helga pedig mély meghajlás után követték.
- Derék fiad van, Desil - mondta Malazár, ahogy egymás mellett lépkedtek.
- Valóban az - hagyta helyben bátyja.
- Nem is született több gyermeked? - faggatta Malazár. - Vagy nem maradtak meg?
- Nem maradtak meg - felelte kurtán Desil. Malazár azonnal érezte, hogy ajánlatos témát váltani.
- És a nejed? A sógornőm? Ő hogy van?
- Estebédnél alkalmad lesz vele találkozni - mondta kissé elutasító hangnemben Desil, mintha Malazár illetéktelenül kíváncsiskodott volna hozzátartozói felől. - Addig is pihenj! Ben gondoskodni fog a kényelmedről - intett egy sunyi képű, kócos szőke hajú suhanc felé, aki szinte a semmiből termett mellettük, majd főbiccentés után útjára bocsátotta vendégeit.
Ben átvezette őket az udvaron, majd betért az egyik lakótoronyba, és ott a harmadik emeleten benyitott az egyik ajtón. Kényelmes, szépen, szinte fényűzően berendezett szoba tárult fel. Ellentétben a földszint kőpadlójával itt szőnyegek és állatbőrök lepték be a padlót, de még a falakat is. A hatalmas ágy elfoglalta szinte a fél szobát, mellette két méretes karosszék, egy kis öltözőasztalka, díszes ruhásláda a másik oldalán, a sarokban nagy bronz mosdótál, sőt a falon egy másik, fényesre csiszolva - ezt tükör gyanánt használták. Két alacsony, kerek, lábakon álló peremes tál állt még a szobában, megpakolva faszénnel, ezek egyszerre szolgáltak kályha és fényforrás gyanánt, csakúgy, mint a lenti nagy közös helyiségnél.
- Intézkedek, uram, hogy hozzanak tüzet - alázatoskodott a suhanc.
- Helyes - bólintott rá Malazár.
- És a málháitok is rögtön itt lesznek.
- Remek!
- Estebéd még sokára lesz. Hozhatok most esetleg valami harapnivalót?
- Az jó lesz!
- Van még valami kívánságod?
- Igen. Megmosdanék, hozz meleg vizet!
- Értem uram! Más valamit?
- Másra most nincs szükségem.
Ben mélyen meghajolt, majd kihátrált a szobából. Helga követte. Az udvaron Ben elordította magát.
- Matthew! Hol tekeregsz?
- Nézzenek oda, még fenekén a tojáshéj, de már úrnak képzeli magát! - zsörtölődött valaki.
- Te is inkább a magad dolgával törődj, Fürgeláb apó! - mérte végig lenézően a suhanc az árnyékból előbicegő öreget. - A vendégnek forró víz kell, mert mosakodni akar! Intézkedj!
- Parancsolgatni próbálsz nekem, suttyó? - kérdezte fenyegetően az öreg.
- Csak lehetőséget adok, hogy hasznosnak érezd magad, apó! - gúnyolódott a fiú.
- Még mindig hasznosabb vagyok, mint te! - sziszegte az öreg.
- Persze! - vetette oda Ben, aztán elfordult. - Matthew! - ordította megint. S hogy csak valami bizonytalan értelmű kiáltást kapott feleletül, odaszólt Helgának: - Menjünk a csomagjaitokért! Mi is a neved?
- Will - válaszolt Helga, és indult volna Ben után, de az öreg elkapta a karját.
- Te vagy Malazár úrfi legénye? - kérdezte mohón az öreg.
- Én - válaszolta csodálkozva Helga.
- Mondd meg neki, hogy az öreg Fürgeláb apó üdvözli! Mondd meg neki! - mondta az öreg arcát egészen Helga arcába dugva, mintha valami bizalmas titkot osztott volna meg vele, ráadásul fejével biccentve nyomatékosította mondandóját.
- Megmondom - csodálkozott még jobban Helga, miközben igyekezett magát kihúzni az öreg szorításából. Fáradozását végül siker koronázta, nem durván, de mégis szabaddá tette magát. Gyorsan sietett Ben után.
- Ne felejtsd el! - kiáltott utána az öreg. - Fürgeláb apó üdvözli!
- Ki ez? - kérdezte Helga Bent, miután utolérte.
- Csak egy öreg bútordarab. Ne is foglalkozz vele! - legyintett egyet a suhanc, mintha valami szemtelen legyet akart volna elhessenteni. Helga azért még szeretett volna egyet-mást megtudni az öregről, de felbukkant egy másik suhanc felpakolva az ő holmijaikkal, és Ben a fiú elé szaladt. Helga nem tehetett mást, követte.
- Miért nem válaszolsz, ha szólok? - támadta le Ben, de a vörös fiú szélesen mosolygott.
- Tudtam, hogy a csomagok kellenek, úgyhogy hoztam őket!
- Ostoba! - morgott Ben, de azért segített elvenni a csomagokat. - Hozz tüzet is! - vetette oda a másik fiúnak.
Matthew szélsebesen elrohant, és egy pillanat múlva már lobogó fáklyával tért vissza.
- Te aztán gyors vagy! - mondta elismerően Helga. Matthew válaszul ismét szélesen elmosolyodott. - És jókedvű is! Mindig ilyen jókedvű vagy?
- Igen - válaszolt a vörös fiú. - Meg most örülök nektek!
- Miért? - kérdezte Helga maga is mosolyogva. Tetszett neki Matthew jókedve.
- Ritkán jár erre vendég - szólalt meg Ben, miközben egy jelentőségteljes pillantást vetett Matthew-ra. A vörös fiú kissé ijedten kapta össze a vonásait, de ahogy Ben elfordult tőle, ismét felöltötte széles mosolyát, noha nem mert többé Helgához szólni.
Ahogy felértek, Matthew éppen hogy meggyújtotta a tűzhelyeket, és már fordult is vissza, Ben azonban ott maradt azzal az ürüggyel, hogy segít kicsomagolni. Helgának a szeme sem rebbent, úgy tett, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, és mindent úgy rakott ki, hogy a szőke fiú láthassa, mi micsoda. Hiszen nem is volt semmi titkolnivalójuk, motyójuk nem állt egyébből, mint fejenként egy váltás ruha, és egy díszesebb öltözet. A takarók és a vastagabb szövésű köpeny szükséges kelléke volt minden utazónak. Néhány kefe, fésű, kis kondér - csupán ennyi. A villát nem ismerték abban az időben, kése mindenkinek volt, és még a kanalukat is magukkal hordták abban a kis tarisznya-félében, ami övükre volt erősítve. Nem volt tehát sok a motyó, és azokat is belepte a por, ahogy az az utazó embereknél már megszokhatták. Helga fel is kapott egy kefét és a ruhákat, majd leszaladt, hogy kikefélje. Ben ment utána. Malazár mindezek alatt hol az egyik, hol a másik ablakon bámult kifelé - az úr nem foglalkozik a szolgák nyüzsgésével.
Mire Helga végzett a ruhák kikefélésével - ez helyettesítette a mosást, - már jött is Matthew, vállán kisebb petrencét egyensúlyozott, melynek mindkét végén egy-egy tömlő billegett, tele meleg vízzel, nyomában pedig Ben, lefedett tálcán hideg étkeket hozva. A három szolga együtt ment fel, remélve, hogy mindent elintéztek. Malazár valóban elégedett is volt a kiszolgálással, egy-egy pénzérmével jutalmazta meg a két fiú szolgálatait. Matthew arca barátságos mosolyra húzódott, Ben szeme felvillant, mint a ragadozóé a préda láttán, és mindketten mély hajlongás közepette hátráltak ki a vendégszobából.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Malazár visszafordult az ablakból. Ahogy összevillant a tekintete Helgáéval, ujját a szájára tette, mintegy jelezve, hogy maradjon csöndben. Helga bólintott, majd nagy zajjal belelöttyintette az egyik tömlő vizet a tálba, csöndben az ajtóhoz lopódzott, és hirtelen kinyitotta. A kint hallgatódzó Ben beesett a szobába.
- Mit keresel itt, fiú? - dörrent rá Malazár. A szőke fiú vörös arccal tápászkodott fel, és szemmel láthatóan igen kényelmetlenül érezte magát a haragos úr előtt. Mégis megpróbálta kimagyarázni a dolgot:
- Azért jöttem, uram, hogy van-e még valamire szükséged?
- Azért tapadt a füled az ajtóra? - kérdezte Malazár.
- Dehogy tapadt, uram! - tiltakozott Ben, még sunyibb képet vágva, mint valaha.
- Hazudni merészelsz nekem, kutya? - mordult fel Malazár, és fenyegetően tett egy lépést a fiú felé. Az rémülten húzta össze magát.
- Nem, uram! Nem merészelnék ilyet tenni!
Malazár lassú, nyújtott léptekkel a fiúhoz ment. Megragadta a vállát, és feljebb húzta. A fiú kínban volt, mert egyszerre egyenesedett, de a vállába markoló kéz miatt ment is volna össze. Féloldalasan, szemében égő könnyekkel, sziszegve a fájdalomtól állt hát.
- Hazudsz - mondta nyugodtan Malazár. - Hallgatózni akartál. Azt is tudom, hogy Desil úr parancsára. De én meg azt mondom neked, hogy most eltűnsz a szemem elől, és csak akkor jössz a közelembe, ha hívlak. Különben szíjat hasítok a hátadból. Desil úrnak meg üzenem, hogy ha kíváncsi valamire, akkor kérdezzen meg engem. Ezt mondd meg neki. Megértetted? - és hogy Ben nem szólt, csak továbbra is sziszegett, megismételte a kérdést, miközben még jobban megszorította a fiú vállát: - Megértetted?
- Igen, uram! - sikoltotta a suhanc. - Engedjen el! Könyörgöm, engedj el!
Malazár még egyet szorított a fiú vállán, aztán kilökte. A suhanc elterült a földön, aztán vállát tapogatva, egy gyűlölködő pillantást vetve rájuk, szélsebesen felpattant, és leszaladt a lépcsőn.

*

- Hm… - ümmögött Helga, miközben ledobálta ruháit, hogy lemosakodjon. Malazár a lánynak hátat fordítva ismét a tájat bámulta.
- Igen?
- Nem akarlak megbántani, Malazár, de másmilyennek képzeltem egy meleg családi fogadtatást!
Malazár nem fordult vissza, de Helga esküdni mert volna így is, hogy elmosolyodott. És igaza is volt, bár a férfi mosolya kissé fanyarra sikeredett.
- Nem tudom, mit akarsz - mondta. - Ez jóval melegebb volt, mint amit vártam.
- Igazán? Mi melegség van abban, hogy a báty még csak kezet sem fog az öccsével? És hogy az apa meg sem öleli a fiát? Úgy fogadott, mint kegyúr a hűbéresét. "Te mindig szívesen látott vendég vagy itt, Malazár!" Mintha ez a vár soha nem lett volna az otthonod!
- Hát nem is nagyon volt. Nagyon korán elkerültem innen, és azóta egyszer sem jártam itt.
- Azt akarod mondani, hogy soha nem hozott apád haza? Ez hihetetlen!
- Pedig így történt.
- És akkor tizenegy éves korod óta nem is találkoztál az apáddal? Se a bátyáddal?
- Dehogynem! A királyi udvarban. Tudod, én ott voltam apród. Apám pedig nem csak nagyhatalmú úr, hanem a király öccse is. Viszonylag sűrűn, évente egyszer biztos, hogy eljött hol egymaga, hol a bátyám kíséretében.
- Ó! - mentegetőzött a lány. - Ha évente meglátogattak, az mindjárt más!
- Félreértettél - mosolygott még fanyarabbul Malazár. - Nem azért jöttek, hogy engem meglátogassanak! A királyhoz jöttek. És mellékesen láttak engem is.
Helga szemében sajnálkozás villant.
- Akkor itt senkinek sem hiányoztál? - csúszott ki belőle a kérdés.
- Hát nem nagyon! - hagyta helyben az ifjú. - Hacsak az öreg Fürgeláb apót nem számítom!
- Tényleg! - kapta fel a fejét Helga. - Találkoztam vele!
- Kivel?
- Fürgeláb apóval!
- Hát él még az öreg?
- Ezek szerint. Elkapta a karomat egy ősöreg ember, és a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg Malazár úrfinak: Fürgeláb apó üdvözletét küldi. Hát most megmondtam.
- Hm… Malazár úrfi… - mélázott el a férfi. - Tudod, Fürgeláb apó volt a nevelőm. Még a legfiatalabb bátyám is sokkal idősebb volt, mint én, úgyhogy még játszótársnak sem váltam be. Útban voltam itthon mindenkinek, ezért az öreg sánta nyakába varrtak. És ő úgy vigyázott rám, mintha csak az anyám lett volna. - Malazár elmosolyodott. - Csodálatos anyám volt! Bicegős, gyér szakállú, fogatlan, és mindig bűzlött a szesztől! De én szerettem az öreget! Ő volt itt az egyetlen lény, akinek fontos voltam. Hol van? - fordult meg elfeledkezve magáról. Helga ijedt kis sikkantással kapta karjait maga elé, Malazár pedig észbe kapva visszafordult, bár szó ami szó, igencsak komótosan.
- Mindjárt készen vagyok - mentegetőzött a lány, mintha ő lenne a hibás.
- Csak nyugodtan - vetette oda a férfi, és magában hálát adott, hogy Helga nem láthatja az arcán elterülő széles mosolyt.
- Az udvaron - mondta a lány.
- Tessék? - hökkent meg Malazár annyira, hogy majdnem ismét megfordult.
- Fürgeláb apó! Azt kérdezted, hol van!
- Ja! Igen! Mihelyt én is rendbe szedem magam, megkeresem.
- Jó! Egy ilyen öreg bútordarabtól gondolom, sok mindent lehet majd megtudni!
- Magam is így vélem.
- Rögvest kezdhetsz is készülgetni, mert mindjárt készen vagyok. Kiöntöm a vizet, és jöhetsz. Csak tudnám, miért a harmadik emeletre raktak minket! Leszakad a lábam a sok lépcsőzéstől!
- Ez a megbecsült vendégek helye. Ez majdnem a legmagasabb pontja a várnak. Innen a legszebb a kilátás.
- Hát én nem bántam volna, ha e téren kevésbé becsülnek meg!
- De kicsinyes vagy most! - nevetett Malazár.
- Csak fáradt. Van az ablak alatt valaki?
- Nincs. Miért?
- Akkor kiönthetem ott a vizet.
- Kis kényelmeskedő - nevetett Malazár, de azért segített a lánynak kizúdítani a vizet a néptelen udvarra.
Helga Malazár kezébe nyomta a mosdótálat, és elvetette magát az ágyon. Esze ágában sem volt a férfinek elkészíteni a mosdóvizet. Malazár nem is ezt nehezményezte.
- Pántlikázd be a hajad! - mondta. - Így azonnal rájönnek, hogy lány vagy.
- Ki jönne rá? - fúrta az arcát a párnába Helga. - Ki jönne ide?
- Bárki. Ez a Ben is itt volt hallgatózni.
- De elzavartad! Másnak sem lesz bátorsága felmerészkedni ezek után.
- És ha Desil jön?
- Minek jönne ide Desil? Azt mondta, majd csak a vacsoránál fogtok találkozni.
- Eszébe juthat valami. Bármiért feljöhet. Pántlikázd be a hajad!
- Jaj, Malazár! Olyan fáradt vagyok, te meg ilyenekkel nyaggatsz!
Malazár leguggolt az ágy mellé, kezével elsimította a lány haját az arcából.
- Helga! - mondta gyöngéden. - Pihenhetsz utána is! De tedd ezt meg, kérlek!
- Persze! Pihenhetek! Mikor?
- Majd egyedül beszélek Fürgeláb apóval. Addig alhatsz.
- De én is kíváncsi vagyok arra, amit mond!
- Majd elmesélem neked. Jó?
Helga egy pillanatig duzzogva nézett Malazárra, aztán felült.
- Erőszakos vagy, ugye tudod? - sóhajtotta.
Malazár rámosolygott, és megborzolta a lány haját.
Helga éppen végzett fodrászkodásával, amikor Malazár is a mosakodással. Helga megadóan megragadta a mosdótálat, és lecipelte. Mire felért, Malazár már fel is öltözött, éppen evett egy pár falatot.
- Szóval maradsz, és pihensz? - kérdezte a belépő lányt.
- Maradok és pihenek.
- Jól van. De vagy zárd be az ajtót, vagy ne az ágyra feküdj.
- Attól tartasz, hogy benézhetnek?
- Mindentől tartok.
- Rendben - mondta Helga. - Ha bezárnám az ajtót, akkor te sem tudnál bejönni, úgyhogy majd lefekszem a földre.
- Okos gondolat - hagyta helyben Malazár. - Akkor pihenj!
És azzal ott hagyta a lányt.

*

Furcsa érzés volt ismét a várban kóborolnia. Bár érezte, hogy láthatatlan szemek követik útját, csak néhány szolgával találkozott, akik viszont tiszteletteljes meghajlástól eltekintve távol tartották magukat tőle. Egy valaki azonban alig várta, hogy végre beszélhessen vele. Az öreg sánta ott toporgott a konyha ajtajában, azt leste, mikor ér ki az udvarra Malazár. Mihelyt megpillantotta, fogatlan száját széles vigyorra húzva elé bicegett.
- Malazár úrfi! - mondta meghajolva, amikor odaért hozzá.
- Fürgeláb apó! - köszöntötte a fiatalember is, kezét az öreg vállára téve. - Régen láttalak!
- Nagyon régen - helyeselt az öreg, arcát egy pillanatra vicsorba rántotta a vissza-emlékezés, de ez villámgyorsan átadta a helyét az őszinte örömnek. Kedvtelve mérte végig az ifjút, aki majd' egy fejjel magasodott fölé. - Túl régen! Látom, közben ember lett belőled! Szép szál ember!
- Mit vártál, apó? - nevetett Malazár. - Hiszen apám és bátyáim sem kicsik!
- Nem, nem azok - mondta vontatottan az öreg. - Bár én Rigel úrfit nem is láttam, csak midőn elkerült innen. De Asar magas volt! És Desil úr is az.
- Na látod!
- Csak te sokáig inkább anyádra hajaztál, úrfi! Ő meg inkább törékeny alkatú volt, azért is vitte el idő előtt a szülés, Isten nyugosztalja! Azt gondoltam, olyan leszel, mint ő.
- Hát nem lettem! - vonta meg a vállát Malazár. Régen elvesztett anyja említése semmilyen érzelmi húrt nem tudott megpendíteni benne, hiszen nem is ismerte.
- Nem. Csak a szemed!
- Olyan, mint Desilé! - vonta meg újra a vállát Malazár.
- Nem - rázta a fejét az öreg, miközben szeme mohón fürkészte az ifjú vonásait. - Desil úr szeméből már régóta hiányzik a vidámság.
- Felnőtt lett. Vagy gondjai vannak talán? Mesélj, apó! Mi minden történt veletek az elmúlt években?
- Hiszen tudod, nem? - halkította le a hangját az öreg.
- Mit tudok? - mosolygott Malazár, de önkéntelenül lehalkította ő is a hangját.
- Tudod. Hiszen azért jöttél éppen ma.
Malazár arcáról viharos gyorsasággal tűnt el a mosoly. Komolyan nézett az öregre.
- Beszélj! - mondta halkan, de parancsolóan.
- Menjünk az odúmba! - bólintott az öreg, és elindult.
Az apó odúja a konyha mellett volt. A kis cella méretű lyukban semmi más nem akadt, csak egy billenős háromlábú kis szék, meg egy rozzant, ócska deszkákból összetákolt ágy, rajta egy igencsak megsoványodott szalmazsák, agyonfoltozott lópokróccal. A falon egy szögféleségen ócska bunda, és egy meg nem gyújtott fáklya. Az öreg nehézkesen ereszkedett le az ágyra, merev, térdben nem hajló jobb lábát kezével helyezte fel, Malazár pedig a világ legtermészetesebb mozdulatával húzta maga alá a széket. Az az ő helye - mosolyodott el magában, de rájött, hogy az évek nemcsak felette múltak el, hanem a szék felett is, mert kis híján összeroskadt alatta. Tehát billegésről - mint régen - szó sem lehetett! Gondolatai óhatatlanul is visszaszálltak az időben, amikor még kisgyermekként üldögélt itt - Ó! Be sokat üldögélt! Téli estéken csillogó szemekkel hallgatta az öreg meséit, varázslókról, szörnyekről, nagy csatákról! Mintha csak most történt volna…
Arra eszmélt, hogy az öreg nézi. Feltehetőleg ugyanolyan gondolatok járhattak a fejében, mint Malazáréban, mert kemény, ráncoktól szabdalt képe szinte ellágyult. Malazár nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy nosztalgiázzon, de sikerült. Nem volt itt most ennek az ideje.
- Beszélj, apó! - szólalt meg, mielőtt megingott volna.
Az öreg szemébe visszatért a jelen.
- A háborúkor kezdődött - vágott bele.
- A sötét hatalmak elleni háborúkor? - kérdezte félbeszakítva Malazár.
- Igen. Itt, e vár körül is megjelentek szörnyek, főleg sötétben jöttek, meg a fejünk felett is elhúztak mindenféle istentelen teremtmények, de nem tudni, miért, ide bizony nem jöttek be. Darhem úr és Desil úr gyakran járták a falakat, sokszor éjjel, és megszentelték őket. Tán ezért menekedtünk meg. Nem tudom. Az azonban biztos, hogy foglyokat is ejtettek, mert mikor elvonultak a hordák, még utána sokáig lehetett hallani a pincéből mindenféle ordításokat, meg visításokat, mikről hallani lehetett, hogy nem embertől valók.
Mi még akkor is féltünk, mikor már nem voltak a falak körül a pokolfajzatok. Alig-alig mertünk kimerészkedni a világba, de mikor valaki kiment, csak romokat és pusztulást látott mindenfelé. Nagy ritkán találtunk csak menekülőre, ilyen ez a Matthew-gyerek is, és azok alig bírták elmesélni a borzalmakat, amik történtek velük. De azt tudtuk, hogy ahol eme szörnyszülöttek jártak, ott kő kövön nem maradt, és hogy a királyságban nem sok hely akadt, ami megmenekedett volna tőlük.
Éppen ezért igencsak meglepődtünk mindnyájan, mikor valami fehér fény jött nagy sebességgel északról, és végigsepert felettünk. Itt, a lápon sok kárt nem tettek a szörnyek, de hallottuk, hogy másutt, ahol elpusztítottak, felperzseltek mindent, a fény után elindult az élet. És nem hallottuk utána a pincéből jövő embertelen hangokat sem. Az a pletyka járta, hogy a fény elpusztította őket. Ezt sem tudom. De azt már igen, hogy mikor meghallottuk, hogy a király túlélte a háborút, Darhem úr igen nagy haragra gerjedt. És tereád, Malazár úrfi különösképpen haragudott, mikor jöttek a hírek, hogy neked és a barátodnak köszönheti elsősorban a király az életét.
- Apám akar lenni a király? - döbbent meg Malazár.
- Inkább Desil úr. Vagy ha ő sem, hát a fia, Draco.
- Draco még gyerek.
- De máris úgy nevelik, hogy egy napon ő lesz a király. Hiszen tudod, urunknak nincsenek fiúgyermekei.
Malazár elgondolkodva simogatta a szakállát. A király házasságából valóban csak leánygyermekek születtek. Igaz, a király még nem volt olyan koros, hogy ne tudott volna gyermeket nemzeni, de a királyné méhe ez idő tájt már biztosan terméketlen volt, és hacsak nem özvegyült meg és házasodott volna újra a király, nem lehetett fiú utódra számítani, akire a koronát lehetett volna hagyni. Márpedig a trón nem maradhatott üresen, és az országnak csak királya lehetett, királynője nem. A hagyományok erősek voltak, de körültekintőek is: ilyen esetekben a királyi család egyik férfitagjára szállt a korona.
Darhem úr ugyan a király öccse volt, de a fiatalabbik öccse, mert volt még egy testvérük, Igal úr, akinek a fia, Saluc a legesélyesebb a trónra. Malazár még nagyon jól emlékezett arra, hogy apja és nagybátyja között kutya-macska barátság dúl, és hallotta azt a pletykát is, hogy a nagybátyja nyíltan megvádolta Darhemet azzal, hogy a fia életére tör. Ennek ellenére a diplomácia megkövetelte, hogy a világ előtt békés rokonoknak mutassák magukat, ezért Saluc a király legidősebb lányát, Desil pedig Amelint, Igal úr leányát vette feleségül.
Malazárt nem érdekelték eddig a pletykák. Soha nem törődött azzal, hogy a király a nagybátyja is egyben. Mind apródként, mind testőrként királyát szolgálta, és kész. Hiszen negyedszülött fiúgyermekként birtokuk elnyerésére sem volt esélye, hát még a koronára! De nem is kísértette még a gondolat sem! Meg sem fordult a fejében, hogy egyesek akár ölni is képesek lennének a trónért.
Vagy akár elvégezni a Magna Maetus Potestatot.
Kezdett Malazár előtt megvilágosodni, hogy miért akarja Desil végrehajtani a varázslatot.
Nem létezhet olyan korona, amely megérné ezt az áldozatot. Nem létezhet olyan trón, ami megtűrhetné magán az ilyen gonoszt. Nem létezhet olyan ember, aki tétlenül nézhetné ezt az iszonyatot, ha tehet ellene.
Még akkor sem, ha az az ember a másik testvére.
- Látom, érted, Malazár úrfi - mondta csendesen az öreg.
- Folytasd! - mondta Malazár.
- Elég erős vagy hozzá? - kérdezte az öreg, és az ifjú rögtön tudta, hogy az apó mire gondol.
- Nem véletlenül meséltél nekem annyit varázslókról - állapította meg.
- Tehát benned is megvan a varázstudás - bólintott az öreg, mintha valami hétköznapian nyilvánvaló dologról beszélgettek volna.
- Honnan tudsz te ezekről, apó? - kérdezte Malazár csendesen.
- Születésemtől fogva titeket szolgállak - vonta meg a vállát az öreg. - Igaz, asszonyom révén. De hát az ő családjában is benne volt a hatalom, no meg amúgy is rokonok voltak, így mindegy.
- Anyám családjában is vannak varázslók? - kapta fel a fejét Malazár.
- Persze! Minden nemesi családban!
- Micsoda?!
- Hát hogy máshogy szerezték volna meg a hatalmat, ha nem varázserejük révén?
- Azt akarod mondani, apó, hogy minden nemes család sarja varázsló?
- Zömmel. Néha akad köztük olyan, akiben nincs benne ez az erő. Ezek a kviblik azonban vagy elpusztulnak, vagy lecsúsznak az aljanép közé.
Malazár levegő után kapkodott a döbbenettől. Agyában lázasan kergették egymást a gondolatok.
- Akkor Asar és Rigel is kvibli volt?
- Nem. Legalábbis nem hinném - csóválta a fejét az öreg. - Ők azért haltak meg, mert az ellenségük sokkal erősebb volt. Nagyon sötét hatalmak törtek akkor ellenünk, Malazár úrfi!
- Igen, volt alkalmamban találkozni velük - morogta a foga között az ifjú. - No és az lehetséges, hogy a pórnép közül is van valakinek hatalma?
- Ritkán, de igen - felelte az öreg. - Bár rendszerint nem tudnak bánni vele, azt sem tudják, mi ez, és ezért pusztulást hoz rájuk.
- Pusztulást? Hogyan?
- Vagy annyi galibát okoznak, hogy máglyán végzik, vagy valamelyik varázslatukkal önmagukat ölik meg.
- És ha nem? - kérdezte Malazár. Helga járt az eszében.
- Akkor az ország nagyjai közé küzdik fel magukat. De ilyen aztán végképp nagyon ritkán fordul elő!
Helgával pedig előfordult! Még úgy is, hogy nő, sőt, fiatal lány! Helga, akit a király nemesi rangra emelt hőstetteiért, és Hugrabug grófnőjévé tette, no meg három falu birtokosává… Malazárt jóleső melegség töltötte el, miközben a lány járt az eszében.
Gondolataiból az öreg zökkentette ki.
- De itt most a te erőd a kérdés, nem másé! Van-e akkora erőd, hogy meg tudd fékezni Desil urat?
- Nem tudom - mondta őszintén Malazár. - Egész idáig azt sem tudtam, hogy varázsereje van, azt meg végképp nem tudom, hogy mekkora. Bár amit mondtál, apó, nyugtalansággal tölt el.
- Miért?
- Azt mondtad, hogy ebbe a várba nem tudták a szörnyek betenni a lábukat. Ehhez azért nem kevés erő kellett!
- Ezt nem tudom felmérni.
- De én igen.
- Ketten járták a falakat apátokkal.
- Egyedül magam sem bírtam velük.
- És most ketten vannak egymagad ellenében - mozdult meg nyugtalanul az öreg.
- Nem egészen. Itt vagy nekem te.
- Én nem vagyok varázsló - mondta az öreg sajnálkozva.
- Ahhoz nem is kell varázslónak lenned, hogy elmondj nekem mindent. És én így annyit tudok meg róluk, amennyit csak lehetséges, ők pedig csupán sejtésekre lesznek utalva velem kapcsolatban. Ne becsüld le magad, apó! Nagyon is hasznos segítségem lehetsz, ha akarsz!
- Akarok! - jelentette ki az öreg, és szinte kisimultak a ráncok gyűrött arcán, ahogy elszántan nézett az ifjúra. - Kérdezz!
- Igaz-e, hogy begyűjtötték az egész termést?
- Igaz. Itt méricskéltek. Tizedét a hátsó udvarban halmozták fel, a többit a lápi raktárakba rakták.
- És a fiatal állatokat? Borjakat, malacokat, rucákat?
- Meg szinte minden egyebet. Ugyanúgy a tizedét hagyták itt, a többit másutt őrzik.
- És a gyerekek? - kérdezte keményen Malazár.
- Lent vannak a börtön pincében.
- Mind a hatszázhatvanhat?
- Honnan tudod, hogy hatszázhatvanhat gyerek kell? - meredt gyanakodva az öreg Malazárra.
- Olvastam a varázslatról, amire készülnek.
- De hát honnan tudod, milyen varázslatra készülnek?
- A jelekből. Eddig csak sejtettem, de most már tudom is. És ki lesz az az Anguin, akit feláldoznak?
- Tehát ezt is tudod?
- Igen. Tehát?
- A névtelen - bökte ki pillanatnyi hallgatás után az öreg. - Desil bátyád tegnap éjfélkor született fia.
- Nem - hőkölt hátra Malazár. Ilyen kegyetlenséget még a bátyáról sem tételezett fel. - Saját gyermekét?
- Varázslat segített be, hogy akkor foganjon, amikor fogant. Varázslat védte, hogy el ne vetéljen. Varázslat okozta, hogy pont akkor jött világra, amikor éjfélt ütött az óra. Persze, gondolom, sötét varázslat.
- És Amelin? A sógornőm?
- Elvették tőle azonnal, és azt mondták neki, hogy meghalt a csecsemő. Ha sejt is bármit, szólni sem mer. Igal úr lányának nincs szava Kígyóveremben.
Malazár összepréselte az ajkait, úgy bólintott. Még a királyi udvarból emlékezett sógornőjére, a gyönyörű, de mindig szomorú úrnőre. Hát igen. Nincs abban semmi meglepő, hogy Desil a feleségén vezeti le az apósa iránt érzett haragját. És tulajdonképpen abban sem, hogy a most született gyermeket képes feláldozni saját nagyra törő vágyai oltárán. Malazár keze ökölbe szorult.
- Azt mondtad, jó, hogy éppen ma jöttem. Ezek szerint ma lesz a szertartás?
- Igen. Estebéd után. Fekete disznót öltek, meg fekete birkát és fekete kakasokat. Azokat eszitek.
- Te is.
- Engem nem hívtak az asztalukhoz.
- Majd fognak.
- Nem fogadom el.
- Kényszeríteni fognak.
- Engem ugyan nem! - dacoskodott az öreg.
- Mindenkit. Minden jelenlévő lelkét felajánlják az ördögnek. Ezért kell ennie a fekete állatok húsából mindenkinek - mondta sötéten Malazár.
- Micsoda? Mindenkiét? A saját lelkemmel magam rendelkezem! - berzenkedett az öreg.
- Varázslattal elveszik tőled.
- Ilyen varázslat nincs!
- De van. Ez az egyik legszörnyűbb varázslat a világon.
- Ez nem igaz! Ezt csak most találtad ki! - tágult ki az öreg szeme a rémülettől.
- Bár így lenne! De sajnos igaz.
- Mi ez a varázslat?
- Magna Maetus Potestatnak, Nagy Sötét Hatalomnak hívják. És meg kell akadályoznunk.
- De hogyan?
- Ezt még nem tudom. De gyorsan ki kell találnunk valamit!
- Attól tartok, kedves öcsém, ezzel már egy kicsit elkéstél! - szólalt meg egy mély hang. Malazár felpattant a székről, és szembe találta magát a sötéten mosolygó Desillel, aki az ajtóban tornyosult. - A szertartás előkészületei rendben folynak, és gondoskodom arról, hogy zökkenőmentesen menjen ezután is minden.
- Desil! Tisztában vagy azzal, mire készülsz? - kérdezte Malazár keményen a bátyja szemébe nézve.
- Hogyne! Magna Maetus Potestatra! Ahogy magad is mondtad - felelte gúnyosan Desil. - Nem csak te ismered a szertartás nevét!
- És a következményeit is ismered?
- Különben nem is vállalkoznék rá! - sziszegte Malazár arcába lenéző mosollyal Desil. Aztán változott az arca, fenyegető lett. - Megmondtam apámnak, hogy nem véletlenül evett ide pont ma a fene. De hiába! - mosolyodott el megint sötéten. - Túl sokat kockáztattam már ahhoz, hogy figyelembe vegyem egy érzelgős öregember sirámait.
- Apánk a védelmemre kelt? - kérdezte Malazár kissé megdöbbenve.
- Biztos a korral jár. De ne aggódj, nem fog nála sokáig tartani! Mihelyt nem lát, nem aggódik tovább!
- És hova akarsz eldugni? - kérdezte Malazár. Izmai ugrásra készen feszültek meg, szeme résnyire szűkült az összpontosítástól.
- Ó, csak ide, a börtönbe! Annyira kíváncsi voltál a gyerekekre, hát megláthatod őket. Ja! És mielőtt valami butaságot forgatnál a fejedben, hadd hívjam fel a figyelmedet erre! - mondta, és félreállt. Az ajtónyílásban hirtelen Helga tűnt fel, kibontott és összekócolt hajjal, szája sarkában vércsíkkal, hátul összekötözött kézzel. Látszott, hogy úgy lökték oda, és hamarosan az is kiderült, hogy ki: Ben kajánul vigyorgó képe villant fel a lány válla fölött. Malazár mozdult volna Helga felé, de a suhanc hirtelen egy tőrt szegezett a lány torkának. Malazár megtorpant.
- Ó! Ó! Ó! - nevetett Desil. - Gondoltam, hogy a szukád emlegetése jó hatással lesz rád! Igazán, Malazár, minek kellett ez a színjáték? Azt hitted, nem jövök rá, hogy a szajhádat cipeled magaddal?
- Miből jöttél rá? - préselte ki magából Malazár a kérdést.
- A szolga nem mosdik le előbb, mint az ura.
- Honnan tudod, hogy ő mosdott le előbb?
- Más ruha volt rajta, midőn segédkezett neked kiönteni a vizet - mosolygott csúfondárosan Desil.
Malazár és Helga tekintete összevillant.
- Na gyerünk! - adta ki a parancsot Desil, és Helgát félretolva kilépett az odúból. Malazárnak nem volt más választása, mint követni. Amint kilépett, elvakította a napfény, így csak egy hörgésbe fulladó sikolyt hallott a háta mögött, de nem látott semmit. Ám mihelyt hozzászokott a szeme a fényhez, a háta mögött végre felismerte az öreg Fürgeláb apót, akinek átvágott torkából még bugyogott a vér, szeme elhomályosodva forgott gödrében, kezét-lábát pedig rángatózásra kényszerítette a haláltusa. De gyorsan elcsendesedett.
Malazár gyűlölettől sápadtan nézett Desilre. Bátyja megvető mosollyal viszonozta pillantását:
- Nem tűrök árulókat - mondta, és tovább nem foglalkozva a történtekkel elindult.
Malazár már mozdult volna utána, de Helga tekintete megakadályozta. Hiába verték össze a lányt, hiába rángatták, Helga szeme nyugalmat sugárzott Malazár felé. És Malazár megértette a zöld szemek üzenetét. Még korai.
Durva kezek lökték előre. Jó páran vették őket körül kivont kardokkal, és még szélesebb körben íjászok álltak, nyílvesszőjüket egyenesen rájuk szegezve.
Igaza volt Helgának. Még korai.
Dárdanyél száguldott a gyomrába. Egy másik az oldalába. A következő a hátát, amaz a combját érte. Öten-hatan kapták körbe, és ütötték, ahol érték.
- Feltétlenül muszáj ez, Desil? - szólalt meg egy mély hang. Darhem ereszkedett le a másik lakótorony lépcsőjén, unokájára, Dracóra támaszkodva.
- Apám - hajolt meg Desil, de szeme gúnyosan villant. - Tudom, hogy félted vérünket. De látod, éppen ezért szükséges az óvintézkedés. Malazár az ellenségünk.
- Nem tudja, mi a tét. Tudatlanságát ne ródd fel bűnéül.
- Azt hiszem, apám, tévedsz! Nagyon is tisztában van vele! Hallottam, amit a vén sántával beszélt.
- Akkor se hamarkodd el a dolgot! Még hasznát vehetjük!
- Igen - villant meg gonoszul Desil szeme. - Hasznát is vesszük! Ő lehet az Anguis-áldozat!
Darhem összerezzent.
- Erre ott van a névtelen - mondta vontatottan.
- Miért kellene az én véremet adni oda áldozatul? Miért ne lehetne a te véredet?
- Ostobaságokat beszélsz, Desil! - förmedt rá az idős úr. - Az én vérem a te véred is! És Malazárnak még egyébként is hasznát veheted!
- MI hasznát vehetném? - kérdezte Desil, szemmel láthatóan egyre nehezebben tartva féken haragját.
- Lehetne akár Draco testőre is. Hiszen a királyt is nagyon hatékonyan védte.
- Lehetne. Ha nem lenne az ellenségünk, apám.
- Meg sem próbáltad megszerezni őt magadnak!
Desil visszatartotta egy pillanatig a lélegzetét, de aztán nagyot fújva Malazárhoz fordult:
- Nos, jól van! Apánk kérésére kapsz egy lehetőséget. Egy utolsó lehetőséget!
- Nem élek vele - mondta Malazár nyugodtan, mielőtt Desil igazán befejezhette volna mondandóját.
- Ne legyél ostoba! - csattant fel Desil, majd vicsorgásnak is beillő vigyorral folytatta: - Kedves öcsém! Nem csak a saját életedet mentenéd meg vele, hanem ennek a fess kis asszonyszemélynek az életét is! - csavargatta ujjai között Helga egyik fürtjét. A lány meg sem mozdult. - Gondold meg, kedves öcsém! De gyorsan gondolkodj! - fejezte be fenyegetően, arcán hirtelen nyoma sem lett az iménti vigyornak.
- Rohadék! - vetette oda Malazár.
Desil azonnal elengedte Helga fürtjeit, és villámgyors mozdulattal pálcát kapott elő.
- Crucio! - kiáltotta.
Malazárt iszonyú kín kerítette hatalmába. Mintha belülről marta volna valamilyen szörny, legérzékenyebb részeit harapdálva, csavarva, izzó zsarátnokkal kínozva. Szeme majd' kiégett, saját ordítása késként hasogatta tüdejét, torkát, fülét. Elképzelni sem tudta, hogy ilyen kín is létezhet a világon.
És mielőtt elvesztette volna eszméletét, megszűnt az egész. Malazár zihálva fogta fel, hogy a földön van, ahol eddig fetrengett. Alig tudta kinyitni remegő markát, amely még mindig görcsösen szorongatta a port, amit kínjában markolt fel. Nehezen ugyan, de talpra vergődött. Sírás ütötte meg a fülét. Ő sírna? Kábán nézett szét. Nem. Helga zokog.
- Nos, kedves öcsém? - hatolt át a fejében uralkodó ködön Desil hangja. - Meggondoltad magad?
Malazár még mindig levegő után kapkodott, keze-lába remegett, de kihúzta magát, és igyekezett eltitkolni gyengeségét.
- Nem - mondta. Desil szemében valami elismerés-féle villant, de ez azonnal átadta a helyét a kaján kárörömnek.
- Crucio - mondta.
Elölről kezdődött az egész. Vagy soha nem is volt más? Semmi és senki nem létezett, csak ez a kín, mely gyötrődésre és ordításra kárhoztatta.
Hirtelen szakadt vége. Agyán még mindig tompa köd ült, zavaros szeme még hiába pásztázta a körülötte állókat. Többször kellett próbálkoznia, mire fel bírt állni.
- Mit mondasz hát? - hallotta évszázados szenvedése után a hangot, melyet megtanult pár perc alatt gyűlölni.
- Nem - suttogta.
- Crucio!
Már a halált kívánni sem volt ereje. Nem létezett más, csak a fájdalom és ő. Gyötrelem a létezés, és halál sincs, ami megválthatná. Ahogy elült a kín, kapkodó légzése szinte sírásra emlékeztetett, térdeplő helyzetéből képtelen volt felemelkedni.
- Elég! - kiáltott valaki. A megkínzott űrbe lassan úszott be a kép. Apja kiáltott.
- Nos? - hatolt a fülébe Desil sürgető kérdése.
- Nem - zihálta Malazár. Homályosan látta, ahogy Desil emeli a pálcáját, de a mozdulatot félbeszakította Darhem hangja:
- Ostoba vagy. Nem látod, hogy ha őt veszed célba, semmit el nem érsz?
- Akkor hát mit tanácsolsz, apám? - kérdezte bosszúsan Desil.
- Kígyóverem! - hallotta Malazár. Nem értette, hiszen ott vannak, Kígyóveremben. De már nem is érdekelte igazán a dolog. Agya még nem tisztult ki teljesen az átélt szenvedés miatt, homályosan fogta föl, hogy hátra kötötték a kezét, és már lökték előre. Kis híján orra bukott, csak az utolsó pillanatban sikerült megőriznie egyensúlyát. Beléptek egy épületbe. Hogy melyik lehetett az, Malazár nem tudta. Lefelé indultak. Malazár ekkor már sejtette, hogy a börtönbe mennek.
Nem is tévedett.
Hangok ütötték meg a fülét. Ahogy közelebb értek, erősödtek, fülsértően magas, furcsa hangok voltak, és lassan ki is lehetett venni, mi ez: gyereksírás. Sok-sok gyerek sírása.
Hatszázhatvanhat gyerek - gondolta magában Malazár. Hatszázhatvanhat. Az ördög száma.
Olyan kicsi helyre zsúfolták össze őket, mint a marhákat a karámban. Leírhatatlan bűz terjengett mindenfelé, több száz összezsúfolódott, apró emberi test kipárolgásának és ürülékének bűze. Ki tudja, mióta tarthatták őket itt, de a legtöbb csontig soványodott, beesett, vékony arcocskájukból kikandikáló tágra nyitott szemük hatalmasnak tűnt. Ők már nem sírtak, csak ültek, vagy feküdtek cellájuk kopár padlóján, pálcikányi vékony karjuk vagy bütykös térdükön hevert, vagy erőtlenül lógott maguk mellett. A jobban tápláltak - a később odakerülők - azonban még hangoskodtak. Még sírtak és rettegtek. És reménykedtek, hogy valami csoda történik, és kiszabadulnak innen, rettegésük színhelyéről. De a csoda egyre késett.
A felnőttek érkezésére akadt, aki reménykedve tülekedett a rácshoz közelebb, de olyan is volt, aki félelmében igyekezett a legtávolabbi sarokba húzódni. Iszonyatos lett a hangzavar. Az őrök megpróbálták lecsendesíteni őket, de csak azt érték el, hogy az ő hangjuk is belevegyült a kakofóniába.
- Silentio! - mondta Desil, és hirtelen csönd lett.
A börtönt úgy alakították ki, hogy a cellákból jó rálátás nyílt a kínzókamrára. A fogvatartók számára ez azzal az előnnyel járt, hogy gyakran elég volt egy áldozatot megdolgozni, a többi magától a kínzás látványától és hangjaitól is megszenvedett. Itt, a kínzókamrában álltak meg. Desil egy karhoz lépett, és meghúzta. A padlón keskeny nyílás keletkezett, mely egyre tágult, és végül nagy kút szája vált láthatóvá. Sötétség kúszott elő a kútból, és a varázslat által előidézett csöndben furcsa, súrlódó hangokat lehetett hallani. Volt valami ebben a kútban, ami rettegéssel töltötte el a körülötte állókat.
- Nos, Malazár, tudod-e, mi ez? - kérdezte Darhem.
- Nem - rázta meg a fejét Malazár.
- Hazudik - a természetellenes csöndben tisztán lehetett érteni Draco suttogását. Malazár ugyan Darhemet figyelte, de a szeme sarkából látta a fiút. Unokaöccse sápadt arca, nagyra nyílt szeme és kitágult orrcimpái olyan érzetet keltettek Malazárban, hogy Draco elemében van. Hogy élvezi a bűzt, mert ez számára a gyötrelmek esszenciája. Hogy örömét leli a kegyetlenkedésben, és hogy feszült izgalommal várja az elkövetkezendő kínokat. Malazárt szinte mellbe vágta a fiúból áradó szadista kéj.
- Nem hazudik - mondta Darhem szinte gyengéden az unokájának. - Nagybátyád még gyermekként ment el innen, gyerekeket pedig nem engedünk ide. Hacsak nincs célunk velük - futott át arcán egy kegyetlen mosoly. Aztán más hangnemben folytatta: - Nos, Malazár, ez az a hely, ahonnan a vár a nevét kapta. Ez a Kígyóverem. Pillants csak bele!
Malazár vonakodott engedelmeskedni. Dárda csapódott hátulról a térdének, összerogyott. Kíméletlen kezek nyomták előre a vállát, fejét, így kénytelen volt belenézni a kútba. Döbbenten hőkölt volna hátra, de a kezek nem engedték.
A verem tele volt kígyóval. Kisebbekkel, nagyobbakkal, sárgától a zöldön keresztül a feketéig minden színben. Teljesen eltakarták a verem alját, még az oldalát is belepték, csak itt-ott villant fel alul valami fehér folt. A kígyók egyfolytában tekeregtek, pikkelyük súrlódásai okozták azt a furcsa, állandó zajt.
- Ha jobban megfigyeled, fiam, az a néhány fehér folt csont - közölte Darhem. - Emberi csont. Aki közéjük kerül, azzal végeznek, kivel gyorsabban, kivel lassabban, attól függ, melyik kígyó érdemesíti a közéjük esőt halálra. De általában lassan, kínlódva halnak meg. Sokszor napokon keresztül hallani lehet a jajongásukat, és amikor végre elcsendesednek, a holttestekért nem merészkedik le senki.
- Ide akarsz tehát lökni? - kérdezte Malazár.
- Nem! Dehogy, fiam! - Darhem intett, és a durva kezek végre elengedték Malazár fejét és vállát, de nem segítették talpra. - Te értékes vagy nekünk! Hiszen a fiam vagy! Állj mellénk, Malazár! Ígérd meg, hogy segíted célunkat!
Csönd állt be. Malazár lassan talpra vergődte magát, és végre kiegyenesedve belenézett Darhem szemébe.
- Apám! Nem lehet olyan fontos egyetlen trón sem, hogy megérje ezt az áldozatot! - mondta.
- Nekem megéri! - sziszegte Desil.
- Neked? Vagy a fiadnak?
- Nekem is megéri! - mondta Draco, és amúgy is nagy szeme szinte természetellenesen kitágult.
- Ostoba! - vetett oda a fiúnak Malazár. Desil megragadta Malazár mellén a ruhát.
- Vigyázz a szádra! - fenyegetőzött halkan.
- Tehát neked nem fontos családod dicsősége - csattant határozottan Darhem hangja, ezzel mintegy rendreutasította Desilt. - Akkor valami más! Lássuk, mi lehet az? - úgy tett, mintha elgondolkodott volna. - Talán ez a vászoncseléd? - nézett hirtelen Helgára.
Malazár hatalmas önuralommal erőt vett magán, és egy arcizma sem rezzent. Még csak nem is nézett Helga felé, de szíve nyugtalanul dobbant meg.
- Ő sem fontos neked? - folytatta Darhem a puhatolódzást. - Érdekes! Roppant érdekes! Magaddal cipeled, gondoskodsz arról, hogy mindig veled legyen. Még Bennek is majdnem nekiugrottál miatta, és most mégis úgy teszel, mintha nem kellene neked?
- Miért lenne nekem fontos egy pórlány? - kérdezte rekedten Malazár.
- Ezt neked kell tudnod - nevetett gonoszul Darhem. - Én csak annyit tudok, hogy szeretnélek magam mellett tudni. Ha te mellénk állsz, akár ez a lány is veled lehet. De ha nem engedelmeskedsz, a lány is felesleges.
Malazár nem felelt. Még mindig nem nézett Helga felé. Darhem folytatta:
- Döntened kell, fiam, méghozzá mihamarabb! Odakint már kezd sötétedni, lassan hozzá kell kezdenünk a szertartáshoz!
Malazár vontatottan szólalt meg.
- Ő csak egy árva. Az úton szedtem össze. Semmi közöm hozzá, engedd el!
- Nincs hozzá közöd? Annál jobb! Tehát mi a döntésed?
Malazár kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
- Halljuk! - csattant fel Darhem. - Nincs több időd! Most!
Malazár most sem bírt megszólalni. Darhem várt egy pillanatig, majd intett, és Helgát belelökték a verembe.

*

Malazár füle különösen fogta fel a zajokat. Egyszerre és külön-külön is élesen hallotta Helga sikolyát, a saját üvöltését, Desil röhögését, Darhem elégedett fújtatását, és a kígyók pikkelyeinek súrlódását. Végtelenül hosszú idő telt el, mire Helga leér az aljáig. Malazár térdre vetette magát a verem szélénél, és kétségbeesetten bámult le, ezért látta, ahogy a lány teste szétveti a legfelső kígyókat, és azok dühödten fordulnak vissza.
- Ne bántsátok! - kiáltott le végső elkeseredésében.
- Miért ne? - sziszegtek innen is, onnan is hangok.
- Mert ő az enyém - suttogta megtörten.
- Na éssssssz? Ki vagy te?
- Én? - kérdezett vissza zavartan Malazár. Szeme hitetlenkedve pásztázta a vermet. - Kik vagytok ti?
- Mi vagyunk asz élet urai - sziszegték tovább a hangok.
- Micsoda?
A vonagló, kavargó undormányból lassan egy megtermett kígyó emelkedett ki, és nézett szembe Malazárral:
- Mi adjuk a halált. Ész ki vagy te, hogy parancsolgatni mersssssssz nekünk?
Malazár végre felfogta, hogy a kígyókkal beszélget. Csak egy pillanatig tartott a csodálkozása, aztán valami hideg, fensőbbséges harag fogta el.
- Én vagyok a Kígyók Ura - mondta halkan, de fenyegetően, és a szeme úgy szikrázott, mint felhőtlen téli estéken a csillagok.
- Ossssztoba emberke! - nyújtotta ki a nyelvét a kígyó. - Nem tudssssssz nekünk ártani. De mi neked igen!
- Elárasztom vízzel az üregeiteket. Belefojtom a tojásaitokat. Tengerré változtatom a szárazföldet, és nem adok nektek menedéket.
- Ossssztoba! Ossssssztoba! - nyújtogatta nyelvét a kígyó, és ahogy teste is hullámzott hozzá, kimondottan olyan érzést keltett, mintha kinevetné Malazárt.
Malazár dühe hirtelen nem ismert határt. Szeme gyémántkeménységgel, metsző hidegséggel mélyedt a kígyó szemébe. Keményebb és hidegebb lett a tekintete, mint a csúszómászók királyának, pedig a nagy kígyó szemében sem lehetett a legkisebb lágyságot, melegséget sem felfedezni.
Míg birkózott a két tekintet, felerősödött a verem alján a mozgás. A kígyók a falra próbáltak felmenekülni, mert alul több forrásból víz bugyogott fel. Nem tudni, miért nem tetszett a kígyóknak a víz - hiszen remek úszók - de szempillantás alatt egymás hegyén-hátán csúszkáltak az oldalon, a fenéken pedig nem maradt más, csak Helga - és a kígyókirály.
- Esz csupán véletlen - sziszegte a hüllő.
- Ha akarom, visszahúzódik - válaszolt Malazár, és a víz hirtelen eltűnt. - Vagy előjön - folytatta, és váratlanul még több víz lett, mint előtte.
A nagy termetű kígyó lehajtotta a fejét.
- Igaszat ssssszóltál. Értettük a parancsodat, Kígyók Ura - sziszegte halkan. - Assssszonyodnak nem eszik bántódásza.
Malazár méltóságteljes főbólintással vette tudomásul a választ, és eltüntette a vizet.
- Malazár! - fúlt el Helga remegő hangja.
- Maradj nyugton, kislány, nehogy letaposd őket! - mondta neki, azzal felállt, és hátat fordított a veremnek. Tudta, hogy a kígyók nem fogják bántani a lányt.
Apja és bátyja iszonyodva néztek rá, a katonák szinte mind a cellákig hátráltak. Csak Draco arcán tükröződött csodálat.
- Hol tanultál meg a kígyók nyelvén beszélni? - kérdezte Darhem.
Malazár ugyan meghökkent, mert benne csak most tudatosodott, hogy nem emberi nyelven beszélt, de ebből az arcán nem látszódott semmi.
- Így születtem - felelte természetes hangon.
- És van még olyan veleszületett képességed, amelyről nem tudok? - faggatta Darhem tovább.
- Minden bizonnyal, apám - mondta keményen Malazár.
- Csodás… - mérte végig elgondolkodva Darhem. - Úgy látszik, valóban te leszel a legmegfelelőbb Anguis-áldozat.
- Nocsak! - gúnyolódott Malazár. - Öregkorodra valóban kezdesz érzelgőssé válni? Már nem szeretsz csecsemőket gyilkolni?
- Csodálatos volt az iménti teljesítményed, de azt ajánlom, tartsd a szád, fiam! - vált fenyegetővé Darhem hangja.
Malazár már nyitotta a száját a válaszra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
- Helyes! - értette félre Darhem. Aztán az idősebbik fiához fordult: - Lassan itt lenne az ideje befejezni az előkészületeket.
Desil engedelmesen fejet hajtott, aztán intett Bennek. Ben úgy iramodott fel a lépcsőn, mint a nyúl. A többiek jóval lassabban követték.
- Malazár! - sikoltott fel Helga. - Ne hagyj itt!
- Visszajövök érted! - kiáltotta a férfi, miközben őt is felfelé lökdösték.
- Hát persze! - helyeselt gúnyosan Desil kegyetlen mosollyal, és Malazár magában csendben fohászkodott, hogy valóban vissza tudjon jönni.
Abba a nagyterembe mentek, ahol Darhem fogadta Malazárt és Helgát megérkezésükkor. A falakon égett az összes fáklya, és a tűzhelyek is árasztották a fényt. Az asztalokat fekete terítő-féleséggel borították be, és az a trónus-szerű hatalmas karosszék, amelyen délután Darhem ült, most a földre rajzolt pentagramma közepén állt. Mindegyik csúcsba egy-egy fáklyát szúrtak, melléjük pedig egy-egy tálat helyeztek.
A pentagramma túloldalán két cseléd egy sápadt-szép nőt fogott közre. Régen látta ugyan, de Malazár azonnal felismerte a nőben Amelint, Desil feleségét. Arra azonban nem lehetett számítani, hogy Amelin is felismerné őt, még akkor sem, ha nem takarta volna el az ifjú arcát a rárakódott szenny és vér, a nő ugyanis kis híján összeesett a gyengeségtől.
A katonák és a szolgák felsorakoztak a hosszú asztalok mellett. Lehettek vagy harmincan, és akadt köztük egy-két nő is.
Malazárt a földre rajzolt csillag elé lökdösték, apja, bátyja és unokaöccse azonban beléptek a pentagrammába. Darhem a karosszék jobb, Draco a bal oldalára állt, Desil pedig elé. Mindhárman mélyen meghajoltak az üres karosszék felé, majd Desil latinul beszélni kezdett.
- Ó, Sötétség Ura! Pokol Fejedelme! Démonok Királya! Nézz reánk! Kibővítjük egyezségünk, melyben lelkünket neked ajánlottuk fel, és melyért cserébe hatalmat adtál nekünk, Nagyuram! Íme, hűséget esküszünk neked, mint hűbérurunknak, magunk és leszármazottaink nevében, és felajánljuk neked mindenünket, amink van, hogy illő jutalomban részesülhessünk általad! Hétszer hét nemzedék vérét és lelkét kínáljuk fel, Nagyuram, és hétszer hét nemzedéknek kérjük tőled a hatalmat! Megmutatjuk a Fény szolgáinak igazi hatalmadat, cserébe töltsd belénk erődet, hogy le tudjuk gyűrni gyűlölt ellenségeidet! Sötétség Ura, válaszolj nekünk!
A pentagramma sarkaiba helyezett fáklyák hirtelen fellobbantak, erre az asztaloknál álló emberek felhördültek. Malazár tekintete végigsiklott rajtuk. Bár sokuk szemében fedezte fel a félelmet, sejtette, hogy nem sokan tudják, mi vár rájuk. Abban pedig teljesen biztos volt, hogy családtagjain kívül egyedül ő értette, mit is mond Desil.
Bátyja kinyújtotta a karjait. Jobb kezébe Ben nyomott egy éles tőrt, baljába Matthew egy fekete kakast. Mindkét fiú kínosan ügyelt rá, nehogy véletlenül rálépjen a földre rajzolt vonalakra.
- Íme - folytatta Desil, - ez a kakas testesíti meg a kapcsolatot közted és e halandók között. Vérét neked adjuk, és te átkozd meg étkeinket, hogy ki magához vesz belőle, hozzád kárhozzon általa, önmaga és utódai is hétszer hetedíziglen bezárólag! - azzal odalépett az egyik tálhoz, hóna alá szorította a rémülten vergődő jószágot, és egy mozdulattal átvágta a torkát. Ahogy a vér folyt a tálba, úgy lettek az asztalon lévő ételek egyre sötétebbek. Mire a kakas kimúlt, minden étel megfeketedett. Az emberek rémülten hőköltek hátra, de az egész csak egy percig tartott, a következő pillanatban a tálcák, tálak tartalma ugyanolyan ínycsiklandozóvá vált, mint amilyen előtte volt.
- Egyetek! - adta ki a parancsot Desil, és a döglött kakast odadobta a tál mellé.
Az emberek tétován bámultak hol az urakra, hol egymásra, hol az ételekre, de hozzányúlni nem mertek. Ám Ben és Matthew beadott egy-egy tányérka húst Desiléknek, és ők el kezdtek enni, sőt a cselédek még Amelin szájába is dugtak egy-egy falatot, így a köznép is bátortalanul ugyan, de hozzákezdett az étkezéshez.
Egyedül Malazárnak nem adtak semmit.
Malazár ordítani szeretett volna, hogy vigyázzanak, ne egyenek a húsból, de mintha egy láthatatlan kéz fogta volna be a száját, egy hangot sem bírt kipréselni magából. A levegő fojtogató lett számára, mellére mintha mázsás súly telepedett volna. Tehetetlenül nézte végig, hogyan fogyasztják el az ételeket az emberek, és - öntudatlanul ugyan, de - hogyan adják a lelküket a gonosznak. Mire végeztek, a félelemnek még az árnyéka is elmúlt róluk, tekintetük könyörtelen lett, mosolyuk kegyetlen.
Ekkor a két ifjonc kiment, és kisvártatva egy tállal és egy rémülten bégető fiatal birkával tértek vissza.
- Íme, a termés, és minden új hajtás birtokunkon! Ez, és hétszer hét nemzedékig a termés tizede a tiéd! - mondta Desil, és beleöntötte a másik csúcson elhelyezett tálba a magvakat, gyümölcsöket. Ahogy letette az üres tálat, az ablakokon keresztül látták, hogy hatalmas fény villan fel valahol az udvaron. Malazár csak sejtette, hogy a felajánlott tized ég most el a pokoli tűzben.
Desil újabb csúcshoz lépett, és átvette a bárány kötelét. Övéből előhúzta ismét a tőrt, és a kis jószág nyakához szegezte.
- Íme, az ez évi szülött! Ez, és hétszer hét nemzedékig minden újszülött jószág tizede a tiéd! - mondta és átvágta az állat torkát. Amint a vér kifolyt, őrületes hangkavalkád hallatszott arról, ahol az idei jószágok tartózkodtak. A pokoli tűz valamivel lassabban végzett az állatokkal, mint a növényekkel.
Amíg a Sötétség elemésztette az áldozatokat, Ben és Matthew elment, és most egy csonttá aszott gyermekkel tértek vissza. A kicsi nem lehetett több öt-hat évesnél, ruhái rongyokban lógtak vékonyka termetén. Gyenge volt, talán már járni sem bírt, de ezt nem lehetett tudni, mert a két suhanc két oldalról fogta, szinte lába sem érte a földet. Beesett arcocskájából dermedt rémülettel villogott elő hatalmas szeme, de sírni nem mert.
Malazár ismét nekifeszült az őt megbéklyózó erőnek, de hiába. Elszörnyedve és némán volt kénytelen szemlélni az eseményeket.
A negyedik csúcsnál Desil berántotta magához a kisfiút.
- Íme, egy gyermek! Egy a hatszázhatvanhat ártatlan lélekből, melyet neked áldozunk, és nemzedékenként áldozni fogunk hétszer hét nemzedéken átall!
Ám mielőtt elvághatta volna a reszkető gyerek torkát, elképzelhetetlenül mély hang mordult fel. Olyan mély hang, mintha a föld gyomrából szólalt volna meg. Mindenki hátborzongva kapta fel a fejét.
- Nem tetszik a Nagyúrnak a kiszemelt áldozat - mondta Darhem.
- Honnan veszed, atyám? - kérdezte Desil.
- Nem hallod?
- Túl satnya! - mérte végig fitymáló arckifejezéssel Draco a kicsit.
- Ne legyél ostoba! - csattant fel az apja. - A léleknek semmi köze a külsőhöz! - De azért kilökte a kisfiút a csúcsból.
- Valami azonban mégsem tetszik a Nagyúrnak! - ingatta a fejét Darhem. - Hozzatok másikat! - kiáltotta oda az ifjoncoknak, mert a fenyegető morgás erősödött.
- Erre most nincs idő! - vitatkozott Desil, és jelentőségteljesen ránézett Benre. A szőke suhanc bólintott, és hátulról belökte Matthew-t. A morgás megszűnt.
- Mit akartok? - kiáltott rémülten a fiú. - Én is a Nagyúr szolgája vagyok!
- Akkor örülj, hogy hamar egyesülhetsz vele! - mondta kegyetlen vigyorral Desil, és megragadta.
- Ne! Uram! Hozok másikat! Miért pont engem? - rimánkodott Matthew kétségbeesetten, de hiába. Bármerre nézett, csak kegyetlen, szinte eszelős tekinteteket látott maga körül.
Kivéve Malazárt.
Malazár iszonyatos erőfeszítéssel préselte ki magából a hangokat:
- Engem!
- Mi van, kedves öcsém? - fordította felé lassan az arcát Desil.
- Előbb végezz velem! - Még mindig nehezen bírt beszélni.
- Sorra fogsz te is kerülni, kedves öcsém! Nem kell türelmetlenkedned! - vicsorított rá Desil.
- Nincs sorrend - rázta meg a fejét Malazár. Most, hogy fel akarta magát áldozni, egyre könnyebb lett a beszéd. - A varázslat nem írja elő az áldozatok sorrendjét. Vegyél engem a fiú elé!
- Mi értelme lenne ennek? - vonta össze a szemöldökét Desil.
- Mit akarsz? - kérdezte Darhem is.
- Az utolsó kívánságom, atyám! - fordult felé Malazár. - Esküszöm, nem próbálkozok semmiféle védekezéssel, amikor Desil véremet veszi, de az az utolsó kívánságom, hogy most én következzek!
- Miért? - kérdezte szigorú arccal Darhem.
- Nem akarom látni a gyermekek halálát - bökte ki végül Malazár.
A pentagrammban állók összevigyorogtak.
- Rendben van - gyakorolt kegyet Darhem.
Malazár belépett a csúcsba. Letérdelt, és felemelte az állát, hogy Desil könnyebben hozzáférjen.
- Örülök, hogy nem fogadtad el az ajánlatunkat - simogatta Desil vigyorogva Malazár nyakát a tőrrel. - Az érzelgősséged csak gyengítette volna a családot!
- Akkor irtsd ki minél előbb ezt a gyengeséget! - nézett a szemébe Malazár.
- Ahogy óhajtod, kedves öcsém! - hajolt meg gúnyosan Desil, aztán kiegyenesedett. - Íme, vérünk, az Anguis nemzetség vére! Neked ajánljuk most, és hétszer hét nemzedéken át minden nemzedéknél! - és azzal elvágta Malazár torkát.
Gyorsan telt meg a kis tál, és Desil utána elengedte Malazár haját. Az ifjú lassan dőlt el, feje hangosan koppant a padlón.
A tálban a vér megsötétedett. Fekete lett, mint a korom. És pár pillanat múlva ragyogó fénnyel izzott fel.
Mély hangú, de fájdalmas kiáltás tört fel a föld mélyéből. A Sötétség Ura tombolva robbant elő rejtekéből. Az iszonyatos látványtól mindenki szűkölve hátrált, dobhártyájuk majd' beszakadt az átható üvöltéstől, és szívük megdermedt a borzalmas sötétségtől, ami a Nagyúrból egyre sebesebben áradt szét a teremben.
De Malazárnál megtorpant. Az ifjú vére elállt, torkáról viharos sebességgel tűnt el a rés, csak egy égő vörös csík jelezte a vágás helyét. Még gyenge volt, nem bírt felállni, szemét is alig-alig tudta kinyitni.
A Gonosz felfedezte, hogy legnagyobb ellensége fekszik előtte. Hanyagolva a többit ezt támadta megsokszorozódott erővel. És egy pillanatra úgy is tűnt, hogy sikerrel, mert az ifjút majdnem belepte a sötétség.
Ám az átható hangú mély üvöltés mellé új hang vegyült, magas női hangon dal csendült fel, egyre hangosabban, hallható birkózásba kezdve a másik hanggal.
Ugyanakkor Malazár testét föld kezdte belepni, ami elkeveredett az alóla felbugyogó vízzel, végül iszap borította a fiatal lovagot tetőtől talpig. Ám ez az iszap fényt sugárzott magából, ami visszaverte a Gonoszból áradó sötétséget.
- Ostobák! - hallatszott, és ez a mély hang megremegtette az emberek bensőjét is, visszhangot vert a bordáik között, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy szétveti a szívüket. - Én vagyok a Sötétség, előrébb való vagyok, mint az Elemek!
És ahogy ezt mondta, Malazár teste köré fonódott a sötétség.
Ám a magas női hang válaszolt rá, és válaszába bekapcsolódott még egy női, és két férfihang is.
- A törvény rád is vonatkozik! - mondták, túlharsogva a Gonosz hangját. - Nem boríthatod fel az egyensúlyt!
És ahogy ez elhangzott, Malazár feltápászkodott, iszapos testét tűz borította be, a lángokat heves szél mozgatta. Az ifjú a Gonosz felé nyújtotta karjait, és kezeiből előtört a Fehér Fény.
Az emberek kétségbeesve ordítoztak, kezüket a fülükre tapasztották, de nem tudták maguktól távol tartani a Gonosz halálüvöltését, melynek szele a falhoz szorította, vagy a földhöz csapta őket. Ám mielőtt a Hang szétrobbantotta volna halandó porhüvelyüket, és elvette volna csellel elrabolt lelküket, a Fehér Fény legyűrte a Sötét Hatalmat, egyben tartotta testüket és lelküket, és erőt adott nekik az élethez. És áradt tovább, nekicsapódott a Gonosznak, és taszította, tuszkolta le, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül a pokolbéli hatalom utolsó üvöltéssel vissza nem tért oda, ahonnan előmászott.
Váratlan volt a hirtelen rájuk törő csend és nyugalom. Az emberek szélütötten tápászkodtak fel, fejüket meg-megrázva, mintha csak rossz álomból ébredtek volna. Ámulva néztek szét a romokban heverő teremben, és ahogy visszatértek emlékeik, szégyenkezve kerülték egymás tekintetét.
Malazár mellén karba font kézzel nézett le földön heverő rokonaira. Ők sokkal nehezebben tértek magukhoz, mint a többiek, mert bennük jóval több volt a gonosz, és közelebb is álltak a Sötétség Urához, így a Fehér Fény is intenzívebben érte őket, mint másokat.
Draco szemébe tért vissza először az értelem. Tágra nyitott szemmel bámult nagybátyjára.
- Ez a Fény volt akkor is! - mondta csodálkozva. - A háború végén! Te csináltad?
Malazár nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Szigorú szemmel nézte éppen feltápászkodó bátyját. Desil is meg-megrázta a fejét, mint az emberei. Mikor végre visszatért a szemébe az értelem, félelemmel vegyes csodálkozással meredt az öccsére, de nem szólt hozzá, hanem a még mindig kába apjának igyekezett segíteni.
Darhem egy idő után magához tért, és ugyanolyan tekintettel bámult Malazárra, mint Desil.
- Ki vagy te, Uram? - kérdezte tiszteletteljesen.
- Az Egyensúly egyik őre - felelte nyugodt hangon Malazár.
Darhem - és vele Desil - meghajolt. Draco ámuló szemekkel meredt rájuk, aztán ő is meghajtotta magát.
- Bocsáss meg, Uram! - szólalt meg Darhem, és a szavai őszintén csengtek.
- Azt, amit eddig tettél, vagy azt, ami még mindig benned él? - kérdezte komoran Malazár.
- Nem tudom, mi maradt bennem, így nem tudom, mi szorul bocsánatra - mormolta Darhem.
- Még sok minden - mondta Malazár. - Még túl sok minden ahhoz, hogy gondolkodás nélkül tudjak megbocsátani.
- És mennyi gondolkodási idő kell neked, Uram? - kérdezte alázatosan, de egészen árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában Desil.
- Szólni fogok, ha elegendő - villant Malazár szeme a bátyjára, mire az lesütötte a szemét. Malazár még egy darabig elgondolkodva méregette őket, aztán sarkon fordult.
- Hová mégy? - kérdezte Draco.
- A Kígyóveremhez - vetette hátra menet közben a férfi.
- Remélem, asszonyodnak nem esett baja! - kiáltott után Darhem.
- A ti érdeketekben én is! - morogta maga elé Malazár.
Az emberek szélsebesen utat nyitottak előtte, tiszteletteljesen meghajoltak felé, de ő nem foglalkozott velük. Határozott léptekkel ment tovább.
Két gyerek állta el futva az útját, Matthew és az áldozatnak szánt kisfiú.
- Uram! - dadogta Matthew. - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!
Malazár csak biccentett, és folytatta volna az útját, de Matthew ismét elépattant.
- És bocsáss meg! Nem tudom, mi ütött belém, uram, hogy olyan kegyetlenül viselkedtem!
- Megbabonáztak. Nem te tehetsz róla.
- Akkor hát megbocsátasz? - kérdezte reménykedve a Matthew.
Malazár arcán végre átsuhant egy árnyalatnyi mosoly. Futólag rátette kezét a fiú vállára, és megszorította azt.
- Hát persze!
Matthew végre felszabadult mosollyal arrébb állt, de most a vékonyka kisfiú állta el a lovag útját.
- Mikor mehetünk haza? - kérdezte hatalmas szemeit ráfüggesztve.
Malazár végigmérte a csöpp teremtést, aki komolyan viszonozta pillantását.
- Még ma - mondta végül.
A fiúcska egy bólintással vette tudomásul a választ, utat engedett neki, de azért igyekezett a lovag nyomában maradni. Nem volt könnyű dolga, mert Malazár igencsak lendületes léptekkel haladt.
A börtönben a hangorkán nagyobb volt, mint előző alkalommal. A kis foglyok ugyan látni nem láttak semmit, de a Gonosz vérfagyasztó hangja eljutott hozzájuk is, és most rémületében az a gyermek is sírva fakadt, aki előtte még fásult közönybe süppedt. Most, hogy valaki lejött a lépcsőn, eszelős sikongatásokkal próbáltak minél távolabb menekülni a rácsoktól.
- Állj! - kiáltotta Malazár kezeit felemelve, és minden bizonnyal bűbájt is használt, hogy a gyermekek valóban elcsendesedtek.
- Vége van - folytatta az ifjú. - Mindjárt kinyitom a rácsokat, és amikor felmentek itt a lépcsőn, hazarepültök. Csak azok maradnak itt, akiknek nincs kihez menni, de azok sem a pincében, hanem rendesen, mint mások. Értettétek?
Senki nem válaszolt, csak imitt-amott hallatszott egy-egy szipogás.
Malazár intett az első rács felé, és az ajtó halk nyikordulással kinyílt. A gyerekek egy darabig csak bámulták, de eleinte nem hitték el, hogy a szabadulás útja nyitva áll. Aztán az egyik bátortalanul előre lépett. Óvatosan kimerészkedett, és nem történt semmi. Nekibátorodva iramodott a lépcső felé. Egy páran követték a példáját, aztán a többi is. A végén szinte egymást letaposva igyekeztek kifelé.
Ahogy kiürült az egyik cella, Malazár intett a következő felé, és így sorba nyitotta ki valamennyit. Utólag kiderült, hogy mindössze négyen maradtak a várban, mert nem volt hova menniük, a többiek rendben hazajutottak.
Amikor már egy gyermek sem maradt, csak akkor lépett a veremhez. Helga ott ült a földön, körülötte, rajta kígyók csúszkáltak, de úgy látszott, ez egyáltalán nem bántja a lányt, ellenkezőleg, mosolyogva simogatta egyik-másik fejét. Amikor az árnyékból észrevette, hogy Malazár a verem szélénél áll, felnézett.
- Így, ha megbarátkozol velük, egészen aranyos jószágok - mondta mosolyogva.
- Szeretnék én olyan isten teremtését látni, akit te nem látsz aranyosnak - válaszolt Malazár leguggolva. - Pontosabban NEM szeretnék látni. De ők - intett a kígyók felé - ha nem is aranyosak, mindenesetre tiszteletreméltók. Kivívták legmélyebb nagyrabecsülésem.
- Nem tudom, mennyire értik, amit mondok - szólt Helga, - de mondd meg nekik, hogy köszönöm!
- Köszönöm! - fordult a nagy kígyó felé Malazár. Most már maga is hallotta, hogy párszaszóul beszél. - És ő is köszöni - intett fejével Helga felé.
- A Kígyók Ura parancsolt, ész mi teljeszítettük - felelt a kígyó. - Nem jár érte kössssszönet.
- Ezt én döntöm el - mondta nyugodtan Malazár. - Hálából nem csak a Kígyók Ura leszek, hanem a Kígyók Barátja is. Ha kell, szárazsággal, ha kell, árvízzel fogom meghálálni a segítségeteket. És most adjátok ki őt!
A kígyók átrendeződtek, és hátborzongató lépcsőt alkottak saját testükkel. Helga óvatosan fellépkedett rajtuk, és amikor Malazár kezébe kapaszkodva végre felért, visszafordult, és meghajolt:
- Köszönöm, barátaim! - mondta mosolyogva. - Ég veletek!
- Ég veletek - búcsúzott Malazár is, és csak ő értette a pikkelyek gyors súrlódásának zajából, hogy a kígyók is elbúcsúznak tőlük.
Helga aggódva pillantgatott fel Malazár arcába. Az ifjú komor volt, rettenetesen komor. Amint felértek az udvar szintjére, Malazár tétovázás nélkül ment fel tovább, a várfalra. Helga követte.
A fiatalember hosszan nézte a tájat, és csak nagyon sokára fordult vissza, hogy a várudvarra is vessen pillantást. Arca immár gyűlölködővé vált, csak nem lehetett pontosan tudni, hogy mit is gyűlöl annyira.
Helga végre halkan meg merte szólítani.
- Mire gondolsz most? - kérdezte.
Malazár nehezen szólalt meg.
- A történtekre. Mi másra?
- Győztél.
- Győztünk. A Szövetség győzött. Mellesleg te megmentetted az életemet, amikor Desil elvágta a torkom.
- Te meg az enyémet, amikor lelöktek a kígyók közé.
- Nem tudtam, hogy parancsolni tudok nekik - vonta meg a vállát Malazár. - És te honnan tudtad, hogy mi történik a nagyteremben?
- Én sem tudtam, hogy látok-hallok a földön át - vonta meg a vállát Malazárt utánozva a lány.
Malazár csak biccentve vette tudomásul a hallottakat. Még mindig a nagyterem felé meredt komoran. Helga követte a tekintetét.
- Gondolod, hogy kitisztította őket a Fény? - kérdezte.
- Igen. Bár maradt bennük így is éppen elég gonoszság.
- Lehet. A vérükben van.
- Hát ez az - fordult a lány felé lassan Malazár. Helgának feltűnt, mennyire sápadt most a fiatalember arca. - És ha az ő vérükben benne van, benne van az enyémben is.
- Ne mondj ilyet! - csattant fel Helga. - Ez ostobaság!
- Miért? - Malazár látszólag nyugodtan kérdezte ezt, de érződött rajta, hogy majd' szétrobban a visszafojtott feszültségtől.
- Mert az! Nem a véred dönti el, ki vagy!
- Nem? - Az ifjú hangjából most már egyértelműen kihallatszott a kezdődő dühöngés. - Nézd meg őket! Gonosz az apám, gonosz a fivérem, gonosz az unokaöcsém is! Miért én lennék a kivétel?
- Ők már régóta szövetségben álltak a pokolbéli hatalmakkal - próbált válaszolni Helga.
- Honnan tudhatom - folytatta Malazár ügyet sem vetve a lányra, - hogy nem tör-e belőlem is elő egy napon? Mitől lehetek biztos abban, hogy nem leszek olyan, mint ők?
- Malazár…!
- És ha még rosszabb is vagyok, mint ők? - morfondírozott Malazár egyre hevesebben. - Ha rosszra használnám a hatalmamat?
- Kérlek…!
- Honnan tudhatjuk, hogy nem őrült felelőtlenség volt-e rám bízni a Víz Erejét?! - kiáltotta kétségbeesetten a férfi. - Ki a megmondhatója, hogy nem fogom-e magammal rántani a Szövetséget is a sötétségbe?!
- Én! - kiáltotta Helga. Malazár végre kezdett rá figyelni, de ez még rosszabb volt.
- Te?! Te, aki magad is megvádoltál azzal, hogy gonosz vagyok?! - támadt a lányra Malazár.
- Én?! Mikor?
- Amikor megöltem Briant!!
Szikrázó szemekkel meredtek egymásra. Aztán Helga lassan, nyomatékosan fűzve a szavakat megszólalt:
- Én, Helga, a Föld Erejének Őrzője ígérem neked, hogy nem vesz rajtad erőt soha a gonosz, mert melletted állok, és távol tartom tőled.
- És ha a bennem lévő gonosz erősebb lesz? - suttogta Malazár kikarikásodott szemekkel.
Helga elmosolyodott, de mosolyában nem vidámság volt, hanem erő és fölény. Malazár pedig visszaemlékezett arra a hajdani tél elejei összeveszésükre, amikor Helga, a négy elem egyik őrzője legyőzte a másik hármat.
Igen. Az egyenlőek között Helga a legerősebb.
Ha ő vigyáz rá, nem tör rá a Sötét.
Ez a törékeny lány fog őrködni felette. És Malazár nem bánta. Inkább megkönnyebbültnek érezte magát, mintha súlyos terhet vettek volna le a válláról. És megkönnyebbülésében könny lepte el a szemét.
Már emlékezni sem tudott rá, mikor sírt utoljára. Nekik, Anguisoknak ez nem volt illő, hiszen a gyengeség jele. Most mégis olyan jó érzés töltötte el. Mintha a könnyekkel minden rossz is kimosódott volna belőle. Arcát kezébe temette, lassan térdre rogyott, széles vállait pedig egyre rázta a zokogás, aminek alig lehetett hangját hallani. Talán a könnyek a kétségeket is kimossák belőle. Talán fel sem kellene innen kelnie…
Egy örökkévalóság telt el, mire meg bírt nyugodni. Üresnek érezte magát, eltűntek belőle az érzések, de most nem is hiányoztak. Jó így.
Lassan fogta fel, hogy feje Helga ölében nyugszik, aki leült egy kiszögellésre, és egyik karjával könnyedén átölelte őt, a másik kezével pedig lágyan simogatta.
Jó így.
És mégsem maradhat.
Felemelte a fejét, hogy belenézhessen Helga szemébe. Helga komolyan viszonozta a pillantását, aztán kezével végigsimította a férfi arcát. Malazár érezte, miként tűnnek el az arcáról a könnyek nyomai.
- Menjünk - mondta a lány.
- Menjünk - felelte Malazár, aztán felállt, és határozott léptekkel lefelé indult.

*

- Így hát apám és bátyám Kígyóveremben maradt - fejezte be a beszámolóját Malazár. - Hatalmuk jócskán lecsökkent, és azt sem titkoltam, hogy ha nagyobbra tennének szert, a rájuk tett varázslat azonnal jelezné azt nekem. Amelin hatalmát azonban megnöveltük, így remélhetőleg nyugodtan nevelheti a fiát.
- És Draco? - vetette közbe Godrik.
- Őt elkísértük a királyhoz. Őfelsége illő módon fogadta másodunokaöccsét, és gondoskodik arról, hogy hasznos támasza legyen a trónnak.
- Tehát ezért jöttetek ilyen későn - jegyezte meg Hedvig. - Nehezen haladhattatok hazafelé.
- Idén nagyon hamar jött a tél! - fűzte hozzá az öreg.
- Nehezen haladtunk - hagyta helyben Malazár. - De végül ideértünk, és csak ez számít.
- Igaz - mosolygott rájuk Hedvig. - Tényleg, mi lett a névtelen unokaöcséd sorsa?
- Megkeresztelték - somolygott az ifjú.
- Na és? - sürgette Hedvig. - Mi lett a neve?
A fiatal lovag szinte szégyellősen fordult el, de Helga megszólalt helyette:
- Amelin szerint olyan férfi nevét kellett kapnia a kicsinek, aki felnőttkorában példaképe lehet. Szóval: Malazár lett!
Malazár erre már igazán elpirult, és ez, no meg az imént elhangzottak csengő kacagásra ingerelték a többieket.

Csak az öreg meredt maga elé, mikor a többiek már visszavonultak, és morogta elgondolkodva:
- Míg Helga mellette áll…

 

vissza