A kisvárosi fogadó aznap tele volt vendégekkel. A zöme ugyan sehonnai csibészekből, zsebmetszőkből, útonállókból tevődött ki, de amíg fizettek, a fogadós nem foglalkozott azzal, hogy honnan szerezték a pénzt. Sőt az is lehet, hogy igazak a pletykák, és a fogadós titokban orgazdaként is működött. Nem légből kapott feltételezés ez, hiszen ez a fogadó is a város rosszhírű negyedébe tartozott, ahol rendszeresen megfordultak a várost vigyázó őrök, de a fogadós szemmel láthatóan jóban volt a parancsnokkal. Márpedig nyilvánvaló, hogy ezt a jó viszonyt valakinek meg kellett fizetnie…
Minderről persze fogalma sem volt se Malazárnak, se Helgának, akik beléptek az ajtón. Igazság szerint Helgának egyik fogadó sem tetszett ezen a környéken, de hát valahol csak meg kellett szállni, és az erdőkön, mezőkön már nem lehetett… Hja! A nagyságnak is megvan az ára!
Az utolsó fél évben Helga véglegesen felnőtt nő lett. Magasságra ugyan nemigen változott - alacsony volt, az is lesz világéletében, - de az alakja kitelt, kigömbölyödött azokon a helyeken, ahol egy fehércselédnek gömbölyűnek illik lennie. Immáron nehéz lett volna elhitetni bárkivel is, hogy egyszerű szolgalegény, még akkor is, ha legénygúnyát aggattak volna rá. De Helga nem is engedte volna ezt. Maga vetette fel, hogy végre leányként kellene mutatkoznia a nagyvilág előtt, és igen büszke volt, amikor felvehette egyszerű, de nemesi lányruháit. Úgy indultak a kis kunyhóból útnak, mint két jegyespár: Godrik Hedviggel, Malazár pedig vele.
Villámgyorsan rájött, hogy nem véletlenül adott kísérőt mellé a Mester. Amikor annak idején egyedül rótta az utat, még kislány volt, a kutya sem törődött vele - bár a sárkánynak azért odavetették volna, - ám most, felnőtt nőként még Malazár oldalán sem kerülhette el időnként a galibákat. Volt benne valami, ami vonzotta hozzá az embereket; férfiakat, nőket egyaránt, ám a férfiak vonzalma gyakran bizonyult vagy túl hevesnek, vagy túl bárdolatlannak. Annak ellenére, hogy Malazár külsejében is meglehetősen tiszteletet parancsoló volt, és a világ előtt mint Helga VŐLEGÉNYE szerepelt, mégis összefutottak jó néhány olyan alakkal, aki megpróbálta "elhódítani" Helgát Malazártól, és sokszor nem is a legtisztább eszközökkel.
Mi tagadás, Helgának tetszett is a dolog, meg nem is. Az, hogy mennyire vonzó nőnek tartják, kétségtelenül hízelgett a hiúságának. Ám a mód, ahogy ezt gyakran a tudomására hozták, már kevésbé volt számára megnyerő. Egyes egyedül azért nem vetette le női ruháit és bújt vissza megszokott szolgajelmezébe, mert Malazár…
Nos, Malazáron viszonylag nehéz volt eligazodni. Mások előtt igen meggyőzően alakította a vőlegény szerepét. Igaz, nem a romantikus, szerető vőlegényét, hanem sokkal inkább a férfiét, aki majd ura lesz asszonyának, de viselkedése ellen semmiféle kifogás nem merülhetett fel. Udvarias volt Helgával, mondhatni, előzékeny, és az idegenekben erőteljesen tudatosította, hogy Helga hozzá tartozik.
Ám mihelyt kettesben maradtak, hűvös, távolságtartó és szinte gőgös lett. Az a kedves, évődő-civódó viszony, ami régen annyira jellemezte kettőjüket, úgy látszik végérvényesen és visszahozhatatlanul eltűnt. Kapcsolatuk jóval inkább hasonlított most arra a régi, távolról sem felhőtlen viszonyra, amilyen megismerkedésük elején volt. Malazár úr volt, magabiztos, fölényes, és sokszor úgy beszélt Helgával, hogy az már a lenézés határát súrolta. Mintha ismét nem tartotta volna magával egyenrangúnak.
Helga nem szólt. Belül ugyan fájt neki Malazár hidegsége, de a viselkedésén ebből semmi nem látszott. Ha Malazár eljátszotta az urat, akkor Helga eljátszotta a nemes kisasszonyt. Ha Malazár meg is sértette, Helga úgy tett, mintha mi sem történt volna. Távolságtartó és udvarias lett ő is, csak a modora volt kedvesebb, mint Malazáré, de lévén, hogy Helga a nő, ez természetesnek hatott.
Mintha nem is lett volna igazán közük egymáshoz. Mintha soha nem kockáztatták volna még az életüket is egymásért…
Érthető, hogy Helga nem erősködött, hogy többet legyenek kettesben. Ráadásul nemesi női gúnyájában nem is volt tanácsos erdőkben, mezőkön megszállniuk, mint tették azt hajdanán. Tehát bármennyire is ki nem állhatta a fogadókat, mégiscsak rá kellett fanyalodnia. És most, a Nagy Vásár idején a városban csak ebben a fogadóban találtak végre üres szobát.
Utólag Helga gyakran gondolt arra, hogy fenn kellett volna maradnia a szobájukban, és oda kérni a vacsorát is, de akkor és ott olyan természetes volt, hogy lemennek a füstös ivóba, és ott esznek, ahogy más is. Leültek hát egy meglehetősen sötét és félreeső sarokba, és békésen hozzáláttak az estebédjükhöz.
Szó ami szó, az az alak is meglehetősen nagyra nőtt, aki feltűnően nézegetni kezdte Helgát. Meglehet, ezért nem zavarta Malazár termete. De az is lehet, hogy megtévesztette a látszat, hiszen - mint mondtuk - meglehetősen sötét sarokba ültek hőseink. Ám az is előfordulhat, hogy a létszámfölényben bízott, hiszen ők nyolcan ülték körül az asztalt, Malazár pedig egyedül volt. De bármi volt is az oka, a fickó bizony pimaszul viselkedett. Egész idő alatt Helgára meresztette a szemét, ciccegett neki, hangosan megjegyzéseket tett rá a társainak azt fejtegetve, hogy miket művelne vele szívesen, egyszóval úgy viselkedett, mintha Malazár ott sem lenne, Helga pedig csak egy könnyűvérű nőcskének látszana.
Még be sem fejezhették a vacsorájukat, amikor a fickó felállt és odament az asztalukhoz két kupával. Az egyiket lecsapta Helga elé.
- Iszol velem, szépségem? - kérdezte hódítónak szánt vigyorral.
Helga még csak fel sem emelte a fejét, úgy folytatta az étkezését, mintha mi sem történt volna.
- Azt kérdeztem, iszol-e velem, szépségem! - ismételte meg a fickó egészen közelre dugva a képét.
- Nem - szólalt meg mély hangján Malazár.
- Nem téged kérdeztelek - nézett rá a férfi, mintha valami bosszantó légyre nézne, de aztán azonnal visszafordult Helgához. - Nos, szépségem?
Helga rávillantotta a szemét Malazárra. Akár le is lehetne a dolgot rendezni békésen… De nem. Látta, hogy itt botrány lesz, akármit is tesz, egyszerűen csak azért, mert a férfiak szeretnek verekedni. Hát… tulajdonképpen azt is lehet, de azért szerette volna megenni a vacsoráját…
Előrelátóan elvett egy lepényt és hátradőlt. Legalább ezt elcsipegeti.
- Nem iszik veled, és hordd el innen magad - mondta látszólag még mindig nyugodtan Malazár.
- Ne ártsd bele magad! - ugatott vissza neki a fickó.
- A hölgy hozzám tartozik, te tahó.
- Tahó? - egyenesedett fel az alak. - Azt mondtad rám, hogy tahó?
- Méghozzá a bunkóbbik fajtából - bólintott nyugodtan Malazár.
- Csiba te! Vagy megtanítalak tisztességre!
- Ember is kéne ahhoz, fattyú!
- Sértegeted az anyámat?
- Eddig csak azt a féleszű fiát.
A fickó látta, hogy a szópárbajban alighanem Malazár fog győzelmet aratni, ezért rátért a tettekre. Ökle azonban a levegőbe zúgott, mert Malazár egy mozdulattal kerülte ki az ütést és kelt fel a székről.
Ez volt az a pont, ahol Helga felállt, és a falhoz lapulva hozzálátott megmentett lepényének bekebelezéséhez.
Malazárnak igazán nem tartott sokáig kiütnie a pimaszkodó alakot, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy a fickó enyhén kapatos társasága nem fogja ezt szó nélkül hagyni. Társuk padlóra kerülése után hangos kiáltásokkal kerekedtek fel, és fenyegetően körülvették a fekete lovagot. Malazár azonban egyáltalán nem szeppent meg a túlerőtől. Sőt! Vigyorogva csalogatta magához a díszes kompániát, akik azonban ettől a fene nagy önbizalomtól kissé meghökkentek. Előkaptak néhány kést és tőrt is, de ez - úgy látszik - még jobb kedvre derítette Malazárt. Ő maga semmiféle fegyvert nem szedett elő, puszta kézzel hárította el szép számú ellenfele ütéseit, rúgásait, szúrásait és döféseit.
Még szinte sehol sem tartott a csetepaté - csupán ha két támadó került padlóra, - amikor nyílt az ajtó, és hét-nyolc fegyveres lépett be a fogadóba. Látván a felfordulást azonnal közbeléptek volna, ha a vezérük nem tartja őket vissza. De ő egyetlen karmozdulattal visszaparancsolta fogdmegjeit, és karba tett kézzel figyelte a verekedés alakulását. Szemmel láthatóan eltökélte, hogy nem avatkozik az egyenlőtlen küzdelembe.
Mert a küzdelem valóban egyenlőtlen volt, de nem a támadók létszámfölénye, hanem a két fél harci készségében mutatkozó eltérés miatt. A fickó társasága ügyes lehetett, ha védtelen utasok vagy mit sem sejtő járókelők kifosztásáról volt szó, szakavatott zsebmetszők és hivatásos gazemberek lévén valószínűleg egy átlagos, hétköznapi verekedésben is jeleskedhettek, de a harc művészetéhez nem értettek. A fekete lovag azonban szemmel láthatóan nem csupán rendkívül erős, hanem igen alaposan kiképzett harcos is volt. Játszi könnyedséggel hárította el a szúró-vágó fegyvereket, az öklöket, a lábakat. És nemcsak azért dőltek ki egymás után támadói, mert Malazár ütései letarolták őket, hanem mert azt is tudta, hogyan kell az egyszerre több felől támadók lendületét egymás ellen kihasználni.
Nem kellett hozzá négy-öt miatyánknyi idő, a martalócok szanaszét hevertek, ki törött tagokkal, ki csupán eszméletlenül, mindenesetre mindannyian magatehetetlenül. Malazár még körbepördült, hogy meggyőződjön arról, biztosan vége van-e a csetepaténak, amikor tapsolásra kapta fel a fejét. Az időközben bejött fegyveresek vezére fejezte ki tapssal a tetszését.
- Szép volt, barátom! - mondta közelebb lépve. - Ezt nevezem!
- Az a kérdés, minek nevezed - mérte végig Malazár. A férfi majdnem olyan öles termetű volt, mint ő, korban is rá hajazott. Szőkésbarna haj, hidegszürke szem, szakáll mögé rejtett széles állkapocs, állig páncél, férfitenyér szélességű kard, parancsoláshoz szokott tekintet - mindent összevetve az idegen férfi nem volt taszító jelenség, de bizalomgerjesztő sem. Malazár igyekezett minden eshetőségre felkészülni.
- Bámulatra méltó teljesítménynek nevezem - húzta a száját mosolyra az idegen. - Egymagad nyolc ellen… Ráadásul fegyver nélkül… A karddal is ilyen jól bánsz?
- Magadon akarod kipróbálni, vagy az embereiden? - intett Malazár a katonák felé.
- Egyelőre nem látok nálad egy szál kardot sem - mosolygott tovább az idegen.
- Ezen könnyen segíthetünk - vonta meg a vállát Malazár, majd egy villámgyors lépéssel az egyik katona előtt termett, és mielőtt az illető bármit is tehetett volna, bal kezével megragadta a katona kardjának markolatát, és már ki is rántotta a kardot a hüvelyből. Az egész egy szemvillanásnyi ideig tartott csupán.
- Tessék - mondta Malazár. - Most már van kardom is.
A vezér végigmérte.
- Balkezes vagy? - kérdezte.
- Az.
Az idegen ismét végigmérte, ezúttal még figyelmesebben.
- A ruhádon ott van a kardod hüvelyének nyoma. Baloldalon. A te bal oldaladon.
- Ott.
- Ha a kardodat a bal oldaladon hordod, akkor jobbkezes vagy.
- Jobbkezes vagyok - mondta Malazár, és a kardot átdobta a jobb kezébe.
- Az imént nem azt mondat, hogy balkezes vagy?
- Dehogynem - felelte Malazár, és a kardot visszadobta a bal kezébe.
- Akkor most mikor is hazudtál? Jobbkezes vagy, vagy balkezes?
- Nem hazudtam. Bármelyik kezemben tartom is a kardot, ki tudom vele csipkézni a bőrödet.
- És felteszem, ebben még a legényeim sem akadályoznának meg - vigyorgott szélesen az idegen.
- Nemigen.
- Tudod mit, barátom? Elhiszem. Viszont lenne számodra egy ajánlatom. Ugyanis éppen ilyen ügyes fickókat keresek.
- Mire? - kérdezte összeszűkült szemmel Malazár.
- Gyere, üljünk le ide - invitálta a férfi az egyik közeli asztal felé, de Malazár nem mozdult. Az idegen kissé összevonta a szemöldökét. - Nem vagy hajlandó meginni velem egy kupa bort?
- Idegennel nem - mondta Malazár.
- Ezen könnyen segíthetünk. Lord Benton vagyok a Domere nemzetségből, a címerem pedig a Domere - hajtotta meg a fejét a férfi.
Malazár könnyed meghajlással viszonozta az udvariasságot.
- Én pedig Sir Malazár vagyok a Serpens nemzetségből, a címerem pedig a Serpens.
- Hm… - vágott elgondolkodó arcot Lord Benton. - Nem hallottam még sem a nemzetségedről, sem a címeredről.
- Nemzetségem alapítója én magam vagyok. A háború után kaptam rangomat és címeremet.
- Á! - derült fel a lord arca. - Így már értem! Annál jobb, barátom! Annál jobb!
- Minél? - érdeklődött Malazár még mindig bizalmatlan arccal.
- Ha nem lett volna elég az iménti bemutatód, akkor a friss nemesi címed győzött volna meg arról, hogy te vagy az én emberem.
- Ismét kérdem, mire?
- Most már nem vagyunk idegenek, tehát elfogadsz tőlem egy kupa bort?
- Köszönettel - biccentette meg a fejét Malazár, és elindult a lord által mutatott asztal felé.
Ám mielőtt leültek volna, a lord megkövülten Malazár háta mögé meredt. A fekete lovag villámgyorsan megperdült, kardját maga elé szegezte, aztán rögtön le is engedte.
Helga állt ott.
A lány alázatosan lehajtotta a fejét, szemét lesütötte, és csak egy villanásra emelte fel a tekintetét, ahogy megkérdezte:
- Felmehetek a szobámba, uram?
- Hát persze - bólintott kegyesen Malazár, de lord Benton közbevágott.
- Ha hozzád tartozik ez a bűbájos virágszál, természetesen őt is örömmel vendégül látom! Bemutatnál?
Helga előbb a lordra, majd Malazárra villantotta a szemét. Látta, hogy Malazárnak egy csöppet sincs ínyére a dolog, de ha már csak egyszerű lovagként mutatkozott be, egy lord kérésének nem állhatott ellen.
- Lord Benton, bemutatom neked a menyasszonyomat, Helgát - mondta Malazár anélkül, hogy a lordra pillantott volna.
Talán tudta, hogy milyen túláradó csodálatot látna a másik férfi arcán, ahogy az Helgát nézte, és nem akarta felbosszantani magát a látvánnyal.
Mert a lord valóban el volt bűvölve. Helga nem volt csúnya, bár első ránézésre szép sem, de az a vonzerő, amit akaratlanul sugárzott… ez alól nem tudta magát kivonni a lord sem. Az az alig érzékelhető fölényesség, ami a lordból belépése óta áradt - a szívélyesség látszata ellenére - Helgával szemben semmivé foszlott, noha a lány állt hivatalosan hármuk közül a ranglétra legalsó fokán.
- Ülj le közénk, kisasszonyom! - mutatott a mellette álló székre Lord Benton.
Helga biccentett egyet köszönetképp és leült - Malazár mellé. Az illendőség úgy kívánta, hogy vőlegénye mellé húzódjon egy másik férfi társaságában, még ha a lord erre fittyet is hányt volna. Lord Benton arcán egy pillanatra felhő suhant át, ám mivel így a lány pont szemben volt vele, hamar megbékélt a helyzettel.
- Mi járatban vagytok erre? - kérdezte szavait a fekete lovaghoz intézve, de a szemét Helgáról le nem véve.
- Őt viszem haza - intett Helga felé Malazár a fejével.- Az X-béli kolostorból, ahol eddig nevelkedett.
- Miért dugták kolostorba ezt az elbűvölő virágszálat? - botránkozott meg Benton.
- Apácának szánták. A szülei nemesek, de szegények - magyarázta tovább Malazár látva a másik férfi arcán a megütközést. - Nem tudták volna illendőképpen kiházasítani. De most, hogy meghalt az öccse, az egyetlen testvére, már Helga örökli a vagyont.
- És te rögtön kiszemelted? - villant meg a lord szeme.
- Egy kolostorból? Nehezen - húzta el a száját a fekete lovag. - Eddig még csak nem is láttam. De a királytól kapott falvam az ő apjának falva mellett fekszik, és Sir John, Helga apja a fejébe vette, hogy az ég nekem szánta a lányát. Sir John már élemedett, így hát én mentem el érte.
- Miért vette a fejébe, hogy az ég neked szánta a lányát? - kíváncsiskodott Benton.
- Néhány martalóc rátámadt a falujára. Szerencséje volt, éppen arra jártam.
Malazár nem folytatta, de a lord így is nagyon jól el tudta képzelni, hogy mi történhetett azokkal a martalócokkal.
- És te? - faggatta tovább Malazárt. - Beleegyeztél a frigybe anélkül, hogy láttad volna a lányt?
- Már miért ne? - ütközött meg Malazár a kérdésen. És igaza is volt, nem volt ritka az efféle házasság abban az időben. - Jó falu jár vele, zsíros földekkel, no meg a lány sem utolsó éppen.
- Valóban nem - helyeselt Benton.
Malazár figyelmét nem kerülte el, hogy a lord egész idő alatt le sem vette villogó szemét Helgáról. És az sem, hogy kihúzta magát, a hangja búgó lett, és időről időre végigsimított a bajuszkáján. Egyszóval a lord imponálni akart a lánynak, és szemmel láthatóan kevéssé zavarta, hogy a lány vőlegénye - akit a lord maga is veszedelmes alaknak tartott - itt ült velük egy asztalnál.
Malazárnak egyre kevésbé tetszett a dürögő lord, de ezt nem mutatta.
Helga pedig csak ült ott némán, egyenes derékkal, és az ölében nyugvó kezeit bámulta.
- No és mi járatban vagy erre te, uram? - kérdezte Malazár.
- Ó, én csak a szokásos módon beszedtem az adót a környékbeli falvaimból - válaszolt Benton, és végre levette a szemét Helgáról. - Viszem haza a váramba, K-ba. De… tudod, a váram az erdő túloldalán áll, és az erdőben veszedelmes rablóbanda ólálkodik.
- Embereiddel miért nem tisztítod meg az erdőt? - kérdezte Malazár.
- Minden évben ez időtájban hajtóvadászatot szoktam indítani, és ha csak egyet is elkapok, bitófán végzi. De az idén megtizedelte az embereimet a járvány, ráadásul pont a használhatóbbakat vitte el a fene. Rátermett férfiakat keresek hát, hogy segítsenek a rakományt elszállítani K-ba. Jól megfizetem - mondta jelentőségteljesen.
- Mit értesz jó fizetség alatt? - kérdezte Malazár.
- Ez talán megfelel? - kérdezte a lord, és egy kis zacskót csörgetett meg diszkréten.
- Az attól függ - felelte a fekete lovag.
- Mitől? - húzta össze a szemöldökét Benton.
- Hogy mi van benne: rézpénz-e, vagy arany?
A lord arcáról viharos gyorsasággal tűnt el a szívélyességnek még az árnyéka is, helyét pedig átvette a harag, de aztán meglazította a zacskó száját, és a tartalmát a tenyerébe öntötte.
Arany volt.
Talán az arany csörgését hallotta meg a fogadós, mert hirtelen az asztaluknál termett. Három ivókupát egyensúlyozott tálcáján, de nem tette le. Bizalmatlan tekintettel mérte végig vendégeit.
- És fizetni ki fog, ha megkérdezhetem?
Malazár nagy lelki nyugalommal a lordra nézett, így annak nem maradt más választása.
- Én, ha megfelel - mondta Benton, és komótosan visszaöntötte az érméket a kis zacskóba.
A fogadós szeme az arany látványától kigúvadt. Szája mosolyra húzódott, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Jelentőségteljesen az összetört asztalokra és székekre meredt, aztán félrebillentett fejjel megkérdezte:
- Hát az okozott kárt? Azt ki téríti meg?
Lord Benton jelentőségteljesen Malazárra nézett, de ő nyugodtan viszonozta a lord pillantását:
- Fizesd csak ki ezt is, uram! Majd levonod a béremből.
- Tehát elszegődsz hozzám? - vigyorodott el a lord.
- Ha megfizetsz… miért ne? - nyújtotta a kezét a zacskó felé Malazár.
Ám a lord elhúzta az aranyat.
- Majd csak a végén. Ha épségben elvittük a rakományt - mondta.
Malazár elgondolkodva simogatta a szakállát.
- Rendben - mondta végül. - De előlegként adjál tíz aranyat.
- Miért?
- Hogy kifizethessem a fogadóst.
- Ez a te bajod, nem az enyém.
Malazár lassan bólintott. Felkelt, előhúzta tőrét. A lord fegyveresei azonnal felé mozdultak, de Malazár nem törődött velük. Odament leterített ellenfeleihez, majd szabad kezével a legnagyobb lelki nyugalommal kikutatta őket. Az erszényeik ugyan meglehetősen laposnak bizonyultak, de talált náluk egy-két értékesebb ékszert is.
Az egyik útonálló, akinek csak lába tört, védekezni próbált, de Malazár a tőr nyelével adott ütéssel elvette a kedvét a további ellenkezéstől. A többi martalóc gyakorlatilag nem reagált.
Malazár visszalépett az asztalukhoz. Egy szép, köves gyűrűt - amit az imént zsákmányolt - odanyújtott a fogadósnak.
- Ez megfelel az okozott kár fejében? - kérdezte.
A fogadós bizalmatlan arccal vette el a gyűrűt, aztán ráharapott. Felderülő képpel bólogatott.
- Igen, uram! Ez tökéletesen megfelel!
- Na és mit számítasz azért, hogy a hölgy két hétig itt marad? - kérdezte Malazár.
- Itt maradok? - emelte fel a tekintetét Helga.
- Itt marad? - kérdezte a lánnyal egy időben Benton.
- Hát hol hagyjalak, míg én odaleszek? - nézett Helgára a fekete lovag.
- De hát miért kellene itt hagynod? - kérdezte a lord emelt hangon.
- Vigyem a veszedelembe a menyasszonyomat? - nézett rá Malazár.
- Veszedelembe? - visszhangozta a lord.
- Te magad mondtad. Hogy az erdő, amin keresztül akarsz vágni, tele van veszélyes rablókkal. Közéjük vigyem?
- De hát itt sem hagyhatod! Nézd… - mutatott körbe a lord. - Miféle hely ez? Kik járnak ide? Lásd, azok is, akik megtámadtak, miféle alakok? Ilyenek között hagynád egyedül a menyasszonyodat?
- Én vigyáznék a kisasszonyra, uram - vetette közbe a fogadós behízelgő arccal.
Malazár ismét elgondolkodva simogatta a szakállát, és hol az egyikükre, hol a másikukra nézett. Szemmel láthatóan nehezen jutott döntésre.
Ám ekkor halkan megszólalt Helga:
- Ne hagyj magamra, kérlek!
Az arca komoly volt, ahogy cirmokkal tarkított nagy zöld szemét Malazárra vetette.
- Kérlek, uram… - rebegte.
- Rendben - döntött végre Malazár. - Velünk jössz.
- Remek! - kiáltott fel a lord. - Akkor holnap hajnalban indulunk! De addig megiszunk még néhány kupa bort?
- Én legfeljebb négyet, uram - mondta Malazár.
- Ugyan! - húzta a lord. - Látom rajtad, hogy bírsz te többet is!
- Bírok - bólintott a fekete lovag. - De holnap ajánlatos lesz a tiszta fej, mert én ELSZEGŐDTEM, uram!

*

Egy óra sem telt bele, Malazár már fent is volt a szűk kis szobácskában, amit a fogadós kettejük rendelkezésére bocsátott. A vásár idején örülhettek, hogy ezt az egy szobát is kapták.
Helga még nem aludt, sőt, az ágyba sem feküdt le még. A kis tűzhely előtt ült a szoba egyetlen karosszékében, a tűzbe bámult és szemmel láthatóan töprengett valamin. Annyira, hogy Malazár bejövetelére sem pillantott fel.
- Miért nem alszol még? - kérdezte tőle Malazár meglehetősen ridegen.
- Nem vagyok álmos.
- Reggel meg majd nem bírsz felkelni.
- Fel bírok.
- Mint máskor, ugye? - kérdezte a férfi gúnyosan.
- Máskor is felkeltem.
- Na persze!
- Különben még most is aludnék - emelte végre fel a pillantását Helga.
Ahogy nézett komolyan, Malazárba mintha tűt szúrtak volna. Érezte önmaga ridegségét, és azt is, hogy ez a viselkedés fáj a lánynak. Pedig Helga semmit nem vétett ellene…
A lovag megköszörülte a torkát, összevonta a szemöldökét és félig elfordult, nehogy a gyengédség úrrá legyen rajta.
- Itt az ideje lefeküdnöd - mondta érdes hangon.
- Miért megyünk ezzel az alakkal? - kérdezte Helga.
- Mert megfizet.
- Nem tetszik nekem a képe.
- Neked a legtöbb ember képe nem tetszik.
- Nem akar majd kifizetni, meglásd!
- És honnan veszed ezt? Talán jóstehetséged van?
- Egyszerű megérzés. Ez egy haramia.
- Nocsak! Pedig nekem úgy tűnt, hogy neked tetszik, ahogy ez a haramia elolvadt tőled!
- Miből vontál le ilyen messzemenő következtetéseket?
- Ismerlek már egy jó ideje.
- Ezek szerint félreismertél. Kimondottan ingerelt annak az alaknak a tapintatlansága.
- Arról beszélsz, akit jó modorra kellett tanítanom?
- Az csak egy tapló volt. Én erről a haramiavezérről beszélek. Minek kell vele mennünk?
- Elfogyott a pénzünk, te is jól tudod. És aranyat varázsolni nem engedtél.
- Persze, hogy nem! A varázsolt aranyak pár nap múltán visszaváltoznak. Nem csaphatunk be tisztességes embereket, akik megbíznak bennünk!
- Helga! Egy fogadós minden, csak nem tisztességes ember! Hidd el, megkopasztják ők annyira a jónépet, hogy egy-két arany elvesztése nem dönti őket nyomorba! Még a levegőt is felszámítják, amit beszívunk.
- Akkor nem kellene ilyen sokszor fogadóban megszállnunk.
- Nem én ragaszkodtam hozzá, hogy női ruhába bújj.
- Hát mibe bújtam volna, ha egyszer nő vagyok?
- Eddig megfelelt neked az inas-ruha is.
- Magad is azt mondtad, hogy már átüt rajta a női mivoltom.
- Át, ha azt akarod.
- Ezt meg hogy érted?
- Ha kicsit levágtál volna a hajadból, akkor befért volna a pántlika alá. Vagy ha nem húzod ki annyira magad, akkor nem lenne olyan feltűnő a…
Malazár megakadt. Nem akarta, de a szeme mégis rá-rátévedt Helga kebleire. Máskor irdatlan erőfeszítéssel tudta magát kényszeríteni, hogy csak futólag pillantson rá, de most, hogy a beszélgetés is úgy hozta…
- A micsoda? - kérdezte Helga nyugodt arccal, mint aki nem tudja kitalálni, mire gondolhatott a lovag.
- Az…! - mutatott Malazár a lány mellkasára.
- A mellem? - firtatta a lány.
- Az - vetett az említett testrészre Malazár egy hosszú pillantást, mielőtt elfordult volna.
- Érdekes - csóválta a fejét a lány. - Máskor ki tudtad mondani a nevét. Úgy látszik, minél jobban bámulod, annál kevésbé van rá szavad.
- Nem szoktam bámulni - förmedt rá a lovag.
- De szoktad. Sokszor annyira bámulod, hogy majd' kiesik a szemed.
- Na idefigyelj! - fordult vissza Malazár, és arcát szinte fenyegetően dugta a lány arcába. - Tudom, mennyire imádod, ha bámulnak, meg elolvadnak tőled! Tudom, mennyire élvezed, ha az ujjad köré csavarhatod a férfiakat! De velem ne akarj játszadozni! Ne is merészeld megkísérelni, mert utána megnézheted magad! Szétmorzsollak, mint egy szúnyogot! Megértetted?
Helga egy jottányit sem húzódott hátrébb. Rezzenetlen arccal hallgatta végig Malazárt, végig a szemébe nézett, és amikor a férfi elhallgatott, megszólalt:
- Majd ezt a haramiavezért próbáld szétmorzsolni, ha kiderül, hogy átvert. Most pedig én mondom, hogy feküdj le. Aludd ki magad! - Azzal felállt a székből, félretolta maga elől Malazárt és az ágyhoz lépett. Ledobta magáról a felsőruházatát, majd bebújt a dunna alá. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy Malazár mihez kezd.
Malazár dühösen meredt a lány hátára. Azzal ugyan nem ámította magát egy pillanatig sem, hogy megijeszthetné, de remélte, hogy legalább feldühítheti, és akkor talán Helga elveszíteti annyira a fejét, hogy vitába szálljon vele. Márpedig a vitákban nagymester volt Malazár, tehát nagy eséllyel meglenne az elégtétele, hogy letorkollhatja a lányt.
De az elégtétel elmaradt.
Nyugodtan fekvő hátakkal nem lehet vitatkozni.
Malazár ökölbe szorította a kezét, lassan kifújta a levegőt és lefeküdt maga is.
Háttal Helga hátának.

*

Már második napja mentek, de még mindig nem történt semmi különösebben említésre méltó. Igaz, Malazár járőröket küldött ki, és egyébként is mindenki figyelt, tehát egy támadás csak kis eséllyel jelentett volna számukra meglepetést. Ám ha mégis meglepték volna őket, Malazár úgy rendezte el az embereket, és úgy okította ki őket, hogy nagy valószínűséggel egy háromszoros túlerejű támadást is könnyen kivédhettek volna, viszonylag csekély emberveszteséggel.
Szinte teljesen észrevétlenül csúszott át a kis csapat irányítása Malazár kezébe. Eleinte csak javaslatokat tett, amikre a lord kis gondolkodás után rábólintott, aztán már nem is gondolkodott, úgy bólintott, aztán már csak türelmetlenül integetett, amikor Malazár belefogott volna a mondandójába, így Malazár gyorsan le is szokott arról, hogy a lord engedélyét kérje. Lovagi hiúságának tökéletesen meg is felelt a dolog, ám a férfiúi önérzete annál nagyobb csorbákat szenvedett.
A lord ugyanis - miután gyorsan rájött, hogy a legalkalmasabb személyt találta meg különítménye vezetői posztjára - gyakorlatilag minden idejét Helgának szentelte. Malazárnak egész álló nap ellenőriznie kellett az embereket, figyelnie a környéket, nem lehetett a lány közelében, lord Benton azonban egy tapodtat sem mozdult Helga mellől. Malazár messziről figyelte, hogy a lord miként legelteti egész álló nap a szemét a lány bájain, látta, hogyan udvariaskodik vele, és bár nem hallotta, hogy mit beszél hozzá, de az feltűnt neki, hogy Helga egyre jobban levetette a kezdeti merev tartózkodását, egyre sűrűbben pillantott a lordra, sőt az első esti táborverésük előtt már nevetett is azon, amit a lord mondott neki.
Malazárban egyre jobban gyűlt a méreg, de nem mutatta ki. Amikor egyszer-kétszer elidőzhetett velük, udvarias viselkedésén semmi nem látszódott abból, amit valójában gondolt. "Jól vagy, kisasszonyom? Nem fáradtál el? Ennél-innál-e valamit, kisasszonyom?" - Ilyeneket kérdezgetett Helgától. És a lány ugyanolyan közömbös udvariassággal felelt neki, ritkán pillantott rá, igaz, az ő jelenlétében a lordra is.
A lord azonban éppen ellenkezőleg! Harsány barátságossággal fogadta Malazárt, valahányszor a közelükbe jött, olyannyira, hogy a lovag maga volt kénytelen figyelmeztetni a lordot; ajánlatosabb lenne csendesebben beszélnie. Igaz, egy nagyjából hetvenfőnyi csapat négy szekérrel amúgy sem lábujjhegyen haladt, mindenképpen meghallhatták őket a haramiák, különösen, ha meg is akarták őket hallani, de akkor is… Az esetleg leskelődőknek nem kell érteniük is, hogy miről beszélnek. Ezt a tényt a lord természetesen elismerte, de a tüntető barátságossága Malazár felé megmaradt.
A felderítők jelentették, hogy már csak két nyíllövésnyi út van hátra, aztán kiérnek az erdőből. Ám ekkor rájuk estek a haramiák. Ilyen közel az erdő széléhez már mindenkinek lankadt volna a figyelme, de Malazár éppen itt rendelt el fokozott készültséget, így a kezdeti meglepetésen igen hamar túl tudták tenni magukat. Mint a sündisznók, úgy állták körül a szekereket, a lovak egymás mellett, a lovasok kezében dárda, így egyszerre tudták védeni a hátukat és az oldalukat is. A gyalogosok tőreiket, kardjaikat forgatva akadályozták meg, hogy a rablók árthassanak a lovaknak, a szekereken pedig biztos kezű íjászok küldték a tollas végű halált a támadókra.
Nyilvánvaló volt, hogy a haramiák - bár maguk is kiváló harcosok voltak - nem számítottak ilyen hatékony védelemre. Elkeseredett, de rövid csatát vívtak, és miután látták, hogy nem bírnak el a lord embereivel, zsákmány nélkül elinaltak.
Azazhogy egy zsákmányt mégiscsak ejtettek.
Helga közel húzódott a szekerekhez, amint elkezdődött a harc, de Villám farába beleállt egy célt tévesztett nyílvessző, és a paripa riadtan felágaskodott. Helga jóval ügyesebb lovas volt annál, semhogy leesett volna, de amikor hátasa kétségbeesetten nyihogva körbe-körbe táncolt önmaga körül, mintha azt remélte volna, hogy így ki tudja venni a farából a szúró fájdalmat, már nem tudta megakadályozni, hogy el ne hagyják a védelmet jelentő gyűrűt. Malazár a csata hevében csak a sikoltásra figyelt fel, és akkor látta, ahogy egy sötét ruhás alak kötélen lendülve kikapja Helgát a nyeregből és eltűnik vele a fák sűrű lombjai között.
Nem sok volt már ekkor hátra a harcból. Mihelyt az utolsó haramia is nyúlcipőt húzott, Malazár odakiáltott a lordnak.
- Vezesd tovább a csapatot! Én megkeresem Helgát!
- De még támadhatnak! - tiltakozott a lord.
- Nem valószínű. Azt mondtad, innen már látszódik a várad.
- Látszódik.
- Akkor ügyelj magad erre a kis útra! - mondta Malazár, azzal hátat fordított és többé ügyet sem vetett a lordra.
Alighogy eltakarták a fák a kis csapat elől, Malazár visszább fogta a lovát. Nézelődött, keresgélt, mert visszamaradt támadóra éppúgy számítania lehetett, mint Helgára. Mert abban biztos volt, hogy a lány előbb-utóbb szembejön vele épen, sértetlenül. Igazság szerint Malazár szánta a fickót, aki megpróbálta elrabolni Helgát, de hát úgy kell neki! Vessen magára!
Persze ha esetleg többen vannak… Malazár gyorsan kiverte a fejéből ezt a lehetőséget. Hiszen kárt úgysem tennének benne! - nyugtatgatta magát.
Hosszú percek múltak el, amikor szembetalálkozott végre a lánnyal.
- Hol az ördögben mászkáltál idáig? - förmedt rá.
- Vártam, hogy a megmentésemre siess - válaszolt ironikusan Helga. - De látom, nem kapkodtad el a dolgot.
- Nem hagyhattam félbe a harcot a kedvedért - morogta a férfi.
Lehajolt, felsegítette Helgát maga elé a nyeregbe, aztán üggyel-bajjal megfordította Sebest.
- Mi lett azzal az alakkal? - kérdezte.
- Leütötte egy visszacsapódó ág - felelte Helga olyan rezignáltan, mintha neki semmi köze nem lett volna ehhez a kis incidenshez.
- Aha! - nyugtázta Malazár a dolgot. - És mit akart tőled?
- Nem tőlem, hanem értem. Váltságdíjat.
- A lordtól?
- Nem is tőled.
- Na persze! Ahogy te a lorddal enyelegsz, könnyen azt hihették, hogy hozzá tartozol.
- Nem enyelgek vele - tiltakozott Helga nyugodtan.
- Dehogynem.
- Én csak kedves vagyok vele.
- Pontosan erről beszélek. Túl kedves vagy vele.
- Sajnálom. Mi egyebet tehetnék?
- Lehetnél vele tartózkodóbb.
- És mégis hogyan? Ne szóljak hozzá?
- Miért is ne?
- Talán mert ő egy lord.
- Te is főnemes vagy.
- Csakhogy te úgy mutattál be, mint egy kurtanemes lányát.
- Kénytelen voltam.
- Ugyan miért?
- Ne legyél ostoba! Egy főnemes nem utazik kíséret nélkül!
- És Hedvig meg Godrik?
- Mi van velük?
- Ők hogy utaznak?
- Fogalmam sincs.
- Nem mesélte neked Godrik?
- Nem. Én meg nem faggattam. Miért nem kérdezted meg Hedviget, ha annyira érdekel?
- Nem jutott eszembe, hogy ilyeneket kérdezzek tőle.
- Hát akkor most nem lettél okosabb.
- Nem. Csak abban, hogy én is kénytelen vagyok szívélyes lenni a lorddal. Ha szól hozzám, válaszolok.
- Azért kevesebbet bámulhatnál rá.
- Nem bámulok rá.
- Egyfolytában bámulsz rá. És egy állítólag kolostorban nevelkedett leányzó nem bazsalyog ilyen nyíltan egy idegen férfira. Ez szemérmetlen.
- Nem bazsalygok rá.
- De igen. Feltűnően sokszor.
- Kinek feltűnően?
- Mindenkinek, aki csak lát benneteket.
- Szerintem csak te képzeled be magadnak.
- Minek képzelnék be magamnak ilyet?
- Mert féltékeny vagy.
- Te megbolondultál!
- Nem. Szerintem ez lehet az oka, hogy olyanokat látsz, amiket más nem.
- EZT mindenki látja!
- Szerinted! De mit számít? Felveszed a pénzt, és már állunk is tovább, nem?
- A látszatra akkor is ügyelned kell. Az én híremet rontod, ha a lorddal enyelegsz.
- Miféle híredet?
- A világ előtt te a menyasszonyom vagy.
- Persze. De szerintem eddig sem tettem olyat, amivel a híredet rontottam volna.
- Szerintem viszont igen. Viselkedj úgy, hogy elégedett legyek veled.
- Mert ha nem?
- Az urad leszek. Ennyivel tartozol nekem.
- Malazár…!
- És most maradj csendben! Jönnek!
Valóban, időközben kiértek az erdőből. A lord, aki eleinte újabb támadástól tartott, amikor meglátta az utánuk ügető lovast, rájött, hogy kik ők, és néhány emberével eléjük lovagolt.
- Helga kisasszony! - kiáltotta örvendezve. - Tehát megkerültél! Milyen öröm ez nekem!
- Köszönöm, hogy ennyire szíveden viseled a menyasszonyom sorsát - jegyezte meg kissé élesen Malazár.
- Ez csak természetes - vigyorgott szélesen a lovag. - Ha ő elveszett volna, téged is elvesztettelek volna. Számomra pedig mindketten fontosak vagytok.
Malazár csak bólintott, ám Helga finoman elmosolyodott - csak futólag, mert nem feledte Malazár intelmeit, - és udvariasan válaszolt.
- Köszönöm a féltésedet, uram!
Azzal visszabújt Malazár karjainak rejtekébe, és csak időnként a szeme villanása jelezte, hogy figyeli a férfiak beszélgetését, akik a harcot tárgyalták ki.
A lord igen elégedett volt. Mind a négy szekér tartalma érintetlen maradt, és azok az emberek is, akiket elvesztettek - tán valami hetet, - frissen felfogadott kardforgatók voltak. Kár értük, de legalább az ő bérüket nem kell kifizetni, és ez is nyereség. A vár már csak egy nyíllövésnyire van, tehát több baj nem eshet, így a derék lordnak igen széles kedve kerekedett.
Aznap este hatalmas lakomát rendezett. Magától értetődően meghívta meg Malazárt és Helgát, és minden kardforgatót, aki segített neki hazajutni a vagyonával. No és néhány lovagot, akik vagy hűbéruruknak ismerték el, vagy csak kóboroltak a világban és most éppen ide csapódtak. Effajta léhűtő akadt ebben a várban elegendő.
Helga igen kényelmetlenül érezte magát a lakoma alatt. Kiderült, hogy ha a környéken nem is, de a várban ő volt az egyetlen nemes kisasszony, tehát itt nem akadt hozzá rangban hasonló. Még a lord anyját sem lelte fel a társaságban, aki pedig állítólag itt élt vele, és talán visszafogója lehetett volna a fékeveszett társaságnak. Mert a társaság hamarosan fékeveszetté vált.
A lakoma előtt és alatt is dőlt a töméntelen mennyiségű bor, és hamarosan megjelentek a leányzók is, akik talán jó szántukból, talán a lord parancsára érkeztek oda, mindenesetre a lakoma egy-két óra alatt orgiává nőtte ki magát, ami azonban - úgy látszik - Helgáékon kívül senkit nem lepett meg. Ám Malazárnak - aki bár nem ittasult le - a dolog ellen szemmel láthatóan nem volt kifogása, így a lány tulajdonképpen egyedül maradt. Már ez a helyzet is meglehetősen kínos volt számára, de a lord részeg udvarlása végképp több volt annál, mint amit el bírt viselni. Mihelyt a lord megragadta a kezét, Helga felállt és engedélyt kért, hogy a szobájába távozhasson.
- Máris itt hagynál bennünket, kisasszonyom? - próbálta meg kezénél fogva visszarángatni a székbe a lord. - Hiszen fiatal még az idő, és az igazi mulatság még csak most kezdődik!
- Meglehet, uram, de hosszú volt az út, és én elfáradtam - tépte ki a kezét a lord mancsából Helga anélkül, hogy rápillantott volna. Nem is foglalkozott tovább a kapatos főúrral, Malazár felé fordult. - Elkísérnél a szobámba, uram?
Malazár éppen egy tüzes feketével az ölében múlatta az időt. Helga kérésére lesöpörte a leányzót és felállt.
- Természetesen, kisasszonyom.
- Te is itt hagysz minket, lovagom? - sajnálkozott Benton.
- Csak amíg elkísérem a leányasszonyt.
- Ez a beszéd! - vigyorgott a lord. Helga meghajlására maga is meghajtotta a fejét, és kegyesen elbocsátotta a párt. Csettintett egyet, mire készségesen rohant hozzá egy kellemesen gömbölyded szőkeség. A lord az ölébe vonta, de tekintetével az utolsó pillanatig Helgát kísérte.
- Valóban visszamész? - kérdezte Helga halkan a folyosón.
- Persze - vágta rá Malazár. - Udvariatlanság lenne, ha én is otthagynám a lakomát.
- A lakomának már régen vége van.
- De a társaság még nem széledt szét. Nem bánthatom meg a lordot.
- Meg azt a kis feketét sem, gondolom.
- Csak nem vagy féltékeny? - vigyorgott Malazár.
- Csöppet sem! - vágta rá azonnal Helga. - De érdekesnek tartom, hogy nekem még a pillantásomra is vigyáznom kell, mert a világ szemében a menyasszonyod vagyok, te meg hiába vagy a vőlegényem, szerinted nyíltan cicázhatsz másokkal, ráadásul a szemem láttára!
- Csak barátságos voltam vele - somolygott a fekete lovag.
- Hát akkor fogd vissza azt a határtalan jó szívedet! - sziszegte Helga.
- Mégiscsak féltékeny vagy? - vigyorgott nyíltan a férfi.
Helga megtorpant és szembefordult a szintén megtorpanó Malazárral.
- Felőlem azzal bújsz ágyba, akivel akarsz - villogott a szeme. - De jó lenne, ha néha odafigyelnél arra, amit mondasz! Ha ügyelnünk kell a látszatra, az rád is vonatkozik, nem csak rám!
- Csakhogy én férfi vagyok, kicsikém! - vigyorgott le rá Malazár olyan férfi-gőggel, hogy Helgát egy szempillantás alatt elöntötte a harag.
- Az vagy - mondta leírhatatlanul gúnyosan. - De még mennyire, hogy az!
Azzal sarkon fordult és faképnél hagyta a lovagot.
- Várj! Ne szaladj annyira! - szólt utána Malazár, de Helga menet közben vetette hátra:
- Menj csak vissza! Elboldogulok nélküled is!
Malazár látta, hogy Helga már szinte szalad, ezért megállt. Még nézett a lány után, amíg az látszott a fáklyák fényében, aztán visszafordult a terem felé.
A kis fekete már várta.

*

Reggel dübörgés riasztotta fel.
- Gyere be! - dörmögte kábán.
Helga nyitotta ki az ajtót. Hosszú vörös haja szétbontva terült el a vállán, beborítva a lányt szinte a térdéig. Surranó lépteivel sietett az ágyhoz, de félúton megtorpant. Meglátta Malazár mellett a tegnap esti fekete lányt.
Helga arca elborult, aztán merev lett.
- Mi van? - vakkantotta a férfi.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor indulunk haza - felelte vontatottan a lány.
- Majd ha Benton ideadja a pénzt - mondta Malazár, és szemét becsukva visszahanyatlott a párnájára.
- Nem adta még oda? - csodálkozott Helga.
- Nem.
- Akkor kérd el tőle!
- Jó.
- De kérd el minél előbb!
- Jó.
- Akkor mozdulj már meg!
- Jól van! - fordult az oldalára Malazár. - De sürgős!
- Valóban az! Minél előbb szeretnék elmenni innen.
- Ugyan miért? - dünnyögte álmosan a férfi. - Itt van ételünk, italunk, tető a fejünk felett… Érezd jól magad te is!
- Malazár!
- Hagyj békén aludni! - dörrent most már haragosan a lovag, és Helga egy hosszú percig ökölbe szorított kézzel meredt rá, aztán sarkon fordult és kiment.

Malazár csak jóval később bírta annyira összeszedni magát, hogy a lord keresésére induljon. Ám - mint kiderült - e késői időpont is korai volt még Bentonnak, az ajtónállók be sem engedték Malazárt, és a fekete lovag azon kérdésére, hogy mégis előreláthatóan mikor kel föl, annyit válaszoltak, tán csak este.
Nos, esténél azért elébb sikerült találkozniuk, de nyilvánvaló volt, hogy a lordot igencsak megviselte az előző esti tivornya. Malazár kérdését fejfájósan elhessegette, hogy majd "holnap", és biztosította a lovagot, hogy addig, amíg nem rendezik függőben lévő anyagi ügyeiket, szívesen látja vendégül, érezze csak otthon magát. Ezzel részéről le is tudta a kérdést és kegyesen elbocsátotta a lovagot.
Malazárnak nem volt mit tennie, magára kellett hagynia a főurat. Nem sok kedvet érzett hozzá, hogy magyarázkodjon Helga előtt, de mégiscsak beszélnie kellett vele. Felkereste hát a szobájában.
Helga arca felragyogott, amikor meglátta, hogy ő áll az ajtóban.
- Megyünk? - kérdezte örvendezve.
- Megyünk - lépett be a férfi. - Persze, hogy megyünk. Csak nem ma.
Helga megtorpant.
- Akkor holnap reggel? - kérdezte olyan arccal, mint aki biztos a nemleges válaszban. És igaza is volt…
- Nem hinném. Az imént beszéltem Bentonnal. Meglehetősen másnapos volt. Azt mondta, ma nem akar ilyen komoly dolgokkal foglalkozni, keressem meg ezzel holnap.
- És holnap?
- Mi lesz holnap?
- Épp az imént jött egy fullajtár, hogy Benton meghív a mai lakomára.
- Igen. Említette, hogy amíg ki nem fizet, szívesen látott vendégei vagyunk.
- Csakhogy ha ma is lakoma lesz este, Benton holnap is másnapos lesz.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét kérdőn Malazár, holott nagyon is jól tudta, mire akar kilyukadni a lány.
- Ha holnap is másnapos lesz, akkor holnap sem akar majd a béredről beszélni.
- Ezt csak te feltételezed. De egyáltalán nem biztos.
Helga nem szólt, csak fejét félrebillentve nézte a férfit. Malazárt kimondottan idegesítette ez a néma szemrehányás.
- De jó, hogy hosszú hajú leányzó létedre jobban tudsz mindent mindenkinél! - csattant fel végül.
Helgán látszott, hogy rosszul esett neki ez a megjegyzés.
- Nem tudok jobban mindent mindenkinél, de a megérzéseim gyakran helytállóak, és ezt te is tudod - mondta hűvösen.
- Meglehet - vetette oda gőgös arckifejezéssel a férfi. - De az is meglehet, hogy tévedsz. Majd meglátjuk.
- Majd meglátjuk - hagyta helyben Helga.

És meglátták. Az aznap esti lakoma szakasztott mása volt az előző estinek, és a következő szintén. Meg az azután következő is. Mint ahogy az azután következő is. És az ébredést követő események is pontosan ugyanúgy zajlottak le, mint első alkalommal. Malazár beszélni próbált Bentonnal, de a fejfájós főúr mindig másnapra halasztotta az anyagi dolgok rendezését. Mindig másnapra és másnapra, és a napok peregtek.
Malazár a lakomák kivételével alig találkozott Helgával. A lány immáron nem törte rá az ajtót - talán nem akart több kellemetlen meglepetést, - és amikor a férfi kötelességszerűen, ám roppant rövidre fogva naponta érdeklődött hogyléte felől, csak kurtán és egyre közömbösebben válaszolgatott. A vacsorák alatt pedig még ennyit sem beszéltek egymással.
Tán tíz napja időztek lord Benton várában, amikor az egyik nap reggelén Malazár szokatlanul korán ébredt. Felkelt, kipenderítette az ágyából és a szobájából az aznapi leányzót, összekapta magát és csak céltalanul őgyelgett.
Kinézett az ablakán. A nyár már a vége felé járt, de egyelőre semmi sem jelezte a közelgő őszt. Az eget egyetlen felhő sem tarkította, eső aznap sem volt várható. Már így korán reggel is meleg volt, sejteni lehetett, hogy hamarosan ugyanolyan hőség lesz, mint mostanában minden nap. Még jó - gondolta magában Malazár, - hogy a vastag várfalak között fognak hűsölni, nem pedig a nyílt terepen kell aszalódniuk, mint eddig legtöbbször. Igaz, a kunyhó a hegyek közt egy erdei tisztáson állt, nagyrészt belevájva a hegybe, ott sem panaszkodhattak se hidegre, se melegre…
Tán valóban haza kellene indulniuk…
Csakhogy Benton még mindig nem fizette ki.
Beszélnie kellene Helgával…
Az elhatározást tett követte. Azonnal indult, bekopogtatott Helga ajtaján. A lány maga nyitotta ki az ajtót, de csak résnyire.
- Igen? - kérdezte éppen hogy kidugva az arcát.
- Beszélni szeretnék veled - mondta Malazár, és kezével benyomta az ajtót, hogy be tudjon lépni.
De Helga nem engedte. Mindkét kezével megmarkolta az ajtó szélét, mögé is lépett, hogy testével akadályozza meg a kinyitást.
- Most? - kérdezte kissé nyögve, mert Malazár egy kezének is nagyobb volt az ereje, mint az ő egész testének.
Malazár meghökkent.
- Miért nem engedsz be?
- Mert… Most nem alkalmas - hebegte a lány fülig pirulva.
Malazár agyán őrült gondolat futott át.
- Van veled valaki? - kérdezte szinte fenyegetően.
- Nincs - rázta a fejét Helga, de a lovag nem hitt neki. Erőteljes mozdulattal beljebb taszította az ajtót, mintegy félresöpörve a lányt.
Pedig Helga nem hazudott, valóban egyedül volt. Csak éppen csomagolt.
- Hová készülsz? - kérdezte Malazár kezdeti döbbenetének elmúltával.
- Haza - fordította el a fejét a lány.
- Haza? De hát ezt hogy képzeled?
Helga makacsul hallgatott. Tekintetét még csak véletlenül sem fordította Malazár felé.
- Helga! - förmedt rá a férfi. - Mégis mi ez?
A lány végre rápillantott a lovagra. Arca sápadt volt.
- Egyszerűen csak haza akartam menni. Már az első nap mondtam neked.
- Itt hagytál volna?
- Úgy láttam, nagyon is jól érzed itt magad.
- Ostobaság! Csak Benton még mindig nem adta ide a fizetségem.
- És te nem is nagyon erőlteted, hogy megkapd.
- Minden nap kérem tőle.
- És ráhagyod, amikor elküld.
- Mi egyebet tehetnék?
- Mondjuk, kérhetnéd határozottabban is!
- Kértem. De azt mondta, most nincs pénze. El fogja adni a termény egy részét, abból akar kifizetni.
- Hazudik.
- Tudom. De ezt csak nem mondhatom neki.
Helga türelmetlenül sóhajtott fel.
- Akkor hagyjuk itt. Menjünk el fizetség nélkül.
- Nincs pénzünk. Hogyan utazhatnánk?
- Nem kell nekünk fogadó. Régebben is el tudtunk hálni a szabad ég alatt.
- De akkor még nem játszottad el a nemes kisasszonyt.
- Viseltesebb lesz a ruhám. De nem nagyon megyünk emberek közé, kinek számít hát?
- Muszáj emberek közé mennünk. Ennivalót is szereznünk kell, és nincs pénzünk.
- Régebben vadásztál. Vadászhatnál most is!
- Érdekes! Most egyszerre vadászhatnék? Máskor meg odáig vagy meg vissza, ha elejtek valami apró kis zsákmányt!
- Erőt vennék magamon… No és bogyókat, gyökereket is lehet gyűjteni, azokon is lehet élni!
- Gyűjtögetni…! És akkor talán tavaszra haza is érnénk!
- De legalább akkor hazaérnénk…! Ha most nem indulunk, ki tudja, meddig tespedünk még itt?
- Ha megkapjuk a pénzt, két hét alatt otthon is vagyunk.
- De mikor kapjuk már meg? Benton csak odázza.
- Előbb-utóbb csak ide kell adnia.
- Nem fogja. Nem akarja. Megmondtam neked már az elején, hogy esze ágában sincs fizetni!
- Már megint okosabbnak képzeled magad mindenki másnál!
- Nem képzelem, de… Malazár! - tette a kezét könnyedén a férfi mellkasára, és nézett fel könyörgőn rá. - Menjünk haza! Rossz érzéseim vannak…
- Úgy kárálsz, mint valami bibircsókos vénasszony!
- Malazár! - kiáltotta a lány elfúló hangon. - Kérlek, hallgass rám! Szörnyű ez a hely, fullasztó és nyomasztó, ennél még az erdőben megázni is jobb… És te…!
- Mi van velem? - nézett le a lányra fenyegetően a lovag.
- Úgy megváltoztál - rebegte Helga. - Olyan messze kerültél tőlem…
- Ez csak rajtad múlik - mondta jóval enyhébb hangon a lovag.
- Hogy érted ez? - csodálkozott a lány.
- Ha kedves leszel hozzám, én is kedves leszek hozzád - dörmögte a férfi vigyorogva, és átölte a lány derekát.
Helga arcára először az értetlenség, aztán a harag ült ki. Dühösen fújtatva lökte el magától a fekete lovagot.
- Összekeversz valamelyik macáddal. Én a társad vagyok!
- Miben vagy társam? - kérdezte gőgösen Malazár. A lány visszautasítása erősen sértette a hiúságát.
- Elfeledted tán, kik vagyunk?
- Ne gyere nekem ilyenekkel! Féltékeny vagy. Én csak lehetőséget kínáltam neked.
- Lehetőséget? Mire?! - kerekedett ki a lány szeme.
- Hogy kiüthesd a vetélytársaidat.
- Tartsd meg őket! Én elmegyek! - fordult a holmija felé Helga.
- Nélkülem nem mész sehová! - ragadta meg Malazár a könyökét.
- És ugyan ki akadályozhatna meg?
- Én!
- Malazár…!
- Kettőnk közül én vagyok az, aki megmondja, mi lesz! - ordította Malazár. - És én azt mondom, maradunk!
Helga szótlanul nézett a férfi szemébe. Ismerte, milyen gőgös, milyen makacs. Tudta, hogy most csak úgy tudna vele ellenkezni, ha használná mágikus erejét. De ezt nem akarta. Amilyen dühös volt most rá, abból semmi jó nem származott volna.
Teljesen más ötlött hát az eszébe.
- Jó - mondta halkan. - Maradunk, ha ezt akarod.
Malazár arcán meglepetés futott át.
- Ezt akarom - felelte kissé gyanakodva. Magabiztosnak akart látszani, de valójában nem értette, mit jelenthet Helga részéről ez a hirtelen jött engedékenység. Hiszen ő is ismerte a lányt.
Helga nem szólt többet. Malazár elengedte a könyökét és hátrébb lépett.
- Helyes! - mondta még mindig gyanakodva.
Helga csak biccentett egyet. Malazár még mindig bizonytalanul visszabiccentett, majd kiment a szobából. Az ajtóból azonban még visszaszólt:
- Szeretem, ha ilyen engedelmes vagy.
Már betette maga után az ajtót, így nem hallotta, ahogy Helga halkan maga elé mormolta:
- Csak meg ne bánd!

Újabb napok teltek el tespedt tétlenséggel. Malazár ugyan minden nap megkérdezte a lordot, és Benton minden nap elodázta még egy nappal a fizetést, de ez is csak langyos dolog lett, egyfajta játék, amit maguk a felek sem vettek komolyan.
Malazár tudta, hogy Benton nem fogja kifizetni. Azt is tudta, hogy Benton számít is arra, hogy ő előbb-utóbb feladja. Maga sem értette, hogy ezek után még mire vár, miért marad. Talán, mert nem akarta megadni Bentonnak az elégtételt, hogy túl tudott járni az eszén. Talán, mert nem akaródzott beismernie Helgának, hogy igaza volt…
Fogalma sem volt róla, mit művel a lány egész nap. Azzal tisztában volt, hogy nem kuksol egyfolytában a szobájában, de azt is tudta, hogy nem áll le barátkozni az itteniekkel. Ahhoz túlságosan kétes társaság gyűlt itt össze. Mondhatni, teljesen véletlenül jött rá, hogy Helga a várat járja. Látta, hogy hol az istállóból jön elő - Sebessel néha Malazár is foglalkozott, - hol a konyhából, hol a kapuőröktől, hol a mosókonyhából, és mindenhonnan mosolygó szolgák kísérik ki. A cselédekkel társalgott, azokkal barátkozott, és az egyszerű nép szerette, mert nyájas volt és szívélyes, és volt benne valami, amiért szeretnie kellett mindenkinek, aki nem forgatott gonosz dolgokat a fejében.
Egy napon a nyugati bástyán találta. Előtte nap esett az eső, most is heves szél fújt, bele-belekapott Helga ruhájába, hajába. Csak állt ott a lány, nézett el észak-nyugatnak, mögötte hosszan lebegett a köntöse, néha a fonatba szorított dús, vörös haja is, arcán különös vágyakozás honolt és egyfajta szomorúság. És ha senki más nem is, Malazár tudta, mire vágyik a lány.
Haza akart menni.
Malazár szívét összeszorította a részvét. Már éppen indult volna hozzá, hogy azt mondja, készülődjenek, amikor egy hang megállította.
- Megfázol ebben a szélben itt, kisasszonyom!
Helga megfordult Benton hangjára.
- A köntösöm meleg, uram.
- De vajon elég meleg?
- Köszönöm, hogy aggódsz értem, de jól vagyok, uram.
- Pedig arra gondoltam - lépett egyre közelebb Benton, - hogy ha átkarolnálak, a testemmel tudnám melegíteni a testedet. És akkor minden baj nélkül élvezhetnéd tovább a kilátást.
- Meghatóan kedves vagy hozzám, uram - mondta Helga közömbös hangon, míg Malazár, aki még nem ért fel teljesen a lépcsőn, és ezért észrevétlen maradt, ökölbe szorította a kezét. Helga nyugodtan folytatta. - De tartok tőle, ez nem lenne helyes.
- Ne aggódj - lépett egészen közel Benton, és kezét a lány vállára tette. - A rangom nem tarthat vissza attól, hogy kedvében járjak egy magadfajta nemes kisasszonynak.
- Az én rangom viszont visszatart attól, hogy ezt elfogadjam, uram.
- Ne legyél ilyen félénk. Nem bántalak - mondta a lord, és közben a másik kezét a lány másik vállára tette. Lassan lehajolt hozzá…
Helga természetes mozdulattal fordult el a férfitól, kezével a láthatár felé bökve. Ahogy megszólalt, hangja elnyomta Malazár felhördülését.
- Miféle erdők azok, uram? - kérdezte a lány. - Azt tudom, hogy amarról jöttünk, és ott haramiák tanyáznak, de ez?
A lord egy pillanatra dühösen húzta össze a szemét, hogy Helga nem engedett, de aztán úgy tett, mintha nem is akart volna az imént semmit. Egyik kezét még most sem vette el a lány válláról, de mivel Helga most félig oldalra fordult tőle, félig hátra, ez csak baráti gesztusnak volt felfogható.
- Azok is az én erdeim - vett erőt magán a főúr. - Medveleső a neve. Merthogy sok medve él benne.
- Igazán? - nézett hátra egy pillanatra Helga felragyogó arccal. - Nagyon szeretem a medvéket!
- Nagyszerű! Ha gondolod, rendezhetünk vadászatot.
- Nem…! - tiltakozott Helga, hogy így félreértették, de hiába.
- Amúgy is látom, unod magad itt a várban, no meg egy kis testmozgás senkinek sem fog ártani. Holnap reggel ki is mehetünk. Azonnal intézkedek!
- De…!
Benton nem várta meg, hogy Helga mit akar mondani. Lendületes léptekkel a lépcső felé indult.
Malazár jónak látta úgy tenni, mintha most érkezett volna a lépcső tetejére, és az iménti jelenetből nem látott, nem hallott volna semmit. Meghajtotta magát a lord felé, a lord pedig visszabiccentett.
- Jó, hogy jössz, lovagom! Holnap vadászatot rendezünk, úgy készülj. Ma este tartalékold az erődet - mosolygott Malazárra bizalmasan.
Ám Malazár nem tudta viszonozni sem a mosolyt, sem a bizalmasságot. Válaszul mindössze megbiccentette a fejét, aztán félreállt a lefelé igyekvő lord útjából, és tekintete közben Helga tekintetét kereste. De a lány csak egy pillantást vetett rá, utána ismét a távoli hegyekre meredt.
- Vadászat. A te tiszteletedre - mondta egy idő után Malazár.
- Az - válaszolt Helga szűkszavúan anélkül, hogy a férfira nézett volna.
- Na és hol, kivel leszel?
- Mindegy - vonta meg enyhén a vállát a lány.
Malazár még egy darabig összeszűkült szemmel meredt a lány hátára, aztán sarkon fordult és lefelé indult. Menet közben még odavetette:
- Ne feledd, hogy velem vagy, és hogy mivel tartozol nekem.
Helga nem szólt, nem is nézett rá, és pillantását továbbra sem vette le az erdőkön túli távoli hegyekről.

Vadászat közben nagyobb szabadság engedett meg, mint más egyéb alkalmakkor. Máskor nem illik egy nemes hölgynek kettesben lennie bármilyen férfiemberrel, de itt, a vadászaton teljesen megszokott dolog a párokra szakadás.
Lord Benton még előtte nap értesítette a várható mulatságról a környékbeli udvarházakat, reggel tehát akadt nemes kisasszony a vadászok között éppen elég. Helgának nem kellett volna egyedül éreznie magát, ha bármelyikkel is szóba elegyedhetett volna, de erre nemigen volt idő. A hajtók már régen elindultak, a társaság hamar felkerekedett.
Eleinte Helga és Malazár együtt léptetett a lord mellett, de ahogy beértek a fák közé, egyre jobban szétszóródtak, és mire Helga észbekapott, már gyakorlatilag édes kettesben lovagolt Bentonnal. A lord olyan vehemenciával tette neki a szépet, hogy a lány legszívesebben megfordította volna a lovát, és megkereste volna Malazárt, de ezt a rákényszerített szerep nem engedte. Mindössze annyit tehetett, hogy olyan messzire húzódott a lordtól, amennyire az illendőség egyáltalán engedte, és egyszavas válaszokon kívül egyebet nem mondott. Sajnos ennyi azonban kevésnek bizonyult.
- Miért húzódsz el tőlem, kisasszonyom? - léptetett hozzá egészen közel Benton, és kezét a lány vállára tette.
- Úgy érzem, nem illik az ilyen bizalmas közelség, uram - hajtotta le a fejét Helga. - Még félreértésekre adhat okot.
- Ugyan ki érthetné félre? - vigyorgott Benton. - És mit érthetne félre? Kedvellek, kisasszonyom, olyan nagy bűn ez?
- Nem…
- Hát akkor? - állította meg a lovakat Benton, hogy a lány szemébe nézhessen. Ám Helga - ha nem is indíthatta útnak ismét a lovát - továbbra is kerülte a lord tekintetét.
- Tudod, uram, hogy milyen a világ - válaszolta vontatottan, mivel nem térhetett ki a lord kérdése elől. - Azt, hogy te kedvelsz, még elnézően vennék. De ha én is kedvelnélek, engem ezért megvetés sújtana.
- Tehát csak a világ szájától való félelem tart vissza? - hajolt előre mohón Benton.
- Nem csak - pirult el Helga. Benton ezt igencsak szemet gyönyörködtető látványnak tartotta, és azt hitte, a szemérem festi pirosra a gyönyörű rózsaszál orcáját, pedig a lány a visszafojtott haragjának köszönhette ezt a szépítő arcszínt.
- Hanem? - faggatta tovább a férfi.
- Menyasszony vagyok, uram - emelte fel az állát Helga.
- Ez még mindig a világ szájától való félelem. De hidd el - hajolt egészen közel Benton, - senki sem tudná meg…
- Nem, uram - húzódott el Helga. - Magam lennék az, aki nem tudna önmagának megbocsátani ilyen ballépést. Magam elől pedig még te sem rejthetsz el.
- Ne légy ilyen szigorú önmagadhoz! Nem te lennél az első asszony, aki nem lányfővel hágna fel a nászi ágyra.
- Ha még leendő férjemnek hagynám magam idő előtt asszonnyá tenni, megbocsátható bűn lenne. De te mást akarsz tőlem.
- Honnan veszed? Lehet, hogy oly kívánatossá tudnád magad tenni az ágyamban, hogy nőmmé kérnélek. Nem vonzó lehetőség ez? Ki kellene próbálnod!
- Kötve hiszem, hogy meg tudnék felelni ilyen magas követelményeknek - húzódott még hátrébb Helga. - Hiszen tapasztalatom sincs e téren.
- Ezen könnyen segíthetünk - karolta át a lord a lányt.
- És nem is vágyom veled efféle tapasztalatokra - próbálta eltolni magától a férfit Helga.
- Csupán a tudatlanság beszél belőled - húzta magához egyre közelebb a lányt Benton, mit sem törődve annak ellenkezésével.
- Tudatlan óhajtok maradni, uram - nyögte Helga erőlködve, és elfordította a fejét.
- Kis buta - lehelte Benton immáron közvetlenül Helga arcára.
- Lord Benton! - harsant fel mögöttük Malazár mély hangja.
Benton azonnal elengedte Helgát. Látva Malazár dühtől villogó szemét, jónak látta, hogy a lovaggal szembe fordítsa a lovát, és közben lekapta a válláról az íját.
- Medve! Vigyázz! Medve! - ordították körülöttük a fáktól még láthatatlan emberek. És valóban, az előttük álló bokorból kirobbant egy hatalmas méretű medve, és egyenesen a lordnak rontott. A lord azonnal felajzotta íját, és gyors egymásutánban több nyílvesszőt is kilőtt a támadó állatra. A nyilak úgy álltak ki a medve bundájából, mintha sündisznó tüskéi volnának, de azon kívül, hogy még jobban felingerelték, más hatással nem voltak rá. Szinte már közvetlenül a férfi lova előtt a medve két lábra emelkedett. Benton lova nyihogva farolt, de a bokrok elzárták a menekülése útját, ellenben Villám, Helga lova felágaskodott, hirtelen mozdulatával levetette magáról úrnőjét és elvágtatott.
Malazár a kisujját sem mozdította volna, ha csupán Benton marad a feldühödött medve közelében. De ott volt Helga is, és az állat most felé fordult. Benton ezt a némi könnyebbséget arra fordította, hogy lovát megpróbálta menekülésre ösztökélni, de hiába. A medve még mindig nem távolodott el annyira a bokroktól, hogy a ló el mert volna mellette vágtatni. Hiába sarkantyúzta gazdája, a ló még mindig farolva kísérelt meg magának utat törni.
Malazáron csak átfutott a megvetés, de aztán nem ért rá tovább foglalkozni a menekülni igyekvő lorddal. Pillanat alatt lesiklott a lováról és harsány kiáltással próbálta felhívni magára a medve figyelmét. Nem is hiába.
Az állat megtorpant két lépéssel Helga előtt. Busa fejét a hang irányába fordította, aztán lezuttyant négykézlábra, Malazár felé fordult, majd ismét felágaskodott és maga is felbömbölt. A férfi ismét felordított, futtában vett lendületet, és mikor a medvéhez ért, dárdáját teljes erejéből a mellkasába döfte.
A medve nem halt meg azonnal. Még volt ereje felbődülni úgy, hogy Helgának be kellett fognia a fülét, és még volt ereje egy lépést Malazár felé tenni, meglendíteni hatalmas mancsát, aminek lendületével meg tudta volna ölni a férfit, ha eléri. De Malazár megvetette a lábát, és kemény kézzel tartotta a dárdát. Mikor már erejét remegővé kocsonyásította az állat irdatlan súlya, amint dőlt felé, lejjebb engedte a dárda végét, a földhöz támasztotta, de kitartott, míg a medve végleg el nem zuhant, hörgése el nem csendesedett, és a szeme nem vált üvegessé. Malazár csak ekkor engedte el a dárda nyelét, maga is erősen zihálva hátrébb lépett, de még mindig szemmel tartotta az állatot. Valóban nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen hatalmas, nagy erejű jószág ilyen gyorsan kimúlhatott.
Benton lova még mindig nem nyugodott meg, de a lord már nagy-nehezen le bírt róla kászálódni. Ruházata megsínylette a bokrokkal való viaskodást, és tépett köntösével, összekuszálódott hajával, szakállával, kezében kivont tőrével olyan volt emberei szemében - akik most értek csak oda, - mintha ő küzdött volna meg a fenevaddal. A lordnak azonnal visszatért a bátorsága, mihelyt megpillantotta őket.
- Vigyétek - intett a tetem felé. - Óvatosan nyúzzátok meg! Ekkora bőr még nem díszítette termeimet.
- Most sem fogja, hacsak nem adom neked - vetette oda Malazár még mindig zihálva kissé.
- Hacsak nem adod nekem? - vonta fel a szemöldökét rosszallóan Benton.
- A medvét én öltem meg, tehát az enyém.
Benton látta, hogy az emberei csodálkozva néznek hol őrá, hol a lovagra. Már nyitotta volna a száját, hogy elvitassa Malazár érdemét, de ekkor az egyik vadász megpróbálta kihúzni a dárdát a tetemből, ám nem sikerült neki. Odalépett a másik is, majd hárman cibálták a gyilkos szerszámot, de mindhiába. Ekkor odament Malazár, félretolta a vadászokat, két kezével megragadta a nyelet, egyik lábát a tetemnek vetette, majd egy igencsak erőteljes rántással kiszabadította a dárdát.
- A dárda és a medve az enyém - nézett Bentonra gúnyos félmosollyal. - A nyílvesszők a tieid.
- Ez az én erdőm - villámlott Benton szeme haragosan. - Minden, ami e földön van, az enyém.
- Igen, láttam, hogy mindenről így vélekedsz - mondta neki hanyagul Malazár, miközben Helgához lépett és felsegítette a földről. - Pedig tévedsz. Nem minden a tiéd, ami itt van. Nem tiéd a medve, nem vagyok a tiéd én sem, és nem tiéd a menyasszonyom sem! - Az utolsó szavai már nagyon dühösen robbantak, ahogy élesen Benton felé fordulva odavágta.
- Ki kívánná a te menyasszonyodat? - próbált gúnyolódni Benton.
- Te magad! A saját szememmel láttam! De ha még egyszer a közelébe mersz menni, velem gyűlik meg a bajod - emelte meg haragjában önkéntelenül is a véres dárdát Malazár.
- Fenyegetni merészelsz? - emelte meg az állát gőgösen Benton.
- Figyelmeztettelek!
- Nem tűrök ilyen hangnemet!
- Nem tűrsz? Akkor vegyél rajtam elégtételt! Kihívlak párbajra!
- Nem hívhatsz ki párbajra!
- És ugyan miért nem?
- Mert én főnemes vagyok, te pedig… Még meg sem száradt a festék a kutyabőrödön, ha ugyan van! Bah! - horkantott megvetően Benton.
- Nem számít, mikori a nemességem - válaszolta dühtől megremegő orrcimpával Malazár. - Felövezett lovag vagyok, kihívásomat még a király is köteles lenne elfogadni.
- Hívd hát ki a királyt, engem pedig hagyjál békén!
- Gyáván megfutamodsz? Nem fogadod el a kihívásomat? - lépett fenyegetően előrébb Malazár.
- A sorsodat hívod ki magad ellen, ostoba! - kiáltotta fellengzősen Benton, de úgy hátrált, ahogy Malazár lépett felé. Benton riadtan nézett szét, majd elrikkantotta magát: - A hálót!
És mielőtt Malazár felfoghatta volna, mit is jelent ez, már rá is dobtak egy hálót, amivel a vadakat szokták fogságba ejteni. Hiába küszködött, hiába ordított, nem tudott szabadulni. Sokan vették körbe, rászorították a hálót, öklökkel, dorongokkal ütlegelték, és a háló alatt igyekeztek összekötözni kezét, lábát. A káoszban még a fegyvereit is elszedték tőle, még egy tőrt sem hagytak, nehogy megpróbálja kiszabadítani magát.
Amikor már úgy nézett ki, mint a kötözött sonka, Benton megvető arckifejezéssel eléállt.
- A lovagi kódex szerint lehet, hogy rendjén való az ilyen kihívás - mondta ajakbiggyesztve. - De a valóságban SÉRTÉS, ha egy ilyen kis senki egyenrangúnak képzeli magát velem. A sértéseket pedig meg szoktam torolni.
- De nagy a szád most, hogy nekem össze van kötve a kezem! - köpött ki Malazár. Egy dárda nyele villámgyorsan gyomorszájon találta, erre összegörnyedt és hörögve folytatta: - De nehogy azt hidd, hogy ezzel vége van a játszmának!
A többiek - Bentonnal az élen - rosszindulatú röhögésben törtek ki.
Malazár megrázkódott. Hátul kötötték össze a kezét, ezért nem tudta a hasát feszítő fájdalmat önerejéből enyhíteni, de gyorsan összeszedte magát. Felemelte a fejét, arcán megfeszültek az izmok, összevonta a szemöldökét. Bentont és a slepjét még nagyobb derűre késztette az arckifejezése, eszükbe sem jutott, hogy félniük kellene a megkötözött, összevert, lefegyverzett férfitól.
De Helgának eszébe jutott. Ő nagyon is jól tudta, hogy mit művelhet Malazár, és azt is tudta, hogy annak nagyon komoly következményei lehetnek.
- Malazár! Ne! - kiáltotta, és odarohant hozzá. Átkarolta a nyakát, lehúzta magához a férfi fejét, odaszorította az arcát az arcához, és halkan suttogta: - Türtőztesd magad! Kitalálok valamit.
Kemény kezek ragadták meg és rángatták el Malazártól, de a tekintetük összekulcsolódott, és Helga látta, hogy a férfi hallgat a szavára.
- Vigyétek innen ezt a pondrót! - harsogott Benton, és Helga tehetetlenül volt kénytelen nézni, ahogy ellökdösik a szeme elől Malazárt.
De a tekintetük az utolsó pillanatig összekapcsolódott…
- A vadászatnak vége - intett Benton az egyik emberének. Hamarosan felharsant a kürt is, tudatva a többiekkel a főúr parancsát.
- Mit szándékozol tenni Malazárral? - fordult Benton felé Helga hevesen, lerázva magáról az eddig fogva tartó kezeket. Azok nyúltak volna ismét utána, de a lord egy szemvillanással elparancsolta őket a közelből.
- Még nem tudom - válaszolta aztán Benton. Látszólag elmélyülten igazgatta a kesztyűjét, de fél szemével a lány arcát figyelte. - Még gondolkodom rajta.
- De hiszen megmentette az életedet!
- Hogy aztán maga törjön rá.
- Megbántottad! A szeme láttára próbálkoztál velem!
- Én? - mosolyodott el gúnyosan Benton. Közelebb lépett, gőgösen fenntartotta a fejét, aztán két ujjával könnyedén megemelte Helga állát, mintegy kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. - Talán inkább te kacérkodtál velem, kiscicám!
- Aljas! - szűkült össze a lány szeme a haragtól, majd meglendítette a kezét, hogy képen törölje az arcátlan lordot. Ám a férfi elkapta a csuklóját, közelebb rántotta magához és vérlázítóan vigyorogva mondta:
- Óva intelek, hogy Malazár hibájába essél! Az engem ért sérelmeket nem szoktam megtorlatlanul hagyni, kisasszonyom! - És ez a megszólítás most úgy hangzott Benton szájából, mint egy sértés.
Helga rántott egyet a karján, de nem bírta kiszabadítani magát a férfi erős markából. Benton arcára még szélesebb vigyort csalt a lány meddő erőlködése. Még közelebb dugta az arcát, amivel Helgát hátrálásra késztette.
- De ha nem utasítasz el - folytatta a férfi megváltozott, behízelgő hangon, - nagylelkű is tudok lenni. És ki tudja? Lehet, hogy még ahhoz a bugris paraszthoz is... Csak rajtad áll, kisasszonyom! - És a megszólítás most úgy hangzott, mint egy megelevenedett csábítás.
- Legyen kedves hozzád a pokol minden ördögével! - sisteregte Helga, és ismét rántott egyet a karján. Benton ezúttal elengedte és gúnyosan nevetett, ahogy a lány dühösen hátat fordítva neki visszafelé indult a vár irányába.
- Ha szépen megkérsz, elém ülhetsz a nyeregbe! - kiáltott utána. S hogy a lány nem válaszolt, folytatta: - Gyalog akarsz tán visszamenni?
- Nem - vetette hátra Helga. - Lovon.
- A lovad elfutott, ha nem vetted volna észre, más ló meg nincs itt.
- Dehogynem. Itt van - mutatott Helga Sebesre, Malazár lovára.
A ló valóban ott volt, de senki nem bírta még a kantárszárát sem megfogni, nemhogy felülni rá. Sebes nyihogott, harapott, ágaskodott, rugdalt.
- Ezen nem tudsz visszalovagolni - vigyorgott Benton, ám Helga válaszra sem méltatta.
- Takarodjatok! - rivallt a szolgákra, azok pedig a határozott parancs hallatán valóban arrébb léptek, szabad utat engedve az apró termetű, de igencsak felpaprikázódott fehércselédnek.
Helga menet közben előkapta a tőrét és felhasította vele a szoknyáját. Így amikor odaért Sebeshez, férfi módra pattant rá. Másképp nem is ülhetett volna, hiszen a lovon nem női nyereg volt.
A férfiak szájtátva nézték, ahogy az addig kezelhetetlenül szilaj, hatalmas csődör milyen könnyedén engedelmeskedett a törékeny kis nőszemélynek.
- Megbabonázta… - suttogta ámulva egy szolga Benton mellett. - Boszorkány!
A lord lekevert egy nyaklevest a szolgának.
- Ne beszélj ostobaságokat! - förmedt rá. - Ismeri, ennyi az egész.
A szolga nyakát behúzva tartotta a másik ló kantárszárát, amíg ura fel nem szökkent a nyeregbe, és utána is gondosan ügyelt rá, hogy kívül maradjon az ostor hatótávolságán. Benton pedig elindult Helga után vissza a várba.

Kopogtatás törte meg az északi torony csendjét. Az ajtó túloldalán azonban senki nem válaszolt. A lord egy pillanatig mintha habozott volna, aztán határozott mozdulattal benyitott a vendégszobába.
Helga az ablakban állt és kifelé bámult.
- A foglyod vagyok-e, hogy engedelmem nélkül így rám töröd az ajtót? - kérdezte anélkül, hogy hátrapillantott volna.
- Kopogtattam, ahogy az illem előírja, de nem válaszoltál - lépett beljebb Benton nem törődve a nem éppen szívélyes fogadtatással.
- Nem válaszoltam, mert nem akartam, hogy háborgass.
- Nem azért jöttem, hogy háborgassalak, hanem az aggodalom hajtott.
- Aggodalom? - fordult meg csodálkozva Helga. - Mi végre?
Benton óvakodott kimutatni az elégedettségét amiatt, hogy a lány végre hajlandó volt ránézni. Helyette igyekezett valóban aggodalmas képet vágni.
- Egész idő alatt itt kuksolsz a szobádban - mondta. - Még vacsoránál sem tiszteltél meg a jelenléteddel.
- A silbakjaid ki sem engedtek a szobából - válaszolta hűvösen Helga. - És ezt magad parancsoltad nekik.
- Azt a parancsot kapták, hogy ne engedjenek le a tömlöcökhöz. De a vacsorához vagy hozzám lekísértek volna.
- Miért ne mehetnék a tömlöchöz? - szegte fel az állát a lány.
- Mi értelme volna? Csak búsítanád ott magad - mondta Benton, miközben egészen közel ment Helgához.
- Mert a te társaságodban felvidulnék?
- Legalábbis megtennék érte minden tőlem telhetőt - búgta Benton. Megfogta a lány kezét és megcsókolta. Az apró kéz szinte eltűnt a férfi szakállában, bajuszában. - Mindent, ami csak hatalmamban áll.
- Hát tedd meg! - kérlelte halkan Helga. - Engedd szabadon Malazárt! Engedj minket békével elmenni innen!
- Ezt nem tehetem.
- Ki tehetné, ha nem te? - sürgette hevesen a lány. - Mitől tartasz? Hogy Malazár rád törne egy szál egymagában? Elküldöd, elzavarod; meglásd, többé hírét sem hallod majd!
- Elzavarnám, de attól tartok, ő nem menne.
- Már miért ne menne?
- Nem hagyna itt téged.
- Engem? - hőkölt hátra Helga. - Persze, hogy nem… Hogy érted ezt?
- Őt többé látni sem akarom, de téged… - lépett még közelebb Benton. - Nem tudlak elengedni, kisasszonyom. Nem bírok lemondani rólad.
- S ha én kedves lennék hozzád, elengednéd Malazárt?
- Hát kedves lennél hozzám? - lépett mohón még közelebb Benton, de Helga hátrált.
- Nem, csak kérdeztem! - Helga kétségbeesetten érzékelte, hogy tovább már nem hátrálhat, elérte a falat.
- De valami célod csak volt a kérdéseddel.
- Igen, tudni akartam, hogy ha én önként itt maradnék, elengednéd-e Malazárt.
- Mondtam már, nem hinném, hogy elmenne nélküled.
- Ha kitoloncolod, nem lesz más választása.
- De ha te önként itt maradsz velem, mit érdekel annak a sehonnainak a sorsa?
- Az a sehonnai a vőlegényem.
- Már nem az - hajolt közelebb Benton.
- Dehogynem.
- Ha itt maradsz önként, akkor már az enyém vagy - vigyorgott a lord.
- És ha azt mondom, hogy nem akarok a tiéd lenni? - próbálta magát minél jobban a falba préselni Helga.
- Akkor kivégeztetem - mondta a lord még mindig vigyorogva.
- Ezt nem mondhatod komolyan - hökkent meg Helga.
- Dehogynem - kedélyeskedett Benton tovább, de a szemén látszott, hogy valóban komolyan gondolja. - Hiszen megfenyegetett.
Helga egy pillanatig hitetlenkedve nézett a férfi szemébe.
- Segített elhozni ide a vagyonodat - mondta végül felháborodástól elfúló hangon. - Fizetség nélkül, hiszen még most sem fizetted ki. Megmentette a medvétől az életedet. És te ki akarod végeztetni?
- Minden jótett elnyeri méltó büntetését - vonta meg közönyösen a vállát a férfi.
- Ezt nem hiszem el!
- Akkor, ha neked jobban tetszik, úgy is mondhatom, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve - vonta meg ismét a vállát Benton. A hangja cinikusan csengett. - Ő elvégezte a kikövezést. Én lesegítem a pokolba.
Helga úgy érezte, felfordul a gyomra, ha továbbra is egy levegőt kell szívnia a lorddal. Megpróbált oldalra fordulva elmenni, de a férfi a karjával elzárta előle az utat. Helga egy pillanatnyi megtorpanás után a másik oldalra fordult, de Benton elengedte az eddig szorongatott kezét, és a másik karjával is a falhoz támaszkodott, hogy a lány arra se mehessen el. Helga elszántan felemelte a fejét.
- Engedj elmennem - mondta.
- Hova mennél? - vigyorgott Benton.
- Bárhová. Minél messzebb tőled.
- Ugyan, kicsikém! - ragadta meg a férfi egyik kezével a lány vállát. - Hiszen csak most kezdünk egymással alaposabban megismerkedni.
- Ennyi ismeretség több mint elég - nyöszörgött Helga, mert Benton a másik kezével a derekát karolta át, és magához vonta, hiába próbálta magától eltolni a lány.
Benton végigdörgölte a szakállát Helga arcán - a lány orrát megcsapta a férfi által elfogyasztott mézsörök bűze. Benton belesuttogott a fülébe:
- Azt mondták rád, boszorkány vagy. Igazuk volt. Teljesen megbabonáztál. - Azzal belecsókolt a lány nyakába.
- Ne! - tiltakozott Helga, de hiába. Képtelen volt eltolni magától a férfit. Benton egyre hevesebben csókolta a nyakát, arcát, de a száját nem, mert azt Helga még el bírta rántani. A férfi ettől azért nem esett kétségbe, ha a szája nem járt sikerrel, akkor a kezével vette birtokba a lányt. Helga élesen sikoltott fel, amikor Benton hatalmas marka nem éppen finoman megragadta a mellét.
- Ne ellenkezz! Úgy rosszabb neked - búgta Benton, amikor Helga hiábavalóan igyekezett eltaszítani magától. S hogy a lány nem hallgatott rá, fél kezével még mindig magához láncolva szép rabját, a másik kezével egy rántással derékig letépte róla a ruhát.
Helga egy pillanatra megdermedt. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban azonban már mozdult.
Még a föld is beleremegett, ahogy eltaszította magától a férfit. Szeme villámlott, szemöldökét összevonta, de az arca nyugodt volt. Ujjai végén még egy-két villám cikázott a varázslat végeztével. Fensőbbséges arccal mérte végig a férfit, aki rongybabaként hevert a fal mellett és rémült szemekkel meredt rá.
- Jól mondták neked. Boszorkány vagyok, és most megbabonázlak. Itt fogsz aludni holnap délig - mondta a lány, miközben kezét végighúzta a lord előtt. A kis villámok ujja hegyéről a férfi arcára pattantak, és a lord bamba megrökönyödése nyugodt kábulattá változott. - És amikor magadhoz térsz, nem fogsz másra emlékezni, csak hogy berúgtál és elengedtél minket. Aludj! - parancsolta.
Benton azonnal becsukta a szemét. Helga leráncigálta a férfi kezéről a nehéz pecsétgyűrűt, felkapta a már jó előre odakészített kis motyóját, aztán az ajtó felé suhant. Még el sem ért odáig, amikor Benton már horkolt.
- Hová akarsz menni, kisasszonyom? - szegezte neki az egyik őr a kérdést és a lándzsáját.
- A konyhához - felelte Helga kipirultan, de nyugodtan.
- Hozathatunk neked vacsorát - mondta a másik őr előrébb lépve.
- Tudom, hogy kísérnetek kell - mondta Helga kissé erőltetetten mosolyogva. - Ha akartok, gyertek hát velem!
- Jobb lenne, ha itt maradnál - nézett rá bizalmatlanul az első őr, aki a szoba felé is tekintgetett. A lord nem jön?
- Most már mehetek, ahová akarok. Kemény árat fizettem ezért az engedelemért - hajtotta le a fejét egy pillanatra a lány, majd emelte fel elpirulva újra. De a két mozdulat között kissé szétnyílt a köpönyege és kivillant a megtépett ruhája, mely csak hevenyészve volt odatűzve a helyére.
A két őr összenézett, majd elvigyorodott.
- Ha nem untad még meg a játékot, velünk folytathatod - lépett közelebb az egyik.
- Vajon őlordsága mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy a ruhájára ácsingózol? - húzta össze a szemöldökét Helga.
- Levetett ruha vagy te már, kisasszonyom - mondta az őr, de a vigyor halványabb lett az arcán.
- Ám akkor is az övé. És tudod jól - lépett most Helga bizalmasan közelebb az őrökhöz, - hogy mi a sorsa annak, aki ki meri nyújtani a kezét a tulajdona felé. Láttad, mi lett a vendég lovaggal, Malazárral. Úgy akarsz-e járni, mint ő?
- Nem! - hőkölt hátra mindkét férfi. - Dehogy! Csak tréfálkoztunk, kisasszonyom!
- Nem tetszett a tréfátok, de most megbocsátok - bólintott kegyesen Helga. - És most engedjetek utamra.
A két összezavart és megfélemlített őr arrébb lépett, szabad utat engedve Helgának. A lány ezt ki is használta, gyorsan elsurrant közöttük, le a lépcsőn.
Valóban a konyhába vezetett az útja. Beszélt egy-két emberrel, aztán ment tovább az istállóhoz. Itt is beszélt néhány emberrel, utána a tömlöchöz sietett.
A tömlöc őreivel ritkán beszélgetett azelőtt, úgyhogy itt nem volt olyan könnyű dolga, mint az előbbi helyeken.
- A fogolyért jöttem, akit a vadászat után záratott be ide őlordsága - mondta komoly arccal.
- Aztán hogy képzelted ezt mégis, kisasszonyom - lépett közelebb az egyik börtönőr. - Idejössz, és hipp-hopp, kiadjuk neked a rabot?
- Lord Benton parancsát hoztam - válaszolta Helga, és kis kezét a silbak orra elé dugta, amin ott virított a lord ujjáról leráncigált gyűrű.
A silbak alaposan megszemlélte az ékszert. Ismerte, látta már ezerszer, de ez idáig mindig csak ura ujján. Most azonban…
- Hogy került ez hozzád? - kérdezte gyanakodva.
- Lord Benton adta - felelte Helga zárkózottan.
- De mégis hogyan? - vakarta a fejét az őr. - Soha nem szokott megválni tőle.
- Most megtette - vonta meg a vállát a lány.
- Mivel vetted rá? - pislogott rá csodálkozva a férfi.
- Mi közöd benne? - vált hideggé Helga hangja. - Ez csak őlordságára tartozik meg rám.
Az őr elvigyorodott.
- Na igen - mondta. - Őlordsága meg szokta kapni, amit megkíván. De a lotyóinak mégsem szokta odaadni a gyűrűjét.
- Kit merészelsz te lotyónak nevezni?! - vonta kérdőre Helga. Ahogy felemelte a fejét, ahogy összehúzta a szemöldökét, ahogy végigmérte az őrt, abban annyi fenyegetés és annyi fensőbbség volt, hogy a férfin végigszaladt valami eddig ismeretlen, elemi erejű félelem.
- Bocsáss meg, kisasszonyom! - kapta le a fejét, és gyorsan a zárral kezdett babrálni, hogy ne kelljen azokba a villámló szemekbe néznie. - Ostobaságokat beszéltem.
- De még milyen ostobaságokat! - vágta rá Helga fagyosan. - Jobb lesz, ha innentől csak akkor nyitod ki a szád, ha kérdezlek.
- Igen, kisasszonyom - hajolt meg a silbak, ahogy kinyitotta a lány előtt az ajtót.
Helga belépett.
- Hozd ide a foglyot - parancsolta.
- Igenis, kisasszonyom.
Egy szempillantás múlva már vissza is tért a fogollyal. Helga egy pillantással felmérte, hogy Malazár igencsak megviselt állapotban van, de most nem volt ideje a férfi sérüléseivel foglalkozni. Malazár szavak nélkül is felfogta, hogy most nincs itt az ideje a cseverészésnek, úgyhogy csak figyelt, de néma maradt.
- A fegyvereit is - adta ki kurtán a következő parancsot.
Az őr, aki eddig Helgával beszélt, most a fejével biccentett a másiknak, aki eddig szótlanul meghúzódott, ám az intésre gyorsan eliramodott egy kamra felé. Fújtatva cipelte ki a fegyverhalmot, és dobta le az asztalra.
Malazár gyors mozdulatokkal vette magához őket.
- Szólj a kapuőröknek, hogy nyissák ki a kaput - hangzott az újabb parancs.
A szótlanabbik silbak azonnal rohant a kapu felé. Helgáék lassabban léptek ki a tömlöcből, és nem is arra vették az irányt, de még el sem kellett menniük az istállóhoz, amikor már megjelent két férfi, kantárszáron vezetve Sebest és Villámot.
- Itt vannak, kisasszonyom - mondta az egyik. - Megnéztük a patkójukat, átzsíroztuk a szíjakat is. Takarókat is raktunk ide, és nem csak nékik, hanem néktek is, kisasszonyom.
- Köszönöm. - Ennél többet nem is mondhatott Helga, mert fújtatva, szuszogva közeledett hozzájuk egy igencsak kövér férfi két ifjú legénykével, akik nagy pakkokat cipeltek.
- Itt vagyok én is, kisasszonyom! - integetett messziről a kövér.
Malazár Helgára nézett, és már nyitotta a száját, de a lány egy könnyed mozdulattal a karjára tette a kezét és előrelépett az érkezők felé. Malazár megértette, hogy még mindig nincs itt a kérdések ideje.
- Sikerült-e? - kérdezte Helga.
- Sikerült-e?! - visszhangozta a kérdést felháborodottan a kövér férfi. - Hát persze, hogy sikerült! Ha én egyszer azt mondom, kisasszonyom, hogy összepakolok neked két hétre elemózsiát, akkor összepakolok. Nem szoktam én a levegőbe beszélni!
- Jó, jó! - mosolygott csitítóan Helga. - Tudtam én, hogy állod a szavad, csak nem szeretném, ha bajod lenne a bőkezűségedből.
- Bajom? - szusszantott a kövér megvetően. - Hát mi bajom lehetne? Hát ki éhezik itt, mióta én vagyok a főszakács, he?
- Hát te biztos nem! - nevetett fel a lovász. Ám mielőtt a kövér válaszolhatott volna, már Helgához fordult. - Sietnetek kell, kisasszonyom! Tudod, mindig nyugat felé tartsatok! Menjetek! Siessetek!
Azzal villámgyorsan felpakolták a lovakra, amiket a szakácsék hoztak, majd felsegítették Helgát is a lovára. Malazárral nem sokat törődtek, de a fekete lovag nem is igényelte a segítséget, sérülései ellenére is frissen pattant fel a csődöre hátára.
- A kapu? - kérdezte a lovász.
- Azt parancsoltam, hogy nyissák ki - mondta nyugodtan Helga, de Malazár megérezte a lány hangjában a feszültséget.
- Ha nem sikerült, végetek van - bólintott a lovász.
Helga szeme könnybe lábadt, ahogy végignézett rajtuk.
- Köszönöm! - rebegte. - Mindnyájatoknak szívből köszönöm!
- Öreg vagyok én már a könnyes búcsúkhoz - legyintett harsányan a kövér szakács, de a szeme neki is gyanúsan csillogott. - Menjetek, kisasszonyom!
Helga ismét végignézett rajtuk.
- Ég veletek! - intett, azzal megsarkantyúzta a lovát és elügetett.
Malazár is mondott egy istenhozzádot, mielőtt Helga nyomába eredt volna, de az aggódó tekintetek nem őt követték, hanem a lányt. Malazár magában megcsóválta a fejét, de befogta a száját és Helga után ment.
A kapu rácsait felhúzták ugyan, de a hidat még nem eresztették le. Helga odaléptetett az őrparancsnokhoz. Lehúzta a gyűrűt az ujjáról - nem volt vele nehéz dolga, - majd odanyújtotta az elé lépő férfinak.
- Ezt juttasd vissza őlordságának - mondta, és Malazár látta, hogy még egy aranyat is csúsztat a gyűrű mellé. - Még egyszer hálásan köszönjük a vendégszeretetét.
- Komolyan éjszaka szándékoztok elutazni, kisasszonyom? - kérdezte az őrparancsnok, akit az arany szemmel láthatóan kedvességre hangolt.
- Kinek dolga van, ne halogassa másnapra - mosolygott rá bájosan Helga.
- Értem - bólintott a parancsnok, pedig nem értette. - Akkor ég veletek!
Intett a csörlő mellett állóknak, így a híd lassan leereszkedett.
Helga és Malazár még éppen hogy ráléptek a hídra, amikor kiáltások verték fel az éjszaka csendjét. Sem ők, sem az őrök nemigen értették, mit kiabálhatnak, de amikor Malazár meg akarta állítani a lovát, hogy jobban tudjon figyelni, Helga megrántotta a kantárszárát.
- Vágta! - kiáltott a lovagra, és maga járt jó példával megsarkantyúzva Villámot. Malazár kissé értetlenül ám azonnal követte.
- Állj! Állítsátok meg őket! - kiáltott az őrparancsnok, aki ugyan nem értette, hogy ugyanezt kiabálják onnan fentről is, de nem tetszett neki a távozók viselkedése.
Az őrök kapkodtak a csörlőhöz, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudják már időben felhúzni, úgyhogy fegyverekhez folyamodtak; csak úgy sziszegtek a nyilak a menekülők feje körül.
Ám úgy tűnt, mindhiába. A szökevényeket elnyelte az éjszaka, üldözésükről is csak másnap hajnalban lehetett legkorábban szó.
Pedig ha esetleg kutyákat vetettek volna be, sikerülhetett volna. Mert Helga megsebesült.
Malazár nem hallotta azt a tompa nyögést, ami önkéntelenül is elhagyta a lány ajkát, amikor beleállt a nyílvessző a hátába, közel a bal vállához. Csak az tűnt fel neki, hogy Villám lelassult. A sötétben nehezen tapogatta ki, hogy a lány a lova nyakára borulva fekszik. Újabb tapogatózás után megtalálta a nyílvesszőt is. Fény sem kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, az a nedvesség, amibe belenyúlt, Helga vére.
Malazár holtra válva, de óvatosan emelte át a saját lova nyergébe az eszméletlen lányt. Ha nehezen is, de lélegzett, tehát él.
Bármilyen is a sérülése, menni kell tovább. Merre is? Nyugat felé, ezt mondta a lovász. A kunyhó északnyugat felé van, de úgy látszik, Benton közeléből csak nyugat felé lehet elmenekülni. Mert menekülniük kell, akárhogy is mutogatta Helga az imént azt a pecsétgyűrűt, Malazár tisztában volt azzal, hogy szöknek. Hogyan, miért, azt nem tudta, csak azt, hogy hiába sebesült meg Helga, menniük kell. Magához szorította hát óvatosan a lányt, és magában forrón imádkozva vágtára ösztönözte a lovát, tudva, hogy Villám követi őket.
Malazár hosszú óráknak érezte, mire elérték az erdőt. Azt, ahol a medvét elejtette. De most hogyan tovább? A sötétben nem tud a lovakkal és a sebesülttel mozogni, fényt pedig nem gyújthat, mert azzal felhívná magára az üldözők figyelmét. Mi legyen?
Malazár még életében nem volt ilyen tanácstalan, mint most. Csak állt ott, az erdő szélén, karjaiban a magatehetetlen lánnyal, és érezte, hogy ruhájának ujját annyira átitatta már Helga vére, hogy lecsöpög a földre. A földre…
Kis szentjánosbogár szállt az orra elé. Aztán még egy. Hirtelen egy csomó világító apróság keringett előttük, oda-vissza szállva Malazár és egy immáron halványan felderengő ösvény között.
- Tarts ki… - suttogta Malazár Helga fülébe. Lágy csókot lehelt a lány arcára, aztán lépésre ösztökélte Sebest.
Mintha még a fák, a bokrok is elhúzódtak volna, hogy utat adjanak nekik. A kövek elgurultak, a göröngyök, gyökerek belesimultak a földbe, a meredélyek lankákká szelídültek, hogy ők akadálytalanul haladhassanak. A szentjánosbogárkák gyöngyházfénnyel világították meg nekik az utat, ami végül egy barlangba torkollott. Malazár még látott egy őzet, amelyik a szarvával igazította meg a gallyat, amit hozott, aztán az ő is eltűnt nyomtalan.
Malazár leszállt, óvatosan leemelte Helgát is, és a földre helyezte az összehordott gallyak mellé. Tarisznyájából előkotorta a tűzszerszámát, és hamarosan fellobbant az első lángocska. Így, a tűz fényénél Malazár szemügyre vette a barlangot, és meglepődve tapasztalta, hogy kristálytiszta vizű patakocska is csörgedezik benne, kicsit arrébb pedig olyan sziklatömb van, mely egyenes is, és moha is takarja. Mintha Helgának lenne kitalálva ágynak, hogy jóízűt pihenjen rajta.
Bár már pihenne! De még előtte ki kell szedni belőle a nyilat…
Malazár gondosan előkészült. Odakészített vizet, másik ruhát, a tarisznyában pálinkát is talált, aztán kését jó alaposan megfente - mintha nem lett volna amúgy is éles, - a tűzbe tartotta, majd levágta a köntöst. Ahogy ügyködött, legnagyobb meglepetésére Helga ruhájának eleje magától leesett, fedetlenül hagyva a lány mellét, hasát, egész testét szinte ágyékig.
Malazár megdermedt. Mit is mondott a börtönőr?
"Őlordsága meg szokta kapni, amit megkíván. De a lotyóinak mégsem szokta odaadni a gyűrűjét."
Helga és Benton…? Az nem lehet! Vagy mégis?
Hogyan másképp került hozzá a gyűrű?
De ha Helga összeszűrte volna Bentonnal a levet, miért üldözték őket?
Valami mégis történhetett, mert íme, itt van a szakadt ruha bizonyítékképp!
De ha Helga önként adta oda magát Bentonnak, akkor az a mocsok miért szakította el a lány köntösét?
No de valahogyan mégiscsak fizetnie kellett azért, hogy a lord őt, Malazárt elengedje. Lehet, hogy a testével?
Arra rávehette esetleg így Bentont, hogy őt, Malazárt elengedje, de a kéjsóvár lord a lányt nem engedte volna ki a markából, különösen, ha még meg is kóstolhatta!
Mi történhetett hát? Mi a válasz erre a sok kérdésre? Malazár önkéntelenül is megremegett. Mit meg nem adott volna, ha tudhatná, amit most nem tud! És mégis… Még ha az élete múlna is ezen, MOST akkor sem szabad foglalkoznia vele. Most csak Helga a fontos és a vállában a nyíl.
Erővel száműzte a gondolataiból Benton és azokat a szennyes képeket, amik óhatatlanul is felrémlettek benne az imént. Eltávolította a ruhát, vízzel körbetisztította a sebet, aztán óvatosan mozgatva kitapasztalta, hogy hogyan is áll a nyíl hegye. Helga öntudatlanul is felnyöszörgött, de nem tért magához.
- Kevés a fény - dünnyögte magában Malazár. Idegesen kisöpörte a szeméből a haját, megtörölte izzadt homlokát és visszahajolt. Mintha most jobban látott volna. Hát persze! Visszatértek a szentjánosbogarak…
Késének hegyével óvatosan bevágta a bőrt, a húst, és kiemelte a nyilat. A sebet pálinkával öntötte le, aztán gyorsan ruhát szorított rá, és Helga amúgy is tépett ruhájából csíkokat leszakítva bekötözte. Tehetetlenül nézte, hogy a vér miként üt át szinte azonnal a rászorított ruhán.
No igen. A nyilat sikerült kiszednie. De mivel állítsa el a vérzést? Helga persze tudná, neki amúgy is mindig teli van egy tarisznyája gyógyfüvekkel, most is itt van, csak éppen neki, Malazárnak nincs fogalma arról, hogy melyiket és hogyan kell használni. Mitévő legyen?
Ó, amikor a segíteni akarás tudatlansággal párosul…!

Napok teltek el és éjszakák. Egyik a másik után, lassan, kínlódva, összemosódva, lázálmoktól gyötörten és rémálmokból felriadva.
Helga testét és álmait hevítette a láz. Malazárnak maradtak a rémképek és a fohászok.
Kereszténynek született, de az erő, melynek őrzője lett, magasabb szintre emelte tudatát, semhogy bármiféle vallásba beleférhetett volna. Most mégis előszedte mindazt a régen tanult imát, amit valaha belevertek nevelői, s még azokat is, amiket csak úgy hallott vándorlásai során. Közelebb állt a teremtéshez, mint bárki a világon élők közül - persze a társaival együtt, - de éppen ezért jobban látta azt is, hogy az elmúlás éppúgy hozzátartozik a léthez, mint a születés. Az örök körforgás törvénye mindenre és mindenkire érvényes, lett légyen az akár egy fűszál, vagy akár egy rendkívüli emberlány. Malazár nem látta a jövőt, nem is akarta, de rettegés kerítette hatalmába, hogy e törvény most lesújt Helgára, és elveszíti őt. Időnként a karjaiba kapta, hogy nehogy elragadja tőle a csontember, ringatta, hűvös vízzel átitatott ruhával törölgette arcát, nyakát, és dörmögő hangján rekedtre rimánkodta magát, hogy ne hagyja el őt. És ha már kifogyott az imákból, énekelt, meséket mondott neki, amiket ismert, vagy maga talált ki madarakról, fákról, tengerekről, hogy lássa a lány, milyen szép is élni. De sokszor szorította könnyáztatta arcát ahhoz a sápadt archoz! De sokszor csókolta meg beesett szemét! És talán hiába…
Ám egyszer…
- Malazár…!
Gyönge, vékony hang keltette álmából a férfit. Egy pillanatig tétován egyensúlyozott az ébrenlét és az álom határán, nem tudván eldönteni, hogy éppen hova tartozik, és honnan jön a hívó hang, de akkor ismét meghallotta:
- Malazár…!
Felült a pokrócán, így pont Helga arcába látott, akit puhán helyezett el a mohán, és ellenőrizte - mint tette ezt oly sokszor, - hogy lélegzik még a lány. Lélegzett. És nyitva volt a szeme!
- Virágom! - szakadt ki a férfiból.
- Szomjas vagyok - lehelte a lány olyan halkan, hogy alig lehetett érteni, de Malazár értette, hogyne értette volna, hiszen minden idegszálával őrá figyelt.
Gyengéden emelte ülő helyzetbe, karjával támasztotta meg a hátát, vállára fektette a fejét, úgy itatta meg, mint egy beteg madárkát, szinte cseppenként adagolva neki a vizet, nehogy cigányútra tévedjen. Helga arcán átsuhant egy mosoly, olyan halovány, hogy csak érezni lehetett, látni nem, aztán elfáradva a megerőltetéstől azonnal elaludt. Malazár óvatosan visszafektette és ismét őrködött mellette, mint idáig mindig, de ez más volt, mint az eddigiek, mert Helga légzése egyenletessé vált, nem hánykolódott tovább, és teste nem árasztotta azt az elviselhetetlen forróságot.
És innentől rohamosan javult az állapota.
És ahogy Helga egyre jobban erőre kapott, Malazár egyre visszahúzódóbb lett. Ahogyan a betegség elsodorta minden kételyét és kérdését, a lány gyógyulásával egyre inkább feltámadt ismét az összes gyanakvása és féltékenysége.
Sietniük kellett. Bár ez az ősz enyhébbnek és hosszabbnak ígérkezett, mint a megelőzőek, mégsem akartak kockáztatni. Alig öt nappal az első láztalan nap után úgy döntöttek, útnak indulnak. Ha nem lett volna fogytán az élelmük - és nem lettek volna ilyen közel még mindig Bentonhoz, - Malazár tiltakozott volna, de így kénytelen-kelletlen maga is rábólintott Helga javaslatára.
A csomagolásnál Helga bizonytalanul vette a kezébe a rongyokat, amiket Malazár sebkötözéshez használt. Forgatta a lány a darabokat, nézte, nézegette.
- Ez… olyan ismerős - mondta. - Olyan, mint a ruhám.
- Mert ez a ruhád - válaszolt Malazár szűkszavúan.
- A ruhámat tépted szét? - csodálkozott rá Helga. A ruha meglehetősen nagy érték volt akkoriban.
- Eleve tépett volt - nézett rá Malazár látszólag közömbösen.
Helga elgondolkodott.
- Valóban - mondta. - Benton eltépte.
- Miért? - robbant ki Malazárból végre valahára a kérdés, ami már szökésük óta fojtogatta.
- Gyengéd akart hozzám lenni - mosolyodott el Helga gúnyosan.
- És te?
Helga ráérzett, hogy Malazárnak ez a kérdés még fontosabb, mint az előző volt, de neki sértő volt, rettenetesen sértő. Megremegett az orrcimpája.
- Mi van velem? - kérdezte ártatlanul.
- Tudod jól!
- Miről beszélsz? Nem értelek.
Malazár félig elfordult, hogy ne látsszon az ökölbe szoruló keze. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta, és vele együtt kiengedte az öklét is. Így látszólag nyugodtan csengett a hangja:
- Azt kérdezem, hogy te is gyengéd voltál-e Bentonhoz.
S hogy Helga sokáig nem válaszolt, visszanézett. A lány őt figyelte elgondolkodó arccal.
- Miért érdekel ez téged? - kérdezte élesen.
- Csak úgy… Érdekel - próbálta közömbösen mondani Malazár, de megfeszülő arcizmai ellentmondottak ennek a látszólagos közömbösségnek.
- Aha… És te mit gondolsz?
- Hogyan? - kapta fel a fejét a férfi.
- Azt kérdezem - mondta tagoltan a lány, - hogy te mit gondolsz?
- Az… mindegy.
- Nekem nem.
- Nem gondolok semmit.
- Hogy te nem gondolsz semmit… - csóválta a fejét Helga. - Ez meglepő lenne. Neked mindig tele van a fejed. Persze sokszor kótyagos gondolatokkal, de akkor is gondolsz valamit. Most is. Ki vele, mit gondolsz most rólam?
Malazár hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt volna.
- Nem tudom, mit gondoljak - kezdte vontatottan. - Láttalak téged Bentonnal, és sokszor kacérkodtál vele. Sokszor viszont udvarias voltál ugyan vele, de határozottan elutasítottad. Nem tudom hát, nem tudom, mit gondoljak. Féltékeny voltam rád, és közben bíztam is benned. Annyira… megváltoztál az utóbbi időben, nem tudok eligazodni rajtad.
- Féltékeny? - vonta fel a szemöldökét Helga. - Csak akkor lehetnél féltékeny rám, ha szeretnél.
- Hozzám tartozol - felelte Malazár kitérően.
Helga nem szólt, mintha arra várt volna, hogy a férfi folytatja. De hiába várt.
- Furcsa elképzeléseid vannak a férfiakról és a nőkről - mondta végül kissé elsötétült arccal. - Előre is sajnálom a leendő feleségedet, feltéve, hogy egyáltalán lesz olyan.
Összetekerte a rongyokat és félredobta egy sarokba. Folytatta a csomagolást.
Malazár elkapta a karját.
- Tehát Benton? - kérdezte, miközben pillantását belefúrta Helga szemébe.
- Döntsd el magad - felelte Helga halkan, és rezzenetlenül viszonozta a férfi tekintetét.
Malazár volt az, aki előbb kapta el a fejét.
- Igyekezzünk - vetette oda durván. - Lassan lemegy a nap.
Helga egy darabig szótlanul figyelte a férfi ténykedését, aztán bólintott, mintegy önmagának.
- Egyszer még eljöhet az a nap, amikor szembe kell nézned önmagaddal. De nem biztos, hogy akkor is melletted leszek.
Azzal elindultak - hosszú idő után végre - hazafelé.

 

vissza