- ... úgyhogy te kíséred a lányomat Llar herceghez, Vasil - mondta Berol király.
- Kitüntető a bizalmad, felség, de ki vigyáz addig az apródokra? - tárta szét a karját Lord Vasil. - Ha csak egy pillanatra félrefordítom a fejem, máris valami csibészséget követnek el.
- Malazár és Godrik? - vonta fel a szemöldökét ironikusan a király.
- Ők. Ez a Malazár...! Isten látja a lelkem, felség, komolyan mondom, hogy családod minden tagja éke országunknak. De ebbe a lurkóba annyi csibészség szorult, mint tán még egyetlen tanítványomba sem - törölte meg a homlokát az öreg.
- Pedig én is a te kezed alatt tanultam - somolygott Berol a szakállába, ahogy visszaemlékezett hajdan volt gyermekéveire.
- Te utánad is rohangásztam éppen eleget, felség, de ha nem veszed sértésnek, az unokaöcséd még rajtad is túltesz. Na és a barátja...! Godrik! - sápítozott tovább az öreg parancsnok.
- Ő is olyan elvetemült? - kérdezte a király látszólag komolyan, de valójában kitűnően szórakozott.
- De még mennyire! Igaz, a tervek legtöbbször Malazár fejéből pattannak ki, de ha Godrik nincs, a tervek csak tervek maradnának. Mert ez a másik csibész meg abban nagymester, hogyan vigyenek végbe csibészségeket. Mint a minap is... - Az öreg ijedten harapta el a folytatást, de Berol rákérdezett:
- Miért? Mit csináltak a minap?
Vasil egy pillanatra habozott, de ha a király kérdezte, válaszolnia kellett.
- Emlékszel még Arin királylány legendájára, felség?
- Hogyne emlékeznék - dőlt hátra a király a trónusán immáron egyáltalán nem rejtegetve derűjét. - Akit elrabolt a sárkány és bezárt egy toronyba. Annak is a legfelsőbb szobájába.
- Igen és Govan lovag úgy bírt feljutni hozzá, hogy a királylány a haját engedte le neki kötél gyanánt - kántálta a történetet tovább Vasil.
- Dieter valamelyik este énekelte el ismét a balladáját - emlékezett vissza mosolyogva Berol.
- Hát ez az! - bólintott jelentőségteljesen a kövér tanítómester. - Mert a fiúk rögvest elkezdtek rajta morfondírozni, hogy fel lehet-e mászni egy ilyen hágcsón, s mivel nem jutottak dűlőre, hát levágták vagy tizenöt lónak a farkát és...
- Micsoda?! - egyenesedett fel ültében a király. - Miféle lovakét?
- A saját apródi lovaikét - húzta be a nyakát önkéntelenül is Vasil, de azért azonnal mentegetni kezdte a kis gonosztevőket. - Nem vészes, felség, egynek sem esett baja, meg ki is nő a farkuk ismét, csak...
- Csak...? - ismételte meg vészjóslóan a király. A tréfa kezdett egyre kevésbé tréfásnak tetszeni.
- Csak aztán kerestek maguknak emeleti szobát, hogy annak az ablakából próbálják ki a "hajfonatot", és erre éppen az érsek úr szobáját szemelték ki...
- Aha...! - kiáltott fel Berol. A többit már kitalálta.
Két éjszakával előbb szörnyű kiáltozásra ébredt a vár: az érsek úr kiáltozott, hogy démonok támadták meg. Nem volt könnyű segíteni rajta, mivel az érsek úr belülről igencsak elreteszelte az ajtaját, sőt még ki is támasztotta, így az odaérkezők alig bírták betörni. Igaz, az érsek úr azt állította, hogy mindezt a démonok művelték, akik őt magát is beletekerték a saját palástjába, de démonokat senki nem látott, csak az ablakhoz kötve találtak egy lófarok maradványt. Ám ettől még nem lettek okosabbak. Mert mindenki tudja ugyan, hogy az ördögnek patája van meg bojtos farka, de hogy a démonoknak lófarkuk lenne, erről eddig senki se hallott.
A király eleddig abban a hiszemben élt sok másokkal egyetemben, hogy az érsek urat a balszerencse üldözi az utóbbi időben - mert nem ez volt mostanában az egyetlen eset, midőn valami bosszúság érte, - de most ráeszmélt, hogy udvarának apródjai azok, akik megtestesítik a balszerencsét, s hogy eme arcátlan kis csibészek pont e magas egyházi méltóságot szemelték ki csínytevéseik célpontjaként.
A dolog akkor is felháborító lenne, ha az egyik legfőbb kis gonosztevő nem a saját unokaöccse lenne. Méghozzá a számára legkedvesebb. Ördög vinné a kölköt, hiszen most sem tud haragudni rá! A király hát egy ideig a komolyság és a kitörni készülő vidámság között hánykolódott, ám ahogy ránézett Vasilra, a látvány rögtön eldöntötte a dolgot. A kövér lord ugyanis olyan magába roskadtan bámult rá, mintha maga követte volna el a rémséges tetteket, és most a méltán megérdemelt büntetését várná.
"Megállj, Malazár...!" - fenyegette meg magában a király ifjú rokonát.
- Khm... - köszörülte meg a torkát Berol mintegy újdonsült komolyságának megerősítése végett. - A fiúk szigorú büntetést érdemelnek. Hivasd ide őket.
- Attól tartok, ez most nem sikerülne, felség - gyöngyözött még jobban a lord amúgy is verejtékben úszó homloka.
- Miért? - csodálkozott a király.
- Mert én már megbüntettem őket.
- És?
- Lapátkezű Joe kezébe adtam őket...
- Azért, mert levágták a lovak farkát? - szökött az égbe a király szemöldöke. Tudta, hogy Vasil csakis égbekiáltó bűnök esetén adja a vásott apródokat termetes méretű és nagy erejű segédje kezébe, aki méltán kapta ragadványnevét.
- Dehogy! - legyintett türelmetlenül a lord. - A lófarok-kötélen a többiek másztak volna fel. - S hogy a király még mindig értetlenül meredt rá, még hozzáfűzte: - Malazár és Godrik kötél nélkül másztak fel az érsek úr szobájáig.
- Kötél nélkül? - visszhangozta Berol kissé bambán.
- Kézzel-lábbal. Mint a bogarak.
- És ha lezuhantak volna?! - kiáltott fel a király.
Lord Vasil jelentőségteljesen bólintott.
- Hát EZÉRT adtam őket Lapátkezű Joe kezére, felség...

Rigel, Malazár bátyja és a többi ifjú testőr fel volt háborodva, hogy a fiúkat minden csibészségük ellenére KITÜNTETTE Lord Vasil azzal, hogy elkísérhették Badb hercegnőt Llar herceghez, Malazár és Godrik azonban kimondottan BÜNTETÉSKÉNT élte meg az eseményt. Főleg az első napon, amikor érzékeny hátsó részüknek egész álló nap a nyeregben kellett zötykölődnie. És mintha Lord Vasil egyébként is kínozni akarta volna őket; még a szokottnál is kevesebb pihenővel tették meg az utat Keanah-ig, bár a testőrparancsnok azt morogta, hogy ez rendes utazási tempó. Még azt is odavetette, hogy ha az apród urak felnőttnek tartották magukat a disznóságok kiötlésében és végrehajtásában, akkor viselkedjenek felnőttként most is, amikor végre komoly feladatuk van.
Mit lehet erre mondani? A testőrök gúnyos megjegyzéseitől kísérve vissza lehet kullogni a sor végére, és az első pihenőnél eltűnni a bokrokban, hogy a Lapátkezű Joe-tól kapott kenőccsel kapkodva és meglehetősen ügyetlenül bekenjék az ülepüket. Mert Joe nemcsak a büntetéshez, hanem a gyógyításhoz is értett.
A kenőcs más körülmények között hatékony lehetett, de most, az egész napos szinte megállás nélküli lovaglásnak köszönhetően csak arra volt jó, hogy a fiúk másnap le tudták küzdeni heves fájdalmukat és kíváncsian leskelődtek. Malazár ugyan már látta a hercegnőt, bár régen; utoljára valami négy éve, de Godrik csak most először. Hát most megnézték. És meg kell hagyni, Badb csalódást okozott nekik.
Ugyan nőtt a kolostori négy év alatt, de tizenöt éves kora ellenére is majdnem úgy nézett ki, mint egy kamasz fiú. Ruhája elejét nem emelgették csinos kis halmocskák, csípője sem kerekedett még ki. Nemcsak az alakja, az arca is szögletes volt még, mozgása esetlen, egyszóval lesírt róla, hogy még nem érett meg. Ám ez sem az apját, a királyt, sem leendő férjét, Llar herceget nem hatotta meg: ez a házasság nem szerelemből, hanem államérdekből köttetik, s ha az ifjú ara netán csúf lenne, mint az ördög, Llar akkor is feleségül venné, mert a Cochran Carrick-i birtokokat kapja hozományul vele.
A Cochran Carrick-i birtok...
A Cochran Struthers nevű folyó mentén terül el, ahol csupán a part mellett terem gyéren a föld, de itt vezet csak el út Riddoch és Keara Carrick között. Riddoch tengerparti kikötő, ahonnan élelmet, kelmét, bőröket visznek Keara Carrickbe, Keara Carrickből pedig aranyat visznek Riddoch-ba.
Arany...
Igen megbecsült embere lehet a királynak Llar herceg, ha nekiadja ezt a birtokot. Mert akié az út, az szedi be a vámot is. És nyilvánvaló, hogy a sovány termés ellenére sem kell sajnálni azt, aki itt az úr. Nem véletlenül próbálkozott ezzel Rhodewy herceg is, a birtok másik szomszédja. Csakhogy Rhodewy sokkal szembetűnőbben építette a saját hatalmát, mint Llar; Berol király nemcsak hogy nem volt biztos a Sötét Herceg hűségében - így hívták ugyanis Rhodewyt a háta mögött, amiről ő egyébként tudott, és amire büszke is volt, - hanem sokszor annyira ellenséges is volt vele, a királlyal, hogy Berol már azt fontolgatta, egyszer és mindenkorra le kellene számolnia a rebellis herceggel. Hogy nem tette még meg, annak egyes egyedül Rhodewy kiterjedt és nagyhatalmú rokonsága volt az oka: ha tengelyt akasztanának a herceggel, az könnyen egy háborúba sodorhatná az országot. Berol pedig ezt nem kockáztatta - igaz, Rhodewy is tartózkodott attól, hogy okot adjon az ilyesmire. Így hát beérték az apróbb csetepatékkal, de azok viszont szinte mindennapossá váltak.
A szokásosnál nagyobb kíséret is azért kellett, hogy szükség esetén meg tudják védeni a hercegnőt a portyázó haramiákkal szemben. Mert igaz ugyan, hogy Llar is várja őket a birtok csücskénél, hogy illő fogadtatásban részesítse menyasszonyát, de soha nem lehet tudni.
Így hát most a testőrök - Berol katonáinak krémje - éberen őrködtek, miközben Lord Vasil besegítette a hercegnőt, két udvarhölgyét és a kövér, apácaruhás nevelőnőjét a széles, de meglehetősen zárt hintóba. Bár inkább batár volt ez, zárt szekér, amely ugyan nem nélkülözött némi kényelmet és királyi pompát, de kiválasztásánál inkább a biztonság volt a fő szempont, és nem hivalkodás.
Amint Lord Vasil becsukta a hintó ajtaját és maga is felült a lovára, elindultak.
Malazár és Godrik eleinte kitárgyalták a királylányt - ugyan a maguk tizenhárom évével még nemigen foglalkoztak a női nemmel, de azért megállapították, hogy Llar helyében semmi pénzért el nem vennék ezt a csúf békát, - ám agyongyötört hátsójuk hamarosan száműzött a fejükből minden más gondolatot. Le-lemaradoztak részben pihenni, részben a Joe-tól kapott kenőccsel kenekedni. Utána persze vágtathattak, hogy utolérjék a csapatot. Szóval nézhették bármerről, sehogy sem volt jó a dolog.
Még hogy kitüntetés...!
Egy alkalommal, amikor különösen hosszúra nyúlt a pihenő - bár ők csak néhány pillanatnak érezték, - lovasok vágtattak értük. Rigel volt az, Malazár deli, fiatal bátyja és annak két hasonló korú társa.
- Mi az ördögért maradtok le állandóan? - förmedt rájuk Rigel.
- Mi dolgod vele? - próbált fölényeskedni Malazár. - Menj csak előre, majd utolérünk benneteket!
- Mi dolgom vele? - vágott vissza Rigel. - Felőlem el is veszhettek örökre, de Őkövérsége ragaszkodik hozzátok. Úgyhogy vagy magatoktól mentek előre, vagy én viszlek benneteket saját kezűleg, de a grabancotoknál fogva!
- Na csak vigyázz, hogy beszélsz velünk! - lépett elő kipirult arccal Godrik. - Még a végén el találjuk kottyantani Lord Vasilnak, hogy hogyan hívod a háta mögött!
- Most aztán nagyon megijedtem, HÖLGYEM - mérte végig a még mindig alacsony termetű, magas hangú, lányosan lágy vonású Godrikot Rigel. A társai felröhögtek mögötte.
A fiú még jobban elvörösödött és már kapott volna a kardja felé, amikor Malazár megfogta a karját.
- Hagyd, Godrik - mondta halkan a barátjának. - Felesleges erőpazarlás.
- Megmutatom én neki... - pattogott volna Godrik, de Malazár a szavába vágott.
- Tényleg mennünk kell.
- Hagyd csak, öcsém! - nevetett gúnyosan Rigel. - Hadd mutassa meg! Reszketek a félelemtől már előre!
Godrik már mozdult volna felé, de Malazár valamit sustorgott neki. Hogy mit, azt nem tudni, de akármit is, hatására a szőke fiú fújt egyet, majd eleresztette a kardját. Felült a lovára és előreügetett anélkül, hogy akár egy pillantásra is méltatta volna a vigyorgó ifjakat.
Malazár követte.
Rigel még utána szólt:
- Aztán máskor jobban vigyázz a barátnődre, Malazár!
Malazár nem válaszolt, hanem megsarkantyúzta a lovát. Hamar beérte Godrikot és megragadva barátja lovának a kantárszárát nem engedte, hogy az visszaforduljon, hanem vágtára ösztökélte a másik lovat is.
Bármilyen gyorsan hagyták is ott Rigelt és társait, az ifjak röhögése még sokáig nyomon kísérte őket.

"Büntetésből is megárt a sok" - gondolta Lord Vasil, ahogy elnézte a felé közeledő fiúk fintorait. Tisztában volt ő azzal, hogy az első nap erőltetett menete felért Lapátkezű Joe ténykedésével, de mi tagadás, a fiúk maguk idézték a fejükre a bajt. Még hogy csak úgy felmászni egy toronyablakba a falon! Nem mondja, szép teljesítmény volt, hogy csupán ujjaikra és lábukra támaszkodva felmentek, és főleg nem mindennapi ebben a zsenge korban, de mi lett volna, ha leesnek? Kit kaptak volna elő, ha nem őt, Lord Vasilt? Hiszen ő tartja a hátát az apródok minden tettéért. S még Godrik családjának is elég lett volna magyarázkodnia, de mit szólt volna őfelsége, ha Malazár pottyan le?
Mert Darhem herceg nem valószínű, hogy nagyon sajnálta volna a fiát...
A kövér lord előtt felrémlett a szigorú tekintetű főúr arca. Nem meglepő, hogy ilyen rideg, számító férfi lett, hiszen gyermeknek sem volt másmilyen. Lord Vasil még nagyon is jól emlékezett rá, hiszen Darhem is gyakorlatilag az ő keze alatt nevelkedett. Annak idején Cedric király tette meg a kövér grófot az apródok nevelőjévé, aki akkor még nem volt kövér és nem volt gróf sem, csupán báró. És Cedric adta Vasil kezébe három ifjabbik fiát: Berolt, Igalt és Darhemet. Iwyllt, az elsőszülöttet a király maga nevelte. Ugyanolyan rideg, könyörtelen emberré, mint amilyen maga volt.
Isten látja a lelkét, Vasil - bár hűségesen szolgálta, - nem szerette sem Cedricet, sem Iwyllt. Lehet, hogy egy ország összetartásához szükség volt a kemény kézre, de a fiatal báró úgy érezte - s nem egyedül, - hogy ez már embertelenül kemény kéz volt. Nem sokan siratták meg Cedricet, midőn elhunyt, s tán a legkevésbé Iwyll, aki a suttogó pletykák szerint már kissé megunta a várakozást a trónra, és maga segített abban, hogy atyja végre jobblétre szenderüljön. Hogy mi igaz a pletykákból, azt Vasil nem tudta, de az biztos, hogy Iwyll a hajdani leckéket alaposan megtanulta, és ha atyja vaskézzel fogta a népet, hát Iwyll sziklakézzel. Olyannyira, hogy szinte visszasírták Cedric uralmát, pedig ezt az öreg életében bizony elképzelhetetlennek tartotta volna bárki is. Nem volt tehát meglepő, hogy egy merénylő hamar véget vetett az ifjú király életének. S bár a pletykák itt is, ott is felütötték a fejüket, Vasil azt már nem tartotta valószínűnek, hogy Berol bérelte volna fel a merénylőt. Igalról, vagy pláne Darhemről azonban minden további nélkül el tudta képzelni. S meglehet, hogy maga Berol sem zárta ki ezt a lehetőséget, mert az efféle merényletek az ő udvarában eleve kudarcra voltak ítélve.
Vagy talán úgy ítélték az öccsök, hogy erre nincs is szükség. Berolnak ugyanis nem született fiú utódja. Izabelle királyné sorra hozta világra a gyermekeket, de leányokat. Csak leányokat.
Most is viselős ugyan, s a nép - no meg ami a lényeg: az udvar - izgatott várakozásban él, hogy mi lesz a születendő gyermek neme, de Vasil titkon meg volt győződve arról, hogy ez a gyermek is lány lesz, csakúgy, mint a többi. Kinézte a két fiatalabb fivérből, hogy akár ördögi praktikákra is képesek, csakhogy megakadályozzák Berol fiú utódjának a világra jöttét. És bár Igal sem volt különb a Deákné vásznánál, Vasil mégis inkább Darhemet tartotta veszélyesebbnek. Merthogy bár Igalnak öt fia is született, de négy még egészen kiskorában el is hagyta ezt az árnyékvilágot. Csak egyetlen fia maradt meg Igalnak, de arra aztán úgy vigyázott, mint a szeme világára. Még a Darhem felől fúvó szél sem érhette a gyermeket! Meglehet, ezért is maradt életben...
Bezzeg Darhem! Négy szép szál, egészséges fiúgyermek sorakozik mögötte. Vasil ismerte őket mind, bár csak kettő került hozzá, a két ifjabb: Rigel és Malazár. És örült, hogy csak ez a kettő, mert a két nagyobb...! Kemények, könyörtelenek, gőgösek, mint az apjuk. Vasil látta őket épp eleget, hiszen Darhem évente legalább egyszer, ha nem kétszer eljött a királyi udvarba, és bár csak ritkán beszélgettek, a kövér lord jó emberismerő volt.
Érdekes módon Rigel és Malazár mintha nem az apjuk, hanem a nagybátyjuk, a király természetét örökölték volna. Gőgösnek gőgösek voltak ők is, meglehetősen kemények és kissé bizony könyörtelenek is, ám mindezek ellenére egyenes jelleműek, megbízhatóak, és alapvetően nagyvonalúak. Mindkét fiú agyafúrt volt és furmányos, de csavaros gondolataikat nem szennyezte be sem rosszindulat, sem irigység. Vasilnak - ha rájuk gondolt - ez jutott eszébe: nemesek. És a kövér gróf úgy kedvelte őket, mintha a saját fiai lennének, akiket megtagadott tőle az élet.

A harmadik fiú pedig, akit szinte sajátjaként kedvelt, az az egyszerű nemes-ivadék, Malazár úrfi barátja, Godrik volt.
S most a három legkedvesebb közül kettő úgy vánszorgott felé, hogy az öregembernek megesett rajtuk a szíve. Persze ebből semmi sem látszódott az arcán. Még csak az kéne!
Szigorú szemekkel mérte végig a gyerekeket.
- Mindig akkor császkáltok el, amikor a legnagyobb szükség lenne rátok - állapította meg. - Menjetek a málhásszekérhez és vegyetek magatokhoz még legalább két-kéttegeznyi nyilat. Aztán beültök a hercegnőhöz a hintóba.
- Miért? - berzenkedett Godrik.
Vasil magában elmosolyodott. Persze, hogy Godrik a tiltakozó. Godrik, akinek férfivá válása még halvány jelekben sem kezdődött el, ezért különösen érzékeny mindenre, amivel esetleg nevetségessé válhatna.
- Mert azt parancsoltam! - förmedt rá hangosan az öreg, majd némileg enyhültebb hangon hozzátette: - Kezdünk különösen veszélyes szakaszhoz érkezni. Egyiktek az egyik, másiktok a másik oldalt figyeli, és azonnal jeleztek nekünk, ha bármi különöset észleltek. Ha támadás érne bennünket, használjátok az íjatokat. De nehogy aztán minket lőjetek vele! És a hercegnőt bármi áron megvéditek. Megértettétek?
- Igen, uram! - kiáltotta Godrik lelkesen. A lordtól kapott feladat egészen felvillanyozta.
Ám Malazárnak még akadt kérdése:
- És a lovainkat hova tegyük, uram?
Vasil magában elismerően csettintett. Mindenre gondol a kölyök!
- Kössétek a hintó mögé - mondta. - A hercegnő lova is ott van. Ha baj adódna, azokon menekülhettek. És még egyszer mondom - szigorodott meg a hangja, - a hercegnőt minden áron meg kell védenetek!
- Igen, uram! - mondta most már Malazár is, és a két gyerek megfordította a lovát. Mentek a málhásszekérhez.
Kezüknek se a hossza, se az ereje nem vetekedhetett még egy felnőtt férfiéval, de Lord Vasil bizony felnőtt fegyverekkel taníttatta az apródjait. Hadd szokják az igazi fegyverek méretét, súlyát. Így hát tulajdonképpen mindegy volt, hogy a fiúk melyik puzdrát választják ki, a nyilak egyformák voltak. Nem is válogattak soká, nagy lelkesen felszerelkeztek fejenként nem is két, de négytegeznyi nyíllal és visszalovagoltak a grófhoz.
Lord Vasil közben megbeszélhette a dolgot a hercegnővel, mert mire a fiúk visszatértek, éppen felegyenesedett az ablaktól.
- Szállj be - intett Godriknak. - Malazár beadja a fegyvereket. Ezért nem állunk meg.
- És a lovak? - kérdezte Malazár.
- Majd mi megkötjük őket - felelte a gróf és intett az egyik testőrnek, aki készségesen azonnal odapattant.
Godrik fürgén ugrott át a nyeregből a hintóba, de mivel a hintó kereke éppen egy nagyot zöttyent, elvesztette az egyensúlyát és beleesett az egyik hölgy ölébe.
- Látod, milyen szerencsés vagy, fenség? - szólalt meg csengő hangon az egyik udvarhölgy. - Az öledbe pottyannak a deli legények!
- Bizony, még ha csak ilyen süldőformák is, mint ez - tódította vidáman az apácaruhás idősebb nő.
- Sokáig akarsz még itt maradni? - kérdezte a hercegnő. - Mert akkor igyekeznék úgy elhelyezkedni, hogy mindkettőnknek kényelmesebb legyen.
Godrikot végre magához térítette a hercegnő kellemesen mély hangja. Motyogott valami mentegetőzés félét és megpróbált felpattanni, de ez az ide-oda zötykölődő hintóban nem is bizonyult olyan egyszerű feladatnak. Végül sikerrel megkapaszkodott az ajtónyílásban és átvette az első csomagot. Kissé tétovázott, hogy ugyan hova is tegye. Kár volt.
- Add ide nekem, kislovag! - szólalt meg azonnal az idősebb nő.
Godrik magához szorította a puzdrát. Nők kezébe fegyvert?! Még csak az kéne!
- Ejnye, de félted a motyódat, ifjú ember! - hajtotta oldalra a fejét a nő mosolyogva. - Ne félj, vigyáznék rá! Vigyáznék én rád is, hidd el!
- Mi is kellene neked, Mater Maria? - évődött a barna hajú kis udvarhölgy. - A puzdra vagy a kislovag?
- Mindkettő, gyermekem, mindkettő! - vágta rá komolykodva a Mater. - Mit ér egy puzdra lovag nélkül? És tán nem akkor igazi egy lovag, ha jó nagy puzdrája van?
- Tán meg akarod nézni a puzdráját, anyám? - robbant ki a nevetés a másik udvarhölgyből.
- Manapság mindent jó alaposan meg kell figyelni, gyermekem - felelte majdnem ugyanolyan komoly képpel a nő, mint az imént, de a szemében neki is ott csillogott a nevetés. Keze előre mozdult, mire Godrik megrettenve hátrált, ezzel majdnem kiesett a nyitott ajtón.
- Mit művelsz? - kiáltott be Malazár. - Adnám a következőt!
- Mindjárt, csak... - hebegett Godrik vérvörös arccal.
A mater keze ismét előrelendült, Godrik ismét hátrált, ám ekkor ismét megszólalt szép, mély hangján a hercegnő.
- Tedd csak le ide a lábunkhoz azt a puzdrát, lovag uram! Sem azt, sem téged nem bánt itt senki. - És egy egészen árnyalatnyit szemrehányóan nézett az idősebb nőre.
Mater Maria többé ugyan nem próbálkozott azzal, hogy elkapja a fiút, de az arcán látszott, majd' kipukkad a visszafojtott derűtől. A két udvarhölgynek szintén kicsattanóan jókedve volt, és tulajdonképpen Badb sem azért szólt rá a többiekre, mintha ellenére lett volna az évődés, hanem mert megsajnálta a teljes zavarban tébláboló fiút.
Godrik hálásan fogadta a segítséget. Lecsúsztatta a puzdrát és nyúlt a többiért. Csak az utolsó előtt mert megszólalni.
- Még nem vagyok lovag, fenség - motyogta. - Csak apród.
- De az leszel - felelte a hercegnő kedvesen.
- Méghozzá az egyik legszebb - kotyogta a sötétebbik hajú udvarhölgy.
Godrik ismét zavarba esett. Olyannyira, hogy majdnem elejtette az utolsó puzdrát.
- Ejnye, Pennardun - korholta Badb a társnéját.
- Nem mondtam semmi rosszat! - mentegetőzött nevetve a lány. - De hát nézd meg, fenség, milyen csinos a pofija!
Badb már nyitotta volna a száját a feleletre, ám ekkor Godrik ismét az ölében kötött ki. A fiú ugyanis zavarában teljesen elfeledkezett arról, hogy arrébb kellene az ajtótól húzódnia, így a lováról belendülő Malazár gyakorlatilag teljesen leverte a lábáról.
- Mondom én, hogy az öledbe pottyan ez a kislovag! - nevetett a világosabb hajú lány, Teleri, és vele nevettek a többiek is, még Badb is, pedig Godrik íja kis híján kibökte az imént a szemét. Most, hogy a fiú ilyen közel került hozzá, kezével finoman megfogta az állát és végigjáratta a tekintetét az arcán.
- Tényleg nagyon csinos az arcod, kis apród - mondta neki mosolyogva. - De azt hiszem, jobb lesz, ha végre leülsz, mielőtt kárt tennél valamelyikünkben.
Godrik vérvörös arccal hátrált a másik ülés felé, de Badb utánanyúlt.
- Nem, nem! - mondta mosolyogva. - Gyere csak ide mellém, kislovag! Legyél csak itt, a közelemben!
Godrik a haja tövéig elpirult és Malazárra nézett segélykérően, ám barátja meglehetősen értetlenül bámult - nem értette, hogy miről is maradt le. És mielőtt bármit is kiötlött volna, már be is hajolt Lord Vasil.
- Minden rendben van, fenség? - kérdezte aggodalmas képpel.
- Tökéletesen rendben - nyugtatta meg a hercegnő.
- Akkor jól van - lett egy árnyalattal nyugodtabb a gróf arca. - A fiúk vigyáznak majd rátok.
- Vagy mi őrájuk... - mormolta az orra alatt a Mater úgy, hogy Vasil nem hallhatta, csak a bent ülők. A lord nem is értette a hirtelen jött derültséget, de jobbnak látta nem is firtatni az okát. Ehelyett inkább azt mondta:
- Ha bármi kényelmetlenséget okoznának, csak szólj, fenség, azonnal kiszállnak.
- Köszönöm, Lord Vasil - mosolygott rá a hercegnő, és ekkor Vasil végleg megnyugodva arrébb lovagolt.
Malazár végre szóhoz jutott.
- Üdvözöllek, fenség - hajolt meg kissé. Fél kézzel a mennyezetbe kapaszkodva a zötykölődő hintón nem is lehetett volna másképpen. De Malazár egyébként sem törődött sokat az illemmel, mert egy kurta "Hölgyeim!" köszöntéssel elintézte a többieket, majd válaszra sem várva minden figyelmét arra fordította, hogy kapaszkodjon is, meg le is vegye az íját a hátáról. A körülményekhez képest igen gyorsan sikerült neki a művelet, mindenesetre jóval gyorsabban, mint Godriknak.
- Malazár? - ámult el Badb. - Nahát, rokon, hogy megemberesedtél!
Valóban, Malazár alaposan megnyúlt, majd' egy fejjel magasodott Godrik fölé, bár még vékony volt, és a hirtelen növéstől egyelőre nemigen tudta, hova tegye hosszú kezét-lábát, így mozgása is esetlenebb volt, mint barátjáé.
- Rokonod, fenség? - érdeklődött Teleri, aki szemmel láthatóan igencsak kedvtelve szemlélte a fiút.
- Igen - mosolygott Badb, - az unokaöcsém.
- Érdekes - kotyogott bele a beszélgetésbe Pennardun Godrikra mutatva. - Az ember inkább gondolná ezt a kislovagot a rokonodnak.
És valóban, ahogy egymás mellett ültek, szembeötlött, mennyire hasonlít egymásra Badb és Godrik. Nagyjából egyforma magasak lehettek, még az alkatuk is egymásra hajazott, hiszen egyikőjük sem forrt még ki. Ám ez még csak hagyján! De a hosszú, szőke hajuk! A kék szemük vágása! Még az orruk íve, a szájuk vonala is egymást idézte, mintha csakugyan testvérek lettek volna!
- Jé, tényleg! Tán csak nem szedtél össze titokban valami jóképű öccsöt, fenség? - nevetett fel Teleri is, de aztán hamar észbekapott. A királyi pár rovására nem illik viccelődni.
Ám úgy tűnt, Badb nem sértődött meg. Nevetve nézte az egyre jobban piruló Godrikot.
- Remélem, nem - mondta. - Ha az öcsém lenne, nem szerethetném kedvemre.
- A vőlegényedhez megyünk, fenség - szólt rá a Mater mosollyal enyhítve mondandójának kissé korholó élét.
- Tudom - pirult el halványan a hercegnő. - Testőrnek kérem majd el atyámtól a kislovagot.
- Godrik csak velem szolgálhat - szólt közbe mély hangján Malazár.
- Miért? - kíváncsiskodott Teleri, aki egyáltalán nem bánta, hogy a fekete hajú fiú vele szemben ült le.
- Mert mi mindig együtt vagyunk - vonta meg a vállát Malazár. Nem értette ugyan, mit bámul rajta a sötét hajú lány, de nem hagyta magát zavarba hozni.
- És együtt is maradunk - bólintott rá Godrik.
És ahogy összevillant a tekintetük, a lányok is megérezték a mély együvé tartozást, ami összekötötte a két fiút.
- Ez nem lehet akadály - legyintett Badb. - Elkérlek téged is atyámtól, Malazár.
A fiúknak ismét összevillant a tekintetük. Szavak nélkül is értették egymást: nem akartak Llar udvartartásába kerülni.
- Lord Vasil azt mondta, figyeljünk - mondta Godrik és szigorú arccal kibámult az ablakon.
- Őkövérsége azt mondta, hogy figyeljetek a veszélyre - évődött a Mater, - de ha még nem tűnt volna fel, kislovag, itt benn nagyobb veszély leselkedik rátok, mint odakinn!
- Miféle veszély? - kerekedett ki Godrik szeme, és Malazár is kérdőn pillantott az idősebb nőre.
- Tőrbe csalhatnak a szép női szemek! - nevetett a Mater, és hogy a fiúk kissé elpirultak, a többiek is nevettek. Ám Godrik gyorsan összeszedte magát.
- Engem ugyan nem! - szegte fel az állát öntudatosan. - Mert ahogy látom, inkább az én szép szemem jelent veszélyt rátok!
- Hinnye! Jól felvágták a kiskakas nyelvét, pedig még hol van az este? - kacagott az apáca, és csak Teleri nevetett vele őszintén. Úgy látszott Badbot és Pennardunt mélyebben érintette Godrik megjegyzése.
- Nem vagyok kiskakas! - vonta össze fenyegetőnek szánva a szemöldökét Godrik.
- Hát akkor mi vagy? - csicseregte Pennardun. - Kislovag?
- Őfelsége apródja - mondta Godrik önérzetesen, kissé még a hangját is elmélyítve, hogy mondandója hatásosabb legyen.
Elképzelni sem tudta, mi lehetett ebben mulatságos, de a fehérnép olyan fergeteges nevetésre fakadt, hogy majd' kiestek a hintóból. Godrik rápillantott a barátjára, de Malazár éppen olyan tanácstalanul nézett vissza rá, mint ő maga. Enyhén megvont válluk ezt fejezte ki: "Nők...!"
Ki érti őket?
- Valami baj van, fenség? - hajolt be az ablakon Vasil.
Badb alig bírta összeszedni magát, hogy válaszolni tudjon.
- Nem, dehogy! - felelte.
- Csak mert mintha kiáltozást hallottam volna felőletek... - mentegetőzött a gróf.
- Nevettünk, lord Vasil - magyarázta Badb roppant nehezen megőrzött komolysággal. - Az ifjak remekül szórakoztatnak bennünket.
- Aha! - kapta fel a fejét a kövér gróf, mint aki most már mindent ért, holott valójában csak sejtései voltak. Godrik és Malazár? Ugyan mivel szórakoztatnák a hölgyeket? Mindenesetre hozzátette: - Derék legények ezek, fenség! Megbízhatsz bennük!
- Köszönöm - mondta a hercegnő.
Vasil biccentett, aztán lemaradt a hintó mögött.
- Mit művelnek már megint, uram? - kérdezte Rigel a lord mellé kerülve.
Vasil nem mindenkitől tűrte volna el, hogy ilyen bizalmasan kérdezgesse, de Rigel az Rigel volt, a király unokaöccse, Malazár bátyja, no és nem mellesleg a gróf egyik kedvence. Mondani sem kell, Rigel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen helyet foglal el a parancsnok szívében, ám mivel maga is szerette és tisztelte az öreget - még ha ő is "őkövérsége"-ként szokta időnként emlegetni, mint sokan mások, - a négyszemközti, könnyed bizalmaskodáson kívül más módon soha nem használta ki kivételezett helyzetét. Így hát Vasil csak egy komoly pillantást vetett az ifjúra, de azért válaszolt:
- Szórakoztatják a hölgyeket.
- Hogyan? - kérdezte kissé hökkenten Rigel. Nem úgy ismerte az öccsét és annak barátját, mint akik különösképp igyekeznének a "hölgyeket" szórakoztatni. Abban a korban voltak, amikor szerintük a fehérnép mind ostoba, és érdemtelen a lovagok figyelmére. Rigel ugyan már tudta, hogy ez a véleményük meg fog változni, mihelyst férfiúvá érnek, de még emlékezett a saját kamaszéveire, így csak önmagában mosolyogta meg őket. S most a kövér gróf azt mondja, hogy "szórakoztatják" a hölgyeket? Hogyhogy? S hogyan?
- Azt nem tudom - felelte őszintén, de méltóságteljesen Vasil. - De az biztos, hogy nagy odabenn a viháncolás.
- Pedig jobb lenne egy kicsit nagyobb komolyság - mondta Rigel maga is komoly képet vágva. - Teljesen felverik az erdőt, aztán egyszer csak nyakunkon lesz a baj.
- Azért ültettem oda őket, hogy figyeljék a környéket - bólintott a gróf.
- Nem azért, hogy kíméld az ülepüket, uram? - vigyorodott el csibészesen Rigel, fejét kissé oldalra biccentve.
Vasil nem tehetett róla, hogy átsuhant az arcán egy mosoly, de aztán villámgyorsan rendezte az arcvonásait.
- Szó nincs róla! - tiltakozott felhorkanva. - Az a dolguk, hogy ha kell, öntestükkel védjék a hercegnőt!
- Na igen... - jelent meg a másik vigyor Rigel arcán. - Hiszen csak ők tudnák megmenteni a hercegnőt az esetleges veszélyektől...
- Mindenre gondolnunk kell - felelte Vasil, és most valóban komoly lett az arca. Rigel azonnal észrevette ezt.
- Mert tényleg veszélyben van? - kérdezte csodálkozva.
- Ez nem biztonságos környék.
- Gondolod, hogy Rhodewy kezet emelne egy királyi hercegnőre, uram? - hökkent meg Rigel.
- Ezt nem hinném - rázta meg a fejét a gróf. - Ezzel a nyakát kockáztatná. De az itt garázdálkodó haramiák valójában mind az ő emberei, és ők nem néznek se istent, se embert. Igaz, nem is vertük nagydobra, hogy Badb hercegnő nőül megy Llarhoz...
- Nem lett volna mégis jobb, uram? - puhatolózott Rigel. - Ha Rhodewy tudná, hogy kit viszünk, maga vonta volna el innen a haramiáit, nem?
- A király úgy gondolta, hogy ez nem biztos - magyarázta Vasil. - Mi van akkor, ha éppenséggel maga uszítja a banditáit ránk, s utána letagadja, hogy bármi köze is lenne a dologhoz?
- De hát nem azt mondtad, uram, hogy mindenki tudja, ő áll a haramiák mögött?
- Tudni és bizonyítani nem ugyanaz - mondta rezignáltam a gróf.
- Értem... - vonta össze a szemöldökét Rigel. Látszott, hogy keményen gondolkodik. - De hát mit tehetne a hercegnővel, uram?
- Például megölhetné - kezdte a választ Vasil, de többre már nem volt ideje, ugyanis éles kiáltás harsant fel, és a kocsis széttárt karokkal lezuhant a bakról.
Nem a kocsis volt az egyetlen, akit lenyilaztak. A támadás első hulláma vagy öt testőrt talált el. A többiek azonnal körbevették a batárt és elővették kardjaikat. Ám ők voltak rosszabb helyzetben: az út mentén sűrű volt a bozót, nem látták meg a rejtőzködőket. A haramiák jól választották ki a támadás színhelyét.
A következő hullámnál már csak lovak sebesültek, a lovagok pajzsukkal fogták fel a süvítő nyilakat. És aztán rájuk zúdult a horda...
Lord Vasil elszörnyedve látta, hogy legalább tízszer annyian vannak, mint ők maguk. És bár a támadók gyalogosak, míg ők páncélba öltözött lovasok, mégis igaz a mondás: sok lúd disznót győz. Ha a testőrök levágtak tizet, húsz állt az elhullottak helyébe, ha levágtak húszat, negyven vetette bele magát a küzdelembe. Az útonállók elvágták a lovak inát vagy a nyerget tartó szíjakat, és a földre kényszerített lovagoknak inkább hátrányt, mintsem előnyt jelentett a nehéz páncél, amikor a fegyvereket igencsak jól forgató haramiák gyűrűjébe kerültek. Nem tellett el egy negyedóra, és nyilvánvalóvá vált a testőrök veresége.
- Mentsétek Badbot! - kiáltotta Lord Vasil, mielőtt őt is lerángatták volna a lováról, aztán eltűnt a támadók alatt.
Rigel azonnal előkapta kis kürtjét és belefújt. Hat társa hatalmas csapásokkal utat nyitott a batárból kiszállóknak, Godrik és Malazár pedig nyílzáporral fedezte a hölgyeket, amíg fel nem pattantak a lovaikra. Rigel tartotta a lovat a fiúknak, széles vágásokkal most ő biztosította őket, és aztán a kis csapat nekieresztett kantárszárral elindult.
Csak egyetlen nyílvessző repült utánuk, de Rigel fél szemmel látta, hogy az íjászt egy vezérszerű alak visszakézből szájon vágja.
A nőkre nem szabad lőniük...
Tudják, hogy fontos személyiség van köztük...
Tudnak Badbról...
Badb kell nekik...
Nem hagyják őket futni...
Mindez egy pillanat alatt futott keresztül az ifjú lovag agyán. S mintegy igazolva a következtetését, lovasok kanyarodtak az útra, és üldözőbe vették őket.
- A hercegnőt akarják! - kiáltotta Rigel. - Vágtassatok, ahogy csak bírtok!
Még jobban megsarkantyúzták lovaikat, szinte már repültek, de egy kanyarnál farönkök zárták el az utat. Az elöl haladók közül az egyik neki is vágtatott. A ló keserves nyihogással eldőlt, lovasa pedig átesett az akadályon. Soha nem látták viszont.
A másik két elöl haladó lovagra az út menti fákról vetették magukat.
- Be az erdőbe! - kiáltotta Rigel, és az egyre fogyó kis csapat azonnal fordított a lován.
"EZEK MINDENÜTT OTT VANNAK?" - futott át a fiatal lovag agyán, amikor a fák közül is előbukkantak a támadók. Annyira lassultak csak le, amennyire a fák miatt muszáj volt; vágta közben kardjukkal törtek maguknak utat.
- Sikerült! - rikkantotta Godrik, amikor már nem ugrott eléjük többé senki.
- Még mögöttünk vannak - hűtötte le a lelkesedését Malazár, és éppen hogy el bírta kapni a nyergében megingó bátyja karját.
- Hagyj! - szólt rá gyönge hangon Rigel. - Badb nem kerülhet a kezükbe...
- Nem hagyhatunk itt! - tiltakozott Godrik látva, hogy Rigel nyaka csurom vér, de az ifjú összeszedte minden maradék erejét és rájuk rivallt:
- Siessetek!
Tekintete egy másodpercre összeakadt az öccséével, aztán Malazár bólintott. Elengedte Rigel karját.
- Gyerünk! - kiáltott Godrikra, és jó példával járva elöl megsarkantyúzta a lovát.
Ám most Badb sikoltott fel:
- Nem hagyhatjuk itt Rigelt!
Malazár nem is válaszolt, csak megragadta a hercegnő lovának kantárszárát, és maga után húzta. A többiek követték.
Már csak hatan maradtak, mert a testőrök valóban testükkel - és valószínűleg életükkel - védelmezték meg királyuk leányát.
Malazár haladt elöl, mögötte Badb, aztán Teleri, őutána Pennardun, majd kissé lemaradva Mater Maria, és a sort Godrik zárta. Utánuk pedig - riasztóan közel - ott voltak az üldözők.
Malazár orrcimpája kitágult, úgy szimatolt bele a levegőbe, mint a vadászeb, ha szagot fog.
"A KÖZELBEN VÍZ VAN" - gondolta, és ugyan nem tudta, hogy ez miért fontos, de ÉREZTE, hogy ez lesz megmenekülésük kulcsa. Hamarosan valóban rátalált a patakra és gondolkodás nélkül felfelé indult, a forrása felé. A többiek habozás nélkül követték. Az erdő itt annyira sűrű volt már, hogy lóval csak a patak medrében lehetett haladni.
Egy idő után Mater Maria lova megcsúszott, ám az apácának némi sikkantással kísérve sikerült egyensúlyban tartania az állatot. Nem sokkal később a ló lába ismét megcsúszott a vizes talajon, és amikor már harmadszorra csúszott meg, a Mater az odaugrató Godrik segítségével is csak nehezen bírta talpon tartani. Abban a pillanatban Pennardun lova is megcsúszott, Pennardun is felsikoltott.
Malazár hátrapillantott. Látta, hogy Teleri igyekszik visszafelé ösztökélni a lovát, hogy segíthessen Pennardunnak, és hogy Badb maga is ilyesmivel próbálkozik, noha mindegyik lány arcára kiült a félelem. Az üldözők maguk is küszködve követték őket.
Malazár visszafordította a fejét. Látta a barlang száját, de azt is, hogy addig bizony meglehetősen meredek és csúszós az út. Ő és Godrik valószínűleg fel tudna kaptatni odáig, de a lányok és különösen a Mater... nem.
- Leszállni! - rikkantott hátra. - Kantárszáron vezetjük a lovakat!
Badb azonnal engedelmeskedett, Teleri és Pennardun úgyszintén. Csak Mater Maria habozott egy kissé, de aztán Godrik szavára ő is leszállt a lováról.
Teher nélkül a lovak is bírták a kaptatót, még a csúszós talajon is, de a lányok bizony alaposan megkínlódtak vele. Nem szoktak ők az ilyesféle erőpróbákhoz, így hát lihegve, ügyetlenül, meg-megcsúszva, hosszú, átnedvesedett szoknyájukban meg-megbotolva nehezen törtettek fel. A legnehezebben persze Mater Maria, aki nemcsak idősebb, hanem jóval termetesebb is volt, mint a többiek. Ő nem is bírta vezetni a lovát - ezt a feladatot Godrik vette át tőle üggyel-bajjal lavírozva a keskeny mederben a két lóval, - hanem maga kapaszkodott a nyeregbe félig-meddig a lóval vitetve saját magát. Mondani sem kell, így Godrik és a Mater jócskán lemaradtak, és az üldözők immáron vészesen megközelítették őket. Hiszen amazok harcedzett férfiak voltak, lovaik pedig jól idomított harci mének, nekik nemigen kellett leszállniuk, hát gyorsabban is haladtak.
- Kapd el a nyanyát! - hallotta a rekedt üvöltést Malazár, ahogy felért végre a barlanghoz. Visszafordulva látta, hogy Mater Maria mögött szinte egy szökellésre van az egyik haramia. Az apáca kétségbeesett arccal próbált sietni, de a nagy igyekezetben inkább megcsúszott a lába ahelyett, hogy fürgébben vitte volna. Godrik nem tudott segíteni, részben mert épp elég gondot adott neki a két ló, részben mert esélye sem volt felvenni a küzdelmet a támadókkal. Ennek ellenére már húzta volna elő a kardját, amikor Malazár megelőzte: lekapta a válláról az íját és - kissé oldalra lépve, hogy a felfelé igyekvő lányokat véletlenül se találja el - lőtt.
Talált. A haramia a torkába fúródott nyíllal fájdalmasan hörögve tántorodott hátra, estében pedig letarolta néhány társát. A többiek hökkenten torpantak meg, bár a hökkenetük nem tartott sokáig. Ám ez a kis idő elegendő volt arra, hogy Malazár besegítse Badbot a barlangba, Mater Maria pedig új erőre kapva gyorsabban szedje a lábát.
Malazár rájött, hogy egy bizonyos szögben állva nagyon sokáig tarthatják magukat. Gyakorlatilag csak a patakmederben haladva közelíthették meg őket, ez pedig annyira szűk volt, hogy egy embernél több nem is fért el rajta - már Godrik is előreküldte a lovát, és az okos jószág maga is tudta, hogy mennie kell, - azt az egy embert pedig íjával le tudja szedni. Volt annyira jó céllövő. Csak legyen elegendő nyílvesszője. No meg világosság, hogy meglássa a célt. És mellesleg az sem ártana, ha a támadók azért véges számban jönnének: az ő karja sincs acélból, előbb-utóbb el fog fáradni.
De még nem fáradt el. Egymás után bocsátotta el a nyilait, és azok kivétel nélkül mind találtak. Olyannyira, hogy a támadók óvatosak lettek. Megpróbáltak a fák, bokrok között közelebb jönni, de hiába. Most, hogy már Mater Maria is a barlang biztonságát élvezte, Godrik is ott őrködött Malazár mellett, és hála Lord Vasil kemény kiképzésének, egyetlen nyilukat sem lőtték ki hiába.
A támadók hamarosan abbahagyták a meddő kísérleteket, hogy lerohanják őket. Legalábbis erre utalt az, hogy több feléjük törtetőt nem láttak. A környék gyanúsan mozdulatlan és csendes lett.
- Mi lesz most? - kérdezte Teleri. A szeme még mindig természetellenesen kitágult a félelemtől, de látszott rajta, hogy igyekszik összeszedni magát. Pennardun rosszabb állapotban volt, mint ő, Mater Maria pedig odavetett rongycsomóként rogyott a barlang egyik kiszögellésébe. A történtek nemcsak a testét, hanem az idegeit is alaposan megviselték; közel állt az összeroppanáshoz.
A két fiú Badbra nézett. Hiszen hercegnő! Ám Badb - aki maga is sápadt és rémülettől megviselt volt - nem az áhított parancsokat adta ki, hanem ezt kérdezte:
- Miért hagytátok ott Rigelt? - A hangja bizony nem nélkülözte a hisztériás felhangot.
A fiúk most összenéztek. Olyan mély barátság fűzte őket össze, hogy szavakra sem volt szükségük; tudták, ugyanarra gondolnak mindketten.
Hogy pácban vannak.
De alaposan.
Hiába, hogy a kis társaságban ők a legfiatalabbak és rangban is alacsonyabbak, nekik kell innentől a megoldást megtalálniuk. A nők nem képesek arra, hogy megbirkózzanak a beállott vészhelyzettel. Beigazolódott, amit mindig is sejtettek: a nők nem értenek semmihez sem, amivel jó lovagok lehetnének. Viszont javukra legyen írva, meg sem próbálják magukat annak beállítani, mint azt teszi jó néhány fiatalember és meglett férfi az udvarban - futott át Malazár agyán, de csak egy villanásra, mert rögtön kiszorította egy másik gondolat: "INNENTŐL MIÉNK A FELELŐSSÉG TERHE."
Igen, Godrik is erre gondolt. És neki is csak egy pillanatra volt szüksége, hogy elfogadja ezt a tényt.
A szőke fiú angyali szépségű arca hihetetlenül komoly lett, szeme szigorúan villant, szája szegletében pedig megjelent egy kemény vonás. Majdani férfi-arcának markáns vonásai most először tűntek fel rajta.
- Azt a parancsot kaptuk, hogy téged védelmezzünk - válaszolta Badbnak, majd hozzátette: - Bármi áron.
Badbot megijesztette a fiú hirtelen jött felnőtt viselkedése, de megpróbálta leplezni. Hercegnői méltóságának maradványaiba burkolózva fensőbbségesen visszhangozta:
- Bármi áron?
- Igen - felelte Godrik nyugodtan. - Ha kell, otthagyom még Malazárt is, de téged el foglak juttatni Llar herceghez.
Badbban erős csatát vívott a lágyszívűség az ésszerűséggel, de még nem jutott döntésre.
- És te? - fordult a fekete fiúhoz remegő hangon. - Hiszen a bátyád volt...
- El fogsz jutni Llarhoz - felelte Malazár tömören, aztán elfordult és a kinti világot kezdte kémlelni. Éppen jókor. Egy alak próbált közelebb lopakodni hozzájuk. Malazár célzott és közben mintegy mellékesen odavetette: - Nézzétek meg, van-e másik bejárata a barlangnak, vagy a tetőn bejuthatnak-e valahol. Ha a barlang túl nagy, ne merészkedjetek messzire. Kettesével menjetek, egymást el ne hagyjátok, és tüzet ne gyújtsatok. Igyekezzetek!
Badb levegő után kapkodott. Ilyen parancsoló hangnemben - atyján kívül - még nem beszélt vele senki. Ám mielőtt tiltakozhatott volna, Malazár lőtt, majd Godrikhoz fordult:
- Ők is megpróbálnak másik bejáratot keresni. Vagy azt, hogy fölénk kerülve bejuthatnak-e. Nézz ki, hogy mi van a fejünk felett. Fedezlek.
Godrik azonnal letette az íját, majd hasra vágva magát kikúszott. Persze rögtön észrevették és megpróbálták lelőni, de fölfelé nehezebben szálltak a nyílvesszők, mint lefelé, és a szorosan földhöz lapuló alakot nem is volt olyan egyszerű eltalálni. No meg aki kilépett a fák takarásából, hogy lőni tudjon, az hamar szembetalálta magát Malazár nyilával. Amennyire lehetett, Godrik biztonságban volt.
Badb lassan fújta ki a levegőt, ami benne rekedt. Rájött, itt nincs mit mondani. Egy félig csodálkozó, félig elismerő pillantással végigmérte még egyszer a szeme láttára férfivá érő unokaöccsét, aztán sarkon fordult.
- Hallottátok! - mondta a többieknek. - Menjünk!
Csakhogy Mater Maria nem volt képes felállni. Már a gondolattól is, hogy eltávolodjon a fiúk biztonságot jelentő közeléből, rosszul lett. Pennardun falfehéren ugyan, de felállt, ám Teleri leintette:
- Inkább maradj Mater Maria mellett. Itt van a patak vize, mosd meg, itasd meg. Össze kell szednie magát.
- Úgy van - bólintott Badb, majd Telerihez fordult: - Gyerünk!
Valóban felesleges lett volna mind a négyüknek elindulni. A barlang elegendően tágasnak bizonyult ugyan hatuknak és lovaiknak, ám hamarosan összeszűkült és véget is ért. Csupán egy kürtőből csöpögött le rájuk a víz, de az olyan keskeny volt, hogy még egy gyermek sem tudott volna átférni rajta, nemhogy egy férfi.
Nem tudják őket hátba támadni.
De ők sem tudnak másfelé elmenekülni.
Hamarosan Godrik is visszatért.
- Se jobbra, se balra nem vezet mellettünk semmiféle ösvény - jelentette a még mindig a környéket pásztázó barátjának. - Ez a sziklapárkány meg jócskán kiugrik, de nagyon meredek. Hacsak nincs valami más bejárat, meg nem lephetnek bennünket.
- Nincs másik bejárat - mondta Malazár, és a közelükben kuporgó lányok bólintottak.
Csönd lett.
- Mikor találkoztunk volna Llar herceg csapatával? - kérdezte aztán Godrik.
- Holnap délben - felelte Malazár.
- Egy nap járás... - vakarta meg a halántékát Godrik.
- És egynapi vissza - tódította Malazár.
- Akkor is meg kell próbálnunk - csattant fel Godrik.
- Meg - bólintott Malazár, aztán felkapta a készenlétben tartott íját és lőtt. Artikulá(la)tlan ordítás jelezte a találatot. Malazár újabb nyílvesszőt vett elő. - A nyilunk is elfogy előbb-utóbb - tette hozzá.
- Annál inkább - szorította össze a száját Godrik.
A lányok csak értetlenül néztek rájuk, hol az egyikükre, hol a másikukra, de ettől nem lettek okosabbak.
- Mit kell megpróbálnotok? - szánta rá végül magát Badb, hogy bátortalanul kifaggassa őket.
Godrik tudta, hogy a magyarázat az ő dolga. Az ötletek ÁLTALÁBAN Malazár fejéből pattantak ki, de a szervezés MINDIG Godrikra hárult. Ő tudott bánni az emberekkel. Malazár rendszerint vérig sértette őket.
Így hát most is természetes volt, hogy Godrik fogja elmagyarázni, miről beszélnek:
- Itt csapdában vagyunk - fordult a hercegnő felé. - Nem tudunk kitörni. Segítséget kell hívnunk.
- Llart? - kerekedett ki Badb szeme, akiben már halványan derengeni kezdett az imént elhangzottak értelme.
- Ő van legközelebb - biccentett félig-meddig elismerően a fiú. Lehet, hogy a lányok ostobák, de ez a kis hercegnő mintha okosabb lenne, mint a többiek.
- De ő is egynapi járásra van innen - gondolkodott tovább Badb. - Mire ideér a segítség, elfogy a nyílvessző, és addigra minket már...
- Mi lesz velünk? - faggatózott Mater Maria, akit a "segítség" szó - no meg a jó hideg vízzel való mosdatás - kissé felélénkített.
- Megölnek - kottyantotta ki Teleri Badb ki nem mondott gondolatát.
Pennardun feljajdult és sírva fakadt. Mater Maria felnyögött, aztán a hercegnőhöz fordult:
- Menj el valamelyik ifjúval, fenség. Mi addig feltartjuk őket valahogy.
- Dobjalak oda benneteket nekik, csakhogy mentsem az irhámat? - háborodott fel a hercegnő, ám a Mater visszavágott:
- Ha ez kell, akkor igen! - Mintha az újabb halálveszély magához térítette volna a testes apácát. Most ismét a nevelő szólt a tanítványához, ahogy folytatta: - Te a király lánya vagy. Neked feladatod van. Mi pedig... Hallottad a kislovagot. Neked BÁRMI ÁRON el kell jutnod Llar herceghez.
- Igaza van a Maternek - mondta Teleri is. - Neked menned kell.
- Miért nem mehetünk akkor mindnyájan? - nézett rájuk kétségbeesetten Badb.
- Az lehetetlen - felelte az apáca. - Látod, én idejövet is kis híján végveszélybe sodortalak benneteket. Csak púp lennék a hátatokon. Én maradok.
- Én is - mondta Teleri. - Gyorsabban haladtok, ha a kislovagnak csak rád kell vigyáznia.
- De hát...
- Én is maradok - állt oda összeszedve magát Pennardun is. - Te menj!
Badb gyanúsan csillogó szemmel nézett hol az egyik, hol a másik társnőjére. Keble hevesen hullámzott, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, megszólalt Malazár:
- Valamire készülnek! Figyeljetek!
A többiek azonnal odamentek a bejárathoz. Szerencséjük volt, a bejárat magasabban állt, mint a barlang padlója, és ez a "küszöb" mintegy természetes mellvédet nyújtott nekik. E mögül lövöldözött Malazár és Godrik, és most e mögül néztek le a többiek.
Valóban készülhettek valamire. Messze, jóval a fiúk lőtávolán túl magas, sötét páncélingbe öltözött, igencsak parancsolónak tűnő alak jelent meg, a barlanghoz jóval közelebb pedig egy katona, aki frissiben levágott gallyat lobogtatott hevesen.
- Lődd le! - rebegte Pennardun.
- Valamit akar - rázta meg a fejét Godrik. - Előbb hadd mondja el.
Úgy látszik, Malazár Godrikkal érthetett egyet, mert bár nem szólt, nem is lőtt. Várt.
- Hé! Ti ott! - kiabált a katona. - Őhercegsége, Rhodewy nagyúr kíván veletek szólni!
Godrik már vette a levegőt, de Malazár megelőzte:
- És mit kíván mondani nekünk Rhodewy nagyúr? - kiáltott vissza. S hogy Godrik értetlenül meredt rá, halkan magyarázkodott: - Nekem mélyebb a hangom.
Godrik kissé elpirult, különösen, hogy magán érezte a nők tekintetét, de bólintott. Igaza van Malazárnak, valóban jobb, ha ő beszél. Neki tényleg mély hangja van. Sőt! Nagyon is! Hadd higgye Rhodewy, hogy férfival beszél!
Mindez egy pillanat alatt játszódott le, s közben a katona felelt:
- Rhodewy nagyúr nem akar bántani benneteket. Felajánlja vendégszeretetét Badb hercegnőnek és kíséretének.
A barlangban tartózkodók összenéztek.
- Jól sejtette Rigel - mondta halkan Godrik.
Bátyja említésére Malazár halványan összevonta a szemöldökét, aztán élesen kiáltott vissza:
- Furcsa módját választotta a nagyúr a szívélyes invitálásnak! Köszönjük, inkább nem kérünk belőle!
- Ki vagy te, hogy a hercegnő nevében merészelsz beszélni? - kérdezte most a másik férfi. A barlangban lapulók a határozott, parancsoláshoz szokott hanghordozásból azonnal kitalálták, hogy a most megszólaló sötét alak csak a herceg lehet. Nagyjából ugyanolyan mély hangja volt, mint Malazárnak, ám erőteljesebb. Hiába, hiszen Rhodewynél egy felnőtt férfi nem mindennapian széles mellkasából tört fel a levegő, ami megrezegtette azokat a mélyen zengő hangszálakat, Malazár pedig hol volt még ettől?
Ám bármilyen messze volt is, a fekete hajú fiú nem egykönnyen ijedt meg:
- Őfelsége, Berol király lovagja vagyok, és őfensége, Badb főhercegnő HANGJA. Ki vagy TE, hogy rá mersz támadni ilyen magas méltóságú személyre?
- A követem már bemutatott - lépett egy lépéssel közelebb Rhodewy.
- Nem. Csak az egyik címedet említette. Azt nem mondta, hogy te vagy az útonállók királya, a haramiák hercege!
- Nagy a szád, Hang! - lépett nyugodtan még közelebb a nagyúr. - Én a helyedben nem haragítanám magamra azt, aki bármelyik pillanatban végezhet velem.
- Messze van még az a pillanat, Nagyuram! - vágott vissza Malazár. - Lehet, hogy el sem jön.
- Ebben azért nem lennék olyan biztos.
- Jó ideje próbálkoztok már ide jönni, de eleddig egyőtöknek sem sikerült.
- Idő kérdése csupán - mondta Rhodewy és még közelebb lépett. - Örökké nem tarthatod magad.
- Majd átveszi a helyemet más.
- Nincs más veletek, Hang - felelte a herceg. Most már odaért a követéhez, lőtávolba került, de ez - úgy látszik - a legkevésbé sem izgatta. Még följebb lépett. - Mindössze hatan vagytok: a hercegnő, két másik nőszemély, egy apáca, egy apród, meg te. Ki venné át a helyedet, Hang? Talán az apáca, Jézus jegyese? - horkantott fel megvetően Rhodewy.
Godrik fél szemmel látta, hogy Mater Mariának ökölbe szorult a keze.
- Akár ő is - mondta Malazár. - De az apród biztosan.
- Egy apród! - A herceg kis híján kiköpött. - Lovagjaid hulláival van tele ez az erdő, és te egy apróddal fenyegetsz engem?
- Az erdőnek ez a része a te embereid hulláival van tele - válaszolta Malazár.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy az apródod keze által haltak meg? - nevetett fel gúnyosan Rhodewy.
Malazár tekintete összevillant Godrikéval, és azután Godrik kissé kiemelkedve a mellvéd mögül célzott és lőtt. A nyílvessző éppen a herceg lába előtt fúródott be a földbe.
Nem látták tisztán Rhodewy arckifejezését - ahhoz még messze volt, - de az biztos, hogy a herceg nem lépett közelebb. Igaz, távolabb sem, mintha meg akarta volna mutatni, hogy van mersze lőtávon belül maradni.
Sok mindenhez volt mersze, az bizonyos.
- Jó céllövő az apród - mondta egy pillanatnyi hallgatás után a herceg, és lehetetlen volt nem kihallani a hangjából a visszafojtott haragot. - Ám ketten akkor is kevesek vagytok a seregem ellen. Adjátok ide nekem a hercegnőt, és ti mehettek békével.
- Nem ilyen parancsot kaptam.
- Fel akarod magad áldozni? Hős halott akarsz lenni?
- Tudom tartani a helyzetem - felelte kurtán Malazár.
- Előbb-utóbb elfogy a nyilad, Hang! Mivel lövöldözöl utána ránk, te meg az apródod? Kavicsdarabokkal?
- El tudom torlaszolni a bejáratot úgy, hogy csak egy ember férjen be.
- És e torlasznál legyilkolsz vagy ötszáz embert - gúnyolódott Rhodewy. - Nagyszerű lovag vagy, Hang, de még a te erőd is véges.
- Akkor eltorlaszolom úgy, hogy egy se férjen be.
- És akkor meg is építed saját kriptátokat - vágta rá a herceg. Kis szünetet tartott, aztán folytatta: - De mi végre ez a makacskodás? Titeket elengedlek, a hercegnőt pedig nem bántom.
- Hát akkor mit akarsz vele? - kérdezte Malazár.
- Feleségül akarom venni.
A barlangban levők ámultan néztek össze. Erre a válaszra egyikük sem számított. Malazár töprengve pillantott Badbra, de a hercegnő arcáról döbbeneten és némi haragon kívül egyebet nemigen tudott leolvasni. A fiú végül visszafordult Rhodewy felé.
- Őfenségének már van vőlegénye, nagyuram. De az nem te vagy.
- Az IGAZI vőlegénye én vagyok - válaszolta nyomatékosan a herceg.
Malazár ismét vetett egy futó pillantást Badbra.
- Ha szereted őt, nagyon sajnálom - felelte utána. - De a király mással jegyezte el.
- Mert a király tévedésben él - mondta Rhodewy hevesen. - Nem ismeri kellőképpen az itteni viszonyokat. Ide erőskezű hadúr kell, aki véget tud vetni a rablásnak, útonállásnak. Llar erre alkalmatlan.
- Úgy hírlik, hogy a rablások, útonállások hátterében magad vagy, Nagyuram! - jegyezte meg ironikusan Malazár.
- Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy nem. De akár így, akár úgy, ÉN biztonságot tudok itt teremteni - felelte a herceg cinikusan.
- Lehet. De ez nem az én gondom. Az enyém csak az, hogy Llar herceghez vigyem a hercegnőt.
- Gondolkozz, Hang! - csattant fel Rhodewy. - Előbb-utóbb úgyis az enyém lesz az a lány, minek áldoznád fel magad?
- Sok embered fogja azt még bánni!
- Sok - bólintott rá a herceg, aztán enyhén megrántotta a vállát.
- Nem szánod a kiontott vért? - csodálkozott Malazár.
Még onnan, messziről is érezték, hogy Rhodewy milyen gúnyos mosolyra húzza a száját.
- A kiontott vérért nem kár, ha eredményt hoz - mondta, s hogy Malazár erre nem tudott mit felelni, még hozzátette: - Ők csak gyalogok. Feláldozhatóak, és ezt ők is tudják. És te... Te is feláldozható vagy, Hang. Erre még nem gondoltál?
- Kész vagyok életemet adni a hercegnőért - vágta rá Malazár szilajul.
- Jó. Látom, igaz lovag vagy - pendített meg másmilyen húrokat a herceg. - De igaz lovag létedre hogyan áldozhatod fel a hölgyeket?
- Badb hercegnőt?!
- Ostoba! - csattant fel Rhodewy. - Mondtam már, Badbot feleségül veszem. De ott van a másik két fehérnép, meg az apáca. Az ő halálukat hogyan veszed a lelkedre?
- Ha meghalnának e csetepatéban, nem én ölném meg őket, hanem te, nagyuram! - lépte át a lelki kelepcét Malazár.
- Én ugyan nem emelek kezet asszonyszemélyre, de ostromnál ugyebár sok minden megeshet - vált ismét végtelenül cinikussá a herceg hangja. - Még az is előfordulhat, hogy az embereim véletlenül megölik őket. Tudod, ha egy ilyen csőcselék megindul...
Malazár a többiekre pillantott. Badbot kivéve mindük arca elszánt és haragos volt, Godrik még a fogát is megcsikorgatta dühében, Badb azonban megbűvölve hallgatta a Sötét Herceget.
- De ha megegyezünk - folytatta Rhodewy, - nem esik bántódásuk. Gondolkodj, Hang! Te, az apródod, a két nő meg az apáca - egyetlen fehércselédért. Nem rossz ajánlat, magad is beláthatod!
Malazár hallgatott.
- Nos, Hős Lovag - ütötte tovább a vasat a herceg, - elfogadod?
- Nem! - kiáltotta Malazár.
- Igen! - kiáltotta vele egy időben Badb.
- Micsoda?! - rivallt a hercegnőre Godrik, és vissza is rántotta, mert a lány már indult is volna.
- Á! Fenséges hölgyem! - vigyorgott Rhodewy. - Örülök, hogy végre hallhatom a hangodat!
Badb válaszolni akart, de Godrik rászólt:
- Hallgass! - És egyik kezét a lány szájára tapasztotta, a másikkal pedig még erősebben szorította a karját.
- Tehát áll az alku, hercegnő? - kiáltotta közben Rhodewy.
- Nem alkudozunk veled! - kiáltotta vissza Malazár.
- Rangosabb tárgyalópartnerem akadt, Hang! - vetette oda a herceg gőgösen. - Ha urad és úrnőd beszélnek, neked hallgass a neved!
- Isten után csak a király az uram! - vágott vissza Malazár. - És az uram azt parancsolta, hogy vigyem a lányát Llar herceghez.
- Ne dühíts tovább, lovag! - dörögte Rhodewy. - Ha nem adod a lányt, elveszem, te pedig csak a lenyúzott bőrötökön viheted meg nászunk hírét a királynak!
Badb hevesen megmozdult, de Godrik továbbra sem engedte el.
- Ssss! - intette csendre a hercegnőt. - Ssss! - És Badb - nyugtalanul ugyan, de - csöndben maradt.
- Mit mondasz hát? - sürgette őket a herceg immáron végképp türelmét vesztve.
- Gondolkodom - bökte ki Malazár.
- Tehát hajlandó vagy végre gondolkodni - vigyorodott el elégedetten Rhodewy. - Helyes!
Malazár hátát a "küszöbnek" vetve leült a földre, onnan mérte végig a többieket. Mater Maria és a két lány sápadt, de elszánt arccal nézett rá, Badb pedig - akit még mindig Godrik fogott, bár a száját elengedte, - lehajtotta a fejét, és behunyt szemhéja alól egyre szivárogtak a könnyek.
Godrik nagyot sóhajtott.
- Nem adhatjuk oda - mondta.
- Nem. - Malazár kurta válasza is inkább egy sóhajra hasonlított.
Badb hangtalanul felzokogott.
- Meghalunk? - cincogott Pennardun vékonyka hangon.
Malazár szórakozottan bámulta Godrikot és Badbot. Ahogy ott álltak majdhogynem egymás mellett, a két nagyjából egyforma alak... hosszú, szőke haj, kék szemek... még az arcuk is hasonlatos...
- Ha odaadnánk nekik Godrikot, mint Badbot, akkor nem - bökte ki hirtelen jött ötletét, amit a látványuk sugallt.
- Godrikot? - csodálkozott rá Mater Maria.
- Beöltöztetjük Badb ruháiba. Termetre olyasmi Godrik is - intett a kezével bizonytalanul a barátja felé. - A szőke haja is... A hangja is még lányos...

Godrik máskor azonnal felháborodott volna az efféle kijelentésektől, most azonban felélénkült.
- Ez nagyon jó ötlet!
Badb hevesen lerázta magáról Godrik kezét.
- Ez egy borzalmas ötlet! - kiáltotta öccse arcába indulatosan.
- Egyáltalán nem - dőlt előre Malazár. - Téged semmiképp sem adhatunk át a Sötét Hercegnek, így viszont megmenekülhetünk.
- Godrik élete árán? - kérdezte Badb szinte gyűlölködve.
- Ugyan! - lépett előre Godrik, hogy láthassa a hercegnő arcát. - Malazár úgyis kitalál valamit.
- Mit lehet itt kitalálni? - vetette közbe Teleri.
Malazár megsimogatta az állát. Jellegzetes mozdulata volt, ha töprengett valamin.
- Ha Godrik ügyesen alakítja a lányt, kibírja, míg két nap alatt itt leszünk Llar csapatával. Négy nap alatt meg akár a király hadaival is.
- Hogyan tudna ügyes lenni? - csóválta a fejét a Mater. - A herceg el szokta venni, amit akar, és akkor villámgyorsan kiderül, hogy leány helyett fiút tart a kalitkájában. Ha pedig kiderül... nem szeretnék a kislovag helyében lenni.
Malazár ismét végigsimított az állán.
- Szerintem neki nem Badb kell, hanem a hozománya. Márpedig hogy a Cochran Carrick-i birtokhoz hozzájusson, a király áldása kell. No meg az adománylevele. Godrik ezzel tarthatná sakkban a Sötét Herceget.
- Ez jó ötlet! - élénkült fel a Mater, aki maga is jó ismerője volt az udvari intrikáknak. - Ha Rhodewy erőszakoskodna netán, mondhatja, hogy jó, őt megkaphatja így, de Cochran Carrikot nem. És így tényleg kibírhatja azt a pár napot lányként.
- De hát miért nem mehetek én? - kérdezte Badb csodálkozva.
- Mert atyád Llarhoz küldött - magyarázta neki Godrik.
- No és? Fogságba estünk!
- Ha mi is fogságba esnénk, akkor hagyján!
- Nem értelek - rázta meg a fejét a hercegnő. - Miért kellene nektek is fogságba esnetek?
- Mert ha nélküled állítanánk haza, atyád kivégeztetne bennünket - vágta el kíméletlenül a finom magyarázkodás fonalát Malazár.
Badb levegő után kapkodott.
- De hát miért?
- Mert nem teljesítettük a parancsot - vonta meg a vállát a fiú.
A hercegnő Godrikra nézett, de bizony a szőke fiú szeméből azt olvashatta ki, hogy Malazár igazat mondott. És ha még ez sem győzte volna meg, hát elegendő volt a Materre és a lányokra pillantania.
Badbnak meg kellett emészteni ezt. Hiszen álmában sem gondolta volna, hogy atyja ugyanolyan kegyetlen lehet, mint Rhodewy...
- Akkor miért nem megyünk mindannyian fogságba?
- Ha esély van rá, hogy elmenekítsünk? - nézett rá Malazár.
- Mindig csak én! - fakadt ki paprikapirosan a méregtől Badb.
- Meg mi - fűzte hozzá az öccse. - Én nem bízok ebben a hercegben. Nagyon nem szívesen adnálak a kezére.
- Van más választásod? - kérdezte kihívóan a hercegnő, de Malazár helyett Godrik válaszolt rá:
- Van. Hogy engem ad oda.
Badb erre már nem tudott mit mondani. Megértette, hogy vagy Godrik, vagy a többiek mindnyájan. És ki tudja, lehet, hogy igaza van Malazárnak; meg tudják menteni a fiút. Mégsem tetszett neki az ötlet.
Nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét.
- Cseréljetek ruhát - utasította őket Malazár és aztán kinézett.
Rhodewy nem vesztegette hiába a várakozás perceit. Ő maga kissé hátrébb húzódott, de néhány emberét előreküldte.
- Hát így lehet bízni benned? - kiáltotta szemrehányóan Malazár, miután lenyilazta a settenkedőket.
- Nem ígértem semmit. Csak helyeseltem, hogy végre gondolkodsz - vágta rá cinikusan a herceg. - No és jutottál végre valamire?
- Jutottam.
- És? Mire? - faggatta Rhodewy.
Malazár nagy levegőt vett.
- Mi a biztosíték afelől, hogy nem bántod a hercegnőt? - kérdezte.
- Hányszor mondjam még, Hang? - kérdezte mesterkélt ártatlansággal Rhodewy. - Feleségül akarom venni.
- Tehát nem ölöd meg. De mi a biztosíték, hogy nem illeted őt egyéb módon?
- Mire gondolsz, Hang? - játszotta meg az értetlent a herceg.
- Tudod jól! - vágott vissza Malazár. - Nem emelsz rá kezet. Nem törsz az ártatlanságára.
- Atyjaura áldása nélkül? Soha!
- Esküdj meg!
- Esküszöm az élő Istenre! - emelte fel a jobbját Rhodewy.
- És Szent Györgyre! - citálta elő a biztonság kedvéért a lovagok védőszentjét Malazár.
- És Szent Györgyre! - ismételte utána a férfi. A fiatalok nem látták az arcán megjelent megvető fintort, ezért Malazár nyugodtan folytatta az alkudozást:
- Esküdj meg arra is, hogy a hölgyek is biztonsággal eltávozhatnak!
- Esküszöm!
- Az élő Istenre?
- És Szent Györgyre! - mondta Rhodewy magától.
- Jól van! Akkor kimegyünk innen.
- Az apródod és a magad biztonságáért nem kérsz esküszót? - kérdezte a herceg, és most már egyértelműen kicsendült a hangjából a gúny.
Malazár habozott egy pillanatra, de aztán pillantása rátévedt az immáron apródruhában feszítő Badbra és döntött:
- De igen! - kiáltott ki.
- Esküszöm az élő Istenre és Szent Györgyre, hogy se az apródodnak, se neked nem esik se tőlem, se embereimtől semmi bántódásod.
- Ámen! - nyugtázta Malazár a fogadalmat, aztán végignézett kis csapatán. Mindnyájan elszántak és sápadtak voltak, Badb különösen sápadt. Malazár azonban most mégis a barátjára figyelt, nem a hercegnőre. Hirtelen annyi mindent akart neki mondani, hogy végül nem mondott semmit, csak a kezét nyújtotta. Godrik úgy fogadta el, ahogy máskor is szokta: a kettejük között érvényben lévő titkos fogásokkal?. A szőke fiú szeme csillogott, a fejét felszegte, orrcimpája meg-megremegett; szinte olyan volt, mint egy harci paripa csata előtt, csak éppen nem rúgkapált és nem nyihogott. Malazár de sokat ugratta ezért a szokásáért! Mert Godrik minden csibészségük előtt így viselkedett, mintha jelezni akarta volna, hogy lám, van vér a pucájában...
Hiszen ez is csak egy csíny - nyugtatta magát Malazár, aki bizony mégiscsak aggódott, de aztán nagy levegőt véve elsőként lépett ki a barlangból. Godrik követte, őt meg Teleri, őt Pennardun, Mater Maria, legvégül pedig az apródruhába öltözött Badb.
Míg le nem értek ahhoz a kis tisztáshoz, ahol nemrégiben Malazár felfelé indult a patakot követve, nem történt semmi. Ám odalent azonnal körbevették őket Rhodewy emberei, s aztán előlépett maga a herceg is. Szemmel láthatóan keresett közülük valakit, de nem találta, így végül pillantása megpihent az elöl álló fiún. Összevont szemöldökkel méregette.
- Te vagy a Hang? - kérdezte végül.
Malazár meghajtotta magát.
- Szolgálatodra, nagyuram - mondta, és a herceg csakúgy, mint az emberei, azonnal ráismert a hangjára.
- Egy kölyök? - fújtatott a herceg.
- Malazár vagyok az Anguis nemzetségből - mondta a fiú felegyenesedve, és büszkén állta a herceg haragos tekintetét.
- A király legifjabb unokaöccse! - horkant fel Rhodewy. Természetesen hallott már róla, hiszen Malazár a király rokonságához tartozott. - Ügyes! - nézett végig a fiún. Mi tagadás, dühe mellett tiszteletet is érzett iránta, hogy volt mersze őt felültetni. - És a hercegnő?
- Íme! - intett hátra Malazár a mögötte álló Godrik felé.
- Remélem, ő igazibb hercegnő, mint amilyen lovag te vagy - morogta Rhodewy a fogai között, de látszott, elismerése már legyőzte a haragját Malazár iránt. Még egy pillantást vetett a fiúra, aztán figyelmét a "hercegnő" felé fordította. Úgy mérte végig, mintha egy lovat nézett volna a vásárban. Még az állát is megemelte, ám Godrik elütötte a kezét.
- Több tiszteletet! - förmedt lányos hangján Rhodewyre. - Főhercegnő vagyok!
A férfira szemmel láthatóan nem volt nagy hatással a kioktatás, mert elkapta a "hercegnő" karját. Godrik megpróbálta kirántani magát a szorításból, de hiába.
- Ő az? - kérdezte Rhodewy egy mögötte álló alaktól.
Az alak előrelépett, és a többiek elhűlten fedezték fel benne Arnold lovagot, a kíséret egyik tagját. Áruló!
Mi lesz, ha felismeri Godrikot...?
- Ő, nagyuram - mondta némi szemrevételezés után a lovag.
- Biztos? Elég éretlen...
- Igen. Őt láttam beszállni a batárba. Szőke a haja, kék a ruhája. És nézd, nagyuram, ott van a király gyűrűje az ujján! - mutatott Arnold a Godrik kezén csillogó gyűrűre.
Malazár csodálkozva pillantott rá. Neki ugyan eszébe nem jutott volna ilyen apróság! Okos lány ez a Badb...
Rhodewy végre elengedte Godrik karját.
- Rendben van - mondta, aztán Malazár kezébe nyomott egy pergament. - Vidd el ezt a levelet a királynak, fiú. Ebben kérem meg tőle a hercegnő kezét. Van benne néhány ajánlat... Gondolkodjon el rajta. Mondd el neki, mit láttál itt. Mondd el, hogy csak egy szavamba kerül, és soha egyetlen szállítmány sem jut el a kikötőig. De ha megkapom az áldását a frigyünkre... koronájának legbiztonságosabb ékköve lesz ez a vidék. Mondd meg neki, fiú!
- Elmondom, nagyuram. Remélem, őfelsége megjutalmazza igyekezetedet ÉRDEMED SZERINT - villant nagyot Malazár szeme, miközben meghajtotta magát. És ha netán Rhodewynek nem is tetszett a fiú kétértelmű kijelentése, nem tette szóvá. Hagyta, hogy Malazárék felszálljanak a lovukra. Csak amikor már odébb jártak, akkor intett, és az egyik íjász a távozók után lőtt.
Mater Mária fájdalmas nyögéssel dőlt a lova nyakára. A nyíl a jobb lapockájánál hatolt belé.
- Mit műveltél? - támadt a hercegre Godrik, de Rhodewy ugyanúgy kapta el a karjait és szorította magához, ahogy a fiú az imént Badbot. Azzal a különbséggel, hogy Godriknak annyi esélye sem volt megszabadulni a herceg vasmarkából, mint Badbnak volt tőle.
De Malazár is visszafordította a lovát:
- Ez a te szavad, Haramiák Hercege? - kiáltotta sötét arccal, miközben a lányok két oldalról fogták közre a Matert, hogy le ne essen a lováról.
A katonák elhűlve hallgatták, de Rhodewynek szemmel láthatóan tetszett a fiú merészsége.
- Nem szegtem meg a szavam, Hang! - kiáltott vissza szinte derűsen. - Apácára nem esküdtem!
Malazár azonnal felfogta, hogy baklövést követett el, hogy a Materre nem kérte külön a herceg szavát, és hogy Rhodewy ezzel vágott vissza neki az eddigiekért.
- De a hercegnő épségére szavadat adtad! - emlékeztette a Sötét Herceget.
Rhodewy gúnyosan vigyorogva nézett Godrik arcába, aztán megperdítette a fiút, és a derekánál fogva feldobta a nyeregbe.
- Azt betartom! - kiáltotta vissza, azzal maga is nyeregbe szökkent. Elindult, emberei pedig követték; otthagyták a kis társaságot, de Malazár még utánuk kiáltott:
- Rhodewy herceg!
Rhodewy megtorpant és visszanézett.
- Még találkozunk!
Rhodewy elvigyorodott a kamasz fiú nyílt fenyegetésére. Amennyire nyergében ülve tehette, mélyen meghajolt, aztán búcsút intve elvágtatott.

*

- Vissza kell mennünk az útra - mondta Malazár. - Onnan egyenesen Llar herceghez.
- A Mater nem fogja kibírni az utat - mondta Teleri halkan.
- Akkor letesszük őt valahol.
- Egymagában? - háborodott fel Pennardun.
- Vele maradhatsz -nézett rá Malazár, mire a lány összeszorította a száját.
- Nem marad vele - jelentette ki Badb. A történtek felnőttes árnyékot festettek a még elnagyolt vonásaira. Most annak látszott, aki volt: főhercegnőnek. - Nem marad vele - ismételte meg, - mert ha már ennyi áldozat lett, akkor azt mentsük, aki menthető.
- És ha a Mater meghal? - kunkorította fel a kérdés végét Pennardun.
- Akkor eggyel több élet szárad majd Rhodewy pokolra való lelkén - tört ki a gyűlölet Badbból.
- Azért még vihetjük egy darabig - vetette közbe szelíden Teleri. - Odébb vannak a lovagok, akiket a haramiák levágtak, tegyük le közéjük. Ha odaérünk Llar herceghez, kérhetjük, hogy jöjjenek el vigyázni a sebesülteket és eltakarítani a holtakat. A többiek között könnyebben találják meg Mater Mariát is.
- Legyen - bólintott Badb, és végre elindultak.
Olyan gyorsan történt minden, amikor idefelé menekültek, hogy fel sem tűnt, mekkora távolságot tettek meg. Most bezzeg csak mentek és mentek, és még mindig nem találtak egyetlen halottat sem. A lányok fejében már-már megfordult a gondolat, hogy nem jó felé mennek, de Malazár olyan magabiztosan vezette őket, hogy nem merték megkérdeni. Ki tudja, hátha mégis jó az irány.
Hát jó volt. És nem is akárkit találtak legelsőre, hanem Rigelt. És mi több, nem a holt Rigelt, hanem a sebesültet. A kard, amivel fejbe vágták, csak erőtlenül csapta meg, mivel a fiatalember nagyjából kivédte a vágást, vér pedig azért volt a nyakán, mert a fejéről lecsúszó kard hegye végigkarcolta. Már magához tért az ájuláshoz hasonló kábulatából, amibe lováról lecsúszva esett, a vér is megszáradt a nyakán, ő maga pedig immáron fejfájásnál több dolog végett nemigen szenvedett. Legalábbis testileg. Lelke azonban sírt az elveszített barátok miatt.
Így találtak rá a többiek: egyik barátja teteme mellett üldögélt, hátát egy fának támasztva, és egészen közömbösnek látszódott volna, ha a megszáradt könnyek nem hagytak volna maszatos nyomokat porlepte arcán.
- Rigel! - sikkantott fel örömtelin Badb és lecsusszanva a lováról odarohant holtnak hitt unokabátyjához. Sírva borult a nyakába; a történtek feszültsége most tört ki rajta.
- Badb? - tolta el kissé magától a fiatalember. Mintha most kezdett volna csak magához térni. - Malazár? Hogy kerültök ide?
Malazár legszívesebben követte volna Badb példáját, de amit megtehet egy lány, azt nem teheti meg egy fiú. Még akkor sem, ha az a fiú nem számlál többet tizenhárom esztendőnél, és csak most vett részt élete első igazi ütközetében. Nem. Egy fiúnak tartania kell magát. Legfeljebb gyanúsan csilloghat a szeme. És megköszörülheti a torkát, mielőtt megszólalna. Már ha egyáltalán meg bír szólalni. Mert leginkább csak bólogat, bizonytalanul int egyet-kettőt a kezével, és gyakorlatilag némán letérdel a bátyja mellé. Mert sírni, azt nem szabad.
Csakhogy Rigel már elsírta a maga könnyeit. Nagyon jól tudta, hogy ha őt megviselte az elmúlt pár óra, megviselte az öccsét is. És magához tért már annyira, hogy lássa, a kis társaságból hiányzik Godrik. Ami veszteséget képzelt, azt átélte ő is, így átölte az öccse nyakát, és magához húzta.
Néha még a fiúk is sírhatnak. Néha még a férfiak is. És néha bizony nemhogy kevesebbek, de többek lesznek a könnyeik által.
Meg kellett tanulnia ezt Malazárnak is. Fejét a bátyja nyakába fúrva sírt, de még így is vigyázott arra, hogy ne nagyon rázkódjon a válla; s hangja sem volt a zokogásának, csak midőn a levegőt vette.
Felesleges volt úgy fegyelmeznie magát. A lányok nem tekinthettek volna nagyobb tisztelettel rá, hiszen amit magára vállalt, az még széles férfivállaknak is elég lett volna. És az, hogy kibuggyantak a könnyei, csak még inkább aláhúzta, hogy milyen fiatal még, és lám, mégis milyen derekasan megállta a helyét.
De Malazár nem tudta, milyen nagyszerűen viselkedett. Ő csak a fájdalmat érezte és egyben a megkönnyebbülést, hogy itt van Rigel, és átadhatja neki a terhet. És lelkiismeret-furdalása támadt tőle, hogy megkönnyebbült. Megvetette magát ezért. Alávalónak érezte magát ezért. Nem tudta még, hogy ennél pedig mi sem természetesebb.
Így hát hamar összeszedte magát, és gyakorlatilag kerülve a bátyja tekintetét szűkszavúan beszámolt neki a történtekről. Mondani sem kell, a maga érdemei kerültek a legkevésbé szóba, ellenben Godrik önfeláldozása annál több említést kapott. No és a további teendők: Llar megkeresése és utána Godrik kiszabadítása. Ez utóbbit Badb is bőszen helyeselte.
Rigel elgondolkodva simogatta az állán a szakállkáját. Őszintén szólva nem fűzött sok reményt Godrik kiszabadításához, de nem volt szíve összezúzni öccse és húga bizakodását, így nem szólt a kételyeiről. Viszont azt helyeselte, hogy minél előbb keressék meg Llart. Részben hogy biztonságba helyezhesse Badbot, részben pedig hogy segítsen az eltakarításban. A királlyal valószínűleg nekik maguknak kell beszélniük. Végül is Malazárt bízta meg a Sötét Herceg az üzenet átadásával.
Mater Mariát pedig... Igen. Sajnos itt kell hagyni. Ugyan vihetik még arrébb, ahol több ember van, de útjuk végéig nem jöhet. Most is számít az idő. Nem Llar, nem is Godrik, hanem a sebesültek végett. Induljanak hát minél előbb!
Minél közelebb értek az első támadás színhelyéhez, annál több holttestet találtak. Az útra kiérve pedig... Holttestek tömkelege mindenfelé. Igaz, legnagyobb részük az elhullott haramiákból állt, de sokan voltak ott Lord Vasil válogatott testőrségéből is - még ha a zömüket csak megsebesítették. Úgy látszik, Rhodewy nem mészárlást akart, hanem csak a hercegnőt. Nem kívánta a király haragját tovább szítani azzal, hogy katonáit is levágatja. Beérte azzal, hogy harcképtelenné tette őket.
Pár sebesült, aki jobban bírta magát, kardját emelve várta őket, de Rigel nagyokat kurjantva nyugtatta meg ezeket kilétét és szándékait illetően. Nagy meglepődéssel hallotta, hogy Lord Vasil csodával határos módon túlélte a támadást, de ahhoz túl erőtlen, semhogy bármit is cselekedni bírna. Így hát Rigel csak elmondta neki a terveiket, és a kövér lord rábólintott. Igen, menjenek, hozzanak segítséget minél előbb.
Mater Mariát nagy óvatosan letették Lord Vasil mellé, aztán az apáca lovára felszállt Rigel - a sajátja ördög tudja, merre kóborol gazdátlanul az erdőben, - és elindultak.
Most, hogy nem volt köztük sebesült, csak Rigel, de ő sem vészes állapotban, ráfeküdtek lovaik nyakára és eleresztették a kantárszárat. Támadástól már nemigen kellett tartaniuk, az óvatosság felesleges lett volna, repültek hát az úton; hajuk, köpönyegük együtt lobogott lovaik sörényével, ahogy belekapott a szél. Vágtattak, vágtattak, nem álltak meg sem inni, sem pihenni, és még akkor is vágtattak, mikoron a nap fényét a csillagok bágyadt fénye váltotta fel.
Késő este volt már, amikor meglátták a fáklyákat.
- Állj! - kiáltott rájuk valaki. - Kik vagytok?
- Rigel vagyok, a király testőre és Llar herceget keresem.
- Mi dolgod a herceggel?
- Azt majd neki magának mondom el - vágta rá keményen Rigel.
Az őr végignézett rajtuk. Látta Rigel, Malazár és Badb viseltes öltözékén a király címerének maradványát, és ahhoz sem kellett túl éles szem, hogy felfedezze, a másik két utas lány. Valószínűleg igazat mond a nagyszájú, a többiek pedig nem látszanak veszedelmesnek a hercegre.
- Menjetek! - intett nekik karjával jelezve, hogy merre tovább. De füttyszavával felhívta az érkezőkre a figyelmet, így a kis csapat a katonák vigyázó szemei előtt léptettek egy sátorhoz, ahonnan most néhány férfi jött elő.
Rigel és Malazár már látta az udvarnál nem egyszer a herceget, így leszállva lovukról azonnal hozzá siettek és meghajoltak előtte. Llar először idegenül bámult rájuk, aztán lesírt az arcáról a felismerés. Darhem nagyúr fiai nem akárkik voltak e királyságban.
- Mi történt? - fakadt ki belőle azonnal a kétségbeesés. - Ti a hercegnő kíséretével jöttetek? Hol van a hercegnő? Mi történt vele?
- Igen, nagyuram - válaszolta Rigel. - A kíséretben voltunk, és Rhodewy megtámadott minket.
- Szentséges ég! - kiáltott fel Llar. - És a hercegnő?
- Itt vagyok - lépett elő Badb.
Llar meglepetten mérte végig az apródruhába öltözött alakot.
- Mi ez? - fordult Rigelhez. - Valami farsangi maskara?
- Rhodewy a hercegnőt akarta elrabolni, nagyuram - magyarázkodott Rigel. - Az öcsémék csak úgy tudták kijátszani, hogy Badb és az egyik, hozzá nagyon hasonlatos apród ruhát cseréltek. Ezért van a hercegnő ilyen öltözékben.
- És akkor most az az apród van Rhodewy kezében? - hüledezett Llar.
- Igen.
- Szerencsétlen fiú... - csóválta meg a fejét a herceg.
Badb előrébb lépett.
- Az ifjak azonnal indulnak tovább atyámhoz, hogy a segítségét kérjék.
- Mihez, hölgyem?
- Kiszabadítani Godrikot - mondta Badb olyan hangsúllyal, mintha ennél mi sem lenne természetesebb.
Llar szánakozva nézett a lányra.
- Bizonnyal megviseltek a viszontagságok. Jertek sátramba, és pihenjetek - invitálta őket.
- Nem hallottad? - förmedt rá Badb. - Rigeléknek azonnal tovább kell menniük!
Llar orrcimpája megremegett. Arca egy szempillantás alatt megváltozott. Most egy gőgös herceg állt előttük, aki nem szokott ahhoz, hogy apródruhás állítólagos leányok parancsolgassanak neki.
- Azt mondod, hogy ez a hercegnő? - kérdezte lebiggyedő szájszéllel, miközben a tekintetét továbbra is Badbra szegezte.
- Igen, nagyuram - felelte Rigel.
- Nem látom a király gyűrűjét a kezén - vonta össze a szemöldökét Llar.
- Odaadtam Godriknak - szegte fel az állát a lány. Ő sem volt kevésbé gőgös, mint a herceg.
- Miért?
- Anélkül nem hitte volna el Rhodewy, hogy ő én vagyok - pattogott Badb.
- És én ugyan miért higgyem el, hogy hercegnő vagy? - vágott vissza Llar.
Badb már nyitotta a száját a csípős feleletre, de erre már Rigel közbeszólt:
- A szavamat adom, nagyuram - mondta, majd hozzátette: - Remélem, egy Anguis szava elegendő számodra.
- Kettőé - szólalt meg Malazár. - Én is a szavamat adom.
Llar rájuk nézett, és az arckifejezése kissé megenyhült.
- Elegendő - bólintott. Aztán visszafordult Badb felé és jóval kedvesebben mondta: - Viszont bármennyire is hercegnő vagy, unokafivéreid is emberek és meglehetősen fáradtnak látszanak. Engedd őket egy kicsinyég pihenni és meglásd, utána könnyebben folytatják útjukat.
Badb kényszeredetten bólintott. Tetszett, nem tetszett, belátta, hogy a hercegnek igaza van, és hogy csupán a jó szándék beszél belőle. Már lépett előre, hogy bemenjen a sátorba elfogadva Llar szívélyes invitálását, ám Malazár közbeszólt:
- Köszönöm a szívességed, nagyuram, de én engedelmeddel inkább azonnal indulnék tovább.
A herceg kissé bosszúsan válaszolt:
- Dicséretes, hogy ennyire sietnél a parancsolatnak engedelmeskedni, de...
- Az az apród az én barátom - vágott a herceg szavába meglehetősen tiszteletlenül Malazár. - És az én ötletem volt, hogy adja ki magát Badbnak. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen. Minden perc számít.
Llar Rigelre nézett, az ifjú pedig ezt mondta:
- Most nektek sincs itt a pihenés órája, nagyuram. Az úton otthagytuk a többieket. A holtak ugyan el nem szaladnak, de a sebesülteknek minél előbbi segítségre van szükségük.
Llar habozni látszott, de Badb közelebb lépett hozzá és kezét könnyedén a herceg karjára téve könyörgött:
- Kérlek, uram! Segíts nekünk! - És a szemét harmat lepte el. Llar pedig ahogy belenézett ebbe a könnyes szempárba, végre igazán elhitte, hogy a menyasszonya áll előtte, és a gerincén végigfutott egy kellemes érzés. Megfogta Badb kezét, könnyedén megérintette az ajkával, aztán ezt mondta:
- Segítek. - Hátraintett a vezéreinek: - Hallottátok. Ti - mondta az egyiknek - azonnal induljatok, vigyetek magatokkal vizet, élelmet. Ti - intett a másiknak - szerezzetek szekereket, béleljétek ki őket olyan kényelmesre, amilyenre csak így hirtelenjében tudjátok és menjetek a sebesültekért. Ti - intett a harmadiknak - biztosítsátok őket. Most nem tartunk hajtóvadászatot Rhodewy embereire, hadd higgye a Sötét Herceg, hogy valóban a hercegnőt tartja a markában, akinek az épségét nem merjük portyával kockáztatni. Ti pedig - fordult Malazárékhoz, - kaptok tőlem négy pihent, gyors lovat, élelmet, vizet, és ha gondoljátok, azonnal indulhattok.
- Köszönjük, nagyuram! - hajolt meg Rigel.
- Köszönjük, nagyuram! - utánozta a bátyját Malazár.
- Köszönöm, uram! - suttogta Badb is, de Llar tettetett szigorúsággal beléfojtotta a szót:
- Te pedig, hölgyem, azonnal bemész a sátorba társnéiddal együtt és lepihensz!
- Azonnal, uram - futott át egy halovány mosoly Badb arcán. Lehet, hogy kellemes lesz az élete ezzel a férfival? - suhant át az agyán, aztán egy kecses mozdulattal meghajtotta a fejét és valóban elindult a sátor felé. Malazárék előtt azonban megtorpant és futó csókot lehelt unokafivérei arcára.
- Hogy szerencsétek legyen! - mondta, s aztán valóban eltűnt a sátorlap mögött. Teleri rámosolygott az ifjakra, úgy követte úrnőjét, Pennardunnak azonban már a mosolyhoz sem maradt elegendő ereje.
Rigel és Malazár indulás előtt még látták, hogy a tábor úgy nyüzsög, mint a felbolygatott méhkas.
Jól tette Llar, hogy két-két lovat adott alájuk. Amikor az egyik elfáradt, átülhettek a másikra, és akkor emez pihenhetett. Nem volt az az igazi pihenés, hiszen ennek a lónak is ugyanúgy kellett mennie, mint a másiknak, de legalább teher nélkül haladhatott egy darabig. Könnyebbség volt már ez is. A két fiúnak még ennyi sem jutott.
Ha a Lord Vasil vezette csapat el tudott volna jutni Llar hercegig, három napjukba tellett volna. Igaz, éjszakai pihenőkkel együtt. Most azonban Rigel és Malazár megállás nélkül vágtatott egész éjszaka és másnap reggel is, így még félúton sem járt a nap delelőig, már meg is érkeztek Kingtownba. Az őrök ismerték mindkettőjüket, azonnal mehettek a király színe elé.
Ahogy Berol meglátta az unokaöccseit, azonnal tudta, hogy baj van. Félretolta azt a főemberét, akivel éppen beszélt és intett a fiúknak, hogy kövessék a szomszédos, jóval kisebb terembe. Itt nekik szegezte a kérdést:
- Mi történt?
Rigel egy cseppecskét sem volt kevésbé fáradt, mint Malazár, de lévén ő az idősebb, hát ő számolt be a királynak. Persze Berol nem érte be ezzel az összefoglalóval; mihelyt megtudta, hogy a lánya biztonságban megérkezett Llarhoz, rögtön a részletek felől tudakozódott, így Malazárnak is be kellett kapcsolódnia a beszélgetésbe. És persze odaadta Rhodewy levelét.
A király rezzenetlen arccal olvasta végig a pergament. Az arcáról akkor sem lehetett leolvasni semmit, amikor végzett vele és összetekerte. Elgondolkodva simogatta az állán a szakállát és aztán ránézett Rigelre.
- Köszönöm - mondta egyszerűen.
Rigel tétovázott. A szó úgy hangzott, mintha elbocsátás lett volna, de hát... Mi lesz Godrikkal? Malazár ugyanerre juthatott, de ő ki is mondta, amit gondolt:
- És Godrik?
Berol egy nagyot sóhajtott, aztán csak erőt vett magán, és belenézett a fiú szemébe.
- Nem tehetünk érte semmit - mondta nehezen.
- Micsoda?! - kiáltott fel Malazár, és Rigel is felhördült méltatlankodásában.
- Nem indíthatok háborút Rhodewy ellen, mert elrabolta az egyik apródomat - mondta Berol sajnálkozva, de határozottan.
- De ha nem teszünk semmit, Godrik meghal! - rivallt rá Malazár. Fáradtsága mentségül szolgálhatott az udvariatlanságára, mert a király ahelyett, hogy megbüntette volna, együttérzően tette a kezét öccse vállára.
- Sajnálom, Malazár! - És látszott rajta, hogy igazán sajnálja. - Nem tudok segíteni.
- De ő a barátom! - kiáltott fel a fiú, és egy napon belül már másodszor eredtek el a könnyei. Most meg sem próbálta titkolni.
- Gondolkozz, Malazár! - magyarázta halkan a király. - Még ha sereggel mennék, azzal sem menthetném meg Godrikot. Rhodewy csak akkor kímélné, ha engednék a követelésének. Márpedig ezt nem tehetem. Bármennyire kedvelem magam is Godrikot, nem tehetem.
Malazár lehajtotta a fejét és megállíthatatlanul zokogott. Értette ő, hogyne értette volna a királyt, de csak az esze értette, a szíve azt üvöltötte, hogy nem hagyhatja a barátját. Hiszen miatta került életveszélybe! Az egész az ő ötlete volt! És most miatta kell meghalnia?!
Se Berol, se Rigel nem hatódott meg egykönnyen, de most, a kétségbeesett fiú láttán mindkettőjük szívét összeszorította a szánalom. Hát tényleg nincs segítség?
- Sereggel nem mehetünk érte, de megpróbálhatjuk megszöktetni - szólalt meg Rigel váratlanul.
- Hogyan? - kapta fel a fejét Malazár, és a hirtelen újraéledő reménytől végre abbahagyta a sírást.
- Llar ügyel a látszatra, tőle ugyan meg nem tudja Rhodewy, hogy Badb nincs a kezei között. Most várja őfelsége válaszát és nyugton marad. Mennyi előnyünk van? Egy nap? Két nap?
- Mit tehettek ez idő alatt? - kérdezte a király. Igazán kíváncsi volt, mit talált ki Rigel.
- Elmegyünk hozzá - gondolkodott hangosan a fiatalember. - Ha Godrik ügyes volt és nem lepleződött le, akkor valami toronyban tarthatja fogva a herceg. Valószínűleg a legmagasabban, ahonnan a legnehezebb megszökni. Mi pedig...
- Tán felmásztok a falon? - kérdezte enyhe gúnnyal a király, de Rigel nem jött zavarba.
- Hát nem ezért büntette meg őket Lord Vasil? - intett a fejével az öccse felé.
- Ah! - kapta fel a fejét Berol.
- De igen! - kapta fel a fejét Malazár is. Hüppögött még egyet, megtörölte az orrát, utána kihúzta magát. - Felmászok én akármilyen falon!
- Ez a beszéd! - biccentett Rigel.
A király egyikről a másikra nézett.
- Őrültség... - mondta halkan. - De tudom, ha megkötöznélek benneteket, akkor is megpróbálnátok.
- Meg - bólintott Rigel.
- Meg - bólintott Malazár.
- Akkor... nincs más hátra, mint hogy míg ti pihentek pár órát, előkészíttetek mindent...

*

Godriknak nem kötötték meg sem a kezét, sem a lábát, mégis tudta, hogy semmi esélye sem lenne a szökésre ennyi vigyázó szem között. Meg sem próbálkozott hát vele.
Úgy látszik, Rhodewy biztos volt a dolgában. Az ördög vinné el a setét lelkét, biztos is lehetett! Lord Vasil csapata megsemmisítve, Llar egynapi járóföldre, a király még messzebb... Hát kitől is kellett volna tartania?
Ha nem is lépésben, de kényelmes ügetésben tették meg az utat a kastélyig, csak egyszer tartva pihenőt, hogy szükségeiket elvégezhessék. Godriknak az izgalomtól már régóta esedékes lett volna e művelet, most azonban erővel fékezte magát, nehogy elhamarkodott dolgot tegyen. Sikerült is egy bokrot keresnie, ahol LEGUGGOLHATOTT. Hát ördög tudja, miért ragaszkodnak a lányok ehhez a pozitúrához, mert ennél kényelmetlenebb helyzetet Godrik szerint elképzelni is nehéz lenne. Roppant meg volt magával elégedve, amikor ép ruházattal sikerült megúsznia az esetet, és egyáltalán nem volt ellenére, hogy hasonlóra már csak a várban került sor, figyelő tekintetek nélkül. Azért el kell ismerni, a lányok élete sem fenékig tejfel.
De nem volt az az övé sem.
Aznap este Rhodewy békén hagyta, ám másnap este beállított hozzá.
- Elégedett vagy, fenség? - kérdezte.
- Mivel? - kérdezett Godrik vissza.
- A szállásoddal - mutatott körbe a karjával Rhodewy. - Az ellátásoddal. A szolgáiddal.
Godrik fejében megfordult a gondolat, hogy leócsárol mindent, de aztán meggondolta magát. A hercegből olyan hideg könyörtelenség áradt, hogy mi tagadás, félelemmel töltötte el a fiú szívét. Így hát lesütötte a szemét és ezt válaszolta:
- Jó minden.
- Van valami kívánságod? - faggatta tovább a herceg.
"Engedj szabadon!" - tolakodott Godrik nyelve hegyére a mondat, de lenyelte. Csupán futólag rápillantott a férfira, aztán ismét lesütötte a szemét.
- Nincs semmi - felelte.
Rhodewy elgondolkodva méregette.
- Hercegnő létedre szokatlanul szerény vagy - mondta vontatottan.
Godrik csak egészen árnyalatnyit vonta meg a vállát.
- Kolostorban nevelkedtem - felelte.
- Igaz... - bólintott Rhodewy.
Csönd telepedett rájuk, amit a herceg tört meg egy idő után.
- Ismered Llart? - kérdezte.
Godriknak ugyan fogalma sem volt róla, hogy Badb ismerte-e a vőlegényét, vagy sem, mindenesetre ezt mondta:
- Nem.
- Akkor nem gond néked, hogy nem hozzá mégy nőül.
Godrik kissé elpirult.
- Ahhoz megyek, akihez atyám hozzáad - felelte hűvösen.
- Engedelmes vagy - húzta félmosolyra a száját Rhodewy. - Ezt szeretem. Jó feleségem leszel.
- Már ha atyám áldását adja a tervedre - vágta rá Godrik gondolkodás nélkül. Félelmét kezdte félresöpörni a harag.
- Áldását adja - mondta Rhodewy magabiztosan.
- Nem olyan biztos az! - fakadt ki Godrik. - Ha hozzád akart volna adni, hozzád küldött volna. De úgy gondolta, Llar herceg szemre-fűre is különb, mint te!
- Úgy gondolod? - húzta össze a szemét a Sötét Herceg.
- Úgy gondolom! - remegett meg Godrik orrcimpája indulatosan.
- Ha nem ismered, honnan veszed, hogy különb nálam? - szűkült teljesen résnyire Rhodewy szeme.
- Mert csak különb lehet. Te nem vagy más, csak egy aljas haramia!
- Nocsak! - fonta össze a herceg a karjait a mellén. - Az imént még olyan voltál, mint egy szende apáca, most pedig lám, mint egy tűzokádó sárkány!
- Csak mert az igazat mondom? - kérdezte kihívóan Godrik. Heves természete teljesen felülkerekedett minden óvatosságon.
- Az igazat? - villant meg Rhodewy szeme. - Attól tartok, kedvesem, egy apróságot elfeledel.
- Ugyan mit? - biggyesztette le a száját Godrik.
- Azt, hogy az én kezemben vagy. És én azt teszek veled, amit akarok - mordult rá Rhodewy, azzal megragadta a "hercegnő" karját, és magához rántotta.
Ám Godrik már túl volt azon, hogy megijedjen.
- Nem vagyok a macád! - sziszegte Rhodewy képébe.
- Bármelyik pillanatban azzá tehetlek - sziszegett vissza a herceg, és olyat rázott a fiún, hogy annak még a foga is összekoccant, mégis így kiáltott:
- De akkor a Cochran Carrick-i birtokot nem kapod meg!
Rhodewy megdermedt. Szorítása semmit sem csökkent, és ha szemmel ölni lehetne, Godrik minden bizonnyal holtan esett volna össze.
- Már miért ne kapnám meg? - préselte ki magából nehezen a herceg.
- Mert akik erőszakot művelnek lányokon, azokat felakasztják - jelentette ki Godrik tiszta tekintettel.
- A feleségem leszel, ostoba! - köpte a szavakat Rhodewy nehezen birkózva meg gyilkos indulatával.
- Ha nemet mondok az oltárnál, akkor nem!
- Kényszeríteni foglak! - rántotta magához ismét Rhodewy.
- Királylányt akarsz hitvesednek, hát akkor tiszteld a rangját! - vágta oda Godrik és olyan gőgösen nézett a hercegre, mintha valóban királylány lenne.
Rhodewy ismét megdermedt, aztán vontatottan ugyan, de elengedte Godrikot.
- A királylányok is csak egyágút pisilnek - mondta végtelenül gúnyosan.
Godrik nem is gondolkodott, csak lendült a keze Rhodewy arca felé. A férfi nem készült fel a pofonra, így későn kapta el a fejét, és a fiú kezén lévő gyűrű éles pereme felsértette az ajkát. Rhodewy egyik kezével elkapta Godrik kezét, a másikkal megérintette a sebet. Haragosan szűkült össze a szeme, amikor meglátta az ujjain csillogó vért.
- Az esküvő után megmutatom neked, merre lakik az Isten - sziszegte fenyegetően. - De addig is... vigyázz e gyűrűre, fenség! Mert egyedül ez ér rajtad valamit! - S azzal úgy megszorította a fiú karját, hogy annak könnybe lábadt a szeme. Lökött rajta egyet, amikor elengedte, aztán sarkon fordult és távozott.
Godrik sziszegve tapogatta a csuklóját, ahol a herceg megmarkolta. Mi tagadás, fájt rettenetesen. Ennél csak a szíve fájt jobban, ahogy belémart a kétségbeesés. Hogy fogja ő kibírni azt a pár napot, míg megérkezik Malazár? Csak jönne már, csak jönne...!
De legalább egy kicsinyég megfizetett a hercegnek! Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, úgy nézte körbe, hogy megcsorbult-e, amikor összeütközött a férfi ajkával, de szerencsére semmiféle sérülést nem fedezett fel rajta, csak egy egészen aprócska vércseppet. "Milyen kár, hogy nem élesebb ez a perem!" - gondolta Godrik. - "Vagy lett volna nagyobb! Mondjuk, mint egy kés! Vagy mint egy tőr! Igen! Azzal akár végezhetett is volna a Sötét Herceggel! Csak egy vágás..." - Godrik eljátszotta, milyen lett volna, ha egy tőr lett volna a kezében, ám a széles, nagy lendületű mozdulat végén kicsúszott a kezéből a gyűrű és belepottyant a kandallóba.
A fiú megdermedt. Egek! Mi lesz most? Tudta, milyen fontos ez a gyűrű, hiszen Badb elmondta neki, amikor az ujjára húzta. A király adta a lányának, mellyel igazolhatja magát. No meg pecsét is egyben, a Cochran Carrick-i birtok tulajdonosának pecsétje. Ha elvész, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Nem szabad elvesznie!
Godrik kutatva pillantott körbe, de egy piszkavasat sem látott, amivel kikotorhatta volna a tűzből a gyűrűt. Nincs itt egy kés se, egy bot se... Tán egy fáklya? Odaugrott, de a fáklya túl magasan volt, nem bírta kirángatni a tartójából.
Mi lesz most?!
Godrik kétségbeesve lépett közel a kandallóhoz. Nagy levegőt vett, aztán gyors mozdulattal belekapott a tűzbe. Sikerült felkapnia a gyűrűt, de az szinte azonnal kicsúszott a kezéből és két lángoló hasáb közé egy vékonyka résbe esett. Godrik keze követte a gyűrű útját, szétkotorta a hasábokat, aztán megragadta az ékszert és visszarántotta a kezét.
Még csak a ruhája ujja sem pörkölődött meg.
"Nagyon gyors voltam" - gondolta a fiú bizonytalanul, de arra már végképp nem tudott semmilyen magyarázatot, hogy miért nem forró a gyűrű és miért nem süti meg az ujját, amire visszahúzta. Ám nem törte rajta a fejét. Minek? Van így is éppen elég dolog, amin gondolkodhatott, méghozzá egyik nyomasztóbb, mint a másik. Mindenesetre még közelebb húzódott a tűzhöz, mintha védelmet remélhetett volna tőle. Hiszen ebben az ellenséges várban más védelemre amúgy sem számíthatott.
Bármennyire is bátor volt Godrik, úgy érezte, hárman vannak a szobában: ő, a tűz és a szorongás.

*

A következő este, amikor a herceg ismét beállított, Godrik szentül megfogadta, hogy nem hagyja felmérgesíteni magát. Rhodewy mondhat, amit akar, elengedi a füle mellett. De persze nem így lett.
Hogy Rhodewy miért kereste fel ismét, ki tudná megmondani. Hiszen Godrik hiába volt angyalarcú, híján volt minden nőiességnek, így biztos, hogy nem az olthatatlan vágy hajtotta hozzá a herceget. Önigazolást sem kereshetett nála; Rhodewy nem az a fajta ember volt, akit bűnei elkövetése után lelkiismeret-furdalás gyötör. Ellenkezőleg. Talán éppen az a legvalószínűbb magyarázat, hogy Godrik vergődésének látványa vonzotta. A "hercegnő" kínjaiban akart gyönyörködni.
- Miért pont te kaptad a Cochran Carrick-i birtokot? - kérdezte.
Godrik rá sem nézett, a tüzet bámulta.
- Kérdezd atyámat - felelte kurtán.
- Ritkán járok az udvarban - mondta Rhodewy. - Meglehet, jobb lett volna sűrűbben, de a pletykák azért ide is elhallanak. No meg az ember nyelvet is szerezhet, ha tudja a módját.
- Arnold lovagra gondolsz? - kérdezte csípősen Godrik. Csak nem bírta fékezni magát.
- Egy ilyen lovag nagyon hasznos tud lenni - húzta el a száját cinikusan Rhodewy. - Ráadásul így hasznosnak is érezheti magát. Hiszen egyébként csak egy kis senki. Látod, nemcsak a zsebét tömtem meg, hanem értelmet is adtam ostoba életének.
- Hogy te milyen nagyszerű ember vagy! - gúnyolódott dühösen Godrik.
- Örülök, hogy kezdesz ráébredni.
- De ha ilyen nagyszerű vagy, miért nyilaztattad le Mater Mariát?
- Az csak egy kis bosszú volt helyetted - somolygott Rhodewy.
- Helyettem? - kerekedett ki Godrik szeme.
- Hát persze - lépett közelebb a herceg. - Hiszen te nem apáca vagy. Mégis kolostorba kényszerítettek. Nem érzed, mekkora méltánytalanság ért?
- Nem - felelte Godrik, de kissé elbizonytalanodott. Tényleg, miért zárták Badbot királylány létére kolostorba?
- Pedig szerintem igen - mondta a herceg. - Nővéreid bezzeg igazi főhercegnői neveltetésben részesültek. Még a húgod is. Csak te nem. Nem gondolod, hogy ennek oka van?
- Miféle oka? - kérdezte Godrik. Rettenetesen kíváncsi volt, ugyanakkor Badb nevében már előre felborzolódva várta a herceg válaszát.
- Mert téged apád semmibe vett - vágta oda Rhodewy, és arcára elégedett rosszindulat ült ki, ahogy látta Godrik hökkenetét. - Nem is tekint a saját lányának.
- Micsoda? - hebegte a fiú.
- A király fekete - vigyorgott Rhodewy. - És Izabelle királyné is fekete. A nővéreid és a húgod is. Csak te vagy szőke.
Godriknak szédítő sebességgel forgott az agya, és hirtelen bevillant neki királynéja anyjának a képe, akit előző évben volt alkalma látni, amikor a két királyi család találkozott. Gunrud királyné szőke volt még most is, noha már jócskán keveredtek a hajába ősz hajszálak.
- A nagyanyám is szőke - mondta. - Örökölhettem tőle.
- Vagy apádtól, ha apád valaki más és nem a király - döfött láthatatlan tűt a "hercegnőbe" Rhodewy.
Godrik elsápadt a haragtól.
- Azzal vádolod a királynét, hogy hűtlen lett volna? - kérdezte vészjóslóan halkan.
- Nem én - vigyorgott Rhodewy, - hanem a király.
- A király soha nem állított ilyet - csattant fel Godrik.
- Nem mondta ki, de gondolta.
- És te honnan tudod, mit gondol a király? - mérte végig megvetően a herceget Godrik.
- Mi másért dugott volna el egy kolostorban? - vágott vissza Rhodewy.
- Ha fattyúnak tartana, miért adja nekem a Cochran Carrick-i birtokot?
Rhodewy csak egy pillanatra hallgatott el, hogy összeszedje a gondolatait.
- A nővéred egy egész országot kap - felelte végül csípősen.
- Myra ugyan semmit, csak tán a fia - biggyesztette le az ajkát Godrik. - De Pleng és Liara még annyit sem.
- A király mégis másként bánik veled, mint velük.
- Igen - emelte meg az állát Godrik. - Mint kedvencével.
- Kedvencével, akit látni sem akar?
- Kedvencével, akinek a legjobbat adja.
- Cochran Carrick még nem az aranybánya - intette Rhodewy.
- Csak maga az arany. Azért fened rá annyira a fogad - vágta oda Godrik.
- Na és ha fenem? - Rhodewy arca teljesen elsötétült. - Llar is azt teszi!
- De másképp!
- Én nem hajbókolok az udvarban, mint ő, a különbség csupán ennyi! - dörögte a herceg.
- Meg az, hogy ő tiszta hírű lovag, ellenben te nem! - kiáltotta Godrik.
A herceg egyetlen lépéssel termett mellette, és úgy fogta meg a vállát, mintha össze akarná roppantani.
- Már megint elfeledkezel arról, hogy a kezemben vagy - sziszegte a "hercegnő" arcába.
- Te pedig megint elfeledkezel arról, hogy ki vagyok - vágott vissza Godrik.
- Ostoba! - sisteregte a herceg, és még jobban megszorítva a vállát közelebb rántotta magához a fiút.
Godrik a fájdalomtól felkiáltott. És a hangja megbicsaklott.
A szobát a mutáló fiú FÉRFIHANGJA töltötte be.

*

Rigelék másnap este értek Rhodewy várához. Varjúfészek - mert ez volt a neve - kis szigeten állt, jéghideg vizű, felduzzasztott hegyi folyó fogta közre a széles völgyben, melynek vize a gát ellenére is veszedelmesen sebes sodrású maradt. A falak meredeken, masszívan meredtek az égnek, annyira masszívan, hogy a fiúk megértették, miért nem akart a király háborút. Ostromgépekkel sem lehet bevenni az ilyen falakat. Nekik azonban nem bevenniük, hanem megmászniuk kell. Tudták, nem lesz egyszerű feladat. Főként így, fáradtan. Mert ugyan a király ragaszkodott hozzá, hogy aludjanak, és ők valóban végig is aludták azt a napot és nagyjából azt az éjszakát is, de Malazárt már hajnalban kiverte az ágyból az aggodalom, ő maga pedig Rigelt, utána pedig ismét megállás nélkül vágtattak. Most azonban nem volt pihenésre idő. Tudták, hogy ha ma éjjel nem sikerül a szöktetés, akkor Godriknak vége. Az izgalom új erőt adott nekik.
Mindketten feketébe öltöztek, mindkettőjüknél volt kötél és néhány tőr - mindössze ennyi volt az összes fegyverzetük. Íj, nyíl akadályozta volna őket a mászásban, ha pedig felfedezik őket, a kard is hiába. Az egyik ifjút, aki velük jött, otthagyták a vár előtt az erdőben, hogy vigyázzon a lovakra, a másik velük jött a vízpartig. Varjúfészek előtt nem sok bokrot hagytak meg, így a lopakodóknak ki kellett várniuk, míg a holdat felhők takarták be. Az íjász a teljes sötétségben emelkedett fel és lőtt át a túloldalra. A nyílvesszőhöz kötelet kötöttek és most mindhárman belekapaszkodtak, úgy rángatták, hogy megtudják, megbírja-e őket. Nem bírta. Vigyázva, minden zajra ügyelve vissza kellett húzniuk a nyilat, hogy az íjász ismét kilőhesse. Ismét belekapaszkodtak, rángatták. Most megbírta őket. Lehet indulni.
Lehetett volna, ha a felhők nem kúsznak el a hold elől. A vidéket egyszerre ezüstös, de éles fény világította meg. Az ifjak a kis bokor takarásában lapultak a földön és magukban hő imákat rebegtek, hogy a falon sétáló őröknek kedvük ne szottyanjon lenézni. Nem is azért, hogy őket meglátnák, hanem hogy a folyó felett átívelő kötél ne szúrjon nekik szemet. Igaz, a kötél vékony volt, de a telihold fényében mégiscsak éles vonalként vágta ketté a vizet alig valamivel a habok felett.
Az égiek azonban kegyesek voltak; az őrök távolabbra néztek, a hold pedig hamarosan ismét sűrű felhők mögé rejtezett.
Most már valóban lehetett indulni.
Rigel ment elöl, Malazár követte. A hegyi folyó jeges vize az első pillanatban még a lelket is megfagyasztotta bennük, de aztán meglepő módon langyossá vált. A sodrása is mintha megváltozott volna; mintha nem oldalra, hanem előre, a vár felé taszította volna őket. Minden bizonnyal csak a képzeletük játszott velük, de képzelgés ide vagy oda, könnyebben haladtak általa, és ez a fő - gondolta Rigel.
Szinte pillanatok alatt átértek a túloldalra. Szél se lebbent, ruháik mégis gyorsan megszáradtak. Ujjaikra és lábujjukra támaszkodva néma csöndben kúsztak fel a falon. Ez már jóval keményebb diónak bizonyult, mint a folyón való átkelés, különösen, hogy Rigelt ismét elkapta az az erős fejfájás, ami a minapi sérülése következménye volt. Hiába, annak az ütésnek nem a napokon keresztül tartó lovaglás és a megerőltetés lett volna a megfelelő gyógymódja... De ha egyszer nem volt más választása?
A külső várfalnál még Rigel ment elöl. Ő várta ki, hogy elhaladjon az őr, ő rögzítette kifelé is, meg befelé is a kötelet, a külső váron is ő vágott át először, de a belső vár falánál már Malazár érkezett fel előbb. A fiatalabb testvér óvatosan lapult meg, amíg az őr itt is elhaladt, aztán gyorsan, de zajtalanul rögzítette a kötelet, amit ledobott Rigelnek. A segítség így is majdnem kevésnek bizonyult: Rigel ekkora már úgy elgyöngült, hogy a kötélen is alig bírt felmászni. Malazárnak kellett üggyel-bajjal átemelnie a fal peremén. Még szerencse, hogy az őr megállt a másiknál beszélgetni, mert ha visszajött volna, biztos nem kerülte volna el a figyelmét Rigel heves zihálása.
Malazár átosont a túloldalra és rögzítette a másik kötelet. Könnyebb volt azon lemászni, mint a falon, no meg visszafelé is jó hasznát vehették. Csak arra kellett ügyelni, hogy az őrök - vagy bárki más bámészkodó - észre ne vegye. A leleplezés veszélye persze mindig fennáll, de Malazár - amennyire lehetséges - megpróbálta álcázni a kötelet. Amikor végzett, habozva nézett Rigelre. A fiatalember felkelt volna, de Malazár azonnal visszaosont hozzá.
- Maradj! - suttogta olyan halkan, ahogy csak bírta.
Rigel mozdult volna, de Malazár visszanyomta. Hang nélkül kihúzta a bátyja csizmája szárából az egyik tőrt és odaadta Rigelnek.
- Ügyelj! - lehelte, és Rigel kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy rá valóban csak az őr szerepe maradt. Nem bírt volna lemászni a falon.
Malazár fejében futólag megfordult, hogy lám, napokon belül már másodszorra kénytelen otthagyni a sebesült bátyját, ám csak egy gyors fohászra maradt ideje, hogy most is olyan szerencsésen láthassa viszont, mint első alkalommal, aztán már csak az előtte álló feladatra összpontosított.
Pillanatok alatt földet ért és alant elrejtette a kötél végét, nehogy valami arra bóklászó felbotoljon benne. Árnyéktól árnyékig, faltól falig osonva lelte meg a tornyot, amit még Rigellel néztek ki. Ez volt a legmagasabb, és látták, hogy a felső szobájából fény szivárog ki. Csak feltételezték, hogy Rhodewy ide zárta Godrikot, de mivel nem kérdezősködhettek, csak úgy bizonyosodhattak meg felőle, ha felmásztak. Azazhogy most már csak Malazár egyedül.
Bármennyire is bizonygatta Malazár a királynál, hogy akárhány fallal megbirkózik, most, a két várfal után és e szörnyen magas torony tövében a fiú elbizonytalanodott. Kár is lett volna tagadnia maga előtt, hogy elfáradt. Nagyon elfáradt. És még Rigel sincs mellette, hogy elűzze mellőle a magányosság szülte félelmet. Hirtelen nagyon is élesen döbbent rá, hogy hol van, és hogy mi történhet vele, ha elkapják. Ahogy Rhodewy a barlangnál viselkedett... a fiúnak nem voltak kételyei afelől, hogy mi várna rá.
Malazár lehajtotta a fejét és mélyeket lélegzett. Ha neki rossz, milyen lehet Godriknak? Nem hagyhatja magára. Ő most Govan lovag, Godrik pedig Arin királylány, akiknek történetét Dieter, a dalnok énekelte el nekik nemrég a király udvarában. És lám, akkor is megbirkózott egy toronnyal, ez sem foghat ki rajta. Előre hát!
Malazár elszántan indult neki. Keze-lába már az első néhány méter után erősen remegett, de nem állt meg, folytatta. Ő most Govan lovag, Godrik meg Arin királylány... Kár, hogy Godriknak nincs olyan hosszú haja, mint Arinnak... Már messze van a föld, nem sok lehet hátra... Nem szabad lenézni... Nem sok van már hátra... Isten az égben, szörnyen sok van még hátra! Hát mekkora ez a nyavalyás torony?! Felfelé nézni sem szabad... Csak óvatosan... Rendben, néha lehet pihenni... Ez az, Malazár! Most egy kicsit pihegsz, aztán folytatod... Mindjárt folytatod... Csak egy pillanat szusszanást még...
Az éjszaka csöndjét kétségbeesett kiáltás tépte szét. És Malazár a kiáltásban rémülten ismerte fel Godrik hangját.

*

Egy pillanatra mindketten megdermedtek.
- Ki vagy te? - kérdezte Rhodewy fenyegetően.
Godrik szólni sem mert. Félt, hogy a hangja ismét elárulná. Akkor is csak fájdalmasan sziszegett, amikor Rhodewy ismét megszorította a vállát, és aztán meg is rázta.
- Ki az ördög vagy te? - ordította a fiú arcába.
Godrik szeméből visszatarthatatlanul kicsordult a fájdalom könnye.
- Ki lennék? - suttogta. Abból hátha nem lesz baj.
Rhodewy kutatva bámult rá, ugyanakkor látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.
- Az apród - mondta mintegy magának. - Ő is szőke... Az apród vagy, igaz?
- Badb hercegnő vagyok - nyöszörögte Godrik.
Rhodewy egyik kezével továbbra is szorította a fiú vállát, a másikkal viszont a mellkasához kapott. Bármennyire is fájt a válla, Godrik megpróbált elfordulni a matató kéztől. A herceg még szorosabban markolta, annyira, hogy kis híján eltörte a fiú kulcscsontját, és kényszerítette vele, hogy hátradőljön. Godrik tántorogva, kapálózva bár, de kénytelen volt engedelmeskedni és hagyni, hogy Rhodewy kíméletlenül megtapogassa a mellkasát. Nem meglepő, hogy a herceg ugyan egy fia domborulatot sem talált rajta. Bezzeg alantabb! Mert Rhodewy keze nem állt meg, lejjebb csúszott, és ott viszont olyasmit talált, amit hercegnőknél, de még közönséges pórnőknél sem szokás találni.

- Mocskos féreg! - sziszegte dühében összeszorított fogakkal Rhodewy. - Mocskos kis féreg! Ezért meglakolsz!
Ellökte magától a fiút, aki beleesett a kandallóba. Ám Godriknak nem a tűz heve fájt, hanem a válla ott, ahol az imént meggyötörtetett, és ahogy a másik kezével odakapott, a lendülettel Rhodewy arcába sikerült söpörnie a parazsat.
A herceg üvöltve kapott az arcához, de a következő pillanatban félig vakon előrántotta a tőrét. Godrik belerúgott a herceg térdébe, amitől Rhodewy hátratántorodott, ám aztán felbőszülve előrelendült. Godrik gondolkodás nélkül markolt bele a parázsba és támadója arcába dobta. Amíg Rhodewy igyekezett lesöpörni magáról az izzó kínt, a fiú felpattant, kezébe kapott egy méretes lángoló husángot és a herceg arcába lendítette. Ő maga volt a legjobban meglepve, amikor Rhodewy teste az ütés után ívben hajlott meg, szeme kimeredt, száját hangtalan kiáltásra nyitotta, aztán eldőlt, mint egy zsák.
A herceg mögül előbukkant Malazár.
Erősen zihált, de a kezében tartott tőrről lassú cseppekben csöpögött a földre Rhodewy vére.

*

- Megmondtam, hogy találkozunk még - lihegte Malazár, miközben lábával a hátára fordította a herceget. Rhodewy élt még, de már csak alig. Szeme azonban még rémülten pásztázta a két fiút, és látszott rajta, hogy felismerte Malazárt.
- Hol van a király serege? - kérdezte Godrik, de a barátja csak megrázta a fejét.
- Én vagyok itt, meg Rigel - mondta. Lekapta a hátáról a könnyű kis batyut és másik fiú felé nyújtotta. - Ezeket vedd fel. Fiú-ruhák vannak benne.
Godrik nyelvére ezer kérdés tolult, de belátta, hogy most nincs idő a beszélgetésre. Villámgyors mozdulatokkal bújt ki Badb ruháiból és húzta magára a sajátjait. Eközben Malazár a magával hozott kötelet rögzítette. Lefelé már végképp nem lett volna kedve a falon mászni.
- Ezzel mi legyen? - kérdezte Rhodewy felé intve, amikor Godrik is elkészült.
A szőke fiú megrántotta a vállát.
- Mi lenne? - mondta. - Itt hagyjuk.
Malazár megfontoltan rábólintott, aztán elsőnek lépett át az ablakpárkányon. Godrik azonban ahelyett, hogy azonnal követte volna, kivett néhány fatuskót a kandallóból és szétszórta őket a szobában. Még egy utolsó pillantást vetett a halkan hörgő hercegre, aztán ő is átlépett az ablakpárkányon.
Pillanatok alatt leértek. Árnyéktól árnyékig osonva jutottak el a belső vár falához, oda, ahol Malazár elrejtette a kötelet. Gyorsan, de óvatosan felmásztak. Szerencsére az őr még mindig a másikkal beszélgetett. Egy pillanatra meglapultak Rigel mellett.
- Hogy vagy? - kérdezte suttogva Rigel.
- Jól - suttogta vissza Godrik. - És te?
Rigel csak bólintott, mire Malazár azt mondta:
- Akkor induljunk.
Rigel - aki elöl ment - éppen felért a külső várra, amikor kiáltásokra lettek figyelmesek. Hirtelen túl világos is lett a hátuk mögött minden, úgyhogy visszatekintettek.
A nagy torony lángokban állt. Az a szoba, amibe Rhodewy Godrikot zárta, egyik pillanatról a másikra kigyulladt és most úgy égett a sötét éjben, mint egy hatalmas fáklya.
- Behatolók! - Most már értették azt is, hogy mit kiabálnak az őrök. Szerencsétlenségükre a monumentális fáklya fénye éppen rájuk esett. A várbeliek felfedezték őket. Repkedtek körülöttük a nyilak, egyik-másik vészesen közel. Malazár és Godrik megsokszorozta az erőfeszítéseit, hogy felérjen. Rigel közben felvette a közelharcot négy-öt odarohanó őrrel. Sebesülten nem sok esélye maradt volna, ha Malazár nem érkezik meg időben. Kettőjüknek sikerült ártalmatlanná tenni a támadókat, mire Godrik is felért. Hiába, ők Lord Vasil tanítványai voltak, az őrök pedig nem.
De már jött rohanvást a többi. A fiatalok jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot. Ismét Rigel indult elsőnek, őt követte Malazár, végül Godrik lépett át a mellvéden. Ő még egy utolsó pillantást vetett a toronyra. "Bárcsak robbanna fel az egész" - gondolta, és ekkor iszonyatos lángcsóvák lövelltek szanaszét lángba borítva mindent, amit értek.
A feléjük rohanók megtorpantak, a szörnyű tűzijáték kötötte le a figyelmüket. Ezt használta fel Godrik, hogy maga is elinduljon. Ám még egyikük sem ért le teljesen, amikor odafent elvágták a kötelet. A fiúk az utolsó pillanatot felhasználva lökték el magukat a faltól, hiszen ha a fal tövébe esnek, halálra zúzzák magukat. A vízbe esve több esélyük maradt, bár a sebes sodrású jéghideg folyó sem kecsegtetett túl sok jóval.
A túlparton hagyott ifjú ragyogó időzítéssel lőtte ki a másik nyilát a kötéllel: Rigel és Godrik is el bírta kapni - Malazár azonban nem. Mégsem sodorta el a folyó; egyenletes, gyors tempóval úszta át, mintha nem lett volna körülötte a sodrás, nem lett volna hideg, és nem záporoztak volna a feje körül a nyilak.
Egy karcolás sem esett rajtuk akkor sem, amikor átvágtak a tisztáson, pedig az égő torony fénye elhatolt odáig is. Mégis sértetlenül érték el lovaikat, aztán már csak vágtattak, vágtattak, messze, el ettől az elátkozott helytől.
Csak az első hegyre felérve pillantottak vissza.
Rhodewy baljóslatú, setét vára lángokban állt.
De azt már nem látták ők sem, hogy reggelre porig égett.
Soha senki nem építette újjá Varjúfészket.

*

Badb hercegnő és Llar herceg esküvőjén három fiatal ült a díszvendégek helyén, akik közül kettő még a tizennegyedik évét sem töltötte be. Az ifjú pár megkülönböztetett szeretettel és tisztelettel bánt velük, amit sok vendég nem értett, még akkor sem, ha ketten az ifjú ara rokonai voltak. Bár sutyorogva beszélték, hogy tán a harmadik is az, annyira hasonlított a hercegnőre.
Llar herceg és Badb hercegnő meghívták őket, hogy jöjjenek bármikor, szívesen látott vendégeik lesznek. Rigel a Nagy Háborúban bekövetkezett haláláig meg is látogatta őket, méghozzá olyan sűrűn, ahogy szolgálata engedte, és Malazár is sokszor tartott vele, de Godrik csak az Örökösödési Háború előestéjén találkozott ismét Badbbal. Ekkor már mind neki, mind a hercegnőnek néhány szarkalábat rajzolt az idő a szeme köré, egy-két ősz hajszál is vegyült már szőke üstökükbe, Godrik hatalmas termetű és erejű férfi lett, Badb pedig középkorú, de még mindig gyönyörű nő, ám ugyanolyan szeretettel néztek egymásra, mintha az a tengersok idő el sem telt volna közben.
Hosszú-hosszú órákat töltöttek beszélgetéssel, és addig Llar tapintatosan senkit nem engedett a közelükbe.
Huszonkilenc év...
Mi minden tud történni huszonkilenc év alatt! Lélekben ismét megsiratták Rigelt, Mater Mariát és mindazokat, akiket elveszítettek közben. Csak egyvalakit nem sirattak meg: Rhodewyt.
- Tudod-e, hogy Lord Martin kártérítést követelt atyámtól Rhodewy haláláért? - kérdezte egyszer Badb.
- Kártérítést? - kerekedett ki Godrik szeme a csodálkozástól. - Mi végre? Hogy a fia el akarta ragadni erővel a királya lányát? Örüljön, hogy őfelsége nem vett bosszút rajta meg az egész fertelmes rokonságon!
- Ezt mondta neki atyám is - mosolygott Badb. - De a bosszú végül is elérte őket: a Nagy Háborúban szinte az egész nemzetségük odaveszett.
- Nem én leszek az, aki sajnálni fogom őket - mondta szárazon Godrik. Aztán némi habozás után, de csak megkérdezte azt, ami már évtizedek óta fúrta az oldalát: - Mondd, miért nevelkedtél kolostorban?
- Atyám Jézusnak ajánlott fel, hogy az Úr hátha megajándékozza ezért egy fiú-utóddal - válaszolta természetes hangsúllyal Badb.
- De aztán mégiscsak férjhez adott - billentette oldalt a fejét Godrik e mozdulatával kérdéssé változtatva kijelentését.
- Igen - felelte mosolyogva Badb. - Hála az égnek! - tette hozzá, majd látva, hogy a gróf még mindig várja a választ, megmagyarázta: - Sok szent embert faggatott ki; keresztényt és nem keresztényt, világos- és sötét hatalmakat szolgálókat egyaránt, de mind oda lyukadt ki, hogy atyámat és anyámat az Ég nem egymásnak teremtette. Kész csoda, hogy egyáltalán közös utódaik születtek. S még hogy a lányok életben is maradtak! Bizton hallottál már arról, hogy anyám jó néhányszor elvetélt. Azok zömmel fiúk voltak.
- Nem egymásnak teremtette? - visszhangozta Godrik értetlenkedve.
- Igen - bólintott Badb. - Azt mondták, hogy atyám más nőnek tudott volna életképes fiút nemzeni, és hogy anyám más férfinak tudott volna fiút szülni, de együtt képtelenek voltak rá.
Godrik elcsodálkozott. Még soha nem hallott ilyesmit, de már régen megtanulta, hogy nem ajánlatos valamit elutasítani pusztán azért, mert addig nem ismerte. De létezhet más magyarázat is...
- Sokat suttogtak arról, hogy Igal vagy Darhem úr átkozta el atyád gyermekeit - bökte ki végül.
- Én is hallottam e suttogásokat - mosolyodott el ismét Badb.
- S nem volt ebben semmi? - firtatta a gróf.
- Godrik! - tette a hercegnő a kezét könnyedén a férfi kezére. - Nem csak a barátod rendelkezik hatalommal. E képesség benne van a családunkban.
Godrik arcán alig látható keserűség futott át, de csak egy pillanatra.
- Igen, tudom, de éppen ezért kérdem...
- Atyám nem véletlenül maradt a trónon évtizedeken át - vágott Badb derűsen a szavába, és Godriknak végre megvilágosodott.
Berol volt olyan varázsló, mint a fivérei.
- És soha... soha nem gondolkodott azon atyád, hogy...
- Hogy más nőt vegyen maga mellé? - fejezte be a hercegnő Godrik levegőben lógó kérdését. - Nem. És tudod, miért? - S hogy a gróf kérdőn nézett rá, válaszolt: - Mert haláláig szerette anyámat, és anyám őt viszont.
Godrik szeme villant egyet, aztán könnyedén megcsókolta Badb kezét.
- Igaza volt atyádnak. Én is nehezen törődtem bele annak idején, hogy elveszítettelek téged.
- Tizenéves szerelem... - csóválta a fejét könnyes-mosolyogva Badb. - Mi maradt belőle?
- Az emléke, kedves! Az emléke, de az örökre...

vissza