- … és az után a kanyar után ott lesz a Lófej Szikla. Ugyan nem tudom, hogy máshonnan nézve is egy ló fejére emlékeztet-e, de a mi falunkból igen. Egyébként innen már csak egynapi járóföld a falvam, persze gyalog, nem lóháton, de nem is tudom, volt-e olyan közülünk, aki lovagolt volna valaha is, egészen addig, míg össze nem futottunk veletek…
Malazár csak hallgatott. Más választása amúgy sem lett volna. Minél közelebb értek Helga szülőfalujához, a lány annál beszédesebbé vált. Kipirult arccal mesélt, mesélt és mesélt.
Pedig amiket mesélt, távolról sem voltak vidám emlékek. Úgy tűnik, Helgát és az anyját meglehetősen kiközösítették. Ám Helga nem törődött mindezzel sem akkor, sem most. Ez a falu a szülőfaluja volt, még akkor is, ha a falu nem kért belőle.
A kanyar után valóban ott volt a Lófej Szikla. És innen valóban érthetetlen volt, miért kapta ezt a nevet. Meg kellett kerülni, és jócskán el is kellett távolodni tőle ahhoz, hogy meglássa az ember benne a lófejet - persze így is csak erős fantáziával. A szikla lábánál egy aprócska falu hevert, eldugva, szinte elrejtezve, csakúgy, mint a lakói. Egyetlen vénséges vén apókát láttak csupán az utazók az egész faluban, és ő is olyan bizalmatlanul nézett rájuk, hogy akkor sem merték volna megkérdezni tőle az utat, ha élet-halál kérdése lett volna megtudniuk.
Így hát csak keresztülmentek a falun és jóval távolabb táboroztak le. Az iménti, szinte kézzel tapintható bizalmatlanság kissé lehűtötte Helga kedélyét is, de mire fellobbantak a tábortűz első lángocskái, visszatért a csacsogó kedve. Újabb történeteket mesélt magáról és az édesanyjáról.
- Tulajdonképpen hol van az apád? - kérdezte Malazár, amikor Helga egy pillanatra elhallgatott.
- Nem tudom - vonta meg a vállát a lány. - Soha nem ismertem.
- Meghalt, mielőtt születtél volna? - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Nem tudom - ismételte meg Helga, és mintha egy pillanatra elborult volna a kedve. De csak egy pillanatra. A következő percben már ugyanúgy mesélgette gyermekkori élményeit, mintha az iménti közjáték meg sem történt volna.
Malazár pedig nem firtatta a dolgot. Abban az időben nagyon könnyen tűnhettek el emberek. Hogy egy férfit farkasok faltak-e fel, vagy haramiák végeztek-e vele útközben, netán katonának állt, vagy két megyével, két országgal arrébb újból nősült - ki tudhatta? Hiszen még számtalan egyéb oka is lehetett az eltűnésnek, akár az illetőn állt a dolog, akár nem, bármiért nem ismerhette hát Helga az apját.
A sok ok közül egyedül az igazi nem fordult meg Malazár fejében.
Helga pedig úgy látta jónak, ha pont azt az egyet nem köti Malazár orrára.

- És mit akarsz csinálni abban a faluban? - kérdezte Malazár másnap reggel Helgát.
- Meg akarom keresni anyám sírját - mondta egyszerűen a lány. - Annak idején, amikor a szörnyek elől menekültünk, eltemetni sem volt időnk a halottainkat. Nem is maradtunk sokan. Igazából azt sem tudom, visszatért-e egyáltalán valaki a faluba.
- Azóta nem is találkoztál velük?
- Nem. Tudod, hogy a támadás után találkoztunk veletek, aztán jött a Mester… Mióta az Őrzők útját járom, nem voltam még errefelé.
- És ha nem jött vissza senki?
- Akkor a csontjaikat találom meg. Legalábbis remélem…
Malazár nem firtatta tovább a dolgot. Tudta, miféle szörnyek voltak azok, és azt is tudta, hogy nem kevés dögevő is járt velük. Azoknak pedig mindegy volt, hogy állati vagy emberi tetemre bukkannak-e…
Ez a falucska mintha nagyobb lett volna, mint a másik. De ugyanolyan bizalmatlan. Sőt, még bizalmatlanabb! Alig értek be a házak közé, négy-öt férfi állta az útjukat. Malazár félszemmel látta, hogy nagyjából ugyanennyi férfi került mögéjük is, és hasonló számú melléjük. "Ez körülbelül tizenkét-tizennégy jó erőben levő férfi jelent, még akkor is, ha néhányuknak csak most pelyhedzik az álla" - gondolta Malazár. - "Szép, nagy faluvá nőtte ki magát ahhoz képest, hogy annak idején mindössze nyolcan maradtak életben - Helgával együtt."
Az egyik férfi - egy középkorú, szúrós szemű - valahogy ismerősnek tűnt neki. Mintha ez kérte volna a lovakat annak idején tőlük…
- Hé! - bökött feléjük a férfi a vasvillájával. - Mit akartok itt?
- Pete bácsi! - mosolygott rá Helga. - Hát nem ismersz meg?
A férfi bizalmatlanul méregette, de nem sok jelét adta, hogy megismerte volna. Hát igen… Helga szurtos kislányként menekült innen gyalogszerrel - mint a többi falusi, - és most egy nemes kisasszony ült itt a lován. Még lángolóan vörös haját is elrejtette a kissé csúcsos főfedő, amit annak idején a divat írt elő. Nem igazán lehetett felismerni benne azt a hajdani kislányt. De a szeme…! A szeme az nem változott.
Vagy mégis?
- Nem ösmerlek, asszonyság - mondta zordan Pete. - És jobb lenne, ha gyorsan elmondanátok, mi járatban vagytok erre, különben megmártjuk bennetek ezeket a szerszámokat! - És ismét feléjük bökött a vasvillájával.
- Miért lennél velünk ilyen goromba? - kérdezte meg Malazár.
Pete - és a többiek - ugyan eddig Helgát figyelték elmélyülten, de most, hogy megszólalt Malazár, felkapták a fejüket. A feketébe öltözött lovag megjelenése és mély hangja ugyanis megkövetelte, hogy foglalkozzanak vele. Látva fegyvereit és magabiztos viselkedését a falusiak kissé elbizonytalanodtak, de Pete hamar összeszedte magát.
- Ha ki ártó szándékkal jönne, annak hamar megmutatjuk, merre van a pokol bejárata - markolta meg elszántan a villája nyelét.
- Mondhatnánk bármit - nézett le rá Malazár. - Honnan tudnád, hogy igazat beszélünk-e?
- Az majd elválik! - jelentette ki Pete. - Tudjuk mi azt!
- Anyám sírjához jöttünk - szólalt meg vékony hangján Helga, mielőtt Malazár megakadályozhatta volna.
- Ő az! - süvített egy hang. - Tudtam! Ő az, apa!
- Kicsoda? - kérdezte Pete.
- A boszorkány! - lépett előre a hang tulajdonosa, Deel. - Kikupálódott rendesen, de engem nem téveszt meg az átkozott! Ő az, nem ismeritek meg? A szajha kölyke! A korcs fattyú! Helga!

Malazár meglepetten pillantott a lányra. Helga mozdulatlanul ült a lova nyergében, száját penge vékonyra szorította, arca sápadt volt, mint a viasz, de a szeme élt. Haragudott.
- Jézusom! Ő az! Valóban ő az! - hangzott innen is, onnan is. Az emberek megzavarodottan tekintgettek a lányra, mint akik nem tudják, hogy mit kezdjenek ezzel az egész dologgal. Visszajött. Valóban ő az? És ha ő az, akkor ez jó nekik, vagy rossz? Tétován röppent fel az első vád:
- Tán azért jött, hogy elapassza az anyák tejét?
A pillanatnyi döbbent csendet zajos kiabálás váltotta fel.
- Úgy van! Bizonnyal azért jött!
- Meg hogy szemmel verjen!
- Elveri a termést!
- Ránk uszítja az erdő vadjait!
- Meddővé teszi a lyányokat!
- Vihart hoz!
- Jégesőt!
- Bajt hoz ránk!
- Nagy bajt!
Ilyen és ehhez hasonló kiáltozások közepette estek neki a lánynak. Szempillantás alatt leráncigálták a lováról, leverték róla a fejfedőt, megtépték a ruháját. És Helga nem védekezett.
Bezzeg Malazár! Amint a mohó kezek Helga felé nyúltak, már kapta is elő a kardját. Hiába döfködtek felé a vasvillákkal, félreütötte azokat, aztán lepattanva a lováról hol a kardja lapjával, hol az öklével ütött szét az eszét vesztett tömeg között. Pár pillanat alatt Helga mellett termett, és elűzte a lány mellől a támadókat.
Helga térdre esett, aztán négykézlábra. Szédült a temérdek ütlegtől, amit az imént kapott. Megrázta a fejét, ekkor vörös hajkoronája beborította, mint egy palást. Néhány tincse lehullott a sárba. Egyik kezével megtörölte sajgó száját. A kézfeje véres lett.
Malazár fél kézzel a falusiakra fogta a kardját, a másik kezével Helgát próbálta felráncigálni a földről. Harcedzett lovag volt, de látta, hogy a pórnép jócskán túlerőben van. Ez a férfinak még nem okozott volna nehézséget; ha egyedül lett volna, biztos elmenekül, de Helga… A legyengült Helgával nem tud kitörni. Ezt biztosan tudta. Más módszerhez kellett folyamodnia.
- Mit akartok tőle? - kérdezte.
- Boszorkány! - lépett egy lépést előre Deel, de Malazár mozdulatára rögtön vissza is lépett.
- Honnan veszed ezt? - mordult rá a lovag.
- Tudjuk és kész - vágta rá az idősebb férfi. - És ha nem állsz félre az utunkból, veled is végzünk.
Malazár tudta, hogy egy közelharcból ő kerülne ki győztesen. De a szeme sarkából látta, hogy néhányan már köveket vesznek fel a földről. A megkövezés megint más. Ahhoz a hatalmát kellene bevetnie. Márpedig Malazár nem feledte a szabályt: A varázstalanok előtt nem leplezhetik le magukat.
- Ismerlek téged - mondta Pete-nek. - Te kérted a háborúban őfelségétől a lovakat.
- Te is ott voltál? - torpant meg Pete.
- Velem beszéltél - húzta ki magát feltűnés nélkül a lovag.
- Malazár lovag? - kottyantotta közbe Deel. Pete rosszalló pillantást vetett a fiára, de az ifjú lelkendezve folytatta: - Valóban te lennél, Malazár lovag? Ő a király főtestőre! - mutatott a lovagra mintegy dicsekedve a többieknek, hogy ő ismeri.
Malazár rögtön ráérzett, hogy ebből előnyt kovácsolhat. Még inkább kihúzta magát, a fejét felvetette.
- Már nem - mondta gőgösen. - Már a királyság grófja vagyok. Mardekár grófja. Aki kezet mer emelni rám, annak őfelségével gyűlik meg a baja.
Ez hatott. A pórnép alázatosan hajtott fejet, egyikük a másik után. Csak Pete biccentett mindössze a fejével. És amikor Malazár Helga felé nyújtotta a kezét, azonnal rá is szólt.
- Ő marad.
- Velem van - húzta össze a szemöldökét Malazár.
- Akkor vagy boszorkánymester vagy magad is… vagy elbájolt téged is, uram.
- Vádolni mersz engem? - lépett előre fenyegetően Malazár. Pete azonban szilárdan nézett vele farkasszemet.
- Mondtam, hogy el is bájolhatott téged, uram - felelte.
- Ostobaság!
- Ha el is vetted, e királyságban nemes úrnak nem lehet boszorkány a felesége!
- Újra kérdem, ember; honnan veszed, hogy boszorkány lenne?
- Láttuk a hatalmát, uram.
- Hol? Hogyan? - dühöngött Malazár.
- Kislánykorától - felelte Pete.
- Nézz rá, uram! - kottyantotta közbe az egyik férfi. Az ő arca is ismerős volt a grófnak, biztos ama nyolc túlélő közé tartozott. - Nézd, milyen veres a haja!
- Másnak is van vörös haja - vágta rá Malazár.
- Ilyen lángolóan veres haja nem soknak van, uram - fogta volna meg Helga haját a férfi, de Malazár fenyegető mozdulatának hatására inkább távolabb maradt. - Ilyen csak azoknak van, akik az ördöggel cimborálnak!
- Ha jártad volna a nagyvilágot - mérte végig a kotnyeleskedőt a fekete gróf, - tudnád, hogy vannak vidékek ebben az országban, ahol faluszám élnek ilyen vörös hajú népek.
- Akkor ott faluszám vannak boszorkányok - szögezte le a maga részéről Pete.
- Errefelé is vannak vörös hajúak.
- Miközülünk egy sem.
- Szőkék vagytok, meg világosbarnák - nézett szét köztük Malazár. - Bizonnyal akad köztetek vörös is, még ha most egyet sem látok.
- Nincs - válaszolt kurtán Pete.
- És felmenőitek között sem volt? Soha?
- Nem volt - vágta rá Pete, de egy Malazárnál jóval rosszabb emberismerő is azonnal megérezte volna hangjában az elbizonytalanodást. A gróf persze azonnal lecsapott erre.
- Dehogynem - jelentette ki magabiztosan. - Látod, a hajszín még nem jelent semmit sem. És tán nem volt megkeresztelve? - mutatott Helgára kérdőn. - Tán nem gyónt, nem áldozott veletek?
- De igen… Csakhogy ez nem jelent semmit!
- Hogyhogy nem? Ha valóban boszorkány lenne, visítana a szenteltvíztől.
- Nema'! - kotnyeleskedett bele egy másik férfi. - A sátán visítozik tőle, de az ilyen némberek nem! Azér' alkalmazza őket a Gonosz! Mer' megszédítik vele a hiszékenyeket!
Malazárnak ugyan teljesen más elképzelése volt arról, hogy milyenek a hiszékenyek, de jobbnak látta ezt most nem szóba hozni.
- Úgy beszélsz, mintha valami hittudor volnál - förmedt a kotnyeleskedőre. - Nekem a Canterbury érsek volt a gyóntatóm. Ugye, nem azt akarod mondani, hogy okosabb vagy, mint ő?
- Neeeem… - húzódott hátrébb a férfi, de látszott rajta, hogy csak azért teszi, mert Malazár az érsek nevével támadt rá, nem pedig azért, mert egyetértett volna vele.
- Nahát akkor… - nyúlt Helga kezéért a gróf, de Pete ismét ellene szegült.
- A tettei viszont arról tanúskodnak, hogy boszorkány - mondta hidegen.
- Miféle tettei? - tette vissza a kezét ismét a kardja markolatára Malazár.
- Már kölyökkorában állandóan füveket, bogyókat gyűjtött - válaszolta Pete. - Ha valaki beteg lett vagy megsérült, mindenféle istentelen löttyöket kotyvasztott belőlük, és azt itatta a szerencsétlenekkel, meg kente rájuk.
- De hiszen ha ártott a betegeknek, miért engedtétek hozzájuk?
Pete egy pillanatra habozott. De csak egy pillanatra.
- Nem ártott nekik. Meggyógyultak tőle - mondta.
- Akkor meg mi a baj? - értetlenkedett Malazár.
- Hát nem érted, uram? Hiszen éppen ez volt benne a boszorkányság! Hát honnan tudott ilyen főzeteket kotyvasztani egy akkora pöttöm lány, ha nem a sátán adott neki erőt hozzá?
- Gyógyításhoz sátáni erő? - húzta el a száját gúnyosan a gróf.
- Hogy behálózzon minket!
- Titeket? Mi célból?
- Hogy megkaparintsa a lelkünket.
- A lelketeket… - Malazár hangja már nem is lehetett volna gúnyosabb. - Már megbocsáss, de ekkora nagy hatalom pár pórember lelkéért… Túlzás ez nékem.
- Mi csak pórnép vagyunk, de íme, most ott van a te oldaladon, és ki tudja, holnap nem lesz-e a király mellett? - hajtotta félre a fejét Pete, talán hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.
Szó se róla, Malazár valóban nem tudott kifogást emelni e logika ellen. Legalábbis olyat nem, amit veszély nélkül mondhatott volna.
- Ez csak feltételezés - motyogta, de maga is tudta, hogy ez az érv meglehetősen erélytelen.
- Boszorkány ez, uram! - lépett közelebb Pete. - Jobb lesz, ha szépen átadod nekünk.
Malazár már nyitotta volna a száját a tiltakozáshoz, amikor megérezte a combján Helga kezét. A lány fel akart állni. Malazár fél kezével segített neki, miközben szemével a tömeget pásztázta, és másik kezében a kardját továbbra is rájuk szegezte.
Helga gyönge volt, de igyekezett összeszedni magát. Suttogott valamit úgy, hogy csak a gróf érthette:
- Istenítélet…
- Nos, parasztok - húzta ki magát még inkább Malazár. Fejét büszkén felszegte, de kardja hegyét leeresztette. - Nem adom őt, de el sem viszem. Döntsön az, akinek ítéletét meg nem kérdőjelezheti senki fia.
- Kire gondolsz, uram? - kérdezte gyanakodva Pete.
- Legyen istenítélet.
A gróf szavait nagy felzúdulás követte. A tömegnek szemmel láthatóan tetszett az ötlet. Istenítélet! Ilyen eldugott helyen ritkán adódik ehhez hasonló jó szórakozás! A legközelebbi vár vagy város mérföldekre van innen, egy közönséges kis akasztáshoz is mennyit kellene menni! De ez…! Ez most itt lenne! Itt a faluban! Micsoda mulatság!
Mind Pete, mind Malazár látták, mekkora tetszést aratott az ötlet, csak éppen ellentétes érzelmekkel fogadták. Pete fokozni akarta a hatást, Malazár csak undorodott.
- Na és az istenítéletnek mely formáját gondoltad? - kérdezte a falu vezetője.
Malazár összeszűkült szemekkel méregette a férfit. Vajon meddig fog elmenni, hogy övé legyen az utolsó szó? Tán jobb, ha a vizet nem ő hozza szóba...
- Izzó parazsat vigyen a kezén - javasolta végül.
A tömeg helyeslően felmordult. Ez igen! Ez valóban jó mulatság! A vádlottnak izzó parazsat kell vinnie a tenyerén hosszú úton át. Ha ártatlan, ép marad a keze. Ha viszont összeég, az a bűnösségét mutatja, és akkor meg lehet ölni. Nyilvánvaló, hogy a távot is úgy szokták megszabni, hogy az áldozatnak esélye se maradjon ép bőrrel megúsznia a dolgot.
- Legyen vízbefojtás - kiáltotta túl a többieket Pete.
A nép először döbbenten elnémult, aztán még inkább felzúdult, mint az imént.
Ennél a "próbánál" összekötözték a vádlott kezét-lábát, beeveztek vele egy tó közepére, rendszerint oda, ahol a legmélyebb, aztán belehajították. Ha lesüllyedt, ártatlan volt - tartották. Ám aki mégis ki bírt evickélni, az ugyebár az ördöggel cimborált, tehát fel lehetett utána akasztani.
Ez az "istenítélet" kevésbé volt ugyan látványos, mint az előző, viszont akár ártatlannak, akár bűnösnek bizonyult a vádlott, mindenképpen belehalt. Végül is… ez is jó mulatság!
A tömeg megoszlott, hogy melyik próbát válasszák. Ebbe a vitába szólt bele Malazár:
- Nincs is tavatok.
- Már hogyne volna! - méltatlankodott Deel.
- Hol?
- Négy mérföldre keletre - mutatott a fiú a karjával a mondott irányba.
- Az messze van innét! - legyintett türelmetlenül Malazár. - Sok időbe telik. Legyen inkább a parázs-vivés. - Remélte, hogy ellentmondanak neki, és a számítása be is vált.
- Nem úgy van az! - replikázott Pete. Már csak azért is ellentmondott, hogy ne a grófnak legyen igaza. Majd megmutatja ő, hogy ki az igazi hatalom ebben a faluban! - Az ilyen dolgoknak meg kell adni a módját! Ha négy mérföld, hát négy mérföld! Odamegyünk mi szívesen, ugye, emberek? - fordult hátra a többiek felé.
Meglehet, hogyha a gróffal lett volna legalább négy-öt katona, nagyobb tisztelettel néztek volna rá a falusiak. De így… Messziről jött ember akármit is mondhat. Még hogy gróf? Hát menjen haza, ott ő lehet az úr, ha igaz, amit mondott, itt azonban… Itt csak egy senki!
Vízbefojtás lesz!
Egy-két hang szólt csak a másik mód mellett, de azokra nem hallgattak. Hamarosan kiürült az egész falu, mert apraja-nagyja a keskeny erdei úton baktatott, hogy ki ne maradjon semmiből sem.
Malazár felvetette ugyan, hogy az elgyengült Helgát hadd ültesse fel a lova nyergébe, de Pete nem engedte. Nem mintha az elöl-hátul közrevett lónak és lovasának bármi esélye lett volna elmenekülni - hiszen oldalt olyan sűrű volt az erdő, hogy oda be nem mehetett, - de már csak azért se! Ha a gróf mondja, azért se! Így hát Helga botladozva, meg-megszédülve ment a többiek között, és csak azért nem esett el és bírt megkapaszkodni egy-egy ágban, mert amikor szóba került a kezének megkötözése, Malazár nagyon dühösen megemelte ismét a kardját. "Legyen" - mondta Pete vállat vonva. UTOLJÁRA még ennyi engedményt tehetnek.
Malazár viszont azért is felült a lovára, és nyerge magasságából nézett le a többiekre. Gyalogoljanak csak a pórok! Nemesember nem kutyagol velük! Helga lovának, Villámnak a kantárát Sebes nyerge hátuljához kötötte, egyértelműen kimutatva ezzel, hogy a lány lovára maga tart igényt, akárhogy kacsintgattak a derék jószágra egyesek. Érjék be a látványossággal… Még az is több mint amit megérdemelnek! Lám! Hogy csivitelnek, nevetgélnek, még a borostömlők is előkerültek! Vidámak, mert valami olyasmi történik, amivel kiléphetnek mindennapi életük unalmas taposómalmából. Örülnek, még akkor is, ha valaki halála jelenti ezt a változatosságot. Örülnek, hogy más hal meg a kedvtelésükért; egy pillanatra feloldódik a zsigereiket feszítő félelem, mely mindennap elfogja őket, hogy na, talán most ők kerülnek sorra.
Mert tudják, hogy eljön az a nap is, amikor ők kerülnek sorra.

Végre eljutottak a tóhoz.
Előkerítették a sor közepéről a papot, aki villámgyorsan meggyóntatta Helgát és feladta rá az utolsó kenetet, aztán Pete ismét elsorolta a népnek a vádpontjait. Fejből persze, hiszen nem tudott olvasni, de hiába is tudott volna, ha egyszer nem volt olyan sem a faluban, aki le tudta volna írni. De nem is kellett Pete-nek ilyesfajta mankó! Olyan ékesszólóan sorolta fel az állításait, olyan pátosszal, hogy még az is Helga halálát kívánta, aki eddig részvétet táplált volna a szívében a lány iránt.
Kivéve persze Malazárt. A gróf fekete szemöldöke szinte összefüggő vonallá állt össze, dölyfös arccal keresztülnézett a tömegen, és csak Helgát és Pete-et figyelte.
A lány pedig csak állt. A szűkszavú, semmitmondó gyónás után nem volt egy hangja sem, de a szeme haragosan járt az ismerős arcokon. Hiszen bár sokan más falvakból települtek ide a háború után, mégis sokat gyógyított ki annak idején ilyen vagy olyan bajból. És a gyógyultak most egymást tüzelve készülnek megölni azt, akinek hajdan az életüket köszönhették.
Szép kis köszönet…
Pete szónoklata után csak úgy záporoztak Helga fejére a "Halál reá!" kiáltások. Nem foglalkozott velük. Némán hagyta, hogy lerángassák róla a felsőruhát, főfedőjét, csizmáját; tűrte, hogy összekötözzék durva kötéllel a csuklóját. Egyedül akkor rándult meg fájdalmasan az arca, amikor a csónak felé lökdösték, mert a bal vállánál még elég friss volt a seb, amit lord Bentontól szökésükkor kapott. De nem szólt akkor sem, lenyelte a fájdalmát, belépett a csónakba és odatartotta a lábát, hogy meztelen bokáit is ugyanolyan durván összekössék, mint a kezeit. Nem megadóan tűrt, hanem úgy, mintha ott sem lenne.
A hegyi tó igencsak mély volt, de nem túl nagy. Nem tartott sokáig, míg a közepére evezett a csónak. Ott megálltak, felrángatták Helgát, és miután Pete elismételte, hogy mikor tekintik bűnösnek és mikor ártatlannak, belelökték a hideg vízbe a lányt.
A parton állók egy emberként léptek előrébb, mintha onnan bizony elláttak volna a kis tó közepére. Azt lesték, felbukkan-e a lány, vagy a csónakban ülők jeleznek-e valami ilyesmit. De eltelt a fertályóra, melyet a szokások ilyenkor előírnak, és nem történt semmi. Beteljesedett hát az istenítélet: Helga nem volt boszorkány.
Kár, hogy a bizonyításhoz meg kellett halnia.
De szépen halt meg legalább! Az ilyennek az ártatlan lelkét a Jóisten rögvest magához hívja! Mondta az atya is, hogy a gyónásnál is látszott, alig terhelte bűn a lelkét. Meg hogy szó nélkül hagyott magával akármit tenni… És milyen szép volt a szentem! Az a hosszú, dús haja! Rose-nak is ilyen kéne, mert annak a szerencsétlennek meg olyan, mintha rühes lenne. Talán valamilyen kenőcs vagy főzet segítene rajta… Ej, meg kellett volna kérdezni a leányasszonyt, még mielőtt a tóhoz vitték volna!
Ment hát hazafelé a jónép, és úgy beszélgettek a lány haláláról, mintha csak valami érdekes mese lett volna. Mintha nem is húsvér ember lett volna…
Hamarosan nem maradt más ott, a tó partján, csak a csónaknál Pete, és bokáig a vízben Malazár.
- Te nem jössz vélünk vissza? - kérdezte Pete.
- Semmi keresnivalóm köztetek - válaszolta Malazár még mindig a vizet kémlelve.
Pete egy pillanatig habozott, mielőtt újra megszólalt volna:
- Ártatlan volt.
Malazár arcán egy kicsit megfeszültek az izmok, mielőtt felelt volna.
- Tudom.
- Hiába kémleled a vizet, ő már nem jön többé vissza.
Malazár végre Pete-re nézett. Tekintetének a súlyától a férfiban váratlanul feltámadt a lelkiismeret.
- Te is tudtad - mondta ridegen a gróf. - Semmi mást nem tudtál felhozni ellene, csak azt, hogy annyiszor SEGÍTETT rajtatok. Azért ölted meg, mert erősebb volt, mint te.
- De honnan volt a hatalma? - vicsorgott Pete.
- Láthattad az istenítéletből - mutatott a tóra Malazár. - Az Ég adta. Nektek.
Mély levegőt vett és hevesebben folytatta:
- Bárhová ment, enyhítette a szenvedést és megszűntette a fájdalmat. Az Ég adta, hogy jobb legyen NEKTEK. Az Ég adományát ölted meg, Pete! Felfogtad-e végre?
A másik férfi összevont szemöldökkel meredt a grófra. Kissé hátrakapta a fejét, de nem szólt.
- Nem azt kérdem tőled, hogy hogyan fogsz számot adni e tettedről a másvilágon, Pete. Terhelheti még a lelkedet ezen kívül addig bármi. De gondolsz-e majd a halálos ágyadon fájdalmaktól gyötörten arra, hogy lett volna gyógyír a szenvedésedre, de magad végeztél vele? Vered-e majd a falba a fejed, ha rájössz, hogy a halálos kínokat elszenvedő GYERMEKEDET vagy UNOKÁDAT megmenthette volna Helga?
- Bármi lesz is, viselem a tetteim következményeit - húzta ki magát komoran Pete.
Malazár hidegen végigmérte.
- Viselni fogod. Akár akarod, akár nem - mondta és visszafordult a tóhoz.

Malazár sötétedésig állt ott egyedül a bokáig érő vízben. Néha úgy tűnt, mintha aludna, máskor meg nézelődött, de nem mozdult, nem ment ki a partra és beljebb sem ment. Csizmáját lágyan körbe-körbenyalta a víz, és ha bárki odalépett volna, meglepődött volna, hogy a másutt jéghideg tó itt kellemesen langyos.
Ám amint lebukott a nap nyugaton a látóhatár mögött, Malazár körbekémlelt. Jó ideje nem volt a környéken rajta kívül senki. A férfi megélénkült, kihúzta magát és kicsit toppantott:
- Adjátok ide nekem - mondta parancsolóan valakiknek, akik nem látszottak.
Apró vízfodrok jelentek meg a tó felszínén és kifelé igyekeztek, Malazár felé. Mintha pajkos sellő-lánykák játszadoztak volna hol a hajukat, hol a karjukat villantva elő. A habok keltek életre, tajtékot vetettek és egyre jobban magasodó vágtájukkal ajándékot sodortak urukhoz. Végül az utolsó hullám szelíden Malazár karjába adta Helgát.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi.
- Jól - dideregte Helga. - A tóban jó meleg volt, hála a védőburkodnak, és aranyosak voltak a vízi lények is, akik szórakoztattak, de ez a hullám eláztatott, és most fázok.
- Tüzet most nem rakhatunk - szorította magához a reszkető lányt Malazár. - De varázsolok valami mást.
És ahogy kiléptek a tóból, Helga érezte, hogy minden egyes vízcsepp, amely a testén vagy a ruháján volt, visszaszökik a tóba. Egy pillanat alatt mindene megszáradt.
- Most már jobb? - kérdezte a férfi.
- Sokkal, de egy kicsit még mindig fázok.
- Akkor öltözz fel, és szerintem induljunk is.
Helga hallgatott rá, és hamarosan már a szűk kis hegyi ösvényen léptettek.
- Miért megyünk vissza? - kérdezte Malazár.
- Nem emlékszel? Anyám sírját akartam megnézni. Azért jöttünk ide.
- Megláthatnak.
- Nem érdekel - emelte meg az állát Helga. Nem dac hallatszott a hangjából, hanem elszántság. Mégpedig… hideg elszántság. Malazár még soha nem látta Helgát ilyennek.
A grófra nem volt jellemző az együttérzés, ráadásul maga is dühös volt a falusiakra, most mégis arra gondolt, hogy jobb lesz mindnyájuknak, ha egy paraszt sem keresztezi Helga útját. Lehet, hogy valahol meghallgatásra talált a kívánsága, mert valóban nem találkoztak senkivel.
Malazár csak kivételesen jó tájékozódási képességének köszönhette, hogy sejtette, merre járnak. Helga ugyanis nem ment vissza a faluig, hanem jóval előtte egy szinte láthatatlan ösvényen bement az erdőbe. Hamarosan pedig eljutottak oda, ahol a falu elleni támadásnak vetett véget Helga, amikor átka nyomán megnyílt a föld a szörnyek alatt…
Hatalmas sötét lyukak tarkították a kopár tisztást. Mintha a fák, a bokrok is elvonultak volna e gyászos helyről, ahol jó néhány évvel ezelőtt a halál rémfigurái arattak. Lekopott innen még a fű is, még a föld is hagyta magát máshova elmosni, hogy itt más se látszódjon, csak a csupasz szikla, melyet az éppen felkelő hold még kísértetiesebbre varázsolt, mint lehetett egyébként. Rettenet és borzalom járta át e helyet még most is, kivéve egy kis dombot, ahova az alig látható ösvény vezetett. Ez a domb volt az egyetlen a környéken, ahol föld is akadt, virágok is nyíltak rajta. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitalálja az ideérkező: ez az akkor elhullott falusiak közös nyughelye.
Helga leszállt a lováról a domb lábánál. Malazár követte a példáját. Helga felment a dombra, Malazárt azonban vonzotta az a sötét lyuk, mely alig pár lépésnyire a domb mellett tátongott.
- Ne lépj rá a sziklára! - csattant fel mögötte Helga figyelmeztetése, de ekkor már késő volt. Malazár már ott állt a hasadéknál, és pálcája gyér fényénél az üresen tátongó irdatlan mélységet kémlelte.
- Miért? - kérdezte a gróf csodálkozva, ám Helgának már nem volt ideje válaszolni rá.
Velőtrázó, mély hangú üvöltés verte fel az éjszaka csendjét, és Malazár döbbenten vette észre, hogy az addig üresnek hitt veremben két embertelenül nagy vörös szempár parázslik fel. A férfi hátrahőkölt, mert a szempár egyre közeledett, ahogy a tulajdonosa egyre feljebb jött és végül kilépett a felszínre.
Egy óriás kísértete volt.
A gróf csak fél szemmel látta, hogy a többi lyukból is kísértetek bukkannak fel; óriásoké, vámpíroké, vérfarkasoké, trolloké, és még ki tudja, milyen fajú rémalakok kísértetei, akiknek halandó teste ellen is oly nehezen harcolhatott annak idején, most pedig egyenesen reménytelennek tűnt a küzdelem. Mert küzdelem látszott eljőni, hiszen a kísértetek zombiként közeledtek felé, ki a fogait csattogtatva, ki a karmait meresztve, ki bunkóját, kését, egyéb ölő alkalmatosságát lóbálva, és nyilvánvaló volt, hogy a betolakodóval kívánnak végezni, aki megzavarta elátkozott nyugalmukat. Malazár pedig, aki egyébként bátor volt, mint egy oroszlán, és erős, mint egy medve, elhűlő szívvel hátrált, mert felfogta, hogy ez a harc nem végződhet az ő győzelmével; és a vakmerőség, mely Godrikot biztos rábírta volna a kilátástalan küzdelemre, távol állt a fekete gróf természetétől. Ám ahogy hátrált, hirtelen megcsúszott a lába. És ahogy odakapta a fejét, látta, hogy VIRÁGOKAT tiport le, és azok lédús szárán-szirmain szaladt ki a lába.
Malazár alatt és körülötte mindenütt termőföld volt, a földben pedig élettel teli növények.
A gróf Helga felé kapta a fejét, és látta, hogy nem tévedett. Az ifjú boszorkány a domb tetején állt, karcsú alakját megvilágította holdfény, és arcán különös elmélyültséggel nézett le a tisztásra.
- Azt hiszi a Gonosz, hogy övé ez a föld. Ideje, hogy elkotródjon… Maradj ott, ahol vagy - mondta Malazárnak, és a férfi engedelmeskedett.
Helga pedig lejött a dombról és sétálni kezdett. Amerre lépett, elsötétedett a fehér szikla; fekete termőföld lepte el az addig meddő követ, és a földből fű és virágok bújtak elő szélsebesen. A rémisztő kísértetek pedig egymást letaposva furakodtak a közelébe, de nem azért, hogy bántsák, hanem hogy a lány érintésétől felszabadult sóhajjal elenyésszenek, ezzel véglegesen megszabadulva halandó létük utolsó maradványától is. Hiszen elátkozottak voltak ők, kárhozottak, akik a gonosz varázslatok hatására nem találhattak végső nyugodalmat addig, amíg nem találkoztak olyan tiszta lélekkel, aki égi adományként hordozta magában a képességet arra, hogy segítsen.
Mire Helga befejezte a sétáját, eltűntek a tisztásról az üresen ásító lyukak, behegedtek a föld sebei, és buján tenyésző növények lepték el az egész területet. Megmaradt a domb, soha nem látott virágok szépségével emlékezve a holtakra, a hajdani szörnyek sírjainál pedig egy-egy tölgyfa termett elő a semmiből. Ám ezek a tölgyek nem elátkozott fejfák voltak, amelyek őrizhették volna a borzalmak emlékét, hanem áldott menedékek, melyek visszacsalogatták e vidékre az életet.
Végül Helga megállt a domb előtt.
- Nem hoztam neked, anyám, semmit, csak magamat - mondta halkan. - Nem is viszek mást innen, csak az emlékedet. Tőled kaptam az életemet, és ezt nem tudom semmi mással viszonozni, mint egyetlen kívánsággal: nyugodj békében.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd a lovához lépett. Felült Villám nyergébe és vissza se nézett.
Malazár azonban sejtette, hogy Helga kívánsága több volt, mint egy egyszerű kívánság: TÉNY volt, amelyről a lány maga gondoskodott.

Hosszú órák múlva álltak csak meg pihenni, és bár Malazár egész nap talpon volt, Helgával ellentétben nem bírt aludni. Egyre csak képek jártak a fejében: Helgát lerángatják a lóról és összeverik. Helga botladozva megy az ösvényen. Helgát belökik a tóba… És az esendő Helga mellett a másik Helga képei: a nagyhatalmú boszorkány, aki érintésével elkárhozottakat szabadít fel, a Föld Erejének Őrzője, akinek léptei nyomán élet sarjad a kopár kősziklán is.
Melyik Helga az igazi?
És Malazárban felidéződtek a saját érzései is. Ó, igen, szereti ő a Föld Erejének Őrzőjét is, tiszteli és becsüli, de igazán az a gyönge, esendő lány áll hozzá közel, aki az ő védelmére szorul. Aki mellett igazi, erős férfinak érezheti magát. Aki behódol neki.
Szerencsére Helga ritkán mutatja ki a valódi erejét. Ám ettől függetlenül bosszantóan öntudatos. Nem fogja fel, hol van egy asszonyszemély helye. A Szövetség az egy dolog. A házasság pedig… Nos, az egy másik.
Ha sikerül megtanítania Helgának, hogy ő, Malazár az úr, akkor nem lesz semmi baj. Akkor jöhet a házasság. De ha nem…
Nem lesz "de". Megoldott ő már ennél bonyolultabb problémákat is. És ráadásul ismeri a nőket, mint a tenyerét, hisz volt velük dolga épp elég. Be kell törni az orrát! Ennyi az egész! Ha ráébred végre, hogy a ranglétrán minden szempontból Malazár ALATT áll… Ha rájön, hogy mennyire LEHAJLIK hozzá Malazár, akkor jó feleség lesz. Ebben a gróf biztos volt.
Reggel hozzá is látott az IDOMÍTÁSHOZ.
- Innen már magam is tudom az utat - szólt rá Helgára, aki előre akart rúgtatni a lovával, ahogy tette azt az ismerős környéken nap mint nap.
A lány kissé megütközve nézett rá, de aztán engedelmesen hagyta, hogy Malazár léptessen előbbre.
Jószerivel délidőig nem szóltak egymáshoz, mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Malazár éhes volt ugyan, de esze ágában sem volt megállni. Várt. S nem hiába.
- Malazár! - szólt előre Helga. - Nem kellene már megállnunk pihenni?
- Nem vagyok fáradt - hazudta a férfi. - Te talán igen?
- Fáradt is vagyok és éhes is.
- Jobb lenne minél messzebb lennünk a drágalátos szülőfaludtól. Menjünk még egy kicsit.
- Nem hinném, hogy követtek volna bennünket - ingatta a fejét a lány. - Rólam azt hiszik, hogy holt vagyok, téged meg mi okból lesnének?
- Azt mondják, jobb félni, mint megijedni.
- És ez most mit jelent?
- Haladjunk még egy kicsinyég.
- De mégis meddig?
- Amíg jónak látom.
- Na és mikor látod jónak? Estig "féljünk"? - gúnyolódott fáradtan Helga.
Ez volt az, amire Malazár várt!
Megállította a lovát és hátrafordult.
- Azt hittem, megtanultad a történtek után, hogy jobb, ha rám hallgatsz. Újabb vádaskodásokat akarsz?
- Hol vagyunk már attól…! - legyintett Helga, de a gróf keményen a szavába vágott.
- Egészen közel! Mi ugyan lóháton megyünk, de kanyargós hegyi ösvényen, gyalog akármikor elénk vághatnak.
- Azt hittem…
- Azt hitted, hogy tárt karokkal fognak majd a falvadban fogadni. Azt is hitted, hogy hálásak lesznek neked. Ehelyett összevertek és vízbe fojtottak. Mikor látod már be végre, hogy meg kellene fogadnod a szavamat?
- Ezt úgy mondod, mintha te nem tévedtél volna sosem! - berzenkedett a lány.
- HALÁLOSAN még sohasem tévedtem - biggyesztette le az ajkát Malazár.
Helga egy pillanatig hallgatott, aztán sápadtan emelte a grófra a tekintetét.
- Jót feltételeztem róluk. Olyan nagy baj ez?
- Megöltek érte - felelte tömören Malazár.
- Csakhogy én nem tudok bizalom nélkül élni! - fakadt ki a lány. - Ismerem az emberi önzést és a butaságot, de akkor sem tudok változtatni magamon!
- Még ha újra és újra kivégeznek is érte?
- Még akkor sem!
- És azt hiszed, hogy ettől erős lesz a jellemed? - förmedt rá a férfi. - Csupán makacs vagy és fafejű! És ostoba, mert makacsságból utasítod el a józanész szavát!
- Mert a te szavad lenne a józanészé? - kiáltott fel Helga.
- Az enyém!
- Jézusom! - pillantott az égre Helga. - Ez az önteltség netovábbja!
- Becsmérelni merészelsz? - kérdezte fenyegető-halkan Malazár, miközben még inkább Helga felé fordult.
- Csupán felhívnám a figyelmedet, hogy te sem vagy tökéletes!
- Csak tökéletesebb, mint te!
- Ugyan miben?
- Idősebb, tapasztaltabb vagyok.
- Ennek a jellemhez semmi köze, Malazár!
- Jó! Akkor hát kimondom: Nem vagyok hazudós sem, mint te!
- Hogy én…? Mikor? Miben?
- Én nem hazudtam a származásom tekintetében - emelte fel a fejét gőgösen Malazár.
- Nem hazudtam neked - vágta oda öntudatosan Helga, de közben elfehéredett a szája. - Azt mondtam, nem ismertem az apámat, és ez igaz.
- Ez a szavakon lovagolás! De rendben, legyen: Csupán elhallgattad előlem a valót. De el tudod képzelni, hogy ez az "ártatlan" kis dolog milyen hatással lehetett volna rám, ha akkor derült volna ki, amikor már a feleségem vagy? - robbant ki a férfiból. - Ujjal mutogatott volna rám a sok léhűtő udvaronc: Nézd, ott megy Malazár, Mardekár grófja, a király unokaöccse, akinek paraszt fattyú a felesége!
Helga megszédült és halottsápadt arccal kapaszkodott a nyerge szélébe.
- Micsoda szégyen lett volna… - suttogta elzsibbadt ajkakkal.
- Az bizony! - vágta rá a gróf. - És még fel sem készülhettem volna rá! Szörnyen kínos helyzetbe kerültem volna az "elhallgatásod" végett!
- Még jó, hogy meg sem kértél - Helga hangja még mindig nem jött meg.
- És gondolkodok is rajta, hogy megkérjelek-e - biccentett még gőgösebben Malazár. - Bár… ha megfogadod, hogy ezentúl engedelmes asszony leszel, nagylelkű leszek és túlteszem magam a történteken.
Helga annyira sápadt volt, hogy a szemei, amik most hihetetlenül nagyra tágultak, szinte világítottak az arcában. Csak nézte, nézte Malazárt, és nem szólt egy szót sem.
- Nos? - sürgette felvont szemöldökkel a férfi.
Helga nagy levegőt vett, de elsőre mégsem bírt megszólalni. És ahogy kifújta a levegőt, az leginkább egy sóhajra emlékeztetett. Egy olyan ember sóhajára, aki szenved.
Második lélegzetvételére jött csak meg a hangja, bár reszketegen:
- Nem fogadhatom el a nagylelkűségedet.
- Micsoda?! - hökkent meg Malazár. Nem ezt a választ várta.
Helga végre erőt vett magán, bár az arca még mindig falfehér maradt.
- Benton megmondta, hogy minden jótett elnyeri a méltó büntetését - mondta látszólag alázatosan. - Nem fogadhatom el a nagylelkűségedet, mert azzal bajt idéznék a fejedre.
- Magam döntöm el, hogy vállalom-e ezt a kockázatot - hangzott a gróf magabiztos válasza, de a tekintete bizonytalanul fürkészte a lány arcát.
- Azt viszont én, hogy ilyen döntés elé állítalak-e - válaszolta Helga. A hangja immáron teljesen nyugodtan csengett, és a szeme… A szeme olyan volt, mintha egy idegenre nézne. - Az lesz a legjobb, ha ezentúl távol tartom magam tőled.
- Mit mondasz?
- Más utat is ismerek, amin eljuthatok a kunyhóhoz. Te menj erre - intett előre, - én megyek arra - intett a balra. - Mindketten odatalálunk, és így legalább nem szólnak meg az útitársadért, Malazár, Mardekár grófja.
Immáron egyértelműen kicsendült a szavaiból a keserű gúny.
- Különválni? Nem hagyhatom! - léptetett előre a férfi, de Helga rideg hangon rászólt:
- Nem ajánlom, hogy megpróbáld rám tukmálni magad! Ne feledd, hogy ez a paraszt fattyú egyben a Föld Erejének Őrzője is, és el tudja tüntetni a lábad alól a talajt!
S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, Sebes patája előtt villám alakú, de még keskeny hasadék jelent meg. A ló megtorpant.
- Ez hát a feleleted? - szűkült össze a férfi szeme dühösen.
- Nekünk nincs miről beszélnünk ezentúl - jelentette ki a lány hidegen, aztán elfordította Villám fejét, és elindult arra, amerre az imént mutatott. A fák, a bokrok félrehúzódtak előtte, hogy sima utat nyissanak neki, de mögötte azonnal össze is záródtak.
Malazár ottmaradt egyedül az ösvényen. Az arckifejezése igencsak bamba volt.
Az ördögbe! Hogy fajulhatott idáig a dolog? Szó szót követett, ahogy tervezte, de egy idő után elkanyarodott a vita, és most ahelyett, hogy büszke vőlegényként alázatos kis menyasszonyával mehetne haza, kigúnyolt és megfenyegetett férfiként egyedül kénytelen hazasomfordálni. Hát hogyan lehetséges ez?!
Ahogy halkan, de dühösen káromkodva visszafordította a lovát, egy kifejezés villant az elméjébe: "Az ég adománya." Ezt ő mondta Helgáról Pete-nek. "A nő az ég adománya a férfinak" - Ezt viszont a Mester mondta Godriknak és neki.
Pete elveszítette a maga adományát, Malazár pedig kénytelen volt szembenézni azzal, hogy most valószínűleg ő is elvesztette a magáét.
Kérdés, hogy megtalálhatja-e valaha is…

 

vissza