Amrell azon a ködös hajnalon mindent ugyanúgy tett, mint máskor. Öccseivel olyan korán indult ki a csónakjához, hogy a többiek még a szemüket sem nyitották ki. De Amrell pont azért kelt öccseivel olyan korán, hogy akkor is - mint mindig - hamarabb evezzen ki a tengerre, mint bárki más, hamarabb vethesse ki hálóját, és így több halat fogjon. Nem rajta múlott, hogy azon a napon nem minden alakult úgy, ahogy eltervezte.
Bárkája mellett egy aprócska csónak lebegett. A csónak lyukas volt, annyira megtelt már vízzel, hogy jóformán csak a pereme látszott ki. És a csónakocskában egy pöttöm fiúcska állt némán. Az alighogy emberke tán élete második őszén lehetett. Sűrű, szőke haja hátul csigákba tekeredett, aranybarna bőre pőrén tűrte a köd hidegét. Amrell soha nem felejtette el, hogy még soha nem fázott annyira ködös reggelen, mint amikor a fiúcska jéghideg kék szemébe nézett...
Senki nem tudta, ki fia-borja a gyermek, ezért a hagyományok értelmében Amrellnek kellett magához vennie. Noelnek nevezte el.
Az évek gyorsan szálltak. Noel gyönyörű férfi lett, magas, széles vállú. Bőrének aranybarna színe nem fakult meg télen sem. Szőke haja világos keretbe foglalta éles vonású arcát, szigorúan összeszorított szép vonású ajkait, finom metszésű orrát, szikrázóan kék szemét. Nem hogy a faluban, végig a tengerparton nem akadt nála erősebb, gyorsabb legény. És amikor csapatjátékokat játszottak ünnepeik alkalmából, az is kiderült, hogy a Noel irányította csapatot nem lehet legyőzni. Az ifjak vezérüknek tekintették, a lányok titkon vagy kevésbé titkon szerelmesek voltak belé. De Noelt nem érdekelték a lányok. A halászat sem. Amrell tudta, hiába tanította meg nevelt fiának a halászat minden csínyját-bínját, Noel nem halász lesz. Sas volt ő, szárnyaló, harcra termett, csak a küzdelmek tudtak enyhe mosolyt csalni kőmerev vonásaira, csak a harci kiáltások hallatán csillant fel jéghideg szeme. Csak háború kellett neki, hogy szárnyalhasson. És a háború közelgett...

Ika nem volt mindennapi lány, se külsőleg, se belsőleg. A faluban zömmel sötétbarna vagy fekete hajú- szemű emberek laktak, magasak, robosztus testalkatúak, bőrük is sötét, tekintetük komor. Ika vörös haja lángolt, szeme zölden szikrázott, fehér bőrét finoman szeplők tarkították. Alacsony termete karcsú volt, mint a fűz, szája nevetős. Mondták is tréfából Vicknek, az apjának, hogy inkább a folyóba kellett volna hajítania ahelyett, hogy hazahozza. Mert Vick, a kovács úgy találta Ikát. A szomszédos faluból jött haza, leült az út szélén falatozni, amikor kisgyermek sírását hallotta. De furcsa volt ez a sírás, akár ének is lehetett volna. Mindenesetre felkeltette a kiváncsiságát, utána ment. A csöpp lány ott állt a folyó mellett, éppen hogy orra nem bukott, pufók karjaival hevesen hadonászott, hogy megőrizze egyensúlyát. Fehér kis bőrét egy tenyérnyi rongy sem fedte, úgy állt ott, ahogy megteremtődött. És énekelve sírt. Ám ahogy meglátta Vicket, nevetni kezdett. Nevetése úgy gyöngyözött, mint a buborékok a forrás mélyén. Szinte koppant Vick kopaszodó fején. A kovácsot sok mindennel lehetett vádolni, de azzal nem, hogy hebehurgya lenne, ám most szinte gondolkodás nélkül visszanevetett. Felkapta a csepp lányt, megpörgette.
- Ki vagy te? - mosolygott rá.
A lányka pöntyögött valamit, amit Vick úgy értett "Ika". Hát jó, akkor legyen ez a neved! hagyta rá a kovács. Bebugyolálta köpönyegébe, és hazavitte. A felesége, Maggie nagyot nézett, amikor meglátta a szerzeményt, de mert maguknak nem született gyermekük, még örült is, hogy az égiek megszánták a leánykával. Nem is bánta meg, csak a szája járt néha, mikor Ika túl élénk volt. Itt, a fennsíkon sziklás volt a föld, az embereknek igen keményen kellett megdolgozniuk, hogy kicsikarják belőle, ami megélhetésükhöz szükséges. És a rengeteg munka morddá, szófukarrá tette őket. Ika pedig csacsogott, nevetett és ragyogott. Más volt. De amerre megfordult, derűt csempészett a komorság helyébe.

Vick, a kovács időről időre átment a szomszédos falvakba. Egy kovács négy-öt falut is ellátott, hol őhozzá jöttek, hol ő ment amoda. És hozta-vitte a híreket, amiket ez a szófukar nép elmesélt egymásnak. Hol jó híreket, hol rosszakat. Mostanság leginkább rosszakat.
Vick népe nem volt nagy. A sovány föld nem is engedte volna, hogy túl sokan legyenek. A tőlük keletre lakó tengeri népek többen voltak, gazdagabbak is voltak, de nem igazán gazdagok. Amijük volt, nekik is kemény munkával, életveszély közepette kellett kicsikarniuk a tengertől, bár a tenger bőkezűbben látta el az embereket, mint a szikla. Az ott élők szőke hajú, világos szemű, megtermett emberek voltak.
Vick népétől nyugatra a síkvidékiek laktak, gazdag, tehetős nép, akiket megrontott a saját gazdagságuk. Jólétük unalmat szült, unalmuk kardot adott a kezükbe. Hadsereget gyűjtöttek, hogy majd azzal mennek neki a tengerparton élőknek. Hatalmat akartak, és azt hitték, a hatalmat vérrel kell megszerezni. Azt hitték, mert a kövérség rátapadt a szemükre, lelkükre.
A síkvidékiek követeket küldtek Vick népéhez. Kérték, hogy engedjék át seregüket a tengerpartig, cserébe ezt-azt kínáltak.
Követeket küldtek a tengerparton élők is. Kérték, hogy a fennsíkon élők csatlakozzanak hozzájuk, mert ha nem, a síkvidékiek leigázzák mindkét népet.
Vick népének vénei összegyűltek. Meghallgatták mindkét nép követeit. A síkvidéki követek folyton mosolyogtak, hajbókoltak, szavaik méztől csöpögtek, és sok-sok, óh, nagyon sok ajándékot hoztak! A tengerpartiak követei egyenes gerinccel álltak, ajándékaik csupán jelképesek voltak.
Nem tartott sokáig a tanácskozás. A vének elszédültek a gazdag ajándékoktól, szemüket elvakította a drágakövek ragyogása, fülüket megsüketítette az arany csengése. Meg sem hallották a tengerpartiak józan érveléseit. Durván elutasították őket, azt sem tudva, mit utasítanak el. Felékszerezve, zsebeiket megtömve, a még több ajándék igéretét hallva kivetkőztek hajdani mivoltukból. Hiába kérlelték őket a többiek, gondolják át, gondolják át újra, nem használt sem a könyörgés, sem józan érvelés. A vének döntöttek.
A tengerparti követek fenyegetőzve távoztak: nem fogják engedni, hogy a fennsíkon élők szabad átvonulást engedjenek hazájukig! Ha kell, először a fennsíkon élőkkel vívják meg háborújukat!
A vének ezzel sem törődtek. Azt hitték, készpénznek vehetik a síkvidékiek igéreteit a segítségről. Pedig azok csak mosolyogtak magukban: ha ezek ketten egymás torkának ugranak, nekik annál könnyebb dolguk lesz! Dehogy fognak segíteni! Ők majd a nevető harmadik lesznek!
A tengerpartiak viszont komolyan gondolták fenyegetéseiket. Sereget gyűjtöttek. A fennsíkon élők szintén. A két sereg a tengerparti vidék szélén találkozott, ahol már dombok tarkították a tájat. Nagy volt mindkét sereg, sokáig tartott a felvonulásuk, sötétedés előtt nem sokkal sikerült csak összeszedniük magukat. Nyilvánvaló volt, a csata csak másnap reggel kezdődhet. Mindkét sereg felverte hát sátrait a környező dombokon, tüzeket gyújtottak, vacsorát készítettek, beszélgettek, közben át-átsandítottak az ellenfél tüzeihez.
Széles volt a két tábor között a sáv, jól belátható, és ahogy alkonyodott, egyre sötétebb. Egy kis tűz lobbant fel a közepén. Majd mégegy. Aztán újabb. Szép, széles kört alakított a sok kis tábortűz.
A vezérek nem tudták, mi ez. Embereket küldtek a közelébe, kémleljék ki, mi történik. De alig indultak el a kémek, már láthatták, egy lány van a kör közepén. Egy lány, fátyolszerű ruhában, hosszú vörös haján virágkoszorúval, zöld szemében nevetéssel, mezítláb, kezében kis hegedű.
Vékony hangja volt a hegedűnek, mégis messzire hallatszott. Nemcsak a közelre küldött kémek, hanem a táborok szélein lévők is tisztán hallhatták az egyszerű dallamot. Kiváncsian nyújtogatták a nyakukat, mi lehet ez. Többen fel is álltak, a tábor széléhez mentek, hogy lássanak is. Egyre többen.
Ika - mert hiszen ő volt - hajlongott a maga játszotta dallamra. Hajladozott, ingadozott. Lábai aprókat léptek. Léptek, szökelltek. Hegedűje hangja egyre erősebben szólt, tüzei egyre jobban megvilágították.
Ika táncolt. Szökellt, pörgött. Hajlott, guggolt. Lángszínű haja, fátyolszerű ruhája uszályként követte mozdulatait.
Ika táncolt. A marcona férfiak szájtátva bámulták. Egyre közelebb lépkedtek a tűzkörhöz. Szemük igézve tapadt a kecses tündérre. Roppant markuk elejtette a fegyvereket, tapsra csattant össze, térdük ütemre roggyant. Komor arcukat új ráncokba szedte a mosolygás. Csak nézték, nézték a lányt, s közben már az sem volt lényeges, hogy aki mellett állnak barát-e vagy ellenség.
Harsány kiáltás törte meg a hegedűszót. Noel hatalmas ugrással repült át a tűzkörön. Kibontott szőke haja lapockáját verdeste, hideg, kék szemére összehúzott szemöldöke vetett árnyékot. Meztelen, aranybarna felsőtestén olajosan csillogtak az izmok. Lábszárára bőrnadrág feszült. Nyakán, karján, meztelen bokáján bőrszíjra fűzött csontok csörrentek. Lecsapott a kezében tartott dobra.
Mély hangja volt a dobnak. Kemény hangja volt a dobnak. Más zene volt ez, más ütem, más tánc.
Mert Noel táncolt. Tánca teljesen másmilyen volt, mint a lányé. Szilaj. Vad.
Noel táncolt. Ugrott, dobbantott. Vetődött, pörgött. Dobbantott a dobra. Megcsörrent a csont karján. Dobbantott a lába. Megcsörrent a csont a lábán.
Noel táncolt. Vad ritmusát átvették a férfiak. Kezük kardjuk, pajzsuk után nyúlt, hogy azon üssék a ritmust, amit Noel diktál. Arcukról eltünt a mosolygás, vonásaik komorakká váltak. Orrcimpájuk kitágult, mintha vért szimatoltak volna. A két tábor széthúzódott egymástól.
Éles hangon szólalt meg a hegedű. Dallama elnyomta a dob hangját, ritmusa megtörte a dob ritmusát.
Ika táncolt. Karcsú termete úgy hajladozott, mint viharban a nád. Léptei oly könnyűek voltak, mintha nem is érintené a földet. Lángvörös haja úgy lebbent, mintha nyári szellő borzolná.
Noel táncolt. Izmai játéka követte a maga diktálta a ritmust. Léptei keményen döngtek a talajon. Verítéke homlokára tapasztotta világos haját.
Ika táncolt. Amerre libbent, virágok bújtak elő, pillangók szálltak fel.
Noel táncolt. Amerre lépett, kemény lett a föld, árnyék sötétlett.
Ika táncolt. Hegedűje énekelt. Erdőkről, mezőkről. Tengerről, életről. Szivárványról, égről. Tavaszról és télről...
Noel táncolt. Bam. Bam. Szól a dob. Csörren a csont. Csusszan a láb. Bam. Bam. Csak szól a dob. Reccsen a csont. Vér szaga száll. Bam. Bam. Csak szól a dob. Csattan a kard. Rugdal a láb...
Ika táncolt. És Noel táncolt. Noel hideg szeme elkapta Ika zöld pillantását. Nem is engedte el többé. Húzta, egyre közelebb húzta magához a lányt. És a lány jött. Táncos léptei egyre jobban a férfi közelébe vitték. Ám mielőtt teljesen a férfihez ért volna, megváltozott lépte iránya.
Noel táncolt. És Ika táncolt. Körbetáncolta Noelt. Smaragd szeme el nem engedte a férfi kék tekintetét. Húzta, egyre közelebb húzta magához a férfit. És a férfi jött. Táncos léptei egyre jobban a nő közelébe vitték.
Ika táncolt. Noel táncolt. Egyik sem engedett. Egyik sem hátrált. Izmaik vibráltak, verejtékük patakokban csurgott homlokukon, hátukon. De tekintetük izzott, lábuk sebesen járt.
Döngött a dob. Szólt a hegedű. Egyik sem halkult. Egyik sem lankadt. Birkóztak az éjben a hangok. Birkózott a tűzkörben a két akarat.
Ika táncolt. Ika gyönyörű volt. Vörös haja csapzott volt immár, de még jobban hasonlított a lángokra. Karcsú termetére rátapadt ruhája, még inkább kiemelte törékenységét. Fehér bőre kipirult, még finomabb lett. Ajkáról nem múlott le a mosoly, és még igézőbb lett, mint azelőtt. És a szeme, a csodálatos smaragd szeme napsütötte mezőt, gazdag erdőt idézett.
Noel táncolt. Noel gyönyörű volt. Szőke haja rátapadt homlokára, a villám színét idézte. Teste verítékben fürdött, és az kiemelte erős alakját. Aranybarna bőre fénylett, még jobban látszottak duzzadó izmai. Ajka szigorúsága nem múlott, még keményebb lett, mint azelőtt. És a szeme, a csodálatos kék szeme végtelen tengert, felhős eget idézett.
Aki Ikát figyelte, azt elbűvölte a női szépség, és nem akart háborút.
Aki Noelt figyelte, azt megigézte a férfias erő, és harcot kívánt.
Már világosodni kezdett az ég alja, mikor a körben állók felfigyeltek a változásra. A dob és a hegedű mintha nem egymás ellen, hanem egymást kiegészítve szólna. Mintha egy dalt játszana a kettő... A táncok hasonlítani kezdtek. Mintha a férfi és a nő ugyanazt a táncot járná...
Megvívtak. S győztek mindketten: megegyeztek!
A hajnal első sugara vágta ketté a dalt és a táncot. A körben égő tüzek elhamvadtak. Csönd állott be, mozdulatlan, néma csönd. Mindenki döntött már, de mindenki hallgatott. Ám ekkor felcsendült Ika kedves hangja:
- Nekem nem ellenségem a tengerparti nép.
- Nekem nem ellenségem a fennsíkon élő nép - felelt rá Noel mély hangja.
- Nekem az az ellenségem, aki viszályt szít - szólt Ika.
- Nekem az az ellenségem, aki ellenünkre tör - mondta Noel.
- Igaz! Igazuk van! - hallatszott jobbról is, balról is, egyre több torokból. - Nem egymásnak kellene esnünk, hanem azoknak, akik háborút akarnak!

Elmeséljem, hogy milyen gyorsan kötött békét harc nélkül a két hadvezér és a két nép? Elmondjam, miként vegyültek össze, és örvendeztek a megtalált barátságnak? S azt, hogy összefogva, együttes erővel miként győzték le az ellenük törő síkvidékieket? Talán majd máskor! Az már egy másik mese...
S hogy mi lett Noellel és Ikával? Nos, bár nem nehéz kitalálni, de ezt már kinek-kinek a fantáziájára bízom. Ha nem tudjátok elképzelni, kérdezzétek meg az erdőket, vagy faggassátok ki a tengert!

 

vissza