- ... azt mondtam neki, hogy "uram, te egy emse csecsén nevelkedett varangy vagy", és amikor előkapta volna a kardját, én elkaptam és megemeltem a szakállát olyan magasra, hogy pipiskednie kellett. Úgy is tartottam vagy egy miatyánknyi hosszat, hogy tanulja meg a tisztességet. Meg is tanulta, gondolom, mert utána nem kötekedett vélem többé, hanem nagy ívben elkerült, mintha pestises volnék.
- Idwal! - csóválta a fejét mosolyogva Soladra. - Nem méltó e viselkedés egy nemes lovaghoz.
- Nem-é? - kerekedett ki az ifjú szeme, és Soladra maga is tudta, hogy most nagyot mondott. De Idwal már hevesen folytatta is: - Tán tűrtem volna el, hogy ez a címeres ökör szájaskodjék velem, s szótlanságomat magyarázta volna gyávasággal? Miféle lovag lennék, úrnőm, ha hagynám, hogy mindenféle senkiháziak belém töröljék a mocskos patájukat? Nem! Látom én az udvari példákat: egy igazi lovag csak Istennel és királyával szemben alázatos, egyebekben azonban erősen védi becsületét, s annak van csak tekintélye, ki leginkább gőgös, és nem hagyja magát. Te magad mondád, úrnőm - tette hozzá védekezően -, hogy eme udvarbéli nemesek legyenek útmutatóim viselkedésem során. Tán rosszul értelmeztem volna példájukat?
- Nem erről van szó, Idwal - tette Soladra megnyugtatóan kezét az ifjú karjára. - Csak azt kívántam mondani, hogy más erő is létezik, mint a testé, s neked most jobban kéne arra tekintgetned.
Idwal bűnbánó arccal pislogott egyet.
- Haragszol rám, mert nem megyek Grigor mester előadásait hallgatni? - kérdezte.
Szó, ami szó, a lány tényleg haragudott, ám ahogy ránézett az ifjú arcára, neheztelését hamar elfújta a szél. Vagy hogy még inkább közel járjunk az igazsághoz, szíve győzedelmeskedett az esze felett.
"MILYEN SZÉP" - gondolta magában ellágyulva.
Mert igen, Idwal valóban gyönyörű férfi volt, mind arcát, mind termetét tekintve. Mintha az Isten jókedvében teremtette volna, a maga mintájára, mint - mondják - teremtette volt Ádámot annak idején. És igen, Idwal alá ló való, köréje tágas tér, hogy szabadon száguldozhasson, hogy szél kaphasson a hosszú hajába, nap süthesse nemes metszésű arcát. A könyvek, a skolasztika nem neki valók. De...
- Tudod, hogy elméd pallérozása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kezelni tudd az erődet - mondta végül.
Idwal orrcimpája egészen enyhén megremegett.
- Igen, az elmém pallérozása feltétlenül szükséges - ismételte meg türelmetlenül, aztán kifakadt. - De az erőmmel eddig is nagyon jól elvoltam mindenféle okoskodás nélkül is!
- Szerencséd volt - szögezte le Soladra higgadtan. - Ismered azokat az eseteket, melyeknél mások tragédiákat okoztak gyakran a nékik legkedvesebbeknek, pusztán tudatlanságból. Ezt akarod te is?
- Nincsenek nékem LEGKEDVESEBBEK - emelte meg az állát gőgösen Idwal. - Nem okozhatok bajt. S ráadásul nem is vagyok holmi ostoba fajankó, ki erejét ha kell, ha nem, csillogtatja.
- A baj pillanat alatt meglehet... - kezdte volna a lány, de most Idwal tette a kezét Soladra karjára.
- Tudom, tudom! - mondta gyorsan. - Beszéltünk már erről elégszer! - S hogy a lány csak a szemöldökét vonta fel válaszul, hízelkedve hozzátette: - E lovagi torna után feltétlenül meghallgatom Grigor mester előadásait. Csak ezt a kihívást hadd teljesítsem, nővérkém!
Szavainak meg is lett a hatása: a leány végképp elolvadt. Hogy a huncut nézéstől-e, avagy az ifjú karjára tett kezétől, netán a megszólítástól... ki tudja? De Soladra végre felnevetett.
- Jól van, te kiskakas! - mondta derűsen. - Győzedelmeskedj e tornán a királyság összes bajnoka felett, de aztán utána rögtön könyvet végy a kezedbe!
- Úgy lesz, nővérkém! - bólintott az ifjú, könnyed csókot lehelt a leány kezére, majd távozott.
Soladra ott maradt a kis várkertben, és ellágyulva nézett utána.
"MILYEN SZÉP" - gondolta magában ismét, ki tudja hányadszor, mióta egyáltalán ismerte.
Pedig nem is olyan régen, tán egy éve hozta vele össze a sors, amikor Idwalról nemcsak az derült ki, hogy méltó a nemesi címre, de az is, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Ekkor került Roxfortba, ahol a kor négy legnagyobb mágusa vezetésével okították az eme képességekkel megáldott (olykor megvert) embereket erejük használatára.
Bármily nagy tehetség adatott meg azonban Idwalnak, mégsem volt könnyű dolga. Ő az eddigi életét nem a betűvetés és az olvasás tudományának szentelte, hanem szántott, vetett, aratott, jószágokkal bíbelődött, mint ahogy tette azt atyja, vagy nagyatyja, kik egyszerű, szegény emberek voltak, s meg sem fordult a fejükben, hogy a fiúnak valaha is más élet adasson, mint nekik. Ám Idwal harcosnak született, nem arra, hogy a földet túrja; mit mások véres verejtékkel igyekeztek elsajátítani a harc művészetéről, az néki benne volt a vérében anélkül, hogy valaha valaki is okította volna rá. Sólyom volt ő, nem galamb, nem csoda hát, hogy mikor a falujuk közelében vadászó királyt megtámadta egy vadkan, képes volt enmaga végezni az állattal. A király ugyan nemesi címmel ruházta fel e tettét követően, de az ifjú nemesi neveltetését nem tudta pótolni.
Márpedig a többi tanonc - vagy mint a külvilágnak mondták: apród - mind nemesi származású volt, kik nehezen fogadták maguk közé a vadóc jobbágyivadékot. Mert a fiú vad volt és kíméletet nem ösmerő, társai hamar megtanulták, hogy jobb őt békén hagyni, mert a gúnyra nem gúnnyal, hanem ököllel felelt, s lett légyen ellenfele nálánál akár fejjel is magasabb, képességei révén sorra legyőzte őket mind.
Meglehet, azért mégiscsak sikerült volna kiutálniuk a többieknek, ha a fékezhetetlen ifjú nem szúr szemet Malazár úr középső lányának, Soladrának, s nem veszi őt a szárnyai alá. Malazár úr nem csak azért volt megfellebbezhetetlen tekintély a tanoncok között, mert a király közeli rokona volt, hanem enmagáért is: beszélik, olyan hatalmas mágus, melyet csak igen-igen keveset hordott hátán a föld. De hát még a hitvese, Soladra kisasszony anyja! Helga úrnőről még többet sutyorogtak, még többet pletykáltak, mint Malazár úrról, és bár a nagyasszony nem szokott félelmetes dolgokat művelni - főleg a tanítványai előtt nem -, de tény, hogy az ország fői olyan tisztelettel viseltettek iránta, mely akárkinek bizonnyal nem adatik meg.
Ily szülők leánya akkor is tekintélyt parancsoló lenne a többiek előtt, ha maga nem is bírna különösebb képességekkel, de Soladra bírt, s ennek nem egyszer tanújelét is adta. Ha fiúnak született volna, biztos nagy hadvezér lett volna. Ám mert leány lett, származására, különleges helyzetére, képességére, no meg szépségére tekintettel az egyik legkívánatosabb jelölt volt a nősülni vágyó ifjak körében.
Ám Soladra mindez ideig pártában maradt. Na nem mintha szűkölködött volna a kérőkben, hanem mert atyja megígérte neki, hogy ahhoz mehet, akit ő maga választ, és Soladra eddig nem talált olyan férfiút, akinek odaadta volna a kezét. Rangot, vagyont, tekintélyt nem kellett férj útján szereznie, a szerelem pedig mostanáig nem érintette meg a szívét. Mostanáig.
De ez az ifjú...! Hej, be más, be különb ez a többinél! Szép, mint a régi idők istenei, erős és szilaj, akárcsak ők, és fékezhetetlen, mint a tűz...! Még Amarnál, Godrik bátyja fiánál is tüzesebb, mit mi sem bizonyít jobban, hogy Amar nem tud oly hevet szítani benne már a puszta látványával is, mint Idwal, pedig mindenki tudhatja, hogy Amart mennyire szereti! Igen, Amar a fivére, és Idwal... Nos, igen, Idwal is az. A fivére. Vagy valami olyasmi.
Az ifjú pedig... Nos, az ugyan bizonyos, hogy a leányzó kedvet talált előtte, de hogy mennyire, annak bizony csak az égiek a tudói. Minden szilajsága ellenére mintha túlságosan is kötötte volna a tisztelet, mellyel Soladra származásának illett adóznia. Ezért - vagy egyéb okért? - mindez ideig csupán addig a bizalmaskodásig jutott el, ha kettesben maradtak, hogy így szólította a leányt: nővérkém. Soladrának pedig egyszerre repesett és hasadt meg a szíve e megszólítás hallatán, kevés is volt, meg sok is, jó is, meg rossz is, tüske, mely befúrta magát a bőre alá, s csak az idő döntheti el, hogy mérget hoz, vagy áldást.
"Idő kell neki, s nekem is" - gondolta magában a leány, és még bólintott is hozzá a fejével, mintegy nyugtázva önnön gondolatát. Elgondolkodva sétált tovább, és meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy valakik figyelik.
No nem mintha ez olyan nagy baj lett volna, hiszen az egyik, ki rajta pihentette a szemét, atyjaura, Malazár úr volt, a másik pedig lord Nual, ki már kicsi kora óta kedvelte a grófkisasszonyt. Lám, most is mosolyra húzódott az ezer ráncba szabdalt arca, mikor ezt mondta:
- Ahogy múlnak a napok, Soladra egyre szebb és szebb lesz.
- Szép volt ő már születése pillanatában is - válaszolta korántsem titkolt büszkeséggel Malazár úr.
- Ahogy mondod, barátom! - helyeselt a lord. - Csodálom is, hogy eddig még nem kötötte be senki sem a fejét. Egy ilyen szépség... Nem hiszem, hogy ne akadt volna kérője!
Malazár úrnak egy kissé kellemetlen lett a beszélgetés ilyetén fordulata: általában nem szokta nagydobra verni, hogy ígérete szerint a lányai ahhoz mennek, kit maguk választanak. Még hogy hosszú hajú leányzók döntsék el, ki lesz a jövendőbelijük? Még hogy szerelem? Na, szépen is állnánk! Szeresse azt, akit az apja kiválaszt számára! - A legtöbb embernek ez lett volna a véleménye, tudta ezt Malazár úr nagyon jól. S tudta azt is, hogy őt furcsállanák, hogy hogyan adhatta áldását ilyen ostobaságra. Persze másoknak nem Helga asszony a feleségük, nem tudhatják, milyen az, amikor valakinek nemcsak gyönyörű, hanem okos is az asszonya. Okos is, erős is, kedves is, csodálatos is... olyan, akinek egyetlen mosolyáért bármire képes az ember fia. Mit tudják ezek, milyen egy férfi élete olyan asszony mellett, aki szereti? Eh, nem tudják! Így hát Malazár úr most is azt válaszolta, amit már régóta kigondolt az ilyen kérdésekre:
- Olyan kérője még nem akadt, aki rangban hozzá illett volna - mondta. És mert ő maga a királyi család tagja volt, s közismerten gőgös ember, tudta, e magyarázatát minden további nélkül elfogadta bárki.
Nem volt ez másképp most sem.
- Igaz - bólogatott lord Nual. - Ki ilyen magas polcon van, nem könnyű annak megfelelő párt találni.
- Úgy van - hagyta rá Malazár úr, s már éppen vette a levegőt, hogy más témába vágjon bele, amikor megszólalt egy behízelgő hang mögötte:
- Ha már úgyis erről beszélgettek, uram, talán szánhatnál rám néhány percet.
Mindkét férfi megfordult. Középmagas, barna hajú, barna bajszú, barna bőrű ifjú állt velük szemben: Ciaran, az egyik legidősebb tanonc, aki ugyan már befejezte itt tanulmányait, de mégsem ment el. Malazár gondolatban elhúzta a száját, mert nem kedvelte a fiatalembert.
- Mit kívánsz tőlem? - kérdezte fennhangon.
- Mint mondám, uram, csak néhány percet - felelte Ciaran, s jelentőségteljes pillantást vetett az egyre távolodó Soladrára. Nemhiába: mindkét idősebb úr elértette a pillantást, és lord Nual azonnal szabadkozott is:
- Beszélgessetek csak nyugodtan! Már amúgy is menni készültem, hiszen itt az esti mise ideje. - S azzal távozott.
A két férfi kettesben maradt, s ennek - mi tagadás - Malazár úr nem igazán örült. Ám udvariatlanság lett volna elzárkóznia a beszélgetés elől, hiszen Ciaran erre nem adott okot. Némiképpen kényszeredetten hát, de nyájasságot erőltetett magára, úgy fordult a volt tanítványa felé:
- Nos? - kérdezte. - Mi mondandód van számomra?
Ciaran látszólag alázatosan nézett Malazár úrra, mint aki most szedi össze a gondolatait, de Malazár nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az ifjú valójában egyáltalán nem alázatos. Mintha valami mögöttes, nyugtalanító hátsó szándék bujkálna benne, s ez a grófot - mint mindenki mást - kellemetlen érzéssel töltötte el.
Ciaran azonban most egyáltalán nem köntörfalazott:
- Szeretném másodszülött leányod kezét megkérni, uram - mondta.
Malazárt meghökkentette a nyílt kérés.
- Soladráét? - kérdezte kissé bambán.
- Igen, Soladráét - erősítette meg Ciaran.
Malazár önkéntelenül is a lánya után nézett, de Soladra addigra már bement a kastélyba.
- Nem - vágta rá önkéntelenül, s meglehetősen gorombán.
Ciaran bal szemöldöke felszaladt, de egy pillanat alatt erőt vett magán, és ismét felvetette korábbi, látszólag alázatos pózát.
- Megkérdezhetem, miért nem, uram? - A hangja udvariasabb már nem is lehetett volna, noha a továbbiakban nem nélkülözött némi gőgösebb árnyalatot. - Hiszen mindketten tudjuk, nem vagyok megvetendő kérő. Anyai nagyanyám felséges nagyatyád unokahúga volt, s bár atyám nem büszkélkedhet királyi rokonsággal, mégsem lebecsülendő sem a rangja, sem a vagyona. Egyszülött fiaként majdan én öröklöm grófi címét s vagyonát is... Vagy ez sem elég lányod kezéhez, uram?
Malazár tisztában volt azzal, hogy Ciaran érvei bármely más lányos apa előtt megállták volna a helyüket. Ám tisztában volt azzal is, hogy ha nem kötötte volna az adott szava, Ciaranhoz a rang és vagyon ellenére sem adta volna Soladrát. Volt ebben a fiatalemberben valami hidegség, valami, ami taszította tőle az embereket... Lám, most is, ahogy néz reá, barna szeme szinte sárga fényben égett - Malazár legalábbis meg mert volna esküdni rá, hogy sárgának látja Ciaran szemét. Sárgának és áthatónak... szinte hipnotizálónak. Mintha valamiféle erők rejteznének benne, melyek nem emberiek... de legalábbis tisztátalanok...
Nem. Ciaranhoz semmiképpen. De megsérteni sem akarta a fiatalembert. Végül is az ellenszenve lehet egyszerű tévedés is, ami meg azt illeti... szegről-végről valóban rokonok. Hm... Milyen jó is, hogy van az az ígéret!
Köszörült egyet a torkán, és barátságos hangnemet igyekezett magára erőltetni:
- Nézd, fiam - mondta -, ez a dolog nem rajtam áll. Eredj Soladrához, kérd meg tőle a kezét, és ha Soladra igent mond, áldásom rátok.
- Soladrához? - vonta fel a szemöldökét a fiatalember.
- Végtére is véle óhajtasz a továbbiakban együtt élni, nem? Az a fontos, hogy ő szeressen.
- Szeressen... - visszhangozta elgondolkodva Ciaran. A sárga fény ugyan kihunyt a szeméből, de a pillantása metszően élessé vált. - Meg ne haragudj, uram, de a mi köreinkben ritkán hall az ember ilyesmit. Rang és vagyon: ez az a két dolog, mi el szokta dönteni a házasságot, no és a kölcsönös érdekek.
A csöppnyi gúnnyal fűszerezett hang, amelyen Ciaran beszélt, valósággal arcul csapta Malazárt. Karját keresztbe fűzte a mellén, fejét gőgösen megemelte, s mivel amúgy is jóval magasabb volt, mint a fiatalember, most valósággal lenézett rá.
- Rang és vagyon? - biggyesztette le az ajkát. - A TE KÖREIDBEN biztos számít mindez. De hol vannak a MI KÖREINK? Ki van, ki felérhetne HOZZÁNK?
Ciaran immáron meg sem próbálta palástolni dühét.
- Tanítványod voltam, és megtanultam, hogy nincs olyan erős ember, kinél ne lenne erősebb, uram! - sziszegte.
- S te lennél az erősebb nálam? - mérte végig megvetően a fiatalembert Malazár.
Ciaran dühe fellángolt, de aztán egy pillanat alatt úrrá lett önmagán, s hangja is visszaállt a megszokott kissé behízelgő hangra.
- Nem arra vágyom, hogy összemérjem, hanem hogy egyesítsem az erőmet a családodéval, uram - mondta. - Bármekkora is legyen az.
Malazár a visszafogottság ellenére is érzékelte a fiatalember gyilkos dühét, de valahol benn, mélyen elismerést is érzett Ciaran önuralma miatt. Tán ezért próbált meg higgadt maradni, bár szavai így is igen hidegen csengtek.
- Értékelem a szándékodat - felelte. - De mint mondtam, annak adom Soladra kezét, akinek Soladra adni akarja.
- És ha Soladra igent mond nekem, megkapom az áldásodat? - firtatta az ifjú.
- Meg - válaszolta kelletlenül Malazár.
Ciaran szeme nagyot villant, aztán meghajtotta magát, és távozott.
Malazár elgondolkodva nézett utána. Bánta, hogy megígérte az áldását, noha elképzelhetetlennek tartotta, hogy Soladra valaha is egy olyan alaknak nyújtaná a kezét, mint Ciaran. Soladra és Ciaran...! Még a gondolat is nevetséges! Soladra az olyan tüzes, egyenes ifjakat kedveli, mint Amar, vagy Idwal! Igen, Idwal... Nos, nem mondja, hogy Idwal a tökéletes vőjelölt... Túl heves, túl makacs... Ráadásul - és mi tagadás, ez a legfájóbb pont - a származása silány. Méghogy az ő násza egy kérges markú paraszt mugli legyen? Na de... mindegy! Idwal nemigen tartja a rokonságot a szüleivel, vagy bárki mással, nem valószínű, hogy a házasságkötés után változtatna ezen. Sőt! Ha jobban belegondol, Idwal mintha olyasmit emlegetett volna, hogy egyedül ő van már csak életben a rokonságából. Szegény árva gyerek... Na de így legalább nem botorkálhat elibük valami mugli jobbágy nász!
Igyekezett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az ő lojalitásában igen nagy szerepet kapott a felesége, Helga szava. Pedig akarva-akaratlanul is bevillant elé a kép, amikor az asszony zöld, cirmokkal tarkított szeme hidegen végigsöpört rajta: "ÉN IS PÓR SZÁRMAZÁSÚ VAGYOK, HA ELFELEJTETTED VOLNA - csendült fel a fejében Helga hangja. - NEKEM SE VOLT SE VARÁZSLÓ, SE BOSZORKÁNY FELMENŐM. AKKOR ÉN IS CSAK MÁSODRENDŰ VAGYOK? BÁNOD, HOGY ELVETTÉL FELESÉGÜL?"
Még hogy bánja? Dehogy bánja! És persze másodrendűnek sem tartja. Ohó! Az kéne még csak! Volt már egyszer-kétszer alkalma megtapasztalni, kicsoda-micsoda is valójában az ő felesége, és dehogy akar ő még egyszer olyan vihart! Hajaj!
Csakhogy... Mi is valójában a döntő? A származás vagy a tehetség? Ha szétnéz a világban, akkor bizony a származás. Ám vitathatatlan, hogy ha még alaposabban szétnéz, látja, hogy néha, ritkán, kivételes alkalmakkor bizony a tehetség. Akkor hát...
A macska rúgja meg! Ha Soladra szereti, jó lesz Idwal vőnek!

Teltek a napok, és Malazár úr nap mint nap kárörvendve leste Ciaran arcát. Ám a fiatalember úgy tűnt, még nem kérte meg Soladra kezét. Legalábbis erre látszott utalni az ifjú kissé ugyan borultabb, de egyáltalán nem bosszús képe, meg az is, hogy a leányzó nem mesélte atyjának borzadva a leánykérés tényét. Mert Malazár úrnak kétsége sem volt afelől, hogy Soladra elmondaná neki az eseményt: a leányka kislány kora óta mindent megbeszélt az apjával, jobban, mint a nővéreivel, jobban, mint az anyjával. Innen tudta Malazár úr azt is, hogy Soladra - csakúgy, mint mások - egyáltalán nem kedveli Ciarant. És mi tagadás, a hallgatásából tudta azt is, hogy Idwalt viszont nagyon is. Ám - mint mondtuk - csak teltek-múltak a napok, s a lánykérés még mindig nem történt meg. Közben pedig készülődtek a királyi udvarba, a nagy lovagi tornára, ahol sok más ifjúval egyetemben Idwal is be akarta mutatni az ország színe-java előtt a lovagi tudását. Malazár úr tudta, hogy ez idő alatt Soladra messziről ugyan, de egyvégtében Idwalt vigyázta, nem is csoda hát, hogy Ciaran nem igazán tudott sort keríteni a beszélgetésre.
Egy hét múltán fel is kerekedtek, s pár nap alatt meg is érkeztek a tornára. Idwal jól számított, valóban itt volt az ország nemeseinek színe-java, s velük jöttek családtagjaik is: korosabb vagy kevésbé koros asszonyaik, szép vagy kevésbé szép leányaik, pelyhetlen állú kamasz fiaik, vagy éppen szakállt eresztő dölyfös utódaik. De nem csak a nemesek voltak itt, hanem vásárosok, zsibárusok, mutatványosok és kalmárok, cselédek és szerencsevadászok mindenféle korban, nemben, nációban. Annyi ember gyűlt össze, mintha nem is egyszerű lovagi torna, hanem igazi népünnepély lett volna. Valójában az is volt, népünnepély, mint hajdan, a letűnt pogány korban, ahol kenyeret és cirkuszt adtak a népnek, hogy nyugton maradjon. A különbség csupán csak annyi volt, hogy most a papok nem több, hanem csak egy isten kegyelmébe ajánlották a résztvevőket, s hogy rabszolgák helyett az urak szórakoztatták kitört fogaikkal, reccsenő csontjaikkal, szertefröccsenő vérükkel a közönséget. Kenyeret és cirkuszt... A mulatság mindig ugyanaz, legfeljebb a részletek változnak az idők folyamán.
Malazár úr jól sejtette: Soladra Idwalt vigyázta. Az ifjúnak szüksége is volt erre a védelemre, különben már rögtön az első vacsora után legalább tíz kihívásnak kellett volna eleget tennie. Nem mintha Idwal megrettent volna a párbajoktól, de Soladra tudta, hogy ez most illetlen cselekedet lett volna, s hogy a torna során az ellenfelek amúgy is megtalálják a módját annak, hogy a sorompókon kívüli egyéb dolgaikat is lerendezzék egy-egy viadal során. Így hát ha Idwal netán rosszul szólt egy-két lovaghoz, avagy azok szóltak volna rosszul Idwalhoz, Soladra otthagyva atyjáékat mindig ott termett, hogy magára vonja a figyelmet, és tekintélyével - mely bekötetlen feje ellenére is a legtöbb jelenlévőtől megillette -, nomeg szépségével elsimította a nyílt ellentéteket.
Ám maga lepődött meg a leginkább azon, hogy ez bizony igencsak fárasztó feladatnak bizonyult. Az este közepére már lüktetett a halántéka, és hihetetlenül kimerültnek érezte magát. Csüggedten vette tudomásul, hogy a fiatalember nemcsak lefeküdni nem szándékozik - pedig Soladra igyekezett rábeszélni, tekintve, hogy igen megerőltető másnapnak nézett elébe -, hanem még a leányasszony mellett sem hajlandó megmaradni. Ide-oda mászkált a hatalmas teremben, hol ezzel, hol azzal elegyedett szóba. Igaz, már úgy tűnt, nem köt bele senkibe, Soladra mégis szabályszerűen felüdült, amikor Idwal végre nem egy másik, hozzá hasonlóan forrófejű fiatalember mellé sodródott, hanem már jó ideje egy idősebb, testes lovaggal társalgott, aki mellett egy egyszerű ruházatú, telt idomú, szőke leányzó álldogált.
- Úgy látom, Idwal remekül szórakozik - búgta Soladra fülébe egy behízelgő hang. A leánynak hátra sem kellett tekinteni, már tudta, hogy Ciaran az.
- Miért ne szórakozna remekül? - kérdezte fásultan.
- Hát persze, szórakozzon csak! Hiszen ezért jött ide! - helyeselt Ciaran előrébb kerülve, hogy egy borral teli serleget nyújtson át a kisasszonynak. - Éppen ezért nem kell annyira vigyáznod.
- Nem vigyázom - tiltakozott erőtlenül Soladra, miközben elvette a serleget.
- Látom. Egyszerűen csak rajta tartod a szemedet.
- Idwal még tapasztalatlan az udvar körüli dolgokban - mentegetőzött a leány, s aztán belekortyolt a serlegébe. Mi tagadás, a hűs bor most rendkívül jólesett.
- Gondolom, elláttad a tanácsaiddal. Innentől már magának kell bejárnia az útját - felelte Ciaran, majd kissé sötéten hozzátette: - Idwal már férfi, nem ültetheted a szoknyádra.
Erre Soladra azonnal fellátott:
- Nem ültetem a szoknyámra - sziszegte. - Csak szeretném, ha ép bőrrel megérné a holnap estét.
- Sorompóba kíván állni - válaszolta rezignáltan Ciaran. - Nagy az esélye, hogy valaki mégiscsak kicserzi a bőrét.
- Idwal kiváló harcos - vágta rá Soladra hevesen.
- Minden bizonnyal - vont vállat Ciaran. - Ám ha ilyen kedvesen szerez ismerősöket, mint tette ma este is, sokan fogják holnap a fogukat fenni rá. Akár még olyan kiváló harcosok is, mint amilyen ő maga.
- Nem lesz párbaj - nyugtatgatta elsősorban önmagát Soladra.
- Csak lovagi torna. A két dolog között nincs olyan nagy különbség: a bőrét itt is, ott is kicsipkézhetik.
Ez annyira igaz volt, hogy Soladra válaszolni sem tudott rá. Hogy ne látszódjon aggodalma, a leány inkább témát váltott:
- És te? - kérdezte, miután ismét kortyolt egyet a borból.
- Én mi? - kérdezett vissza Ciaran értetlenül.
- Te nem állasz holnap sorompóba?
Ciaran egy pillanatig úgy emelte meg a szemöldökét, mintha a leány valami illetlen dolgot mondott volna, aztán hűvösen ennyit válaszolt:
- Nem kenyerem a bohóckodás.
- Te a tornát bohóckodásnak tartod? - ütközött meg Soladra.
- Mi másnak tartsam? - felelte Ciaran. - Láttad már ősszel a szarvasbikák viadalát? E torna pont olyan: két férfi teljes fegyverzetben egymásnak ront. Csak míg a bikák a tehenek kegyéért versengenek, itt a cél nem más, csak a másik közönség előtti lealázása. Ennél értelmetlenebb, ostobább dolgot keveset tudok elképzelni.
- Csak azért mondod ezt, mert te nem tudsz harcolni - biggyesztette le az ajkát Soladra.
- Úgy véled? - vonta fel a fél szemöldökét Ciaran.
- Úgy - bólintott a lány, majd kissé megvető hangsúllyal folytatta: - Erre mondják, hogy savanyú a szőlő, Ciaran!
A fiatalember elgondolkodva nézte a leányt. Lassú mozdulattal belekortyolt ő is az italába, majd ezt kérdezte:
- Szeretnéd, ha beszállnék? Ha vívnék én is?
- Miért ne vívnál te is? - mosolyodott el kissé lenézően Soladra. - Lovagi tornára jöttünk, és lovag vagy te is!
Ciaran tekintete áthatóvá vált.
- Szeretnéd, ha vívni látnál? - kérdezte mélyebb hangon, mint általában beszélni szokott.
- Igen!
- Szeretnéd, ha vívnék érted?
- Igen! - vágta rá Soladra vidáman, bele sem gondolva, mire is mond igent.
- Akkor add nékem a szalagodat, mit a derekadon viselsz!
- Micsoda?
- Azt mondtad, vívjak meg érted. Hát akkor add nékem a szalagodat, hogy a páncélomra tűzzem!
Bevett szokás volt ez akkoriban, hogy a hölgyek zálogot adtak lovagjaiknak, amit a lovagok a páncéljukra tűztek, és jaj volt annak a vakmerőnek, aki a viadal során hozzá mert nyúlni ezekhez a zálogokhoz! Tudta ezt jól Soladra is, ám most jött csak rá, hogy Ciaran az ő lovagjaként fog a pástra lépni. Ciaran felövezve az ő szalagjával...! Még a gondolat is nevetséges! Ám ahogy kétségbeesetten végigpörgette gondolataiban az imént lezajlott beszélgetést, el kellett ismernie, hogy Ciaran az ő bujtogatására áll be a küzdelembe, tehát jogos a kérése is. Kénytelen-kelletlen ugyan, de leoldotta hát a derekáról a szalagot.
- Ez a szalag vigyázzon rád viadalaid közben - mondta vékony hangon, miután Ciaran fél térdre ereszkedett előtte.
- Köszönöm - mondta a fiatalember komoly arccal. - Esküszöm, hogy a torna végén épségben fogom néked visszaadni.
Egy pillanatra az ajkához érintette a becses ruhadarabot, aztán az inge alá rejtette. Ruganyosan állt fel, meghajolt, majd ezt mondta:
- Engedelmeddel távozom most, kisasszonyom. Szeretném a holnapi viadalt kipihenve kezdeni.
Soladra csak biccenteni tudott, s Ciaran a következő pillanatban már magára is hagyta.
"EGEK! - hüledezett a leány. - MIT TETTEM? SZALAGOT CIARANNAK?" Kétségbeesve nézett széjjel, de senkit nem talált, aki segítségére sietett volna, hogy helyrehozza az ostobaságát. Ellenben meglátta Idwalt, aki kézen fogva kísérte ki a teremből az imént látott telt keblű szőke lányt. Az idős lovag mögöttük ment, és még ilyen messziről is leolvasható volt az arcáról az elégedettség.
"MI EZ?" - vonta össze a szemöldökét rosszallóan Soladra. Ki ez a lány? És mi ez az udvariaskodás vele? Ha büszkesége engedte volna, azonnal utánuk ment volna kérdőre vonni az ifjút, de maga is tudta, hogy ezt nem teheti. Erővel elhessentette kellemetlen gondolatait, majd úgy döntött, hogy maga is nyugovóra tér. Másnap kezdődik a torna. Kipihentnek, szépnek kell lennie a lovagja előtt.
Csak félálomban jutott eszébe, hogy Ciaran lesz a lovagja, és nem Idwal. Nem lett boldogabb e gondolattól.

Másnap már nem adódott alkalma, hogy beszéljen Idwallal. A lovagok igen korán keltek és mentek a küzdőtér mögött felállított sátraikba. Ott már nem illett asszonyszemélynek felkeresniük őket, hacsak nem voltak egészen közeli hozzátartozók, de akkor is csak rendkívül indokolt esetben. Soladra nem volt Idwal közeli hozzátartozója, a felteendő kérdései pedig kívül estek a rendkívül indokolt esetek körén még akkor is, ha Soladrának magának rendkívül fontosak is voltak. Az efféle nyugtalansága egyébként amúgy is gyorsan lecsitult, amikor elfoglalta helyét a királyi pár mögött az emelvényen, mert ott, ahol ült, igen-igen jól be lehetett látni nemcsak a küzdőteret, hanem a nézőket is, de nem fedezte fel az előző este látott szőke leányt, sem a vele lévő testes lovagot.
Felvonultak a részvevők. A lovak alighanem megérezhették az eljövendő eseményeket, mert izgatottan nyihogtak, mozogtak, lovasaik alig bírták féken tartani őket. Mindössze két ló maradt nyugodt és mivel gazdáik amúgy is felcsapták sisakjuk rostélyát, Soladrának nem okozott különösebb nehézséget felismerni őket: a világos páncélba bújt, címerén lándzsával átdöfött vadkant viselő lovag Idwal volt, a sötét páncélt, címerén levágott kezet viselő lovag Ciaran.
- Az a szalag nem a tiéd, húgom? - hajolt közelebb Godrik úr Soladrához. A leány arra nézett, ahová bátyja mutatott: Ciaran vállpántját valóban egy szalag ékesítette, szépen csokorba kötve. Zöld szalag ezüst, kígyózó mintázattal...
- De igen - suttogta, ám óvatossága ellenére a válaszát mégis többen meghallották. Soladra kényelmetlenül érezte magát a kíváncsi pillantások kereszttüzében.
- Ciarannak adtad a szalagod? - Godric úr nem is titkolta a csodálkozását.
- Végülis én biztattam, hogy szálljon be a lovagi tornába - mentegetőzött a lány.
- Miért?
Soladra vállat vont:
- Hátha kiverik egy-két fogát.
A válasz hallatán többen elmosolyodtak, s csak a közelben lévő Nual úr nézett jelentőségteljesen Malazár úrra, aki ezt igyekezett nem tudomásul venni. Szólni azonban nem szólhattak, mert felharsantak a fanfárok, és kezdetét vette a nyitó ceremónia.
Soladra csak fél füllel figyelt rá. Nem először vett részt lovagi tornán, ismerte a menetét jól. Eddig azonban nem különösebben érdekelte, ki győz, vagy ki veszít, most viszont... Alig várta már, hogy véget érjenek a beszédek, és elkezdődjön. Majd megmutatja ezeknek Idwal! Igaz, a királyi pár kérése az volt, hogy se halál, se komolyabb sérülés ne legyen - ezzel sokat levontak a torna izgalmából -, de azért...! Hajrá, Idwal!
Amint véget ért azonban a nyitány, s a lovagok levágtattak a küzdőtérről, hogy helyet adjanak az első párosnak, Soladra megfigyelte, hogy Idwal furcsán lelassít egy helyütt. A leány igyekezett feltűnés nélkül odanézni, ahová a lovag is (ehhez pedig jócskán előre kellett hajolnia), és legnagyobb bosszúságára felfedezte a nézők között az előző este látott testes lovagot és a szőke leányt.
Idwal... EZEKRE mosolyog?!
Soladra érezte, hogy a féltékenység kígyója a szívébe mar. Tudta, hogy nem az idős lovag az, aki Idwal arcára ilyen széles mosolyt csal, hanem a lány!

 

vissza

tovább