- És igen! Perselus, kérem, folytassa az okklumencia tanítását Harry Potternek.
Piton megtorpant és az igazgatóra meredt.
- Valami baj van, Perselus?
- Én azzal a kölyökkel csak a feltétlenül szükséges mértékig vagyok hajlandó foglalkozni - szólalt meg végre Piton. A hangja meglehetősen fagyos volt.
- Nagyszerű - jegyezte meg Dumbledore. Székében hátradőlve fürkészte a bájitaltan tanár zárkózott arcát. - A feltétlenül szükséges mérték pedig a maximum, amit nyújtani tud. Ez ugye nem képezi köztünk vita tárgyát?
- Nem, ha megegyezünk abban, hogy a maximum, amit nyújtanom kell Potternek, nem több a feltétlenül szükséges mértéknél.
Nem volt könnyű állni az igazgató átható tekintetét, amelyet a félhold alakú szemüvege felett vetett rá, de Pitonnak mégis sikerült.
- Perselus, meg kell adnunk Harrynek minden segítséget, amit csak lehetséges. Sőt még azt is, ami lehetetlen.
- Nem értek egyet ezzel az elvvel - jegyezte meg Piton szárazon. - Potter felkarolása szerintem kimondottan káros a fejlődésére. Így is egy öntelt, arrogáns kamasz, a még több kényeztetés csak erősítené ezeket a jellemvonásait.
- MÉG TÖBB kényeztetés? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore.
- Tudja jól, igazgató úr, mi a véleményem arról, ahogy ezt a kölyköt ajnározzák.
- Eddig csak célozgatott rá. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy egy kissé bővebben kifejtse a véleményét.
- Ugyan, igazgató úr! - csattant fel Piton. - Mi szükség van erre a színjátékra?
- Azt hiszem, téved, Perselus. - Dumbledore higgadtsága éles ellentétben állt a bájitaltan tanár bosszús arckifejezésével. - Ez nagyon is komoly dolog.
- Na persze!
Dumbledore erre már nem is válaszolt, csak várakozásteljesen meredt Pitonra a szemüvege fölött. A fiatalabb férfi most nem bírta sokáig.
- Na és ha ki is fejteném a véleményemet - kérdezte fogcsikorgatva, - változtatna bármin is?
- A múlton semmiképpen. De a jövőn esetleg.
- Kétlem, hogy túl sok dolgot megváltoztathatnánk.
- Ám bármilyen csekély ez az esély, elszalasztaná?
Piton rávicsorgott Dumbledore-ra. Az igazgató társasága már csak azért is volt sokkal kellemesebb, mint a Sötét Nagyúré, mert itt elengedhette magát. Dumbledore ismerte őt kívül-belül, minden erényével és hibájával együtt. Nem kellett megjátszania magát. Még akár azt is kimutathatta, ha haragudott az igazgatóra, vagy időnként egyenesen gyűlölte. Dumbledore elfogadta ezt is.
- Hát jó - adta meg magát Piton. - Mióta Potter idekerült, egyfolytában megszegi a szabályokat. Mintha azok egyáltalán nem vonatkoznának rá. És büntetés helyett mit kap? Elnézést! Dicséreteket!
- Arra gondol esetleg, amikor elsős korában megszegve a tilalmat felment a harmadik emeleti tiltott részre? - vetette közbe az igazgató.
- Igen! Például!
- Amikor tizenegy évesen egymaga megküzdött Mógussal és magával Voldemorttal?
- Ki kérte meg rá? - vicsorgott ismét Piton.
- Ha Harry akkor külön felkérésre várt volna, már régen Voldemort uralmát nyögnénk mindnyájan.
A bájitaltan tanár elhallgatott, de nem sokáig.
- Magam is Mógus nyomában jártam - bökte ki végül.
- Igen, tudom. De csak sejtései voltak. És ami a lényeg, a döntő pillanatban nem volt ott, Mógus nyomában.
- Nem tudhattam, hogy...
- Nem hibáztatom érte, Perselus! - vágott a fiatalabb férfi szavába az igazgató mintegy elnézést kérő mosollyal. - Valóban nem tudhatta. De Harry tudta. És cselekedett. Nem volt más választása.
- Szólhatott volna valakinek - próbálkozott még Piton, ám Dumbledore csak egy kicsit oldalra biccentette a fejét, és nyugodtan megkérdezte:
- És ki vette volna komolyan?
Piton erre már nem tudott mit mondani. Tudták, hogy a fiú próbálta elmondani McGalagonynak, de ő elküldte. A többi tanár sem cselekedett volna másként. Arról a tényről pedig, hogy Potter elsősorban őrá gyanakodott, már nem is beszéltek. Minek? Piton - bár elfogult volt mindennel szemben, ami Pottert motiválhatta, - ebben az egyben megértette a fiút.
- Na és másodikban? - tért át a következő sérelemre. - Felsorolni is nehéz lenne, hány pontját szegte meg a házirendnek. És nem csak a házirendnek, hanem a mágiaügyi minisztérium rendeleteinek is.
- Igaz.
- És ismét csak elismerést kapott érte!
- Ezekkel a szabálysértésekkel akadályozta meg ismét, hogy Voldemort visszatérjen. És mellesleg ezzel mentette meg Ginny Weasley életét.
- Mondja ezt Potter! - vágta oda csípősen Piton.
Dumbledore erre már - enyhén ugyan, de - rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Meg mondja Ron és Ginny Weasley is.
- Bah!
- És mondom én. Vagy engem is szavahihetetlennek tart?
Piton nem hagyta magát sarokba szorítani.
- Már megbocsásson, igazgató úr, de maga nem volt ott! Hogy állíthatja hát, hogy amit Potterék meséltek, az megfelel a valóságnak?
- Ha el is tekintünk a magam eszétől és tudásától, még akkor is ott van Fawkes. Ő viszont valóban ott volt.
- Egy főnix tanúvallomása? - gúnyolódott Piton.
Dumbledore ismét csak oldalra billentette kissé a fejét, úgy nézett a feldúlt férfira a szemüvege felett. Piton ha nehezen is, de erőt vett magán.
- Rendben - mondta. - Ám itt már valóban szólhatott volna egy tanárnak. A Bölcsek Kövével történtek után már senki sem legyintett volna rá.
- Szólt is. Lockhartnak.
- Bah! - horkant fel ismét Piton.
- Na igen. Erre később Harry is rájött - mosolyodott el halványan az emlék hatására Dumbledore.
- És akkor miért nem szólt másvalakinek is? Mert akkor nem villogtathatta volna a hősiességét! - fakadt ki a bájitaltan tanár.
- Legyünk őszinték, Perselus - dőlt előre kissé az igazgató. - Magán, Minerván és rajtam kívül ugyan kinek szólhatott volna? Talán annak az áldott jó lélek Bimbának?
- Hát akkor miért nem szólt nekünk?
- Minerva már nem éppen a legfiatalabb. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy Harryék fejében meg sem fordult a lehetőség, hogy kitegyék őt bármiféle veszélynek.
Piton nyelve hegyére valami rettentő gúnyos megjegyzés tolakodott az ifjú griffendélesek lovagiasságára vonatkozóan, de az utolsó pillanatban mégis lenyelte őket. És nem csak azért, mert Dumbledore is griffendéles volt valaha, hanem azért, mert a lelke mélyén valahol megértette ezt a mentalitást. Minerva okos és tiszteletre méltó idős hölgy, aki jelentős szerepet vállal a Rendben is. De neki, Pitonnak sem jutna eszébe, hogy az első vonalba küldje a nőt. Hát akkor érhető, hogy a fiúknak sem.
És Dumbledore folytatta:
- Jómagam pedig nem voltam itt. Hozzám sem fordulhattak.
- De én igen - jegyezte meg Piton. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az igazgató őt nem említette meg.
- Igen - dőlt hátra most Dumbledore. - Maga igen. És ha most el is tekintünk a maga és Harry között dúló jóbaráti viszonytól, akkor is kérdéses, hogy mit tudott volna maga segíteni?
- Némileg képzettebb és tapasztaltabb varázsló vagyok, mint Potter - jegyezte meg ironikusan a fiatalabb férfi.
- Viszont nem párszaszájú.
Ismét egy érv, ami ellen nem lehet felhozni semmit. Legfeljebb kikerülni.
- Nem mondtam, hogy nem segíthetett volna nekem - morogta Piton.
Dumbledore elmosolyodott.
- Nahát! Nem is tudtam, hogy ennyire vágyik a hősöket megillető figyelemre!
- Nem vagyok pojáca! - vágott vissza azonnal Piton. - Én biztos nem pöffeszkedtem volna a hős szerepében, mint Potter!
- Ha túlélte volna.
- Túléltem már ennél veszélyesebb dolgokat is!
- Nem, Perselus! Nem volt ennél veszélyesebb helyzetben! - mondta az igazgató, és most nagyon is komoly lett az arca. - Magának mindig ott volt a lehetőség, hogy álcázhatta magát. Magának mindig megadatott a kétség leple, amit felhasználhat időnyerésre. De Harrynek milyen lehetőség adatott meg? Valahányszor összetalálkozott Voldemorttal, kénytelen volt mindig nyíltan, gyakorlatilag fedetlen mellel kiállni ellene. Amikor maga a legközelebb állt a lebukáshoz, akkor is ezerszer több esélye volt, mint neki.
Piton szeme összeszűkült, úgy támaszkodott hirtelen az asztalra az igazgatóval szemben.
- Ezért alázott meg előtte, Albus?
- Soha nem aláztam meg, Perselus.
- Dehogynem. Kétszer is.
- Mire gondol?
- Először akkor, amikor elsős volt ez a kölyök. Emlékezzen csak vissza rá! Minden kidíszítve a Mardekár színeivel, mert mi nyertük el a Ház Kupát. Aztán maga...
- Megérdemelte a Griffendél a plusz pontokat.
- De miért így? Mindenki előtt porig alázva a Mardekárt... Mi mivel érdemeltük ki ezt a megaláztatást?
Dumbledore kiismerhetetlen pillantással fürkészte Piton arcát.
- És a másik? - kérdezte.
- Ne akarja megkerülni a kérdésemet! - csattant fel a bájitaltan tanár.
- Sirius Black... - adta meg a választ önmagának az igazgató. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, de a következőben már fel is emelte, és rezzenetlenül nézett Piton szemébe. - Rendkívül veszélyes és fárasztó a feladat, amit magára vállalt, Perselus - mondta. - De Harry feladata még veszélyesebb és még fárasztóbb. És én nem engedhetem meg, hogy elbújjon, vagy hogy elrejtőzzön az ismeretlenség homályába. Még annyi időt sem hagyhatok neki, hogy legalább felnőjön. Voldemort őt szemelte ki ellenfelének, nekem pedig minden jóérzésem ellenére még gondoskodnom is kell arról, hogy Harry minél jobban a Nagyúr figyelmének középpontjába kerüljön. Szinte áldozatul kell dobnom őt Voldemortnak, hiszen sehol sincs megírva, hogy Harry a végső csatából győztesen kerül ki.
- De ha így elkényezteti, nem is lesz sok esélye - válaszolta Piton megzavarodva.
- Elkényeztetem? Nem sok gyereket ismerek, akinek kevesebb boldogság adatott meg, mint neki. És kevés embert, akinek több szenvedés jutott, mint neki.
Piton szája széle megrándult, de nem szólalt meg.
- Itt lenne az ideje, hogy szembenézzen végre a tényekkel, Perselus - mondta halkan Dumbledore. - Maga nem győzheti le Voldemortot, mert gyenge hozzá. Én sem, mert nem enged a közelébe. Csak Harrynek van esélye végezni vele. Ebben a gigantikus sakkjátszmában Harry Potter a vezér akár tetszik ez nekünk, akár nem. És nem azért, mert ő akarta így, hanem mert ki lett választva.
- Ó, igen! - találta meg végre a hangját Piton. A legvitriolosabbat. - Ragyogóan alakítja a született hős szerepét! Ő a világ bálványa!
- Ne mondja nekem, hogy nem nézett a fejébe, Perselus! Láthatta ott a vágyat, hogy mennyire szeretne közönséges fiú lenni.
- Nem szoktam a tanítványaim fejében turkálni - vágta rá Piton, de csak egy ezredmásodperces szünet után, ami viszont Dumbledore figyelmét nem kerülte el. Az igazgató nem is válaszolt erre, és végül Piton kapta el a tekintetét.
- Na és ha így is van? - kérdezte. - Nem én tehetek róla, hogy nem teljesülhet a vágya.
- De igen.
- Micsoda?!
- Azért lett árva, mert mi engedtük, hogy az legyen.
- Az imént mondta, hogy egyikünk sem győzheti le a Nagyurat! Mit tehettünk volna ellene?
- Hát miért lett Voldemort olyan erős, amilyen? Mert hívei lettek, és az ellenségei nem fogtak össze! Ki volt maga? És mit mulasztottam el én? Gondolkozzon, Perselus!
Piton halálsápadt lett.
- Hát mi minden kell még, hogy jóvátegyem azt a hajdani bűnömet?
- Vannak bűnök, amik végigkísérik az ember életét, Perselus. Viselje a keresztjét. Ahogy én is viselem az enyémet.
Piton nyelt egyet.
- Rendben van - mondta. - Viselem. De Potter árvaságát nem veszem a vállamra.
- Pedig veheti - válaszolta kis sóhajjal Dumbledore. - Ugyanúgy felelős benne, mint én. Mint ahogy abban is, hogy elvesztette az utolsó rokonát is, akit szeretett.
- Black nem volt a rokona - mordult fel a bájitaltan tanár.
- Vér szerint nem. De maga is tudja, hogy apjaként szerette.
- Mert nem ismerte eléggé.
- Lehet. De ettől még nem lett kevésbé árva - állapította meg Dumbledore.
Nem, valóban nem. Mit lehet erre mondani?
- Ettől még nem fogom jobban szeretni Pottert - morogta Piton.
- Tudom. De ezt nem is kértem.
- Csak hogy tanítsam okklumenciára.
- Tanítsa meg mindarra, amire megtaníthatja a túléléshez.
- Az ő túléléséhez?
- Mindnyájunk túléléséhez, Perselus. Mindnyájunkéhoz...

 

vissza