Hermione Granger teljes szívéből utálta Draco Malfoyt. Életében nem találkozott ilyen un-dok és önző, ennyire szándékosan rosszakaratú valakivel. Malfoy már mindenkinek ártott, aki kedves volt Hermione szívének, az pedig, ahogy ővele bánt, már csak hab volt a tortán. Éppen ezért volt döbbenetes, ami az után a bizonyos őszi nap után történt.
Szeptember volt. Már nyoma sem maradt a nyári hőségnek, de azért még kellemesen sütött a nap, és ilyenkor azt az illúziót keltette, hogy a tél soha nem fog ideérkezni. Ám időről-időre elfelhősödött az ég, feltámadt a szél, és ilyenkor mindenki fázósan húzta össze magán a talár-ját - mivel éppen kinn voltak Hagriddal a szabadban, legendás lények gondozása órán, szokás szerint együtt a mardekárosokkal.
Mindenki összehúzta hát a talárját, kivéve Malfoyt. A fiú félrehúzódott a többiektől, csat-lósait is elzavarta maga mellől és bámulta a horizontot. Még csak fél szemmel, fél füllel sem figyelt oda az órára, kigombolta a talárját, és amikor feltámadt a szél, szembefordult vele.
Hermione véletlenül figyelt csak fel rá, de aztán nem tudott elszakadni a látványtól. Mert szép volt Malfoy, ahogy az arcát a szélben fürösztötte, ezüstszőke haja és talárja lobogott, és izmos melléhez hozzátapadt az ing. A lány maga sem vette észre, hogy az ajka is elnyílt, úgy bámulta megbűvölten, még akkor is, amikor minden átmenet nélkül eleredt az eső, és min-denki fedél alá igyekezett kerülni. Mindenki, csak Malfoy és ő nem.
A fiú kitárta a karját, fejét felemelte, szemét behunyta és mosolygott. Mintha magába szív-ta volna az esőt, úgy élvezte, mint a hal a vizet.
Hermione pedig csak nézte.
Malfoy hirtelen leeresztette a kezét és a lány felé nézett. Arcára valami leírhatatlanul gú-nyos és fölényes mosoly ült ki.
- Mi van, sárvérű? Nem láttál még igazi hatalmat? - kérdezte.
Hermione egy pillanatig még állt ott némán, aztán lassan közelebb lépett. A fiú arcán a fö-lényességet felváltotta az értetlenség, de nem mozdult. Várt. A lány végül egészen közel ért hozzá, felemelte a kezét és végigsimított a fiú arcán. Lágyan, szinte csak az ujjai hegyével. Az állánál megállt, belenézett a fiú szemébe, aztán visszakapta a kezét, sarkon fordult és elindult a kastély felé.
Nem látta, hogy Malfoy még hosszan bámult utána az esőben.

- Te meg hol jártál, Hermione? - kérdezte Ron, amikor végre beért a kastélyba. A többiek is mind az előtérben húzódtak meg, várták az eső végét.
- Kint voltam a tisztásnál - felelte a lány.
- Mi a fenét műveltél a szakadó esőben?
- Malfoyt figyeltem.
- Mit figyeltél rajta?
- Hogy milyen szép - mondta természetes hangsúllyal Hermione.
Ám hiába volt a hangsúly természetes, a szavak hatalmas felzúdulást keltettek.
- Granger belezúgott Dracóba - nevetett fel Parkinson, és vele nevetett a többi mardekáros.
- Szép?! - kérdezte megrökönyödve Parkinsonnal egyidőben Ron. - Jól vagy, Hermione?
A lánynak még válaszolni sem volt ideje, amikor kinyílt a kapu és belépett Malfoy. Parkinson azonnal odarohant hozzá.
- Hallom, Draco - mondta mézesmázos mosollyal, - Granger idáig bámult, hogy milyen szép vagy. Örülsz a hódításodnak?
Malfoy nem felelt. Tekintete Hermione tekintetét kereste, és amikor a lány ránézett, ismét érezte azt az áramütésszerű valamit, amit az imént érzett, amikor Hermione végigsimított az arcán. Megborzongott és egyben teljesen kimelegedett tőle.
Weasley Malfoy elé pattant.
- Hagyd békén Hermionét, Malfoy, vagy velem gyűlik meg a bajod! - fenyegette meg.
- Most aztán nagyon megijedt tőled! - nyelvelt vissza Pansy.
- Te jobb lesz, ha hallgatsz! - nézett dühösen a lányra Ron.
- Féltékeny vagy, Weasley? - pimaszkodott tovább Parkinson. A fiú fenyegetően tett egy lépést felé, de a lány nem ijedt meg, mert a mardekárosok között biztonságban érezte magát.
- Ron! - szólalt meg Hermione. - Átáztunk, menjünk, öltözzünk át.
Ron megtorpant. Hermione ugyan neki beszélt, de a tekintete még mindig Malfoy tekinte-tébe fúródott.
- Gyere, Ron! - csatlakozott a lány kéréséhez Harry is, ezért Ron vonakodva bár, de elin-dult feléjük. Pár lépés után azonban visszafordult.
- Ne feledd, mit mondtam, Malfoy! - intette a mardekáros fiút.
- Ron! - szólt rá ismét Harry.
- Megyek már - morogta Ron, és mivel észrevette, hogy Hermione még mindig Malfoyt nézi, dühösen meglökte a lány vállát. - Akkor induljunk átöltözni!
Hermione engedelmesen megfordult, és felemelt fejjel nekivágott a lépcsőnek. A többi griffendéles csatlakozott hozzá.
Malfoy követte a tekintetével a lányt. Parkinson megrángatta a fiú talárjának ujját.
- Mit bámulod Grangert? - kérdezte bosszankodva.
Malfoy úgy pillantott le a lányra, mint aki álmából ébred.
- Mert csinos - szólalt meg végre.
- Az a sárvérű? - sziszegte Parkinson.
- Az. Sokkal csinosabb, mint te - vetette oda kegyetlenül Malfoy, és nem foglalkozott vele, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoz a mardekáros lánynak. Gőgösen felemelte a fejét, és utat tört a többiek között a pince felé vezető lépcsőhöz.

Napok teltek el, majd hetek. Hermione és Draco nem közeledtek egymáshoz, de távolról igenis sokszor és sokat figyelték egymást. Hermione minden titkolózás és zavar nélkül, Draco dühösen és megzavarodva. A fiún látszott, hogy nem egyszer nekimenne a lánynak, de vala-miért az utolsó pillanatban mindig visszafogta magát.
Valójában Draco Malfoy félt. Megpróbálta gúnyosan felfogni a dolgot, mint ahogy azt Pansy sugallta neki az elején - lám, meghódította a griffendéles eminenst! - de nem sikerült neki. Hermione tekintete minden volt, csak gúnyolódásra alkalmas nem. Ha valaki ilyen ma-gától értetődően vállalja önmagát, mint Granger, azon nem lehet gúnyolódni. Azt előbb-utóbb tisztelni kell, bármennyire is nem tetszik a dolog. Fogcsikorgatva bár, de el kell fogadni a tényt, hogy az ember fia megpróbál megfelelni annak a tekintetnek. Mert ha nem is fogadja el, a tények attól még tények maradnak.
Az ördögbe is! Régebben minden további nélkül bele tudott kötni Potterbe és Weasleybe, és le tudta "sárvérű"-zni Grangert, de ez többé már nem megy! Ha nem is áll ott a lány amel-lett a két fajankó mellett, ő akkor is ott érzi őt, és ez rosszabb szinte, mintha testi valójában is megjelenne! És aki így tud simogatni, az hatalmas boszorkány, nem pedig sárvérű…
Hát miféle hatalma van annak a lánynak? Kicsoda valójában? És mit akar tőle azon kívül, hogy teljesen felkavarja az érzékeit, és összezavarja a fejét?
Draco gyakran töprengett ezen esténként, hanyatt fekve az ágyában, mereven bámulva a baldachin tetejét, vagy az ablakon át a csillagokat, míg csak el nem nyomta az álom. S tán ezek a gondolatok voltak azok, amik megjelentek előtte, mert különböző helyzetekben újra meg újra bekúszott az álmaiba Hermione. Régi ismerőse lett, régi társa, de az is lehet, hogy a jövőt látta. Ám az biztos, hogy közel állt hozzá, olyan közel, mint senki más, olyan hatással volt rá, mint senki más, megbabonázta úgy, mint senki más se ébren, se álmában. Bárkije volt is, bárkije lesz is, Draco tudta, hogy az életét jelentősen meg fogja változtatni a lány, és Draco Malfoy, a tekintélyes Malfoy család szépreményű sarja, Draco Malfoy, a Mardekár ház ret-tenthetetlen rangidős diákja, Draco Malfoy, a leendő halálfaló - félt ezektől az ismeretlen változásoktól.

Aznap éjjel is álmodott. Hermionéval beszélt, de nem értette, hogy mit, csak látta a lány arcán a csalódottságot, aztán a haragot. Ő pedig gőgös volt valamiért, nagyon gőgös, és hagy-ta, hogy a lány odavessen neki egy mondatot: "… ha nem mered vállalni az érzelmeidet…" - és aztán otthagyja. Aztán tűz lett, és ő karba tett kézzel bámulta a tüzet, gőgösen és kegyetle-nül, míg meg nem hallotta Hermione sikolyát az égő palotából, akkor pedig rohant, oltotta volna, az esőt hívta segítségül, de késő volt, reménytelenül késő…
- Draco! Ébredj! Draco! - hallotta Crakot és Monstrot, de csak nehezen tudott magához térni, mert fülében még mindig ott csengett az a sikoly. Még mindig rázkódott az egész teste a zokogástól, szinte fuldoklott a saját könnyeitől. Szégyellte a gyengeségét a csatlósai előtt, de elaludni sem mert, hát kiment a fürdőbe, hogy elrejtőzzön, és hogy nyugalmat találjon.
Mi ez? Már megint mi ez? - gondolta magában kétségbeesetten. Honnan jönnek ezek a ké-pek, amiktől megőrül? Hermione nem hord abroncsos hosszú szoknyákat, és nem veszett a tűzbe. Itt van most is, kényelmes, modern pizsamájában vagy hálóingében fekszik az ágyában a többi griffendéles között, és alszik. Eszébe sem jutna, hogy sikoltozzon, és dühös szavakat vágjon az ő fejéhez…
"Lelketlen vagy, Giovanni! Hát elfelejtettél emlékezni is?"
Draco mélyet sóhajtva támasztotta forró homlokát a hideg csempének. Tudta, hogy addig fogják gyötörni ezek az álmok, míg végre emlékezni fog.
A kérdés csak az volt, mire kell emlékeznie?

Dupla bájitaltan órájuk volt a griffendélesekkel. Ez az óra rendszerint igen élvezetes szo-kott lenni, részben azért, mert Piton professzor ott alázta meg a pimasz griffendéles bandát, ahol tudta, részben meg azért, mert Draco szerette ezt a tárgyat. Ma azonban…
- … ma megtanulják, hogyan lehet biztosan elégetni bármit, legyen az feleslegessé vált ka-catjuk, vagy akár egy kellemetlen levél, amit nem szeretnének véletlenül sem a szüleik kezé-ben látni. De vigyázat, pár csepp ebből az anyagból képes felgyújtani akár egy palotát is! Te-hát a legteljesebb odafigyelést várom el mindenkitől!
Felgyújtani egy palotát? Egy egész palotát?!
Ismét látta magát az égő palota előtt karba tett kézzel, gőgös és kegyetlen mosollyal, aztán felcsendült a fülében Hermione sikolya…
- Jól van, Mr. Malfoy? - jutott el a tudatáig Piton hangja.
- Igen, professzor úr - dadogta. - Igen…
- Megszédült. Most is nagyon sápadt. Nem akar felmenni esetleg a gyengélkedőbe? - fir-tatta Piton kutató szemekkel.
- Nem, professzor úr, köszönöm - tért magához teljesen. - Már sokkal jobban vagyok.
- Rendben van. Maga tudja. Mindenesetre próbáljon meg koncentrálni. Az anyag nagyon veszélyes.
Crak volt mellette. De akár Longbottom is lehetett volna. Senkire nem volt szüksége. Ben-ne volt a bájital a zsigereiben. Oda sem nézett a táblára, ahová a hozzávalókat írta fel Piton, úgy mérte, vágta, porította a hozzávalókat, úgy kevergette, főzte, mintha ez már a sok száza-dik ilyen főzete lett volna, nem az első.
Benne volt a zsigereiben.
De honnan?
Mire az utolsó keveréseket végezte, már tudta, hogy ő gyújtotta fel azt a palotát. De nem Hermione halálát akarta, dehogy! Ha tudta volna, hogy ott van a lány, nem tette volna ezt, csak azt akarta… Mit is akart?
Idegesen rázta meg a fejét, lopva Hermionéra pillantott, és látta, hogy a lány ismét őt nézi. Zavartan kapta el a tekintetét, ismét a főzetre meredt. Ha Granger tudná, hogy most mi jár a fejében…!
Nem tudhatja meg soha! Nem tudhatja meg, hogy aggódik érte, és hogy szereti, talán már évszázadok óta! Nem szolgáltathatja ki magát! Nem érzeleghet! Az a gyengeség jele… És aki gyenge, azt eltiporják…!
Gondolataiba mélyedve zárta le a fiolát, és vitte a tanári asztal felé. Észre sem vette Longbottomot, csak amikor már nekiütközött a hátának.
- Szerencsétlen hülye! - sisteregte dühösen. - Nem tudsz vigyázni?
- Te nem tudsz vigyázni, Malfoy - fordult hátra a fiú. - Te jöttél nekem.
- Mit pofázol? Még neked áll följebb?!
- Valóban te mentél neki, Malfoy - szólalt meg mögötte Hermione. Draco úgy perdült meg, mintha megcsípték volna.
- És még véded?
- Nincs szüksége védelemre. Te mentél neki.
- Mert itt ácsorgott ahelyett, hogy félreállt volna. Napokat kell várni ahhoz, hogy letehesse az ember ezt az átkozott fiolát?
- Csak óvatosan tette le. Ez veszélyes anyag.
- Egy frászt! Csak még ahhoz is kétbalkezes, hogy normálisan le tudjon tenni egy fiolát. Az ilyen rakás szerencsétlenségnek a világra sem kellett volna jönnie!
- Mert te vagy a tökéletesség, ugye? - kérdezte a lány összehúzott szemöldökkel.
- Ha már így kérded, igen! Ezt akartad hallani?
- Nem, nem ezt akartam hallani, de egyáltalán nem lepett meg az önteltséged! Mindig is beképzelt alak voltál! - válaszolta Hermione hevesen.
Piton és a többiek csak döbbenten figyelték kettejük szópárbaját.
- Csak ismerem az erényeimet - fölényeskedett Draco.
- És másokét képtelen vagy felismerni? - élesedett meg a lány hangja
- Egy ilyen két lábon járó szerencsétlenségnek - mutatott Longbottom felé - miféle erénye lehet?
- Például kedvesség, nyíltság…
- Bah! - hördült fel megvetően Draco. - Ezek erények?
- Azok! Tudod, vannak emberek, akik képesek a gyengédségre! - kiáltotta Hermione.
- Gyengédség? Gyengeség! - köpte az utolsó szót Draco.
- Azért, mert ez belőled teljesen hiányzik?
- Szerencsére! Csak sajnálnivaló bolond lennék tőle!
- Lelketlen vagy, és még dicsekszel is vele!
- Ostobaságokat beszélsz, kislány!
- Te pedig úgy beszélsz, mint Rómában! - vágta oda Hermione, azzal sarkon fordult és fa-képnél hagyta a fiút.
Dracót mintha fejbe vágták volna.
Rómában… Az égő palota…
- Állj meg! - kiáltotta a lány után, de Hermione le sem lassított. Draco utána rohant. A fo-lyosón tudta utolérni. Elkapta a vállát, és a falhoz penderítette. Egyáltalán nem finomkodott, de ezzel most sem Draco, sem Hermione nem törődött.
- Honnan tudsz te Rómáról? - kérdezte a fiú ellenségesen.
- Olaszország fővárosa, ha nem tudnád - gúnyolódott a lány.
- Mit mondtam én neked Rómában? - rázta meg Draco Hermione vállát.
- Rómában? Miről beszélsz? - játszotta az értetlent a lány.
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! Mire kell emlékeznem? - üvöltött Draco.
- Mr. Malfoy! - csattant fel Piton hangja, aki utánuk jött. - Azonnal magyarázatot kérek!
- Mire kell emlékeznem?! - rázta meg Draco ismét Hermione vállát.
- Engedj el! - sziszegte a lány, és váratlan segítsége is érkezett. Piton maga próbálta elvá-lasztani tőle a megdühödött fiút.
De Draco hirtelen felemelte a kezét, amiben még mindig a bedugaszolt fiolát tartotta.
- Ha azonnal nem mondod meg nekem - kiabálta, - esküszöm, felgyújtom ezt a kócerájt!
- Malfoy! Adja ide nekem! - nyújtotta a kezét Piton, de Dracón látszott, hogy képes bevál-tani a fenyegetését. Mindenki elszörnyedve hátrált - kivéve Hermionét.
- Gyújtsd! - mondta halkan, összehúzott szemöldökkel. - Gyújtsd fel ezt is! Hiszen köny-nyebb ölni, mint erőt venni magadon, ugye?
- Nem akartalak megölni! Te is nagyon jól tudod!
- Dehogynem! Rám gyújtottad a palotát!
- Nem tudtam, hogy te is ott vagy! Mit kerestél ott, a vicomtnál?
- Meg akartam védeni!
- Tehát mégis igaz! Őt választottad! - őrjöngött Draco.
- Te magad döntöttél így! Nem vállaltad az érzelmeidet! - kiáltotta Hermione.
- Az érzelmek sebezhetővé tesznek!
- De ha nem vállalod ezt a kockázatot, hogyan akarsz újra boldog lenni?
- Soha nem voltam boldog, és soha nem voltam boldogtalan sem!
- Emlékezz, Giovanni, kérlek!
- Nem! - üvöltötte Draco. - Nem kellenek az emlékek!
- Elfelejtettél emlékezni is? - suttogta váratlanul Hermione.
Draco fejében lassan képek jelentek meg. Róma… Egy palota… Egy lány…
- Helena… - motyogta hang nélkül.

Szerette őt. De soha nem mondta neki. Szeretni fáj, és előbb-utóbb kín a vége. Nem kell a szerelem. Nem kell a kín. Így hát a lány másnak adta a kezét.
"… ha nem mered vállalni az érzelmeidet, magányra vagy kárhoztatva…"
Féltékeny volt. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Helena másé legyen. A vicomtot a szerelem tüze hevíti? Hát hevítse másmilyen tűz is! Ismerte a bájitalt, régóta ismerte, valaki adta neki még régen, nagyon-nagyon régen…
Felgyújtotta hát a vicomt palotáját. A főzet kitűnő volt. Előző nap látogatóba ment a fi-csúrhoz, mintha baráti jobbot akart volna neki nyújtani. Valójában szétcsepegtette az anyagot mindenfelé, amerre csak járt. Még a ficsúr ruhájára is sikerült hintenie. Utána már csak ki kellett mennie biztonságos helyre, és elmondania a kellő varázsigét. A cseppek lángra kaptak, olthatatlan lángra, és elemésztettek mindent, mindent, ami csak a közelükben volt.
Volt ereje megvárni az estét. Milyen látványosság! A lemenő nap sugarai után közvetlenül ez a pazar tűzijáték! Róma népének szórakozás kell! Megszokták ősidőktől, és a császárok óta nem volt még itt olyan hatalmas úr, mint ő, hát az ő feladata szórakoztatni őket!
Csak állt ott, és nézte, hogyan csapnak fel a pusztító lángok. Az ajtók nem nyíltak, előbb az ő varázsigéjétől, aztán a lángoló torlaszoktól. A vicomt csenevész karjai nem elég erősek ahhoz, hogy szabaddá tegyék az utat, és a bátorság is hiányzik a szívéből, hogy akárcsak megpróbálja. Hamarosan kihajol az ablakon és segítségért fog rimánkodni utca hosszat, de hiába! Hah!
És valóban! Hamarosan megjelent a többi őrülten sikoltozó előtt a vicomt. Második emele-ti ablakából lógott ki, de kiugrani nem mert, csak azt várta, hogy más kockáztassa érte az éle-tét. De ő, Giovanni csak állt ott, karját keresztbe fonta a mellén, ajkán gőgös, elégedett mo-soly játszadozott, szeme bosszúszomjasan itta be a látványt, füle kihegyezve fogta fel a han-gokat, és akkor meghallotta a sikolyt, és egy másik ablakban megpillantotta a lányt, Helenát…!
Hogy került ez ide?!
Oltsák! Oltsák a lángokat! Mindenre, ami szent, segítsenek már! Vizet! Vizet!
Megpróbált behatolni a palotába, de a hőség, a lángok már nem engedték. Esőt idézett meg, de a főzet kiváló volt, a tüzet nem oltotta semmi. Tehetetlenül kellett néznie, ahogy Helena felállt az ablakpárkányára, meg sem kísérelte eloltani a ruháját, és végig őt nézve kivetette magát.
Vitte a lányt a karjában, vitte saját palotája rejtekébe, hogy ordítva átkozza a sorsot, amiért önkezével ölte meg az egyetlent, akit szeretett.
Hát nem megmondta? Szeretni fáj. Nem kell szerelem…
De most… Róma reszketve hajolt földig előtte, ahogy bosszúja végigsöpört rajta. Vesszen, ki túl merte érni ezt a tragédiát! Vesszen, ki boldog volt, vagy remélni merte, hogy boldog lesz valaha! Vesszen minden élő, ha halott az egyetlen, akinek élni kellett volna…

- Nem… - motyogta maga elé. Egyik kezével még mindig magasra emelte a fiolát, a másik kezével megragadta Hermione haját a tarkójánál, úgy húzta magához. - Nem veszíthetlek el még egyszer.
Ám Hermione a mellkasának feszítette a karját.
- Magad dobtál el magadtól. És most is így teszel.
- Emlékszek már, Helena. Szerettelek.
- Soha nem merted vállalni a szerelmedet - mondta a lány halkan.
- Szeretni fáj. Tudod, min mentem keresztül, mikor elveszítettelek?
- Mit tettél, Giovanni? - kérdezte Hermione.
Draco kereste a szavakat, amelyek aztán akadozva törtek elő. Hiába, az emlékeket öt év-század homálya fedte…
- Öltem - mondta. - Öltem mindent és mindenkit, aki az utamba került.
- Miért?
- Mert te halott voltál. Ők voltak az okai…
- Te gyújtottad fel azt a palotát, Giovanni.
- A vicomt miatt! - csattant fel Draco. - Azt hitte, elvehet téged tőlem!
- Magam nyújtottam neki a kezem, Giovanni.
- De miért?!
- Mert ő szeretett engem.
- Én is szerettelek.
- Akkor hát miért tettél úgy, mintha nem szerettél volna? - kérdezte a lány.
- Mondtam már! Szeretni fáj! Hát nem érted? - kiáltotta kínlódva Draco. - Nem bírnék ki még egy akkora kínt, mint akkor…
- Mikor, Giovanni? - kérdezte Hermione, és a szeme különösen csillogott.
- Akkor, amikor elmentél… - vergődött Draco.
- Kicsoda? - rázta meg Hermione. - Kihez beszélsz? Kit veszítettél el?
- Amikor elmentél… Helga!
- Végre! Emlékezel! - kiáltott fel a lány, és hátravetette a fejét.
Gyöngyházfény burkolta be őket, fényes, de nem vakító, és Piton, meg a diákok döbbent szeme láttára Hermione és Draco megkettőződött. Ott, ahol Hermione állt, állt még valaki, egy alacsony, karcsú, hosszú hajú nő, és ott, ahol Draco állt, egy magas, vállas, szakállas férfi is állt.
A nő - Hermionéval együtt - felemelte a kezét a férfi arcához.
- Látod, itt vagyok, Malazár - mondta lágyan csengő magas hangon.
A férfi - Dracóval együtt - az arcához szorította a nő kezét.
- Nem is lett volna szabad elmenned sohasem - dörmögte mély hangján.
- Hiszen soha nem is mentem el. Te taszítottad el hozzád visszatérő lelkemet.
- Nem igaz! - csattant fel a férfi. - Vártalak! De te nem jöttél, csak a kín…
- Gonoszsággal burkoltad be magad, Malazár. Vér tapadt a kezedhez, és arról is gondos-kodtál, hogy a későbbi nemzedék is pusztuljon.
- A muglik! A sárvérűek! Ők tehettek arról, hogy itt hagytál - mondta vádaskodón a férfi.
- Csak eszközök voltak a sors akaratából - csitította a nő. - Lejárt az időm, mennem kel-lett. Előbb-utóbb mindenkinek mennie kell.
- Most is őket véded! - csattant fel a férfi.
A nő lágyan felnevetett.
- Hát soha nem tanulsz semmiből sem, Malazár? A szeretet ereje volt az, amivel megpró-báltam visszatérni hozzád. A szeretet ereje volt az is, amivel újabb lehetőséget kaptunk Giovanni és Helena testében. És a szeretet ereje által állhatunk most itt, ebben a két fiatalban. Míg öltél, tettben vagy gondolatban, eltaszítottál magadtól. Ám amikor közel engedted ma-gadhoz a szeretetet… visszakaptál engem is.
- Ez volt hát a varázsige? Emlékezni és szeretni? - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Igen - nevetett a nő. - Emlékezz és szeress, Mardekár…
Azzal odabújt a férfi széles mellkasához. A férfi gyöngéden magához ölelte, és kettejük szoros ölelése volt az utolsó, amit a roxfortosok láthattak. Mert felerősödött a fény, vakítóan felerősödött, és mire elmúlt, nem maradt más a folyosó azon részén, csak az egymást szorosan átölelő - Draco és Hermione.

Hetek teltek el, de a Roxfort még mindig zengett a furcsa eseménytől. A pince folyosóján történtek szájról szájra jártak, és Draco és Hermione azon kapták magukat, hogy kellemetlen figyelem középpontjába kerültek. Bárhová mentek, bármit csináltak, biztosra vehették, hogy a mögöttük állók izgatottan fognak összesúgni.
Ismét bájitaltan órájuk volt, együtt a Griffendél a Mardekárral. Óra végén Draco is és Hermione is addig szöszmötölt a holmijával, míg végül csak ők maradtak a teremben. Draco bátortalanul fordult a lány felé.
- Hermione… - kezdte.
- Igen…? - Valamiért Hermione is csak fél szemmel mert Dracóra pislogni.
- Álmodsz még? - bökte ki a kérdését nagy nehezen a fiú.
- Giovanniról és Helenáról? Nem.
- Én sem… De másról álmodsz?
- Hugrabugról és Mardekárról? Nem, róluk sem.
- Nem róluk… Rólunk…
Hermione elpirult. Kissé el is fordította a fejét.
- Néha… - rebegte halkan.
- És… mit? - Ez a zavart bizonytalanság nem volt jellemző Dracóra, most azonban vala-hogy mégis természetesnek hatott.
- Mindenfélét… - motyogta még nagyobb zavarban a lány.
- Például… látod magunkat a folyosón? - lépett közelebb Draco. - Összeölelkezve…
- Hogyan? - játszotta az értetlent Hermione, de az arca nem is lehetett volna pirosabb.
- Hát… így… - mondta Draco, és teljesen közel lépve bátortalan mozdulattal átölelte a lányt. Hermione nem tiltakozott. - És aztán…
- Aztán…?
- Aztán… - Nem folytatta, legalábbis szavakkal nem. Tétován lehajolt, ajka a lány ajkát kereste. És amikor megtalálta, Hermione akkor sem tiltakozott…
Hosszú idő telt el, mire ajkaik szétváltak.
- Ezt nem kellett volna - hajtotta le a fejét Hermione.
- Miért nem?
- Emlékezz! Mi ellenségek vagyunk…
Ám Draco csak elmosolyodott.
- Nem lesz semmi baj. Ismerem a varázsigét. Tudod, Mardekár hagyta rám. Emlékezz, Hermione, és szeress!
És Hermionénak nem volt több ellenvetése.

 

vissza