"Csak az a férfi lehet boldog, akit nők szeretete vesz körül…"
Hm… Időnként furcsákat tud mondani a Mester. Még hogy a nők szeretete! Egy férfi boldogságához terített asztal meg jófajta bor kell, egy kis verekedés… no és persze nő is. Ezt nem is tagadja. Egy éjszakára, esetleg kettőre. De az nem kell, hogy szeresse; elég, ha kedves hozzá. Ő, Malazár ennyivel mindig beérte.
Na, EZEKTŐL tud egy férfi boldog lenni!
De hogy egy nő szeresse! Nem, köszöni szépen, ez nem kell. Ha egy nő szeret, akkor birtokolni akar. Tulajdonának tekinti a férfit. Tudni akar mindent vele kapcsolatban; hol volt, mit csinált, mit érzett, min gondolkodott… A szeretet köntösébe bújva URALKODNI próbál a férfin. Beleszól mindenbe, és ha a férfi nem enged, akkor ott van a zsarolási eszköze: hogy megtagadja az urától a testét. Márpedig egy nő csak arra jó, hogy testével-lelkével szolgálja a férfit. A legtöbb esetben a lelkére sincs szükség, elég csak a teste. Az biztos, hogy őt nem fogja behálózni egyetlen nő sem!
Malazár - ahogy ideért gondolatai menetében - olyan nagy lendülettel vágta a fejszéjét a tuskóba, hogy az menten kettéhasadt. Hm… Nem is rossz, ha így megmérgeli magát. Legalább a munka is gyorsabban halad.
Eltelt már az ősz fele, de még mindig ragyogó jó idő volt. A vénasszonyok nyara olyan sokáig kitartott, hogy a legöregebb emberek sem emlékeztek ilyenre. Ez viszont most igencsak kapóra jött a kis kunyhóban élőknek, mert Malazár és Helga késése miatt a tél előtti munkákkal jócskán elmaradtak. Malazár most is tűzifát vágott télire, Hedvig a Mesterrel bogyókat, magvakat gyűjteni ment az erdőbe, Helga és Godrik meg…
Na igen. Helga és Godrik a kunyhóban van. Állítólag Godrik segít latinból Helgának, mert ezzel a nyelvvel nehezen birkózik meg a lány. Mondhatni, nagyon kedves Godriktól, hogy így a szívén viseli Helga eszének pallérozását. Csak azt nem tudni, hogy ehhez miért kell olyan nagy viháncolást csapni. Most is… szinte beleremeg a kunyhó a nevetésükbe. Mi az a nagyon mulatságos egy latin nyelvleckében?
Malazár egy újabb ütéssel beleállította a fejszéjét a következő tuskóba, majd befelé indult. Olyan nagy garral nyitotta az ajtót, hogy a bent lévők ijedten hagyták abba a nevetést. Godrik száján ugyan ott maradt a mosoly, de Helgáéról mintha letörölték volna a jókedv árnyékát is. Elkomolyodott, és pillantását mereven az előtte heverő pergamentekercsre szögezte.
- Mi baj van, Malazár? - kérdezte Godrik.
- Miért lenne baj? - morogta Malazár.
- Csak mert… olyan komor képpel rontottál be ide.
- Berontottam? Szomjas vagyok.
- Csak ennyi?
- A favágásban megszomjaztam. Tudod, vannak, akik dolgoznak is - vágott még mogorvább képet Malazár, miközben vizet öntött a fakupájába.
- Segítsek? - emelkedett meg Godrik. - Szólhattál volna!
- Nem kell!
- De hát…
- Bírom egymagam is. Azért még nem vagyok olyan vén, hogy ne győzném egyedül.
- Akkor meg…
- Hagyd, Godrik! - csendült fel lágyan Helga halk hangja. - Ha azt mondja, hogy bírja, akkor bírja.
Godrik szinte tanácstalan pillantást vetett Helgára, és a lány - ez Malazár figyelmét nem kerülte el - könnyedén rátette a kezét a férfi kezére. Godrik lassan visszaült, de pillantását nem vette le a barátjáról.
- Azért szólj, ha úgy érzed, elkelne a segítség - mondta megkockáztatva egy mosolyt.
Malazár azonban nem enyhült meg. Döngő léptekkel ment az ajtóhoz, de a küszöbnél még visszafordult.
- Ti viszont jobban tennétek, ha enyelgés helyett valóban tanulnátok! - mondta szúrós szemekkel, aztán kiment.
Mi az, hogy Helga csak úgy ráteszi a kezét Godrik kezére? Mi az ördög közöttük ez a bizalmaskodás? Nem mintha őt érdekelné a dolog, de…
Hogy merészeli Godrik?!
Malazár akkora indulattal csapott le a fejszével, hogy nem csak az aprítani való tuskó, hanem alatta a tőke is kettérepedt. Ettől a fiatalember mintha kissé magához tért volna. A feltámadó szellőbe tartotta az arcát, hogy lehűtse, közben mélyeket lélegzett.
"Nem szabad így elragadtatnom magam" - gondolta. - "Godrik a barátom. Egyetlen nő sem ér annyit, hogy miatta összevesszek a barátommal."
Nem ér annyit? Komolyan egy sem ér annyit? - kérdezte belül egy kaján hang. - Na és mi a helyzet Helgával?
Helga… csupán egy fityfiritty - válaszolta annak a bizonyos hangnak Malazár dühösen, miközben másik tőkét kerített. A benne dúló indulatnak köszönhetően egymaga tette a helyére azt az irdatlan rönköt, amihez rendes körülmények között Godrikkal ketten is szinte kevesek lettek volna.
Egy fityfiritty. Aki jobbágynak született. Ráadásul törvénytelenül. Egy senki! És hazudós! És gyönyörű…
Malazár megrázta a fejét, talán hogy kirázza belőle Helga képét, ami most fölsejlett előtte. NEM fog ellágyulni tőle! Ugyan mitől is? Szép? Más szép nők is akadnak ezen a világon. És egyáltalán… Nő? Hiszen csak gyereklány… Na várjunk csak! - egyenesedett fel Malazár a favágás közben. - Éppen valamelyik este számolgattak. Ő maga tavasszal töltötte be a huszonnegyedik életévét, Godrik most nyár végén az ugyanannyit, Hedvig valahogy karácsony táján lesz huszonkettő, Helga pedig ezen az őszön tizenkilenc. No lám… Felnőtt lett a kis fityfiritty… És maga szerezte magának a főnemesi rangját. És… valóban gyönyörű…
Malazár leült a rönkre, a térdére könyökölt és a homlokát a tenyerére támasztotta.
Jaj… Tavaly tél óta tudja, hogy neki nem kell más asszony, csak Helga. Mégsem kérte meg, mert… Miért is nem? Büszkeségből. Mert Helga olyan öntudatos. Túl öntudatos ahhoz, semhogy engedelmes, alázatos felesége legyen az urának. Márpedig neki olyan asszony kell, aki felett uralkodni tud. Végtére is hova lenne a világ, ha az asszonyok azt tehetnének, amit akarnak? Kell a gyeplő nekik, ez világos! Helgának meg de pláne kell…
A baj csak az volt, hogy amikor hozzákezdett BETÖRNI a lányt, az egyszerűen fogta magát, és faképnél hagyta. Még meg is fenyegette, nehogy Malazár utána próbáljon menni. És az a legrosszabb az egészben, hogy Malazár tudta: a lány KÉPES beváltani a fenyegetéseit! Külön utakon tértek meg a kunyhóba, és azóta Helga nem szól hozzá. Mit nem szól? Rá se néz! Úgy bánik vele, Malazárral, mintha a világon sem lenne!
Bezzeg Godrikkal! Godrikkal rengeteg időt tölt együtt, beszélgetnek, nevetgélnek… Ki tudja, mi lesz ennek a vége? Lám, most is! Mi volt ez a bizalmaskodó mozdulat? Ráteszi a kezét Godrik kezére, hogy lenyugtassa, és Godrik le is csillapodik tőle! Hát mi mindent csinálhatnak, amikor édes kettesben maradnak?
Malazárnak megcsikordult a foga.
Ilyen borongós gondolatokkal volt teli a feje, amikor kinyílt a kunyhó ajtaja, és kilépett rajta a két jómadár.
- Vigyázz magadra! - intette Godrik a lányt, és gyengéden megpaskolta a vállát. Helga kedvesen rámosolygott a férfira és elindult az erdő felé.
Abban a pillanatban, amikor a pár kilépett, Malazár azonnal felállt, majd a sietség látszata nélkül folytatta a favágást. Csak a szeme sarkából látta a jelenetet, mert a fejét ugyan oda nem fordította. Dehogy fordította! Még a végén azt hinnék, hogy kíváncsi rájuk! Így hát úgy ért oda hozzá Godrik, hogy őt lázas munkában találta.
Merthogy Godrik odament hozzá.
- Add ide a fejszét! - mondta. - Átveszem.
- Nem adom - válaszolta foghegyről Malazár.
- Elfáradtál. Pihenj egy kicsit!
- Nem vagyok fáradt.
- Azért tartalékold csak az erődet. Nem egyedül kell felvágnod azt a fát.
- El vagy te foglalva mással - vetette oda Malazár, és megfeszültek az arcán az izmok, ahogy irdatlan indulattal lesújtott a fejszével.
- Most már nem - mondta Godrik.
- Nocsak! - kérdezve Malazár újra lesújtva. - Vége a latinórának?
- Vége - bólintott a szőke férfi. - Helga bement az erdőbe a Mesterék után. Ő is szedni akar füveket.
- De gyorsan abbahagytátok, miután rátok szóltam!
- Igen. Gondoltuk, bizonyára elfáradtál már, azért voltál olyan mogorva. Úgyhogy itt vagyok, átveszem a munkát - nyúlt a fejszéért Godrik.
Malazár ugyan leeresztette a szerszámot, de nem nyújtotta át. Kihúzta magát és szúrós szemekkel meredt a másik férfira.
- De készségesen átveszel tőlem mindent, barátom - nyomta meg gúnyosan az utolsó szót.
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett Godrik.
- Fejszét, munkát, fehérnépet…
Most már Godrik is összevonta a szemöldökét.
- Helga nem egy rongybaba, amit ÁTVEHETNÉK TŐLED, barátom - nyomta meg ő is a mondat végét. - És jobb lenne, ha nem beszélnél róla ilyen hangon.
- Miért? Milyen hangon beszélek róla?
- Lenézően. Pökhendien.
- De nagyon a szíveden viseled, hogy hogyan beszélek róla!
- Valóban - lépett előrébb egy lépést Godrik. Az orrcimpája kitágult, ahogy egyre dühösebb lett. - Helga megérdemli, hogy törődjenek vele. Te nem így gondolod?
- Én úgy gondolom, hogy túl sokat törődsz vele.
- Te meg túl keveset!
- Ezért cicázol vele?
- Egyáltalán nem cicázok vele - tiltakozott visszafojtott hangon Godrik.
- Láttam, amit láttam - fújtatott Malazár. - És azt ajánlom, BARÁTOM, többé a közelébe se menj, mert különben velem gyűlik meg a bajod!
- Meg akarod szabni, hogy mit tehetek? - kérdezte szikrázó szemekkel Godrik.
- Csupán Helgával szemben!
- Helga nem a tulajdonod, Malazár!
- Megmondtam: a közelébe se menj!
- És én sem vagyok a tulajdonod!
- Vigyázz, Godrik! Vigyázz!
- Hiába hőbörögsz itt nekem, ettől még Helga nem lesz a tied!
Malazár dühe olyan hirtelen lobbant fel, hogy elvakította az agyát: meglendítette a fejszét, és a másik férfi felé csapott.
Godrik félrehajolt a fejsze elől, és amikor látta, hogy az első csapást a második és harmadik is követi, nem volt rest beszaladni a kunyhóba. Hallotta, hogy ellenfele követi, úgyhogy habozás nélkül felkapta a kardját, és még anélkül fogta fel Malazár következő csapását, hogy kirántotta volna a hüvelyéből.
Szikrázott a levegő, ahogy egymásnak feszült a két férfi. Nagyjából egyforma magasak voltak, nagyjából egyforma erősek, és most úgy tűnt, nagyjából egyformán makacsak is. Mint mikor két feldühödött medve ront egymásnak. Vagy inkább két oroszlán, hiszen hatalmas termetük és hihetetlen erejük ellenére mindketten meglepően gyorsan és hajlékonyan mozogtak a harcban.
Két dühös, erős, ostoba hím…

- Elég lesz már a tréfából - morogta Godrik összeszorított fogain keresztül.
- Azt hiszed, ez tréfa? - morogta vissza ugyanúgy Malazár.
- Ajánlom, hogy az legyen. Bár túlontúl vaskos - szikrázott fel mérgesen Godrik szeme.
- Nincs kedvem nevetni - izzott fel komoran Malazár szeme is.
Kezdték zihálva szedni a levegőt, ahogy irdatlan erővel, de hiábavalóban feszültek egymásnak. Egyikük sem bírt a másikkal. Végül hatalmasat lökve egymáson szétváltak, és távolabbról méregették a másikat.
Itt volt a ragyogó alkalom, hogy lecsillapodjanak, de…
- Ostoba barom! - mondta Godrik.
- Gyáva kurafi! - válaszolta Malazár.
A pillanat elveszett…
Godrik fejéből minden józan gondolatot kisöpört a harag. Szeme gyilkosan villant, aztán kihúzta a kardját a hüvelyéből.
Malazárnak nem sok ideje maradt dönteni. A harci bárdhoz remekül értett - csakúgy, mint a másik férfi, - de a bárddal nem lehet olyan finom mozdulatokat tenni, mint a karddal. Ráadásul, amit a kezében tartott, az még csak nem is volt harci bárd, hanem közönséges erdei favágó fejsze. Döntött hát. Hátrabukfencezve az asztalon a másik falhoz ugrott, ahol a saját kardját tartotta, lábával Godrik felé lökte a vaskos bútordarabot, ezzel nyerve időt, hogy a fejszét a szőke fiatalember felé hajítva kiránthassa a kardot a hüvelyéből.
Godrik elhajolt a fejsze útjából, az ormótlan szerszám pedig nagyot csattanva állt bele a nyitva hagyott ajtóba.
Malazár felugrott az asztalra, aztán a másik oldalon ismét a földre. Godrik fürgén kihátrált a kunyhóból az irdatlan csapások elől. Kint aztán akadt helyük elég.
Nehéz volt a kardjuk, két marokra fogták, úgy suhintottak, vágtak, szúrtak, döftek. Most látszott csak, mennyire számít, hogy egy kéz képezte ki őket, és az is, hogy mennyire hasonlítanak ketten egymásra; bárhogy küszködtek, egyikük sem bírt a másik fölé kerekedni. Malazár ugyan egy hajszállal erősebb volt, mint Godrik, de Godrik egy csöppecskét fürgébben mozgott, mint Malazár. Küzdöttek hát, letiporták a füvet, le az aljnövényzetet, egymásnak szánt csapásaik kettészeltek bokrokat, növendék fákat, felsértették a vastag kérgeket és felszántották a földet. A levegő megtelt a harci kiáltásaikkal és erőlködő nyögéseikkel. Küzdöttek. Izmaik megfeszültek, arcuk verejtékben fürdött, testükhöz odatapasztotta a ruhát az izzadtság. Hajuk kibomlott, szemük szikrázott, régóta szájukon keresztül kapkodták a levegőt. És nem bírtak egymással.
Hogy miért is harcoltak? Igazából egyikük sem tudta már. Malazárban valahol még mindig izzott ugyan a féltékenység, Godrikban pedig a düh a másik viselkedése miatt, de ezek valahol háttérbe szorultak, másodlagossá váltak, valamilyen okból csak az maradt elöl, hogy le kell győzni a másikat. Mintha az évtizedes barátságukat a szél fújta volna el, mintha most is tizenegy évesek lettek volna, mintha most vívták volna az első találkozásuk utáni párbajukat, amelyben egymásról semmit sem tudva a világ elleni haragjukat zúdították a másikra. Igen, hiszen azóta sem fordultak soha egymás ellen; ez annak a párviadalnak a folytatása volt.
Azzal a különbséggel - tudták ezt jól, - hogy ENNEK csak egyikük halála vethet véget.
De mikor?
A küzdelem csak folyt hosszú-hosszú idő óta, és bár a felek fáradtak, mozdulataik kissé lelassultak, egyikőjük fejében sem fordult meg, hogy feladja…

Malazár későn vette észre a vágást. Hárított ugyan, ám Godrik kardja hegye nem mély, de hosszú és fájdalmas csíkot vésett az arcára. Malazár hátrarántotta a fejét, és az egyik kezével odakapott. Csurom vér lett a tenyere. Csodálkozva bámult rá.
De csodálkozott Godrik is. Úgy állt ott, mint aki hosszú álmából ébredt fel: Malazár vére szempillantás alatt kijózanította az iménti esztelen haragjából.
- Úristen - rebegte leeresztve a kardját.
Malazár csak bámult rá.
- Úristen - ismételte meg Godrik kikerekedett szemekkel. - Mit művelünk, Malazár?
- Megvívunk! - rikkantotta magához térve a fekete férfi, és meglengetve a kardját, lecsapott.
Godrik kivédte, de többé nem támadott.
- De mi végre? - kiáltotta hátrálás közben. - Gondolkozz, Malazár!
- Miről?!
- Hogy barátok vagyunk!
Ám hiába beszélt.
- Most egyszerre csak - puff - gondolkozzak?! - vicsorított Malazár szavait egy-egy irdatlan erejű csapással kísérve. - Akkor nem voltunk barátok, - puff - amikor Helga körül legyeskedtél? - puff - Most, hogy legyőzlek, - puff - gondolkozzak?! - puff. És az utolsó vágásával valóban félreütötte Godrik kardját.
Meglehet ám, hogy csak azért sikerült ez a húzása, mert Godrik hátrálás közben megbotlott egy gyökérben és nem bírta visszanyerni az egyensúlyát. Ahogy Malazár félreütötte a kardját, hanyatt is esett. A fekete férfi azonnal félrerúgta ellenfele kardját, a saját fegyverét pedig Godrik torkának szegezte.
Godrik Malazár tekintetébe fúrta a magáét. Nem látott ott mást, csak engesztelhetetlen haragot. Kifújta hát a tüdejéből a levegőt és letette a fejét a földre. Még hátra is döntötte, hogy Malazár jobban hozzáférhessen a torkához.
- Tessék! - zihálta kifulladva. - Ha meg akarsz ölni, csak rajta!
Malazár mellkasa ugyanolyan viharos ütemben emelkedett és süllyedt, mint a másik férfié.
- Legyőztelek - fújtatta végül.
- Le - hunyta be a szemét egy pillanatra Godrik.
- Helga az enyém!
Godrik minden vidámság nélkül elmosolyodott.
- Érte nem velem kell megküzdened - mondta.
- Hanem?
- Magaddal.
- Hallgass! - rivallt rá Malazár, és a kardja hegyét erősebben nyomta Godrik nyakához. Annyira, hogy kiserkent a vér. - Hallgass!
Godrik arca fájdalmasan eltorzult. Óvatosan nyelt egyet; tehetetlen volt. Mégsem rezdült félelem a hangjában.
- Megölhetsz - mondta nyugodtan. Még a zihálását is sikerült lecsillapítania. - De tudod, hogy ez akkor is így van.
- Hallgass! - mennydörögte Malazár. - Elhallgass! Fogd be a szád, vagy megöllek!!
Godrik csak becsukta a szemét, és még jobban hátradöntötte a fejét, hogy Malazár akadálytalanul hozzáférjen a nyakához.
- Ölj!
Ott feküdt teljesen kiszolgáltatva ellenfelének, és látszott rajta, hogy semmit sem fog tenni a védelme érdekében. Malazár pedig ott állt felette, arca eltorzult az irtózatos haragtól, szinte rázkódott az egész teste, ahogy tombolt benne az indulat. Felemelte a kardját, hogy lesújtson, aztán…

Jó idő ide vagy oda, azért már korán sötétedett. A Mester a két nővel úgy jött vissza, hogy még egy óra lett volna napnyugtáig, de az erdő sűrűjében már nem tudtak volna tovább gyűjtögetni. Így is megpúpozták az összes zsákot, kosarat, amit magukkal vittek: lesz velük dolguk éppen elég, mire szétválogatják, felkötözik, szétterítik a szerzeményeket aszerint, hogy melyikkel hogyan kell bánni.
A kunyhó előtt kis tisztás állt, annak közepén pedig a kis patak partján egy diófa. Még a Mester ültette annak idején, mostanra pedig már úgy megnőtt, olyan nagyra, mint a mesék égig érő fája. Ennek a fának a tövében ült a földön a két férfi.
Messziről is látszott, hogy le vannak izzadva. Hűvösödött már a levegő, de ők nem vettek erről tudomást, hátukat a fatörzsnek vetették, a vállukat egymásnak, és messziről úgy tűnt, mintha a fekete és a szőke tincsek kettejük között összekeveredtek volna. Olyan békességet, nyugalmat árasztottak, amilyet csak az erdő áraszthat magából őszi szépségében, az érkezők azonban mégis megérezték, hogy itt történt valami. Talán éppen ezért, a két férfi nyugalmából. Hiszen mostanában annyira feszült volt köztük a viszony, hogy még a levegő is szinte szikrázott belé. És bár Hedvignek sem volt mindegy, hogy mi történt - a közte és Godrik közötti erős kötődést csak a mostanában elvakult Malazár nem vette észre, - Helga volt az, aki nyugtalanul előreszökkent.
Megállt a két férfi előtt.
- Mit műveltetek? - kérdezte.
Godrik nevetett.
- Semmit - mondta derűsen.
Malazár nem nevetett, csak Helgát figyelte. Mintha szorongott volna valamiért. Ám mivel ő nem szólt semmit, a lánynak kellett kitalálnia, hogy mi történhetett.
Helga alaposan szemügyre vette hát őket. Tekintete jó darabig elidőzött a Malazár arcán éktelenkedő vágáson és a Godrik nyakát csúfító seben. Aztán följebb nézett és meglátta a diófán a lyukat. A lyukon látszott, hogy kard ütötte, méghozzá egy olyan kard, amelyet egy férfi teljes erejéből döfött bele. Helga ezután a körbenézett. Látta a felszabdalt földet, a letarolt bokrokat, az összekaszabolt fákat. Megpillantotta a kunyhó ajtajába vágott fejszét. És amit nem mondott el neki a sok nyom a földön, fülébe súgta a szél, amit a közben mellé lépő Hedvig fordított le neki.
- Párbajoztatok? - kérdezte hitetlenkedve.
- Dehogy! - rázta a fejét Godrik.
Helga jelentőségteljesen meredt a férfiak mellett heverő kardokra.
- Khm… Gyakoroltunk kicsit - vigyorgott Godrik.
Helga a vágásokra nézett a földön, a fán.
- Súlyos a kard, néha nehéz visszafogni - magyarázta Godrik követve a lány tekintetét.
Helga rápillantott Malazár sebére.
- Ööö… Néha előfordul kisebb baleset - mentegetőzött a szőke fiatalember.
Helga a diófa törzsén éktelenkedő lyukra emelte a tekintetét.
- Látod! - mondta diadalmasan Godrik. - Nem egymásnak estünk!
- Túlságosan mesterei vagytok a kardnak - mondta Helga, - semhogy csak úgy balesetek történjenek Ha sebek vannak rajtatok, az azért van, mert sebeket akartatok osztani. De ez a fa - mutatott a diófára, - ez helyetted halt most meg.
S ahogy ránézett Godrik nyakára, nyilvánvalóvá vált mindenki előtt, hogy miről beszél.
Godrik elvörösödött, Malazár azonban elsápadt a nő vádló tekintetének súlya alatt, pedig Helga látszólag csak a szőke fiatalembert nézte.
- Lesz-e mindig egy fa a nyakad és aközött a kard között? - kérdezte halkan Helga Malazár kardja felé biccentve, aztán sarkon fordult és otthagyta őket. Nem a kunyhó, hanem a patak felé indult.
- Azzal vádolsz, hogy előbb-utóbb Godrik gyilkosa leszek? - szólt utána Malazár, de a nő hátra sem nézett.
Malazár úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna. Öles léptekkel eredt Helga nyomába.
Hedvig már mozdult volna, de a Mester szelíden megfogta a kezét és nemet intett. Ők hárman szépen az ellenkező irányba, a kunyhóba indultak. Az öreg csöndben somolyogva, Hedvig kissé aggódva, Godrik szélesen vigyorogva, egyik kezében a saját, a másikban Malazár otthagyott kardjával.
Amazok pedig észre sem vették a többiek távozását. Malazár utolérte Helgát és megragadta a könyökét, így kényszerítve arra, hogy a nő megálljon és szembeforduljon vele.
- Azt kérdeztem, azzal vádolsz, hogy Godrik gyilkosa leszek? - kérdezte Malazár villámló szemekkel.
- Nem állítottam semmi ilyesmit - nézett vissza Helga nyugodtan.
- Pedig így lehetett érteni.
- Egy kérdést? Én csak kérdeztem…
- Félreérthető kérdés volt.
- Szerintem egyértelmű. Nem tehetek róla, ha félreértetted.
- Feltételezed rólam, hogy képes lennék a barátomat megölni? - kérdezte Malazár dühösen és egyben hitetlenkedve.
- Honnan tudjam, mire vagy képes és mire nem?
- Helga! Hiszen elég régóta vagyunk együtt! Ismerhetsz!
- Ó, igen! - húzta el a száját gúnyosan a lány. - Ismerlek.
- És ilyennek ismertél meg?
- Milyennek?
- Aki képes lenne a barátját megölni.
- Lássuk csak - vágott töprengő képet Helga, de a szemén látszott, hogy ez nem más, csak egy játék. Egy keserű játék… - Milyennek is ismertelek meg? Önzőnek? Gőgösnek? Kegyetlennek? Igen! Olyannak, aki képes keresztülgázolni akár a "barátain" is? Igen! Ezek után azt kérdezed, hogy feltételezek-e rólad gyilkos hajlamokat? Miért ne?
- Helga - hőkölt hátra a férfi.
- Képes voltál nekiesni Godriknak, mert jól éreztem magam a társaságában. Mondhattok bármit, láttam, amit láttam. Először fejszével, aztán karddal mentél neki. Meg is sebesítetted a nyakánál.
- Ő meg az arcomon - nyúlt a sebéhez Malazár. - Ez nem számít?
- Csakhogy ő nem akart megölni téged, te viszont őt igen!
- Honnan veheted ezt ilyen biztosra? - csattant fel a fiatalember.
- Malazár! - szűkült össze Helga szeme. - Mit akarsz tőlem, ha hazugsággal kezded?
A férfi meghökkenten. Aztán nyelt egyet.
- Igazad van - mondta jóval csöndesebben. - Nem fogok neked hazudni. Valóban bosszantott, hogy annyit nevetgéltél vele, engem meg…
- Téged meg?
- Kutyába sem vettél. Velem nem nevettél, hozzám se szóltál. Tulajdonképpen rám se néztél.
- Megbántottál, Malazár - mondta Helga nyugodtan.
- Igen, tudom, de…
- De…?
- Ezt akkor sem kellett volna!
Csönd telepedett közéjük, miközben súlyos gondolatokkal küszködve fürkészték egymás arcát. Végül Helga szólalt meg:
- Mit akarsz tőlem, Malazár?
- Én… - A férfi hirtelen zavarba jött a nő nyílt tekintetétől és nyílt kérdésétől. - Én… csak azt, hogy legyél… kedves velem.
- Hogy legyek kedves veled, Malazár?
- Úgy, mint… Godrikkal.
- Beszélgessek veled? Nevessek veled? Rád nézzek?
- Igen!
Helga egy lépést közelebb ment. Felszegte a fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni.
- Hát rád nézek, Malazár. Beszélgetek veled. Nevetni majd akkor fogok, ha mulatságosat mondasz. Elégedett vagy, Malazár?
- Nem…
- Nem? - húzta fel a szemöldökét Helga.
- Nem…
- Hát mi nem tetszik neked, Malazár? Hiszen rád nézek!
- Igen, de…
- De?
- Sorompóban láttam ilyen tekintetet - nyögte ki a férfi. - Párbajnál.
- Akkor hát a beszédem sem tetszik?
- De! Gyönyörű a hangod…
- Csak?
- Csak… amit mondasz…
- Ó! Úgy látom, ebben sem tudok kedvedre tenni, Malazár! - csóválta meg a fejét Helga tettetett sajnálkozással. - Milyen kár! - Azzal sarkon fordult és elindult újra a patak felé.
- De tudnál! - sietett utána Malazár. - Tudnál, ha akarnál…
- Lehet, hogy tudnék - lépkedett tovább Helga rá sem nézve a férfira. - Ha akarnék… De lehet, hogy nem akarok.
- Miért nem?
Helga hirtelen megtorpant és szembefordult Malazárral. Olyan volt a tekintete, hogy a férfi önkéntelenül is hátrébbhőkölt tőle.
- Mert igazság szerint látni sem akarlak soha többé az életben - sziszegte a nő. - Te pedig újra és újra az utamba kerülsz. Hagyj végre békén!
- Ezt úgy mondod, mintha gyűlölnél.
- Ne mondd, hogy nincs meg rá minden okom!
- Szükségem van rád…
Helga egy pillanatig döbbenten meredt a férfira, aztán éles, de egyáltalán nem vidám hahotára fakadt.
- Miért nevetsz? - kérdezte Malazár félig hökkenten, félig bosszúsan.
- Te akartad az imént, hogy nevessek, nem?
- De te azt mondtad, majd csak akkor, ha mulatságosat mondok.
- Hát most mulatságosat mondtál! - húzta el a száját gúnyosan Helga.
- Szerintem semmi mulatságos nem volt benne - vonta össze a szemöldökét Malazár. Nem sokan gúnyolódhattak eddig büntetlenül rajta.
- Nem? Szerintem pedig igen. Én ugyanis azt tapasztaltam, hogy neked senki másra nincs szükséged, csak önmagadra.
- Nem… Rád szükségem van!
Ahogy Helga farkasszemet nézett a férfival, arca szinte észrevétlenül megváltozott.
- Szükséged van valakire, aki csodál téged? - kérdezte, és a hangjából bizony több keserűség csendült ki, mint gúny. - Aki fölött zsarnokoskodhatsz? Magányosnak érzed magad, ha nincs ALANTAS a közeledben? Ha nincs olyan, aki…
- Rád van szükségem - vágott a szavába Malazár.
Helga arca kőmerev lett.
- Sajnálom - mondta halkan, - de én nem tudom neked megadni, amit kérsz tőlem. - És elfordult.
Malazár azonban elkapta a karját és visszafordította.
- Helga! Légy a feleségem!
- Nem!
Az utolsó szó szinte visszhangot vert a folyó vize felett, és csak sokára halt el.
- Helga… - sóhajtotta a férfi az első lélegzetével, amihez végre hosszú idő után jutott.
- Nem.
Ez a második "nem" jóval halkabb volt ugyan, de nem kevésbé határozott. Malazár csak állt ott, és bénultan hagyta, hogy a nő kihúzza a karját az ő szorításából.
Ez nem lehet igaz… Ez nem lehetséges! Nem mehet el! Nem veszítheti el! Meg kell fogni, a markába zárni, mint egy pillangót, és örökre ott tartani…!
Erővel nem megy nála semmire…
- Helga! - kiáltott utána.
Olyan volt ez a kiáltás, mint egy fuldokló kiáltása, és a benne csengő mérhetetlen kétségbeesés arra késztette a nőt, hogy felé forduljon.
- Kérlek…! - nyújtotta Helga felé a kezét a férfi. - Kérlek! Hallgass meg!
A nő nem szólt, csak várt. Sohasem látta még ilyennek Malazárt. A szeme…! Az a máskor olyan lenéző, sokszor kegyetlennek tűnő szeme most kért. Mit kért! Könyörgött!
- Hallgatlak - biccentett kegyesen Helga. Magabiztos viselkedésének álcája mögött azonban elbizonytalanodott.
- Én… - kezdte a férfi akadozva, - nekem… kellesz. Szükségem van rád, mert… ha elhagysz… az olyan, mintha elveszíteném a kezem vagy a lábam.
Megakadt. Szemmel láthatóan azt várta, hogy Helga mond valamit, de a nő nem szólt semmit. Kifejezéstelen arccal várta a folytatást. Malazárnak tehát nem maradt más választása, mint erőt venni magán és folytatni.
- Olyan régóta vagyunk együtt… Természetes volt, hogy mellettem állsz. Nem gondoltam volna, hogy… Nem gondoltam, hogy valaha másképp is lehet. - Nagyot sóhajtott. - De mindig kedves voltál a szívemnek. Ne mondd, hogy ezt nem vetted észre. Ha felidézed a történteket… Tanújelét adtam nem egyszer…
- Igen - bólintott Helga. - Sokszor megvédtél, sokszor megmentettél. Ez igaz.
- Na látod!
- Csakhogy az utóbbi időben egyre undokabb voltál. Nem tudom, mit vétettem ellened, hogy ennyire ellenséges lettél velem, de azt hiszem, immáron a terhedre vagyok.
- Nem! - kiáltott Malazár. - Ellenkezőleg!
- Ellenkezőleg?
- Én… azt akartam, hogy hozzám gyere.
- Tessék? - csodálkozott Helga. - Azt mondod, hogy azért voltál velem olyan utálatos, mert feleségül akartál kérni?
- Igen.
- Hát tudod… Furcsa módját választottad az udvarlásnak…
- Igen, tudom, de…
- De?
Malazár kínjában egyik lábáról a másikra állt.
- Az égre…! - nyögött fel. - Muszáj neked minden kérdésre választ kapnod?
- Nem - vált Helga arca zárkózottá. - Csak azt hittem, komolyan beszélni akarsz velem.
Elment volna, de ahogy mozdult, a férfi ismét utánakapott.
- Ne! - kiáltott kétségbeesetten. - Hát jó… Igen, azt akartam, hogy te kérj meg…
- Mit mondasz? - meredt rá értetlenül Helga.
- Mint akkor, amikor Tamirához mentünk.
- Akkor még szinte kislány voltam! - pirult el az emlék hatására Helga.
- Nem voltál már akkor sem teljesen kislány… De azt akartam, hogy megint te kérj meg.
- De hát miért?
- Mert aki kiszolgáltatja az érzéseit, az…
- Igen?
- … az a védtelenebb…
Helga nem szólt, csak nézett. Cirmokkal tarkított zöld szeme nagyra tágult, és beszédesen meredt a férfira. És ó, be sok kellemetlen dolgot mondott…!
Malazár azonban túlesett a legrosszabbon. Mélyet sóhajtott, aztán sokkal nyugodtabban folytatta tovább.
- Igen, jól ismertél meg, gőgös vagyok, önző és számító. Azt akartam, hogy add ki magad nekem teljesen. Uralkodni akartam feletted. A markomban akartalak tartani. Nem tagadom.
Helga szeme még mindig némán kérdezett, és Malazár immáron bizonytalankodás nélkül válaszolt:
- Nem mentség, de ismered a családomat. És jártál már a királyi udvarnál is. Tudod, hogy azokban a körökben, ahol én eddig éltem, az érzelmek kimutatása a gyengeség jele. Márpedig egy férfi, egy lovag, egy gróf nem lehet gyenge!
- Godrik kimutatja az érzelmeit - vetette közbe a nő halkan.
- Igen. És soha nem értettem, honnan van meg ehhez az ereje. Talán ezért is lettünk barátok, mert annyira az ellentétem. Mert én viszont… Féltem tőled.
- Micsoda?!
- Féltem tőled.
Helga hökkenten meredt a férfira, Malazár azonban szinte derűsen folytatta.
- Szeretlek. Annyira szeretlek, hogy arra már nincs is kifejezés. Szeretem a tested-lelked, szeretem minden erényedet és minden hibádat - ha van egyáltalán olyan. Olyan nehezen ismertem be magamnak… de igen, legjobban a határozottságodat szeretem. Azt, hogy már egész fiatalon sem egy butácska kislány voltál, hanem egy gyöngéd szívű, de erős egyéniség. Most meg már… Nem azért, mert a Föld Erejének Őrzője vagy. Azt hiszem, a dolog fordítva működik. Azért lehettél Őrző, mert az vagy, aki vagy. És nekem szükségem van rád, hogy én is az lehessek, aki vagyok. Az én erőm és gyengeségem te vagy. Veled vagyok teljes egész, nélküled pedig semmi és senki. Féltem ezt még magamnak is bevallani, hát még neked! De most már nem élek tovább félelemben. Most már vagyok olyan erős, hogy bevalljam neked a gyengeségem. Szeretlek.
Helga képtelen volt megszólalni, csak a kezét tette a keblére, mintha a kiugrani készülő szívét próbálná ezzel maradásra bírni. A másik kezét Malazár fogta meg.
- Nem tudok udvarolni neked - mondta a férfi. - Mindig azt hittem, értek a nőkhöz, de jól mondtad, csak használtam őket. Soha nem érintették meg a lelkem, és én sem próbáltam megérinteni az övékét. Tudatlan vagyok hát ezen a téren. Csak annyit tudok tenni, hogy felajánlom neked a szívem, a lelkem, ha elfogadod.
Helga még mindig néma maradt, ezért Malazár ismét megkérdezte:
- Elfogadod-e?
Helga lassan kivonta a kezét Malazár kezéből, ám mielőtt a férfi elkomorodhatott volna, a lány már át is ölelte szorosan a derekát és hozzábújt. Arcát félig-meddig Malazár ruhájába fúrva suttogta:
- Elfogadom!

Késő este már csak Helga és Malazár maradt a közös helyiségben. A többiek a meghitt hangulatú eljegyzés után maguk is későn tértek nyugovóra, az ifjú jegyespár szemére azonban még mindig nem jött álom. Így hát csak ültek a lócán szorosan összebújva, bámulták a tüzet és élvezték egymás közelségét. Érdekes, évek óta együtt voltak, minden nap beszéltek egymással, mégis annyi mondanivalójuk akadt most, hogy bevallották egymásnak az érzelmeiket, hogy a végére sem érhettek. Nem is fognak életük végéig sem, ezzel tisztában voltak.
Mégis, ezen a kései órán már csak együtt hallgattak. Hiszen mindent egymásnak adtak; az előbb elhangzott szavaikat éppúgy, mint a némaságukat. A múlt, a jelen és a jövő pillanatait is. A kimondott és a kimondatlan gondolataikat is.
Mert ahogy Malazár magához vonta Helgát, ahogy érezte maga körül a lány karjait, fejét a vállán, gondolkodott. Igaz, csak lustán, mint egy jóllakott macska, de mégiscsak. A Mester szavai jártak ismét a fejében, mint délután: "Csak az a férfi lehet boldog, akit nők szeretete vesz körül. Mert egy férfi erejét az anyja ülteti el benne, és az asszonya teljesíti ki. Az a férfi, aki mellett nem áll szerető nő - csupán fél ember."
Hát ő végre megtalálta a másik felét! Itt tartja a karjában… Milyen furcsa is a látszat! Azt hinné az ember, hogy ez itt csak egy törékeny lány. Pedig sokkal de sokkal több ennél! Helga maga az egész világ. De még annál is több.
Helga egy férfi ereje.

 

vissza