- Hogy lehettem ilyen ostoba? - kérdezte nagyon sokadszor önmagától Helga Hugrabug. Persze nagyon is jól tudta. Mint mindig, most sem tudta befogni a száját. Ahogy beért a városba, és megtudta, hogy egy szüzet fognak feláldozni a sárkánynak, azonnal ágálni kezdett. Hogy nem szüzekkel kellene táplálni azt a fenevadat, hanem összefogni ellene, és vagy elűzni, vagy elpusztítani. Nézzék csak meg a szegény leány szüleit! Majd' kisírják a szemüket! No és a testvérei? Hát nem sajnálják őket?
Sajnálták. Annyira, hogy elkapták Helgát, és szélnek eresztették a kiszemelt szüzet. Megkönnyebbülhettek a szülők, testvérek! Helga meg legyen nyugodt, őt a kutya sem fogja megsiratni! Így mindenki jól járt, nem?
Úgyhogy mire észbe kapott, már oda is kötözték a szekérhez, ami a város melletti tisztáshoz szállítja. Ott szokták hagyni az áldozatokat. Szépen felöltöztették, vörös haját ékes pántba fogták, díszes ékszereket aggattak rá, szava ne legyen, hogy koldusként bánnak vele. Tíz pap veszi körbe a szekeret, legalább még tíz elől, viszik a keresztjeiket, mormolják imáikat, és fél szemmel a lovasokra sandítanak, hogy lám, azok milyen kényelmesen teszik meg az utat, csak nekik kell kutyagolniuk! Mert lovasok is vannak szép számmal, vinni a zászlókat, vigyázni a szerencsétlen áldozatot (nehogy megszökjön!), védeni a király személyét (ha netán az elkeseredett hozzátartozók megpróbálkoznának valamivel). Van ott legalább hetven marcona férfi, mind azért, hogy azt az egyszem megkötözött leányt a halál torkába kísérje! Na, és a szájtátiak! Akik tömegével követik a dicső menetet, nem szánalomtól, hanem kíváncsiságtól hajtva. Mohón leskelődnek, látni akarják a vergődő áldozatot, a kísérő lovagokat, mindent és mindenkit, de olyan még egy se volt, aki meg merte volna nézni, amikor a sárkány végez a prédájával!
Helga már feladta, hogy meggyőzze őket. Kár is volt valaha is megpróbálkoznia! Mit ért el vele? Azt, hogy tessék, viszik a vesztőhelyre! Még azt is csak nagy nehezen sikerült elérnie, hogy régi ruháit, szegényes motyóját tegyék a lábához. Kénytelen volt bűbájt alkalmazni hozzá. De nem akarta pálcáját elveszíteni, muszáj volt ez a kis fondorlat. Persze a kezét-lábát fogva tartó köteleket bármelyik pillanatban elintézhette volna pálca nélkül is, de ilyen tömegben semmiképpen nem akarta megkísérelni a szökést. Nem mintha nem tudott volna elmenekülni így is, de félt, hogy sérüléseket okozna, azt pedig nem akarta. No meg mestere is a lelkükre kötötte, hogy kerüljenek mindenféle feltűnést. Tehát csak akkor szabadítja ki magát, ha már egyedül lesz. Legalábbis remélte, hogy lesz ilyen. Nem szeretett volna fogvatartói társasága után azonnal a sárkánnyal találkozni. Kicsit túlságosan veszélyes az ilyesmi!
Megérkeztek. Innen már csak az erdő, meg a hegyek vannak. Oda nem merészkednek. Az erdő előtti szabad téren egy oszlop, vasból. A talaj, a szikla körülötte felperzselt. Az oszlopon is látszik, hogy imitt-amott olvadt. Kopár vidék. Nem túl szívderítő.
Leoldják Helgát a szekérről. Az oszlophoz láncolják. A papok körbeveszik, zsolozsmáznak. A lovagok a szélesebb körnél helyezkednek el. A szemek ide-oda cikáznak. A kezek nem mozdulnak a kardok markolatáról. Mindenki ideges.
Csontig hatoló, iszonyú üvöltés remegteti meg a levegőt. A papok úgy tesznek, mintha az utolsó simítások miatt kellene hátrálniuk, valójában alig-alig leplezett fejveszett futás veszi kezdetét. Rohannak a szekérhez, felpattannak rá, a lovagok utánuk. Hátra sem nézve iramodnak el, minél távolabbra a veszélyes helytől.
Helga végre egyedül maradt. Egy szempillantás alatt megszabadult a bilincsektől, felkapta szegényes kis motyóját, és éppen elő bírta húzni pálcáját, amikor árnyék vetült rá. Ah! remélte, hogy több ideje lesz! De mostmár mindegy!
Megperdült. A látványtól a lélegzete is elállt. Ilyen hatalmas, félelmetes monstrumot még soha nem látott! A sárkány borzalmasan nagy volt! Fekete pikkelyei elnyelték a fényt, sárga szeme dermesztő hideg, pedig körülötte forró volt a levegő, vibrált. A szörny orrlikaiból füst gomolygott. Farka súlyosan csapkodta a földet. Kinyitotta a száját, láthatóvá téve az ember nagyságú fogakat, és újra felüvöltött.
Helga kis híján megsüketült. Az üvöltés mintha szétolvasztotta volna a csontjait, leremegtetve róla a húst. Minden erejét össze kellett szednie, hogy gondolkodni tudjon. Erővel kényszerítette magát, hogy a sárkányra emelje a pálcáját. Az első átok lepattant a sárkány mellkasáról. A második a lábáról. A homlokáról. A farkáról. A hátáról. A nyakáról. Ahogy Helga keze remegett. A sárkány érdeklődve figyelte erőlködését. Aztán fejét hátrahúzva felhördült. A lánynak még soha nem volt dolga sárkánnyal, de azonnal tudta, ezután a tűz következik. Sebtében elhadart egy hűtőbűbájt. Pont időben! A lángcsóva telibe találta, de csak kellemes csiklandozást érzett. Lélekben készült a következő támadásra, de az elmaradt. Helyette megszólalt a sárkány:
- Hm... varázstudó vagy!
Helga nem akart hinni a fülének. Ez a sárkány beszél! Emberi nyelven! Emberi hangerővel! Igaz, mélyebb a hangja, mint amilyet valaha is hallott, de ez akkor is emberi beszéd! Döbbenten meredt a sárkányra, aki a magasból méregette.
- Régen találkoztam már hozzád hasonlóval - folytatta a sárkány. - Nagyon régen.
- Üdvözöllek, Nagyúr! - remegett a lány hangja, ahogy bátortalanul meghajolt. Fogalma sem volt, mit kell tennie. Ám úgy tűnt, ráhibázott:
- Üdvözöllek én is, boszorkány! - a sárkány méltóságteljesen meghajtotta a fejét. A következő pillanatban ismét magasra emelte, onnan fürkészte Helgát. - Mit keresel itt?
- Véletlenül kerültem ide, Nagyúr! Mesterem szélnek eresztett bennünket, tanítványokat, hogy világot lássunk. Azt mondta, gyűjtsünk tapasztalatokat. Mindenki másfelé indult. Én errefelé.
- És hogyan kerültél bele a sorsolásba?
- Sorsolásba? - húzta az időt Helga. Nem tartotta okos gondolatnak, hogy elmondja az igazságot: azért került ide, mert annak a megölését szorgalmazta, akivel most beszélget. Pláne, hogy a beszélgető partner ilyen méretes!
- Igen - mondta a sárkány. - A muglik ki szokták sorsolni minden évben, melyik fiatal nőstényt hozzák el nekem.
- Muglik?
- Ők. A varázstalan emberek - magyarázta türelmetlenül a sárkány.
- Ja! Ők! Én... idegen voltam itt. Nincs itt semmilyen hozzátartozóm. Úgy gondolták, értem nem kár.
- Ez meglepő! - gondolkodott el a sárkány. - Ragaszkodni szoktak a hagyományaikhoz. Minden évben sorsolni szoktak, és még nem volt rá példa, hogy idegen nőstényt hozzanak ide.
- Régóta van ez a hagyomány? - kérdezte Helga, hogy egy kicsit elterelje a beszélgetést.
- Igen. A ti mércétekkel nézve már nagyon régóta.
- És hogyan kezdődött?
- Hogyan is? - révedt el a sárkány. - Akkor már régen beszüntettük a varázslatokat. Már nem tanítottuk az ember-állatokat. És ők azt képzelték, hogy urai a földnek. Az elemek figyelmeztették őket. Pár földrengés, néhány aszályos év... Pánikba estek. Quitter, az egyikünk éppen akkor jött ki barlangjából. Nekiestek dárdáikkal, nyilaikkal. Persze Quitternek az ilyesmik nem ártottak. Kicsit feldühítették, megölt néhányat, de komoly kárt nem akart okozni nekik, felemelkedett, röpült egy kört, és visszavonult a barlangjába. Az emberek egy fiatal nőstényt kötöztek a bejárata elé. Quitter hallotta a zajt, azt hitte, hogy már otthonában sem hagyják békén, kijött, és megölte a nőstényt. Utána vette csak észre, hogy az teljesen védtelen volt. A többi ember elszaladt. Quitter nem üldözte őket, visszavonult. Abban az évben szerencséjük volt az embereknek, sem aszály, sem földrengés nem volt. Ezután minden évben azon a napon, amikor a hidegek után éjszaka és nappal egyforma hosszú, és a Nagy Sárga égi útján a legmagasabb ponton van, egy fiatal nőstényt hoztak barlangjához. Gondolom, azt hitték, Quitter hozza meg a szerencséjüket. Persze ő már régen nem foglalkozott ezzel. A véletlen úgy hozta, hogy azok az emberek jó helyen telepedtek meg, a föld zsíros volt, az időjárás kellemes, és mindez anélkül, hogy Quitter akár egy pikkelyét is mozdította volna érte. Aztán maga az eredeti tévhit is eltorzult. Már csak az maradt meg az emberekben, hogy a sárkánynak nőstényt kell áldozni minden évben, különben baj lesz. És ez elterjedt mindenütt, ahol csak sárkány van. Itt is. Persze önként egy nőstény sem akar ide jönni, ezért sorsolnak. Minden védelem nélküli nőstényt feljegyeznek, és akinek a nevét kihúzzák, az lesz az ebédem. Ettől még sose tértek el. Pedig néha egy-két változatosság nem ártott volna - mélázott el egy kicsit a sárkány.
- Mire gondolsz? - kérdezte Helga.
- Például ha egy hímet hoztak volna. Vagy ha már nőstény, egy kicsit idősebbet, azok általában testesebbek. Egy fiatal, ivarérett nőstény emberen általában nem sok hús van. Bezzeg ékszer!... Nem szeretem az ékszereket embereken.
- Ez olyan... olyan embertelen! - fakadt ki Helga. Ám a sárkány félreértette.
- Hát igen. Megfekszi a gyomromat...
- Te vagy az embertelen! - üvöltött a lány.
- Másodszor használod ezt a kifejezést. Mit jelent?
- Hogy… mi? - Helga dühét szempillantás alatt lehűtötte a hökkenet.
- Mi, sárkányok nem mondjuk semmire, hogy sárkánytalan, úgyhogy még következtetni sem tudok a jelentésére - mentegetőzött a sárkány.
- Embertelen az... - hebegett Helga. Hirtelen nem jutott eszébe semmi, de aztán sikerült összeszednie magát. - Embertelennek mondjuk azt, ami kegyetlen.
- És mi a kegyetlen?
- Ha valaki olyant bánt, aki kisebb vagy gyöngébb nála. Vagy erőtlenebb. Aki nem tudja magát megvédeni. Ha... ha idehoznak neked egy megkötözött fiatal lányt, az nem tudja magát megvédeni. És te... ! Nemcsak megeszed, de még azon is sopánkodsz, hogy az ékszerei megfekszik a gyomrodat! Ez olyan... kegyetlen! Cinikus! Embertelen!
- Miért, szerinted mit kellene tennem?
- Engednéd őket szabadon! Azt mondtad, nem is te akartad, hogy ide hozzák őket! Akkor miért... miért falod fel az ártatlanokat?
A sárkány nézte egy darabig Helgát, majd hahotára fakadt. Hátborzongató volt hallani, ahogy a hatalmas teremtmény harsogva nevet. Helga azonban annyira dühös volt, hogy nem törődött vele.
- Megtudhatnám, mi olyan mulatságos? - kérdezte csípőre vágott kézzel.
A sárkány nehezen hagyta abba a nevetést, de végül sikerült neki. Derűs szemmel méregette a lányt.
- Furcsa egy szerzet vagy te, pöttöm boszorka! - mondta. - Hát nézz rám! Mi vagyok én?
- Egy ronda nagy sárkány! - fújt a lány.
- Ne foglalkozzunk most azzal, hogy milyennek látod esztétikailag a külsőmet! - mondta a sárkány még mindig derűsen. - A lényeg az, hogy igen, sárkány vagyok. Húsevő, mint minden sárkány. Mert sárkány vagyok! Érted? SÁRKÁNY! "Embertelen"? Még szép! Hiszen sárkány vagyok, nem ember! Semmi közöm más állatfajokhoz! És húst eszek. Például őzet. Vagy medvét. Vagy marhát. Vagy bármit. Ti is esztek húst. Őzet. Medvét. Marhát. Vagy bármit. Én miért ne ehetnék?
- De az őzek és a marhák állatok! Mi emberek vagyunk!
- Á, ismerős ez az arrogancia! Szerintetek, emberek szerint a földön háromféle élőlény létezik: növények, állatok és emberek. Hogy mi alapján tartjátok magatokat teljesen külön kategóriának, nem tudom.
- Mert mi gondolkodunk!
- Hát ezzel nem vagytok egyedül! Minden állatfaj gondolkodik. Különben már rég kipusztult volna. Mindent nem lehet az ösztönökre bízni!
- De mi beszélünk is!
- Ahogy a többi, közösségben élő állatfaj! Az csak egy dolog, hogy ti nem értitek meg az ő nyelvüket. Viszont ha így nézzük, a kutyák például jóval értelmesebbek nálatok, mert ők nemcsak egymást, hanem titeket is értenek, ti viszont nemcsak a kutyák nyelvét nem ismeritek, hanem a saját fajtáétokét sem. Hány emberi nyelv is létezik?
- Mi... eszközöket készítünk!
- Mint nem egy másik állatfaj, hogy hozzájusson a táplálékához. Ha ti nem tudtok ilyenekről, az csak a ti butaságotokat jelzi.
- Mi át tudjuk alakítani a környezetünket!
- És ezzel mindenféle katasztrófát idéztek nemcsak a saját, hanem más fajok fejére is.
- Mi ruhát hordunk!
- Bőrötök hibáit erénynek feltüntetni nem túlzás?
- Nekünk... nekünk Isten adta ezt a földet, minden állattal és növénnyel!
- És ezt a hitet melyik másik faj erősítette meg? Mert ha egyik se, akkor csak önámítás.
- Öööööö...
- Látom, kifogytál az érvekből. Amik nem is voltak érvek. Igen, ti emberek is ugyanúgy egy állatfaj vagytok ezen a földön, mint bármelyik másik. NEM vagytok külön kategória. És ha embert eszek, ugyanúgy állatot eszek, mintha marhát ennék. Hús az hús.
- És nem zavar az téged, hogy olyan "állatot" eszel meg, akivel akár el is beszélgethetnél? - próbálkozott még Helga.
- Említettük az előbb a kutyákat. Nagyon értelmesek. Ti is annak tartjátok őket. Mégis, sok helyen, még akkor is, ha van más hús, megeszitek őket. Vagy például a delfinek. Arról még nektek, beképzelt embereknek is van valami fogalmatok, milyen értelmesek ők. Nem egyszer meg is mentenek titeket. Barátságok alakulnak ki delfinek és emberek között. Mégis halásszátok őket. Jóízűen megeszitek a húsukat. Mint a sárkányok az emberét. Bár én - igazat szólva - nem nagyon szeretem az emberhúst. Túl édeskés.
- Akkor minek eszed?
- Magamtól soha nem vadásztam emberre. De ha már idehozzák őket... Tudod, akik idekerülnek, valójában nem is emberek. Csak áldozatok. Maguk vállalják az áldozat szerepét. Nem tesznek ez ellen semmit! Hagyják magukat idevezetni, mint az áldozati bárányokat. Elbújnának? Vagy összefognának? Rábeszélnél apjukat, fivéreiket, hogy próbáljanak végezni velem? Ó, nem, dehogy! Hagyják, hogy a hímek mondják meg, mit tegyenek, mit mondjanak, mit érezzenek. Csak nagyon kevés nőstény van közületek, aki ember mer lenni, és nem csak egy nőstény. Aki pedig vállalja az áldozat szerepét, az áldozat is lesz! Egyébként meg azzal vádoltál az előbb, hogy milyen kegyetlen vagyok, mert megeszem a felkínált nőstényeket. Na és mi a véleményed azokról, akik felkínálják őket?
- Micsoda? - Helga megint egy olyan kérdéssel találta magát szemközt, amire nem volt felkészülve.
- Mondtam már, nem mi, sárkányok kértük az áldozatokat. Se hímet, se nőstényt. Ezt ti találtátok ki. És nem csak nekünk. Mindennek. Elemeknek. Isteneknek. Ellenségnek. Bárkinek és bárminek. Nem figyelted még meg? Ha egy emberi közösség olyan akadályban ütközik, amit nem tud leküzdeni, mindig fiatal nőstényeket áldoz. Öreg ugyebár nem kell senkinek. Kölyköket nem lehet, mert amelyik faj nem védelmezi, hanem megöli a kölykeit, az kipusztul. Maradnak a felnőttek, akik se nem öregek, se nem kölykök. Hímeket nem, mert azok nem hagynák magukat, no meg a közösségben az erős hímek értékesek. Maradnak a nőstények. Azok ugyebár nem tudják megvédeni magukat. De azokat a nőstényeket, akiknek kicsinyük van, nem lehet, mert ha valami éri a hímet, a nősténynek kell felnevelnie a kölyköket. Maradnak az ivarérett nőstények, akiket még nem sajátított ki hím. Ők a legértéktelenebbek a közösségnek. A legvédtelenebbek. A leggyengébbek. Tehát feláldozhatók. Ezt ti, emberek alakítottátok így.
Aztán meg olyan is volt, hogy szélnek eresztettem az áldozatot. Megsajnáltam vagy hármat-négyet. Na, azokkal tettem a legrosszabbat. Tudod, én gyorsan ölök. Mint a legtöbb ragadozó. Viszont a szabadon engedett nőstényeket a többi ember agyonkövezte vagy agyonverte! Mert azt hitték, veszedemet zúdítanak ezek a nőstények a közösségre! Hiába mondták, hogy én engedtem el őket, a tömeg nem hitte. És a tömeg veszedelmes. A tömeg vért akar. Ti, emberek imádtok ölni.
Azokról az apróságokról már nem is beszélek, amiket háborúitok alkalmával csináltok. Vagy akár békétekben. Védeni a kisebbeket, gyöngébbeket? Nekem nem egészen úgy tűnt. A kisebbek, a gyöngébbek elpusztulnak, úgy, mint bármelyik másik állatfajnál, de ti még rosszabbak vagytok más állatoknál, mert ti magatok pusztítjátok saját magatok közül a gyöngéket. Ti, emberek, nagyon embertelenek vagytok háborúban, békében egyaránt! Hm… - nézett Helga megdöbbent arcára. - Úgy látom, még soha nem gondoltad ezt így át.
- Nem... - hebegte a lány. Teljesen bambán meredt a sárkányra.
- Nos... Van még valami kifogásod a viselkedésem ellen?
- Nem... Nincs... Azaz... Akkor most... megeszel engem?
- Hagyod, hogy megegyelek? - kérdezett vissza a sárkány.
- Nem! - mondta Helga. Megrázta a fejét, mintha vízből emelkedett volna ki. Megismételte dacosan: - Nem! És tudod, miért nem? Mert az csak az egyik fele, amit te mondtál. Másmilyenek is vagyunk! Emberségesek is vagyunk! Csak az nem olyan szembeötlő. De attól még, hogy te nem látod, még létezik ez az oldalunk is!
- Biztos vagy ebben, kis boszorkány? - hajolt le hozzá a sárkány.
- Igen, egészen biztos! - emelte fel dacosan az állát Helga.
- És mi rá a bizonyíték?
- A törekvéseink! Az akaratunk! A hitünk!
- Kinek a törekvései? Kinek az akarata? Kinek a hite? A kisembereké, vagy a hatalmon lévőké?
- Óh! - hökkent meg újra a lány. - Valóban, nem vagyunk egyformák. De ha már így kérdezed, a kisembereké.
- A kisemberek nem tehetnek semmit. A nagyok pedig nem törődnek mással, csak magukkal.
- Vannak kivételek is...
- Tudsz rá példát mondani? - érdeklődött a sárkány.
- Biztosan, de most egy sem jut eszembe...
- Nos, én tudok.
- Igazán? - csodálkozott a lány.
- Igen - mosolygott a sárkány. - Te! Mert te, a varázstudó boszorkány, te, aki nagyobb hatalommal rendelkezel, mint e föld királya, te, aki a legnagyobb ember vagy itt, te igenis törődsz másokkal! Azért is kerültél ide... Igen, tudom, hogyan kerültél ide. Emberi alakban a városban voltam. Ne nézz rám így, hiszen tudod, hogy magam is varázstudó vagyok! Igen, ott voltam és láttam-hallottam mindent. Csukd be a szád, kis boszorkány!
Helga valóban a száját is tátva felejtette csodálkozásában.
- És most azt javaslom, menj innen - mondta a sárkány. - Nem lenne tanácsos mutatkoznod a városban vagy a környékén. Az lenne talán a legjobb, ha visszamennél a mesteredhez. Bár nem tudom, elég tapasztalatot gyűjtöttél-e össze.
A lány végre megtalálta a hangját. Mosolyogva válaszolt:
- Eleget talán nem, de fontosat igen! És biztos értékelni fogja a mesterem, hogy egy sárkánytól tanultam meg az emberséget!

 

vissza