Draco Malfoyt nem kis mértékben bosszantotta, hogy ismételten kénytelen a Griffendéles banda arany hármasa mögött bandukolni. Kora ősz volt, óraközi szünet, és tódultak kifelé a diákok a napsütötte udvarra. Draco is, mint említettük, a Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger alkotta trió mögött.
Dracót és Potteréket régi ellenségeskedés kötötte össze. Ez a felhőtlen jó viszony gyakorlatilag még az elé datálható, hogy bekerültek volna a Roxfortba. A vonatról már úgy szálltak le, hogy Draco, Potter és Weasley között kibékíthetetlen ellentét feszült. Grangerrel más a helyzet. Granger később csapódott Potterékhez, és ez, nomeg mugli származása bőségesen elegendő indokot szolgáltattak arra, hogy Draco Malfoy rá is kiterjessze olthatatlan gyűlöletét.
Haladtak kifelé. Az átjárónál összetorlódtak a diákok, a hátsók nyomták az előttük haladókat. Draco bármennyire is próbálta megvetni egy-egy lépés között a lábát, mégis előre esett egy lökés következtében, egyenesen Grangernek. Draco akaratlanul is rátámaszkodott a lány vállára, fejét pedig felkapta, nehogy beverje az állát. Mivel így éppen egy fejjel volt magasabb, mint Granger, elkerülte a fájdalmas ütközést, de álla rásimult Granger bozontos hajára, orrát pedig megcsapta a lány illata.
Furcsa illat volt. Finom, mégis érzéki, szinte szédítő. Csak egy pillanatig tartott csupán, de Dracót teljesen felkavarta.
- Taposs le nyugodtan, Malfoy! - sziszegte fejét hátrafordítva a lány.
- Ahogy óhajtod, Granger! - válaszolt gúnyosan Draco. Weasley fordult volna felé, de a tömeg már ki is lökte őket az udvarra, ahol a tágas téren szétszóródhattak. A Griffendéles hármas jobbra, Draco Crakkal és Monstróval balra fordult el.
Draco hátát egy fának vetve hallgatagon bámulta a tömeget. Jócskán magas termetével szinte mindenki feje fölött átlátott, és ez most nagyon is jól jött neki, mivel az udvar túloldalát fürkészte. A Griffendéles hármast. Pontosabban Grangert.
Nem tudta, miért vonzotta a tekintetét most annyira ez a sárvérű. Máskor örült, ha nem kell látnia. Vagy ha igen, akkor is csak azért, hogy levezesse rajta úri rosszkedvét. Most viszont túlságosan messze volt tőle a lány, semhogy beleköthessen, és e pillanatban a jövőre nézve sem fordult meg a fejében semmi ilyesféle gondolat. Egyszerűen bámulta, mert úgy érezte, hogy bámulnia kell. Crak mondott valamit neki, de ő oda sem figyelt. Teljesen kikapcsolt, mintha csak két szem lett volna, amelyik néz. Hermione Grangert.
És a lány megfordult. Nem tudni, mit mondhatott neki előtte Potter, de mosoly nyílt ki az arcán, és a tekintete egyenesen találkozott Draco tekintetével. Draco tudta, hogy a lány nem csak felé néz, hanem látja is őt, és látja azt is, hogy Draco is őt nézi, ám Granger arcáról nemhogy nem múlt el a mosoly, hanem fejét még pajkosan oldalra is döntötte, és úgy fordult vissza, hogy arcát az utolsó pillanatig Draco felé fordította, tekintete az utolsó pillanatig fogva tartotta a fiú tekintetét.
Draco úgy érezte, mintha szíve ki akart volna ugrani a mellkasából. Szeme kitágult, száján keresztül kapkodott levegő után.
- Jól vagy? - kérdezte tőle aggódva Monstro. Ebben a pillanatban véget ért a szünet, és a befelé furakodó tömeg eltakarta a fiatal mardekáros elől Grangert.
- Jól - válaszolta jócskán megkésve. Észbekapott, hogy hogyan nézhetett ki, magában egy pillanatra megmosolyogta saját magát és az aggódó testőrét is, de a következő pillanatban ismét a lány képe jelent meg előtte. És ismét jelentkezett az a fájdalmasan édes, szívbemarkoló érzés, amitől meglódult előtte az egész világ.
Utólag képtelen volt felidézni, hogy milyen óráik voltak aznap, vagy hogy ki szólt hozzá és ő mit mondott nekik. Csak azok a pillanatok rémlettek előtte valóságosnak és felidézhetőnek, amikor ebédnél és vacsoránál ismét nézhette a lányt. Mert muszáj volt néznie.
Még senkinek nem tűnt fel a viselkedése. Ha szótlan volt, hát szótlan volt. Ő volt Draco Malfoy, a gazdag és befolyásos Lucius Malfoy egyetlen fia, a Mardekár-ház hetedéves prefektusa. Bizonyos keretek között bármit megengedhetett magának. Akár azt is, hogy nem szól étkezések közben senkihez, és elmélázva bámul valamerre.
Őt azonban zavarta a saját viselkedése. Nem akkor, ott, amikor Grangert bámulta, hanem később. Önmagában az a tény zavarta, hogy bámulja a lányt. No és az, amilyen következtetéseket vont le magában Grangerről, miközben bámulta.
Rájött, hogy szép. Érdekes, ez eddig neki még soha nem tűnt fel! De most meg kellett állapítani magában, hogy a lány igenis szép! Na és az alakja! Karcsú, formás, nőies. És milyen kecsesek a mozdulatai! A nevetése! Milyen jól áll neki! És a hangja is olyan, mintha ezüstcsengők csilingelnének! Hogy nem látta ő ezt eddig? Ennyi szépség itt volt az orra előtt éveken át, hogy nem vette észre?
Na és az illata…! Draco újra meg újra felidézte magában a lány illatát, és újra meg újra megborzongott a gyönyörűségtől. Újra akarta érezni. Ismét egészen közelről akarta beszívni.
Fel-felvillanó józanabb pillanataiban megkérdezte magától, hogy mi ez az egész. Miért pazarol akár csak egy pillantást, akár csak egy gondolatot is erre a Potter-rajongó sárvérűre? Szép? Lehet. De más szép lányok is akadnak a Roxfortban, ráadásul a zömük milyen szívesen is venné, ha foglalkozna velük. És ő valóban szokott is foglalkozni velük, élvezve minden mozzanatot, a lányok között dúló ádáz harctól kezdve a kiválasztás szépségein keresztül a megismerés gyönyörűségéig. De ma nem élvezte. Ma kimondottan idegesítették az őt körülrajongó lányok. Mihelyt Granger felkelt az asztaltól és távozott, távozott Draco is. A Mardekár klubhelyiségéből is hamarosan visszahúzódott, úgy tett, mintha korán lefeküdt volna, valójában baldachinos ágyának rejtekében újra és újra felidézte magában Hermione minden ellesett pillanatát. Kissé ijedten dobogó szívvel vette észre, hogy Granger reggel óta Hermionévá alakult át benne.
Ez ostobaság! - intette saját magát. Ez csak egy fellángolás! Egy megkívánás… Biztosan megfázás kerülgeti, azért érzi ilyen szokatlanul magát. De majd holnap reggelre elmúlik! Egészen biztosan elmúlik! És ha nem, legfeljebb felmegy a gyengélkedőbe.
Úgy aludt el, hogy magában egyre a "holnap reggel"-t hajtogatta, de közben Hermionét látta maga előtt. Mielőtt igazán elaludt volna, a két dolog összemosódott benne. Hermione felé fordult, mosolygott, pajkosan oldalra döntötte a fejét, aztán elfordult tőle, hajából felé csapott az a tébolyító illat, és közben mosolyogva suttogta Draco felé: "holnap reggel".
Másnap reggel Draco igencsak elgyötörten ébredt. Gyakorlatilag egész éjjel álmodott, és ezek az álmok mindenre jók voltak, csak pihenésre nem. Nem emlékezett ugyan álma minden részletére, de ami eszébe jutott, az heves pirulásra késztette a mi fiatal, ámde nem egészen tapasztalatlan mardekárosunkat is. Hát még amikor rájött, hogy ágy- és alsóneműje tanúbizonysága szerint teste reagált is ezekre a pirulásra késztető álmokra! Kész szerencsének érezte, hogy Crak és Monstro pillanatnyilag még édesdeden, ámbár kissé hangosan alszanak. Draco csöndben kiosont a hálószobából, halkan hívott egy manót, akit utasított ágya rendbetételére, majd elvonult a fürdőbe. Hosszan, nagyon hosszan folyatta magára a vizet, hol forrót, hol hideget, aztán már csak hideget, olyan hideget, amit még el bírt viselni a bőre, és olyan hosszan, amíg a fogvacogtató hideg ki nem vert a fejéből minden mást. Úgy tűnt, sikerrel úrrá lett saját magán, ezért végtelenül büszkén és végtelenül fázva elzárta a csapot, és a törölközője után nyúlt.
Öröme csupán addig tartott, míg hozzá nem ért a még libabőrös testéhez a törölköző. Mielőtt észbe kaphatott volna, máris megjelent fejében az első gondolat: "Vajon milyen érzés lenne, ha Ő húzná végig a kezét a hátán?". Hiába próbálta meg maradék tudata nyakon csípni ezt a lázító gondolatot, mert az első fantázia-képet már követte is a második, a harmadik, a sokadik, és teste olyan pimasz módon reagált ezekre a képekre, hogy törölközése befejeztével akár állhatott is volna vissza a hideg zuhany alá.
- De hiszen ez csak egy sárvérű! Egy mocskos kis sárvérű! - dünnyögte magában, miközben dühödten ráncigálta magára ruháit. Miután sikerült felöltöznie, lendületesen kirohant a Mardekár helyiségeiből, kirohant a kastélyból is, meg sem állt a kastély ápolt parkjáig, ahol öles léptekkel kitartóan rótta köreit, miközben magában egyre kevésbé hízelgő jelzőkkel illette a lányt, és képzeletben olyan dolgokat művelt vele, amely a legvérengzőbb, legkegyetlenebb halálfalónak is dicsőségére vált volna. Körülbelül félórai dühöngés után nagyjából sikerült lehiggadnia. Immáron látta is maga körül a parkot, amely őszi színpompájával mintha őt akarta volna felvidítani. Nem állt ellen a kísértésnek, letépett egy szál piros rózsát.
Nem neki. Természetesen. Csak úgy.
Noha dühöngése közepette azt is elhatározta, hogy nem megy reggelizni, belátta, hogy nem ítélheti magát éhhalálra néhány fantazmagória miatt. Immáron lehiggadva, lassú, méltóságteljes léptekkel a nagyterem felé vette az irányt.
Még alig páran lézengtek a nagyteremben, azok is álmos hangulatot árasztottak. Talán ezért, de az is lehet, hogy azért, mert nem volt a Griffendéles asztalnál Hermionén kívül senki, Draco egyenesen a lány felé tartott. Herimone megérezhette, hogy nézi, mert felkapta a fejét. Olyan arcot vágott, mintha megijesztették volna, ajkai kissé szétnyíltak, szeme nagyra tágult, de nem kapta el a pillantását, végig Draco szemébe nézett, amíg a fiú meg nem állt vele szemben, és egy hang nélkül át nem nyújtotta a rózsát. Hermione akkor sem a rózsát nézte, amikor végre tétova mozdulattal érte nyúlt, hanem Dracót, arcát egyre szembeötlőbb pír lepte be, azt a vadonatúj gondolatot ébresztve a szerencsétlen fiúban, hogy ilyen szépet még soha életében nem látott. Draco csak állt ott, még fogta a rózsát, Hermione ült vele szemben, ő is fogta a rózsát, keze leheletfinoman hozzáért a fiú kezéhez, amitől Draco ereiben ismét virgonc táncba kezdett a vér, és nézték egymást. Hosszú-hosszú idő telt el, mire Draco elengedte a rózsát, meghajtotta a fejét, de tekintetét le nem véve a lányról elhátrált. Csak lassan, vontatottan fordult el tőle, hogy átkerüljön a maga asztalához, ám mihelyt megtalálta a helyét, tekintetével ismét a leány felé fordult. Hermione ekkorra már teljesen lángba borult arccal meredt a rózsára, elmélázva forgatva ujjai között a szép kis virágot, és szemmel láthatóan eltökélte, hogy pillantását még csak véletlenül sem emeli Draco felé.
Egyre többen szállingóztak a nagyterembe, és egyszer csak befutott Potter és Weasley is. Azonnal szemet szúrt nekik a rózsa.
- Hát ez meg? - kérdezte Weasley. - Kitől kaptad?
- Senkitől - rebegte Hermione ismét elpirulva.
- Akkor hogyan került hozzád? - firtatta tovább Weasley.
- Én… szedtem ma reggel - válaszolta a lány szemlesütve.
- Te ma kimentél egy rózsáért a parkba? - kérdezte megütközve Potter.
- Nagyon szép reggel volt. Miért, talán baj? - szegte fel az állát Hermione.
- Nem, csak… nem értem, minek - mentegetőzött Potter.
- Hogy a hajamba tűzzem! - vágta rá a lány, majd tényleg a hajába tűzte. Dacosan nézett szembe barátaival, és ahogy kihúzta magát, pillantása óhatatlanul is áttévedt a Mardekár asztalához, és amikor tekintete találkozott a szőke fiú tekintetével, halvány mosoly futott át az arcán. Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, de ahhoz tökéletesen elegendő volt, hogy végképp elvegye a fiú eszét.
Hermione egész álló nap viselte a virágot. Aznap olyan óráik voltak, hogy sokszor találkoztak a folyosókon, és Draco ellágyulva állapította meg magában, hogy a lánynak fantasztikusan jól áll a hajába tűzött piros rózsa. Különösen, ha tőle kapja… Mind a folyosókon, mind étkezésekkor a nagyteremben össze-összevillant a tekintetük, és ez már kezdett másoknak is szemet szúrni.
Draco aznap este is korán ágyba bújt, de ez az éjjel sokkal kellemesebben telt. Pedig ekkor is Hermionéval álmodott, de nem olyan helyzetekben, és nem olyan következményekkel, mint az előző éjjel.
Másnap reggel ismét korán ébredt. Nem aludt vissza, kipattant az ágyból, letusolt, felöltözött, és szinte ösztönösen ismét a park felé vette az irányt. Most már tudatosan nézett szét, és választotta ki a legszebb rózsát.
Szinte félve ment vissza a kastélyba. Vajon ott lesz megint ilyen korán? Draco kétségek között hánykódva lépett be a nagyterembe, és láss csodát! Hermione ismét ott ült! Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel, és ahogy a lány felé nézett, elhomályosodott körülötte az egész világ. Valami ködös kábulatban ment oda hozzá, és nyújtotta át a rózsát, most sem szólva egy szót sem, és ebből az egészből csak egy valaki vált ki élesen: Hermione. A lány most sem kapta el tőle a tekintetét, keze most is hozzáért a fiúéhoz, de most finoman el is húzta a virágot, és azonnal a hajába tűzte. Draco egy percig némán gyönyörködött benne, aztán elindult a helye felé.
És ez nap nap után megismétlődött. Amikor már az egyre hidegebb ősz lefagyasztotta a rózsákat a parkban, Draco betört Bimba professzor téli kertjébe, ahol mindig akadt nyíló virág, és onnan lopott, hogy minden reggel átadhassa a megszokott piros rózsát Hermionénak, és a lány minden nap a hajába tűzhesse. Soha, egyetlen reggel sem szóltak egymáshoz, még csak nem is köszöntek, és azon a futó érintésen kívül, ahogy Hermione elvette a virágot, soha nem értek egymáshoz, mégis mindketten érezték, hogy napról napra egyre jobban elmélyül a kapcsolatuk.
Draco kezdeti heves, majdnem csak a testiségre alapozott vonzalma fokozatot szinte nem is ismerve átalakult egyre mélyebb szerelemmé. Nem mintha már nem kívánta volna a lányt, de ez már csak annak az érzésnek a kiegészítője lett, ami sokkal mélyebbről fakadt, abból a vágyból, hogy teste-lelke összeolvadhasson a lányéval.
És Hermione? Nyilvánvaló volt, hogy nem maradt közömbös. Látszott rajta, hogy eleinte teljesen összezavarodott, és ezért kínosan érzi magát, de mert nem utasította el Draco kedvességét rögtön az elején, később ez már durvaság lett volna. Legalábbis a lány ezzel mentegette magát önmaga előtt. Arról, hogy miért hazudott a virágról a barátainak, miért ment le másnap ugyanabban az időben, és miért töltötte el torokfojtogató hőhullám, amikor a fiú átadta neki a rózsát, nem óhajtott beszélni magának. Mint ahogy arról sem, miért futkos bizsergetően jó érzés a hátán, ha érzi, hogy Draco nézi, sőt már attól is, ha csak maga elé idézi a nézését. No és hogy mitől lett Draco Malfoy, a gyáva vadászgörény egyszerre csak a tökéletes férfi, ez már végképp olyan kérdés volt, amit megtiltott feltenni önmagának.
Botor feltételezés lett volna, hogy nem indul el a pletyka. Természetesen látták Dracót virágot szedni - egyszer még Bimba professzorral is összeakadt a télikert ajtajában, mikor a rózsával a kezében kifelé ment, de érdekes módon Bimba professzor csak somolygott, és egy árva megjegyzést sem tett a fiúnak sem az ott tartózkodására, sem a virágra. No és azt is látták, ahogy átadja a rózsát reggelről reggelre a lánynak, aki a hajába tűzi, de az, amit nem láttak és nem hallottak, még inkább felszította a roxfortiak kíváncsiságát. Hiszen soha nem tudták rajtakapni őket, hogy egyébként találkoznának, és soha nem hallották őket beszélgetni azon a pár mondaton kívül, amit a közös óráikon feltétlenül mondaniuk kellett egymásnak. Nem akarták elhinni, hogy hetek, sőt hónapok óta nem történik köztük semmi.
Voltak, akik szorítottak nekik. Olyanok is akadtak, akik egyenesen romantikus ábrándokba ringatták magukat velük kapcsolatban. De természetesen nem mindenki nézte jó szemmel a kibontakozó románcot, és közülük is kitűnt Pansy Parkinson és Ronald Weasley. Hogy ennek az ellenszenvnek az elsődleges oka a féltékenység, azt csupán Pansy ismerte el, Weasley dühödt elszántsággal tagadta, bár a lényegen ez mit sem változtatott. Mindkét "cserbenhagyott" ott kötött bele vetélytársába, ahol csak tudott, és az eszközökben nemigen válogattak. Ám a két érintett nyugodt közönnyel kezelte ezeket a támadásokat, szinte lepergett róluk minden kötözködés, különösen olyankor, ha mindketten jelen voltak egy-egy afférnál, márpedig általában mindketten jelen voltak. Dracónak volt akkora tekintetélye, hogy pár szóval, sőt akár pillantással is le tudta állítani Pansyt - noha a mardekáros lány ilyenkor majd megpukkadt mérgében, - viszont Dracónak nehezebb dolga volt, mert Hermione csitítása inkább tovább ingerelte Weasleyt, akit bizony nem egyszer tettlegességre is ragadtatott volna indulata, ha nincs ott Potter, hogy megfékezze.
Érdekes módon Potter nem piszkálta se Dracót, se Hermionét. Úgy látszik, volt benne olyan nagyvonalúság, ami megbocsátásra, vagy legalábbis felejtésre tudta sarkallni hajdani ellenségével szemben. Azért hajdani, mert Dracót valami visszafogta, hogy megbántsa Hermione barátait, Hermionét meg de pláne, és bár rokonszenve a trióból mindössze Hermionéra korlátozódott, beszüntette mind a nyílt, mind a rejtett támadásokat Potterék ellen. Potter észrevette ezt, és maga sem támadott, sőt, mint említettük, Weasleyt is visszafogta. Hogy ebben mennyire játszott szerepet a Dracóval hallgatólagosan kötött tűzszünet, és mennyire a Hermionéhoz fűződő barátsága, azt nem lehetett tudni, de ez nem is számított. Mind Draco, mind Hermione hálás volt a viselkedéséért, de csak Hermione tudta kimutatni ezt Potter felé.
Decemberre már szinte szikrázott a levegő a szerelmesek között, és az őket figyelők idegei is pattanásig feszültek. Amikor kiderült, hogy sem Draco, sem Hermione nem utazik haza a szünetre, mind a szurkolók, mind az ellenzők tábora szilárdan meggyőződve vallotta, hogy most, igen, most fog végre fordulópontjához érkezni a kapcsolat.
Tévedtek.
Előbb történt meg.
Egy reggel Draco Malfoy baglyot kapott. Önmagában ez még nem volt szokatlan esemény, hiszen máskor is szokott baglyot kapni, csomaggal vagy levéllel is, mint most, ám még egy levél sem volt rá ilyen hatással, mint ez. Hermione figyelmét nem kerülte el, hogy a mindig sápadt szőke ifjú arca miként válik falfehérré, hogyan fut ki a szín még az ajkaiból is. Bármit is tartalmazott az a levél, iszonyú hatással volt Dracóra, és ezért halálra rémisztette Hermionét. Hát még amikor a fiú letette végre a gyorsan újra összehajtott pergament, és tekintetük találkozott!
Reggelijük végeztével egyszerre álltak fel az asztaltól. Szándékosan úgy intézték mindketten, hogy egymás mellé sodródjanak kifelé menet.
- Beszélnem kell veled! - mondta Draco sürgető, de mégis halk hangon, úgy, hogy mások ne érthessék.
- Hol? - kérdezte Hermione ugyanazon a hangon.
- Ma éjfélkor a szükség-szobában.
- Ott leszek.
Aznap csak étkezéseknél látták viszont egymást. Viszonylag messze állt egymástól a két asztal, de Hermione így is meg tudta állapítani, hogy Draco továbbra is sápadt és feszült. A lánynak elképzelése sem volt arról, mi dúlhatta fel ennyire a fiú lelki nyugalmát, de képzelete a legrettenetesebb rémképeket vetítette elé, így mire elérkezett az este, már olyan ideges lett, hogy a legártatlanabb megjegyzésekre is sündisznóként reagált.
Talán még soha nem volt ilyen hosszú az este. A percek csigalassúsággal vánszorogtak. Hermione egyedül kuporgott a kandalló mellett, mert már senki nem mert a közelébe jönni, és ő sem érzett vágyat arra, hogy bárkivel is beszélgessen. Mások társalgása untatta, figyelmét nem kötötte le semmi. Csak a várakozás előtte álló perceit számolgatta, míg úgy nem döntött, hogy visszavonul. Összehúzta ágya baldachinját, orráig begubózott paplanjába, és várt. Hallotta, miként fekszenek le szobatársnői egyenként, hallgatta, miként válik lélegzetvételük egyre egyenletesebbé, amint elnyomja őket a buzgóság. Idegesség ide, izgalom oda, már majdnem őt is legyűrte az álom, amikor a klubhelyiség órája kettőt kongatott. Felneszelt a tompa zajra, megnézte az óráját: fél tizenkettő volt. Csöndben felkelt, felkapta a köntösét, alágyűrte a kabátját, és kiosont. Kicsit remegve kémlelt be a klubhelyiségbe, de ebben késői órában már senki nem tartózkodott ott. Hermione megkönnyebbülten sóhajtott, felvette a kabátját, és kimászott a portrélyukon.
Puha mamuszba bújtatott lábai nesztelenül surrantak folyosóról folyosóra, lépcsőről lépcsőre. Minden kanyar előtt óvatosan kikémlelt, végig fal mellett osont. Elővigyázatossága meg is hozta a gyümölcsét, senkivel nem futott össze. Csak kétszer kellett elmennie a fal mellett, máris megjelent az ajtó, ami a szükség-szobába nyílt. Hermione hevesen dobogó szívvel nyitott be. Nem volt még éjfél, de Draco már várta.
A lány gyorsan, de zajtalanul csukta be maga után az ajtót, aztán hátával hozzásimult a deszkához, onnan nézte a fiút, és a fiú is csak nézte őt. Hermione csupán a szeme sarkából szemrevételezte, hogy a szobát egy hatalmas ágy uralja, és egy kandalló, ami mellett Draco áll. Mindössze ez volt az összes berendezés. Hermione járt már ebben a szobában nem egyszer, tudta, hogy csak akkor jelenik meg, ha nagyon kell, hogy legyen, és olyan lesz a berendezése, ami legjobban megfelel használója kívánalmának. Természetesen a lány is vágyott a bizalmas együttlétre, ezen az estén talán még jobban, mint máskor, most mégis elpirult attól, hogy lehetőséget kapott titkos vágya beteljesüléséhez.
- Levelet kaptam apámtól - szólalt meg végül a fiú. - Hazarendelt.
- A szünetre?
- Nem. Szinte azonnal. Holnap délben jön értem, azt írta, addig csomagoljak össze mindent. Mindent - nyomta meg az utolsó szót.
- Mindent? - visszhangozta zavartan Hermione. - De hiszen szünet után jössz vissza! - s hogy Draco erre nem felelt, maga válaszolt magának: - Nem jössz vissza… Elkezdődött? - kérdezte szomorú szemekkel. A fiú sápadtan bólintott.
Hermione agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Tehát elkezdődik a háború! Érdekes, nem Harry és Voldemort jutott eszébe, nem is az, hogy mi lesz esetleg a szüleivel, hanem csak az, hogy Draco kilép a Roxfort kapuján, és halálfaló lesz. Az ellensége.
Soha többé nem hoz neki rózsát. Soha többé nem fog rámosolyogni. Soha többé nem ér hozzá keze futólag az ő kezéhez. Soha többé nem áll fenn a lehetőség arra, hogy megcsókolja. Soha nem lehet az övé.
Ezek a megszűnő lehetőségek jobban fájtak neki, mint a tudat, hogy elkezdődik a háború. Vagy inkább ezekben a tovaillanó lehetőségekben látta a háború kezdetét. És most felrémlett benne minden egyes lehetőség, amelyet elmulasztott, és ezek az elvesztegetett pillanatok ezerszeresen fájtak most, mikor kiderült, hogy nincs tovább esély a pótlásukra.
Tétova mozdulatot tett a fiú felé, hogy legalább a jelent hadd ragadja meg. És Draco mintha csak erre várt volna, párduc-gyorsasággal termett előtte. Erős karjai kétségbeesetten ölelték a lányt, és a lány fuldoklóként fonta karjait a fiú nyaka köré. Remegő ajkaik szavak nélkül mondták a másiknak, amit úgyis tudtak, és nem tudtak betelni sem a bizonysággal, sem a csókokkal, amellyel egyszerre fokozták önnön hevüket és fájdalmukat. Már nem is csókok voltak a csókok, hanem eszközök, mellyel összeolvadhatott ajkuk a másikkal, megízlelve bőr, érzést, illatokat.
Hermione érezte Draco vágyát, és ez megborzongatta. Érezte Draco erejét, és ez elgyöngítette. Borzongva és elgyöngülve adta át magát neki, hogy a fiú csókokkal vegye birtokba az ajkát, az arcát, a nyakát, a keblét. Átadta magát a simogatásainak, amelyek ellenállhatatlanok és gyöngédek voltak, arcától a testén keresztül a combjáig. És átadta magát a nekifeszülő testének, melynek érezte elsöprő erejét és követelőző vágyát. Ahogy nőtt Draco szenvedélye, úgy olvadt el Hermione a karjaiban, de ez édes megsemmisülés volt, amelytől lángra kapott a bensője, minden egyes simogatástól és minden egyes csóktól egyre magasabb lángra. Egyre lélegzetelállítóbban, egyre hevesebben érezte, hogy nő, aki képes magába fogadni egy férfit. Nő, aki magába akar fogadni egy férfit. Egy nő, aki az észtvesztés határán kívánja már magába fogadni a férfit…
És Draco érezte Hermione megadását. Érezte az elfogadását. És ettől egyre követelődzőbbé vált a vágya. Egyre többet és többet akart a lányból. Egyre égetőbbek, egyre hevesebbek lettek a csókjai, mintha fel akarta volna falni a lányt, villámgyorsan kibontva kabátjából és hálóingéből ajakaival ízlelt minden feltárulkozó csodát. És mint aki nem hisz a szemének, úgy tapogatta ki azt, amit a szája már megízlelt, öntudata végső határára sodorva vele mind Hermionét, mind magát. És amikor érezte, hogy a lány teste a teljes összeolvadásért remeg, engedve önnön feszítő vágyának is, bebocsátást kért, és bebocsátást kapott. Hermionénak vadonatúj volt ez a tapasztalat, de pillanatnyi fájdalmát úgy söpörte félre saját szenvedélye, mint a forgószél. Draco elbizonytalanodott, de az ő óvatosságát is legyűrte az ősi ritmus, melynek kínzó mámorát már semmilyen hatalom nem állíthatta le. Az élet ritmusa volt ez, a szerelemé és a szenvedélyé, és a gyönyöré, mely robbanásszerűen árasztotta el őket, a sors különös kegyelméből szinte egyszerre mindkettőjüket, megajándékozva őket a teljes összeolvadás élményével.
Testük még meg-megvonaglott az átéltek hatására, öntudatuk még nehezen tért vissza a valóságba. Több volt ez, mint egyszerű szeretkezés. Önmaguk teljes átadása volt, megismerés, és egyben búcsú. Az elválástól való félelem még néhányszor egymás karjaiba kergette őket azon az éjszakán, mert kétségbeesve próbálták bepótolni mindazt, amit ezután elveszítenek.
De eljött a hajnal, és vele a búcsú perce. Hermione ment el előbb, ehhez Draco ragaszkodott. Hogy így kisebb az esély arra, hogy észrevennék, mondta, de azt már nem látta a kisírt szemű lány, hogy kedvese miként dobja magát a feldúlt ágyra, és amikor hosszú idő után felkelt és távozott, könnytől átázott párnákat hagyott maga után…
Draco elment Roxfortból.
És kitört a háború...

 

vissza