Mr. John Smith teljesen átlagos, hétköznapi ember volt. Vagy még annál is átlagosabb. Középtermetű, középkorú, középosztálybeli férfi, aki egy közepesen nagy városka közepes méretű házában élt a feleségével és már-már felcseperedett fiával és lányával.
Mr. John Smith átlagos életet élt. Egy vállalatnál dolgozott bérszámfejtőként, nem ivott, nem járt szórakozóhelyekre, nem csalta meg a feleségét, egyszóval az a fajta ember volt, akiről elmondható: unalmas.
Ez az unalmas ember most éppen a konyhába ment ki teavizet feltenni. Ha bárki is megfigyelte volna, kissé szokatlannak tűnhetett volna neki, hogy Mr. Smith az éjfél elmúltát választotta erre az egyébként egyáltalán nem rendhagyó műveletre, ám a kései óra ellenére Mr. Smith - rendhagyó módon - még csak pizsamára sem vetkőzött, kényelmes házi öltözékében tevékenykedett, mint aki ilyenkor egyáltalán nem is szokta az igazak álmát aludni. Ennek ellenére az imént emlegetett esetleges figyelőnek eszébe sem jutott volna, hogy Mr. Smith éppen vár valakit.
Pedig várt. A figyelők már megtanulhatták volna, hogy a látszat nem jelent semmit.
Igaz, figyelők nem voltak. Ki tartotta volna Mr. Smith-t annyira érdekesnek, hogy figyelje?
A férfi már éppen átöntötte a felforrt vizet a porcelán kannába, amikor felkapta a fejét valami furcsa, pukkanó zajra. Arcán halvány mosoly futott át, aztán felvette a tálcát, amire mindent előkészített, és átment a nappaliba.
Egy másik férfi várt ott rá. Ez a férfi azonban megközelítőleg sem hasonlított Mr. Smith-re. Magas termetét még jobban megnyújtotta hosszú, ezüstösen csillogó haja, és a csúcsos süveg, amit a fején viselt. A benyomást csak erősítette övéig érő szakálla és földig érő díszes talárja. Nagyon nagynak, nagyon tekintélyesnek, nagyon tiszteletet parancsolónak tűnt - főleg Mr. Smith-hez képest.
Ám - mint mondtuk - a látszat csalhat...
- Dumbledore - üdvözölte Mr. Smith kis fejbiccentéssel.
- Őrző - hajtotta meg magát a másik.
- Foglalj helyet - invitálta Mr. Smith a Dumbledore-nak nevezett férfit. Maga is leült egy kényelmesnek látszó fotelbe, és letette a tálcát a kettőjük közötti asztalkára. - Teát?
- Köszönöm.
Egy darabig halkan szürcsölgették a teájukat, közben a csészéjük fölött egymást méregették. Dumbledore még mindig komolyan, Mr. Smith még mindig kissé együgyűen. Végül Dumbledore unta meg a hallgatást.
- Nem is kérded, miért jöttem, Őrző? - tette le a kiürült csészéjét.
- Gondolom, ugyanazért, amiért tegnap Voldemort - tette le Mr. Smith is a magáét.
- Voldemort itt járt?
- Meglep ez téged?
- Nem igazán - rázta meg alig észrevehetően a fejét a vendég. Egy pillanatra eltűnődött, aztán fürkészően meredt a házigazdára. - És? Mit válaszoltál neki?
- Amit neked is. Nem avatkozom bele.
- Őrző... Ez nem a tétlenség ideje! - nézett szemrehányóan a hosszú szakállas.
- Meg akarod szabni a teendőimet? - villant meg Mr. Smith máskor annyira szelíd barna szeme, és ettől valahogy megváltozott. Erő volt abban a szemvillanásban. Hatalmas erő. De csak egy pillanatra.
- Eszemben sincs! - visszakozott Dumbledore. - Csak kérlek.
- Kérsz... - ismételte meg Mr. Smith elgondolkodva, aztán felemelte a fejét. Belenézett a másik férfi szemébe. - Ne kérj, Albus. Felesleges.
- John! - hajolt előre ültében a másik. - Ha mi elbukunk...
- Akkor mi lesz?
- Akkor a mugliknak is végük. Ezt te is nagyon jól tudod.
- Tudom - bólintott Mr. Smith.
- Ezt nem engedheted.
- Miért nem?
- Mert ez már túlmutat rajtunk. Rendben, gyűlölöd a mágusvilágot, de a muglikat neked is védened kell!
- Albus... - sóhajtott Mr. Smith. - Ne. Kérlek.
Dumbledore is sóhajtott egyet, de nála más volt ez a sóhaj. Így próbálta lecsitítani magát. Őszintén szólva csekély sikerrel.
- Így állsz bosszút rajtunk? - bökte ki.
Mr. Smith szeme ismét megvillant, de az a rejtett erő megint visszahúzódott.
- Minden bizonnyal van olyan Kívülálló, aki bosszút akar állni rajtatok - mondta tárgyilagosságot erőltetve magára. - Ez természetes. Ahogy ti, varázslók bántok velünk... Végül is érthető.
- Nem minden varázsló közösít ki benneteket - védekezett halkan Dumbledore.
- Te egyénekről beszélsz, Albus. Én a társadalmatokról.
- Ha esélyt kapnánk rá, változtatnánk a társadalmunk hozzáállásán.
- Ne tegyél olyan ígéreteket, Albus, amiket nem tudsz betartani.
- John...! Tudom, hogy nem tökéletes a mi világunk, de azért nem is teljesen elhibázott. Mi azért... mégis a jó oldalt képviseljük Voldemort ellenében.
- Jó... Ugyan, Albus, mit jelent valójában az, hogy "jó"?
Dumbledore arcán megrándult egy izom.
- Bocsátkozzunk filozófiai fejtegetésekbe? - kérdezte, és erősen uralkodott a hangján és az arcizmain.
Mr. Smith sokáig elgondolkodva meredt a vendégére, végül egy halk sóhajjal kezdett hozzá:
- Nem tartozom nektek magyarázattal, neked mégis elmondom, miért teszek így.
- Nekem?
- Voldemorttal csak annyit közöltem, amit feltétlenül szükséges volt. Igaz, ő nem is kívánt ennél többet.
- Miért is kívánt volna? - kérdezte keserűen Dumbledore. - Ha te nem tartasz velünk, neki az is nyereség.
- Valóban.
- De akkor legalább azt tiltanád meg, hogy a többi Kívülálló vele harcoljon!
- Nincs értelme.
- Hallgatnának rád! Te nem csak Kívülálló vagy, hanem az Őrző is!
- Ti így is, úgy is elbuktok.
Csönd telepedett közéjük. Dumbledore-nak még a lélegzete is elakadt. Igaz, sötétebb pillanataiban az ő fejében is megfordult ez a lehetőség, de erővel elhessentette. Ha már eleve feladta volna a reményt, akár hozzá se kezdjenek a háborúhoz...
De így, hogy az Őrző mondta ki...
A varázslók távolról sem voltak egyformák, ki több, ki kevesebb varázserővel bírt. A legtöbben varázspálcájukkal tudták fókuszálni az erejüket, ezért ők alakították ki a világukat, ami sokban eltért, sokban hasonlított a muglikéhoz, mindenesetre arra megfelelt, hogy a varázslók viszonylag békességben megférjenek egymás mellett. Akadt azonban egy-két olyan is, aki mindössze az akaratával irányította a többiekét jócskán meghaladó varázserejét. Őket magideknek hívták, és a varázsló-társadalomban általában mély tisztelet övezte mindet. Még azokat is, akik erejüket a sötét mágiával növelték meg.
Mint Voldemort.
Az "átlagos" varázslók és a magidek is a saját magukból eredő varázserőt birtokolták és használták. Ám - még ritkábban, mint a magidek - születtek olyanok, akik birtokolni és használni tudták a környezetük mágiáját is. Félelmetes erők birtokában voltak, és - mi tagadás - a legtöbbször pusztításra, hatalomszerzésre fordították tehetségüket. Érthető, hogy a varázsló-társadalom a megölésükre, vagy legalábbis megzabolázásukra törekedett, így ha felismerték egy gyermekben ezt a képességet, fokozottan igyekeztek beilleszteni maguk közé. Csekély sikerrel. A gyermekek ahogy nőttek, úgy döbbentek fokozatosan az erejükre, és egy idő múltán már semmivel nem lehetett megfékezni őket, csak - a kiközösítéssel.
Öt Kívülálló élt ebben az időben, öt félelmetes erejű remete, akik már megvívták a maguk csatáját, és TÚLÉLTEK. Túlélték egymást, és túlélték a kirekesztettségüket. Kiállták a próbát, és megkapták a Feladatukat: Védelmezők lettek. Kettő fehér, kettő sötét Védelmező, egy pedig a Mérleg Nyelve. Az Egyensúly Őrzője. Az Őrző.
És most a mérleg nyelve Voldemort felé billent...
- Miért? - kérdezte Dumbledore rekedten.
- Túl merevek lettetek.
- Ha adnátok egy kis időt...
- Nem. Kaptatok már eleget.
- Már majdnem sikerült felállítanom a sereget.
- Tizedét sem annak, amit akartál. Nem jött össze.
Dumbledore agyán végigfutott, hogy az Őrző John Smith-ként, a muglik között elbújva is jobban tájékozott, mint sokan a Mágiaügyi Minisztériumban.
- Azonkívül - folytatta az Őrző - ezt a sereget is te állítottad fel.
- Hát ki más állította volna? - legyintett szinte erőtlenül Dumbledore.
- Nem tudom, ki lenne az illetékes az agyonszabályozott életetekben arra, hogy sereget állítson fel - húzta el a száját gúnyosan a másik férfi. - Hiszen jószerével csak két cél vezérelte a hatóságaitokat: elrejtőzni a muglik elől, és megbüntetni azokat, akik nem tartják be a tetemes mennyiségre duzzadó, ámde ostobábbnál ostobább szabályaitokat. Védekezés a sötét mágia ellen? Voldemort ellen? Nézd meg Caramelt...
- Caramelt már leváltották - vetette közbe a hosszú szakállú varázsló.
- Tudom. De valójában az új miniszter sem különb nála, legfeljebb annyiban, hogy elismeri Voldemort visszatérését, és szabad kezet adott NEKED, Albus.
- Magid vagyok - jegyezte meg Dumbledore, mintegy védelmébe véve az új minisztert.
- Voldemort is. Mégsem egymaga akar kiállni ellened, a fair-play szabályai szerint.
- Ő Harryt akarja.
- A másik magidet a ti oldalatokról - bólintott Mr. Smith. - No meg téged. Még ha nem is a saját kezével.
- Gondolod, hogy Draco Malfoyt fogja rám uszítani?
- Az ifjú sötét magidet? Nem vagyok jós, Albus. Fogalmam sincs, hogy személy szerint kivel kerülsz szembe. De az biztos, hogy te nem fogod túlélni ezt a háborút.
- Ha ő nyer, valóban nem - bólintott az agg varázsló. - Utolsó leheletemig küzdeni fogok ellene, és ezt ő nagyon jól tudja.
- Úgy van. Még akkor is küzdenél, ha már csak egy szál egymagad maradnál. Őt pedig védelmezni fogják a sötét mágusokon kívül a többiek: a trollok, az óriások, a vámpírok, a koboldok... mindazok a varázslények, akikkel a ti merev minisztériumotok szóba sem áll, ám ő...
- Csak elszédítette őket - vonta össze szigorúan a szemöldökét Dumbledore. - Semmit sem fog betartani az ígéreteiből.
- Egyet igen. Hogy bosszút állhatnak rajtatok.
- Én próbáltam... - emelte fel tiszta tekintetét az ősz hajú varázsló, de a másik férfi a szavába vágott.
- Késő volt, Albus. Az évszázados semmibevétel, az elnyomás már mélyen az elméjükbe vésődött. Ezt nem tüntetheti el egyetlen ember egy nemes gesztussal.
Dumbledore szája sarkában megjelent egy mérhetetlenül keserű vonás, aztán még jobban összevonta a szemöldökét.
- Rendben, a varázslényekkel szemben ostobák voltunk. De ott vannak a muglik!
- Ó, igen, a muglik... Mert ők megérdemlik, hogy a védelmükre keljünk?
- Hogyan? - hökkent meg Dumbledore.
- Úgy hangzott, mintha Voldemort mondta volna? - kérdezte kissé gúnyosan az Őrző. - Ne ijedj meg. Semmi közöm Voldemort "ideológiájához". Egyszerűen csak arról van szó, hogy a muglik is megértek arra, hogy az úgynevezett civilizációjukat elsöpörje végre egy nagy vihar.
- Őrző... - hebegte döbbenten a varázsló.
- Ugyanabba a hibába estek, mint ti. Már egyre kevésbé tudnak újat nyújtani.
- A muglik?!
- Nem a technikai vívmányaikról beszélek, hanem a társadalmukról. Hiába gyorsult fel a közlekedésük, az információáradatuk, az egész életük, ettől csak még merevebbek lettek. Már nincsenek kisebb csoportok, népek, amelyek felfrissíthetnék a mugli társadalmak vérkeringését. Már csak nagy tömegek vannak, egyre nagyobb számban, ahogy az újabb és újabb uniókat megszervezik. És minél nagyobb egy tömeg, annál nehézkesebb, annál tehetetlenebb, annál merevebb. Megértek a pusztulásra.
Dumbledore nem szólt, csak félhold alakú szemüvege felett merően nézte a másik férfit. Az folytatta:
- Tudom, te magad is sokat tanulmányoztad őket, nem ismeretlen hát előtted az, amiről beszélek. Ők maguk is rohannak a megsemmisülésük felé. Már nem csak megfojtják a környezetüket, hanem saját magukba is belerondítanak, pedig a testük eddig azért tabu volt a "tudományuk" számára. De ma már... - csóválta meg a fejét Mr. Smith. - Implantátumok, klónozások, génsebészet... Ha nem Voldemort pusztítaná el őket, megtennék a muglik saját maguk. Voldemort csak felgyorsítja kissé az ütemet, és gondoskodik arról, hogy a Föld ne legyen nukleárisan szennyezett a háború után. A túlélők még hálásak is lehetnek neki.
- Hálásak...
- Igen. Mert lesznek túlélők.
Dumbledore sápadt arccal meredt a kopaszodó alakra.
- John... - mondta felindult, halk hangon. - Tengernyi vér fog folyni...
Mr. Smith nem válaszolt.
- És mit hoz a holnap? - kérdezte az ősz varázsló. - Mi lesz a túlélőkkel Voldemort uralma alatt? Megér egy ILYEN jövő ennyi áldozatot?
- A Törvény nélkül nincs létezés - felelte tömören az Őrző.
Dumbledore hallgatott. Szép, tiszta vonású arca szabályszerűen elsötétedett az elhangzottak súlya alatt.
- Akkor talán jobb nem létezni, mint ilyen törvény alatt élni - szólalt meg végül nehézkesen, és felállt.
Mr. Smith úgy tett, mintha nem látta volna vendége távozási szándékát. Elgondolkodva szemlélte a teáskannát.
- Hallom, a Főnix Rendjének nevezed a hadseregedet - emelte fel a fejét végül.
- Igen - válaszolt kurtán Dumbledore.
- Találó név.
- Hogy érted ezt? - vonta fel a szemöldökét kérdőn az ősz varázsló.
- A főnix is feltámad hamvaiból - nézett a másik férfi szemébe az Őrző.
Dumbledore egy pillanatra megdermedt.
- Mikor...? - szakadt ki a kérdés belőle.
- Hamar. Sokkal hamarabb, mintsem Voldemort gondolná. De már nem a te életedben.
- Mit bánom én az életem! - fakadt ki a másik. - Csak reményt lássak!
- Ez nem remény, Albus - mosolyodott el halványan az Őrző. - Ez bizonyosság, mert maga a Törvény gondoskodik róla, hogy így legyen.
És a másik néma kérdésére folytatta:
- A világos erők mindig lassúak és építőek. Mint a folyók, amikor sík területen folynak keresztül. Éppen ezért sokáig kitartanak, és csak nagy sokára tesznek le annyi hordalékot, hogy az már megakadályozza további haladásukat. A sötét erők azonban ellenkezőleg: gyorsak és rombolóak. Mint azok a folyók, amelyek magas hegyekből zúdulnak le. Erejük félelmetes és tomboló, ám ha már KIVÁJTÁK a medrüket, kifúj az erejük.
Vett egy mély lélegzetet, aztán tovább mondta:
- Átkozhatod a Törvényt, Albus, mint mindenki, aki a nagy változások időszakát éli meg a saját életében, de bizony ez a Törvény gondoskodik arról is, hogy a gonosz - miután elvégezte a szükséges rombolását - maga oltsa ki magát. A lét egyensúlya nem tűri hosszú időn át a rombolást, mert végül nem maradna semmi, amit tovább lehetne rombolni. És ami ellenszegül a Törvénynek, az elpusztul, legyen az bárki és bármi.
- Tehát Voldemort...
- Voldemort olyan a világotokban, mint egy hurrikán. Ám nem ölhet meg mindenkit, és a túlélők között előbb-utóbb főnixként támad fel az új erő, ami belőletek, a hajdaniak emlékéből fog táplálkozni. Ti, akik most feláldozzátok magatokat nem a holnapért, hanem a holnaputánért, ti fogjátok segíteni őket abban, hogy elsöpörjék a gonoszt, és egy új világot kezdjenek építeni.
Dumbledore tiszta, kék szeme megcsillant.
- Megígéred nekem?
Az Őrző felállt. És most nem az a csapott vállú, kopaszodó, pocakos emberke nézett szembe Dumbledore-ral, aki eddig, hanem egy erőtől duzzadó férfi, akinek a szeméből hatalom sugárzott.
- Megígérem - mondta egyszerűen.
- Úgy hát életünk és halálunk nem hiábavaló - mosolyodott el Dumbledore. - Köszönöm neked!
- Az ég áldása legyen minden tetteden, Főnixek Vezére! - hajtotta meg magát mélyen az Őrző.
Dumbledore mosolyogva biccentett vissza fejével, aztán egy halk pukkanás kíséretében eltávozott.
Az Őrző nagyot sóhajtott. És ahogy kieresztette a tüdejéből a levegőt, válla megint előre esett, kis pocakja előre gömbölyödött, szeméből a hatalom villámai visszahúzódtak arra a titkos, belső helyre, ahol a férfi hétköznapokon tartani szokta őket.
Az Őrző eltűnt, Mr. Smith maradt. És ha esetleg valaki figyelte volna, semmi különöset nem találhatott volna abban, ahogy a kis szürke férfi a konyha felé egyensúlyozta a csetrest.
De figyelők nem voltak.
Mert csak nagyon kevesen vannak tudatában annak, hogy az igazán fontos dolgok a hétköznapok álcája alatt bújnak meg.

vissza