Berol király meghalt. Egy ostoba baleset vetett véget életének, a lova lába egy ugratás után gödörbe lépett. A lónak a lába, a leeső királynak a nyaka törött.
Ha fia született volna, a nép eltemette, meggyászolta volna Berol királyt, és megkoronázta volna a fiát. De Berolnak csak lányai születtek. Asszonyszemély pedig nem szokott trónon ülni.
Akadt ugyan fiú kettő is, aki Berol véréből volt vér, de ez sem volt egyszerű ügy. A nagyobbik legidősebb lányának és unokaöccsének, Salucnak a fia, Berin, de ez a fiú már mind elméjében, mind testében megnyomorodva jött a világra, még házasodásra is alkalmatlan volt, hát még uralkodásra. A másik fiú Berol király ifjabb lányának és másod-unokaöccsének, Dracónak a fia, Curas, de a gyermek oly kicsi volt még, csecsszopó, aki járni sem tudott, őrá még nem lehetett bízni az országot, hacsak nem úgy, hogy felnőtt koráig apja tölti be a szerepét régensként.
De hát ezek az unokák.
Volt más is, aki igényt tartott a trónra.
Saluc Berol király idősebb öccsének, Igalnak volt a fia, aki az unokafivérek között a legelébb született, és aki Berol király legidősebb lányát vette nőül. Ő magának követelte a trónt, mondván, hogy a néhai király is őt szánta utódjának, noha a fia, Berin nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy továbbvigye a vérvonalat. De Saluc még nem volt öreg, noha asszonya már majdnem koros, támadhat még kettejük öleléséből fiú utód, de Berol király nem Saluc bármelyik létező vagy ezután születendő örökösének, hanem magának Salucnak akarta átadni a koronát. S ez igaz is volt, tudta ezt mindenki.
Ám Saluc csak veje és unokaöccse volt Berol királynak. Curas meg egyenesen az unokája.
De Curas még karonülő kisded, Saluc pedig ereje teljében levő férfi.
Melyik legyen hát a király?
Leültek az ország bölcs emberei, és tanácsot tartottak. Azt mondták, addig fel sem kelnek, míg döntésre nem jutnak. Három hét is eltelt, mióta összegyűltek a jó urak, de döntés még nem született. Saluc is, Draco is próbálta maga felé hajlítani őket kedvezményekkel, csengő aranyakkal, de a tanács tagjai hol erre, hol arra hajlottak. Jó időbe tellett, mire a két herceg rájött, hogy vagyonát hiába herdálja, a csalárd uraknak csak az a fontos, hogy hogyan tömjék meg a zsebüket.
Ekkor Saluc betört a kincstárba, és el akarta ragadni a koronát, de annak csak hűlt helyét találta. Rohant volna anyósához, az özvegy királynéhoz, hogy erővel kicsikarja belőle, merre vannak a koronaékszerek, de Draco megelőzte. Saluc dühében a ...-i érseket fogta el, akinek egyedül volt tiszte megkoronázni az új királyt, hacsak a pápa nem jelöl helyette más személyt, de a pápa egyelőre várt. Várt, hogy mi lesz ennek a vége.
(A krónikás csak csöndben említi meg - megelőzvén az események sorrendjét, - hogy az özvegy az új király eljövetelét meg nem érte, és a pápa is kénytelen volt másik érseket kinevezni az elhunyt helyébe a háború végeztével.)
Ám arról, hogy a korona hol található, egyikük sem tudott mondani semmit. Állítólag egy ősöreg ember, tán egy szerzetes vitte magával a király halála utáni napon, nem erővel, de nem is engedéllyel. Úgy sétált be a kincstárba, mintha nádfedeles kunyhójába tért volna be, és az őrök valamiért természetesnek vették, hogy ez az öreg itt jár, és elviszi a koronaékszereket. Ám hogy ki lehet ő... senki sem tudta.
Saluc rátört a tanácskozókra, hogy hozzanak végre döntést. Draco azt hitte, hogy Saluc önmagának kedvező határozatot akar kicsikarni, ezért rátámadt Salucra. A királyi vár tanácstermét karddal szentségtelenítették meg, méltóságteljes csöndjét kardcsattogással űzték el, hófehér márványfalait ráfröccsent vér csúfította, sima padlója vértől lett iszamós. És ez még csak a kezdett volt!
Két részre szakadt az ország. Barátok, rokonok estek egymás torkának, tagadták meg egymást örökre, békés együttélések váltak engesztelhetetlen viszállyá, vagy szakadtak meg végérvényesen, mert a két nagyúr királyi hatalmat akart. Ők pedig gyűjtötték erőiket, mert amellett, hogy le-lecsaptak egymás híveire, készültek a végső összecsapásra.

*

- Na tessék! - csapta a királyi testőrgárda parancsnokától kapott levelet az asztalra Godrik. - Fogságba vetette Izabelle királynét!
- Kicsoda? - kérdezte Hedvig.
- Draco! Ki más? Nem elég, hogy a trónra ácsingózik az a taknyos, még el is ragadja a saját anyósát!
- Az a taknyos felnőtt férfi - vetette közbe mély hangján Malazár. - És szerintem nem fogságba vetette a királynét, hanem csak biztonságba helyezte.
- Biztonságba? - fújt nagyot Godrik. - Ugyan ki elől?
- Saluc elől - mondta Malazár, mintha ez magától értetődő lenne.
- Inkább maga elől kellene - válaszolt gúnyosan Godrik.
- Nem Draco akarta kifosztani a kincstárat - mondta Malazár hidegen.
- Saluc nagyúr az érsek úr védelme alá akarta helyezni a koronaékszereket.
- Mondja ezt ő...
- Malazár! Hogy kételkedhetsz a saját véredben? Saluc nagyúr az unokabátyád!
- Draco viszont az unokaöcsém. Magam tisztítottam meg annak idején a gonosztól.
- Részben - vágta oda Godrik. - És azóta újabb gonoszság ragadhatott rá.
- Te soha nem láttad azt a mágiát, Godrik. Kisöpört belőle mindent, hidd el.
- Ott voltam lélekben én is, barátom. És tudom, mit beszélek.

Nem telt bele egy hét sem, és ismét összekaptak.
- Önmagad erejét kérdőjelezed meg, ha kételkedsz Dracóban - vágta oda dühösen Malazár.
- Te viszont túlértékeled az erőnket, ha azt hiszed, angyallá változtattad Dracót - riposztozott azonnal Godrik.
- Nem lett angyal, de nem is lett ördög, mint amilyennek te beállítod!
- Csak azt érted el azzal a varázslattal, hogy nem kötötte meg a szövetségét az ördöggel! A természetét viszont nem változtattad meg!
- Miért? - fújtatott Malazár. - Szerinted milyen a természete?
- Hataloméhes.
- Csupán az ország érdekeit nézi!
- Malazár! Ti...
- Igen? - kapta fel a fejét a fekete gróf, miután Godrik elharapta a mondata végét.
- Nem érdekes...
- Dehogynem! Ha már elkezdted, fejezd is be! Mi van velünk?
Az ellenséges hangra Godrik összevonta a szemöldökét és összeszorította a száját.
- Vagy félsz kimondani, amit gondolsz? - vetette oda Malazár lenézően.
- Talán tőled kellene félnem? - robbant ki Godrikból. - Kicsit túl sokat képzelsz magadról... De jól van! Ha annyira akarod, hát kimondom: Családod minden tagja önzően hataloméhes. Mert nem az ország érdekéért akartok hatalmat magatoknak, hanem a hatalomért önmagáért. És ezért képesek vagytok átgázolni mindenen és mindenkin.
- Tehát ilyenek lennénk? - fonta össze a mellén a karjait Malazár. - No lám... Szerinted én is ilyen vagyok?
- Családod tagja vagy te is - morogta Godrik. Az iménti kirohanása után kissé lehiggadt.
- Én nem akarok király lenni - biggyesztette le az ajkát a fekete gróf.
- Mert neked annál jóval nagyobb hatalom adatott.
- Örülök, hogy ezt nem felejtetted el.
Godrik felkapta a fejét.
- Hátrább az agarakkal, ember! - vicsorított a másikra. - Nem kisebb az enyém sem!
- Tudatában vagyok, ki vagy, mi vagy - emelte meg az állát Malazár gőgösen.
- Mindnyájunk érdekében jobb is, ha nem feleded - vágott vissza Godrik. - Csakhogy most itt nem te, és nem is én vagyunk a lényegesek, hanem Saluc nagyúr és Draco.
- Draco nagyúr - javította ki Malazár.
- Legyen - szikrázott fel ugyan Godrik szeme, de legyintett. - Draco nagyúr... Ha neked így jobban tetszik.
- Csak hogy ne legyünk részrehajlóak - bólintott a fekete gróf.
- Pedig te az vagy. Nagyon is részrehajló vagy.
- Nocsak! Ez nekem új!
- Pedig nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjön az ember. Draco közelebb áll hozzád, mert ő a bátyád fia.
- Desil és köztem nem dúl a testvéri szeretet - jegyezte meg Malazár, de Godrik úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna:
- Saluc nagyúr apja viszont Igal úr, a nagybátyád. Egész életedben egyebet sem hallottál az apádtól meg a bátyáidtól, hogy Igal így, meg Igal úgy... Apád soha nem tudta neki megbocsátani, hogy Igal úr idősebb nála, és így közelebb áll a trónhoz.
- Az, hogy ki született előbb, még nem dönti el, ki az alkalmasabb az uralkodásra - fújtatott Malazár dühösen.
- A törvény szerint igen.
- A törvény...!
- Nem csak akkor kell előrángatni a törvényt, ha az érdekeiteket szolgálja!
- Hát idefigyelj, Godrik! - fakadt ki Malazár. - Ha már szóba hoztad az imént családom tulajdonságait, ne feledd, hogy mindez Salucra is érvényes! És hidd el nekem, hogy nem fog válogatni az eszközökben!
- Miért, Draco talán finnyásabb lesz?
- Dracót megtisztítottam.
- Legfeljebb addigi bűneitől.
- Mi kifogásod van ellene?
- Az, hogy egyáltalán szövetkezni akart az ördöggel!
- Hidd meg, Godrik - intett ujjával figyelmeztetően Malazár, - hidd meg nekem, hogy Saluc már szövetkezett is vele!
- Ha így folytatod, még azt is elhiszem, hogy te is!

És az ilyen, vagy ehhez hasonló beszélgetések mindennaposak lettek. Godrik Salucot támogatta, és felhánytorgatta Draco hibáit - akadt elég. Malazár viszont ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy Draco lenne a megfelelő személy az ország élén, és ő a Saluc ellen felhozható érveket sorakoztatta. Ez sem volt kevesebb, mint Draco hibája.
Érveléseikbe az idők során egyre több indulat vegyült, beszélgetéseik folyamatosan átalakultak, elébb vitákká, későbben veszekedésekké.
Helga és Hedvig eleinte csillapítgatták férjeiket, és még a legelső időkben sikerrel is, de aztán hogy a viták egyre személyesebbek lettek, az asszonyok sem tudták kivonni magukat a hatása alól. Igazság szerint őket nem az érdekelte, hogy ki lesz a király, hanem hogy férjüket ne győzhesse le a szócsatában a másik férfi. Négyük megbonthatatlannak hitt barátságába éket vert a viszály, érzelmeikben megállíthatatlanul váltak szét. A Mester tán segíthetett volna a Szövetségen, de ő Berol király halála után eltűnt, és hollétéről azóta sem tudtak semmit. Úgy tűnt, e királyságból örökre eltávozott a józanész.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, halvány árnyék bukkant fel.

*

- Saluc sereget toboroz - robbant be Malazár a kis tanácsterembe. Tudta, hogy itt találja Godrikot, hiszen kereste, és a cselédek tájékoztatták.
Hedvig és Helga is itt tartózkodott. Hedvig a férje mellett, Helga a lehető legmesszebb tőlük az egyik polcon tekercseket nézegetett.
A terem falait polcok borították be, a polcok pedig roskadásig tele tekercsekkel, könyvekkel. Nem csak itt voltak azonban értékes és kevésbé értékes iratok, még jó néhány helyiséget tömtek tele könyvtár módjára, de talán mert e terem volt a legotthonosabban berendezve, vagy mert ez volt a legmelegebb - e hűvös vidéken ez nem utolsó szempont, - ezt használták tanácskozásaik alkalmával is.
"EGYÜTT, MINT A RÉGI SZÉP IDŐKBEN. CSAK A MESTER NINCS ITT" - villant át Helga agyán.
Godrik felemelte a fejét.
- Csodálkozol? - kérdezte hűvösen Malazártól. - Draco lecsapott két falvára.
- Miután Saluc kivégeztette a követeit.
- Mert kiderült, hogy azok a követek valójában felbérelt gyilkosok - felelte hevesen Godrik.
- Ezt állítja Saluc, de semmiféle bizonyíték nem volt rá - vágta rá Malazár.
- Ott volt Saluc szava.
- Ennél valamivel hihetőbb bizonyíték sem ártana, Godrik.
- Mennyivel hihetőbb az, amit Draco állít? - kérdezte összehúzott szemmel a szőke gróf.
- Csak annyival, hogy ő mások vallomásával is alá tudja támasztani, amit mond - felelte gőgösen Malazár.
- A saját embereinek vallomásával. Tehát ezek a tanúk nem számítanak - legyintett türelmetlenül Godrik.
- Nem tudom, mit vártál, tán Saluc emberei igazolják? - dörögte Malazár. - Saluc azonnal megöletné bármelyik emberét, ha ilyesmire vetemedne.
- Semmi efféle fenyegetésről nem tudok.
- Talán te is Saluc embere vagy? Elkötelezett híve? - remegett meg Malazár orrcimpája a visszafojtott dühtől.
- Kívánom, hogy ő legyen a királyunk - vált merev-gőgössé Godrik, - de távol tartom magam a torzsalkodásuktól.
- Amit beszélsz, az nem arra vall, hogy távol tartanád magad. Meglehet, hogy e falak Saluc kémét rejtegetik?
- Nem vagyok senkinek sem a kéme! - lépett egyet fenyegetően előre Godrik.
- Ilyesmit én nem is állítottam. Ám ha magadra vetted a megjegyzésemet, lehet, hogy erre alapos okod is volt!
- Vigyázz, Malazár! Vigyázz, hogy mit beszélsz! Efféle sértéseket még tőled sem tűrök el!
- Nem sértegettelek, BARÁTOM! Csupán kérdéseket tettem fel! - mondta gúnyosan a fekete gróf.
- A kérdéseidben megbúvó nyilak azonban elég sértőek!
- Csak annak, akit valójában érintenek! Ha sért, hogy árulót vélek e falak között, akkor lehet, hogy magad vagy az áruló!
- Kit árulnék el, te szerencsétlen? - ordított Godrik.
- Minket! - ordított vissza Malazár.
- Elegem van belőled! - kiáltotta Godrik, és kirántotta a kardját.
Szinte ugyanabban a pillanatban Malazár is előrántotta az övét.
A két kard összecsapásának fémes zaját azonban elnyomta a két nő sikoltása. Hedvig volt közelebb hozzájuk, két kezével fogta meg az ellenségeskedő pengéket, de pillanatokon belül odaért Helga is. Ő nem tett semmit, de látszott rajta, hogy kész akár öntestével is megakadályozni az újabb összetűzést.
- Azonnal tegyétek el a kardokat - förmedt a férfiakra halkan, de roppant határozottan Hedvig. - Nem szégyellitek magatokat, hogy e falak között ilyesmire vetemedtek?
A két férfi egymást nézte, látszólag ügyet sem vetettek a nőre, ám - vonakodva bár, de - mindketten leeresztették kardjukat.
- Szégyen és gyalázat, amit műveltek - folytatta halk hangon Hedvig. - Hol van a régi barátságotok? Hol van az egymás iránt érzett megbecsülésetek?
- Nem én rúgtam fel ezeket - mondta Godrik mereven.
- Mert te most is ápolod a barátságunkat, ugye? - kérdezte gúnyosan Malazár.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - szegte fel a fejét a szőke férfi.
- Hogy azt a sátán fattyát segéld a trónra - válaszolt rá a másik férfi.
- Inkább EZT, mint a másikat - sziszegte Godrik.
- És ezért BÁRMIRE képes vagy, BARÁTOM? - nyomta meg az utolsó szót ismét Malazár.
- Talán megint célozgatni próbálsz?
- Úgy látom, nem is célzás ez, hanem találat.
- Én meg úgy látom, magad is sátán fattya vagy! - csattant fel Godrik. - Szép számmal tenyészik ilyen a családodban!
- Fogd be a szád, veszett szuka kölyke! - lépett előre hevesen Malazár. Ismét megemelkedett a kard a két férfi kezében, ám a nők megint közéjük álltak.
- Godrik, kérlek! - rimánkodott Hedvig. - Ne törődj vele! Hiszen nem beszámítható!
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte tőle elhűlve Helga, aki közben maga is a saját párját próbálta lecsitítani.
- Nézz csak rá! - mutatott Malazárra Hedvig vádaskodón. - Állandóan csak az alkalmat lesi, hogy beleköthessen Godrikba! Nem tudom, miféle gonosz szellem szállta meg, de félelmetes, amit művel!
- Hedvig! - kiáltott fel Helga. - Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, ami nyilvánvaló - közölte Hedvig. - Malazár megőrült, meg akarja ölni Godrikot és talán mindenki mást!
- Magad vagy őrült, ha ilyeneket feltételezel!
- Elég! - vágta el az asszonyok szópárbaját Malazár. Egy darabig farkasszemet nézett egykori barátjával, aztán lassan szólalt meg: - Úgy látom, szűk lett Roxfort a két családnak. Elmegyünk hát.
Godrik mereven bólintott.
- Ha ti nem mennétek, mennénk mi - jelentette ki hűvösen. - Valóban jobb, ha innentől külön utakon járunk.
Helga megdermedő szívvel nézte, ahogy Malazár hidegen meghajtotta magát, majd súlyos léptekkel az ajtó felé indult.
Az asszony Godrikék felé fordult, ám ők nem néztek rá. Szorosan álltak egymás mellett, és a távozó Malazárral szembeni falra függesztették a tekintetüket.
"JAJ NEKÜNK! - jajdult fel gondolatban Helga. - MIVÉ LETTÜNK?"
- A Mester mindig azt mondta - mondta ki hangosan, - hogy egységünkben rejtezik az erőnk. Ha külön válunk, hová lesz a Szövetségünk?
Malazár megtorpant, de nem fordult vissza. Állt ott némán, mint aki vár.
De hiába várt. Godrik merev arccal bámult az ellentétes irányba, és nem szólt ő sem.
Talán ő is várt.
Helyettük Hedvig szólalt meg, az egyetlen, aki Helga szemébe nézett:
- A Szövetségnek vége - jelentette ki halkan, de határozottan.
- Akkor mindnyájunknak vége - válaszolta összeszoruló torokkal Helga.
Ahogy követte kifelé a tanácsteremből Malazárt, érezte, hogy egyedül ő tudja négyük közül, mi lesz ennek a következménye.
Nem lett ettől a felismeréstől vidámabb.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a halvány árnyék megnövekedett.

*

És elköltöztek.
Helgába bevillant ugyan, ahogy szétnézett a rideg Mardekár udvarházban, hogy mehettek volna az otthonosabb Hugrabug házba is, de - úgy látszik - Malazárban fel sem merült ez a gondolat.
"A VISZÁLY KOMORRÁ TETTE" - gondolta, ahogy elnézte a férje arcát. Az utóbbi időkben Malazár szemöldöke szinte összefüggő vonallá változott, és már akkor is alig enyhült meg, ha a gyermekei körbevették. Igaz, a lányok megérezték az apjuk hangulatát, és még Hannah, a legkisebb is csak ritkán mert a közelébe menni. De ha mégis megtette, ha beleült apja ölébe, lóbázva a lábát, játszva hol a saját hajával, hol apja szakállával, csacsogva, mint azelőtt, Malazár egy idő után maga tolta el a gyermeket, hogy odaálljon ismét az ablakba, és tovább pásztázza a környéket szigorú szemekkel.
Helga tudta, hogy Malazár legszívesebben elmenne Dracóhoz, hogy segítsen neki, és ezzel minél hamarabb véget vessen ennek az egész országot feldúló viszálynak. Két dolog tartotta vissza. Az egyik a családja iránt érzett szeretete, a másik az, hogy Draco nem hívta. Pedig Malazár azonnal értesítette, mihelyt elköltöztek Roxfortból. Ám Draco nem válaszolt, Malazár pedig túl büszke volt, semhogy kéretlenül rátukmálja magát unokaöccsére.
Csak állt ott az ablaknál, és nézte a környező vidéket. Nézte, de nem látta, és megereszkedett vállainál belélopakodott valami megfoghatatlan öregség.
Helgának fájt így látnia őt. Úgy érezte, olyan itt Malazár, mint egy megláncolt sas. Olyan hatalmas, olyan erős, és kénytelen bezárva, elzárkózva élni ebben a szűk kis házban... Helga bármit megadott volna, csakhogy ismét olyannak láthassa, mint régen; erősnek, határozottnak, magabiztosnak.
Mégis megállt benne az ütő, amikor megérkezett a futár. Malazár abban a teremben fogadta, ahol közös étkezéseiket tartották, Helga jobbnak látta magukra hagyni őket. Hiszen tudta, milyen híreket hozott a vendég. Számára jókat semmiképpen sem.
És valóban. Jó óra múltán megkereste őt Malazár. A férfi amint belépett az ajtón, tétován megtorpant, és csak némán meredt rá. Szeme tele volt meleg szeretettel, aggodalommal, de diadalittas tettvággyal is. Helga halk sóhajjal törődött bele az elkerülhetetlenbe, de nem szólt. Még nem. Csak majd ha Malazár.
És a férfi végül erőt vett magán.
- Kedvesem! - kezdte lágyan.
Helga önkéntelenül is megborzongott a gyönyörűségtől ezt a bársonyos, hihetetlenül mély hangot hallva, csakúgy, mint ismeretségük óta mindannyiszor.
Malazár folytatta:
- El kell mennem. Draco megkért, hogy legyek a tanácsadója. - S hogy asszonya még mindig nem szólt, hozzátette: - Sajnálom.
- Sajnálod? - mosolyodott el keserű-vidáman Helga. - Hiszen ezt vártad több mint két hónapja.
- Kedvesem...
- Ne mentegetőzz! Nem tudom, kinek van igaza, ha igaza van egyáltalán bárkinek is, de neked azt kell tenned, amit helyesnek tartasz. Férfi vagy.
- Dracónak szüksége van rám.
- Nekem is.
- Drágám...!
- Vigyázz tehát magadra - lépett közvetlen a férfi elé az asszony. - Bárhová mész, bármit teszel, ne feledd, hogy nekem is szükségem van rád. És a lányoknak is.
Malazár mérhetetlenül gyöngéden ölelte át.
- Nem felejtem el - csókolta meg Helga feje búbját. - Visszajövök hozzád. Hozzátok...
Az asszony mégis úgy szorította az arcát a férfi mellkasához, úgy ölelte át, mintha attól félne, utoljára teheti ezt.

Két óra múlva Malazár nagyjából húszfőnyi kísérettel és két szekér málhával útnak indult unokaöccse táborához.
Helga sokáig állt a kapunál. Keze szinte észrevehetetlenül még mindig védő rúnákat rajzolt a levegőbe Malazár után. Nem figyelt fel rá, hogy a lányai ott állnak mögötte, és kezük ugyanazokat az ábrákat veti apjuk után, mint az övé. Tán csak Soladra igéi tértek el egy kissé, ő még megtoldotta egy-két olyannal is, melyet az egyébként tiltott setét varázslatok közül nézett ki.
Malazár, Mardekár grófja tehát szeretett női védelmében indult a háborúba. Ám sem az ég, sem a pokol nem tudta még ekkor, elég lesz-e akár a setét, akár a világos védelem ahhoz, hogy vissza is térjen.

*

Azt hihette volna az ember, hogy Malazárék elköltözésével béke telepedett Roxfortba. De nem így lett.
Hedvig érezte, hogy Godrikban egy jottányit sem csökkent a feszültség, sőt, mintha még növekedett is volna. És hiába vette körül a férjét asszonyi kedveskedéssel, megértéssel, Godrik homlokára napról napra több gond-felhő telepedett.
Hedvig nem kérdezett. Tudta ő nagyon jól, mi emészti a férfit. Hiszen neki is hiányoztak... De hát most mi tévő legyenek? A szakadék akkora lett immáron köztük, hogy azt már áthidalni nem lehetett. És ha belegondol, hogy kis híján vérontásra is sor került...! Akkor inkább hiányozzanak, de az ő szerettét ne fenyegesse senki!
Hedvig nem foglalkozott azzal, hogy melyik férfinak van igaza. Néha, amikor végiggondolta vitáikat, látta, hogy mindkettő mondott olyat, ami megállja a helyét, de mondott olyat is, ami nem több hiú ábrándnál, de ez volt minden, ameddig magában elment. Godrik az ura volt, asszonynak pedig nincs gondja a politikára. Hogy ki lesz a király? Nem mindegy? Csak az ő életüket ne változtassák meg...
Márpedig megváltoztatták, akár tetszett ez Hedvignek, akár sem...
Egy napon azt mondta Godrik:
- Elmegyek Saluc nagyúrhoz.
- Miért? - sápadt el Hedvig.
Godrik fel-alá sétált, úgy szedte össze a gondolatait.
- Nézd - mondta végül, - e viszálykodás nem csak hogy senkinek sem jó, de fel is őrlődhet benne az ország. Lásd, már a nyugati szomszédok is mozgolódnak, s ha ők megindulnak, e fejetlenségben ugyan ki állná az útjukat?
- A nyugatiakat már legyőztük - vetette közbe bátortalanul Hedvig.
- Régen volt az már - legyintett a férfi. - Azóta sokat erősödtek, bár nem annyit, hogy minket legyőzhetnének, ha erőnk teljében vagyunk. De hát így, király nélkül, széthúzva...
Jelentőségteljesen elhallgatott, de Hedvig nem akarta elérteni a férfi mondandójának lényegét.
- És hogy jön ez ahhoz, hogy Saluc nagyúrhoz mégy? - kérdezte habozva.
- Gondolkozz, kedvesem! - állt meg Hedviggel szemben Godrik. - Te, aki nő létedre is olyan okos vagy, kitalálhatod magad is.
Csakhogy Hedvig nem akart gondolkodni. Tudta, persze, hogy tudta, mire akar Godrik kilyukadni, mégis száműzte a gondolatot a fejéből, mintha azzal, hogy tudatlannak tetteti magát, elodázhatná az elválást.
- Nem tudom - rázta meg a fejét kétségbeesetten.
A férfi halványan elmosolyodott. Ismerte ő az asszonyát, ez a tagadás nem vitte tévútra.
- Segítek Saluc nagyúrnak - mondta. - Királyt adunk ennek az elátkozott országnak.
- Ne menj el...
- Minél előbb tiporjuk el Saluc nagyúr ellenfeleit, annál hamarabb jövök vissza hozzád.
És Hedvig lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy hiába bármiféle rimánkodás, nincs semmi, amivel visszatarthatná a háborútól az urát...

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, az árnyék beborította az eget.

*

"A LEGROSSZABB AZ AZ EGÉSZBEN, HOGY NEM KAPNI HÍREKET" - morfondírozott magában Helga ki tudja hányadszor, mikor az ajtófélfának dőlve hiábavalóan leste a házhoz vezető utat. Ma sem jött senki, csakúgy, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy azelőtt. Már három hónapja, hogy elment Malazár, és sehol semmi hír. Pedig már befagytak az utak, már lehet küldöncöt küldeni, miért nem írt hát? Vagy írt, de fiatal fickóra bízta, akinek fontosabb a saját kényelme, mint a parancs teljesítése? Hideg van, hó van, lehet, hogy bevackolta magát a sehonnai valami meleg fogadóba, és ott várja meg a tavaszt? Biztos így van. Malazár írt volna már ennyi idő alatt neki.
Helga magányos várakozása közben mindent kitalált, hogy mentegesse önmaga előtt a férjét, aki eltűnt, belevetette magát a politika zavaros vizeibe, és elfeledte a családját. Hiszen az asszony maga is tudta - noha igyekezett kiverni gondolatai pereméről is, - hogy a férfinak elegendő lett volna egy baglyot megbíznia, és máris hozta volna az áhított levelet. Hogy miért nem írt Helga? Mit írt volna? "SZERETLEK, AGGÓDOM ÉRTED, VÁRLAK." Ennél többet nem vethetett volna a pergamenre, de ezt Malazár maga is tudta, kár lett volna mind a papírért, mind a bagoly fáradtságáért. Legalábbis ezt mondogatta magában a nő, ezzel igyekezve leplezni maga előtt is, hogy sérti a mellőzöttség, és dacból nem teszi meg az első lépést.
Mit tehetne hát? A háztartást jól vezette, még az őszön előrelátóan gondoskodtak úgy az élelemről, mint a tüzelőről, hogy a télen ne legyen egyikből sem hiány, még akkor sem, hogy jelentősen megszaporodott az udvarház lakóinak száma. Már Malazár ottlétekor is be-befogadtak egy-egy hajléktalanná vált embert, Helga most egész családokkal osztotta meg otthonát.
- Míg nekem van egy falat kenyerem, lesz másoknak is - mondogatta, elhárítva ezzel a házvezetőnő sirámait, aki panaszkodott a sok ingyenélőre, a sok felesleges szájra. Valójában Tangwen néne - a házvezetőnő - nagyon is büszke volt úrnőjére, annak jó szívére - no és előrelátására, hogy annyi készletet halmozott fel.
- Kell a lányoknak a társaság - volt Helga másik mondása, ha Tangwen néne arról panaszkodott, hogy hely sincs, ahová beszállásolhatná a koldulni nem rest földönfutóvá tett nemesi családokat.
Persze, az volt az igazság, hogy Helgának hiányzott legjobban a társaság. Roxfortban mindig nagy élet volt, és bár rengeteg tanítványuk tartott velük a Mardekár udvarházba, ez mégiscsak más volt.
Nem volt itt Hedvig, a barátnője, imádott fogadott nővérkéje.
Nem volt itt Godrik, a barátja, szeretett fogadott bátyja.
Nem volt itt a fiuk, Amar, az ő szép szál keresztfia, az eljövendő idők lovagjainak gyöngye.
És nem volt itt Malazár...
"HOVÁ LETTÉL, MESTER?"
Ha Malazártól nem is, de másoktól kapott híreket. Immáron nyilvánvalóvá vált, hogy háború lesz, ocsmány, lelketlen testvérháború. Ennek előszele máris eljutott a közelükbe; nem egy olyan nemesi családot fogadtak be, akit egyik vagy másik hatalmasság embere űzött ki télvíz idején otthonából. De a martalócok nem csak nemeseket bántalmaztak, a jobbágyok - bár ők aztán igazán nem politizáltak - sokszor hasonló vagy még rosszabb sorsra jutottak, mint kisemmizett uraik. Ám ők vagy nem tudták, hogy van a közelükben egy menedéket nyújtó ház, vagy azt hitték, hogy őket oda be nem engedik, viszonylag kevesen jöttek.
Helga aggódott ezekért az emberekért. A telek nagyon kemények errefelé, és ha az erdőkbe menekült parasztok össze is tudnak maguknak tákolni valami kunyhószerűséget, netán tüzelni is tudnak, enni akkor sincs mit. Márpedig Helga nagyon is jól tudta, hogy az éhhalálnál még a fagyhalál is jobb, már ha egyáltalán lehet ilyesmiről egyáltalán beszélni.
Elhatározta, hogy körutat tesz. Bejárja a vidéket, összeszedi a fedél nélkül maradt szegényeket.
- A jó gazdának az embereiről is gondoskodnia kell - hárította el a sopánkodásokat, amikkel vissza akarták tartani. Mert bizony vissza akarták tartani, és nem is csak Tangwen néne, hanem a vendégei is. Próbálták elrettenteni sokféleképpen, beszéltek neki a hidegről, az utazás viszontagságairól hóban, szélben, a martalócok általi veszélyről és nem utolsósorban a parasztok értéktelenségéről. Hiszen minden paraszt élete értéktelen, ha Lady Helga biztonságáról van szó.
Helga rezzenetlenül hallgatta végig ezeket a beszédeket, ám a legvégén kedvesen, de határozottan kijelentette, hogy megy.
Semmivel sem tudták visszatartani.
Nem volt könnyű megszervezni a mentést. Elég nagy területet kívánt bejárni, és e területen sok volt a hegyes-dombos vidék és sok az erdő. Csupa olyasmi, ami megnehezíti a téli utazást és az alapos átfésülést. Embereivel négy, szekér nagyságú szánt készíttetett elő, megpakoltatta őket élelemmel, takarókkal, meleg ruhákkal, amiket elő bírtak kotorni. A szánokat bivalyok húzták - nem a gyorsaság volt itt most a lényeg, hanem a hegyi ösvényeken is biztos láb, no meg az erő, ami a nem kevés málhához kellett. És persze az emberek. Tíz ember lóháton, felfegyverkezve, tíz a szánokon utazott. Ők mennek be a szurdokokba, rengetegbe, ahová lovas már nem bír behatolni.
Körülbelül tizennégy fegyverforgató férfi maradt az udvarházban. A többi hét cseléd. Ennyi férfi, még ha sok is köztük az idős, vagy az éppen pelyhedző állú, elegendő ahhoz, hogy megvédjék az otthon maradtakat. Legalábbis kisebb portyázóktól mindenképpen. Egyébként meg tessék imádkozni, hogy az Úr hárítsa el a fejük felől a veszedelmet, no és nem árt az éber őrködés sem.
Helgának azért még különös gondja volt a lányaira. Indulás előtt bement hozzájuk, nem is igazán azért, hogy elbúcsúzzon tőlük - hiszen úgyis kikísérik, - hanem hogy átismételje velük, amit mutatott-tanított nekik.
- Minden nap járjatok körbe - intette őket, - és minden nap erősítsétek meg a védelmi vonalat, amit a ház köré vontam. A védelmi körön kívül ne menjetek, és másoknak se engedjétek, hogy kimenjetek, csak ha nagyon-nagyon muszáj. Ha a medál, amit adtam, felmelegszik, tudjátok, hogy valamelyikőtök bajban van. A másik kettő azonnal siessen a segítségére, de újra mondom, a védelmi kört ne hagyjátok el, akkor nem érhet ártalom benneteket. Ha mégis gondság támadna, azonnal értesítsetek, és amíg vissza nem érek, fogjatok össze. Hannah, ne piszkáld a nővéreidet, mert véges a türelmük. Soladra, míg nem vagyok itt, ne játssz a sötét erőkkel, bármennyire is csábítanának, mert nem tudhatod, melyik kerekedne föléd. Agnes, vigyázz a húgaidra, és legyél Tangwen néne segítségére. Jövök vissza hozzátok, mihelyt tudok, de ti addig is jók legyetek! - Azzal megölelte, megcsókolta mindhárom lányt, majd kiment.
Másnap a három lány még hosszan nézett anyjuk után, miután az kilovagolt a kapun a menet élén. Ugyanúgy néztek utána, mint hónapokkal ezelőtt apjuk után. Kezük ugyanazokat a védelmező rúnákat írta a levegőbe, Soladra ugyanazt a védelmező igét mormolta maga elé.
Nem gondolták volna, hogy maguk nagyobb veszedelem elé néztek, mint a szüleik.

*

Úgy tűnt, jó ötlet volt ez a körutazás. Már az első napon menekülőkre bukkantak. Két-három jobbágy család próbált elbújni előlük az erdőben, mert martalócoknak nézték őket. Ezeknek csupán kevéske élelmet adtak, de föl nem vették a szánokra őket, hanem megmutatták az utat, hogy merre találják meg a Mardekár udvarházat, ráütötték a kezükre a pecsétet, és mentek tovább.
Azért kellett a pecsét, mert Tangwen néne szentül fogadkozott, hogy amíg úrnője távol van, ő ugyan semmiféle koldusfajzatot be nem enged, hiába is mondják neki, hogy Lady Helga küldte őket. Helga erre találta ki, hogy az általa megtalált emberek kezére bűvös tintával - amely le nem mosható - pecsétet üt. A pecsét egy kígyót és egy borzot ábrázolt. Így aztán Tangwen néne is tudhatta, hogy a kapu előtt toporgót be szabad-e engedni, vagy netán zavarja el. Helga azért érezte, hogy Tangwen néne bizalmatlanságát még ez a pecsét sem tudja teljesen feloldani, ezért a döntést megosztotta a derék házvezetőnő és Agnes között. Hiszen a lány már tizenhét éves lesz Szent Iván napján, elég nagy már ahhoz, hogy bevonják a felnőttek dolgaiba.
Mentek tovább. Helga hamar rájött, hogy valóban nem könnyű feladatra vállalkozott. A jobbágyok féltek az uraktól, ilyen felfegyverzett csapat elől akkor is rejtőzni próbáltak volna, ha nincsenek e vészterhes idők. De azok voltak. És a főurak csatározásai mellett természetesen azonnal felbukkantak a zavarosban halászók is, rablók, banditák, a nyomor és a bizonytalanság vámszedői. Ők még rosszabbnak bizonyultak, mint a főurak katonái, de a különbség annyira csekély volt köztük, hogy a parasztok bizony okkal fogták menekülőre a dolgot, akárki idegen is közeledett feléjük. Ha Helgának nem lett volna különleges hatalom a birtokában, hiába próbált volna a nyomukra bukkanni.
Számtalanszor adódott olyan eset, hogy egy-egy megközelíthetetlen szurdok, ismeretlen barlang előtt elhaladva emberei el sem akarták hinni, hogy ott lehet bárki is, ám az asszony tudta, amit tudott, és nem hagyta annyiban a dolgot. Mert ott emberek lapultak. Emberek, akik éheztek, emberek, akik fáztak, emberek, akik féltek szinte mindentől. És Helga érzékelte mindezt. Nemcsak azt árulta el neki a Föld, hogy hol találja a hontalanokat, de elmesélte neki a fájdalmukat, megsúgta a félelmeiket is. Ó, be sokszor kellett Helgának magának mennie az úttalan utakon, a megmászhatatlannak hitt sziklákon! Nem vitt magával még egy tőrt sem, mégsem ment üres kézzel. Oldalán kulacsokat cipelt pálinkával, borral megtöltve, a hátán pedig élelmiszeres zsákokat. Soha nem lett semmi baja, holott késekkel, kaszákkal várták nem egy helyen. De ki emelt volna kezet a vékony kis vörös asszonyra, aki két kézzel szórta közéjük az áldást?
És az emberek megnyíltak előtte. Elmondták neki, hol, melyik úr birtokán éltek eddig, meg azt, amit tudhattak az urukról, ami a pletykák alapján fülükbe juthatott, hogy melyik főúr pártján állt, ha állt egyáltalán valamelyik mellett. És elsírták azt is, hogyan jutottak koldusbotra, kik, hogyan támadtak rájuk. Helga többet megtudott így a környékbeli eseményekről, mint a hadurak. A baj csak az volt, hogy ez a tudás nem tölthette el elégedettséggel és örömmel. Mert amit a menekülők meséltek neki, az felülmúlta a legvadabb rémálmokat is.
A háború hivatalosan még el sem kezdődött, de az emberek által elkövetett borzalmak már pokollá tették a földet.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sötétség fenyegetően körülvette a sziklát.

*

Malazár elégedetlen volt. Hiába látta el tanácsaival Dracót, unokaöccse udvariasan meghallgatta, de továbbra is ment a saját feje után. Pedig ennek így nem lesz jó vége. Saluc már jelentős sereget toborzott magának, kihasználva a tél erejét, amikor a hideg keménnyé, járhatóvá dermesztette az utakat. Hogy a nagy sereget nehéz etetni? Ez igaz, de a szállítmányozó szekerek is éppúgy odaérnek a jeges utakon, mint a katonák maguk. Ha ez így megy, Saluc jelentős haderővel indulhat útnak, az ő felaprózott táboraikat pedig úgy fogja felfalni, mint a tűz a nádat.
És ha mindez nem lett volna elég ok a rosszkedvhez, itt volt a tegnap esti beszélgetés... Malazárt még mindig elfogta az émelygés, ha csak rágondolt. Pedig a mai sem lesz különb.
És igaza lett.
Ismét arról beszélgettek, hogy Saluc megelőzi őket, össze kell szedni a Dracóhoz hű hadakat, és lecsapni az ellenkező oldalon állókra - csakúgy, ahogy Saluc teszi. Mert...
- Elég! - csattant fel Draco, aztán látva nagybátyja arcát, szelídebben tette hozzá: - Elég volt mára, bácsikám. Ma már eleget háborúztunk.
- Értsd meg, végre, Draco, lépned kell...
- Nagyon jól tudom, mit kell tennem! - Dracón immáron egyértelműen látszott az ingerültség. - Nem azért kérettelek magamhoz, hogy utasítgassál.
- Valóban nem értem, miért hivattál, ha eszedben sincs megfogadni azt, amit mondok - fakadt ki Malazár is ingerülten.
- Egy háborút magam is meg tudok nyerni - nyomta el a gőg még az ingerültséget is Draco arcán. - Te másért kellesz.
- Mi az a más?
Draco mélyeket lélegzett, szemmel láthatóan ez idő alatt próbálta rendezni a vonásait. Igyekezett a gőg helyett ravasz és egyszerre szinte alázatos arckifejezést erőltetni magára. A végeredmény meglehetősen siralmas lett. Malazárt az egész valami groteszk vicsorra emlékeztette.
- Bácsikám! - fogta halkra a hangját Draco. - A családból te vagy az egyetlen, aki nem vagy érintett a harcban.
- Micsoda? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Malazár.
- Nézd... - vágott bele Draco. - Berol királynak két öccse van, akik igényt támaszthatnak a trónra. Ám sem Igal, sem Darhem nem magának akarja a koronát, hanem utódaiknak: Igal a fiának, Salucnak, Darhem az unokájának, nekem. Ám ettől ők még érintve vannak, hiszen saját jelöltjüket támogatják elszántan. És a család többi férfitagja? Kik vannak még, akik számítanak? Salucnak van ugyan egy fia, de az a torz gnóm nem érdekes. És a mi oldalunkon? Apám, és az öcsém. Az apám az apám, az öcsém viszont még gyerek. Te vagy az egyetlen, bácsikám, az egyetlen férfi, aki a családhoz tartozik, mégis kívülálló.
- Na és?
- Az, hogy te ki mellett állsz... Nem gondolod, hogy ennek nagy jelentősége van?
- Ugyan kinek? - kérdezte Malazár némi kis gondolkodás után.
- Nekem és... Salucnak!
- Ugyan mi gondja lenne Salucnak arra, hogy én ki mellé állok? - kérdezte a gróf jó adag iróniával.
- Gondja van rá, bácsikám! Nekem elhiheted, hogy gondja van rá!
És Malazár elhitte. Ám volt abban valami rettenetesen émelyítő, hogy a két nagyúr igazolást próbál keríteni magának a trónigényéhez. Ő lenne az igazolás? Csak ezen múlik? Nem az igazságon? Nem a tehetségen?
Malazárban először ötlött fel, hogy talán rosszul döntött. Nem, nem azért, mert nem Saluc mellé állt. Ismerte az unokabátyját jól. De lehet, hogy Draco sem különb nála, és neki végképp nem kellett volna beleártania magát ebbe az egész csetepatéba. Mert lehet, hogy ez az egész háborúskodás mégsem az ország érdekéről szól, hanem csupán két hatalomra vágyó nagyúr torzsalkodásáról...
- ...tehát azért nem vontam eddig össze az erőimet, mert tele van a tábor kémekkel - hatolt el végre a tudatáig Draco hangja. - Így, hogy nem vagyunk együtt, Saluc nem tudhatta meg, valójában mekkora erő felett rendelkezem. De most már valóban ideje összevonnom őket, méghozzá egy előre megbeszélt helyre. Ebben kell a segítséged, bácsikám. Arra gondoltam, hogy mivel te magad is oly sokszor említetted nekem az erőim összevonását, talán szívesen mennél, hogy megvidd a hadaknak a találkozó pontos helyét és időpontját.
"Végre!" - gondolta Malazár.
- Örömmel teljesítem a kérésedet, öcsém! - mosolyodott el.
És tényleg örült. Örült, hogy végre kimozdulhat, örült, hogy kiszellőztetheti a fejét, és - mi tagadás - örült, hogy nem kell egy darabig egy levegőt szívnia az unokaöccsével.

*

Ellenfelek? Istenem, dehogy! Az ilyen ostoba csőcselék minden, csak nem ellenfél. Még ennek a Dracótól testőrnek kapott féleszű viking gyilkosnak, Ogurrnak sem, hát még neki, Malazárnak! Ahogy felvázolta pár szóban, hogyan üssenek rajta a minden bizonnyal diadalt ülő hordán, Ogurr még cuppogott is a gyönyörűségtől, mintha már előre érezné a szájában az első elejtett áldozata vérének ízét, amit soha el nem mulasztott megkóstolni. Malazár annyira undorodott tőle, hogy rá sem nézett. A többieknek beszélt, bár azok sem voltak különbek.
Bunkó söpredék, akik vérontásból akarják megszedni magukat.
A rajtaütés zökkenőmentesen zajlott le. A kémek jelentéséből Malazár nagyon is jól ítélte meg a helyzetet: a Saluc-pártiak pár paraszt legyilkolása után már csak mulatoztak. Persze a mulatságuk olyan volt, mint az övéké, ha győztek: néhány másik, reszkető parasztot megkínoztak, néhány házat felgyújtottak, a csinosabb lányokat megerőszakolták, és természetesen ittak. Mint a kefekötő. Mire Malazárék odaérték, már csak nagyon kevesen maradtak olyan állapotban, hogy kardot bírjanak emelni a támadókra. Ezeknek sem lett lassabb haláluk, csak ők legfeljebb még tudatuknál voltak, mielőtt meglepte volna őket az örök sötétség.
Mire Malazár beért a falu főterére, az emberei szinte már a végére értek a munkájuknak. Hullák mindenfelé... Parasztok vagy martalócok, oly mindegy.
Az egyik viskóból azonban összetéveszthetetlen zaj hallatszott ki. Vívnak! Itt még van ellenállás! Sőt! A viskó ajtaja nyögve adta meg magát az enyészetnek, amikor Malazár két embere kiesett rajta, ahogy ellenfelük kitaszította őket.
Malazár mindenre készen húzta ki a kardját a hüvelyéből, és nem is tévedett. Az ajtóban vad kurjantással megjelent az ellenálló, és bősz arckifejezéssel csapott volna le rá, ha a gróf nem számít előre a vágásra.
Egymásnak feszült a két kard, egymásra sziszegett a két koromtól, vértől mocskos arc. És a küzdelem kimenetele nem lett volna kétséges, mert Malazár jóval magasabb és erősebb volt, mint az ellenfele, ám...
- Amar...! - kiáltott fel döbbenten.
- Bácsikám? - hangzott fel a hökkent kérdés.
Valóban Amar volt az, Malazár keresztfia.

A fiú azonnal eldobta a kardját, arcán széles mosoly terült el. Már tárta volna ki ölelésre a karját, amikor eszébe jutott, miért is van itt. Lehullott a karja.
De Malazár úgy tett, mintha ez utóbbi mozdulatot észre sem vette volna. Lehajította ő is a kardját, és mosolyogva megölelte a fiút. Úgy ropogtatta meg, mint amikor Amar még egészen kicsi volt, és hagyta, hogy szeretgessék...
- Drága fiam! - dörmögte a fülébe. - Hogy kerülsz te ide?
Amar önérzetesen bújt ki az ölelésből.
- Harcoltam - szegte fel az állát.
- Láttam - intett a gróf a fejével a két embere felé, akik szájtátva bámulták, hogy a vezérük kedélyesen beszélget a támadójukkal. - Ügyesen csináltad.
Átkarolta a fiú vállát.
- Régen láttalak. Mesélj, mi minden történt veled! - Azzal belépett abba a viskóba, ahonnan Amar kirohant az imént. Az ajtóból még odamordult a két martalócra:
- Szedjétek össze a fegyvereinket, és hozzatok enni-inni!
A viskóban sötét volt, és bár a kirúgott ajtón keresztül most ömlött be a fény, Malazárnak mégis időbe tellett, mire hozzászokott a szeme a benti homályhoz. A viskó közepén feldöntött asztal és székek hevertek, a sarokban szalmaágy, amin egy megtépett ruhájú fiatal lány kucorgott.
Malazár fél kézzel állította fel az asztalt, közben ráförmedt a lányra.
- Kotródj innen!
A lány a falhoz lapulva oldalazott ki, és ahogy Amar ránézett, rémülten felnyüszített, és kiszaladt.
- Khm... - köszörülte meg a torkát Malazár. - Látom már, miért áll olyan csálén a nadrágod.
Amar kihúzta magát.
- Férfi vagyok, bácsikám! - és kirázta az arcából aranyszőke fürtjeit.
A gróf jobbnak látta, ha a feldöntött székek ürügyén elrejti az arcát, így Amar nem láthatta meg a mosolyt rajta.
Még hogy férfi...! Gyermek még... De már akasztja a körmét az oroszlánkölyök! Griffendél oroszlánja!
Malazár magában elnézően és egyben büszkén megcsóválta a fejét, és amikor visszanézett a fiúra, minden önuralmára szüksége volt, hogy ne vigyorogjon bele a képébe.
- Szóval férfi lettél - mondta. - Harcoltál, öltél, nővel háltál...
- Igen - hangzott az önérzetes válasz.
- Hm... Azért még egy kis tanulás rád férne. Úgy rohantátok le ezt a falut, mintha a tiétek lenne itt minden. Pedig tudhattátok volna, hogy ez Draco nagyúr híveinek a területe. De se egy járőr, se egy kis elővigyázatosság... No és ezek a tüzek! Mérföldekről tudni lehetett, hogy itt vagytok.
- Tudom - hajtotta le a fejét Amar. Arcát piros színbe vonta a szégyen, olyan szép lett tőle, mint egy kislány. - Mondtam is Roliknak, hogy ezt nem így kéne...
- Ki az a Rolik?
- Ezeknek a vezére - intett kifelé a fejével a fiú.
- Mit csinált a háború előtt?
- Nem tudni. De azt hiszem, a börtönből adott neki kegyelmet Saluc nagyúr.
- Haramiákat szabadított ránk Saluc? - vonta össze a szemöldökét Malazár.
- Jól harcolt eddig - vonta meg a vállát Amar.
- No és apád engedte, hogy ilyen rablófajzat keze alá adjanak téged?
- Apám... khm... - esett határtalan zavarba a fiú, noha minden erejével megpróbálta palástolni.
- No! Ki vele!
- Tudod, bácsikám... - hajtotta le a fejét Amar, hogy hosszú szőke haja takarja el az arcát.
- Igen?
- Apám nem tudja, hogy itt vagyok - hebegte Amar alig érthetően.
Malazárba belevillant a felismerés.
- Azt hiszi, hogy még mindig Roxfortban vagy?
- Igen...
- Hogy az a...!
Bármilyen furcsa is, Malazár megkönnyebbült, hogy nem kellett csalódnia Godrikban. Érthetetlen volt ugyanis számára, hogy volt barátja hogyan engedhette el az egyetlen fiát a háborúba. Hiszen még gyermek! Alig tizenöt éves! És ráadásul egy ilyen semmirekellő keze alá, mint ez a Rolik? De Amar szökése mindent megmagyaráz. Godrik mégsem olyan elvakultan ostoba, mint ahogy azt először gondolta.
Megjelentek az ajtó keretében a martalócai. Kezükben az urak fegyvereit tartották, azzal terelgettek befelé két riadt nőt, akik enni-innivalót tettek az asztalra.
Malazár egy intéssel parancsolta ki mindet, aztán megtöltötte borral a kupáikat. Amarnak adta az egyiket, a másikat maga emelte meg, de még nem ivott belőle. Elgondolkodva nézett a kupa fölött a fiúra, mígnem az feszengeni kezdett.
- Bácsikám...
- Ha visszakísérlek Roxfortba, ott maradsz? - szegezte a gróf a kérdést a fiúnak.
- Nem - vágta rá Amar határozottan.
Malazár bólintott. Tulajdonképpen tisztában volt azzal, hogy ezt a választ fogja kapni.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte.
- A foglyod vagyok - felelte Amar zárkózottan.
- És?
- Tudom, mit szoktatok tenni a foglyaitokkal.
- Amit ti a tieitekkel - dörmögte Malazár, és gúnyosan kérdezte: - Öljelek meg?
- Te döntesz felőlem - vonta meg a vállát Amar, és kihúzta magát, hogy minél magabiztosabb férfinak lássék. De Malazár meglátta a szemében a riadt fiút, azt, aki valójában volt.
- Én döntök - dörzsölte meg az állát a férfi, és aztán valóban döntésre jutott. - Holnap két emberem elkísér a rivermoor-i mezőkig. Onnan már visszatalálsz a tieidhez.
- Elengedsz? - rökönyödött meg a fiú.
- Hát mi egyebet tehetnék veled? Meg nem öllek!
- De itt is tarthattál volna...
- Nem kívánok foglyokkal foglalkozni.
- Hátra is hagyhattál volna.
- Ebek harmincadjára? Azt ugyan nem! - háborodott fel már a gondolattól is Malazár.
- Váltságért más foglyokért.
- Nemigen ejtenek e háborúban foglyokat.
- Bácsikám...!
- Igen?
Amar habozni látszott, de végül csak feltette a kérdést, ami foglalkoztatta:
- Miért nem akartál a magad oldalára állítani?
Malazár elgondolkodva nézett a fiúra. Tulajdonképpen maga sem értette magát.
- Egy fiúnak - mondta végül lassan - követnie kell az apját.
- Még akkor is, ha az apa rossz példával jár elöl?
- Apád nem jár elöl rossz példával! - csattant fel Malazár határozottan.
- Akkor miért öltétek egymást? - nézett Amar kíváncsian a szemébe.
Malazárt meghökkentette a fiú tekintete. Őszinteséget követelt tőle.
- Apád azt teszi - mondta végül, - amit helyesnek tart. Ami véleménye szerint jó az országnak.
- De szerinted nem - vetette közbe Amar.
- Én... másképp látom a dolgokat - felelte Malazár. - Ám ettől még az apád...
- Igen? - kérdezte Amar, mert már nem győzte kivárni a mondat végét.
- ... igaz ember...

És másnap elengedte. Két legjobb kardforgatóját adta mellé, hogy kísérjék az úrfit. Malazárnak volt akkora tekintélye az emberei előtt, hogy a legényeknek eszükbe sem jutott kérdezősködni, miért is kell a fejükkel felelniük az ellenség egyik katonájáért. Ha a gróf úr ezt parancsolta, hát ezt parancsolta; bizonyára megvolt rá az oka.
Amar tétován matatott az úti pakkja körül. Nem vitt magával sokat, de Malazár ragaszkodott hozzá, hogy legalább kétnapi élelem legyen nála - soha nem lehet tudni alapon. Ám a fiún látszott, hogy nem a málha aggasztja, és Malazár nagyon is jól látta ezt, mégsem szólt. Várt.
- Bácsikám! - rukkolt elő végül Amar azzal, ami a bögyét nyomta. - Nem maradhatnék mégis veled?
Malazár pontosan efféle kérésre számított - és nem örült neki.
- Nem lehet. - A kurta válasz élét csak az a gondterhelt sóhaj tompította, amivel befejezte a mondatot.
- Miért nem? - nézett rá a fiú. A szeme szinte esdekelt.
- Mert te Saluc pártján harcoltál eddig is, én meg Dracóén - felelte Malazár látszólag morcosan.
Amar bólintott. Egy darabig a semmibe révedt, aztán ismét felemelte a fejét.
- És ha átállnék? - kérdezte reménykedve.
Mi tagadás, ez a gondolat Malazár fejében is megfordult, de aztán - fájó szívvel - elvetette.
- Tudom, hogy te nem elkötelezettségből álltál Saluc zászlaja alá - mondta, - de azért mégis oda szegődtél. Oda köt az adott szavad. Márpedig egy férfinak állnia kell a szavát, akár megbánja később, akár nem.
Amar letörten nézett rá. Annyira vágyott a felnőtt életre, annyit ábrándozott kalandokról, mulatságokról...! Ezért is szökött el. De a valóság még csak nem is hasonlított az álmokhoz. A valóság durva volt, kemény és rideg. És bár a fiú büszkesége berzenkedett attól, hogy visszamenjen az anyja óvó-védő szárnyai alá, azt egyáltalán nem bánta volna, ha a keresztapja kemény, de mégiscsak védelmező keze vezérelné tovább ebben a szörnyűséges felnőtt életben. Ám a bácsi azt mondja, hogy nem lehet...
Amar egy hirtelen gondolattól felkapta a fejét.
- És ha ismét ellenfelekként találkozunk? - kérdezte.
A gróf magában ismét sóhajtott.
- Én téged se portya közben, se csatában meg nem öllek, kardot nem emelek rád - felelte szilárd hangon. - Ám hogy te miként cselekszel majd velem szemben, az már a te dolgod.
- A lekötelezetted vagyok, bácsikám! - vágta rá hevesen a fiú.
- Amar! Én a születésedkor esküt tettem. Míg élek, míg egy csepp erő is akad bennem, megóvlak bármi veszedelemtől. De magad ellenében nem óvhatlak meg. - Komoran nézett a fiú szemébe, aztán még hozzáfűzte: - A magad útját magadnak kell megtalálnod, fiam.
És Amar a súlyos szavak alatt megérezte azt a mélységes szeretetet, amit a keresztapja iránta érzett.
- A férfiak útját fogom járni, bácsikám - ígérte. - Mint te és az apám.
A gróf egy főhajtással nyugtázta a fogadalmat.
Amar meghajtotta magát, aztán távozott.
Malazár pedig addig nézett utána, míg a fiú teljesen el nem tűnt a szeme elől.

Nem azért ment a rivermoor-i mezők felé, mert három nap után sem jött meg egyik embere sem. Nem. Egyáltalán nem...
Hol a pokolban tekereg az a két sehonnai?! Miért nem jönnek már elibé, hogy jelentsék: Amar biztonságban megérkezett az ellenhez?!
Már három napja, hogy elmentek, azóta semmi hír felőlük, és Malazárt a hideg verte ki a gondolattól, hogy Amarnak esetleg valami baja esett. Miért is nem tartotta maga mellett a gyereket? Becsület? Adott szó? Ha ezek miatt a nagy szavak miatt került csávába a kölyök...!
Rivermoor felé mentek. Kiküldte a legjobb nyomolvasóit, találják meg az úrfi nyomát, vagy legalább azét a két zsiványét, hozzanak híreket, ha addig élnek is! S a nyomkeresők nem tértek vissza, mert eredménytelenül nem mertek.
Negyednap hajnalban - egy újabb átvirrasztott éjszaka után - Malazár kilépett a sátrából. Az őrök azonnal haptákba vágták magukat, ahogy meglátták a gróf óriásnak tetsző körvonalait a tábortűz hamvadó parazsa mellett, de Malazár intett nekik, hogy maradjanak, és ő maga továbbment. Túlment a tűz fényén, túl az őrök vonalán, és csak a mezők előtti kis csalitos fái között állt meg, ahol nem láthatta meg őt a hajnal felderengő szürkeségében senki. Fejét az egyik fácska törzsének vetve koncentrált, gyűjtötte össze temérdek erejét, melyet nem engedhetett szabadjára avatatlan tekintetek előtt, de amelyet most kénytelen volt használni. Szemmel nem érzékelhetően kavargott, sűrűsödött körülötte egyre a mágia, mígnem már szinte kézzel tapintható lett, és ekkor a férfi felemelte a fejét. Beszívta magába az erőt, eggyé vált vele, szolgálta és uralta őt - és feladatot adott neki. Szeméből, kezeiből villámként cikázott az égre a hatalma, egyszerre megvilágítva, majd elsötétítve a horizontot, és az égből lehullott a földre az első esőcsepp. Az elsőt pedig gyorsan követte a többi: hamarosan bőségesen záporozott az égi áldás, annyira, hogy elárasztotta a gödröket, árkokat, annyira, hogy ellepte a földet, annyira, hogy bejárta a környék zegét-zugát, felderített mindent, és... mesélt. Mesélt a víz Malazárnak.
És ezt mondta neki:
Még azon a napon, amikor elindult, Amart és a két legényt portyázó martalócok támadták meg nem messze innen. Amarék derekasan védekeztek, de a túlerő győzedelmeskedett felettük. A martalócok ledöfték mindhármójukat, majd a testeket otthagyták a bokrok tövében. De csak az egyikük halt meg. Amar és az egyik kísérője még életben van. Igaz, hogy szinte alig, de élnek. Még élnek...
Malazár egy intéssel állította el az esőt, majd sarkon fordult, és visszasietett a táborba. Fertályóra sem kellett, már indultak is a gróf által megszabott irányba. És egy újabb fertályóra múlva megtalálták az úrfit, meg a két tetemet. Mert mire odaértek, a másik katona is kiszenvedett.
Malazár megparancsolta, hogy tisztességgel temessék el a két legényt. Híven teljesítették a parancsot, életüket adták a fiatalúrért.
Ám Amar élete is csak hajszálon függött. Ha Helga itt lenne...! De nincs. Messze van most, nagyon messze, még ha baglyot is küldene érte, mikor érne ide? És addig mi legyen a fiúval?
Malazár komoran pillantott fel. A reggeli nap első sugarai egy nem is olyan távoli vár tornyaira estek.
Roxfort tornyaira.

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sziklából gyönge fény szivárgott ki.

 

vissza

tovább