- Múlik az idő! - tépte fel Hermione a kunyhó ajtaját. - Tanácskozni akarnak, vagy bújócskázni?
- Befejeztétek már a beszélgetéseteket? - kérdezte szinte bátortalanul Lupin.
- Be! - vágta oda a fiatal nő, majd visszahúzta a fejét az ajtóból.
A bent lévők összenéztek, aztán Piton megszólalt:
- Talán jobb lenne, ha a fiatalok maradnának.
- Vagy akár mi is - mondta kissé fanyar mosollyal Lupin, de aztán kinyitotta az ajtót, és udvariasan előre engedte a Mestert.
Az öreg nyíltan fürkészte a fiatalok arcát. Hermione szeme még mindig villogott, Draco pedig még mindig behúzta egy kissé a nyakát.
- Megbeszéltétek? - kérdezte az öreg.
- Igen, Mester - vágta rá a fiatalasszony.
- És mi végre jutottatok?
- Azonnal meg kell szervezni az akciót. Draco velünk együtt megy vissza.
- Te is jössz? - kapta fel a fejét Lupin.
- Megyek - jelentette ki Hermione ellentmondást nem tűrően, de Lupinból mégis kicsúszott a kérdés:
- Minek? - Ahogy kimondta, abban a pillanatban meg is bánta. Nyilvánvaló volt, hogy minek megy a nő: szemmel tartani Dracót.
- Úgy gondolom, auror lévén én is értek egy keveset a mágiához! - mondta fenyegető-halkan Hermione.
- Persze, természetesen! - mentegetőzött Lupin.
- No és hogyan jutunk így be a kastélyba? - kérdezte összehúzott szemmel Piton.
- Mint Draco vendégei - vonta meg a vállát a nő.
- Hallotta, hogy ehhez is Lucius engedélye kell - válaszolta Piton, és két szemöldöke immáron egybefüggő vonallá változott.
- Valahogy biztos megoldható - vágta rá határozottan Hermione.
- Még ha így is lenne, maga semmi szín alatt nem jöhet oda - mondta Piton, és az arcán megfeszültek az izmok a visszafojtott dühtől. - Lucius úgy tudja, hogy maga meghalt.
- Legjobb tudomásom szerint Remusról is úgy tudja, hogy meghalt - vágott vissza a fiatal nő.
- Csakhogy őt gyakorlatilag nem is ismeri, ellentétben magával.
- Márpedig menni fogok, akár tetszik ez magának, professzor úr, akár nem - válaszolta Hermione haragosan, és látszott rajta, hogy ettől a döntésétől semmi és senki nem bírja eltántorítani.
A kedvesét féltette.
Csakhogy Piton meg a családját féltette. Úgy tűnt, hogy a köztük levő feszültség rögtön heves veszekedésbe fog torkollni, amikor megszólalt az öreg:
- Az ifiúr csak egy akadályt bírt volna elhárítani fejetek felől, de még akkor is maradt volna elég, mikkel nem tudtatok vón megküzdeni. Megyek hát véletek.
A többiek csodálkozva meredtek rá.
- Meg tudod törni az őr-mágiákat, Mester? - kérdezte Lupin.
- Nem megtörni kell, csak semlegesíteni - vetette közbe Draco.
- De hiszen ennek te nagy mestere vagy! - fordult felé Hermione.
- Ennyire még én sem - nézett rá vissza Draco. - Nemzedékről nemzedékre erősítették a védelmet, ehhez még én is kevés vagyok.
- De én nem - mondta derűsen az öreg.
- Biztos vagy benne, Mester?- kérdezte Piton.
- Biztos - felelte az öreg, és úgy tűnt, a bizalmatlanság csak fokozta derűjét.
- Khm… - köszörülte a torkát zavartan Draco. - Bocsáss meg, Mester, de talán mégis jobb lenne, ha maradnál.
- Miért? - kapta fel a fejét Lupin.
- Mert… túlságosan is feltűnő jelenség! - intett az öreg felé Draco. - Nem tudom, mekkora ereje van egy Vigyázónak, de az biztos, hogy a védelmi mágiákat folyamatosan semlegesíteni iszonyú erőfeszítés! És még arra is ügyelni, hogy nem tűnjön fel senkinek a külseje...!
Óhatatlanul is mindannyian a Mesterre néztek. Az öreg bizony minden volt, csak hétköznapi nem, öve alá érő fehér hajával, szakállával, ráncoktól szabdalt ezer éves arcával, porlepte, ódon köpeny-féleségével, kötélszandáljával.
Az öreg somolygott.
- Tán még akadna erőm elterelni a kíváncsiskodók figyelmét, de akad arra is, hogy megújhodjam, ha csak ez a gondod, ifiúr! - azzal becsukta a szemét, és a következő pillanatban megváltozott.
Szúrós szemű, negyvenes éveiben járó férfi ült az öreg helyén a kis háromlábú széken. Magas homlokából hátra fésülte félhosszú fekete haját, markáns arcát fekete, gondosan nyírt körszakáll keretezte. Széles vállú, magas alakjára fekete talár borult. Amíg valaki nem látta a szemét, hétköznapi varázslónak hihette.
A többiek tátott szájjal lesték.
- És ez meddig tart? - kérdezte Lupin. Mindnyájan a Százfűlé főzetre gondoltak, mert ilyen átalakulást csak ennek a bájitalnak a hatásaként láttak, és az egy óráig tartott.
- Mostantól ilyen vagyok - nézett rájuk mosolyogva a férfi. - Míg meg nem változtatom magam. Vagy meg nem öregszem - kacsintott cinkosan Lupinra. Aztán ránézett a megfiatalodott kezére. - Bizony, időszerű volt már! Utoljára akkor változtattam alakot, amikor először találkoztam ezzel a fiatalemberrel, akinek felvettem most a külsejét.
- És ki volt az? - kérdezte nem titkolt kíváncsisággal Piton.
- Hallottatok már róla - mosolygott a férfi. - Malazár, Mardekár grófja.

*

- Ilyen volt Mardekár? - suttogta tágra nyitott szemmel Hermione. Látszott, hogy a férfi teljesen elbűvöli, ezt viszont Draco nem nézte jó szemmel.
- És most hogyan szólítsunk? - kérdezte csípősen. - Mardekárnak?
- Nem. Szólíthattok továbbra is Mesternek. Persze valamilyen nevet is ki kell találni. Nos, akkor legyen a nevem… David Post. Megfelel?
- Nekem igen - vonta meg a vállát Piton.
- Nekem is - felelte Lupin.
- Nagy szép név - mondta Hermione. A férfi szeme huncutul megvillant, és ekkor egy röpke pillanatra, egy parányi villanásra ismét mintha az öreget látták volna. De a pillanat eltűnt, és vele az illúzió, és a megváltozott külsejű Mester komollyá vált.
- Akkor nézzük a feladatainkat. Mennyire közel lehet hoppanálni a kapuhoz? - fordult Dracóhoz.
- Fél mérfölddel elé.
- És ha közelebb?
- Csak bejelentetteknek, vagy családtagoknak. Másokat egyszerűen visszadob a kúria közeléből.
- És amikor távozna valaki?
- Ugyanaz a helyzet.
- És mi a helyzet Voldemorttal?
Draco - csakúgy, mint Piton, - összerezzent a név hallatán, de azonnal válaszolt.
- Ő más.
- Tehát erős mágiával meg lehet törni a védelmi gyűrűt… De Zelda varázstalan, azt mondtátok - fordult Piton felé a Mester.
- Igen, az - válaszolta Piton.
- Akkor a meneküléshez más utat kell választanunk - mondta határozottan a Mester. - Pardak! Merre kószál most az a kentaur?
- Nem tudom - válaszolt csodálkozva Lupin. - Holdsáppal bolyonganak az erdőben.
- Hívd vissza őket! Most!
Lupin kissé értetlenkedve bólintott, majd telepatikus úton azonnal felvette a kapcsolatot a farkassal.
- Jönnek - közölte lakonikus tömörséggel.
A Mester bólintott, majd folytatta:
- Figyeljetek rám! Nekem csak nagyon kicsit szabad beleavatkoznom a dolgokba, ezért nem fogok azzal foglalkozni, hogy elrejtselek benneteket. Varázslatot sem szabad használnotok, mert én CSAK azt a mágiát semlegesítem, amelyik az idegeneket jelzi. A ti dolgotok tehát, hogy ne vegyenek benneteket észre.
- Hiába - vetette ellene Piton. - Akkor is ott van a kísértet. Meg a bűvös kör.
- A kísértet az én gondom, a kört pedig együtt semmisítjük meg Dracóval és Joshuával.
- Nem lehet! Megmondtam! - mordult fel a fiatalember. Mióta megváltozott, és Hermionénak annyira tetszett, egyáltalán nem volt neki szimpatikus a Mester.
- Harmad erőddel kell arra koncentrálnod, hogy BETÖRD a határvonalat - nézett rá derűsen a férfi. - Joshuának harmad erejével kell arra koncentrálnia, hogy KITÖRJE. Ti ketten szinte semlegesítitek egymás, én meg leválasztom rólatok a mágiátokat, és felerősítem. Utána gyenge leszel te is, meg Joshua is, megsebesül apád és Zelda is, de túlélik. Viszont apád tudni fogja, hogy ott vagy, és Voldemort is értesülni fog a határvonal megsemmisüléséről.
- És akkor mi lesz? - kapkodott a többiekkel együtt levegő után Lupin.
- Oda fog jönni - válaszolta nyugodtan a Mester. - Éppen ezért nagyon figyeljetek most rám...

*

Hirtelen bukkant fel a semmiből a kis csoport, öt ember - négy férfi és egy nő, - meg egy kentaur. Ahogy kiléptek a csalit árnyékából, a telihold kísérteties fénybe burkolta őket.
- Ennek is éppen most kellett előbújnia - morogta Pardak felsandítva a sápadt égitestre.
- Most az egyszer sajnálom, hogy nem válhatok farkassá - dörmögte Lupin is. Legnagyobb döbbenetére Piton, aki előtte ment, visszafordult, és halvány mosollyal az ajkán kérdezte:
- Megkérjük a Mestert, hogy fordítsa vissza a varázslatot?
- Nem kell mindent komolyan venni - válaszolta Lupin. - Egyébként meg hogy az ördögbe vagy ilyen nyugodt?
- Én állandóan borotvaélen táncolok - vonta meg a vállát Piton. - Megszoktam.
És igaza volt. Élete minden pillanatában fölötte lebegett a lebukás veszélye. Hozzá képest a többiek élete nyugodtnak tűnt, bár egy aktív halálfaló, egy volt auror, és egy bujkáló Rend-tag élete is tele volt rendszerint veszéllyel. Pardak megint egy másik kategóriának számított, hiszen ő az üldöztetésig háborítatlanul élte az életét a maga erdejében, így most, élete első bevetésén mindenki természetesnek vette, hogy a kentaur szinte remeg az idegességtől.
A Mester pedig… Olyan nyugodtan haladt mindnyájuk előtt, mintha csupán kis éjjeli sétán vennének részt. Szeme higgadtan pásztázta a környéket, azonnal felfedezett minden apró árnyékot, aminek a takarásában tovább haladhattak. Látszott rajta, hogy nem újság neki az efféle kaland.
Magabiztossága jótékony hatással volt a többiekre is, gyorsan haladtak. Azt az utat követték, amelyet Lupin használt pár hónappal ezelőtt Holdsáppal. Akkor nem okozott gondot a kastélyba jutás, de attól tartottak, hogy az a könnyebbség csak az esküvő napjára szólt.
Nem is tévedtek.
Egy idő után a Mester megtorpant. Szeme összeszűkülve nézte a semmit, ami neki - úgy látszik - mégiscsak VALAMI volt.
- Innentől aztán tényleg a nyomomban! - szólt hátra. - Gyorsan, és óvatosan!
Két kezét óvatosan kinyújtotta, majd széttárta, mintha függönyt nyitott volna szét, majd átlépett a résen. A többiek utána. Nesztelen léptekkel osontak árnyéktól árnyékig.
Senkivel nem találkoztak, de érezték a közelükben a mágiát. Mindnyájuknak közük volt a varázslatokhoz, ezért azonnal be tudták azonosítani ezt a semmihez sem hasonlítható dolgot, de érezték azt is, hogy a mágia nem közvetlenül rajtuk, hanem csak körülöttük kavarog. A Mester igazat mondott, tényleg semlegesíteni tudta az őr-varázslatot.
Ahogy áthaladtak a folyó menti parkon, a Mester odafordult Pardakhoz:
- Még ha találkoznál is bárkivel, ne foglalkozz vele! Menj tovább! És utána… ahogy megbeszéltük!
A kentaur csak némán bólintott, és elindult az istálló felé. A többiek az Északi Torony felé vették az irányt. Itt már Draco haladt elől, ő mutatta az utat.
Gond nélkül jutottak el a Toronyig, ám a vastag faajtót bezárva találták. Draco már kapta volna elő a pálcáját, de a Mester lefogta a kezét.
- Majd én - mondta.
És valóban! Ahogy lassan lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorgás nélkül kitárult. Hermionénak a csuklyája alatt kitágult a szeme, Dracóé viszont összeszűkült.
A Mester egyetlen lépést tett előre úgy, hogy már a toronyban legyen, és hogy hatalmas termetével eltakarja az utána állókat. Halkan, de roppant határozottan szólalt meg:
- James Charles Philip Tyboli Malfoy! Szólítalak!
A kísértet gyanakvó arckifejezéssel bukkant fel a semmiből a Mester előtt.
- Ki szólít?
- Nem ismersz meg, James Charles? Nézz meg jobban!
A kísértet arcán még inkább elmélyült a gyanakvás.
- Aki lehetnél, az már régen nem él! De te nem vagy kísértet! Ki vagy hát?
- Ugyan, James Charles! Úgy nézek ki, mint egy közönséges halandó?
- Nem… Nagyuram! De azt mondták, hogy már az én időmben meghaltál!
- Biztos? Gondolkozz csak!
- Nem! Valóban nem, Nagyuram! Csak hogy elrejtőztél a világ elől!
- Csak összeáll! - biccentett a Mester, majd olyan fensőbbségesen szólalt meg, hogy a többiek biztos nem ismertek volna benne rá a hajdani jóindulatú öregemberre: - Emlékszel-e még, mivel tartozol nekem, James Charles?
- Igen, Nagyuram! - suttogta megremegve a kísértet. - Feltétlen engedelmességgel! De az régen volt! Most már a családfőnek tartozom engedelmességgel!
- És ki a családfő, James Charles?
- Lucius.
A Mester halkan nevetni kezdett. Ám a nevetése olyan hátborzongató volt, hogy a mögötte lévők is hátráltak egy lépést, Kalóz Jim pedig végképp remegni kezdett tőle, mint a nyárfalevél.
- Te, Nagyuram! - dadogta a kísértet.
- Én! - szólt hidegen mosolyogva a Mester. - És nem tűrök meg más hatalmat - mondta, azzal villant egyet a szeme, és a kísértet megdermedt.
A Mester egy kicsit odébb rakta Jimet, mintha szilárd halmazállapotú lenne, majd hátraszólt a többieknek:
- Gyertek!
Draco volt az első, aki követte. Mielőtt a csigalépcsőre tette volna a lábát, meg akarta érinteni Jimet, ahogy azt a Mester tette. Ám az ő keze keresztül siklott a mereven maga elé bámuló kísérteten. Összenézett a többiekkel, aztán nekilódult.
Jócskán lihegve értek a lépcső tetejére. A késői óra ellenére kitárult az ajtó, és egy borzas hajú, álmosságtól kóválygó kisfiú dugta ki a fejét rajta.
- Mit akarnak? - kérdezte dühösen.
- Josh! - furakodott előre Piton. Joshua egyből felébredt.
- Apa! - kiáltotta, és Piton már rohant volna hozzá, de a Mester rájuk kiáltott:
- Ne!
Apa és fia egyszerre torpant meg. Perselus majdnem dühösen meredt a Mesterre:
- Bemenni sem szabad?
- De igen. Csak utána kijönni nem tudsz - nézett szembe vele nyugodtan a Mester. - Várj! Hiszen nem tart sokáig!
Piton erőt véve magán bólintott, és éppen félreállt volna, amikor Joshua feje fölött felbukkant egy női arc.
- Perselus!
- Nem! - állta el az ajtót a Mester Piton és Lupin elől is. Lupin kapcsolt előbb, odalépett a professzorhoz. Piton villogó szeméből nehezen lehetett kiolvasni, hogy most a viszontlátásnak örül, vagy a Mesterre akarja magát vetni, de Lupin minden eshetőségre gondolva félrehúzta barátját.
A Mester kissé meghajtotta magát a nő előtt.
- Asszonyom! A többieket ismeri, én pedig David Post vagyok. Azért jöttünk, hogy segítsünk önöknek kiszabadulni innen.
- Ebből a szobából nem lehet kilépni - mondta Zelda. Csodálkozó szeme hol a Mesterre, hol Perselusra rebbent. Josh viszont egyértelműen az apjára mosolygott.
- Legalábbis nehezen - javította ki kis félmosollyal a Mester. Josh felkapta a fejét, és végre ránézett. A férfi folytatta: - Tisztában vagyok vele, hogy a bűvös kört Voldemort rajzolta a szobájuk köré, és azzal is, hogy ha Josh megpróbálná egymaga áttörni, azzal megölné önt.
- Egymagam? - kérdezett rá Joshua, azonnal átlátva a lényeget.
- Látom, érted - mosolygott rá a Mester. - Három magid kell.
- És ki a harmadik? - kíváncsiskodott a fiú.
- Én - lépett elő a háttérből Draco. Joshua rámosolygott, de Zelda elkomorodott.
- Tud-e róla, Mr. Post, hogy ez a fiatalember Draco Malfoy? - kérdezte.
- Persze - mosolyodott el a Mester.
- Draco velünk van, Zelda - szólalt meg Lupin.
- Vagy legalábbis azt hiszed, Remus - válaszolta a nő, bizalmatlan pillantását le nem véve a szőke fiatalemberről. - Ő is Malfoy.
- Én is az vagyok, Mrs. Piton - lépett elő Hermione, csuklyáját levéve. Zeldán látszott, hogy megismerte a fiatal nőt, ezért a kellemes meglepetés mosolya és a csodálkozás keveréke ült ki az arcára.
- Hermione! Hogyan?
- Draco felesége vagyok.
- De hát - mondta zavartan Zelda - Draco felesége Pansy Parkinson! Vagy tévednék?
- Téved - válaszolta kissé szárazon Hermione. - Pansy is…
- Bízhatsz Dracóban, Zelda - szólalt meg végre Piton is. Zelda tekintete összekapcsolódott a férjéével, és látszott rajtuk, hogy most olyan bizalmas dolgokat tárgyalnak meg, amikre szavak sincsenek. A Mester szinte sajnálkozva szakította félbe őket:
- Figyeljetek rám! Josh! Lassan, fokozatosan koncentrálj arra, hogy KI akarod törni a határvonalat! Csak óvatosan! Nem kell teljes erődből! Draco! - fordult a fiatalember felé. - Te ugyanilyen fokozatosan koncentrálj arra, hogy BE akarod törni! Mondtam, Mrs. Piton meg fog sebesülni, de azonnal elállítom a vérzést, úgyhogy nem kell megijedni! - nézett rá Pitonra és Lupinra. - Ha eltűntettük a határvonalat, ne legyen kavar, Remus Dracót, Perselus Zeldát, Hermione pedig Joshuát fogja támogatni! És bármi történjék, BÁRMI, igyekezzetek olyan gyorsan a találkozó helyre jutni, ahogy csak tudtok! Van valakinek kérdése?
Zelda csodálkozva járatta szemét az elszánt arcokon, aztán végül kibökte:
- No és maga?
- Nekem lesz még egy kis dolgom, asszonyom - fordult felé mosolyogva a Mester. - De velem nem kell foglalkoznia. Nos, kezdhetjük? - kérdezte a többieket. Mindenki visszajelzett. - Akkor most!
Draco és Joshua arcán megfeszített koncentrálás tükröződött. Szemüket behunyták, szemöldöküket összehúzták. Még a kezüket is ökölbe szorították. Ahogy szép lassan elkezdett felizzani a szoba előtt a levegő, úgy kezdett el egyre jobban gyöngyözni a homlokuk. A verejték kövér izzadtságcseppekben gördült le a halántékukon, testük egyre jobban remegett. És az erőfeszítés nem volt hiábavaló, mert a varázslatból szőtt fal egyre jobban láthatóvá vált, egyre jobban izzott, zümmögött, majd amikor már majd' megvakította-süketítette őket, nagy durranással megsemmisült.
Piton, aki feszülten figyelte az eseményeket, párducként ugrott a családjához. Szerencsére Lupin alig valamivel lemaradva követte, mert Perselus nem bírta volna egyszerre elkapni Zeldát és Joshuát is. Így Remusnak jutott a fiú, Perselus pedig a halotthalvány, halántékától hasáig vérző asszonyt fogta fel, mielőtt eldőlt volna. A Mester azonnal egy fénycsóvát küldött Zeldára, amitől a vérzés fokozatosan elállt.
Hermione is ösztönösen a falnak tántorodó Dracóhoz ugrott, végképp felborítva az előzetesen megbeszélt tervet. De a Mester nem tette szóvá a dolgot, csak mosolyogva megcsóválta a fejét, és Draco másik oldalára lépett, hogy segítsen Hermionénak letámogatni a fiatalembert. Ám ahogy elindultak volna, egy női hang csattant fel a lépcső felől:
- Tudhattam volna, hogy ez a szajha az oka mindennek!