Draco csak késő délután ébredt fel. Ahogy kábán felült az ágyán, éles fájdalom hasított a fejébe, és felkavarodott a gyomra. Perceknek kellett eltelniük, mire sikerült visszaemlékeznie az elmúlt eseményekre. Büszkeség töltötte el hírszerzői tevékenységének eredményére gondolva, de ez villámgyorsan elmúlt az újabb émelygés-hullám hatására.
Nehezen elvánszorgott a fürdőszobáig. Meglepte a rendetlenség, de aztán eszébe jutott, hogyan próbált Piton életet verni belé. Fejét igencsak fogva lehajolt, és ázott ruhája egyik zsebéből előkotorta a pálcáját. Még pár percet igénybe vett, mire bevillant a megfelelő varázsige, de utána szárazak lettek a ruhái, és vízfoltok sem tarkították a helyiséget.
Nagyon hosszan folyatta magára a vizet, hideget, meleget felváltva. Rosszulléte csillapodott is, de azért érezte, nem ártana Pitontól valami bájitalt kérnie, hogy igazán helyrejöjjön. Keservesen felöltözött, aztán levánszorgott a földszintre.
Pitont nem találta sem a laborban, sem a nappaliban. Már azt hitte, hogy a professzor el is ment otthonról, amikor rábukkant a konyhában. Ott ült az asztalnál, előtte egy üveg és egy pohár. Dracónak időbe tellett, mire azt is észrevette, hogy a professzor nem józan. Távolról sem az.
- Nocsak! - jegyezte meg Draco. - Látom, megirigyelt!
Piton megemelte a poharát az ifjú felé.
- Egészségedre! - A nyelve bizony már akadozott.
- Magának is. De mielőtt belemerülne, nem árulná el, hol tartja a másnaposság elleni bájitalát?
- Bájital? - Piton megrázta a fejét. - Nem kell!
- De igen. Szörnyen hasogat a fejem.
- Kutyaharapást eb szőrivel! - motyogta a professzor.
- Köszönöm, ezt most kihagynám - tett a kezével elhárító mozdulatot Draco. - Tegnap két hétre valót megittam.
- Puhány - mormolta Piton, és kiürítette a poharát.
- Én? - vonta fel a szemöldökét vigyorogva Draco. - Látom, hogy belemerült, de attól még messze van, hogy utolérje az én teljesítményemet!
- Nem érdekelsz.
- Nem? - vigyorgott tovább Draco és leült szemben Pitonnal. - Akkor mi ez a nagy ivászat?
- Tudod, hogy hívják ezt? - kérdezte Piton felemelve a borosüveget.
- Bornak.
- Búfelejtőnek - helyesbített a professzor, és ha már úgyis a kezében volt az üveg, hát töltött magának még egyet.
- Na és elfelejtette tőle a bánatát? - kérdezte Draco. Bármennyire fájt a feje, remekül szórakozott. Soha nem látta még Pitont becsiccsentve.
- Nem - válaszolta az idősebb férfi elkomorodva.
- Hát akkor… igyon még!
- Iszok! - bólintott Piton és beleivott a poharába. Felét sem itta ki, úgy tette vissza maga elé.
- Ez kevés lesz a felejtéshez, professzor! - húzta Draco.
- Mindegy. Úgysincs annyi bor a világon, amitől felejteni tudnék.
- Mit akar annyira elfelejteni, professzor?
Piton ránézett Dracóra. Fekete szeme zavarosan pásztázta a fiatalembert. Arca most is merev volt, talán csak megszokásból, ám a szája sarkába kiült egy halvány, de leírhatatlanul fájdalmas vonás.
- Magamat - mondta végül.
- Magát? - kérdezett rá Draco értetlenül.
- Magamat - Piton egy fejbólintással adott nyomatékot saját mondandójának. - Ezt az ostoba, tehetetlen, pipogya alakot. Pipogyuszt.
- Már miért lenne maga ostoba, lehetetlen és pipogya? - kérdezte Draco elkomolyodva. Érezte, hogy ami Pitonban dúl, az minden, csak nem vicces.
- Mert az vagyok - meredt maga elé Piton. A szája szögletében megbúvó fájdalmas vonás erőteljesebb lett.
- Nem igaz! - tiltakozott Draco. - Ne mondjon ilyeneket magáról!
- Hát mit mondjak arról a férfiról, aki képtelen megvédeni a családját? - nézett rá a professzor, és Draco ettől a nézéstől hirtelen kényelmetlenül érezte magát.
- Professzor! - hajolt előre. - Meg fogja védeni a családját! Kiszabadítjuk őket! Értesítette már Lupin professzort és a Mestert?
- Igen.
- És? Mikor megyünk?
- Holnap reggel.
- Na látja! Együtt kidolgozzuk a stratégiát, és kiszabadítjuk őket!
- Együtt…! - harapta el a mondandója végét Piton.
- Igen. Együtt - ismételte meg a szót Draco. Egy darabig némán fürkészte az idősebbik férfit, aztán rákérdezett: - Ez bántja? Hogy együtt?
Piton eleinte nem válaszolt. Felhajtotta a borát, újra töltött, aztán a bort bámulta a pohárban. Akkor sem nézett fel, amikor végre megszólalt.
- Anyám sokat mesélt annak idején Mardekár Malazárról. Az ő leszám… leszámra… Ő az ősünk - fejezte be végül a mondatot.
- Igen? - csodálkozott rá az ifjú. - Nekünk is.
- Tudom - bólintott Piton, aztán folytatta a saját történetét. - Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő. Bátor, agyafúrt, erős! Egy hős!
- Maga tényleg bátor és agyafúrt!
- Persze! - vágta rá Piton elkeseredett iróniával. Aztán felkapta a fejét: - Tudtad, hogy Hugrabug Helga volt a felesége?
- Micsoda?! - hördült fel Draco. - Ezt nem mondja komolyan!
- Régóta nem divat erről beszélni. A Nagyúr szégyelli. De így volt!
A fiatalember hitetlenkedő arcot vágott, de Piton nem foglalkozott vele. A saját gondolatai kötötték le.
- Egyszer egy démonherceg elrabolta Hugrabug Helgát a gyerekükkel. És Mardekár kiszabadította őket. Egyedül!
- Hát kivel szabadította volna? - kérdezte zavarodottan Draco. - Griffendéllel ellenségek voltak.
- Nem - rázta meg a fejét Piton. - Akkor még nem. Nagyon is jó barátok voltak akkor még! De Mardekárnak nem kellett Griffendél segítsége. Mert egyedül is meg tudta oldani. Mert olyan erős volt. Én pedig… - sóhajtott egy nagyot, - én pedig gyenge vagyok.
- Dehogy! - tiltakozott Draco, de Piton folytatta.
- Szegény Zelda! Szegény kicsikém! Amikor végre hozzám jött, azt hitte, valamilyen különleges férfihoz kötötte az életét! Pedig csak egy hitvány féreg vagyok!
- Hogy mondhat ilyeneket?
- Zelda maga is megmondta! Neked! Semmi köze egy ilyen hitvány halálfalóhoz!
- De hiszen azzal csak magát mentegette!
- Mindig olyan büszke voltam magamra! Mindig egyedül dolgoztam, és a legtöbbször sikeresen oldottam meg a feladataimat. Olyan titkokat derítettem ki, amiket senki más. És a háború után… szinte a Nagyúr orra elől menekítettem el embereket!
- Na látja!
- De ott voltam, amikor Zeldának és Josh-nak menekülnie kellett? Nem! Hát amikor a Nagyúr támadt rájuk? Nem! És amikor apád vetette őket rabságba? Nem!
- De kereste őket!
- Nekem kellett volna a Nagyúr és közéjük állnom! - folytatta hevesen Piton, ügyet sem vetve Draco közbevetéseire. - Tudom, megölt volna, de akkor is az én kötelességem lett volna! De nem voltam ott! Hát miféle ember vagyok én?!
- És miért lett volna az jó nekik, ha maga megöleti magát? - emelte fel a hangját Draco, és nem is eredménytelenül. Ahogy Piton felkapta a fejét, látszott, hogy végre eljut a tudatáig, amit a fiatalember mond. - Magát tényleg megölte volna a Nagyúr, és akkor ugyanott lennének, mint ahol most, azzal a különbséggel, hogy meghalt volna a reményük a kiszabadulásra!
- Nem tudom őket kiszabadítani!
- Dehogynem! Egy kis segítséggel!
- És kikből áll az a segítség? - kelt föl Piton, és az asztalra támaszkodva dőlt Draco felé, arcát szinte belenyomva az ifjú arcába. - Egy kelekótya vénemberből, egy bujdosó vérfarkasból, és egy bizonytalan halálfalóból!
- Az a kelekótya vénember egy Vigyázó! - emelkedett meg ültéből és támaszkodott az asztalra Draco is. - Az a volt vérfarkas a maga barátja! És az a bizonytalan halálfaló a maga lekötelezettje!
- És?!
- Ahelyett, hogy itt sír-rí, inkább örülnie kellene, hogy mennyi barátja van! Manapság ezt hányan mondhatják el? Elkötelezett barátai vannak, akiknek segítségével biztos sikerül kiszabadítania a családját!
- Egy barátom van! Lupin!
- Meg én!
- Mióta vagy te a barátom?
- Jézusom! Mondjuk, most óta! Így megfelel?
Piton egy pillanatig nem felelt, aztán Draco legnagyobb megrökönyödésére bólintott.
- Meg - azzal szépen visszaereszkedett a székére, és megfogta a poharát.
Draco tátott szájjal bámulta. Nem akarta elhinni, hogy ez a zárkózott, bizalmatlan ember végre elfogadta őt fehér mágusnak. Draco homályosan azt is sejtette, hogy ezek után Hermione bizalmát sem lesz lehetetlen elnyernie. Hermione… Holnap ismét találkozhat vele. És bizonyíthat előtte!
Az izgalomtól hirtelen kiszáradt a szája. Felkapta az üveget, és meghúzta.
- Keríthetnél magadnak egy poharat, barátom! - nézett rá megrovóan Piton.
Draco levette a szájáról az üveget.
- Majd a következőnél. Ez már úgyis kiürült - mentegetőzött vigyorogva. Nem kerülte el a figyelmét, hogyan szólította a professzor.
- Na mi van? Mégiscsak kutyaharapást eb szőrivel? - morogta Piton.
- Hát ha már sehogy sem ad nekem valami bájitalt a másnaposságomra, akkor kénytelen leszek ezt alkalmazni!
- Bájital! Ez is bájital - morogta Piton, és lehajolva előkotort még egy üveget.
- Igaz! Méghozzá nem is a legrosszabb fajtából! - nevetett Draco, ám megcsóválta a fejét. - De attól tartok, ennek így nem lesz jó vége. Teljesen kiütjük magunkat.
- Na és? - vonta meg a vállát Piton.
- És akkor nem tudunk holnap elmenni a Mesterhez. És akkor nem tudunk kiötleni egy tervet a családja kiszabadítására.
- Miért kell más? Mi nem tudunk tervet ötleni?
- Hát nem - mondta komolyra váltva Draco. - Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hogyan tudnánk kijátszani Kalóz Jimet. Meg a Nagyúr határvonalát.
- Josh magid - mondta Piton.
- De azzal az anyját sebezné meg. Ezt akarja?
- Nem! Dehogy! - tiltakozott hevesen Piton. - Zeldát nem! Tudod, ő… olyan érzékeny! - magyarázta ellágyulva. - Olyan kicsi, olyan törékeny! Vigyázni kell rá! Óvni kell őt!
- Megóvjuk - mosolygott Draco. Ahogy becsiccsentve, ugyanúgy elérzékenyülve sem látta még a professzort soha. - Ám ehhez erősnek és agyafúrtnak kell lennünk!
- De hiszen azok vagyunk!
- Hogyne! De jó lenne holnap is annak lennünk! Pihenjen le, professzor!
- Nem vagyok álmos! - tiltakozott Piton, de Draco kényszerítette, hogy szembenézzen vele.
- Le kell pihennie! - mondta az ifjú. - Zeldáért és Joshuáért!
- Muszáj?
- Muszáj!
Piton egy darabig farkasszemet nézett Dracóval, aztán állapota ellenére is működésbe lépett a vérévé vált vasfegyelme.
- Zeldáért és Joshuáért! - mondta, mint egy pohárköszöntőt, és lehajtotta a borát. Ezután feltápászkodott, és viszonylag egyenes léptekkel elindult a lépcsőn a szobája felé. Draco óvatosságból követte, de Piton vagy nem ivott annyit, mint ő - ami valószínű, - vagy jobban bírta az italt, mert minden további nélkül felért, és Draco a zajokból azt is meg tudta állapítani az ajtóban, hogy le is bírt vetkőzni. Pár perc után már csak a horkolását lehetett hallani.
Draco mosolyogva csóválta meg a fejét, és visszament a konyhába. Evett, némi keresgélés után orvosságot is talált a fejfájására, aztán tekintve a másnap fontosságát, jónak látta, ha maga is minél előbb ledől.

*

Másnap - az ifjú legnagyobb hökkenetére - a professzor keltette fel Dracót. Piton ugyan meglehetősen sápadt volt, és a szeme alatt is öklömnyi karikák díszelegtek, a hangulata sem volt a legkicsattanóbb, ám máskor sem jellemezte a kirobbanó jókedv, úgyhogy csak az tudta megmondani, hogy a professzor másnapos, aki tudta, hogy előző nap ivott.
Draco tudta.
- Mit vett be, hogy ilyen fitten néz ki? - kérdezte irigyen.
Piton szó nélkül egy kis fiolát nyújtott át neki. Draco azt sem kérdezte, hogy mi ez, egy hajtásra megitta.
- Fél órád van - mondta Piton, miközben zsebre vágta az üres fiolát, és utána kiment a szobából.
Bármit is kotyvasztott össze a professzor, hatásosnak bizonyult. Egy perc sem telt el, Draco már érezte, hogy harmadnaposságát mintha kifújta volna a szél a fejéből, zuhanyozás után pedig végérvényesen rendbejött. Szótlanul bekaptak pár falatot, és már indulhattak is.
Az utazás nem okozott meglepetést, minden ugyanúgy zajlott, mint a múltkor, azzal a különbséggel, hogy Dracónak most nem kellett az "átszálló" barlangban pálcát törögetnie. Hamarosan ott bandukoltak az ösvényen, és nem sok idő múlva már meg is pillantották a tisztást. A kunyhó előtt többen is voltak. Draco éles szeme rögtön felfedezte a Mestert és Lupin professzort. A professzor két tizenegy-tizenkét év körüli fiúcskával beszélgetett, egy fiatal, de már felnőtt lány pedig egy hatalmas farkassal és egy kentaurral játszadozott. Draco ugyan még soha nem találkozott se a farkassal, se a kentaurral, de azonnal ráismert Holdsápra és Pardakra. A lányt és a fiúkat nem ismerte.
És bárhogy tekintgetett, nem bírta felfedezni Hermionét sem.
Még ki sem tették a lábukat a tisztásra, amikor Holdsáp orrán felhúzva a bőrt fenyegetően morogni kezdett abba az irányba, ahol ők álltak, aztán el is indult vicsorogva. Ám ahogy a közelükbe ért, lelassított, orrán kisimult a bőr, nyelvét kidugva lihegett, kimondottan olyan érzést keltve, mintha mosolyogna. Ezt a benyomást még erősítette is az, ahogy farkát csóválva közelített Pitonhoz. Valósággal úgy viselkedett, mint egy kutya. Piton kedveskedve simogatta meg a fejét.
- Szervusz, Holdsáp! De régen láttalak! Hogy te milyen szép farkas vagy! Milyen fényes a bundád! Hát nincs is szebb farkas Holdsápnál! - a farkas elégedetten dörgölőzött Pitonhoz, kis híján feldöntve a professzort, de közben fél szemmel Dracót leste. A fiatal Malfoy még mindig kimeredt szemmel bámult vissza rá, alaposan megijesztette a feléjük rohanó fenevad, amelyhez hasonlót még soha nem látott. Piton észrevette a szemezést. - És ő a barátom, Holdsáp! Draco Malfoynak hívják.
- Jó ember - tette hozzá az időközben hozzájuk érkező Lupin mosolyogva. Gazdája szavát hallva Holdsáp óvatosan odalépett Dracóhoz, és megszimatolta. Draco még kissé dermedten állt ott, de amikor a fenevad felnézett rá, és csóválni kezdte a farkát, megnyugodott. Lupin azonnal meg is erősítette sejtését: - Ő is jó embernek tart téged. Barátjává fogadott. Na de gyertek, gyertek, hadd mutassalak be benneteket a többieknek is! Ő Pardak, akiről már meséltem nektek - mutatott a kentaurra, aki kecsesen meghajtotta magát az érkezők előtt. Piton és Draco viszonozták a meghajlást. - Pardak, ő Perselus Piton, ő pedig Draco Malfoy.
- Üdvözöllek benneteket - mondta a kentaur. - Úgy hallottam, Perselus, te nagy szakértője vagy a bájitaloknak. Egyszer összeülhetnénk beszélgetni.
Piton egy főbiccentéssel köszönte meg a barátságos szavakat, de többre nem is lett volna lehetősége, mert Lupin már folytatta is a bemutatást.
- Ők Philipsék gyermekei. Perselus ismeri őket, neki köszönhetik az életüket, de te, Draco, még nem.
- Hallani hallottam már róluk, de személyesen még valóban nem találkoztunk - mondta Draco, ahogy odaérkeztek a fiatal lányhoz, és a közelében meghúzódó két fiúhoz.
- Ave - kezdte a bemutatást Lupin, - ő Draco Malfoy. Draco, ő Avedney Philips, ez a két szépreményű ifjú pedig Dave Philips és George Philips.
- Örvendek - mondta Draco, de a fiatalok még egy biccentéssel sem voltak hajlandók viszonozni az üdvözlését. Különösen a lány nézett rá úgy, mint a véres rongyra. Dracónak nem kellett magyarázat ahhoz, hogy tudja, miért. Kérdőn fordult Lupinhoz. - Miattam, vagy apám miatt kellett menekülniük?
- Apád miatt - somolygott Lupin az orra alatt. - Számít?
- Nem - rázta meg a fejét Draco. A lány gyűlölködve mérte végig.
- Valóban nem - köpte szinte a szavakat. - Egyik Malfoy olyan, mint a másik.
- Ave! - csóválta meg a fejét Lupin. - Nem tudod, mit beszélsz! Egyszer még bocsánatot fogsz kérni Dracótól ezekért a szavakért!
- Azt ugyan lesheti! - vetette oda a lány. Lupin már nyitotta volna a száját a válaszhoz, de Draco megelőzte.
- Hagyja, professzor! Majd ez is elmúlik egyszer! De hol van Hermione és Harry? - és ezzel részéről be is volt fejezve a meddő vita a Philips-lánnyal. Hiszen mi értelme is lett volna? Majd a tettei beszéljenek helyette!
- Még odabenn - intett Lupin a fejével a kunyhó felé. - Lassan hozhatjuk is ki a bölcsőt. Ilyen szép időben vétek lenne benn hagyni a gyereket a szobában.
Draco csak bólintott, aztán követte Pitont az öreg elé. Tisztelettel köszöntötték a Mestert.
- Üdvözöllek én is titeket! - mosolygott rájuk az öreg. - Helyezzétek magatokat kényelembe nálunk, és meséljétek, mi dolgot sikerült véghezvinnetek!
Piton oldalra sandított.
- Az igazi mesélő Draco lenne, Mester, de ő még előbb valószínűleg üdvözölni szeretné a családját.
- Jól vagyon! - bólintott a Mester. - Eredj, fiam!
Draco kis főbiccentéssel köszönte meg az engedelmet, aztán sietett befelé. Ugyan csak egyszer járt még Hermione szobájában, de semmiféle nehézséget nem okozott neki, hogy ismét odataláljon. Kissé összeszorult a torka izgalmában, ahogy bekopogott.
- Tessék! - csendült fel Hermione kedves hangja. Draco nyelt egyet, és benyitott. Hermione az ágyon feküdt a kicsivel, és beszélgettek, már amennyiben beszélgetésnek lehet nevezni azt, hogy Harry hangokat adott ki magából hol csodálkozó, hol nevető arckifejezéssel, Hermione pedig a babát próbálta utánozni. Ahogy Draco belépett, Hermione nevető arccal nézett felé.
- Szia! - mondta, és már kapta is vissza a fejét a gyermekhez. - Haó! - visszhangozta, amit a kicsi gügyögött.
Draconak nagyon tetszett ez a játék. Óvatosan leereszkedett az ágyra Harry másik felén, és bár ő nem vett részt benne, mosolyogva figyelte őket.
Észre sem vették, mennyi idő telt el így. Csak arra eszméltek, hogy Lupin bekopogtatott.
- Segítsek kivinni a bölcsőt? - kérdezte.
- Igen, köszönöm! - pattant fel Hermione. Felkapta Harryt is, és félreállva igyekezett utat adni a két férfinak, akik együtt cipelték ki az egyébként nem nehéz bölcsőt. Amikor kiértek, belerakta a babát, gyöngéden eligazgatva a kicsi ágyneműjét. Draco csak állt mellette, ám ahogy Hermione felegyenesedett, ő igazgatta el a könnyű függönyt, amit azért tettek a bölcsőre, hogy a bogarak ne zavarják a gyereket.
Végre mindnyájan leültek, körülülve a kis asztalt, amire időközben Lupin és a Philips gyerekek frissítőket és süteményeket raktak letakarva. Draco egy darabig szinte várta, hogy a gyerekek szülei is kijönnek, de aztán beugrott neki egy emlék.
Rájött, hogy a Philips-család túlélőivel ül most egy asztalnál. Nem volt kellemes a gondolat, hogy ezek a gyerekek az ő apja miatt lettek árvák. Nem csoda, hogy a lány gyűlöli még a Malfoy nevet is.
Mindegy. Ez is a régi életéhez tartozik.
Egy darabig semmiségekről csevegtek, aztán a Mester Dracóra emelte tiszta tekintetét.
- Mondjad hát, fiam, mit végeztél!
Draco vett egy mély lélegzetet, és belevágott.