- Mit beszélsz? - hördült fel fenyegetően Lucius. - Milyen kunyhó? Milyen erdő?
- Mit tudom én! - vonta meg a vállát Draco. - Azt nem tudom, hogy kerültem oda, de álmomban egyszer csak ott voltam.
- Álmodban…! - könnyebbült meg Lucius. - Álmodban…
- Még soha nem álmodtam velük. Csak tegnap. Olyan… valóságos volt!
- Felejtsd el!
Draco felkapta a palackot. Üres volt. Felkelt, hogy hozzon a tálalóról két teli üveget. Ahogy felkelt, akkor látszott, hogy már mennyit ivott, megtántorodott. Lucius félig felkelve utána kapott, de már ő is megszédült. Draco azonban csak megrázta a fejét, a haja megint az arcába hullott, aztán meglepően egyenes léptekkel a tálalóhoz ment. Minden baj nélkül hozta a két palackot.
- Nem kellene ennyit - mondta Lucius, de valójában már neki sem volt komoly kifogása az ivás ellen.
- Miért ne? - vonta meg a vállát Draco, és kissé erőlködve mindkét üvegből kihúzta a dugót. Apja elé úgy tette az egyiket, hogy rögtön töltött is neki a poharába, aztán a másik üvegből a sajátjába.
- A nőkre! - mondta. Ittak.
- Nem búsulj, Draco! - tette Lucius Draco vállára a kezét. - Ez csak átmeneti állapot! Piton megfőzi neked a bájitalt, aztán előbb-utóbb elfeleded azt a sárvérűt!
- Hermione nem sárvérű! - emelte fel az ujját Draco. - Ő a fele… feleségem volt! - csuklott a szó közepén.
- Nem volt a feleséged! - kötötte az ebet a karóhoz Lucius.
- De igen! Vele… vele soha nem volt ilyen gondom! Ő igazi nő volt! Gyönyörű nő volt!
- Az volt - hagyta helyben Lucius is. - De Pansy se csúnya!
- Nem. Nem az - ismerte el Draco. - De Hermionéhoz képest…! - legyintett egyet, aztán odahajolt Luciushoz, hogy bizalmasan a fülébe súgja, miközben hevesen gesztikulált: - Nem túl jó az ágyban, tudod? Nem mondom, fel… felkelti az érdeklődésemet, de még mielőtt igazán helytállhatnék… Olyan unalmas, hogy… lelanyhul a kívánalmam. Érted? - nézett kérdőn Luciusra.
- Értem - bólintott az idősebbik Malfoy.
- Tudtam, hogy te megérted! - csapott széles mozdulattal az apja vállára Draco. - Erre inni kell! - és már öntött is.
- Erre inni! - Lassan Lucius is belátta, hogy egyre több indok van az ivásra. Ittak.
- És még ő vágja a fejemhez, hogy nem vagyok férfi! - méltatlankodott tovább Draco az üres poharát letéve. - Ő nem igazi nő!
- Majd ha megiszod Piton bájitalát, nem lesz panaszszava! - vigasztalta Lucius.
- Azt a förmedvény?! - borzongott meg Draco. - Benne lesz Pansy körme, meg hajszála, meg a vizelete - sorolta az ujjain, - meg az akármilyéről szőr, meg… Áh! Igya meg Piton!
- De neked kell meginnod! - erősködött Lucius. - Pansy nem Piton felesége, hanem a tiéd!
- Hihi! - nevetett fel váratlanul Draco a részegek nevetésével. - Neki nincs is felesége! Azt mondta… - hajolt ismét bizalmasan az apjához, - azt mondta, hogy neki soha nem volt szüksége ilyen bájitalra! De szerintem soha nem is volt nője! Hihi! - nevetett ismét hátradőlve. Lucius széles vigyorán szintén meglátszott az elfogyasztott italmennyiség, de ő még nem volt olyan féktelen, mint a fia.
- Tévedsz! - mondta. - Neki is van felesége!
- Micsoda? - kapta fel a fejét Draco. - Pitonnak?!
- Neki bizony! - erősítgette Lucius.
- Nem is tudtam! - bambult maga elé egy pillanatig Draco, aztán belevigyorgott Lucius képébe: - Akkor lehet, hogy azért tudja ilyen jól a bájital hatását?
Mindkét férfiból egyszerre robbant ki a röhögés. Mert ez már nem is nevetés volt, hanem röhögés. Dülöngéltek, csapkodták az asztalt, meg egymás vállát, és ha az egyik abbahagyta, a másik folytatta.
- Piton, ahogy tudományos alapossággal tépkedi a felesége szőrzetét! - röhögött Draco. - És cseppenként adagolja a löttybe a vizeletét!
Újabb röhögés-roham kapta el őket, annyira, hogy Lucius szemét törölgetve is alig bírt megszólalni:
- Hát mostanában nem!
- Miért? - kérdezte Draco vigyorogva.
- Mert nálam van a felesége!
- Miért - kérdezte újra Draco.
- Shhhh! - intette csöndre Lucius, ujját a szája elé téve, de közben kegyetlenül vigyorgott. - Ezt titok!
- Titok? Akkor erre iszunk! - mondta Draco szintén vigyorogva és már öntött is. Ittak. Aztán Lucius hajolt előre bizalmaskodva:
- A Nagyúr adta nekem! - súgta, majd nyomatékul bólintott egyet, ahogy felegyenesedett. Utána ismét közelebb hajolt, hogy hozzáfűzhesse: - A fiával.
- A Nagyúr fiával?
- Dehogy! Piton fiával!
- Pitonnak fia is van? Akkor tényleg jó az a bájital!
Újabb féktelen röhögésben törtek ki.
- És miért titok, hogy itt vannak? - kérdezte Draco, miután kissé lecsillapodtak.
- Shhh! - intette megint csöndre Lucius. Most még szét is nézett, hogy hallja-e véletlenül valaki, utána mondta halkan Dracónak. - A fiú... a Nagyúr kudarca! - azzal jelentőségteljesen bólogatva arrébb húzódott. Draco ugyanúgy maradt, kissé előredőlve, és bambán vigyorgott.
- Miért? - kérdezte.
- Mert magid! - ezt úgy közölte Lucius, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Draco azonban továbbra sem értette.
- Na és? - kérdezte. - Én is az vagyok!
- De te soha nem támadtál a Nagyúrra!
- Mert a fiú rátámadt? - kerekedett ki Draco szeme.
- Shhhh! Csöndesebben! - nézett körbe Lucius. Immáron az ő szeme is eléggé zavaros volt. - Rá bizony! És kis híja, hogy nem végzett a Nagyúrral!
- Micsoda?! - hördült fel Draco.
- Spencerék találkoztak vele először - mesélte Lucius egészen közel hajolva. - Muglikra vadásztak H környékén, akkor botolhattak a srácba. Két nap múlva Taylornak feltűnt a hiányuk. Járőröket küldött ki, azok találták meg a holttesteket. De ők is összefutottak a fiúval, és csak egy úszta meg ép bőrrel. Azok a barmok! - vigyorgott, mintha jó viccet mesélt volna. - Agyatlanul fogtak hozzá!
- No és hogyan fogták el mégis? - kérdezte Draco.
- Ők? - kérdezte gőgösen Lucius. Felegyenesedett, most maga töltött a poharába. Félig az ajkához emelte, úgy vetette oda: - Én!
- Te? Mesélj!
Luciuson látszott, hogy jólesik neki Draco elismerése, úgyhogy mihelyt kiürítette a poharát, ismét előrehajolt, úgy folytatta:
- Pitont figyeltük abban az időben, emlékszel? Piton is arra kószált, és keresett valakiket. Egy... hikk - csuklott hirtelen, - nőt, meg egy gyereket. Egy fiút. Piton ravasz! Nagyon ravasz! De én mégis rájöttem! - vigyorgott öntelten Lucius.
- Mire?
- Hogy Piton ezt a gyereket keresi!
- De hogyan?
- Taylor segítségért rohangászott, én meg a közelben voltam. Oda hoppanáltam, és akkor megláttam a kölyköt. Piton! - heherészett Lucius. - Le sem tagadhatná!
- Annyira hasonlít rá?
Lucius széles ívben körbelendítette a karját.
- Mondom! Csak a szeme vágása nem. De egyébként...!
- No és hogy fogtad el?
- Láttam, hogy ez csak egy kölyök. Magid. Üzentem a Nagyúrnak, aztán elzavartam a kölyök közeléből mindenkit és egyedül mentem oda.
- A magidhez? - nézett elismerően az apjára Draco.
- Azt mondtam neki, hogy az apja küldött. Hogy vigyem el.
- És elhitte?
- Hát... majdnem. De az anyja... az a mugli szuka nem! Ha nem ért volna oda a Nagyúr, bajban lettem volna! Hehe! - nevetgélt Lucius, és újabb pohárral öntött magának. - Na, akkor támadt a kölyök a Nagyúrra!
- És mi történt? - dőlt előre Draco. Luciusnak nem tűnt fel, hogy a fiatalember már egyáltalán nem látszik olyan részegnek, mint előtte.
- Magid, de kölyök! Még nem tudott kárt okozni a Nagyúrban. De - halkította le a hangját Lucius, miután ismét szétnézett, - a Nagyúr megtántorodott tőle. Ezt soha nem ismerné el senkinek, de én láttam!
Dracón látszott, hogy nagyon is érti, mire gondol az apja. Félelmetesen erős lehet az a kilenc éves gyerek, aki ki bírta billenteni egyensúlyából a Sötét Nagyurat, minden idők egyik legnagyobb mágusát.
- És aztán? - kérdezte az ifjú.
- Aztán - folytatta Lucius még mindig halk hangon, - a Nagyúr támadott, és kölyök kivédte! Érted?
- Mint Harry Potter? - hitetlenkedett Draco.
- Még jobban! Potter csak magát tudta megvédeni, de a Piton-kölyök az anyját is! Igaz, Potter csak egy éves volt - bambult maga elé Lucius.
- Hogyan tudta az anyját is megvédeni? - hüledezett Draco.
- Eléugrott - vonta meg a vállát Lucius. Ivott egy kicsit, majd folytatta. - Aztán kört vont maguk köré. Nem nagyot, kb. olyan tíz méter átmérőjűt, de aki azon belül volt, azt megvédte.
- Mert kik voltak ott még?
- Muglik. Őket is védte. A kis hülye - Lucius részeg vigyora csak emlékeztetett józan állapotú fölényes mosolyára, de azért fel lehetett ismerni. - Túl sok felé aprózta az erejét!
- Mert? - kérdezte Draco feszülten.
- Nem használtam varázslatot, csak elkaptam az anyját hátulról. Ha nem védi a muglikat is, el bírt volna bánni velem - mondta Lucius, és megint ivott egy kicsit.
- De így nem bírt - konstatálta Draco.
- Nem. És így a Nagyúr rá bírta venni a tárgyalásra. Hogy menjen vele ő, meg az anyja.
- A Nagyúrhoz? Nem azt mondtad, hogy itt vannak?
- Először a Nagyúr vitte magával őket.
- Minek?
- Hogy megölje őket... hikk!

Ha Lucius Malfoy kicsit kevesebbet ivott volna, talán feltűnt volna neki Draco arckifejezése. Úgy látszott, Dracónak egyáltalán nem tetszett az az ötlet, hogy a Nagyúr megöljön egy kilenc éves gyereket, meg egy védtelen mugli nőt. A halálfaló Draco Malfoynak, a Nagyúr egyik kegyeltjének egyáltalán nem tetszett ez. Milyen bizarr!
Ám Lucius sokat ivott, és semmi különöset nem látott Draco arcán. Kissé idétlenül nevetgélve folytatta a történetet:
- Persze nem sikerült neki. Pedig bevetett mindent! Az Adava Kedavrát, egyéb átkokat, de nem használt. Akkor jöttek a mugli módszerek. Hónapokon keresztül próbálkozott mindenfélével, tőrrel szúrta le, megmérgezte, pallossal csapatta volna le a fejét, karóba húzatta volna, pisztollyal lőtte le, meg ilyenek... De semmi! Érted? Semmi nem ártott a kölyöknek! És ez még csak hagyján! A Nagyúr a mugli nőn is kipróbálta ezeket! És a kölyök a nőt is megvédte! Hehe! Nem is lehetett az anyját elvonszolni a közeléből! Egyszerűen.. nem lehetett!
- És a Nagyúr mit csinált ezután? - kérdezte Draco feszülten.
- Dühöngött - jött a tömör válasz. - Gondolhatod! Hónapokig próbálkozott megtörni a fiút, de nem sikerült!
- Megtörni?
- Kínozni! Megbolondítani! Elvenni a hatalmát! Hiába!
- De hát - vetette közbe Draco, - a fiú mégiscsak az egyik főembere fia! Hogyhogy meg akarta ölni? Meg megkínozni?
- Ez nem számít! - legyintett Lucius nagy lendülettel. - Csak az, hogy a fiú veszélyes!
- Értem! - bólintott Draco elgondolkodó arccal. - Na és végül mit sikerült elérnie a Nagyúrnak?
- Egy nagyon bonyo… hikk… bonyolult varázslatot csinált velük. Vér-átok…
- Vér-átok? Mi az?
- Varázslat. Vér kell hozzá.
- Kié?
- A kölyöké, az anyjáé, meg a Nagyúré.
- És? - sürgette Draco.
- Nehéz! - legyintett Lucius. - A lényeg, hogy ha a kölyök használja a magid-erejét, az anyját sebesíti meg. Ha meg a Nagyúr ellen támadna, akkor a mugli nő meghal.
- És ebbe beleegyezett a kölyök meg az anyja? - kérdezte elhűlve Draco.
- Bele - bólintott Lucius, és öntött a poharába. - Mert ha a Nagyúr támadná meg őket, akkor a Nagyúr is meghalna!
- Szóval ezért adta ide neked őket! - konstatálta Draco. - Hogy ne legyenek a szeme előtt!
- Igen - vigyorgott Lucius. - Mert megbízik bennem. Tudja, hogy hűséges vagyok hozzá!
- Az vagy!
- Az bizony! No meg… Piton miatt.
- Hogyan?
- Piton… kiszámíthatatlan. És ravasz! Nagyon-nagyon ravasz! Soha nem tudni, hogy mit miért tesz!
- Ez igaz!
- És ha ellenünk fordulna… nos, a kezemben van a felesége meg a fia! Érted?
- Ravasz! - vigyorgott Draco is. - Te is nagyon ravasz vagy!
- Az bizony! - helyeselt nevetve Lucius.
- Erre iszunk - öntött Draco. Poharát megemelte az apja felé: - A birodalom legravaszabb főemberére!
Lucius vigyorogva, kis főbólintással köszönte meg a bókot.
- No és hova raktad őket? - kérdezte Draco, miután letette a kiürült poharát.
- Az északi toronyba.
- Kalóz Jimhez?
- Oda bizony!
- Szegények! - vigyorgott Draco. - Ennél még a börtön is jobb lett volna nekik!
- Hova gondolsz? - vágott álszentül felháborodott képet Lucius, bár állapotát tekintve nem ez lett a legmeggyőzőbb fintora. - Vigyázni kell az egészségükre! A toronyban friss a levegő és szép a kilátás!
- Az! - vágta rá Draco, és a két férfiból ismét kitört a nevetés.
Kalóz Jim a család egyik legrémesebb kísértete volt, kibírhatatlan, rosszindulatú és sokszor veszélyes is. Draco biztosra vette, hogy a szerencsétlen foglyoknak nem sok nyugodt pillanatot hagyott az alatt a két hónap alatt, amit a kísértet által birtokolt toronyban töltöttek. Josh valószínűleg védekezni kényszerül, és ha igaz, amit Lucius mondott, ezzel egyre-másra az anyjának okoz sérüléseket…
- Kíváncsi vagyok erre a kölyökre! - mondta vigyorogva.
- Miért?
- Na hallod! Piton kölyke! Aki annyira hasonlít rá! Előbb is megmutathattad volna!
- Á! Nálam vannak ugyan, de ők nem az enyémek igazából!
- Hanem?
- A Nagyúr foglyai.
- Na és? - ütötte tovább a vasat Draco. - Attól még meg lehet őket nézni! Vagy nem?
- De. Megnézni szabad.
- Akkor meg? Menjünk!
Lucius "nemszeretem" képet vágott, miközben ránézett a majdnem kiürült üvegére. Draco megértette, mi a gondja.
- Majd viszünk magunkkal szíverősítőt! Na gyere! - mondta, azzal a hóna alá csapott egy üveget és felállt. Lucius megpróbálta követni a példáját, de visszazuttyant a székre, és a hóna alól is kicsúszott az üveg.
- A bor! - siránkozott. - Ördög vigye Piton fattyát! Nem ér a kölyök annyit, mint ez a finom kis bor!
- Majd leverjük rajta! - biztatta Draco, és közben segített apjának újra felkelni. Luciusnak erős feje volt - ahogy Dracónak is, de bizony elkelt a segítség immáron neki, hogy úgy-ahogy egyenesen bírjon menni! Összekapaszkodott hát a két Malfoy, másik kezükbe teli üveget ragadtak, hogy ha netán megszomjaznának a hosszú úton, tudjanak mit inni, aztán elindultak.
A Malfoy-kastély régi épület volt, szép, széles folyosókkal, amiket még az abroncsos szoknyájú hölgyeknek terveztek, akiket karddal felövezett lovagjaik kísértek. Ám most a két Malfoy számára igencsak szűknek bizonyultak! Ment a két férfi összekapaszkodva, hol tétován, hol túlságosan is gyorsan, legtöbbször előre, de néha hátra tántorodva, hol jobbra, hol balra kilengve faltól falig, egyfolytában nevetgélve, időnként meg-megállva inni. Igencsak hosszú időbe tellett, mire végre meglelték az északi toronyba vezető csigalépcsőt, és mire odaértek, palackjaiknak már csak az alján lötyögött valami.
- Hú, de magas! - jegyezte meg Draco, ahogy megálltak a csigalépcső aljában.
- Az! De egy Malfoyon nem fog ki! - düllesztette ki a mellét Lucius. Ekkorra már mindkettőjük mindig sápadt arca kipirosodott, szemük zavarossá, beszédük akadozóvá vált. Most már Lucius haja is összeborzolódva állt, apa és fia tán még soha nem hasonlított így egymásra.
Lucius kissé lehajtotta a fejét, mint az öklelni készülő bika, és előrerontott. Ám ahogy a lábát az első lépcsőfokra tette, egy kard szegeződött a torkának.
- Hova, hova, barátocskám? - kérdezte egy sejtelmes hang.
- Jim! - horkantott fel Lucius. - Eredj az utamból! Vagy már annyira vén kísértet vagy, hogy becsipásodott a szemed? Nem látod, ki vagyok?
- Látom! - bújt elő a kísértet a falból. Bal kezében szorongatta a kardot, mert jobb keze helyén kampó éktelenkedett. Lábainál fordítva állt a dolog, bal lába faláb volt csupán. Fél szeme lekötve, fején kendő, azon háromszögletű kalap, övében számtalan nagy pisztoly és kés, az összhatást pedig a mosolya tette igazán hátborzongatóvá, mert szájában alig egy-két fog maradt, azok is feketék, szúvasak voltak. - Látom! De tán csak nem tagadsz meg tőlem egy kis játékot?
- Játszadozzál csak azokkal - bökött Lucius felfelé.
- Tudod, Lucius, mindent meg lehet unni… Őket is - mondta szomorúan a kísértet. - Új kalandokra vágyom, ezt igazán megértheted!
- Ha nem tűnsz az utamból, száműzlek, aztán kereshetsz magadnak kalandot, ahol akarsz!
- Részeg vagy, Lucius! - lépett közelebb a kísértet, és úgy tett, mintha beleszimatolt volna a levegőbe. - Árad rólad a cefreszag!
- Na és? - csattant fel Lucius. - Mi közöd hozzá?
- Ajaj! - vigyorgott kajánul Kalóz Jim. - Így akarod meglátogatni őket? Vigyázz, a fiú veszélyes! Még engem is majdnem elintézett!
- Elintézett volna? - kérdezte vigyorogva Draco. - Akkor meg is érdemelted volna!
- No lám! - libbent hozzá a kísértet. - Az ifjabbik sarj! Látom, te is ugyanolyan részeg vagy, mint az apád! Szép kis család! Még jó, hogy nem az én leszármazottaim vagytok! Most szégyellhetném magam miattatok!
- Szégyelld te csak magad miatt magadat! - intette Lucius. - Van miért! És most… eredj az utamból!
- Miért? - kérdezte Jim.
- Mert én vagyok most a családfő, és azt parancsolom! - hadonászott Lucius széles mozdulatokkal.
- Értem! Hát akkor… parancsolj, uram! - hajtotta meg magát csúfondárosan Jim, és utat engedett nekik.
- Na látod! - nézett a fiára Lucius, miközben büszkén kidüllesztette a mellét, aztán elindult a lépcsőn. Draco követte.
A torony igencsak magas volt, és hiába sütött be a hold a keskeny ablakokon, a két becsiccsentett Malfoynak különösen hosszú időbe tellett, mire meg bírta mászni a kanyargós fokokat. Ám végül mégiscsak ott álltak a torony legfelső emeletén, egy becsukott ajtó előtt. Lucius már emelte az öklét, hogy dörömböljön, amikor az ajtó kinyílt, és a benti gyertya fénye egy alacsony kis alakot világított meg hátulról. És bár Draco még soha nem találkozott vele azelőtt, azonnal tudta, hogy ez a kis ember Joshua Piton.