Hermione nem válaszolt. Arca továbbra is zárkózott maradt. A kínos csöndet ismét Draco törte meg:
- Hogy vagy?
- Jól! - bólintott a nő. - Most már egészen jól.
- És a kicsi?
Hermione arca megváltozott. Nehezen lehetett volna leolvasni, milyen érzelmek suhantak át rajta, de legalább látszott, hogy érez, és Dracót már ez is megkönnyebbüléssel töltötte el.
- Ő is - mondta Hermione.
Újabb csönd.
- Piton professzor mondta, hogy beteg voltál. Azért tartott ilyen sokáig az út?
- Igen. Meg hogy csak éjszaka haladhattunk.
- Miért csak éjszaka? - kérdezte a férfi kissé megdöbbenten.
- Ó… ez hosszú történet!
- Mondd el! - kérlelte Draco. - Minden érdekel, ami veletek történt!
- De ez már engem is érdekel! - szólalt meg a hátuk mögött Piton. Hermione kikukucskált Draco mellől, és amikor meglátta egykor hevesen utált tanárát, elmosolyodott.
- Professzor! - mondta egy kicsit megilletődve. - Piton professzor! Hogyan köszönhetem meg?
- Ugyan már, nincs mit! - vágta rá gyorsan Piton. Ő ugyan nem mosolygott, de szeme annyi megelégedettséggel nézett az általa megmentett fiatal nőre, hogy Hermione megérezte: a hajdani ellenségeskedésnek egyszer s mindenkorra vége. Innentől a bajtársiasság láthatatlan köteléke köti össze őket. Pillanatnyi habozás után két lépéssel a férfi előtt termett, és egy sugárzó mosoly kíséretében megragadta annak mindkét kezét. Piton megdöbbent, de mivel a helyzet tagadhatatlanul nem volt kedve ellenére való, nem húzódott el. És miután látta, hogy Draco majd átdöfi a szemével, még túlzott szívélyességgel el is mosolyodott.
- Hermione - dünnyögte kedveskedve, - annyira örülök, hogy épségben látom!
Piton sanda oldalpillantásokkal ellenőrizte, hogy Dracót valóban meg akarja-e ütni a guta, miközben hagyta, hogy Hermione belekaroljon, és meginduljon vele a kunyhó felé. Arcán széles mosoly ült - be kell vallani, ez szinte hátborzongató látvány volt, - úgy faggatta tovább a nőt, aki kedves mosollyal az arcán válaszolgatott neki. Olyanok voltak, mint a régi, meghitt barátok.
Dracót valóban meg akarta ütni a guta! Miután úgy tűnt, az ifjú Malfoy senkit sem érdekel, kénytelen volt mögöttük somfordálni. Tehetetlen dühében észre sem vette, hogy valójában mindenki őt figyeli. Füstölögve bámulta Hermione hátát, és meg sem fordult a fejében, hogy a nő szándékosan mellőzte őt, és üdvözölte Pitont ilyen megkülönböztetett szívélyességgel. Egyszóval férfi módra bedőlt az évezredes trükknek: féltékeny lett!
A ház előtt még mindig ott üldögélt az öregember. Piton egyenesen hozzá tartott. Elengedte Hermionét, és tiszteletteljesen meghajtotta előtte a fejét.
- Mester! - mondta.
- Üdvözöllek, fiam! - válaszolt hihetetlenül mély hangon az öreg. Draco csak most vette jobban szemügyre. Középmagas volt a férfi, öreg, de még mindig jó erőben levő. Hosszú haja és szakálla öve alá ért, mint hajdan Dumbledore-nak, csak az öregnek nem csillogott ezüstösen, hanem fehér volt, mint a frissen hullott hó. Szürke szeme egyszerre árult el korral járó végtelen bölcsességet és csillant meg fiatalos derűvel. Öltözéke egy kopottas, csuklyás, földig érő köpönyegből és kötélből font szandálból állt. Mellette embernyi nagyságú bot hevert a kunyhó falának támasztva. Ahogy szemét Dracóra vetette, a fiatalember végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát, ugyanakkor meg is nyugodott. Utánozva Pitont ő is fejet hajtott az öreg előtt.
- Mester! - szólt Piton. - Hadd mutassam be Draco Malfoyt. Ő az, akiről már meséltem neked. Az ő apja a Nagyúr egyik legfőbb embere. És ő… az apja Miss. Granger gyermekének.
- Isten hozott, fiam! - köszöntötte az öreg. - Ülj le közibénk! Sokat hallottam már felőled.
- És miket? - faggatózott óvatosan Draco, miközben leereszkedett egy primitíven összetákolt háromlábú székre. Fél szemmel figyelte csak, hogy Lupin és Hermione további székeket hoznak ki, majd Pitonnak is adva egyet mindnyájan leülnek.
- Ezt is, azt is - tért ki az egyenes válasz elől az öreg. - Jót is, rosszat is. De mi szél hozott errefelé?
Draco ránézett Hermionéra, a nő rezzenetlen arccal viszonozta a pillantását. Jó perc múltán Draco hirtelen ráeszmélt, hogy mindenki a válaszát várja. Úgy látszik, bármilyen kopottas az öreg, meghatározó személyiség lehet. Draco visszakapta a pillantását az öregre, és megpróbálta összeszedni magát.
- Ahogy azt már Piton professzor említette a bemutatásomkor - kezdte kissé akadozva, - Hermionénak és nekem van egy fiunk. Azért jöttem, hogy lássam a fiamat és az anyját.
- Dicséretes! - bólintott az öreg, aki addig türelmesen várt. - Nagyon dicséretes! Asszonyod viruló rózsaszál, sarjad pedig ímhol - mutatott a bölcsőre.
Dracóban nem tomboltak éppen az apai érzések, mert még emlékezett az újszülöttre, a ráncos, aszott, csúf jószágra, aki imitt-amott véres, és az arca kék. Ettől függetlenül közelebb lépett a bölcsőhöz, és belekukkantott. Meglepetten kerekedett ki a szeme: ez a baba nem az a baba! Ennek formás kis feje volt, kerek arca, pisze kis orra, cseresznye kis ajka. Egészen világos, szinte tejföl-szőke haja csupán csak azért látszott, mert bőrét finoman lebarnította a nap. Pufók kis kezeit a feje mellett tartotta, apró lábait felhúzta, ahogy azt már a babák szokták. Szemét lecsukta, mivel éppen békésen aludt, pedig Draco rettenetesen kíváncsi volt rá. Sejtette, hogy szürkés-kék szeme van, csakúgy, mint neki, az apjának. Ahogy nézte a gyermeket, egyre több hasonlóságot fedezett fel a kicsi és saját maga között. Lehet, hogy egyedül a bőrét örökölte volna az anyjától? Ahogy nézte, érezte, hogy gombóc nő a torkában a meghatottságtól. Ez hát az ő gyermeke! Az ő fia! Úgy érezte, a világ egyik legcsodálatosabb dolga apának lenni!
Hirtelen megérezte, hogy nézik. Felkapta a fejét, és összeakadt a szeme a bölcső túloldalán álló Hermionééval. Tekintete láttán tudatosult benne, hogy még nem győzte le a nehézségeket.
- No, üljél le! - szólalt az öreg. - Fiad még cseppnyi, de szép szál legény lészen belőle!
- Hála az égnek, hogy jól vannak! - szólalt meg Piton, aki nem nézte meg a gyermeket. - Már nagyon aggódtam értük!
- Cseppet nehezen érkezének ide. Jómagam is aggodalmaskodám érettük, de ímé, itt vagynak! - nézett szeretetteljesen a fiatal nőre és Remusra. - És elbeszélhetik néktek viszontagságaik sorát!
Lupin visszamosolygott az öregre, aztán belekezdett. Elmesélte, hogy miként mentette ki Holdsáppal Hermionét és a kicsit, hogyan szerzett lovat és ismerkedett meg Pardakkal, mennyire kétségbe volt esve, hogy se Hermione, se a csecsemő nem térnek magukhoz, és miután nagy nehezen ki bírta csikarni Pardakból a leron virág titkát, hogyan sikerült a felélesztés.
- Utána sem volt könnyű dolgunk - folytatta. - Pardak miatt csak éjszaka haladhattunk, ráadásul Hermione belázasodott. Nemcsak tartani volt így nehéz Villám hátán, de félő volt, hogy elmegy a teje is, akkor pedig mit adtunk volna Harrynek.
- Kinek? - kapta fel a fejét Draco, de Pitonon is látszott a döbbenet.
- Harrynek - válaszolt Hermione. Először nyitotta ki a száját, mióta leültek a kunyhó elé, mert eddig csöndben figyelte hol Remust, hol Dracót. Most azonban nyíltan és dacosan nézett Draco szemébe. - A fiamnak. Nem tetszik talán a neve?
- De igen - vágta rá azonnal Draco, és mohón kapta el Hermione tekintetét. - Csak azt hittem, Ronaldnak fogod nevezni.
- Azt a nevet is megkapta - válaszolta Hermione még mindig dacosan. - A teljes neve Harry Ronald Granger.
- Malfoy - tette hozzá Lupin. Egyáltalán nem jött zavarba Hermione rávetett éles pillantásától, sőt! Kissé szemrehányóan viszonozta. - Granger Malfoy. Ez a teljes neve, ha már itt tartunk.
Hermione egy futó pillantást vetett Dracóra, aztán kissé elpirulva elmélyülten tanulmányozni kezdett egy távoli fenyőt. Draco érezte, hogy ez a pirulás azt jelenti, Lupin igazat mondott. Márpedig ha Hermione a Malfoy nevet is a gyermeknek adományozta, akkor neki, az apának sincs teljesen vesztett ügye. Nem nyugodott még meg egészen, de lényegesen jobb kedvre derült. Önkéntelenül is kidüllesztette a mellét, amivel Hermione arcára - aki azért a szeme sarkából figyelte őt - futó bosszankodást sikerült csalnia. A többiek figyelmét nem kerülte el ez a kis néma párviadal, de Piton nem reagált rá, Lupin kissé összehúzta a szemöldökét, az öreg viszont igyekezett elrejteni a mosolyát.
- És ezt hogyan oldottátok meg? - kérdezte Piton.
- Ismét Pardak segített - válaszolt Lupin. - Mióta elbeszélgettem vele a leron virág kapcsán, lényegesen megváltozott. Egészen készségesen megosztotta velünk a tudását, ha bármi gondunk támadt. Márpedig akadt elég, hiszen Hermionénak Harry az első gyermeke, nekem meg sohasem volt. Úgyhogy azt sem tudtuk, mit tegyünk vele, Pardak segített a tanácsaival. Meglepő, hogy egy kentaur mennyi mindent tud az emberi csecsemőkről! No és hogy tud lopni!
- Lopni? - értetlenkedett Piton.
- Hermionénak nem volt csak egy szál hálóinge, Harrynek meg egy törölközője. A takaró kellett, no meg valamiből pelenkákat is kellett fabrikálni, úgyhogy ruhák, takarók, pelenkának valók kellettek. Amikor éjjelente elhaladtunk egy-egy emberlakta hely mellett, Pardak nagyon ügyesen összelopkodta a szükséges holmikat! Nekem tized olyan jól sikerült csupán lopnom! - mosolygott Lupin.
- No és hol van ez a híres kentaur? - kérdezte Piton.
- Valahol az erdőben kószál Holdsáppal - vonta meg a vállát Lupin. - Mióta összebarátkoztak, szinte sülve-főve együtt vannak.
- Holdsáp itt hagyott téged? - hitetlenkedett Piton. Tisztában volt azzal, milyen szoros szálak fűzték barátját a farkashoz.
- Itt hagyásról szó sincs - ingatta a fejét mosolyogva Lupin. - A kapcsolatunk nem szakadt meg, sőt, még csak el sem halványult! Ha szükségem van rá, megérzi, és itt terem. De mióta megvan, még soha nem élvezhette ki ennyire a szabadságot, és most igyekszik mindent bepótolni! Ez érthető is, nem?
- Dehogynem! - bólintott Piton.
- Na látod! - mosolygott Lupin. - Szóval bár eleinte tényleg ódzkodtam, de el kell ismernem, hogy nagyon sok mindent köszönhettünk Pardaknak. Nélküle még újraéleszteni sem sikerült volna Hermionét és Harryt.
- Igen, főtt is a fejem, hogy mi van, ha elszúrtam valamit - morogta maga elé Piton.
- Ezek szerint ha nincs ez a kentaur, akkor most Hermione és Harry halottak lennének? - kérdezte szemöldökét összehúzva Draco.
- Attól tartok, igen - felelt Lupin.
- Akkor maga megölte volna őket? - vonta Pitont éles hangon kérdőre Draco.
- Nem tettem volna rosszabbat velük, mint te - vágott vissza Piton.
- Nem? - Draco hangja egyre élesebb lett. - Megölte volna a feleségemet meg a fiamat! Hogyan lehetett ennyire felelőtlen? És még maga mondja magát bájitalta…
- De nem haltunk meg! - szakította félbe Hermione. Félrebillentett fejjel figyelte Dracót, szája szögletében egészen halvány gunyoros mosoly bujkált. - Nem vagy te egy kicsit hisztis mostanában?
- Hisztis? - sértődött meg Draco. - Csupán aggódtam értetek! És most derül csak ki, hogy mennyire nem alaptalanul! Belegondolni is szörnyű, milyen veszélyeknek voltatok kitéve!
- És nem voltunk halálos veszélynek kitéve amúgy is? - kérdezte Hermione. - Ha Piton professzor és Remus nem hajlandók segíteni, nem lenne biztos a halálunk?
- Jó - pattant fel Draco, és fel alá rohangált, hevesen gesztikulálva, - de ha az ember már egy ilyen tekintélyt kér meg, mint Piton professzor, akkor azt gondolná, hogy majd zökkenőmentesen haladnak a dolgok! Hogy szép simán megold mindent! Hogy nem lesz semmi baj! Erre tessék! Mi történik? Megöl benneteket! Nem látszatból, hanem igazából! És mellette még nagy szájjal le is int engem, mint egy tacskót, sőt még zsarolni is próbál engem! És mindezt mire alapozva?
- Zsaroltad? - nézett a barátjára Lupin, félbeszakítva ezzel Draco monológját.
- Ő zsarolt engem - felelte halkan Piton.
- Mivel?
- Zeldával.
A válasz hallatán Remus Lupin fehér lett, mint a fal.
- Mi van Zeldával? - kérdezte rémülten.
Piton kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Mély levegőt vett, újra próbálkozott, de sikertelenül. Draco, akit teljesen kizökkentett felháborodásából Lupin rémülete, kisegítette:
- Fogságban van. Öt hónapja fogta el a Nagyúr.
- Voldemort?! - pattant fel elszörnyülködve Lupin. Mind Draco, mind Piton összerezzentek a rettegett név hallatán. Az öreg arca kifürkészhetetlenné vált, Hermione viszont csodálkozva nézett egyik férfiről a másikra. Fogalma sem volt, kiről beszélnek.
- Igen - válaszolt Draco. - Nem tudjuk, mit tett velük, de két hónapja átküldte őket apámhoz.
- De ha apádhoz küldte őket, hogyhogy nem tudod, mi történt velük? - ugrott szinte a torkának Lupin.
- Csak négy-öt napja tudtam meg, hogy Miss Grey és Joshua a professzorhoz tartoznak. - mentegetőzött Draco. - Addig csupán két fogoly volt számomra, akiket a Nagyúr küldött apámnak. Igazából még a nevüket sem tudtam.
- Értem - bólintott Lupin. Lassan visszaült és gondterhelt hallgatásba mélyedt.
- Kikről beszélnek? - törte meg a beálló csendet Hermione kissé bátortalan, halk hangja.
- Nem emlékszel Miss Zelda Greyre? - kérdezte szintén halkan Draco. - Mugliismeretet tanított az iskolában.
- De igen. És?
- Piton professzor felesége - válaszolta Draco.
- És ez a Joshua? - ráncolta a homlokát Hermione.
- A fiuk.
- Mármint Piton professzor és Miss Grey fia? - lepődött meg Hermione.
- Igen - bólintott Draco. - Nem ilyen kicsi, mint a miénk, hanem jóval nagyobb. Kilenc éves.
- Aha! - mondta Hermione. Az egész társalgás csendben folyt le köztük, Piton és Lupin úgy tettek, mintha nem is hallottak volna semmit, és gondosan kerülték egymás tekintetét is. Hermione azonban még mindig nem értett mindent. - És Lupin professzor? Ismerte?
- Nem tudom - vonta fel a vállát Draco. - Ezek szerint igen. Várj csak! - nézett hol Lupinra, hol Pitonra. - Lehet, hogy ő volt…
- Ő volt az a titokzatos alak, akivel Zelda együtt élt Roxfortban - fejezte be a mondatot Piton. A két fiatal úgy kapkodta fejét egyikükről a másikukra, mintha zsinóron rángatták volna őket. Piton ránézett Lupinra, úgy folytatta: - Zelda Remus menyasszonya volt.
- Akit te elszerettél - mondta Lupin, és ő is ránézett Pitonra. A feszültség egy pillanatra felszikrázott, de aztán Lupin is folytatta: - És nagyon jól tetted, Perselus! Zelda mellettem soha nem lehetett volna olyan boldog, mint melletted.
- Ja! - helyeselt Piton fanyarul. - Az eltelt kilenc-tíz év élete legboldogabb időszaka lehetett!
- Ostoba voltál, amikor megbántottad, de meg is bűnhődtél érte! - jelentette ki Lupin. - És amikor végre kibékültetek, tényleg lehettetek volna boldogok egymással, csak hát a háború közbeszólt… Szóval - folytatta határozott hangon - ne hibáztasd magad a múltért, hanem tegyél meg mindent a jövőért! És én mindenben segítelek, amiben csak tudlak, akár megkérsz rá, akár nem!
- És ugyan hogyan akarsz segíteni? - Ha Lupin nem tudta volna, hogy Piton csak rettenetes elkeseredettségében ilyen vérlázítóan gúnyos, lehet, hogy meg is sértődött volna. - Megostromlod Holdsáppal a Malfoy-kúriát?
- Egyszer már bejutottam oda - válaszolt halkan Lupin. - Sőt másodszorra is bejutottam. Bemegyek harmadszorra is, ha kell, csak azt mondd meg, melyik részébe rejtették Zeldát és Josht.
- Nem tudom - higgadt le hirtelen Piton, és önkéntelenül ránézett Dracóra. Lupin is. Draco egyszer csak azon kapta magát, hogy az egész kis társaság őt nézi.
- Még én sem - mentegetőzött. - De meg fogom tudni!
- Hogyan? - kérdezte Hermione.
- Nekem talán mégsem lesz olyan nehéz rávennem apámat, hogy mutassa meg a foglyait - válaszolt gúnyosan Draco, önkéntelen reakcióként Hermione megvető hangjára.
Hermione egy leírhatatlanul bizalmatlan pillantást vetett Dracóra, aztán elfordult. A feszültség szinte tapinthatóvá vált, és mielőtt robbanáshoz vezetett volna, az öreg megszólalt:
- Hanem, fiam, mondjad, mi minden esett meg véletek! - fordult Pitonhoz. A Mester mély hangja olyan volt, mintha egy vödör hideg vizet zúdított volna a nyakukba, mindenki egy csapásra észhez tért tőle. Mintha elölről kezdték volna a társalgást.
Draco kényelmetlenül mozdult meg a székén. Nagyon nem szerette volna, ha magánélete intim részeiről is szó esik, különösen nem Hermione előtt. Úgy látszik azonban, hogy bár mindenki észre vette a mozdulatát, Piton nem.
- Hát egy pár dolog - kezdte a professzor. Látszott, hogy igyekszik összeszedni a gondolatait. - Murdockot sikerült fellelnem, de Draco miatt Foggra kellett bíznom az áthozatalát. Megérkezett rendesen? - Lupin bólintott. - Woodhouse megölését sajnos nem sikerült megakadályoznom. Annie White-ról viszont vadonatúj információim vannak, talán sikerül végre találkoznom vele.
Draco elkerekült szemmekkel hallgatta a professzort. Fogg kivételével mindegyikükről hallott, fehér mágusok voltak. Tehát igaz, Piton valóban áruló! Istenkém, milyen elvakult is volt! Hiszen már Lupin léte is meggyőzhette volna! Piton azt mondta az apjának, hogy megölte Lupint, mert gyűlöli, és erre most tessék, a saját szemével látja, hogy Lupin él, virul, és nagyon is jó barátságban van Pitonnal! Pedig a professzor hogy meggyőzte az apját is az ártatlanságáról! Micsoda képmutató alak! És hogy ő milyen ostoba, hogy erre eddig nem jött rá! De valóban nem jött rá? Dehogynem!
Kezdet kezdetétől sejtette, hogy Piton Hermionét a fehér mágusok oltalma alá helyezte. Sőt attól az estétől fogva, hogy elment Pitonhoz, és olyan hosszan beszélgettek, ez már több is volt, mint sejtés. Tudta, hogy Piton a fehér mágusvilághoz tartozik, csak azért nem volt hajlandó tudomást venni róla, mert az ilyen segítséget tudatosan elfogadni már önmagában is felér egy árulással. Valójában ő maga is elárulta a Nagyurat, hiába dugta homokba a fejét.
- Váratlanok néked e dolgok? - ütötte meg fülét hirtelen az öreg hangja.
- Igen - válaszolt vontatott hangon Draco. - Nem tudtam, hogy a professzor foglalkozik ezekkel az emberekkel.
- De azt eszedbe vetted, hogy nem setét mágus - mondta az öreg mosolyogva, de határozottan.
- Igen. Azt tudtam.
- Tudtad? - hördült fel Piton.
- Igen, professzor - nézett rá Draco. - Eddig a pillanatig nem ismertem be magamnak sem, de igenis tudtam.
- Honnan?
- Nem tudom - vont vállat Draco.
- Minden bizonnyal szíve súgta meg - jegyezte meg az öreg. - Mint tenéked is, hogy reá bízhatod féltett titkodat.
- Semmiféle féltett titkomat nem bíztam rá - felelte Piton kimérten.
- És Miss Grey? - csattant fel Draco. - És Joshua?
- Tulajdonképpen nem én mondtam el neked, hogy kik ők, hanem te magad jöttél rá.
- És az alkunk? Az sem számít?
- Számítani számít. De azt sem lehet elfelejteni, hogy zsarolással vettél rá - folytatta Piton ugyanolyan modorban.
- Tehát ezt akkor értelmezzem úgy, hogy maga sem bízik meg bennem?
- Értelmezd, ahogy akarod - mondta szárazon Piton.
Draco megbántódott. Arca merev lett, mint a kő. Nem nézett senkire sem, amikor felállt.
- Akkor azt hiszem, jobb, ha a további bizalmas megbeszélésükön én nem leszek jelen - és azzal elindult a patak felé.
- Draco! - szólt utána Lupin. - Ez ostobaság! Kérlek, ülj vissza!
- Nem, Lupin professzor - válaszolt a válla felett Draco. - Jobb lesz ez így!
Lupin utána ugrott, és megfogta a vállát.
- Draco! Kérlek! Én bízok benned! És Perselus és Hermione is, csak járatják a szájukat!
- Nem hiszem, Lupin professzor - Draco hangja minden igyekezete ellenére fájdalmasan csengett. - Ők azt hiszik, hogy ártani fogok maguknak.
- Ostobaság! - csattant fel Lupin. - Tudják, hogy ez nem így van!
- Hogyhogy tudják? - csodálkozott Draco.
- Mágia - felelte Lupin. -Aki ártó szándékkal akar ide jönni, az meghal.
- De hát ki tudja megállapítani, hogy ki jön jó és ki jön rossz szándékkal?
- Egy vessző - mondta Lupin. - Idefelé jövet ketté kellett törnöd egy rúnákkal teleírt vesszőt, nem?
- Azt akarja mondani, hogy az a kis vessző fel tudta mérni a szándékaimat? - kérdezte hitetlenkedve Draco.
- Azt - válaszolta nyugodtan Lupin.
- Ugyan! Az ilyen mély varázslatot még a Nagyúr sem tudna végrehajtani! - legyintett Draco. - Ki lenne erre képes? Talán maga?
- Én - válaszolt az öreg derűsen.
- Maga?! - fordult felé Draco. - De hát ki az ördög maga?
- Ördög? Nem, dehogy! - mosolygott az öreg. - Csak egy Vigyázó.