Piton keresztbe fonta a karját, és visszanézett. Az ő fekete szeme szemernyit sem volt kevésbé hideg, mint Dracóé, sőt! Annyira fekete volt a szeme, mintha nem is lenne írisze, mert elnyelte volna a pupillája, ettől aztán szinte emberfeletti lett a pillantása. Aki volt olyan bátor, hogy belenézett ebbe a feketeségbe, sötét örvényben találta magát, ami borzongató mélységeket ígért.
Draco Malfoy nem volt egy romantikus lélek, de egy pillanatra ő is beleborzongott.
- Mondtam már, a csekély tudás időnként nagyon hasznos lehet - mondta Piton. - De tegyük fel, hogy igazad van. Mihez kezdesz ezzel a tudással?
- Tehát igazam van? - kérdezte Draco. - Tényleg fehér mágusok közé küldte?
- Hol vannak a fehér mágusok? - dőlt előre Piton. Fekete szeme örvényleni kezdett. - Csak sötét mágusok vannak, akik előbb-utóbb vagy a Nagyúr, vagy az apád kezére adják Hermionét! Felhasználják ellened, megzsarolnak vele, elveszik a saját akaratodat, és bábbá aljasítanak! Vagy megfosztanak ép elmédtől, önbecsülésedtől, életed értelmétől! Ronggyá tesznek, és ha már nincs mit kifacsarniuk belőled, összetörik a kedvesed, és beléd rúgnak!
- Kikről beszél? - kérdezte nyugtalanul Draco. - Kinek a kezében van Hermione?
- Az enyémben! Nem elég nyugtalanító ez neked? Hiszen én is sötét mágus vagyok!
Dracót szédítette a fekete örvény, de kitartott.
- Apám szerint lehet, hogy maga nem igazi sötét mágus!
- Hanem micsoda?
- Áruló - Draco szinte köpte a szót.
- Kit árultam volna el kinek? - kérdezte Piton rezzenetlen arccal, mintha nem is érezte volna ki a megvető hangsúlyt a fiatal férfi feleletéből.
- A Nagyurat az ellenségnek.
- És ki az ellenség?
- Ez nem kérdés! - tárta szét a karját Draco. - A fehér mágusok.
- A fehér mágusok - mondta Piton. Szája szögletében megjelent a gúnyos mosoly, úgy kérdezte - És te mit hiszel?
- Én sem hiszem, hogy igazi sötét mágus lenne - nézett keményen Piton szemébe.
- Árulónak tartasz?
- Nem - vágta rá egy kicsit túl gyorsan Draco, majd egy pillanatnyi habozás után folytatta - Csak olyan embernek, akinek nem a Nagyúr a legfontosabb.
- Hanem ki?
- Azt hiszem, saját maga!
- Draco! Mindenkinek saját maga legfontosabb! - Piton most már nyíltan gúnyos lett.
- Nem! Dehogy! -tiltakozott Draco.
- Pár fanatikuson kívül mindenkinek - szögezte le Piton. - Mit gondolsz, ha a Nagyúr apádnak nem biztosítana még nagyobb hatalmat, szolgálná?
- Biztosan - válaszolta Draco. Most rajta volt a sor, hogy gúnyosan mosolyogjon. - A mi családunk évszázadok óta szolgálja a sötét hatalmakat.
- Fordítva nézed a dolgokat - mondta Piton. - Te azt látod, hogy szolgáltok, tehát kaptok. Pedig a helyes sorrend: kaptok, azért szolgáltok!
- Gondolja? - kérdezte Draco fölényesen.
- Mit mondott az apád az imént, amikor itt volt? Mi a legfontosabb az életben?
Draco arcán még mindig ott honolt a gúnyos mosoly, de bizonytalanná vált. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Piton nem hagyta békén.
- Mi hát nektek, Malfoyoknak a legfontosabb az életben?
- A hatalom - mondta Draco, amikor már nem térhetett ki a felelet elől. Látszott, hogy magában már a következtetéseket is levonta.
- Úgy van - bólintott Piton. - Nem azt mondta, hogy a hűség a Nagyúr iránt, nem azt, hogy az ő szolgálata, hanem a hatalom! A ti hatalmatok, a Malfoyok hatalma!
Piton kíméletlenül folytatta:
- A saját érdekeitek mindig megelőzték a Nagyúr érdekeit! Addig, míg érdeketekben áll őt szolgálni, szolgáljátok, de mihelyt mást diktál az érdeketek, elfordultok tőle! És ez így is van rendjén!
- Hogyan? - kapta fel Draco a fejét.
- Ugyan miért döbbentél meg annyira, hogy nem a hűség köt benneteket a Nagyúrhoz?
- Nem döbbentem meg! - tiltakozott a fiatal férfi.
- Dehogynem - hessentette el egy kézmozdulattal a tiltakozást Piton. - Mert még mindig vannak benned nemes érzelmek, bárhogy is próbálta belőled kinevelni az apád.
- Mire akar kilyukadni? - kérdezte összehúzott szemmel Draco.
- Oda, hogy el kell döntened, a Nagyurat akarod-e továbbra is szolgálni, vagy Hermionéhez akarsz tartozni?
- Hát ez meg miféle kérdés? - borzolódott fel Draco.
- Nagyon is jogos kérdés - mondta nyomatékkal Piton. - Gondolkozz csak, fiam! A Nagyúr nem tűrné el, hogy egy ilyen veszélyes ellenség tartozzon hozzád, mint Hermione!
- Igen, ezért kellett őt elrejteni!
- De Hermione akarna-e veled élni, ha továbbra is a Nagyurat szolgálod?
Draco ugyan nem válaszolt, de Piton folytatta.
- Most már szabad. Legalábbis tőled szabad. Most már maga dönt a sorsáról.
Draco szeme szikrákat hányt.
- De a gyerek sorsáról nem dönthet egyedül - jelentette ki szigorúan.
- Miért ne? - vonta fel a szemöldökét Piton, aztán kegyetlenül folytatta - Te már döntöttél róla, egyszer és végérvényesen. Hogy megölöd. Most Hermione kezében van a gyermek sorsa. Egyedül az ő kezében.
- És a magáéban! - sziszegte Draco.
- És az enyémben! - bólintott Piton.
- És maga mit akar vele? - kérdezte Draco gyűlölködve.
- Semmit. A kérdés eldöntését teljesen Hermionéra bízom.
- És ő mit mond?
- Hogy a halálfalók ellen neveli a gyereket.
Draco arcára ráfagyott a gyűlölet kifejezése, ahogy végiggondolta az elhangzottakat. És Piton kimondta, amit Draco nem akart magában kimondani:
- Hogy az apja ellen neveli a gyermeket, ha továbbra is halálfaló maradsz.
Draco felállt. Odasétált a tűzhöz, és csak bámulta a lángokat. Sokára szólalt meg:
- Dőreség lenne azt hinni, hogy csak úgy kiszállhatok. Csak egyszer tagadjam meg Nagyúr parancsát, és már végem. Maga is nagyon jól tudja, hogy nincs választásom.
- Tehát a Nagyurat választod - nyugtázta az elhangzottakat Piton.
- Nincs választásom! - tört ki az indulat kiabálva Dracóból. - Hát nem érti? Pont maga nem érti? Nincs választási lehetőségem! Egyetlen utam van! Halálfaló vagyok!
- Te döntöd el, ki és mi vagy - vonta meg a vállát Piton, aztán megdörgölte a homlokát. Nagyon fáradt volt, és ez most nagyon látszott is rajta. Draco éles pillantással figyelte.
- És maga? - kérdezte szinte mohón. - Maga hogyan döntött önmagáról? Maga kicsoda? És micsoda?
- Én? - nézett rá érzelemmentesen Piton. - Perselus Piton vagyok.
- Ennyi?
- Ennyi. - Újabb vállvonás. - Egy nagyon fáradt Perselus Piton. Jobb lenne eltenni magunkat holnapra.
- Nem vagyok álmos! - tiltakozott Draco.
- Én azonban igen! Gyere, megmutatom a szobádat!
Draco megpróbált tiltakozni, de Piton már el is indult a lépcsőn. Dracónak nem maradt más választása, mint követni. A ház nem volt túl nagy, az emeleten mindössze három szobával rendelkezett, bár mindegyik szobához egy-egy fürdőszoba is tartozott. Piton rámutatott két szobára:
- Melyiket választod?
Dracónak mindegy volt, úgyhogy rövid habozás után a Pitonéhoz közelebb esőt választotta.
- Jó éjt! - búcsúzott a professzor, és bement a saját szobájába.
Draco magára maradt. Szétnézett a kis szobában. A berendezés meglehetősen egyszerű volt, egy ágy, egy kis éjjeli szekrény, egy asztal, két fotel és egy szekrény. Több semmi, de az egy-két éjszakára megszálló vendégnek ennyi bőven elég is. Draco ruhástól végigvetette magát az ágyon, és nyitott szemmel meredt a plafonra.
Egy csöppet sem volt álmos. Fejében a nap eseményei jártak. Apjára nem sokat gondolt, amit mégis, az kaján mosolyt csalt az arcára. Ellenben Piton…! Rejtély volt számára ez az ember. Egyszer azt mondja, hogy nem tudja, hol van Hermione, aztán úgy beszél, mintha tudná, de nem mondja meg. Mintha zsarolná vele őt, Dracót. De mit akar elérni? Hogy forduljon el a Nagyúrtól? Tegyük fel, hogy megtenné. És? Mi haszna lenne ebből Pitonnak? Még ha igaz is, hogy Piton áruló lett, miért lenne jó neki, ha Draco is áruló lenne? Fehér mágusok nem maradtak, csak nagyon kevés, azok is szétszórva egymástól, és ráadásul még egyre csökken is a létszámuk a rajtaütések következtében. Draco volt annyira bennfentes, hogy tudja, ellenállásról, pláne szervezett ellenállásról szó sincs, és nem is lehet. Hacsak Piton maga nem akar szervezkedni. Na de kiket akar szervezni? Ha már fehér mágusok nincsenek, akkor renegát sötét mágusokat? És mi célból? Hogy megpróbálja ledönteni trónusáról a Sötét Nagyurat, és helyébe magát ültetni oda? Ennyire nem lehet Piton ostoba! Neki is tisztában kell azzal lennie, hogy képességei nem mérkőzhetnek a Nagyúréval. És bizonyára tisztában is van vele, mert hiszen tényleg nem ostoba! Sőt! Nagyon is agyafúrt! Akkor hát?
Vagy lehet, hogy éppen ellenkezője a célja? Ezzel akarja próbára tenni a hűségét a Nagyúr iránt? És ha besétálna a csapdába, akkor lecsapna rá? Soha nem mutatta, hogy gyűlölné. Inkább diákkora óta nagyon is barátságos volt hozzá!
És ha egyszerűen csak tényleg segíteni akar? Ő, Draco nagyon is tisztában van azzal, hogy amit Piton felvetett, igaz. Az immáron szabad Hermione nem valószínű, hogy a halálfaló Dracóval akarna élni. Pláne rejtetten, titokban. Inkább választja a bujkálást élete végéig.
És a Nagyúr sem tűrné el, hogy Hermione mellette legyen. Bárki, de Hermione nem. És azt is tudta, hogy bármennyire is bújtatná, titka előbb-utóbb lelepleződne.
Na jó. Tudja. És akkor? Mi a jó ebben Pitonnak? Miképp növelné ez a hatalmát? Mert ha a Malfoyoknak a hatalom az első, akkor Pitonnak is. Tudni akarja, hogy ő, Draco miképp dönt? Hogyan tudná ezt a maga hasznára fordítani?
No és hogyan fog dönteni? Hermione az élete, nélküle üres és értelmetlen minden. De lehetetlen, hogy úgy éljen, ahogy Hermione kívánja. Ezt a nőnek is be kell látnia, hiszen teljesen egyértelmű!
Hermione nem fogja belátni. Inkább a halált választja. De hát hogyan segíthetné a Nagyúr bukását az ő haláluk? Nem látja, hogy értelmetlen az egész?
Ó, bárcsak tudna Hermionénak parancsolni! Bárcsak engedelmeskedne neki! De hiszen pontosan azért szeretett bele éppen ebbe a nőbe, mert annyira más, mint a többi, okos, betörhetetlen és önfejű. Azért szerette meg, mert nem engedelmeskedett neki.
Miközben ilyen gondolatok jártak a fejében, fájdalmasan megkordult a gyomra. Rájött, hogy dél óta nem evett, délben sem sokat, Piton pedig elfelejtette megkínálni bármivel is. Ránézett az órájára, éjfél körül járt már az idő. Pitont nem akarta felébreszteni, úgy döntött, hogy maga néz szét a konyhában valami ennivaló után. Halkan kinyitotta az ajtaját, és lábujjhegyen leosont a lépcsőn. Mintha befelé jövet jobbra kellett volna mennie a konyhába, akkor irány a bejárati ajtó. Ám ahogy elhaladt a nappali ajtaja előtt, halk beszédfoszlányok ütötték meg a fülét.
- Biztos vagy benne? - hallotta Piton hangját.
- Egészen biztos - válaszolt egy idegen hang. - A Malfoy-kúriába vitték őket.

Draco azonnal visszalépett, és a fülét mintha odaszögezték volna az ajtóhoz. Azt hitte, valami baj lehet, mert egy darabig nem hallott semmit, de aztán megszólalt Piton, bár a hangja rekedten csengett.
- Mikor vitték oda őket?
- Már vagy két hónapja - mondta az idegen.
- És a gyereket… khm… a gyereket elválasztották az anyjától?
- Az úton biztos nem. Hogy a kúriában hogyan helyezték el őket, azt nem tudom.
- Látta őket útközben?
- Persze.
- Mármint hogy látszott-e rajtuk valami. Hogy… bántalmazták-e őket.
- Nem. Ehhez túl messze volt.
- Értem.
- Perselus! - mondta az idegen. - Legyél nagyon óvatos! Lucius Malfoytól sem szoktak egykönnyen megszöktetni rabokat, hát még ha azok a rabok Tudodki rabjai!
- Köszönöm, Dan!
- Komolyan beszéltem, Perselus!
- Persze, Dan! Óvatos leszek!
- Ha segítségre lesz szükséged, tudod, hol találsz!
- Tudom. És most menj!
Draco halk pukkanást hallott, innen tudta, hogy az idegen hoppanált. Várt egy darabig, de Piton nem jött ki. Ekkor Draco elhatározásra jutott, és maga lépett be a nappaliba.
Piton a kandalló előtt ült, ugyanabban a karosszékben, amiben este is. Mindig sápadt arca most szinte hullaszerűen fehér volt. A szörnyű összhatást még fokozta beesett, karikás fekete szeme, ami most természetellenesen kitágult. Nem nézett vendége felé, amikor az berontott.
Draco egészen közel húzta a másik karosszéket, úgy ült le szembe vele, előrehajolva.
- Ki az a nő és az a gyerek? - kérdezte mohón fürkészve a professzort. Ám az úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést.
- Halljuk, professzor! Miért olyan fontosak magának?
Most sem kapott választ.
- Nem mondja meg? No lássuk csak! - húzta össze a szemét koncentrálás közben Draco. - Két hónapja… két hónapja… Igen, apám említette, hogy a Nagyúr egy rendkívül fontos segítséget adott neki a megbízatásához. Akkoriban magát kellett figyelnie… és… igen! Két foglyot küldött, akiket apám felhasználhat maga ellen, ha úgy látja jónak! Egy nő és egy gyerek? Professzor, csak nem…? - vigyorgott gonoszul Draco. Piton most sem nézett rá, de minden önuralma ellenére a szája széle alig láthatóan megremegett.
- Tehát az a nő és az a gyerek magához tartozik? - ütötte tovább a vasat Draco. - Professzor! Nem is gondoltam volna! Hogy maga milyen titkolódzó! Miért nem említette nekem őket idáig? - Piton nem reagált a gúnyolódó bizalmaskodásra. Draco ismét koncentrált. - De várjunk csak! A nő… a nő mugli! Ugye? - Pitonnak ugyan egy arcizma sem rezdült, Draco mégis igennek értelmezte a hallgatást. Megjátszott felháborodással folytatta. - Egy mugli nő és maga? Professzor! Ezt nem feltételeztem volna magáról! Egy muglival? Hogyan alacsonyodhatott le idáig?
Piton végre ránézett. Ha szemmel ölni lehetett volna, Draco abban a pillanatban holtan fordult volna le a székről.
- És egy sárvérűvel? - sziszegte gúnyosan. Most Dracón volt a sor, hogy csúnyán nézzen.
- Ne merje sértegetni Hermionét! - csattant fel fenyegetően.
- Te se merd sértegetni Zeldát! - Piton hangjának fenyegető éle egy jottányival sem maradt el a másik férfiétól.
- Zelda? - hökkent meg Draco, és ezzel kiesett a korábbi gonoszkodó szerepéből. - Nem ő az a mugli nő, aki Roxfortban tanított?
- De igen.
- És a gyerek?
- A fiam.
- Na várjunk! - próbálta tisztázni magában az új információkat Draco. - Miss Grey… hogy is? Megvan! Tíz éve tanított a Roxfortban. És volt neki valakije. Nem tudtuk, hogy ki az, de azt igen, hogy vele él. És az nem maga volt! Utána elment az iskolából, maga pedig maradt. Mikor jöttek össze?
Piton egy darabig szótlanul meredt a tűzbe, aztán halk hangon megszólalt:
- Igen, volt valakije, de aztán… elszerettem. Utána megbántottam, és ő... elhagyott…
- Azzal a másikkal? - Draco maga is lehalkította a hangját.
- Nem - rázta a fejét Piton. Sokáig nem szólalt meg újra, Draco pedig nem akarta megtörni a csendet. A történet akaratlanul is felkeltette a kíváncsiságát, és úgy érezte, valamiféle párhuzam van Piton és az ő szerelmének története között. Várt hát, és nem hiába. Piton egy idő után folytatta: - Amikor elhagyott, annyira haragudott rám, hogy… azt sem mondta meg, hogy gyereket vár… Aztán egy napon találkoztunk… egészen véletlenül. És úgy tűnt, végre rendeződnek a dolgaink. Soha életemben nem voltam még olyan boldog… De sajnos nem tartott sokáig. Jött a háború… és ők eltűntek.
- Hogyhogy eltűntek?
- Zelda Londonban élt… - közölte Piton, és Draco azonnal kapcsolt.
- Londonban végeztünk először a muglikkal - mondta önkéntelenül is megrendülten.
- Sikerült annyit kiderítenem, hogy elmenekültek, és észak felé vették az irányt. H-ig tudtam követni a nyomokat… És utána sokáig semmi…
- És most? - kérdezte Draco. Maga sem vette észre, mennyi együttérzés ült ki az arcára.
- Most? - sóhajtott Piton. - Most megtudtam, hogy öt hónapja magának a Nagyúrnak a fogságába kerültek! És hogy a Nagyúr átadta őket két hónapja apádnak!
- A Nagyúr… Honnan tudta, hogy magához tartoznak? És miért adta át őket apámnak? És ha már átadta, miért olyan későn?
- Nem tudom, honnan tudta meg. De ha tudja, akkor az nyilvánvaló, hogy engem akar sakkban tartani velük. Azért is adta át őket apádnak, hiszen ő foglalkozott velem! De az is lehet, hogy jutalomnak szánta a feleségemet és a fiamat! Két fogoly, akikkel Lucius Malfoy azt tehet, amit akar! - Piton szeme ekkor már komolyan izzott. - És miért olyan későn? Előbb biztos maga akart szórakozni velük!
- De hát célozgatott apám magának, hogy nála van a felesége és a fia?
- Nem. Eddig még soha!
- Akkor a családjának még semmi baja nem esett.
- Honnan veszed? - kérdezte Piton mohón.
- Magát kérte meg, hogy ölje meg Hermionét és a fiamat - válaszolt nyugodtan Draco. - Sőt, most is magára bízott, amikor azt hiszi, hogy férfiatlan vagyok! Ezek azért olyan titkok, amelyeket apám nem nagyon akarna nyilvánosan megszellőztetni! Ha magára bízta őket, akkor végérvényesen elvetette a vádat maga ellen!
- Akkor miért tartja fogságban a családomat? - robbant ki Pitonból a feszültség.
- Biztosítéknak - felelte Draco. - Hogy ne is mondja el a későbbiekben sem senkinek! Viszont nem nyúl hozzájuk!
- Erre sajnos nincs semmilyen garancia!
- Már hogyne lenne! Egyszerűen nincs szüksége a kínzásukra ahhoz, hogy magát sakkban tarthassa! Elég, ha nyilvánosságra hozza a létezésüket! Már önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy tönkretegye magát!
- Ha ez így van, nem lenne egyszerűbb, ha átadná őket nekem?
- Dehogy! - Draco szája szögletében egy kis gúnyos mosoly jelent meg alig észrevehetően. - Azért a kínzás lehetősége még mindig elrettentő erővel bírhat!
Piton megsercegtette borostáját, aztán megcsóválta a fejét.
- Sajnos nem jó az érvelésed!
- Miért? - kérdezte fölényes mosollyal Draco.
- Mert eleve a Nagyúrtól hozta őket. A Nagyúr valószínűleg már tudja a kilétüket. Akkor meg nincs zsarolási értékük.
- Ó! - hökkent meg Draco.
- Bár… - gondolkodott el Piton
- Igen? - kérdezte Draco megújult kíváncsisággal.
- Bár kerülhettek a Nagyúr elé másért is…
- Miért?
- Mert Joshua… - kezdte vontatottan Piton
- A fia? - kérdezett rá Draco.
- Igen…
- Mi van vele? - sürgette Draco.
- Magid - bökte ki rövid habozás után Piton.