Lupin leugrott Holdsápról, és futtában változott vissza emberré. Előkapta pálcáját, Holdsápra fogta, így az végre felvehette eredeti alakját. Farkasként Holdsáp olyan gyorsan futott, hogy Remus jócskán lemaradt. A folyó feléjük kanyarodott, ezért ők a kanyart levághatták a parton, de egyben a kastélyhoz is közelebb kerültek, és fennállt a veszély, hogy valaki esetleg észre veheti őket. Bár ez az esély elég kicsi… Mindegy. Rohantak. Holdsáp a kanyar után hangtalanul vetette bele magát a folyóba. Hatalmas feje előrenyúlva hasította a vizet. Előbb ért középre, mint a testek, várnia kellett, de nem sokáig. Nem tudta egyszerre mindkettőt a megragadni, ezért keresztbe fordult, és öntestével lassította sodródásukat, amíg Lupin is oda nem ért. Lupin a kicsit, Holdsáp Hermionét húzta partra.
Lupin aggódott. Sikerül-e vajon a felébredés? És ha sikerül, hogyan mennek tovább? Hermione most szült, nem tud gyalogolni, pláne hosszú mérföldeket… Még ha valami szállító eszköze lenne! De hordágyat sem varázsolhat, hiszen kerülniük kell a feltűnést, mugliknak kell álcázniuk magukat! Talán egy szekér, egy ló, de nem könnyű ilyesmit szerezni. A Malfoy kastélyban biztosan vannak lovak is, hintó is, de éppen onnan nem ajánlatos lopni, bár… Bár ott most rengeteg idegen ember nyüzsög! Talán! Talán sikerülne! Még van ideje, ha jól számolták, akkor majdnem egy órája! Meg kell próbálnia mindenképp!
- Vigyázz rájuk! - szólt halkan Holdsápnak. - Nem, te most nem mehetsz! Megijesztenéd a lovakat! Most én megyek!
Holdsáp összeráncolta az orrát - és ezzel kivillantotta fogait - nemtetszése jeléül, de aztán lekuporodott Hermione mellé, és fejét mellső mancsaira fektette. Lupin nem tudott elfojtani egy mosolyt, hogy a farkas időnként szavak nélkül is mennyire egyértelműen tudja kifejezni magát, de azután az előtte álló feladatra koncentrált.
Még emlékezett rá, hogy nem szabad mágiát használnia a bejutáshoz. De a vendégek már mind itt vannak jó ideje, tehát a délutáni trükkjét nem vetheti be még egyszer. Várjunk csak! Perselus kihozta őket, méghozzá anélkül, hogy a mágiát jelezte volna bármi is! A folyó! Igen, ez lesz a megoldás!
Elég sok idejébe telt, míg legyalogolta azt az utat, amit nem sokkal előbb futva tett meg. Próbált ügyelni rá, hogy körülbelül ugyanott menjen, mint odafelé, fogalma sem volt ugyanis, hogy honnan kezdődik a riasztás. Odaért végre a stéghez: itt ugrott le Perselusról. Keskeny ösvény vezetett a stégtől vissza a kastélyig, ezen indult el. Hamarosan azonban egy bokor mögé kellett menekülnie, mert andalgó pár jött vele szemben. Remus meghökkenve fedezte fel, hogy egyszerre mennyien vannak a parkban. "Persze - gondolta. - Vége van az új asszony köszöntésének!" Most döbbent csak rá, mekkora szerencséjük volt akkor, amikor Hermionét csempészték ki! Viszont úgy tűnt, neki már nem jutott a szerencséből. Mindegy! Nem ácsoroghat itt, bujkálva! Összeszedte magát, és elindult. Meg sem próbált elrejtőzni. Ha valaki jött vele szemben, lehúzódott az örvény szélére, egyébként egyenesen haladt. Szolgának nézték, nem foglalkozott vele senki sem.
A kastély közelébe érve azonban elbizonytalanodott. A lovakat biztos, hogy nem a főépületben tartják! De akkor merre? Megpróbált logikusan gondolkodni, de egyre idegesebb lett. "Ez így nem megy! - gondolta. - Le kell higgadnom!" Egy szép, nagy fának támasztotta kezét, homlokát, úgy próbált lecsillapodni. "Ez egy régi kastély. Régen hintóval jártak. A hintó a főbejárathoz kanyarodott, az előkelő vendégek ott szálltak ki. Aztán a hintó a kocsissal és a lovakkal elhajtott. Igen, a főbejárat előtt kör alakban építették ki az utat! Tehát az istállókat a kastély elé építették! Előre kell mennem!" Rámosolygott a fára, mintha az sugallta volna a megoldást, és határozott léptekkel elindult.
Logikája helyesnek bizonyult, hamarosan megtalálta az istállót. Már messziről tudta, hogy jó helyen jár, mert hallotta a lovak nyerítését. Malfoyék ugyan megközelítőleg sem tartottak annyi lovat, mint hajdanán, száz, vagy ötven éve, de azért most is tartottak, méghozzá nem is keveset. Lupin óvatosan lépett át két férfit az ajtó mellett, akik szemmel láthatóan már nem voltak szomjasak, és terepszemlét tartott. Hirtelen kétségbeesve eszmélt rá, hogy még életében nem lovagolt, és fogalma sincs arról sem, hogyan kell felszerszámozni egy lovat! Megint emlékeit próbálta segítségül hívni: az elbeszéléseket, a könyveket, amiket olvasott, a mugli filmeket, amiket látott. "Kantár: amivel irányítani lehet. Jobbra húzom, jobbra megy, balra húzom, balra megy. Ha egyszerre húzom mindkét oldalt, az a fék." Körbenézett. Egy csomó szíjat látott, főleg hosszúakat, és - számára - ismeretlen rendeltetésűeket. Megakadt a szeme egy ismerős holmin is. "Nyereg! Az biztos kell!" Leemelt egyet. De melyik lovat vegye igénybe? A mugli filmekben a lovak általában szelíd jószágoknak látszottak, de így, élőben félelmetes vadállatoknak tűntek. Nagyok, fejük öklelő, patáik rúgásra készek! Még a hangjuk is félelmetes, ahogy a gyanútlan ember fülébe nyihognak!
Remus megpróbált erőt venni magán, odament az első útjába akadó lóhoz, és megpróbálta rátenni a nyerget. Nem tudni, hogy mi okból, de a lóra éppen akkor jött rá a doboghatnék, a prüszkölhetnék, fejének le-föl dobálása. Remus visszahőkölt. Még egy kísérletet tett, de az sem járt különb eredménnyel. Remus kihátrált a boxból. Szétnézett. Középtájékon látott egy nyugodtan álldogáló barna lovat, ahhoz ment. Úgy látszik, jól választott, mert a ló békésen tűrte, hogy rátegye a nyerget.
- Hova akarod vinni ezt a lovat? - dörrent mögötte egy hang. Remusnak még a szívverése is elállt ijedtében. Attól sem lett nyugodtabb, amit hátrafordulva látott: egy kentaur állt a box előtt. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan kerülhetett ide egy ilyen teremtmény, aki láthatólag igen otthonosan mozgott a Malfoy-istállóban.
- Úristen, de megijesztettél! - rebegte. A kentaurt azonban nem ez érdekelhette, mert megismételte:
- Hova akarod vinni ezt a lovat?
- Haza - vetette oda Remus, reménykedve, hogy ezzel lerázhatja hívatlan társaságát.
- Hova haza? Itthon van - mondta a kentaur.
- Na idefigyelj! - szedte össze magát teljesen Remus, és a "legjobb védekezés a támadás" taktikát alkalmazta. - Ez az én lovam, és most hazaviszem. Vagy azt hiszed, a tiéd?
- Nem, de nem is a tiéd!
- Ezt meg ugyan honnan veszed?
- Nem értesz hozzá. Fordítva tetted rá a nyerget.
Remus önkéntelenül is a nyeregre tekintett. Fordítva? Hát...
- Az csak véletlen volt - jelentette ki határozottan, miközben megfordította a nyerget. Aztán ránézett a kentaurra. Az visszanézett.
- Jó - mondta a kentaur. - Véletlen. Akkor folytasd.
Remus reménykedett, hogy most már magára marad, de a kentaur úgy dönthetett, megvárja, mi sül ki a dologból, mert nem mozdult. Remusnak nem volt más választása, mint figyelmen kívül hagyni, hogy nézőközönsége is van, és folytatni a felszerszámozást. Ám ez nem volt egyszerű! Azt sejtette ugyan, hogy a nyereg szíját meg kell kötni, csakhogy ehhez át kellett nyúlnia a ló hasa alatt. Ahhoz pedig nem sok bátorságot érzett, hogy matasson a fenevad mellső és hátsó lábai között. Mégis meg kellett tennie. Tapogatózva átnyúlt, fejét igyekezett minél távolabb tartani a ló hasától. Végre megvolt a szíj, áthúzta, meg is kötötte. Diadalittasan fordult a kentaur felé. Ám a kentaur nem hatódott meg tőle. Rezzenetlenül nézett vissza rá.
- Kész? - kérdezte.
- Kész!
- Viszed?
- Viszem! - vigyorgott Lupin.
- Akkor vigyed - állt félre a box bejáratából.
Lupin még mindig vigyorogva fordult a ló felé, és ekkor jött rá, hogy nem tudja a lovat kivezetni, ugyanis kantárt elfelejtett rátenni! Vigyora szempillantás alatt semmivé foszlott.
- Nem a tiéd - szólalt meg a kentaur.
- Nem - mondta beletörődötten Remus.
- Miért akarod elvinni?
- Szükségem lett volna rá.
- Miért?
- Mindegy - legyintett Remus, és indult ki a boxból. Ám a kentaur elállta az útját.
- Te nem vagy tolvaj - mondta. - Egy tolvaj először a lovakat nézte volna meg, melyik a legszebb. Nyeregből is a legértékesebbet választotta volna. Te csak leemeltél egy nyerget, és az első utadba akadó lovat kötötted volna el, ha bírod. Nem vagy tolvaj, de mégis elvittél volna egyet. Miért?
- Mondtam, szükségem lett volna rá. Egy barátomat kell elvinnem messzire, de nagyon beteg, nem tud gyalogolni.
A kentaur csak nézte.
- Olyan furcsa vagy - mondta Remusnak. - Varázserőt érzek benned, tehát varázsló vagy. És mégis bujkálsz itt, meg lovat akarsz lopni... Nem tartozol közéjük, igaz?
- És ha igaz, akkor mi van? - nézett vissza keményen Remus.
- És akkor a barátod sem tartozik közéjük. És gyenge. Biztonságos helyre akarod vinni, ahol nincs ez a sötét söpredék, ugye?
- És ha igen?
- Akkor veled megyek!
- Micsoda?!
- Én is csak bujkálok itt, mióta tönkretették az erdőt, ahol éltem. Azok ott - intett a két részeg felé - nem számítanak, mert muglik, és nem vesznek észre. A varázslók meg nem jönnek be ide. Itt van mit ennem, meleg van, eső sem esik rám, ráadásul a lovakat is kedvelem.
- Akkor miért akarsz velem jönni?
- Majd' egy éve csak az ablakból láttam az eget. Nem fújta az arcomat a szél. Nem futottam. Hiába a biztonság, mégiscsak börtön ez.
- Miért bízzak benned? - kérdezte Remus gyanakodva.
- Mert nincs más választásod - felelte a kentaur. - És mert én tudok neked segíteni.
- Miben?
- Mondjuk felszerszámozni a lovat - mondta a kentaur, és leemelt egy szíjszerűséget. - Ez például egy kantár. Ezt a vasat kell a ló szájába nyomnod, a fogak mögé. Ne aggódj, nem fog a lónak fájni! Egyébként a ló neve Villám. Az enyém pedig Pardak. És a tiéd?
- Remus - mondta, miközben elvette a kantárt. Nem tudta, mit gondoljon. Az nyilvánvaló volt, hogy rászorul a segítségre, de a kentaurok híresen megbízhatatlan népség. Egy kentaur csak a saját érdekeit nézi, és az végképp nem jellemző rá, hogy más fajhoz tartozónak akarna segíteni. Hacsak... nem tartozik ez is az érdekéhez! Látta, hogy Pardak időről időre fürkésző pillantásokat vet felé, és ez sem tetszett neki. Mit akarhat? A varázslények általában veszélyesek, befolyásolni is tudják az embereket. A kentaurok pedig különösen tudnak hatni rájuk, úgyhogy ha Pardak rá akarja venni valamire, akkor erre egész jó esélye is volna... ha Remus nem az, aki, és ha nincs neki Holdsáp. Remus biztos volt benne, hogy Pardak kettőjük ellen semmit sem tehet. Tehát most ajánlatos kihasználni a kentaur segítőkészségét, és nem tárni fel előtte minden lapot.
Miközben ezeken morfondírozott, azalatt Pardak utasításait követve sikeresen felkantározta Villámot, és kellőképpen meghúzta a nyereg szíját. Pardak azt is megmutatta, hogyan állíthatja kényelmes hosszúságúra a kengyelt. És ha már ott voltak, tegyen el takarót és akár abrakos tarisznyát is a lónak.
Elkészültek. Már csak az volt a kérdés, hogyan tudnak kijutni a kastélyból. Kiderült, hogy Pardaknak fogalma sincs, mi is veszi körül. Annak idején a mugli bombák űzték ki abból az erdőből, ami az otthona volt. Utána sötét mágusok vadásztak rá, és a vak véletlennek köszönhette, hogy pont ide menekült be az utolsó üldöztetésekor. De ez éjszaka történt, nem nézett szét, nem nagyon tudja, mi van az istálló falain kívül, csak azt, hogy a kapun nem tudott kijutni, mert az oszlopok jelezték az ottlétét, hiszen varázslény. Megvolt hát az ok, hogy miért ilyen segítőkész Pardak: egyedül nem bír kimenni!
Tehát a kapun csak Remus jutna ki, de tisztában volt azzal, hogy ha megpróbálná, maga Pardak lármázna fel mindenkit puszta irigységből. A másik útvonal az, amin keresztül Remus is ide kevergőzött. Más választásuk nem volt.
Remus összeszorította a fogát, és elszántan felszállt a nyeregbe. Könnyebben sikerült, mint hitte, és ez önbizalmat adott neki. Miközben bőszen remélte, hogy Villám a futásának sebessége miatt kapta nevét, nem pedig hirtelen természete miatt, finoman hozzáérintette sarkát a ló oldalához. Villám szépen elindult. Remek! A kantárt is finoman kell kezelni, és a paci oda megy, ahova a lovasa akarja! Próbáljuk ki a féket! Ez is működik! Ó, hát ő nem is gondolta volna, hogy tud lovagolni!
Hajnali kettő is elmúlhatott már, de még mindig hallatszott a mulatozók zajongása. Remus és Pardak a park szélén haladt, lehetőleg fától fáig. Még mindig sokan tartózkodtak a parkban, de a legtöbbjük egymással volt elfoglalva, vagy már senkivel, mert öntudatlanná itta magát. Senki sem csodálkozott rájuk, senki nem foglalkozott velük, Remus mégis igyekezett árnyékban haladni. Nem tetszett neki az a kis szakasz, ami a stéghez vezet, mert ott egy fa sem volt, a hold pedig ekkor kelt fel. Pardak egyfolytában nyugtalan volt, szeme ide-oda cikázott, és erőlködnie kellett, hogy átvegye Villám lassú tempóját - ő maga meg-megugrott. Elismerően pillantott időnként Remusra, csodálta az ember kötél idegzetét, és meg sem fordult a fejében az, hogy Remus még soha életében nem vágtázott lovon, és halálra van rémülve a gondolattól is, hogy ezt most kellene kipróbálnia.
A szerencse nem először szegődött Remus mellé ezen az éjszakán, minden gond nélkül sikerült kijutniuk a parkból. Pardak azonnal vágtába csapott volna át, de Remus rászólt:
- Nagyon hangos vagy! Még ne kelts feltűnést!
Pardak belátta, hogy igaza van. Akárki is ez a varázsló, úgy látszik, helyén van az esze! De ahogy elhagyták a folyókanyart, Pardak újra neki akart iramodni. Remus viszont a folyó mellett egy bokorcsoporthoz ment, és leszállt. Pardak visszafordult:
- Miért nem megyünk tovább?
- Itt van a barátom.
- Nem baj, menjünk!
- Hogyhogy menjünk? - csodálkozott Remus. - Hova?
- Arra a biztonságos helyre!
- Mindjárt. Csak előbb felveszem a barátomat.
- Miért fekszik?
- Mondtam, hogy gyenge.
- Gyenge ember csak nyűg az úton! Hagyd itt, és menjünk!
- Menj, ha akarsz!
- Ha nem jössz, elviszem Villámot!
- Villám itt marad! - válaszolt Remus, és megmarkolta a ló kantárát. A kentaur azonban valószínűleg jobban kommunikálhatott a lóval, mint Remus, mert Villám ágaskodni kezdett.
- Gyere, vagy itt hagyunk! - fenyegetőzött Pardak.
- Maradsz, vagy meghalsz! - felelt villogó szemekkel Remus. Egyik kezével még mindig a kantárt fogta, de a másikban varázspálcát tartott.
- El tudok bánni veled, pálcás ember! - közölte lekezelően Pardak.
- Kettőnkkel kell elbánnod! - mondta Remus, és fejével Pardak háta mögé intett. A kentaur hátranézett és egy ember nagyságú farkast vett észre, amelyik a háta mögött vicsorgatta rá a fogait. Visszakapta a fejét, és látta, hogy a varázsló már hatalmába kerítette Villámot, mert a ló éppen leheveredett a földre, ügyet sem vetve se a farkasra, se a kentaurra.
- Elbánok a farkasoddal is...
- Vérfarkas - vágott a szavába Remus.
- Micsoda?!
- Vérfarkas. És csak az én szavamra hallgat.
- Ezt higgyem is el?
- Ha nem akarod, ne hidd! Nem az én halálom...
Pardak éppen elhatározta, hogy megpróbál kitörni, és elinalni, amikor Remus rászólt:
- Maradj veszteg, barátom! Nem bántalak, és Holdsáp sem! Megígérem!
Pardak türelmetlenül dobogott.
- Miért bízzak benned? - kérdezte.
- Mert nincs más választásod! És mert én tudok neked segíteni! - mosolygott Remus.
- Miben?
- Hogy elkerülhess egy biztonságos erdőbe, ahol szabad lehetsz.
- Ezt is megígéred?
- Meg! De most segíts!
Remus kihúzta a bokor alól Hermionét.
- Őt kellene Villám hátára rakni.
Pardak közelebb lépett.
- Ez az asszony halott. Minek akarsz halott asszonyt cipelni?
- Magához fog térni nemsokára.
- A halott?
- Nem igazi halott. Csak ivott egy bájitalt, hogy halottnak látszódjon.
- Miért?
- Ez egy hosszú történet, majd máskor elmesélem. Most inkább rakjuk fel Villám hátára.
- Hát vedd magad elé!
- Én nem ülök fel.
- Akkor te hogyan fogsz utazni, ha nem Villám hátán?
- Gyalog.
- Nem jó! Először is gyorsabban haladunk, ha te is lovagolsz, másodszor meg kell valaki, aki tartja az asszonyt. Ha tényleg magához tér, akkor is gyönge lesz, szerintem szüksége lesz rád.
Remus némi gondolkodás után úgy döntött, hogy Pardaknak igaza van. De hogyan üljön ő is Villám hátára? A kentaur megcsóválta a fejét:
- Ugye nem sok kalandfilmet néztél? Először ülj fel te a lóra, utána feladom eléd az asszonyt! Így tartani is tudod, meg Villámot is irányítani!
Remus kénytelen volt belátni, hogy Pardaknak ismét igaza van. Villámmal már sikerült kapcsolatot létesítenie, ezért a ló szinte magától tápászkodott fel. Remus felmászott a nyeregbe, Pardak pedig erős karjába kapta Hermionét, és elé ültette. Hermione feje élettelenül csuklott hátra. Ez így nem volt jó, ismét a kentaur segített úgy elhelyezni a nőt, hogy Remusnak kényelmes legyen.
- Mehetünk - mondta a kentaur. Ám Remus megrázta a fejét, és a bokorra mutatott, ahol Holdsáp egy csomagot tartott a szájában. A farkas elindult Pardak felé, de a kentaur bizalmatlanul hátrálni kezdett. Erre Holdsáp letette a csomagot, és most ő hátrált. Pardak felvette a csomagot, de mindjárt majdnem el is dobta.
- Ez egy embergyerek! - kiáltott szemrehányóan. - Egy halott embergyerek!
- Ő is magához fog térni - mondta Remus. - De attól tartok, meg kell kérjelek, hogy te vidd.
- Micsoda? - hördült fel a kentaur.
- Nekem már nincs szabad kezem.
- Ember! - hördült fel újra Pardak.
- A biztonságos erdődért - mosolygott Remus.
Pardak úgy nézett rá, ahogy a dühöngő őrültekre szoktak, de azért elindult Remus nyomában. Holdsáp széles kört leírva eléjük került, hogy felderítse a terepet. Az irány észak volt.