A csónak olyan lágyan siklott a vízen, hogy a mozgását szinte észre sem lehetett venni. Nem is csoda, hiszen Malazár evezett. Helga az orrnál üldögélt a kis padon és bámészkodott. Akadt látnivalója rendesen. Hol a csillagokkal telehintett égboltot nézte, hol a csillagok fodrozódó képét a tavon, legtöbbször azonban a parton meggyújtott tüzet, amit a falusi fiatalok viháncoltak körbe, és csak azért sem pillantott Malazárra. Végül azonban nem bírta tovább, és elmosolyodott.
- Ha nem tudnád, azért jöttünk ide, hogy megnézzük a Szent Iván éji tűzugrást - mondta csengő hangon, de még mindig nem nézett Malazárra.
- Tudom.
- Akkor meg miért engem bámulsz?
- Honnan veszed, hogy téged bámullak? - vágta rá a férfi, és Helga kiérezte a mély hangból, hogy mosolyog.
- Látom.
- Honnan látnád, ha nem is nézel rám?
- Te meg honnan tudnád, hogy nem nézek rád, ha nem engem bámulsz? - riposztozott Helga, de innen már nem bírta tovább, nevetve fordult Malazár felé. - Na! Mint most is!
- Beszélsz hozzám, úgy illik, hogy rád figyeljek - mosolygott vissza a férfi.
- De te akkor is engem figyelsz, ha nem beszélek hozzád.
- Én úgy érzem, mintha mindig beszélnél hozzám.
- Akkor mindig engem figyelsz?
- Te vagy nekem a legérdekesebb.
Helga erre már nem felelt, csak pajkosan rámosolygott a férfira, aztán ismét a part felé fordította a fejét.
- Mi soha nem ugrottuk át együtt a tüzet - mondta.
- Valószínűleg anélkül is tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk.
- Igen, de... Olyan szép szokás, nem?
- Ha akarod, most átugorhatjuk.
- Innen a csónakból?
- Kievezhetek.
- És aztán átugornád velem a tüzet? - fordult Helga a férfi felé. - Kéz a kézben, mint a többiek?
- Na, azt azért nem!
- De miért? Szégyellnéd átugorni velem?
- Dehogyis! Veled átugornám akárhányszor, de te nem fogsz most ugrálni.
- Ó, persze! Ugrani nem is tudnék. Legfeljebb gurulni - nevetett Helga és kezét rátette jócskán gömbölyödő hasára.
- Most inkább hagyjuk ki ezt is - somolygott Malazár.
- De jövőre? Jövőre ugrunk tüzet?
- Ha ragaszkodsz hozzá... - vonta meg a vállát a férfi.
- Ragaszkodok. Különben ki tudja, még a végén elszelelsz mellőlem.
- Ez nagyon valószínű - bólintott Malazár. - Összeházasodtunk, gyermekkel ajándékozol meg, de ez mind kevés. Ha nem ugorjuk át együtt a tüzet, akkor elszelelek mellőled.
- Bizony! - helyeselt hevesen Helga. - Soha nem lehet tudni! Be akarom biztosítani magam!
- Nem akarod, hogy elhagyjalak? - kérdezte Malazár, de évődése mögött is kiérződött a hangjából az elégedett büszkeség.
- De nem ám! Megfogtál, barátom, és most nem eresztelek!
- Hát ne is eressz! - dörmögte halkan a férfi. - Mert nem eresztelek én sem...
Helga nevetett. Egyik kezével a kis ülőkére támaszkodott, a másikat a hasára tette, fejét hátravetette, kontyba tűzött haja így a hátára feküdt, és nevetett. Szinte rázkódott belé a csónak.
Malazár csak nézte és maga is nevetett. Mióta övé lett Helga, sokkal többet nevetett, mint azelőtt egész életében. Ám a mostani jókedve nem tartott sokáig.
- Ó! - hagyta abba a nevetést Helga. Csodálkozó arccal meredt az ölére.
- Mi baj van? - kérdezte azonnal ugrásra készen a férfi.
- Én... mintha bepisiltem volna...
- Pisilned kellett?
- Nem...
- Akkor meg?
Helga ránézett Malazárra, és látta, hogy a férfinek fogalma sincs arról, mi ennek a jelentősége. Csak aggódik érte, mint áldott állapota alatt végig.
- Nem mennénk vissza a várba? - kérdezte kedvesen. Nem akarta megijeszteni a férfit.
Malazár azonban mégis megijedt. Földön, égen és a pokolban kevés dolog termett, ami meg tudta őt ijeszteni, de az a kis emberke az asszonya hasában igenis halálra rémítette. Akkoriban a szülőágy annyi nőnek a halálos ágya is volt egyben! Hogyne féltette volna hát azt, aki szívének a legkedvesebb!
Belefeszült az evezésbe. Eddig csak andalogtak, most azonban suhant, repült a csónak a víz felett! Pillanatok alatt a várhoz értek. Malazár csak azért vesztegette az idejét a csónak kikötésével, mert így könnyebb volt Helgát kiemelnie. Le sem tette utána, karjában tartva vitte fel a meredek lépcsőkön.
- Tegyél le! - korholta az asszony szelíden, de már végigfutott a testén az első fájás, és Malazár megérezte.
Dehogyis tette le! Csak a szobájuknál, az ágyukra, de ott is olyan gyengéden, olyan vontatottan, mintha el sem akarná engedni sohasem.
És ami utána következett... az maga volt a rémálom, legalábbis Malazár szerint.
Hedvig és a Mester jöttek, meg a szolgálók közül asszonyok, és az ifjú grófot kipenderítették a szobából. Nem számított itt sem erő, sem hatalom, a nők határozottan közölték vele, hogy kívül tágasabb. Ám a leghatározottabb női - vagy férfi - parancs sem tudta rávenni, hogy elmozduljon a szoba ajtaja elöl, és bár időnként tagadhatatlanul útban volt, mégis be-belátott hajdani hálószobájukba, ami most a titkok szentéje lett. Látta benn a nyüzsgést, és ami számára a lényeg, látta Helgát is.
De Helga nem látta őt. Fel-alá járkált a szobában, egyik keze hátul a derekán, másik elöl a hasán, és csak ment, lassú, egyenletes léptekkel. Nem kiabált, nem hisztizett, csak időről időre nyöszörgött, és a tekintete befelé fordult, önmagába nézett.
Szörnyű volt a látvány. Malazár valahol belül érezte, hogy igazuk van az asszonyoknak, hogy nem engedik oda, hogy ő gyenge lenne ennek az elviseléséhez, mégis megőrjítette a tehetetlenség érzése és az aggodalom.
- Nem akarsz leülni? - kérdezte Godrik.
- Nem - rázta meg a fejét. Ezek az ajtónyitások voltak most az egyetlen összekötő kapocs Helga és őközte, nem akarta növelni a távolságot.
- Semmi értelme, hogy kikészíts magad - tette a vállára a kezét Godrik. - Azzal nem segítesz neki, hogy itt ácsorogsz.
- Nem bírnék leülni - rázta meg ismét a fejét.
Godrik csak bólintott, aztán együttérzése jeleként ő is ott ácsorgott a barátjával. Hosszú némaság után szólalt meg:
- Nem lesz semmi baj.
- Bár úgy lenne! - fohászkodott Malazár. Nehéz sóhajjal tette hozzá: - De soha nem lehet tudni.
- Nem... Valóban nem... - hajtotta le a fejét Godrik.
Fél éve sincs, hogy Hedvig elvesztette a kisbabájukat. Ki tudja miért, elhalt a magzat, és nem távozott magától. Ha Helga nem vette volna észre, vele halt volna Hedvig is. Godrik még élénken emlékezett rá, mit kínlódott az asszony, mire világra bírta hozni a halott gyermeket. A férfi a mai napig sem tudta megmondani Hedvignek, hogy fiút tettek abba az apró kis koporsóba...
Igen. Bármi megeshet.
- Helga erős - mondta mintegy biztatólag.
- Helga? - csodálkozott rá Malazár. - Olyan kicsi és gyenge...
- Külsőre - jelentette ki határozottan Godrik. - De belül erős. Hidd meg, erősebb, mint te!
- Bolondokat beszélsz!
- Nem én! Emlékezz csak vissza, hányszor göthösödtél le a télen-tavaszon?
- Mit tudom én - vonta meg a vállát a fekete gróf. - Sokszor.
- Na és Helga?
Malazár elgondolkodott. Tényleg... Helga egyszer sem!
- Vigyáztunk rá... - mondta bizonytalanul.
- A baba miatt? Persze! De máskor sem szokott beteg lenni. Én nem is emlékszem, hogy valaha is betegnek láttam volna.
- Én sem.
- De Hedviget sem nagyon. Tán ha egyszer-kétszer egy évben.
- Igen.
- Látod, barátom! - csapott Godrik Malazár vállára. - Hát ebben mutatkozik meg a nők ereje! Egy vadállattal szemben semmi esélyük sem lenne, arra ott vagyunk mi. De ők meg belül erősek, vigyázni tudnak magukra és még gyermekükre is. Mi belehalnánk az ilyesmibe.
- Sokszor belehalnak ők is - mondta Malazár, és azonnal megborzongott az ijedtségtől.
Babona! De akkor sem kellett volna kimondania...
Sercegve köpött ki a válla fölött, hogy semlegesítse az elhangzottakat. Godrik szemrebbenés nélkül követte a példáját.
- És Hedvig? - kérdezte Malazár. - Hogy bír bent lenni Helgánál a történtek után?
- Mondtam, hogy az asszonyok erősek.
- És te hogy bírsz velem lenni?
- Te meg hogy bírsz ilyen ostobaságokat kérdezni? - viszonozta Godrik mosolyogva a barátja pillantását.
Malazár elértette a szelíd szemrehányást. Hát persze! Godrik a barátja, akire mindig számíthat. Ennyi év után még mindig nem tanulta meg?
- Te leszel a keresztapja. Ha rendben megérjük, hogy az lehess - tette hozzá, hogy el ne kiabálja.
- Megérjük - jelentette ki határozottan Godrik, mintha más lehetőség szóba se kerülhetne.
Kivágódott az ajtó, két cseléd fürgén fordult ki rajta. A nagy lendülettől majdnem nekiugrottak az uraknak. Godrik hátrébb is lépett, de Malazár nem, sőt a nyakát nyújtogatva lesett befelé.
Helga az ágy mellett állt már, egy székre támaszkodott. A kibomlott haja csapzottan terítette be, az inge pedig a testéhez tapadt. Malazár csak egy szemvillanásnyi időre látta, mert az ajtó már be is csukódott, de ez a pillanat bőven elég volt arra, hogy a szíve összeszoruljon.
Újra kivágódott az ajtó, újabb cseléd ugrott majdnem az urának. Ám Malazár most semmit sem látott, mert Helga már elment onnan.
Ismét ajtónyitódás, mert most az előző cselédek tértek vissza, mindkettő nagy edényeket egyensúlyozott a kezében. Az egyik gőzölgött, abban forró víz volt. Malazár nem mozdult, de Godrik azonnal ugrott, és nyitotta ki a két fehérnépnek az ajtót.
- Uram, menj arrébb, kérlek - szólt Malazárra az egyik cseléd.
Malazár úgy mérte végig az asszonyt, mint egy kellemetlenkedő piaci legyet, de hátrált egy lépést. Csupán egyet.
Megint ajtónyitódás, kirohant az egyik előbbi cseléd.
Nem telt bele két pillanat sem, ismét kinyílt az ajtó. Hedvig nézett ki rajta.
- Hol van már az a lány? - méltatlankodott mintegy magának, aztán meglátta a fekete grófot.
- Menj innen, Malazár! - mondta neki. - Útban vagy!
S hogy a férfi egy lépést sem tett arrébb, a másik férfihoz fordult.
- Godrik, vidd innen! Segíteni úgysem tud, akadályozni annál inkább. - Azzal becsukta az ajtót.
Godrik a barátja karja után nyúlt, de Malazár nem hagyta magát elhúzni onnan. A nagy nyüzsgés balsejtelemmel töltötte el, minden izma megfeszült.
Éles hangú kiáltás szűrődött ki a csukott ajtón keresztül, és Malazár gondolkodás nélkül ugrott. Feltépte az ajtót és berontott.
Egy pillanat tört része alatt mérte fel a terepet: Helga az ágyon feküdt, mindkét oldalán egy-egy asszony, akik részben felhúzták az úrnő lábát, részben a hátát támasztották meg. Hedvig pedig az ágy végénél állt, és éppen egy kést adott oda a Mesternek. Az öreg pedig a kést Helga ölére fogta...
Malazár még hallotta Helga erőlködő kiáltását, aztán elsötétült előtte minden...

Egy karosszékben tért magához. Kába volt, és nem értette, miért, hiszen még sohasem ájult el. Pár pillanatig gondolkodnia kellett, hogy hol van, és hogy hogyan is került ide.
Helga!
Úgy pattant fel a székből, mintha rugók lökték volna. A mozdulatára figyeltek fel a többiek. Mert többen is voltak a hálószobában: a Mester, Hedvig, Godrik, két cseléd és az ágyban fekve Helga.
Helga...
Malazár olyan bizonytalan léptekkel ment az ágy felé, mintha berúgott volna.
- Hogy... hogyan... hogy vagy? - dadogta.
Helga mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
- Malazár...
A férfi markába zárta az apró kezet, ahogy odalépett az ágy mellé. Helga tiszta fehér ingben feküdt, haja szépen megfésülve terült el a selyempárnákon, holott Malazár nagyon jól emlékezett, milyen csapzott és izzadt volt nemrég a ruhája és a haja.
- Hogy vagy, kedvesem? - előzte meg az asszony a kérdéssel.
- Én jól... De te?
- Jobban már nem is lehetnék.
- De a Mester... Láttam, hogy kést fogott rád...
Helga az öregre nézett, az pedig vissza rá: cinkosan összenevettek.
- Okosabb lett volna, ha nem jössz be - simogatta meg a férje arcát Helga. - A Mester csak segített nekem, te viszont rosszul lettél. Nagyon aggódtam miattad.
- Én... - vörösödött el Malazár, - csak... khm... és a gyermek?
- Kislány. Helga azt mondta, hogy Agnes lesz a neve - mutatta fel a fehér vásznakba tekert kis csomagot Hedvig. - Megnézed?
A fekete gróf habozna pillantott a nejére, de Helga biztatóan mosolygott rá, így hát felállt, és odalépett Hedvighez.
A kis csomagnak feje is volt. A fejecskén pedig puha fekete pihék, szépen ívelt fekete szemöldök, csöppnyi orr, gyűszűnyi szájacska. No és azok a szemek! A kékes-zöld szemek hunyorogva bámulták azt a nagy fekete embert, aki óvatosan fölé hajolt.
- Vedd át - mondta Hedvig, azzal Malazár kezébe nyomta a gyermeket. És mivel a férfi majdnem elhátrált, még rá is szólt. - Ne félj, nem harap! Még nincs foga.
Malazárt irtózatos zavarba hozta a csöndes derű, amit a félénksége keltett. Különösen, amikor a szeme sarkából látta, hogy Helga is megmosolyogja. Ejnye no! Végül is harcedzett, felövezett lovag lenne ő, vagy mi, ez pedig csak egy csecsemő! Annak is leány csupán!
Erőt vett hát magán, és átvette a gyermeket. A kicsi még inkább hunyorogva figyelte, csöpp arcán furcsa, elbűvölő grimaszok futottak át, aztán rámosolygott a férfira, ásított egy nagyot, és szinte azonnal álomba szenderült.
Malazárt felkészületlenül érte az a mosoly. Ez az emberke... Nem is ismeri, először látta őt, a hozzá képest hatalmas monstrumot, mégis mekkora bizalommal viseltetik iránta! De hát végül is miért ne? Hiszen... hiszen ő az apja! Ez az imént még ráncos, csúf kis csomag hirtelen csodaszép kisdeddé vált. Egy kis tündérkirálynővé! Mert ez az icipici lány az ő lánya.
Ránézett Helgára, és az asszony szemében ugyanazt a megrendült érzést látta.
"Apa lettem..."
És már tudta, hogy a boldogságához a feleségén kívül immáron a lánya is eltéphetetlenül hozzátartozik.

vissza